Hajnaltól hajnalig „

106 tiszatáj

„

SZÁNTAI MÁRK

Hajnaltól hajnalig

P

S

A

: D

Népi és kozmopolita, régi és modern formai és tematikus összebékítése mindig kockázatos, nagy téteket mozgató vál- lalkozás. Ilyen nagyívű vállalásnak tartom Pál Sándor Attila Düvő című verseskötetét, amelyben – kijelölve önnön műfaji bázisát – „dalok, énekek, balladák és táncok” jelenkori hely- zetbe hozásával igyekszik körüljárni a létezés, az identitás különféle alakzatait.

A vállalkozás már önmagában is figyelmet érdemlő lenne, ráadásul Pál mindezt magas esztétikai hőfokon, magabiztos poétikai tudás birtokában képes megvalósítani. Szerencsés módon sikerül elkerülnie, hogy provinciálissá vagy népies- kedővé váljon: inkább csak beemel, felhasznál és újrakontex- tualizál bizonyos sorokat, motívumokat, folytonosan az olva- sónak szegezve a kérdést, hogy van-e mód a hagyomány in- novatív módon történő újragondolására? Ebbe a logikába il- leszkedik a kötet hátlapján olvasható, a négysoros Táncdal- ból (10.) származó idézet is: „Nem tudod, ki vagyok. Egy tá- volba szakadt rokon. / Virágmotívumok a betonfalon.”, amely már csak azért is szerencsés választásnak tartható, mert bra- vúrosan magába sűríti nemcsak a kötet hagyományhoz és modernséghez fűződő kettős ambivalenciáját, hanem a ver- sekre nézvést szintén meghatározó hiány és távolság alakza- tait is.

Pál Sándor Attila új kötete bizonyos pontokon kapcso- lódni látszik az első verseskönyv (Pontozó, JAK-Prae 2013) motívumrendszeréhez, a korábbiaknál azonban sokkal széle- sebb látószöggel dolgozik, és számos tematikus és műfaji új- donsággal is szolgál. Nem csupán a deklaráltan balladaként definiált írásokra, de általánosságban véve a kötet szinte ösz- szes versére igaz a balladisztikus, ellipszisekre épülő szer- kesztésmód, amelynek révén mindig egy-egy sorsforduló és/vagy tragikus pillanat elhallgatása, sejtetése válik feszült- ségteremtő-kötetszervező erővé. Míg a Pontozó kompozíciója alapvetően gyermeki nézőpontot kínálva szedegette össze a családi és a személyes múlt emlékeit a falusi miliőben, a Dü- Magvető Kiadó

Budapest, 2017 72 oldal, 1990 Ft

2017. október 107 „

vőben a falu és a vidék már inkább absztrakt módon, háttérként jelenik meg. Ez a kötet tema- tikusan is bővebb, tekintve, hogy bár a Pontozó is tartalmazott szerepverseket, ott mégis a gyermekkor színrevitele volt a meghatározó, míg az új kötet a megszólaló lírai hangok mes- teri cserélgetésén, a nézőpontváltások sokaságán keresztül tud újabb és újabb árnyalatokat megmutatni.

A kötet pretextusai közül (különösen a természeti és/vagy falusi képeket felvonultató versekre érvényesnek tartva a következőket) az egyik legfontosabb kortárs életmű talán Oravecz Imréé lehet, amelyet a tematikus kapcsolatokon túl – falu, gyermeklét, (el)vándorlás – a jegyzetek sorában az is jelez, hogy a Keserves című verset Oravecznek ajánlja a szerző. Míg azonban a Pontozó versei között néhol felsejlik a szerzőelőd árnyéka, addig a Düvőben sze- rencsés módon az Oravecz-lírára nyomokban reflektáló versekben is a szerző valódi hangját köszönthetjük.

Pál látószöge azért is különösen izgalmas, mert egyszerre tesz bizonyos dolgokat szuper- közelivé (több esetben részletekbe menően látjuk pl. a romos tanyát), és mutatja meg a vi- lágmindenséget (Hajnali, Bordal stb.). Ez a kozmikus igény, amelyet már az első vers is mega- lapoz (Hajnali), mozgatja és szervezi a kötet egészét, ez az, ami az elliptikus szerkezetek mel- lett további dinamizmust, feszültséget ad az egyes verseknek és az ezek összekapcsolódásá- ból létrejövő kompozíciónak. A kötetben nincsenek ciklusok (ahogyan már a Pontozóban sem voltak), a versek egyetlen grandiózus egységet alkotnak, hajnaltól hajnalig kalandozva a kö- tet szövegtájain, egyszerre reprezentálva a körkörösség és örök visszatérés alakzatait, vala- mint mérlegelve egy világnap lehetőségét.

Fontos szerep jut továbbá a kötetben a zeneiségnek, és nemcsak azért, mert a kötet címe és mottója egyaránt invokál egy ilyen típusú olvasatot, hanem azért is, mert az alapvetően szabad versekből építkező kompozíció számos darabja a népdalszerű formát és rímelést imi- tálja. Míg a hátlapon szereplő idézet egyfajta tematikus sűrítményét adja a kötetnek, addig a Magyar Néprajzi Lexikonból származó mottó tartalmazza a kötet szerkezeti esszenciáját, a különféle hangok és versformák összjátékát – hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy talán kissé didaktikusan is teszi mindezt, miközben persze a benne foglaltak maradéktalanul érvényes- nek tűnnek a kötetegészre.

Az azonos címet viselő versek izgalmas módon kapcsolódnak össze, a műfajmegjelölő cím révén (Táncdal, Szerelmi dal stb.) ismételten a népköltészet érdekeltségi körébe utalják ma- gukat, ugyanakkor a tartalom és a forma jellemzően a jelenkor, a modernitás szülötte. Ez az immár sokadik ellentét szülte konstitutív feszültség működik a kötet makro- és mikroszerke- zetében, az egyes versek és a teljes kötet szintjén – az azonos cím viszont, bizonyos esetek- ben nehezíti a versek kereshetőségét, hivatkozhatóságát, még akkor is, ha a tartalomjegyzék a kezdő sorok megadásával igyekszik az olvasó vezérfonalául szolgálni.

Pál folytonosan játszik az akár szócikkszerűen megragadható, magát egzaktnak mutató valóság szenvtelennek tűnő leírásával (Virágének [Minta szedése…], Virrasztóének [A teme- tés…]), valamint az érzékeket megragadó apró részletek és emléknyomok determináló erejé- vel. E kettő mintha folytonosan libikókázna a kötetben, hogy végül mégis csak az érzékek győzedelmeskedjenek: bizonyítja ezt, hogy Pál a száraz tényeket is képes igazi költészetté változtatni. Az épített és természeti környezet mintha – a romantikus toposzt idézve – a

„természet könyveként” kínálná olvasásra magát az odaforduló vándor számára: az egykor- volt élet maradványai, a „házanyajegyeket” kirajzoló vályogtéglák (28.) és a falfirkák sokasá- ga mind-mind egy már elmúlt időpillanatra való rámutatásként funkcionál. És mintha a töre-

108 tiszatáj

„

dék, a rom kultusza is újjáéledne a kötet soraiban: csak jelek vannak, amelyek leírhatók ugyan, de a jelentést kinek-kinek magának kell hozzáértenie (Bujdosóének [Aznap, mikor megváltozik a szél…], 52.).

Talán az előbbiekből is következik, hogy a hiány az az esztétikai kategória, amellyel leg- jobban megragadható a versről versre, lírai énről lírai énre vándorló fókusz, amely ezúttal már nem csupán a megnevezhetőség és megismerhetőség lehetőségeit vonja kétségbe, de rögtön a kötet elején a létezés egzisztenciális alapélményét is kérdésessé teszi: „Akár lennék, akár nem.” (7.).A hiány képzetének artikulálásához szorosan kapcsolódik a kozmikus magány verstárggyá tétele: ennek megfelelően a bujdosás, vándorlás, az egzisztenciális és fizikai érte- lemben vett otthontalanság, valamint az önkéntes vagy kényszerű távozás által megrajzolt tapasztalat folytonosan visszatérő motívuma a verseknek. Ez a magány aztán gyakorta konnotálódik a halál különböző képzeteivel is, hogy a felelősség és megváltatlanság, az emlé- kezet és feledés dinamikájának lehetőségeit latolgassa.

Különösen érdekesnek tűnnek azok a versek, amelyek egy referenciálisan is rögzíthető időpillanatba, a Kádár-kor mozdulatlannak tetsző miliőjébe kalauzolják el az olvasót. Az idő relativizálásának, a folytonos úton levésnek és a soha-meg-nem-érkezésnek jó párdarabja le- het egy olyan korszak verstárggyá tétele, amely – Gothár klasszikus filmjének címét játékba hozva – a „megáll az idő” tapasztalatának színrevitelében érdekelt. Érzékletes metaforával indít egyebek mellett a Katonadal („Ez az ország egy visszeres láb:”, 34.), de a tárgykör leg- explicitebb példája kétségkívül a Kádár János balladája (42–44.), amelyben a torzított nép- dalcitátumok, valamint a Kádár utolsó beszédéből származó, politikai beszédként szinte tel- jességgel értelmezhetetlen, költészetként viszont nagyon is könnyedén hasznosuló idézetek alkotnak izgalmas elegyet.

Bátor, kísérletező és újszerű hang ez a magyar lírában, különösen dicsérendő a folytonos ellentétekre épülő kötetegész, valamint annak tematikus gazdagsága és autenticitása. A szer- ző bemutatkozó kötetével összevetve bizonyosan előrelépésről beszélhetünk: nemcsak a versek által játékba hozott témák és műfajok mennyiségi növekedése érhető tetten, de egy- szersmind minőségi változást is jeleznek a jelentéssűrítő erővel bíró rövidebb, pontosabb versmondatok. Hogy összefűződhet-e a hagyomány és a modernitás, ha úgy tetszik: népi és urbánus kultúra, arra a kötet határozott válasszal igyekszik szolgálni – folytonosan érvelve a változtatva megőrzés jegyében.