pográfiája csiszolt ízlésre vallott. Egyszerűen lerítt róla, hogy nem szocreál brosúrát tartalmaz.
Szerkesztői a Mormon Kft. és a CIA pénzét felelőtlenül elherdálták. R u - tinszerű uszító tevékenység helyett az Űj Látóhatár sajátságos közép-európai különprogramot teljesített, hosszú évtizedeken át. A magyar értelmiség ön- becsülését óvta a széthullástól.
Az egyedül üdvözítő Ideológia kíméletlen terrorjával szemben a politi- kai különvélemény, a teljes szólásszabadság, az irodalmi jó ízlés szállásadója volt, ami Babits, Márai és Cs. Szabó szellemi Európájában magától értetődő feladata minden valamirevaló szerkesztőnek. Hegyeshalomtól innen azonban a szilenciumok, a házkutatások, a forró olajban való megfőzettetés és a szu- rokban-tollban való meghempergettetés szégyenét vonta maga után.
A „szellemi szesztilalom" évtizedeiben (Weöres Sándor meghatározása) az Űj Látóhatár az emigrációs magyarság legjobbjainak a magatartását tükröz- te. Nem árult hazát, hanem hazát védelmezett. A szabad megszólalás lehető- ségét a történelmi és az irodalmi balítéletek leleplezésére használta fel.
S közben betöltötte azt az űrt, amelyre az elmúlt évtizedek során egyet- len folyóirat sem vállalkozhatott. Az egyetemes magyar irodalom és k u l t ú r a folyóiratává vált.
Aranycsinálók, rózsakeresztesek páholya ma is.
KÁNTOR LAJOS
Hová tűnt a látóhatár?
A címben fogalmazott kérdés azt sugallja, hogy valamikor megvolt. Va- lamiféle látóhatár persze mindig van, amíg a szem él, sőt mögötte — ha a tudat még eleven — a látószervek megbetegedése sem szüntetheti meg a belső látást (ami nélkül a külső, az „igazi" sem igazán igaz, nem m o n d h a t ó teljesnek). Most persze az ú j látóhatárról, illetve az Űj Látóhatárról kellene érdemlegeset mondanom. De tudok-e? S ha nem, kit hibáztassak érte?
Pedig az Oertlinweg 4 nekem is mond valamit. Első nyugati u t a m o n (harmincnyolc éves fejjel) egy éjszakára otthont, pontosabban fekvőhelyet biztosított, tehát úgymond láthattam, hol készül. A vasárnap reggeli busz- közlekedés elszámítása miatt (csak magamat hibáztathattam) m a j d n e m lekés- tem a Münchenből Frankfurtba vivő vonatot, s ez további bonyodalmakat okozott volna. Ezúttal is szerencsém volt azonban — mint tizennégy évvel korábban Leningrádban és azóta is jó néhányszor, főként idehaza, a n e m rendkívüli vonatkéséseknek hála —, így nem kellett megbánnom a szokatlan nyomdai elszállásolást. A Szárny és gyökér városonként tagolódó útifejezetei közé mégsem került be címszóként München. Most, mintegy évtizeddel böl- csebben (könyvem megírásától-megjelenésétől számítva), vajon az öncenzúrá- nak vagy az ott összegyűjtött élmények szegényességének tulajdonítsam ezt a hiányt? Az utóbbit aligha állíthatnám, hiszen az öreg pinakotékában szer- zett sok frissítő benyomás és az utcai látvány (például a hippik újdonsága) már elég lett volna egy kis fejezethez. Hozzáadva az Űj Látóhatárt, az én egynapos Münchenem sem mutatkozott volna érdektelennek, azt hiszem.
84
Szóval, mit is adhattam volna hozzá a szimpla turistabeszámolóhoz? És mennyivel lenne gazdagabb egy mai reflexióm? Jóformán ellenőrizni sem tu- dom magamat, minthogy szinte kizárólag az emlékezetre kell hagyatkoznom, ö t - h a t folyóiratszám segít csak az olvasmányok fölelevenítésében, 1970—71- ből. Igaz, köztük van a Németh László 70. születésnapját köszöntő, olyan szerzőkkel, mint Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Kerényi Károly, Kovács Imre, Borbándi Gyula, Molnár József, Hanák Tibor, Sulyok Vince, Peéry Rezső, Albert Pál, Gombos Gyula és Monoszlóy Dezső. A nevek számomra most (azaz közel húsz éve) kezdtek alakot ölteni vagy újraéledni. Személyes ismerősöm addig az ünnepi szám munkatársai közül csak Veress Dániel volt (Sepsiszentgyörgyről), no meg Monoszlóy, már nem is pozsonyi, hanem ú j - vidéki korszakából. És Németh László, főképpen munkái által. Itt azonban kevesebb kötöttséggel, több nézőpontból lehetett rálátni a hatalmas életműre.
Megsejtve ugyanakkor valamit Cs. Szabó, Kovács Imre, Szabó Zoltán élet- művéből is — amihez hozzájutni bizony, akár a még emigráció előtti köny- vekhez, közleményekhez, felért egy nehéz terepű akadályversennyel.
Szerencsésnek tudom magam, hogy London, Párizs, München (majd Buda- pest), ha csak egyszer vagy többször pár órára is, összehozott aztán az emlí- tettek némelyikével. Ezek olyan emlékek, amelyeket nem kell újratanulni, mert nem lehet feledni őket. Az „ötágú síp" (amely valóban hatágú) tudata elevenedett meg egyrészt, másrészt elhallgatott (már-már megtagadott) sze- mélyiségekkel teljesedett ki XX. századi magyarirodalom-képem. Az elhal- kuló vagy berecsegő rádiós hangok után az élőszó — s a tágasságában is szorongató, szorongást is hozó környezet megismerése — akkora iskolát,
„posztuniverzális tanfolyamot" jelentett, amekkorával csak a rendszeres ol- vasás érhet fel.
Sajnos, az Űj Látóhatár ezzel nem ajándékozhatott meg engem. Ízelítő is ritkán jutott belőle. Talán mindössze egy szám még, 1982-ből. Űjralapozva, be kell vallanom, hogy a posztmodern (Perneczky által történő) szemlézésére annak idején fel sem figyeltem. Annál nagyobb örömmel olvastam viszont a Magvető kiadásában megjelent Szabédi-válogatásom érdemi méltatását. A bu- dapesti folyóiratok közönyösen mentek el a kiadvány — Szabédi László mi- nőségben és tanulságokban oly gazdag életműve! — mellett, annál nagyobb volt tehát a meglepetés a müncheni visszhang Kolozsvárra érkezésekor. (Ha- sonló figyelmet különben máskor is tapasztalhattunk.)
Azóta sok víz folyt le a Szamoson, a Dunán — és nyilván az Isáron is.
Hogy mennyi és abban mekkora hordalék, Csatári Dániel ma már őskorinak tűnő könyve, a Forgószélben recenziója gondolkoztat el rajta. Mit csinál az- óta az Űj Látóhatár? Nemcsak illetékes nem vagyok felelni rá, de magán- használatra sem tudnám megválaszolni a kérdést. Csak ismételni tudom, a hetvenes évekre gondoló nosztalgiával, a provinciába zártak keserűségével:
hová tűnt a látóhatár? És még az sem vigasztal, hogy e kérdésben sokakkal (román íróbarátaimmal is) osztozhatom.
85
