MŰTEREMLÁTOGATÁS
Nóvák Andrásnál
1969 augusztusa. Egy padon ül. A Széchenyi tér vízköpő halait nézi. Ösztövér és kicsit monomániás; azt magyarázza:
„Enni kell, a legfontosabb, hogy egyék az ember!"
Akkoriban jött Szegedre. A legszűkebb nadrág is lötyögött a fenekén, olyan so- vány volt, hogy olyat én addig csak moziban láttam.
— Mindig babot evett — emlékszik Zombori László —, babot, konzervdobozból.
— És beszélt. A legrövidebb mondata húsz percig tartott — mondom.
— Hozzá mész?
— Aha.
Zombori széttárja a karját:
— Nem tudom, találod-e, szokása szerint száguld. Szóval, ha nincs a műterem- ben, akkor próbálkozz először a szabadtérin, aztán a főiskolán. Ha egyik helyen sem találod, akkor hívdf fel a jutagyárat, ha ez sem megy, érdeklődj a tanácsnál, lehet, hogy ott intéz valamit valakinek . : .
Másnap megtalálom.
— Jöttem — mondom.
— Akkor mesélj!
— Én? Most neked kell mesélned!
Konstatálom: összezavarodtunk. Ilyen még nem volt. Nóvák András műtermébe, ha megérkezik az ember, felszólítják, hogy meséljen. Mindegy miről, bármiről, ma- gáról, kap egy kávét, s beszélnie kell. Nóvák tesz-vesz közben, bort hoz, de nem szól.
A vendégé az elsőség.
— Még tegnap a babról beszélgettünk a Zomborival.
— Szeretem — csillan fel a szeme —, jó sok füstölt hússal.
— Én nemcsak erre gondoltam...
— Tudom, hogy mire, de minek emlékezni arra. Az egészből az a lényeg, hogy mindenhez erő kell, lelki erő, meg fizikai erő. A lelki erőt a barátok adják, a kör- nyezet; a fizikait meg a kaja. Nekem tíz éve erőre, nagyon sok erőre volt szükségem.
82
A festőállványra téved a tekintetem. Tíz esztendeje személyes holmijain kívül ez volt minden poggyásza, amivel Szegedre jött, még ágya sem volt, maga fabrikált egy priccsfélét lécekből meg laticelből.
És festett, festett monomániásan. Egyáltalán abban az időben mindent mono- mániásan csinált.
— Az első itt készült képednek ez volt a címe: Tehetetlenség.
— Mert a tehetetlenség ellen küzdöttem, a magamé ellen i s . . . Sok minden volt annak előtte, válás, Pertorini-szanatórium, zűrzavar, vaksötét is, összezavarodtam.
— Ezt magánügynek tekinted, vagy leírhatom?
— Magánügynek, de leírhatod. Ez az igazság.
— Egyik kiállításod katalógusának előszavában is ezt írod: „Kutatok, az igazat szeretném tudni!"
— Az igazság mindennél fontosabb, annál csak egy fontosabb dolog van: a tisztesség.
— Három város közül is választhattál, miért éppen Szegedre jöttél?
— Mert már éltem itt azelőtt is, a főiskolára jártam, meg másért is. Talán. De ezt most már egész pontosan nem tudom.
Az egyik legszegedibb szegedi író dörmögte el pár éve hivatali szobájában (a hivatali szoba ablakából egy másik legszegedibb szegedi író szobrára látni): ez a város feldajkálja a tehetségeit, de aztán nem sokat törődik velük. Ezért aztán Sze- gedre nem szoktak művészek jönni, innen elmenni szokás.
— Szegedről elmenni szoktak...
— Én meg jöttem. De ha már itt tartunk, apám, azt feltétlenül írd meg, hogy én itt otthont találtam; befogadtak és elfogadtak.
— A kollégák?
— Először ők, később mások is.
— Nem mondanád el képszerűbben?
— Elmondom. Ismered például a Beck dokit. Először csak körzeti orvosunk volt, most már barátunk. Jön, vet rám vagy Ibolyára egy gyógypillantást, s ha valamit nem talál rendben, máris intézkedik, gyógyszert ír, meg ilyesmi. Aztán otthon va- gyok például a jutagyárban is, ha kimegyek, nem úgy néznek rám, mint valami csodabogárra, és rettentő aranyosak velem.
— Szocialista szerződésed van a gyárral. Mit adnak ők, mit kapnak cserébe érte?
— ösztöndíjat adnak. Cserébe engem k a p n a k . . .
— Talányos vagy!
— Talán nem is vagyok annyira talányos. Ott vagyok közöttük, beszélgetek ve- lük, vázlatokat csinálok, képeket festek a munkájukról, meghívok brigádokat ide a műterembe, megyek a jutásokkal a tárlatokra.
— Előadások? •
— Te, apám, én az elsővel annyira befaragtam, hogy arra nincs kifejezés. Vit- tem egy csomó diát, s megpróbáltam elmesélni egy délután a képzőművészet eddigi történetét nekik.
— És?
— Egy óra múlva ürülni kezdett az ebédlő. Mentek a buszok, még azok a bu- szok is elindultak, amiknek csak egy óra múlva kellett volna.
— Te?
— Le voltam törve, néhány nap múlva aztán rájöttem, hogy ezt így nem lehet.
Ez nem munkásművelés, apám, ez blabla.
— Hogy kell akkor?
— Értelmesen: nem pódiumról, asztal, diavetítő mögül, hanem szemtől szembe, körbe kell ülni az asztalt, beszélgetni kell. És mondok neked még valamit, én adtam a gyárnak egy csomó képet, meg a pártbizottságra készült pannóm összes vázlatát, ott vannak közöttük, látják, és tudom, hogy sokan szeretik is a képeket, s ha már szeretik, a k k o r . . .
— Szóval, te tudod?
— Egy frászkarikát tudom, csak csinálni akarom, és szerintem így kell .csinálni.
6» ( . • /83
— Nehezebbet kérdezek akkor.
— Ennél?
— Érdemes?
— Ide figyelj, én erre csak annyit mondok, hogy éppen a pannóhoz kerestem vásznat, amikor a jutások ezt megtudták, addig spekuláltak, amíg meg nem szőtték a megfelelőt. Érted már, apám?
— Értem.
Lebaktatunk az ötödik emeletről; ennyi idő után megszomjazik az ember. Az ut- cán Cs. Velem akar beszélni. Elmondja. Látom, mindkét karja sínben.
— Ki volt ez? — kérdezi Nóvák.
— Brigádvezető volt, most osztályvezető.
— Ha az embert kiemelik a természetes közegéből, esik, kel, törékennyé válik.
— Ez az ember csak focizott — mondom.
— Az mindegy.
Nóvák sejtelmesen mosolyog, leveszi a szemüvegét, hogy lássam: a szeme is nevet.
— A rögeszméd, a közegről meg a benne való közlekedésről... Ezek szerint tart még.
— Közlekedni muszáj, szerinted nem?
— Persze, és most mindjárt elmondod még, hogy a legfontosabb, hogy rend legyen az ember körül.
— Tudod mit, apám, most nem mondom el, előbb iszunk egy sört.
A bisztró. András egy időben több képet is festett a könyöklőknél álló emberek- ről. Mondom neki.
— Tudod miért?
— Nem.
— Figyeld meg, milyen pozitúrában állnak az emberek a könyöklőknél, ezt meg- fogni: feladat. Megpróbáltam.
A bisztró ablakából a hétemeletes ház falára látni. Rajta Nóvák mozaikja, a Páva.
— Megengedték, hogy felszereljük — sóhajtja.
— Mit?
— Ezt a Pávát ugyanis senki sem rendelte tőlem. Megcsináltam, de tudod, a mozaik az nem arra való, hogy porosodjon a műterem sarkában, annak utcán, téren a helye.
— Fizetség?
— Ne hülyéskedj, apám, az a fizetség, hogy látják, hogy nem olyan istentelen ronda az a fal, mert van valami díszítés rajta.
— Apropó, falak. A hetvenes évek elején, amikor a tanácsnál dolgoztál, dédel- gettetek ott egy tervet az építészekkel a lakótelepek szépítésére. Mi lett belőle?
— Abból semmi. Tarján ma is olyan, amilyen. De azért mégsem. A nyáron összefogtam egy csomó gyereket, aztán kivonultunk a Csillag térre, és két tízemeletes ház lábazatát a srácok befestették. Te, hogy az milyen baromi aranyos d o l o g . . . Láttad?
— Láttam. Hallottam viszont, hogy volt aki hőbörgött...
— Persze. Lecsörtetett valami pasi, és üvöltött ott egy sort, hogy van-e ehhez engedélyünk. Volt.
— Te, már egy órája dumálunk, és én még a legfontosabbat meg sem kérdeztem, jól vagy, öreg?
— Mostanában már igen. Tudod jól, hogy volt idő, egy-két év is, amikor nem voltam jól, nem ment a munka, összezavarodtam.
— Térkép?
Nóvák bólint.
A térképnek története van. Hozzáfogott vagy nyolc éve egy nagyobb méretű táblaképhez, hogy pontosan miről adott volna hírt a mű, igazából nem tudtam meg- fejteni. Summa summarum: volt a vásznon egy légifelvételhez hasonló kép, utak, 84.
gabonatáblák meg effélék. Bandi évekig dolgozott rajta. A kép nem készült el. Ami nekünk, barátoknak, ismerősöknek, látogatóknak tanulság volt az el nem készült tér- kép történetéből: a küzdelem.
— Tényleg nincs semmi bajod? -
— Nincs, de valamit azért el kell mondanom neked. Hét esztendeje, igen, körül- belül a n n y i . . . Szóval, én akkor kitöltöttem a szokásos kérdőívet, mert kértem a felvételemet a szövetségbe, aztán nem is válaszoltak. Ez így ment egészen tavalyig.
Én írtam, ők nem válaszoltak. Tavaly aztán írtak, s küldtek egy kérdőívet, egy ú j - fajtát, hogy írjam le ki vagyok, hol születtem, mit festettem eddig, voltak-e, s ha igen, hol voltak kiállításaim . . .
— Nem tudják?
— Mit tudom én, tudják-e, tudniuk kellene, de a lényeg az, apám, hogy én nem küldtem el azt a kérdőívet.
— Bosszúsnak látszol.
— Te is az lennél. Én azért szerettem volna szövetségi tag lenni, hogy ott is elmondhassam, hogy mi a fene bajaink vannak nekünk.
— Másra nem jó a tagság?
— De. Aki szövetségi tag, annak nagyobb esélye van arra, hogy megbízást kap- jon komolyabb melóra. Persze.
— Hozok még egy sört, aztán beszéljünk inkább kellemesebb témáról, a nők- ről, jó?
Nóvák kortyol a sörből, beletúr a hajába.
— Szerinted mik lennénk mi nők nélkül, a nők tartják rendben az embert, mik lennénk a pátyolásuk nélkül?
Nem vár választ, különben is mit válaszolhatnék neki. Az életében mindig fon- tos szerepet játszottak a nők. Azt hiszem, hogy azért szeretik, mert van benne va- lami kisfiús, nyílt és csodálkozó szemekkel jár a nők között, csodálja őket, s ami még ennél is fontosabb, soha nem mulasztja el valami furcsa, más halandó számára érthetetlen metakommunikációval tudtukra is adnia ezt.
— Sűrűn festesz aktokat — mondom.
— Hiba?
Röhögünk.
— Te, én tulajdonképpen komolyan mondom.
— Én is mondhatom komolyan — mondja —, emlékezetből festem őket.
— Modell nélkül? Hol van itt a piktorság titokzatos, bársonyzakós, propellernyak- kendős, barettes romantikája, még modell sincs...
— Az aktfestés, apám, két dologból van, anatómiából meg költészetből.
Eltöprengek. Igaza van. Nóvák tényleg költői alkat. Álmodozik, szorong, magára veszi a világ bűneit, mint Isten báránya, aztán tovább álmodik és tovább szorong, de ez nem személyes jellegű álmodozás, nem köldöknéző szorongás. Nóvák András költő, a költő pedig még akkor sem magára gondol, amikor azt mondja: én.
— Tanácstaggá választottak — mondom.
— Régen, miért mondod?
— Mert arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk erről.
— Nézd, sok mindennek örültem eddig Szegeden, örültem, amikor rájöttem:
hazajöttem, aztán örültem a Juhász Gyula-díjnak, annak, hogy pannót festhettem itt, hogy megtaláltam Ibolyát, hogy, hogy, hogy sorolhatnám, sőt fontossági sor- rendbe is rakhatnám, amit eddig felsoroltam, de hidd el, eddig az volt az egyik leg- nagyobb örömöm: megválasztottak.
— Hiszel benne?
— Hiszek.
— Miért?
— Mert mindig csinálni kell valamit, tenni kell. Ezért hiszek a tanácstagságban.
— És mit tudsz elintézni?
— Nem sokat, de amit el lehet, már úgy értem pénz is van rá, meg reális dolog is, azt biztosan el tudom intézni.
— Sok munka, fáradság. Megéri? Már meg ne haragudj, öreg, de azért kérde- zem, mert hallottam olyat egyik kollégádtól, hogy jobban tennéd, ha festenél ehelyett...
— Ez hülyeség. A munkára mindig kell maradjon idő.
— Marad is?
Nóvák összeráncolja a homlokát. Ezt olyankor szokta csinálni, amikor rengeteg mondandóját egy tőmondatba akarja sűríteni. Várakozom a tőmondatára.
— Hülye vagy!
Ez tényleg tőmondat. El kell gondolkodnom. Teszem is. Éppen az ő példájából tudom — így fest egy nyári napja: fél ötkor felkel, kora délutánig dolgozik a sza- badtéri díszletfestő műhelyében, ebédel, koraestig a műtermében teszi a dolgát, aztán még marad ideje, hogy játsszék a gyerekekkel, levelet írjon Pestre, tévét nézzen, olvasson, a barátaival vitatkozzék Rembrandtról, vagy a gyalulás helyes technikájá- ról —, hogy idő mindenre van. Legfeljebb energia nincs, de ez alól a megállapítás alól Nóvák András kivétel. Három embernek való energia szorult belé.
— Fel bírod még emelni a malomkereket?
— Fel — mondja —, csak az a baj, hogy utána néhány percig nem tudok meg- mozdulni. Hekszensussz.
— Az nem létezik, neked nem lehet olyan!
— Van, de nem komoly azért, nehogy megijedj, csak néha már észre kell ven- nem, hogy nem szabad mindennek nekirohanni, mindent arrébb tenni akarni.
— Érthetem ezt képletesen is?
— Ügy is úgy érted, ahogy akarod. Én ennyit mondtam. Csak.
— Szóval a lelki hekszensusszt kihagyhatom, dolgozol. Min dolgozol?
A hajdani egyetlen poggyász szerepét betöltő festőállványon ott a vászon, a vász- non egy építkezés körvonalai. Nézem.
— Szóval, ismét és újra építkezel?
— Aki mindenben hülye szimbólumokat keres, egyéb gonoszságokra is képes — egyébként tényleg építkezem.
Valami ilyesmit mondott azon a tavaszon is. Úgy volt, hogy megoldódzott a bocskorom. Vitt a vonat Szegedről, s vittem magammal egy sportszatyornyi fehér- neműt, az írógépemet meg egy festményt.
A főbérlőm — tanárember volt, afféle régimódi — sokszor bejött a szobámba.
Leült az egyetlen, még a békeidőkből származó tonettszékre, és nézte Nóvák Bandi képét.
— Sokáig kell nézni — állapította meg.
— Ezek ugyebár egy élet emlékei — mondta.
— Tulajdonképpen ez énrólam is szól — vélte.
— Nézze, tanár úr — mondtam neki egyszer —, én ezt a képet hoztam el Sze- gedről ide, mert ezt tartottam fontosnak elhozni, én többet nem tudok, meg nem is akarok mondani róla.
— Kár — mondta a tonettszéken ülve a tanár —, engem mindig érdekelt, hogy mit visznek el az emberek Robinson szigetére, ha tudják, hogy Robinson szigetére mennek.
A tanár úr megértett valamit Nóvák András művészetének lényegéből. Vagy csak arra érzett rá, hogyha valaki küzdve a világgal és küzdve önmagával elmond valami fontosat, az poggyász lehet Robinson szigetére? Nem tudom. Az viszont min- denképpen figyelemreméltó, amit a tanár úr akkor mondott, amikor búcsúzkodtunk:
— Tudja, rájöttem valamire. Ez a kép olyan, hogy bele lehet gyalogolni, el lehet indulni benne. Az ember odaérhet önmagához. Kár, hogy elviszi ezt a képet.
Vajon odaért-e Nóvák András önmagához életének ötödik évtizedében?
Rákoskeresztúron született 1936-ban. Élt Kalocsa környéki falvakban, Pest kör- nyékén, hordókat cipelt Kőbányán. Kmetty János, Hiricz Gyula és Domanovszky Endre voltak a főiskolán a mesterei. 1967 óta rendszeresen kiállít. Murális munkái vannak Mohácson, Sályban és Szegeden. Tanácstag, tanársegéd a szegedi főiskolán, a Szeged étteremben ebédelget a saját képmása alatt, jelekről beszél, barátai vannak 86
és jelentős művei, sokszor összezavarodik, Rembrandtot emlegeti meg Melocco Mik- lóst. Jön, megy, itt van közöttünk. Néha meg lehet találni, néha nem. Birkózik, mosolyog. Azt mondja: hazaérkezett.
Megérkezett-e valójában Szegedre? Szegedi lett-e? Van-e egyáltalán szegediség?
Tudom róla, hogy ifjúkorában evezett. Sőt, evezős versenyző volt. Az edzője rop- pant módon megrémült, amikor kiderült, Bandi évek óta hajókázik a Duna közepén, de nem tud úszni.
Nóvák Andrásnak van egy érdekes képessége. Kitalálja, hogy mit akarnak kér- dezni tőle. Most leveszi a szemüvegét, és azt mondja:
— Nem úszni kell tudni, apám, hanem hajózni. Hajózni muszáj.
PETRI FERENC
n o vAk a n d rAs m u n kAj a
87
