Semmiházi Fajankó

Semmiházi Fajankó

csodálatos kalandjai

‘ W^ W _

S z é p Versekben Elmeséli

GYULA BÁCSI

S e m m ih á z i F a j a n k ó c s o d á l a t o s k a l a n d j a i

S z é p Versekben Elmeséli

GYULA BÁCSI

FAJANKÓ FÖLÉBRED.

Besüt a nap az ablakon, az idő délre jár, de rest Fajankó boldogan

az ágyban szundikál.

Az óra üt, — nem hallja ö, mert hortyog rémesen:

Tündér-országról álmodik, hol nem járt senkisem.

Ah, ott van ám csak jó világ:

ott nem dolgoznak ám;

a sült galamb is ott lakik s cukor terem a fán.

Ha egyszer oda juthatok, nem lesz ott semmi b a j. . . . Piff-paíf... „Te lusta, kelsz-e már? “ -

— „Kelek, apám, jajaj!" . . .

FAJANKÓ NEM AKAR DOLGOZNI.

— „Majd ellátom a bajodat, te semmiházi, te!

Fogod a fejszét szaporán, és rögtön jösz ide?

Fölvágd itt ezt a tát hamar, mert baj lesz igazán!" . . .

— „Jaj, megyek, futok, szaladok, csak ne bánts, jó apám!". — Mig apja ott volt, a fiú

nem volt dolgozni rest;

de, hogy megfordult és kiment, legott dalolni kezd: —

FAJANKÓ DALOL.

Van egy ország, messze innen, Eldorádó a neve;

nem sanyargat ott hideg tél, nem éget. a nap heve.

Nem kell ott olvasni írni, iskolába ki se jár;

s a ki leglustább közöttük, az lesz ottan a király.

Oda megyek, — oda vágyom, Ott élem én jó. világom.

FAJANKÓ AZ ERDŐBEN.

Erdő, erdő, sűrű erdő a fiúra ráborúl;

a nap leszáll, este lesz már, és hamar bealkonyul.

De jó volna otthon lenni, a hol vár a tiszta ágy,

mig itt, ha rám sötétedik, az ágyam kemény fa-ág.

No de sebaj, most pihenjünk, holnap korán fölkelek;

Tündér-ország, Eldorádó, én most feléd sietek!

Ha már egyszer oda értem, minden jóra fordul ott: — nem dolgozom, mindig játszom, mig csak el nem fáradok.

FAJANKÓ A PÁSZTORNÁL.

Másnap dél felé Fajankó egy pásztorhoz érkezett, és egy darab kenyeret kért,

mert nagyon megéhezett.

— „Tudja-e kend, Pásztor bácsi, Eldorádó merre van?“ —

— „Nem hallottam a hírét sem, nem tudom én, kis fiam.

De, ha itt akarsz maradni, a nyájamat rád bízom, és, ha engem híven szolgálsz,

jó dolgod lesz, mondhatom. “

— „Itt maradok!“ — szólt Fajankó, s titkon igy okoskodott:

— Mig a réten legel a nyáj, addig én is alhatok! —

A PÁSZTOR ELKERGETI FAJANKÓT.

Úgy is tett; s mig a nyáj legelt, | ö nagy vígan hortyogott, s nem látta, hogy farkas-koma

a nyájhoz lopózkodott.

Lett is ebből szörnyű nagy baj, mert a farkas hirtelen

össze-szaggat három bárányt, s árkon-bokron túl terem.

Jön a pásztor a nagy zajra, összecsapja két kezét, szörnyű módon megcibálja

rest Fajankó üstökét.

— „Fikkom-adta vásott kölyke, elhordd innen m a ga da t!"...

S úgy kilökte ott Fajankót, hogy tán még most is szalad!

FAJANKÓ ÉS A TÖRPE.

— „Ne félj tőlem, hogyha mondom, — a kis törpe igy beszél:

— Jöjj le velem a bányába, arany-termő hegy gyomrába,

a hol az én népem él.

Kapsz aranyat egy-két zsákkal, csakhamar gazdag lehetsz, ha segitsz aranyat ásni, akarsz velünk ázni-fázni,

s követ törni is szeretsz". —

— „Lemegyek én!" — szólt Fajankó, s azt gondolta magába’:

— Egy-két napig itt maradok, s az aranynyal, a mit kapok,

megyek tündér-országba!

Bandukolva szomorúan Fajankó a hegyre ér, s ott egy törpe áll elébe,

a szakálla hófehér.

FAJANKÓ MEGSZÖKIK A BÁNYÁBÓL.

Most jött ám csak a hadd-

\

ol-hadd, a minek nincs párja:

éjjel-nappal követ törni: — ez már mégse járja!

* * ^ 3 Meg is unta ám Fajankó, nem akart maradni:

— „Tessék, kérem, — szólt boszusan,

— béremet kiadni!"

— „Én miattam el is mehetsz, hogyha jobbnak véled, —

szólt a törpe: — Isten áldjon, nesze, itt a béred!"

Zsebre vágta nagy boldogan Fajankó a bérét:

s tudjátok-e, hogy mit kapott?.

Egy piciny egórkét!

FAJANKÓ AZ ÓRIÁSOKNÁL.

Milyen furcsa, szép ország ez, párját sehol nem leled:

a fűszálak oly vastagok, mint a hajó-kötelek.

S ez a nagy malomkő-forma, Uram-Isten, mi leh et?. . . .

Olyan, mint a dobos-torta, mit oly nagyon szeretek.

Megkóstolom . . . . Hurrá! Éljen!

most vagyok csak j ó helyen:

Eldorádó ez, a hol a réten is torta terem!

EZ AZ E L DORÁDÓ?

No, de most inni szeretnék: - vizet hol találhatok?...

Nini, mi ez? — Boros üveg, s bor van benne, mert kotyog.

Ez csak a jó! — Milyen édes!

most tudom csak igazán:

ez az ország Eldorádó, ez lesz az ón szép hazám!

Itt már nem is kell dolgozni, itt már ingyen élhetek;

a tortába likat rágok, mint az egér, ott tanyázok,

és vígan henyélgetek.

Hó, mi ez itt? — El se hinnéd,

hogy ez finom eleség: —

füstölt kalbász, hurka, sonka,

száz embernek is elég.

JÖN AZ Ó RIÁS,

Dobog a fö ld . . . . Ki jár itten?

Mi mennydörög?.. .. Ki beszél? — Fajankóban meghűl a vér,

jaj de szörnyen fél szegény!

Jön egy ember, mint a torony olyan magas szörnyeteg: —

egy-kettőre — hamm! — bekapja a reszkető gyereket.

Mégse bántja; — a tortából vág le egy nagy darabot;

hamarosan le is nyeli, — de talán jól se lakott?

Evett kolbászt, sonkát, hurkát, s azt mondta, hogy. — Jaj de

jó!

aztán ivott bort is, sokat: — lehetett vagy fél-akó.

AZ ÓRIÁS KARMAI KÖZÖTT.

— „Ni, mit látok? — Egy kis ember, mint az egér, akkora!

Belebujt a kalácsomba, ezt se láttam még soha.

Jer csak, tolvaj! ha már ettél dolgozni is fogsz nekem,

Mert a lusta naplopókat sehogyse szívelhetem. “ — Szerencsétlen kis Fajankó

védni se tudja magát:

az óriás vigyorogva megragadja a nyakát.

Haza érve, kalitkába tette öt az óriás;

lett is erre szörnyű sirás és keserves jajgatás.

— „Itt a lencse, tisztogasd m eg!“ — rivallt rá a szörnyeteg;

s a parancsnak görnyedezve tett Fajankó eleget.

Hogyha rest volt, az óriás megcibálta a haját, vagy korbácscsal gyógyította

ezt a csúnya nyavalyát.

A J ÓTÉKONY ZIVAT AR .

Lassan gyűlik az aranypor, Fajankó izzad, szegény, s a inig dolgozgat serényen

vihar tör ki hevenyén.

Hull a zápor, dörög az ég a villám is lecsapott:

mit csináljon?. . . Véletlenül meglát egy rósz kalapot.

— „Belebujok!" — szól Fajankó s hirtelen oda szalad:

— „az esőtől és villámtól megvéd a köcsög-kalap!“

Belemászik a kalapba, s meglapúl a fenekén;

hogy a vihar véget érjen, alig várja már szegény.

Ha a lencsét elvégezte, Fajankó aranyat ás;

a nagy folyó fövenyében szorgalmasan kotorász.

FAJANKÓ A NYÍLT TENGEREN.

Omlik, omlik, hűli a zápor, mintha csőből öntenék, a vihar nem akar szűnni, egyre mennydörög az ég.

Fajankó a nagy kalapban sirdogál keservesen:

— „Én Istenem, segíts meg már, segíts meg, jó Istenem!" . . . . Nagy sokára eláll a szél,

már a zápor sem szakad;

de most hirtelen libegni, táncolni kezd a kalap---

— „Jaj nekem!" — kiált Fajankó, és fölugrik, hogy kiszáll: — de nem leh et!. . . A kalapot

viszi már a tenger-ár!

FAJANKÓ MEGMENEKÜL.

— „ Mi lehet a z?... Csónak?... H ordó?...

bizony ki nem találom !. . . Hej, derék hajós-legények,

a csónakba szaporán:

nézzétek meg, mi az ottan, — hajó-töröttek talán? —

Nosza, mennek a legények, eveznek is serényen;

hogy ha talán hajó-törött:

segítenek szegényen.

— „M i lehet az?“ — találgatják;

furcsa holmi, annyi szent:

olyan, mint egy köcsög-kalap, tán ül is valaki bent? . . . oda érnek: — hát Fáján kút

félig holtan meglelik, és kenyérrel, pálinkával

traktálják, élesztgetik.

Bukdácsolva megy a hajó a sima kék tengeren;

a kapitány fútyörészve sétál a födélzeten.

Egyszerre csak lát valamit messze a szemhatáron:

FAJANKÓ DOLGOZNI AKAR,

Hogy fölértek a hajóra, vallatja a kapitány:

— „H ogy kerültél ide, fiam, beszéld el most igazán." — Es Fajankó szégyenkezve

elmondja az esetet, hogy elszökött apjától, mert

dolgozni nem szeretett.

— „Kerestem az Eldorádót, hol dolgozni sohse kell, a hol a sült galamb röpköd,

s ki nem akar: — föl se kel.“

— „Ilyen ország nincs seholsem, mondta most a kapitány:

dolgozni kell mindenkinek, mert külömben koplal ám!

Látod, milyen sok bajod volt, a mióta bujdosol;

reményiem, hegy dolgozni fogsz és már megokosodol." —

— „Kapitány úr, — szólt Fajankó, megjavulok, ígérem:

fogadjon föl hajójára alázatosan kérem."

FAJANKÓ A TENGERBE ESIK.

így hát matróz lett Fajankó, s dolgozott szorgalmasan;

árbóora föl, árbóoról le futkározott nagy vígan.

Tetszett neki ez az élet, a munkát megszerette;

hogy az előtt mily bolond volt: — önmagát kinevette.

Hanem egyszer nagy baj érte:

a sipkája leesett, és, a hogy utána kapott,

puff! — a tengerbe esett!

kiabált, de nem hallották, nem látta meg senkisem;

és a hajó a jó széllel tovább siklott sebesen.

Mit tehetett hát Fajankó?

Partra úszott ki, szegény:

ilyen bajban sohase volt, — hej, de sajnálom is ón!

FAJANKÓ AZ EMBEREVŐK KÖZÖTT.

Alighogy a partra lépett, jöttek a vademberek;

nyakon csípték, megkötözték a szegény kis gyereket.

Táncot jártak körülötte, rikoltoztak rémesen:

Fajankó meg ijedtében sirdogált keservesen.

— „N e bántsatok, vademberek, bocsássatok szabadon;

négy korona minden pénzem, — azt szívesen odadom !" — A rósz vadak el is vették

a négy fényes koronát, de csak tovább tapogatták Fajankónák a nyakát.

— „H ogy együk m eg?... .sülve, fölve?—

tanácskoztak komolyan;

— „Talán jobb lesz, ha hizlaljuk, mert még sovány húsa van." —

— „Ah, jó urak, — szólt Fajankó: — ne bántsatok engemet:

inkább leszek rabszolgátok, és szolgállak titeket."

Elvitték hát a királyhoz, a ki vígan pipázott;

előtte volt a sok étel, a miből lakomázott.

És a király megfogadta Fajankót inasának;

elvette öt a vadaktól s megtartotta magának;

mindjárt adott a kezébe egy nagy pálma-levelet, hogy Fajankó elkergesse

a szemtelen legyeket.

L

FAJANKÓ LE V ELET KAP.

Bezzeg, bezzeg dolgozna már, örömest, szorgalmasan:

hej, de mit ér? ha az otthon olyan nagyon messze van!

A mint sirdogál magában egy gólya száll elébe;

j nagy pecsétes levelet tart hosszú piros csőrébe’.

! Odanyujtja Fajankónak, I az meg elveszi, szegény;

I anyja Írja: — „Gyere haza,

J

Menne haza már Fajankó, hej, de mikor nem lehet!

keservében, bánatában a szive majd megreped.

Elment a király fürödni, Fajankó is megy vele;

vezeti az elefántot, kezében a kötele.

Kesereg szegény Fajankó, szörnyen vágyik már haza, pedig talán jó szüleit

nem is látja meg soha!

FAJANKÓ MEGMENTI A KIRÁLYT.

Egyszerre csak nagyot buggyan a tengernek kék Színe és egy cápa bukkanik föl a kők tenger szélibe.

Szörnyű száját már kitátja:

éles fogait feni a szendergő király-komát

mostan menten eln yeli. . .

De Fajankó oda ugrik.

a kardjával rá lecsap: — nagyot ugrik a bősz cápa,

s holtan elnyeli a hab.

— „Mi az?“ — kiált fölriadva álmából a vad-király;

és meglátja, hogy Fajankó véres karddal ottan áll.

Kitalálja, hogy mi történt, Fajankót megöleli, s örömében koronáját mindjárt odadja neki.

— „J ó fiú vagy! — igy dicsérte; — most szeretlek igazán;

tied legyen félországom, tied legyen koronám!"

Közben a király kijött már, s a homokra lefeküdt:

egy kicsit aludni akar, mig az óra delet üt.

Fajankó mellette őrt áll, kezében a nagy fakard;

köröskörül merre csak lát puszta, néptelen a part.

FAJANKÓ MEGSZÖKIK.

— „Hej, ha még egyetlen egyszer hazasegitsz, Istenem:

fogadom, hogy nem leszek rest, nem leszek rest sohasem!"

A inig ezen ábrándozik, megzörren az ablaka;

fölül ágyában Fajankó:

— mi lehet ennek o k a ? . . . A mint kinéz, négy gólya ál!

kint az utcán kosárral:

hogy ezt látja, tisztában van mindjárt a négy madárral.

Kézbe veszi koronáját, beleül a kosárba:

a négy gólya haza viszi az édes jó hazába!

I De nem örült ám Fajankó.

nem ez kellett ö neki;

haza vágyott jó anyjához, a ki öt úgy szereti.

Egész éjjel arra gondolt, még aludni sem tudott édes anyja, édes apja

mindig eszébe jutott.

A V ISZ O N T L Á T Á S.

— „Nini, mi az?“ — a kosárban Fajankó ül nagy vígan:

semmi baja, és kezében egy fényes korona van.

— „Isten hozott, édes fiam!14 — csókolják, ölelgetik;

bizony, bizony, hogy megkerült, most meg jobban szeretik.

De Fajankó is megjavult;

ráismerni sem lehet:

jól tanul, mindig szót fogad, sőt dolgozni is szeret.

Besüt a nap a szobába, a kis háznak ablakába, de öröm nincs odabent;

Fajankónak apja, anyja egyre, folyton azt sóhajtja:

f — „Azt se tudjuk, hova ment44 . . . .

1

hej, csak egyszer visszajönne, de örömmel fogadnák!

Egyszerre csak I

st

kelepelve I f ff i száll a házra U y

gólya-had;

apa, anya kíváncsian a szobából kiszalad.