Játék és történelem a színpadon
BESZÉLGETÉS ILLYÉS GYULÁVAL
(Illyés Gyula drámáinak magyar színpadi élete:
A Tű foka: még nem szerepelt színpadon.
Lélekbúvár: Nemzeti Színház, kaposvári Csiky Gergely Színház.
Ozorai példa: budapesti Nemzeti Színház — két alkalommal —, miskolci Nem- zeti Színház.
Fáklyaláng: budapesti Nemzeti Színház, marosvásárhelyi Állami Székely Szín- ház, debreceni Csokonai Színház — két alkalommal, miskolci Nemzeti Színház, Ál- lami Déryné Színház, szegedi Nemzeti Színház, győri Kisfaludy Színház — két alka- lommal, szolnoki Szigligeti Színház, veszprémi Petőfi Színház.
Tűvétevők: budapesti Nemzeti Színház, Állami Bábszínház, kecskeméti Katona József Színház, veszprémi Petőfi Színház, szabadkai Népszínház.
Dózsa György: budapesti Nemzeti Színház, kecskeméti Katona József Színház, szegedi Dóm tér.
Malom a Séden: veszprémi Petőfi Színház, József Attila Színház.
Kegyenc: Madách Színház, debreceni Csokonai Színház, veszprémi Petőfi Szín- ház, kolozsvári Állami Magyar Színház.
Különc: veszprémi Petőfi Színház, sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, budapesti Nemzeti Színház.
Bolhabál: Állami Déryné Színház.
Tiszták: pécsi Nemzeti Színház, Vígszínház.
Bál a pusztán: Thália Színház.
Az ünnepelt: veszprémi Petőfi Színház.
Bölcsek a fán: pécsi Nemzeti Színház, budapesti Katona József Színház, veszp- rémi Petőfi Színház.
Testvérek: pécsi Nemzeti Színház, budapesti Nemzeti Színház.
Dupla vagy semmi: pécsi Nemzeti Színház, komáromi Magyar Területi Színház, sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház.
Orfeusz a felvilágban: pécsi Nemzeti Színház.
Dániel az övéi között: gyulai Várszínház, pécsi Nemzeti Színház.
Csak az igazat! (Két monodráma): pécsi Nemzeti Színház.
Homokzsák, avagy nevetve könnyebb: gyulai Várszínház.)
A Csizma az asztalonban idézi fel Illyés Gyula a budapesti látogatást; ki- lencévesen édesatyjával és Paksi Ferenc sógorral sorba járván a nevezetes he- lyeket, megállnak az Opera előtt.
— Ebben kik élnek? — hangzott a gyermeki kíváncsiság.
— Ebben csak játszanak — válaszolta a sógor.
Nem tértek be, amint a gyermek a Nemzeti Színházat is csak kívülről ál- mélkodhatta körbe. Az első komédiási emlékek otthonról valók; a pusztai betle- hemezésben, amikor angyal is volt egyebek között a jóhírmondó kompániában.
Aztán feledhetetlen élmény: a Carmen — öt színész harmonika- és citerakísé- 8
rettel a vendéglő nagytermében színházat játszott. Visszatekintve az időben, milyen élménnyel volt a játéknak ez a gyermekkori varázslata?
— Egy gyereknek, aki mesevilágban él, s egyszerre megjelennek előtte élő alakban a mesevilág figurái, leírhatatlan ámulatot jelent. Elhittem mindent.
Tízéves lehettem, Simontornyán a város szélén levő kocsmában adtak egy da- rabot. Hosszú kocsmapadon ültem anyám mellett. Elhittem, hogy a játék sze- replői igazi tündérek. Óriási élmény volt, s ez a lelki réteg ma is megmozdul bennem: csoda történik a színházteremben. Ezt kell mindig felidézni. Tudjuk:
a gyerekek belekiabálnak az előadásba. Az volna az igazi, ha mi magunk is bele mernénk kiabálni. Lelkünk fenekén bele is kiabálunk. Nem volnék sem- miképp sértett szerző, ha darabjaimba az „egyszerű" emberek valamiképp rög- tön beleszólhatnának. Az volna jó, ha ténylegesen volna hajlamunk felnőttként is gyerekkori önfeledt őszinteségünket gyakorolni a színházban.
— A fővárosba kerülve, milyen élményt adott a színház?
— Nagyon keveset. Alig láttam valamit.
— A pusztáról egyszer meghívó érkezett Párizsba: a Piros bugyelláris be- mutatójára szólt az invitálás. A világvárosban bizonyára nagyon másféle szín- házi élettel találkozott...
— Párizsban én akkor csak modern darabokat láttam. Oda kaptam ingyen- jegyet. Főleg a szürrealistákhoz. Aragon Tükrös szekrény című dadaista darab- ját láttam, az első sorban ültem, de úgy, hogy talán százan voltak abban a műterem-színházban.
Párizsban láttam így, bemutatón Tristan Tzarának Mouchoir des nuages-át, le is fordítottam magyarra, Felhőzsebkendő címmel. Sőt, Cocteau darabját, az Eiffel-torony násznépét is. Ezek az absztrakt darabok foglalkoztattaik és érde- keltek akkor engem is. De mindez nem csábított arra, hogy magam is ilyet csi- náljak. Súlyosabb dolgokat képzeltem színpadra. Láttam klasszikusokat is, per- sze csak franciákat. Párizsban akkor alig lehetett Shakespeare-t játszani, ola- szokat is ritkán. Megnéztük Moliére-t, Beaumarchais-t, Corneille-t, Racine-t, s ezzel nagyjából be is fejeződött. Mert ami még következett, az a romantika volt. Nem beszélve Sardou-ról és a többiekről, őket lebecsültük.
— A harmincas évek második felében egy pillanatban úgy látszik, hogy az idő és az írói kedv eredményeképp a magyar dráma megújíthatja a magyar színjátszást. Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Kós Károly, majd Darvas József, Illés Endre jelentkezik darabokkal. Ekkor készül Sárközi Dó- zsája s még Szabó Pál is darabot ír, amit csak Darvas József egykori méltatá- sából ismerünk, mert a kézirat elveszett. Föltűnő, hogy Illyés Gyula hiányzik ebből a drámaírói sorból. Milyen okkal?
— Nem panaszkodhatom, hogy nem volt érdeklődés. A Vígszínház akkori igazgatója, Harsányi Zsolt megkeresett, beszélt velem is; Németh Antal is ér- deklődött, volna-e mondandóm színpadra. Foglalkoztam ugyan kezdettől fogva színdarabírással, de írni én nem írtam.
— Miért nem?
— „Iparszerüleg" lírai költő vagyok; azt éreztem a dolgomnak. S azon- kívül társadalmi szerepet kaptam akkortájt akaratlanul. Babits már beteg volt, a Nyugatnál lett feladatom. Fia csak irodalom foglalkoztatott volna, akkor eset- leg írtam volna drámát is. De hát indult a falukutatás is, a szociográfia. A nép- pel váló érintkezés is fő gond volt. Ami már engem mégis színpadilag érdekelt, az a középkori farce-ok voltak — mit lehetne hasonlót a nép számára csinálni?
A Pathelin prókátor nyomdokain. Akkor azt is elsodorta az idő. Fordítani for- dítottam, éppen Németh Antal kért meg jelentéktelen korabeli darabok fordí- tására, de ennek nem volt folytatása. Illés Endre első darabjai voltak rám ha- tássál. Bátorságuk, újszerűségük — magas igényük.
— Az íróknak a színházba való benyomulására, Németh László kifejezését kölcsönkérve, mennyiben volt színházi, társadalmi realitása?
— Sikeresen főleg polgári, kispolgári darabok szerepeltek addig a pesti színpadokon. Ennek majdnem kidolgozott, kitaposott menete volt. Jól tudjuk, hogy tán egy társadalmi réteget sem lehet úgy hozzászoktatni „művészi" for- mákhoz, mint a színházlátogatókat. Azt fogadják el, amit már addig is — él- veztek. Láthatjuk, milyen nehezen lehet másra átváltani. Emlékszem, kezdet- ben volt még szó, miképp lehetne igaz „szociális" drámát is írni; Remenyik Zsigmondot igen ügyesen befogadta erre éppen a Vígszínház...
— Az Atyai házat mutatták be.
— Ott is láthattuk, milyen nehezen ment. Remenyiknek nem volt sikere.
Hősi tettnek számított, hogy előadták; éppúgy hősi tett volt Kodolányit ját- szani.
— Érdekes, hogy a Belvárosi Színházban szokatlan sikert hozott a Föld- indulás . . .
— Amikor már újságtéma volt. És politika. Hangot kapott a németellenes- ség. A svábellenesség is befolyásolta a darab életét. Nem annyira művészi magva hatott a Földindulásnak; szociális tett volt.
— Egy alkalommal Németh László elment a bőrösök Bánk bán-előadására, s úgy számol be erről, mint egy végső lehetőségről. Űgy látta, a történelem viharában a polgári színjátszás ellenében az amatőröknek van az egyetlen esé- lyük a magyar színjátszás megújítására. Mennyire figyeltek az amatőrökre?
— Túlságosan is. A csákváriak adták elő például Kodály Háry Jánosát.
Ezekben a kezdeményezésekben összefolyt egy kicsit a népművelés és az orszá- gos művészi föladat. Ez nem mindig vág egybe. A színház jellegzetesen na- gyobb aglomerátumot kíván. Vagy pedig hagyományos gyülekezőhelyet. A gö- rög ünnepeknél az egész országból egy-egy bizonyos helyre ment olyan óriási tömeg, akinek már megvolt a műveltsége, igénye, hogy milyen színdarabot kí- vánjon. Ott tehát volt lehetőség. Magyarországon, vidéken semmi színházi mű- veltség nem volt. A műkedvelőket falusi tanítók, tanító nénik irányították.
Ebből bizony sokszor felemás dolog keletkezett.
— A Független Színpad régi magyar drámákat ébresztett föl. Betiltották...
— Próbálkozások voltak, de az bizony mindinkább csak tisztelgés volt. Ne legyen itt se félreértés. Ma is nagyjából ez történik. Ha megnézzük akár a Karnyónét, bensőnk szerint irodalmi órán vagyunk, nagy tisztelettel Csokonai iránt. De ennek igazi művészi élményadása máig ritka. Roppant nehéz dolog elfogadhatóan, előre mutatóan megvilágítani, miért van az, hogy a színház vá- rosi produktum a mai Európában. Hogy lehet — lehet-e — ezt feloldani? Két- séges, mert hiszen a tévé elébe vágott a feladatnak. S a falusiak is azt hiszik, azt hihetik: van nekik színházi élményük. A tévé nem színházi élményt ad.
A színházi élményhez hozzátartozik, hogy lássam, mellettem érezzem testileg is a szomszédomat. Az élményemnek tehát egy közös teremben kell végbemennie.
— Az új magyar drámák bemutatójára eljárt-e akkoriban?
— Ügy volt jelen lenni, mert izgatott mindannyiunkat: megújul-e például éppen Tamási révén a magyar népi drámairodalom és színjátszás? A hagyomá- nyos ízlésűek nem tekintették többnek Áront, mint bohókás, játékos, góbés kí- sérletezőnek. Tiszteletből dicsérték, ha dicsérték, nem mint komoly eredményt.
Különösen nem úgy, mint folytathatót.
— Németh László mellett Féja Géza, Muhoray Elemér pedig esélyt látott erre a megújulásra.
— Én is azt hiszem, Lorca nem volt merészebb színpadi újításban mint Tamási, talán drámaibb volt és szigorúbb. De ahogyan Lorca egyedül óriásit változtatott a spanyol színházon, legalábbis új hangot vitt be, az nálunk is megtörténhetett volna. Illés Endre sem kapta meg a kellő figyelmet.
10
— Az ö n első drámáját, a Tű fokát, 1943-ban közölte a Magyar Csillag.
Belső vagy külső biztatásra íródott?
— Hangsúlyozottan könyvdrámának szántam. Életrajzi vonatkozása volt.
Egyik nagybátyámmal kapcsolatban; ezt akartam megírni s nem is gondoltam színházi előadásra. Majdnem olyan misztérium félét képzeltem el.
— 1945 után úgy tűnt, hogy társadalmi érvényességben kiteljesedhet az a drámaírói vonulat, amely Németh Antal színházában még alkalmanként volt jelen, s akkor sem a széles közönség érdeklődésének körében. A klasszikus ma- gyar darabok mellett Tamási, Illyés Gyula került műsorra, igaz, Németh László már csak szerződésig jutott...
— Inkább Háy Gyula kísérleteire emlékszem ebből az időből. Akkor na- gyon is agitatív eszköznek akarták fölhasználni a színházat. És ez hatott is. De kiáltóan propagandaízű volt. Gergely Sándornak a Vitézek és hősök című da- rabjában látszott leginkább némi műfaji kidolgozottság. Háy, akit vállalkozá- saiért én becsültem, parasztdrámákat írt, de ezek bizony mosolyogni valóak voltak. Még a kifejezései is; népiesen akart beszélni, de épp ez nem sikerült neki. Mégis az egész irányzatot, amely az „alsó" tömegek szellemi kifejeződése lett volna, megállította a nálunk Révai által meghirdeteti kultúrpolitika.
— A Lélekbúvár is ebben az átmeneti időben született....
— Ambícióval csináltam; lesújtóan rossz kritikát kaptam.
— Föltűnő, hogy az 50-es évek végén (1956 után) a Gellért Endréhez és a Nemzeti Színházhoz való kapcsolata meglazult. A 60-as években a Madách hosszú ideig halogatja a Kegyenc bemutatóját, s aztán legtöbb drámája pre- mierjét vidéki színházak jegyzik. Nem egyedi tünet ez, Németh László vissza- térően panaszolja: jégveremben készültek drámáinak budapesti bemutató- jára . . . Miben látja ezt a közömbösséget?
— Esetemben, ahogyan a kritika az én darabjaimat fogadta, már a magyar kritika, azt érzem, nem látták, nem érzékelték, hogy tulajdonképpen mit akart itt megmozgatni az író. Főleg kiket. így alakult ki, hogy idegennek éreztem magamat kezdettől fogva. Mégsem kezdettől fogva. Engem voltaképp Benedek András és Gellért Endre csábított a színház gyakorló világába. Azt hittem, lehetséges a belépés. Tündöklő társ volt ez a két ember. Ismeretes Gellért tra- gédiája. Hogy Benedekből nem lett vezetőbb szellem, ezt szintén nagy fogyaté- kosságunknak tartom. Kitűnő dramaturg volt, csak tán túl szerény. Attól fogva, hogy elváltak, hogy szegény Gellért a halálba ment, Benedek a teljes szerénységbe húzódott. Én magam megint csak nem tudtam a pesti szellemi élettel kontaktust érezni. Párizsból jöttem, de itthon legjobban — Veres Péter- rel éreztem magam. Azon csizmásan ült mellettem, és hajdúsági dialektusban beszélt — a történelmi materializmus problémáiról. így sodródtam egy világ- városból egy vidéken található világvárosi szellembe. Ezzel szemben lett szá- momra Pest vidék. Tülekvés, felületesség, a jónak a kinevetése; a sikert össze- téveszteni az értékkel...
Éppen tegnap volt a hajdani Parasztpártnak meghitt évfordulója; körül- belül száz hajdani parasztpárti — Veres Péter-párti — tag gyűlt össze, álló nap beszélgettünk. Nem mondom, hogy ezeknek a „vidéki" köröknek a műveltsége annyi volt, .mint a pesti Akadémiáé, de Móricz Zsigmondnak a szelleme, Veres Péteré, Németh Lászlóé — igazi szellemi élet alapját kínálta. Ez a tájékozódás ragasztotta rám még a nemzetíeskedés bélyegét is. Amit én a nemzetről mond- tam, azt a francia szürrealisták messzelátásávál mondtam. Tizenöt évnek kel- lett eltelnie, míg az emberek megtörölték a homlokukat, hogy ez azért egy ki- csit más, mint nacionalista izgatás. Kihathatott ez drámáim sorsára is. Eddigi darabjaimat, amelyek „csak" szocialista témák voltak, mind nagyon kedvezőt- lenül fogadta Budapest színházi élete. Nem zokszóval, inkább humorral tudom felsorolni: írtam darabot a kétkezi munkásokról, azoknak az igazáról, szemben
11
I »
az állandó dirigálókról, a lélek nélküli szellemi emberekről, ez volt a Bölcsek a fán. Volt darab, amely az írónak a tömeghez való viszonyát vizsgálta: a Dupla vagy semmi. Be se mutatták Pesten. Aztán — szintén szociális szempontból megnézve — a jövőtlen szexualitásról szóló darab, az Orfeusz a felvüágban; ezt csak úgy mutatták be, hogy a pécsiek följöttek vele egy estére. De az itt be- mutatottakat is érzéketlenül fogadta már maga a színház, és ha nem lett volna egy-két kitűnő színész, Sinkovits és Bessenyei, akik egyéni teljesítményükkel szereztek sikert, akkor ezek az előadások sem hagynak emléket. Leglényege- sebb darabomnak a Tisztákat érzem: azt elemzi, hogy pusztulhat el egy magára hagyott nép. A Vígszínház mutatta be, teljes bukással; méltán, mert teljes ér- zéketlenséggel.
Magyarságról, magyar népről, azt hiszem Ady óta kevesen mondtak annyi rosszat, mint éppen a mi népi-nemzeti körünk. Tehát nemzetiségi elfogultsággal nem lehetnénk vádolhatók, és mégis, lám az utolsó mohikánok is, ebben a bűnben vagyunk elmarasztalva. Nos, ezt csak sajátomnak érezhetem éppen én a ma- gyar szellemi életben. Végzetesen rossznak ezt éreztem a színházi életben is.
Épp azért, mert számomra a város változatlanul Párizs, szellemi lényem szülő- tartománya.
— Latinovits is beszámolt arról, hogy milyen nemtörődömség és készület- lenség uralkodott a próbákon.
— Ebben a hangulatban nem is akart játszani. Veszekedett, kilépett belőle, ö értette, amit mások nem, hogy miről van szó; hogy nem látványos várjáték ez, afféle Egri csillagok. De a többi darabom során is ezt éreztem: más fogas- kerékre jár az én írói szándékom és a színházi világ törvénye. Visszatérek:
nem a várost hibáztatnám. Ismétlem: a színház városnak készült intézmény;
elvonatkoztatott közönségnek szól. Az én mondanivalóm viszont jellegzetesen nemcsak a városnak íródik; tágabb körbe vonatkoztatható. Aki a Különcben, amit színpadilag szintén még a legjobbak között érzek, azt kifogásolja, hogy én helytelenül ítélem el a 67-es kiegyezést, mert a polgárság fejlődésére szerinte az igen hasznos volt, tán maga sem tudja, szempontja polgári s nem esztétikai.
Igen komoly kritikus a Dózsával kapcsolatban írta le, már művészi kifogásként is, hogy nem Dózsának volt igaza, mert abban a korszakban a központi király- ság eszméje a fejlődés útja. Ilyen szempontból kaptam olyan kritikákat, ame- lyek csak a társadalmi fejlődést nézve igazak lehettek, de hogy én nem egy esetben kiáltó nemzeti tragédiákat akartam megfogalmazni, arra alig-alig nyílt fül. Afféle magánügynek éreztem, valahányszor színdarabot írtam, nem is igé- nyeltem, hogy előadják. A Dániel az övéi között, amelyet Gyula után Pécsett
— mintegy helyi vonatkozása miatt — játszottak, föl se került más nagyobb helyre, csak Finnországban.
— A pécsiek ezzel is vendégszerepeltek...
— Ilyenkor pirulva megyek el, mint amikor vidéki paraszténekes mamát fölhoznak Pestre: énekeljen valamit. Zokszó helyett azért mondom mosolyogva, mert ez volt a szocialista szemléletű darabok sorsa is. A legutóbbi, a Homok- zsák, a magántulajdon átkát példázza. Eleve látom, hogy fog kiütközni most az esztétikán a birtoklási vágy.
— Vidéken a színház közösségi ereje, szinház és közönség egy ütemű élete jobban kitapintható — mondotta egyszer. Ezzel magyarázható vonzódása Pécs- hez is?
— Nagyon jó együttesre akadtam Pécsett. Elsősorban a lelkes és kitűnő, magas igényű Czimer Józsefre; véletlenül, egy Sartre-darab kapcsán találkoz- tunk össze. Mint a Vígszínház dramaturgja kért föl annak idején a Trójai nők fordítására. Megismertük, hogy köztünk az engrenage, a két agyban a fogas- kerék összeülik.
Nem vagyok városellenes, magam is abban élek. Kifogásom csak az, ha a város — provinciális. A provincia szót demokratikusan is értelmezve.
12
— A pécsi igénynek köszönhetően szaporodtak meg a drámák az elmúlt tíz esztendőben?
— Megszaporodtak?
— Az utóbbi időben szinte évenként íródott egy-egy, örömünkre . . .
— Czimer Józsefet, Sík Ferencet és Nógrádit kell megszámoltatni, mert valóban vendégmarasztaló s dolgoztató kedves baráti együttes.
— Közgondokról legerősebb hatással író talán a színpadról szólhat. A drá- maírásban ez a felismerés nem vezeti?
— A megállapítás igaz, csak színház legyen hozzá. És — ismétlem — nem- csak színház, közönség is. Sokadszor mondom: nem ítélem el a pesti színháznak a színházon belüli légkörét. Helyeslem és örömmel veszem, hogy van — fölfelé vezetően akár — nagypolgári igény. Ez olyan út, amit én is követek. Én is nagypolgári környezetet kívánok nemcsak pesti családomnak, hanem vidéki ro-
konaimnak is. Azt kívánom, hogy Ozorán is mindenkinek fürdőszobája, autója, vagy akár helikoptere legyen, kapjon frizsidertől kezdve mindent, amit akar.
Hogy lennék én ellene? No, de hát mégis, tágabb összefüggésekben — Veres Péter szavával: országban is — kell gondolkodni. Nem író, aki nem látja, kö- zösségét igen mélyen visszamenőleg, és igen messzire előre. A szellemi ember azért ember, nagy szót mondva, hogy a történelemben is éljen. Különösen egy olyan nemzet fia, amelyet a történelem ilyen végzetes helyzetekbe sodort.
— A dramaturggal való együttműködés nem gátolja-e a költői szárnyalást, a drámai gondolat szuverén kibontását? Nem az ötvenes évek gyakorlatára gondolok, amikor nem a színpadszerűség, hanem a napi politikai praktikum íratta át újra és újra a darabokat, jeleneteket...
— A dramaturg hivatása vagy nagy teljesítménye az, hogy amit az író eszmében elképzel, azt ő rögtön színpadra vetítve is látni tudja. Akkor jó a dramaturg, hogyha rögtön, az íróval szinte egyidejűleg látja is.
— Rendező rendezi, fantáziája másképp működik, mint a dramaturgé.
S ebben már alkotási feszültség lappanghat...
— Tisztelem a mesterlevelet. Ha valakinek valamiről képesítése van, én máris elhiszem, hogy ő jobban tudja azt az iparágat, mint én. Ha a fogorvos azt mondja, ezt a fogat ki kell húzni, én máris beleegyezem. Legfeljebb meg- kérdezem: komolyan? Tehát az a jó dramaturg, az a jó színész, akinek én el- hiszem, hogy azt a részét a színház együttes feladatának nálamnál jobban érti.
Minden az előadáson fordul meg. Vannak persze vitatható esetek. Feleségem- nek örök példája, amikor a Csongor és Tündében, amit remekműnek tartunk mindnyájan, a közönség elfogadja, hogy az ördögök több percen át a lompos farkukkal játszanak. S a közönség mulat. Mármost: megkönnyítették vajon Vörösmarty dolgát, vagy megnehezítették? Az igazi színjáték az, mikor a sze- replő minden érzékszervedet működteti. Legjobb, klasszikus példa erre a ham- leti sírásó. Öriási, nehéz filozófiai szöveget mond el — hogy lehet ezt elfogad- tatni a nézővel? Volt már rá példa, hogy ezzel a jelenettel kezdték az előadást.
Rendben van, akkor nem megyek el a színházba, otthon elolvasom, vagy egy jó színésszel felolvastatom. Most mi a színpadi helyzet? Shakespeare beállít egy személyt a sírba és találtat vele egy koponyát. Ráadásul a koponya egy rém- történet következtében kedves ismerősének a feje. Tehát kap a szemem is vala- mit, kap a képzeletem is, a fülem is, és teljesen el vagyok zsongítva, vará- zsolva, és ekként mélyen s feledhetetlenül belemegy a fejembe egy nagy — nagyon nehéz — filozófiai gondolat. Miért? Mert ennek következtében — ter- mészetesnek tetszik. Azt hiszem, ez éppúgy hozzátartozik az érzékszerveimhez, minthogy látok, hallok; mindaz, amit az agyam nagyon boldog pillanatában röptében is föl tud fogni. Miért volt képes mindezt így megcsinálni Shakes- peare? Mert együtt dolgozott a színészekkel, és tudta, ha kijön akár maga Hamlet a függöny elé, és a szemembe szaval, elfogadom ugyan mint szavalást,
de nem lesz a lényem része is. Tehát az írónak itt valami többet kell terem- tenie, hogy színházzá emelje a jelenetet és a történetet. Igazi színház az, ahol a szerző valahogyan közelről együttműködik azokkal, akik deszkára viszik a sza- vait. Ezért volt nagy a molière-i és shakespeare-i színpad, mert ők szinte ki- próbálták, melyik mondat hol, hogyan hat. Tudunk erről humoros eseteket is.
Ha a színésze sánta volt, Molière a darabban sántaságának is teremtett szerepet.
— Az életmű időszakait összevetve: korábban nagy személyiségek etikai, politikai, történelmi küzdelmeit idézte meg Illyés Gyula (Fáklyaláng, Különc, Dózsa), utóbb mintha a kicsiny közösségek, a család belső harcai (Bölcsek a * fán, Bál a pusztán, Dupla vagy semmi, Orfeusz a felvilágban) volnának széle- sebb társadalmi vonatkozással...
— A közösségi nagy gondok nemcsak a nagy hősök agyában forognak;
onnan azok könnyen magasra röppenthetők. Ezek a gondok nyilván megvan- nak a legkisebb rendű, sőt a nem magas szinten gondolkodó emberek fejében és lelkületében is. Tehát azokban kifejezni ezeket a közösségi gondokat, ez azt hiszem, bajosabb feladat, tehát nagyobb művészi végeznivaló. Például, ha a szabadságharcot írástudatlan embere lelkületében tudnám megmutatni! Azok éppúgy éreznek valamit a történelem sodrából, mint Petőfi vagy Kossuth La- jos. Kossuthról vagy Petőfiről könnyű darabot írni, de a kornak ugyanazokat az érzéseit megmutatni egészen lent; erre alig-alig ismerek jó darabot. A szín- darabok régebben általában királyokról és főrendűekről; vagy pedig excent- rikus lényekről szóltak. Egyszerűbb emberek történetében a gondolatok is ne- hezebben hatnak. Mert egy király kivonhatja a kardot és nagy tirádákat mond- hat, művelten fejezi ki magát.
— De talán az idő is másként veti fel a kérdéseket...
— A normális az volna, hogy a közemberek vívódjanak ezekkel a gondok- kal, s ne adják át a hatalom kezelőinek.
— Megfigyelhető a hangvétel módosulása is. Ami korábban önfeledt farce, népi komédia volt, utóbb keserves kacajba fordult: tragikomédiák, groteszk játékok elevenednek meg Illyés Gyula színpadán. Ám nem a becketti, ionescói életképtelenségben...
— Nem vagyok lebecsülője sem Beckettnek, sem Ionescónak. Ionescót is- merem személyesen is, közvetlenül is ízlelhettem humorának emberi, benső tar- talmát. Lelkemben azonban nem tudnak vetekedni az igazi nagy humoristák- kal. Számomra változatlanul Molière a legabsztraktabb szerző; úgy nevettet, hogy — megdermeszt. ö tudja megvalósítani: az a nagy komédia, ami nagy tragédia is lehetne. Sőt, alapjában az is. Nézzük a Fösvényt: pénzt mindnyájan gyűjtünk, tehát egy hajszál választ el bennünket, hogy ne őrjöngjünk, ha az elveszett pénz nagyobb jelentőségű. Tíz forint elvesztésekor még fegyelmezett úriember vagyok, de ha már egész jövőm függ attól a pénzösszegtől, akkor pol- gári kötelességem szinte a jövőm érdekében kétségbeesnem, különben nem va- gyok logikus lény. Molière tehát elviszi a gondolkodást, de fokozatosan az absztrakt irányába. Ez az igazi megdöbbentő vígjáték, a halálos. Baj, hogy ko- runkban a vígjáték nem tudott idáig elmenni. Újólag egy szó a polgárság ízlé- séről megint csak nem elítélően. A polgári fejlődést én nagyon egészségesnek, elkerülhetetlennek látom, néha hálásan is. De akár Shaw-nak a humora, nem töri az én csontomat. Az könnyed, azt kikacagom, nyugodtan alszom utána, vagy baráti körben csak csevegek róla. Moliére-ről nem merek beszélni. Mert ha fölvetjük: te mit csinálnál, ha tulajdon gyermeked széptevője falhoz állít, így kiforgatna téged — ez már életre menő kérdés. A mi időnk vígjátéka rögtön átugrott az absztraktba. Nagyon szépen elrugaszkodott a mi valóságunktól, s úgy beszél, mint ami már csillagközökben érvényes. A tragikus az volna, ha a humor fegyverét a mellemnek szegeznék: most itt, helyben, azonnal felelj: ez vagy, vagy az vagy. Mert ez a humor is mindig kettős: tragédia és komédia.
14
©
A kérdés reánk utaló részére tréfásan azt felelhetem, komolyan szólva:
kínálkozik fejlődés öregkorban is. Volt egy periódusom, amikor — már-már a Móricz Zsigmond-i szemlélet álapján — közvetlenül akartam a népet vigasz- talni. Nekik akartam darabot írni, elfeledve azt, hogy a mai színház nem a két- kezi nép által teremtett és „közvetlenül" bizony nem a nép számára működik.
Vannak sikeres darabok, igen, melyek a népről szólnak; de azoknak is a pol- gárság köreire kell hatással lenniök. Maga Móricz Zsigmond nagyon ritkán lát- hatta népet védő darabjait közvetlenül a nép előtt.
— A Kismadár Madách Színházbeli bukása volt erre az utolsó keserves tapasztalata. A Körúton Pünkösti Andor minden igényes törekvése ellenére közönségnek és színháznak érdekesség maradt a magyar f a l u . . .
— Tamási Áron nagy példája is említhető. Áron nem tudta azt a vágyát levetni, hogy ne hasson közvetlenül is a saját falujára. Úgy érvényesül bizony ez a hatás is, hogy áttételesen nézem: hát nézd, ezek a székelyek. Milyen érde- kes — szinte polinéziai — szokást követnek még ezek is! Ez bizony tragikus helyzet. A kultúra működésének nem egy igen tragikus fölismerése van. Ah- hoz, hogy színház működhessék, város kell a modern korban. A falunak kell tehát városiasodnia? A városnak helyesen vidékiesednie?
— A mulasztások is tragikusak. Mert a Déryné Színház valójában azért szerveződött, hogy az imént említett népszolgálatban járja a magyar falut.
Mégis, tucatnyi társulat több tízezer előadást tartott, s eltelt másfél évtized, amíg az első Tamási-, az első Sarkadi-, az első Németh László-bemutatót meg- tartotta. S csak nemrég kerülhetett sor Illyés-bemutatókra is. Adva lett volna tehát egy népszínház teremtésének esélye, helyette százával játszották az ope- rettet és mindenféle bóvlit, s elvétve külföldi klasszikusokat...
— Nagy lelkesedéssel néztem én is a Déryné Színház próbálkozásait, sőt elmentünk vidékre is ...
— Alsópáhokon volt a Bolhabál bemutatója . . .
— ... sokat vártam ettől. De az, hogy emberek életükben először látnak élő színházat, az kuriozitás marad, Á színházba járásnak is iskolája van. Aki nem tudja, mi is a színház, aki nem jár oda gyakran, s nincs vele közösségben, annak számára majdnem minden darab afféle diákdráma lesz. Egyszeri él- mény. Igen jelentékeny lehet, mint irodalom, de ez még nem színházi kultúra.
Ne vezessük magunkat félre. Hogy valahol színház teremtődjék, annak szo- ciális, történelmi előfeltételei vannak. Ismétlem, nem elítélően kell beszélnünk erről sem. Történelmi alakulás. A városokban van a szellemi agglomeráció; ami ott kifejlődik, úgy fordulhat, hányszor fordult úgy; csak a városra szűkül aka- ratlanul. S közben az egész ország problémái? Színdarabírónak is rendkívüli nagy Németh László. Tucatjával vannak olyan darabjai, amelyeknek előadását meg sem merjük kísérelni. Mert „nincs számukra közönség". Mert az a közön- ség még nem színházigényes. S lesz-e az valaha?
— Kik voltak azok a színészek, akik legnagyobb hatással éltették meg- álmodott figuráit?
— Bessenyei elsősorban. Kossuthja, Dózsája, óriási, megdöbbentő volt szá- momra. És Ungvári. Életének talán legnagyobb alakítása volt Görgeyje. De láttam, hogyan alakította ilyen monumentálissá a rendező, Gellért Endre, aki a Fáklyaláng dramaturgja is volt. Akkor Gellért és Benedek együtt beszéltek rá, hogy ezt a darabot megírjam, mert először egyfelvonásosnak terveztem. el. Sin- kovitsot épp oly nagyra tartom. Aztán: Latinovits. Éreztem, miképp akarta el- játszani a Tiszták egyik főszerepét. De nem érezte jól magát a színpadon.
— Az imént már szóba került; a Ködszurkálóban a tényeket sorolja. Vár- konyi szerinte készületlenül és lelkiismeretlenül próbált...
—• Várkonyi nagy tehetségű, színházértő ember volt, de sosem érintette meg öt, hogy mi egy pusztuló nép. A Tiszták valójában egy kicsi ki^tiaFlfUn^
játszódik, mint egy égő méhkas. Erre ő Szlovákiából hozatott díszlefler^ezőt és, *\
tömérdek fát: látvány lett a cél. Holott ez is kazamatavilág volt.
Magam is beszámoltam annak idején a Fáklyaláng marosvásárhelyi előadá- sáról. Kovács György, Andrási Márton, Szabó Ottó kiváló alakításáról. Ahogy értesültem, a Fáklyalángot s más drámáim előadását Erdély városaiban, kis falvaiban érdeklődéssel fogadták. A székelyföldi magyarság szinte egy város- nak tekinthető. Olyasféle történt, mint amikor a görögök összegyűltek egy-egy ünnepre. Amikor van valami lelki tartalma már annak is, hogy az emberek lássák egymást.
Nagyon becsülöm a vidéki színészeket. Bánffy György, Holl István, Győry Emil több drámámban szerepelt, őket tartom igazán a nemzet nagy napszámo- sainak. Személyes barátságba kerültem velük, előbb, mint láttam volna nagy- ságukat. Embernek is kitűnőek. Megcáfolják azt, hogy a színész léha. Sinko- vitsról verset is írtam, abban áll: ők, a színészek lehetnek a legkeményebb jellemek. A színész annyira oda tudja dobni az álarcokat, hogy amit aztán meg- tart, az már lényegi.
— Tudjuk, milyen szigorúan ítélkezik szép beszéd dolgában. Így van-e drá- máinak előadóival is?
— Nagy tisztelettel említem Gáti Józsefet és Péchy Blankát> akiknek jól ismerem a munkásságát és elveit. A színpadi nyelv ellenőrizhető még. A peda- gógus abban a percben rá tud szólni a színészre, és itt csak az kellene, hogy a színibírálók mellé üljön a szomszéd zsöllyébe egy beszédbíráló. Aki meg- mondja: a hangsúly nem itt van, hanem amott. A napokban véletlenül egy tanfilmet láttam a televízióban; az egyik szereplő úgy beszélt magyarul, hogy már-már kimentem a szobából. Húsz percig beszélt a televízió milliói előtt.
Akármilyen tudós valaki, ha nem tud magyarul beszélni, nem szabad a száját használtatni.
— A Dupla vagy semmi gondolati rétegei között is felfedezhető áttételesen együvé tartozásunk hegyen-völgyön túli bajos és tragikus állapota. Ilyen össze- függésekben az első hely a költészeté — a színdarabban is. A próza s főképpen a dráma szemérmes. Vagy talán anyagát nem tudja érvényesen megragadni?
Mi hát a drámaíró felelőssége?
— Talán túlzásnak tetszik ez a gondolat, éppen a Dupla vagy semmivel kapcsolatban. Nagyon foglalkoztatott mindig az együvé tartozó nemzeteknek, nemzetiségeknek a tényleges közösségi élete. Az igazi probléma a Dupla vagy semmiben az volt, hogy mi lehet a szellemi ember szerepe a közösségben. Meg tudja-e azt váltani, tud-e ott valami rendet teremteni? Noha a kísérlet ott a darabban kudarccal végződik, pusztán ez nem azt jelenti, hogy ne biztatásul szolgáljon.
Az általam említett kérdések megfogalmazása: elengedhetetlen. Ha nem veszünk tudomást arról, mi a közösség helyzete; még ha az a tudomásulvétel tragikus érzés is. Éppen a magyar anyanyelvűek együvé tartozásában óriási problémák vannak. Ha úgy viselkedem, mintha ilyen nem léteznék, akkor csa- lok. Akkor nem vagyok igazi közösségi tag, tehát akkor nem tudom teljesíteni saját lelkiismeretemmel szemben sem azt, amit saját erkölcsöm elvár. Ezt tehát tudomásul kell venni, mélységesen, nemcsak a rögtöni kifejezés céljaival. Benne kell élnie annak mindnyájunk tudatában. Ez determinálja, hogy annak az anyanyelvi közösségnek valóban tagjai vagyunk-e.
*
Csak játszanak a színházban? A gyermekkorból visszahangzó felvilágo- sítás alighanem módosítható: a színházban játszanak. A drámaírói életmű ép- pen ennek feszül: ne kívülről s ne lefokozással vétessenek tudomásul a benti események. A jelenlét örömébe és szenvedésébe a játék egyenes beszédével a társadalmat avassa be.
S ha a maszkok lehulltak, bevégződött a komédia, a szerző ajánlja magát:
tessék feszengeni a zsöllyékben és a lócákon! Tűnődni tehát, kinek-kinek a maga egyéni kis létéről. Hátha van belátás és erő a jobbításhoz. Hátha még- sem mindegy!
ABLONCZY LÁSZLÓ 16
