Semmiházi Fajankó
csodálatos kalandjai
‘ W^ W _
S z é p Versekben Elmeséli
GYULA BÁCSI
S e m m ih á z i F a j a n k ó c s o d á l a t o s k a l a n d j a i
S z é p Versekben Elmeséli
GYULA BÁCSI
FAJANKÓ FÖLÉBRED.
Besüt a nap az ablakon, az idő délre jár, de rest Fajankó boldogan
az ágyban szundikál.
Az óra üt, — nem hallja ö, mert hortyog rémesen:
Tündér-országról álmodik, hol nem járt senkisem.
Ah, ott van ám csak jó világ:
ott nem dolgoznak ám;
a sült galamb is ott lakik s cukor terem a fán.
Ha egyszer oda juthatok, nem lesz ott semmi b a j. . . . Piff-paíf... „Te lusta, kelsz-e már? “ -
— „Kelek, apám, jajaj!" . . .
FAJANKÓ NEM AKAR DOLGOZNI.
— „Majd ellátom a bajodat, te semmiházi, te!
Fogod a fejszét szaporán, és rögtön jösz ide?
Fölvágd itt ezt a tát hamar, mert baj lesz igazán!" . . .
— „Jaj, megyek, futok, szaladok, csak ne bánts, jó apám!". — Mig apja ott volt, a fiú
nem volt dolgozni rest;
de, hogy megfordult és kiment, legott dalolni kezd: —
FAJANKÓ DALOL.
Van egy ország, messze innen, Eldorádó a neve;
nem sanyargat ott hideg tél, nem éget. a nap heve.
Nem kell ott olvasni írni, iskolába ki se jár;
s a ki leglustább közöttük, az lesz ottan a király.
Oda megyek, — oda vágyom, Ott élem én jó. világom.
FAJANKÓ AZ ERDŐBEN.
Erdő, erdő, sűrű erdő a fiúra ráborúl;
a nap leszáll, este lesz már, és hamar bealkonyul.
De jó volna otthon lenni, a hol vár a tiszta ágy,
mig itt, ha rám sötétedik, az ágyam kemény fa-ág.
No de sebaj, most pihenjünk, holnap korán fölkelek;
Tündér-ország, Eldorádó, én most feléd sietek!
Ha már egyszer oda értem, minden jóra fordul ott: — nem dolgozom, mindig játszom, mig csak el nem fáradok.
FAJANKÓ A PÁSZTORNÁL.
Másnap dél felé Fajankó egy pásztorhoz érkezett, és egy darab kenyeret kért,
mert nagyon megéhezett.
— „Tudja-e kend, Pásztor bácsi, Eldorádó merre van?“ —
— „Nem hallottam a hírét sem, nem tudom én, kis fiam.
De, ha itt akarsz maradni, a nyájamat rád bízom, és, ha engem híven szolgálsz,
jó dolgod lesz, mondhatom. “
— „Itt maradok!“ — szólt Fajankó, s titkon igy okoskodott:
— Mig a réten legel a nyáj, addig én is alhatok! —
A PÁSZTOR ELKERGETI FAJANKÓT.
Úgy is tett; s mig a nyáj legelt, | ö nagy vígan hortyogott, s nem látta, hogy farkas-koma
a nyájhoz lopózkodott.
Lett is ebből szörnyű nagy baj, mert a farkas hirtelen
össze-szaggat három bárányt, s árkon-bokron túl terem.
Jön a pásztor a nagy zajra, összecsapja két kezét, szörnyű módon megcibálja
rest Fajankó üstökét.
— „Fikkom-adta vásott kölyke, elhordd innen m a ga da t!"...
S úgy kilökte ott Fajankót, hogy tán még most is szalad!
FAJANKÓ ÉS A TÖRPE.
— „Ne félj tőlem, hogyha mondom, — a kis törpe igy beszél:
— Jöjj le velem a bányába, arany-termő hegy gyomrába,
a hol az én népem él.
Kapsz aranyat egy-két zsákkal, csakhamar gazdag lehetsz, ha segitsz aranyat ásni, akarsz velünk ázni-fázni,
s követ törni is szeretsz". —
— „Lemegyek én!" — szólt Fajankó, s azt gondolta magába’:
— Egy-két napig itt maradok, s az aranynyal, a mit kapok,
megyek tündér-országba!
Bandukolva szomorúan Fajankó a hegyre ér, s ott egy törpe áll elébe,
a szakálla hófehér.
FAJANKÓ MEGSZÖKIK A BÁNYÁBÓL.
Most jött ám csak a hadd-
\
ol-hadd, a minek nincs párja:
éjjel-nappal követ törni: — ez már mégse járja!
* * ^ 3 Meg is unta ám Fajankó, nem akart maradni:
— „Tessék, kérem, — szólt boszusan,
— béremet kiadni!"
— „Én miattam el is mehetsz, hogyha jobbnak véled, —
szólt a törpe: — Isten áldjon, nesze, itt a béred!"
Zsebre vágta nagy boldogan Fajankó a bérét:
s tudjátok-e, hogy mit kapott?.
Egy piciny egórkét!
FAJANKÓ AZ ÓRIÁSOKNÁL.
Milyen furcsa, szép ország ez, párját sehol nem leled:
a fűszálak oly vastagok, mint a hajó-kötelek.
S ez a nagy malomkő-forma, Uram-Isten, mi leh et?. . . .
Olyan, mint a dobos-torta, mit oly nagyon szeretek.
Megkóstolom . . . . Hurrá! Éljen!
most vagyok csak j ó helyen:
Eldorádó ez, a hol a réten is torta terem!
EZ AZ E L DORÁDÓ?
No, de most inni szeretnék: - vizet hol találhatok?...
Nini, mi ez? — Boros üveg, s bor van benne, mert kotyog.
Ez csak a jó! — Milyen édes!
most tudom csak igazán:
ez az ország Eldorádó, ez lesz az ón szép hazám!
Itt már nem is kell dolgozni, itt már ingyen élhetek;
a tortába likat rágok, mint az egér, ott tanyázok,
és vígan henyélgetek.
Hó, mi ez itt? — El se hinnéd,
hogy ez finom eleség: —
füstölt kalbász, hurka, sonka,
száz embernek is elég.
JÖN AZ Ó RIÁS,
Dobog a fö ld . . . . Ki jár itten?
Mi mennydörög?.. .. Ki beszél? — Fajankóban meghűl a vér,
jaj de szörnyen fél szegény!
Jön egy ember, mint a torony olyan magas szörnyeteg: —
egy-kettőre — hamm! — bekapja a reszkető gyereket.
Mégse bántja; — a tortából vág le egy nagy darabot;
hamarosan le is nyeli, — de talán jól se lakott?
Evett kolbászt, sonkát, hurkát, s azt mondta, hogy. — Jaj de
jó!
aztán ivott bort is, sokat: — lehetett vagy fél-akó.
AZ ÓRIÁS KARMAI KÖZÖTT.
— „Ni, mit látok? — Egy kis ember, mint az egér, akkora!
Belebujt a kalácsomba, ezt se láttam még soha.
Jer csak, tolvaj! ha már ettél dolgozni is fogsz nekem,
Mert a lusta naplopókat sehogyse szívelhetem. “ — Szerencsétlen kis Fajankó
védni se tudja magát:
az óriás vigyorogva megragadja a nyakát.
Haza érve, kalitkába tette öt az óriás;
lett is erre szörnyű sirás és keserves jajgatás.
— „Itt a lencse, tisztogasd m eg!“ — rivallt rá a szörnyeteg;
s a parancsnak görnyedezve tett Fajankó eleget.
Hogyha rest volt, az óriás megcibálta a haját, vagy korbácscsal gyógyította
ezt a csúnya nyavalyát.
A J ÓTÉKONY ZIVAT AR .
Lassan gyűlik az aranypor, Fajankó izzad, szegény, s a inig dolgozgat serényen
vihar tör ki hevenyén.
Hull a zápor, dörög az ég a villám is lecsapott:
mit csináljon?. . . Véletlenül meglát egy rósz kalapot.
— „Belebujok!" — szól Fajankó s hirtelen oda szalad:
— „az esőtől és villámtól megvéd a köcsög-kalap!“
Belemászik a kalapba, s meglapúl a fenekén;
hogy a vihar véget érjen, alig várja már szegény.
Ha a lencsét elvégezte, Fajankó aranyat ás;
a nagy folyó fövenyében szorgalmasan kotorász.
FAJANKÓ A NYÍLT TENGEREN.
Omlik, omlik, hűli a zápor, mintha csőből öntenék, a vihar nem akar szűnni, egyre mennydörög az ég.
Fajankó a nagy kalapban sirdogál keservesen:
— „Én Istenem, segíts meg már, segíts meg, jó Istenem!" . . . . Nagy sokára eláll a szél,
már a zápor sem szakad;
de most hirtelen libegni, táncolni kezd a kalap---
— „Jaj nekem!" — kiált Fajankó, és fölugrik, hogy kiszáll: — de nem leh et!. . . A kalapot
viszi már a tenger-ár!
FAJANKÓ MEGMENEKÜL.
— „ Mi lehet a z?... Csónak?... H ordó?...
bizony ki nem találom !. . . Hej, derék hajós-legények,
a csónakba szaporán:
nézzétek meg, mi az ottan, — hajó-töröttek talán? —
Nosza, mennek a legények, eveznek is serényen;
hogy ha talán hajó-törött:
segítenek szegényen.
— „M i lehet az?“ — találgatják;
furcsa holmi, annyi szent:
olyan, mint egy köcsög-kalap, tán ül is valaki bent? . . . oda érnek: — hát Fáján kút
félig holtan meglelik, és kenyérrel, pálinkával
traktálják, élesztgetik.
Bukdácsolva megy a hajó a sima kék tengeren;
a kapitány fútyörészve sétál a födélzeten.
Egyszerre csak lát valamit messze a szemhatáron:
FAJANKÓ DOLGOZNI AKAR,
Hogy fölértek a hajóra, vallatja a kapitány:
— „H ogy kerültél ide, fiam, beszéld el most igazán." — Es Fajankó szégyenkezve
elmondja az esetet, hogy elszökött apjától, mert
dolgozni nem szeretett.
— „Kerestem az Eldorádót, hol dolgozni sohse kell, a hol a sült galamb röpköd,
s ki nem akar: — föl se kel.“
— „Ilyen ország nincs seholsem, mondta most a kapitány:
dolgozni kell mindenkinek, mert külömben koplal ám!
Látod, milyen sok bajod volt, a mióta bujdosol;
reményiem, hegy dolgozni fogsz és már megokosodol." —
— „Kapitány úr, — szólt Fajankó, megjavulok, ígérem:
fogadjon föl hajójára alázatosan kérem."
FAJANKÓ A TENGERBE ESIK.
így hát matróz lett Fajankó, s dolgozott szorgalmasan;
árbóora föl, árbóoról le futkározott nagy vígan.
Tetszett neki ez az élet, a munkát megszerette;
hogy az előtt mily bolond volt: — önmagát kinevette.
Hanem egyszer nagy baj érte:
a sipkája leesett, és, a hogy utána kapott,
puff! — a tengerbe esett!
kiabált, de nem hallották, nem látta meg senkisem;
és a hajó a jó széllel tovább siklott sebesen.
Mit tehetett hát Fajankó?
Partra úszott ki, szegény:
ilyen bajban sohase volt, — hej, de sajnálom is ón!
FAJANKÓ AZ EMBEREVŐK KÖZÖTT.
Alighogy a partra lépett, jöttek a vademberek;
nyakon csípték, megkötözték a szegény kis gyereket.
Táncot jártak körülötte, rikoltoztak rémesen:
Fajankó meg ijedtében sirdogált keservesen.
— „N e bántsatok, vademberek, bocsássatok szabadon;
négy korona minden pénzem, — azt szívesen odadom !" — A rósz vadak el is vették
a négy fényes koronát, de csak tovább tapogatták Fajankónák a nyakát.
— „H ogy együk m eg?... .sülve, fölve?—
tanácskoztak komolyan;
— „Talán jobb lesz, ha hizlaljuk, mert még sovány húsa van." —
— „Ah, jó urak, — szólt Fajankó: — ne bántsatok engemet:
inkább leszek rabszolgátok, és szolgállak titeket."
Elvitték hát a királyhoz, a ki vígan pipázott;
előtte volt a sok étel, a miből lakomázott.
És a király megfogadta Fajankót inasának;
elvette öt a vadaktól s megtartotta magának;
mindjárt adott a kezébe egy nagy pálma-levelet, hogy Fajankó elkergesse
a szemtelen legyeket.
L
FAJANKÓ LE V ELET KAP.
Bezzeg, bezzeg dolgozna már, örömest, szorgalmasan:
hej, de mit ér? ha az otthon olyan nagyon messze van!
A mint sirdogál magában egy gólya száll elébe;
j nagy pecsétes levelet tart hosszú piros csőrébe’.
! Odanyujtja Fajankónak, I az meg elveszi, szegény;
I anyja Írja: — „Gyere haza,
J
kis fiam, szeretlek én!“ —Menne haza már Fajankó, hej, de mikor nem lehet!
keservében, bánatában a szive majd megreped.
Elment a király fürödni, Fajankó is megy vele;
vezeti az elefántot, kezében a kötele.
Kesereg szegény Fajankó, szörnyen vágyik már haza, pedig talán jó szüleit
nem is látja meg soha!
FAJANKÓ MEGMENTI A KIRÁLYT.
Egyszerre csak nagyot buggyan a tengernek kék Színe és egy cápa bukkanik föl a kők tenger szélibe.
Szörnyű száját már kitátja:
éles fogait feni a szendergő király-komát
mostan menten eln yeli. . .
De Fajankó oda ugrik.
a kardjával rá lecsap: — nagyot ugrik a bősz cápa,
s holtan elnyeli a hab.
— „Mi az?“ — kiált fölriadva álmából a vad-király;
és meglátja, hogy Fajankó véres karddal ottan áll.
Kitalálja, hogy mi történt, Fajankót megöleli, s örömében koronáját mindjárt odadja neki.
— „J ó fiú vagy! — igy dicsérte; — most szeretlek igazán;
tied legyen félországom, tied legyen koronám!"
Közben a király kijött már, s a homokra lefeküdt:
egy kicsit aludni akar, mig az óra delet üt.
Fajankó mellette őrt áll, kezében a nagy fakard;
köröskörül merre csak lát puszta, néptelen a part.
FAJANKÓ MEGSZÖKIK.
— „Hej, ha még egyetlen egyszer hazasegitsz, Istenem:
fogadom, hogy nem leszek rest, nem leszek rest sohasem!"
A inig ezen ábrándozik, megzörren az ablaka;
fölül ágyában Fajankó:
— mi lehet ennek o k a ? . . . A mint kinéz, négy gólya ál!
kint az utcán kosárral:
hogy ezt látja, tisztában van mindjárt a négy madárral.
Kézbe veszi koronáját, beleül a kosárba:
a négy gólya haza viszi az édes jó hazába!
I De nem örült ám Fajankó.
nem ez kellett ö neki;
haza vágyott jó anyjához, a ki öt úgy szereti.
Egész éjjel arra gondolt, még aludni sem tudott édes anyja, édes apja
mindig eszébe jutott.
A V ISZ O N T L Á T Á S.
— „Nini, mi az?“ — a kosárban Fajankó ül nagy vígan:
semmi baja, és kezében egy fényes korona van.
— „Isten hozott, édes fiam!14 — csókolják, ölelgetik;
bizony, bizony, hogy megkerült, most meg jobban szeretik.
De Fajankó is megjavult;
ráismerni sem lehet:
jól tanul, mindig szót fogad, sőt dolgozni is szeret.
Besüt a nap a szobába, a kis háznak ablakába, de öröm nincs odabent;
Fajankónak apja, anyja egyre, folyton azt sóhajtja:
f — „Azt se tudjuk, hova ment44 . . . .
1
Busulgatnak mind a ketten, kis Fajankót siratják;hej, csak egyszer visszajönne, de örömmel fogadnák!
Egyszerre csak I
st
kelepelve I f ff i száll a házra U y
gólya-had;
apa, anya kíváncsian a szobából kiszalad.