8 Szombat, 1988. április 16.
— Mielőtt mai feladatainkról be- szélgetnénk, azt vizsgáljuk meg, mi- lyennek ítélhető a magyar népesség egészségi állapota. Diagnosztizáljuk a jelen helyzetet.
KARÁCSONYI S.: Egy komoly fölmérés a hazai halálokokat ele- mezte, s az eredményeket összeve- tette a különböző társadalmi beren- dezkedésű országok hasonló statiszti- kai adataival. Mindenekelőtt kide- rült, hogy szív- és érrendszeri megbe- tegedésekben hal meg a magyar tár- sadalom 53—57 százaléka. Húsz szá- zalék rákbetegségekben. 8 százalék balesetek következtében veszíti éle- tét. A szuieidium — öngyilkosság — megközelíti az 1 százalékot. Ezekkel az adatokkal bizony, még a szocia- lista országok között is a sor végén állunk, nem beszélve a tőkés orszá- gokról. A preventív medicina, azaz a megelőzés bevezetésével és elterjesz- tésével a szív- és érrendszeri halálozá- sok 24 százalék körül mozognak az Egyesült Államokban, körülbelül ugyanennyi Ausztriában. A balese- tek kérdése nem elsősorban egész- ségügyi probléma, csökkentésükért államhatalmi, közlekedésrendészeti szerveink tehetnek legtöbbet. Az on- kológia területéről egyetlen példa: az Egyesült Államokban a tüdőrák okozta halálozási arányt 20—40 szá- zalékkal mérsékelték a dohányzás el- leni eredményes propagandával.
— Szinte mindegyik betegségcso- port okait tekintve visszavezethető tár- sadalmi, életmódbeli problémákra, hiányosságokra. Az öröklött betegsé- gek természetesen kivételek. Ám, mintha ezeknek a valódi veszélyforrá- soknak feltárásában nem lennénk elég bátrak és következetesek.
SZILÁRD J.: Részben misként látom. Szerintem nem önmagában az okok feltárása a leglényegesebb, ha- nem a társadalmi és emberi tényezők- ben a szemléletváltás hiánya, kése- delmessége, az ez irányú közömbös- ség. Persze, fontos a technikai fejlett- ség, a műszerezettség, a korai felis- merés stb., de a leglényegesebb mégis a szemlélet, a magatartás. Ta- lán azért nézik sokan gyanakvással az egészségmegőrző, egészségnevelő és -javító tervcsomagot, mert Magyar- országon kormányprogram, hivata- los politikai akció lett. A halálokok között élen álló szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében jelentős eredmény lehetne az alapellátás job- bítása, a szűrések technikai bázisá- nak gyarapítása, de az alkoholellenes küzdelem hatékonyságának emelése is. Mert statisztikailag igazolható, hogy az alkoholista betegek átlagos munkaképességi ideje és élettartama is öt évvel rövidül. Jelentós részük hal meg szívizom-elfajulásban, magas vérnyomásban és más betegségek- ben. Tisztelettel kérdezem: a magyar orvostársadalomban, a pedagógu- sokban, a társadalom széles rétegei- ben van-e elegendő érzékenység, önkritika, rádöbbenés, felelősségér- zet?! Vagy újabb riasztó példa, az öngyilkosságok magas számaránya.
Amióta statisztika létezik, tehát a múlt század közepe óta, a magyaror- szági öngyilkossági adatok mindig az élen szerepeltek, s a döbbenetes az, hogy az ötvenes évek egy-két eszten- dejét kivéve folyamatos emelkedés tapasztalható. Szerencsére ezt a kér- dést már nem kell tabuként kezelni.
Ennek ellenére biztos tudom, az or- vosok betegek sorozatát tudnák emlí- teni, akik valójában öngyilkosok let- tek, de a statisztikák a halál okát szívbetegségben, balesetekben jelöl- ték meg. Tehát a valós adatok a nemzetközi összehasonlításban a rossznál is szomorúbbak. De említhe- tem a közlekedési baleseteket. Attól tartok, ha valami csoda folytán egyik napról a másikra a világ legfejlettebb országaival azonos úthálózatunk, jár- műparkunk, szervizhálózatunk lenne, nálunk ez méginkább növelné a balesetek számát. Félreértés ne es- sék, nem csak arról van szó, hogy lényegtelen lenne a sok szúk kanyar, hiányos jelzőtábla, rossz az út- padka, elhanyagolt állapotúak a ko- csik. Hanem arról is, hogy a Vas megyében ugyanennyi lakosra esó fi- atalkorúak által elszenvedett halálos kimenetelű baleset egyharmada a Bács-Kiskun vagy Csongrád megyei- nek. (Megjegyzem: Vasban az alko- holizmus is egyharmada a mienk- nek.) Az ok tehát: az ittas vezetés és a száguldás. Nem győzöm hangsú- lyozni a szemléletváltozás elodázha- tatlan fontosságát, az értelmiség és a szülói ház, az írástudók felelősségét.
Hiszen a ma világra jövó újszülött várható és lehetséges életkora nyolc- van évról 120, de akár 150 évre is kitolódhat. Ez az elvileg lehetséges életkor feltételezi, hogy nagyon sok gyermekbetegséget sikerült kiszúrni.
B E S Z É L G E T É S E K AZ A K A D É M I A I KLUBBAN (3)
„Minek magunkat lassan ölni?"
József Attila 1923-ban keletkezett, később Ma- gvarok címmel ismert versében teszi fel az aggódó kérdést. Ma, amikor a veszélyeket mindinkább felis- merve nemzeti program született az egészséges élet- mód propagálásáról, a testben és lélekben egészsé- ges emberek társadalmának megteremtéséről, izgal- mas összevetni múltunkat a jelen diagnózisával, s a
jövőképpel. Hogy gazdagodjon életünk minősége. A harmadik beszélgetés vendégei: Csákány Béla, a matematikatudomány doktora, Grassellv Gyula akadémikus, Karácsonyi Sándor az orvostudomány doktora, Kristő Gyula, a történettudomány doktora, Sonkodi Sándor az orvostudomány kandidátusa és Szilárd János az orvostudomány kandidátusa.
elvileg ismerjük a helyes táplálkozás és életmód feltételeit és követelmé- nyeit, egyre több betegség gyógyítá- sának. megelőzésének módját. Tud- juk. mit és hogyan kellene, s ezzel szemben tömegméretekben hat egy- fajta önpusztító tendencia.
— Nagyon fontos és kényes pont- hoz érkeztünk. Felfogható-e a hazai negatív statisztikai „sikersorozat" — élen állunk az öngyilkosságok, válá- sok számában, pusztít az alkohol, megjelent a drog, rengetegen és sokat dohányoznak, csökkenő tendencia fi- gyelhető meg a születések számában
— annak, amit sokan úgy fogalmaz- nak: önpusztító nemzet?
KRISTÓ GY.: Ez valóban sikam- lóstéma. a történészek nemzetkarak- terológiának hívják. A sokfelé folyó viták lényege, hogy van-e a külön- böző nemzeteknek sajátos karakte- rük. nemzeti lelkületük, egyedi arcu- latuk. Azt hiszem, az igazság — mint gyanítható — a két szélsőséges pólus között lehet valahol. Én nem hiszem, hogy a magyarságra egy természeté- től fogva létező önpusztító jelleg ki- mutatható lenne. Történelmi stúdiu- maim során legalábbis nem találkoz- tam ilyennel. Az viszont tény, hogy a magyar történelemre az utóbbi 300 évben egy sajátos elkésettség jel- lemző. A nemzet legjobbjai mindig is érezték, hogy késésben vagyunk, s megpróbáltak fölrázni, fölzárkóz- tatni. Ez rengeteg stresszel és téve- déssel. csalódással járt. Mélyen el- gondolkodtat, amit Vas és Csongrád megye összehasonlításából leszűrtek.
Úgy gondolom, mindez összefügg az általános műveltségi szinttel. Nagyon messzire mennék és túlságosan leegy- szerűsíteném a kérdést, ha azt mon- danám: egyik a pannon, a másik a szarmata vidék. De talán ezt sem lehet teljesen kiereszteni. Az én kép- letem szerint ezek az önpusztító kí- sérletek az elkésettségből, a fölzárkó- zási kísérletek túlhajtásából és he- lyenként ennek reményvesztettségé- böl adódtak. Más szélsőséges esetek- ben abból, hogy nem tisztázódnak a hely és idő realitásai, túlságosan ha- mar szúkülnek be a látóterek, egyirá- nyúakká válnak az utcák. Összefog- lalva: egyik esetben túl messzire és világosan látva befuthatatlannak te- kintik a pályát, másikban nem is látják a lehetőségeket, csak azt, hogy az utak nagyon hamar összeérnek, jóval a végtelen előtt.
GRASSELLY GY.: Ebből én azt is kiolvasom, hogy az ember ha ránéz az ország térképére, azt látja, hogy a Dunántúlon a településeket jelző pontok sűrún és egyforma távolságra vannak egymástól, míg az Alföldön ritkásabban, de széles tanyarendszer- rel körülvéve. Ezeken a tanyákon nemzedékek éltek elzártan a világtól, kegyetlen napi megélhetési gondok- kal, s az ebből bekövetkező kulturá-
latlansággal és torzulásokkal. Em- lékeztetek Pipás Pistára, vagy a tisza- zugi arzénes asszonyokra. Áz örök- ség, a megélhetés, az elmaradottság vetkőztette ki őket emberi mivoltuk- ból.
KRISTÓ GY.: Valóban egyik részről fő motiváló az elmaradottság.
De túlzás lenne régiókra vonatkoz- tatni, hiszen az ormánsági „egyke"
ugyanennek változata, az új jövevé- nyeket magzat korukban ölték meg, hasonlóan gazdasági megfontolásból.
Ezeken a elzárt részeken hiányzott a széles társadalmi kontroll, megköve- sült ősi tradíciók, kilátástalan, pers- pektívátlan volt az élet.
CSÁKÁNY B.: Életem során ba- rátaim, rokonaim között nem egy öngyilkosság történt. Közülük egye- sek kétkezi munkások voltak, mások az értelmiségiek köréből kerültek ki.
Az előbbiek monokulturális emberek voltak, tehát egyetlen dologra szinte megszállottan összpontosítottak. Az értelmiségiekre pedig jellemző volt az alacsony tűrésküszöb. Elgondol- kodtam azon, vajon mi lehet a közös bennük? Valahogy úgy érzem, hogy a társadalom olyan, mint egy metrikus tér. A metrikus tér matematikai foga- lom: elemek alkotják, amelyek kü- lönböző távolságra vannak egymás- tól. Például egy sík pontjai metrikus teret alkotnak. De egy város házai is metrikus térben helyezkednek el, tá- volságuk azonban nem az, amit a térképen légvonalban mérünk, hi- szen nem lehet egyikből a másikba légvonalban, tökön-paszulyon át el- jutni. Egy városi metrika szerkezete szabályozza a mozgást a városban, s ezen keresztül némiképpen a város életét. Hasonló szerepe lehet a társa- dalomban az emberek egymástól való távolságának — testi-lelki távolságra gondolok — és e távolságok eloszlá- sának. Különböző társadalmakban ezek a távolságok, sűrűsödések és ritkulások jellemzőek. Fontos, hogy egy-egy embernek átlagban hány em- bertói van kis távolsága, hánytól kö- zepes, mennyinek egyetlen közösség- ben, hánynak azon kívül másokhoz is, stb. Ha ezt hazánkra vonatkoz- tatva igyekszem érzékeltetni, akkor talán úgy jellemezhetem, hogy a ma- gyar társadalom kis, jószerével elszi- getelt sűrűsödésekből, csomókból áll. Ezek egymással csak lazán kom- munikálnak. Egy ilyen modell pél- dául az angol társadalmat szabályo- sabbnak, homogénebbnek ábrázolja.
A magyar társadalom tagjai tehát tipikusan valamilyen kisebb közös- séghez tartoznak, melyen belül felté- telezik egymás létét, támogatják egy- mást, de távol érzik magukat a kül- sőktől. Nálunk ez nagyon szoros kap- csolatban van a protekcionizmussal.
Ebben a rendszerben fennáll a ve- szély, hogy az egyes ember társa- dalmi környezete gyorsan kiürese-
dik, s ezt nehezen viseli el, vagy mert monokulturális lény, vagy mert ki- finomultan érzékeny.
KARÁCSONYI S.: Az önpusztí- tás — ez eddig is világosan kiderült — messze nem pusztán egészségügyi kérdés. Sok olyan motívum, jelenség, betegségcsoport is előidézője lehet, melyek a századforduló Magyaror- szágán még nem voltak meg. Egy 1906-os fölmérésben vizsgálták a ha- lálozási statisztikákat. A nők átlagos életkora akkor 36, a férfiaké 38 év volt. Azóta, a világ sok pontján vég- zett felmérés bizonyította ennek el- lenkezőjét, a nők életkilátásai ésélet- hossz-valószínúsége évekkel több, mint a férfiaké. Japánban 78. illetve 84. Ha a szocialista országok adatait vetjük össze a tőkés országokéval, elmaradásunk nyilvánvaló. Ez azon- ban nem vezethető egyértelműen vissza a társadalmi berendezkedésre, hiszen húsz éve Angliában hasonló veszélyhelyzetben húzták meg a vész- harangot. Bizonyos adminisztratív intézkedésekkel, egészségnevelési programmal, új tartalmú szociálpoli- tikával és széles körű. hatékony pro- pagandával előkelő helyre tornázták föl magukat. De például amikor az Egyesült Államokban hatalmas kam- pányt kezdtek a dohányzás ellen, pél- damutató úttörői az orvosok voltak, s ismereteim szerint ott az orvosoknak már csupán 10 százaléka dohányzik.
— Ezek a tények nemcsak tanulsá- gosak lehetnek számunkra, de köve- tendő példát és reményt is adhatnak.
SONKODI S.: Hadd említsek egy újabb példát ennek megerősítésére.
Arra. miként lépnek föl legtöbb nyu- gati országban a keringési betegségek ellen. Adatok bizonyítják, ez a halál- ok például az Egyesült Államokban több mint 25 százalékkal csökkent. A rizikófaktorok között említettük a dohányzást, az alkoholfogyasztást, de szólni kell az étkezési szokásokról is, melyeknek komoly gazdasági hát- terét sem hagyhatjuk figyelmen kí- vül. Ezen a téren is sok hibát vétünk, most mégis csupán eggyel szeretnék foglalkozni. Nem véletlen, hogy a magyar gazdaságnak, a külkereske- delemnek gondjai vannak a sertés- hús-értékesítés nyugati piacán. En- nek egyszerű oka van. A sertéshús az egyetlen húsféleség, melynek rostjai között is zsír található, tehát elósegí- tóje, rizikótényezője az érelmeszese- désnek, a koleszterinszint növekedé- sének. Az egészségmegórzési prog- ram keretében olyan hatásos propa- gandát fejtettek ki e téren, hogy gya- korlatilag ezekben az országokban alig lehet sertéshúst kapni, mert any- nyira megcsappant az igény. Ebben döntő szerepe lehet a tömegtájékoz- tatás eszközeinek, a lakosságnak pe- dig nálunk is hinni kellene ezeknek az információknak. Amikor Ameriká- ban a tévénéző kisember meghal-
H O R V Á T H ZOLTÁN R A J Z A
lotta. hogy még az elnök is orvosi tanácsra elhagyta étrendjéből ezt vagy azt, maga is elgondolkodott.
Felvilágosítások nyomán egészsége érdekében mozogni, sportolni kez- dett. Nálunk ugyanakkor még mindig sertésprogramról beszélünk és meg- mosolyogjuk a hajladozó kocogókat.
Csoda-e, ha mindig a szemléletváltás- hoz, az életmódhoz, az étkezési szo- kásokhoz lyukadunk ki?
KRISTÓ GY.: A magyarországi táplálkozási szokásokkal kapcsolat- ban megjegyzem, hogy kialakulások egyik oka tradicionális, tehát szel- lemi, másik anyagi. Ténykérdés, hogy a magyar társadalom túlnyomó része a szó materiális értelmében 1945-ig nem lakott jól. Erről irodalmi művek, szociográfiák, népdalok tu- dósítanak. A nép társadalmi mére- tekben éliezett. Ez a helyzet 45 után, ha nem is zökkenők nélkül, de fölol- dódott. A nép széles tömegei jutottak élelemhez. Ehhez párosult az a sze- rencsétlen tudati elem, hogy akik évtizedekig, évszázadokig nem lak- hattak jól, azok a jólétet, a jómódot a jóllakással azonosították.
— F.gvszer jóllakni...
KRISTÓ GY.: Erre szerettem volna utalni. Arra, hogy az igazi jólét fokmérője nem a ruha, a lakás, a kultúra lett, hanem a „tisztességgel jóllakni" vált céllá. Ráadásul az ural- kodó rétegek történelmileg és hagyo- mányosan nagy magyar traktáinak tartalmai újjraéledtek. Ennek a ma- gyaros vendéglátásnak mottója: „Az a mienk, amit megeszünk." Ez egyébként a mindenkori magyar poli- tika ingatagságának is jelzője: ami a gyomromba került, azt már nem ve- hetik el tőlem. így alakult ki a ráadá- sul nagyon ízletes magyar konyhának a kultusza. S későn ébredtünk rá, hogy egy társadalom hízott el, kövér emberek sokaságává válunk, önma- gunk karikatúrái, majd torzképei le- szünk.
— Mindezek bennem azt a feltétele- zést erősítették, hogy elhanyagoltuk, kihagytuk nevelési programjainkból és erkölcsi kódexeinkből a küzdőké- pességet, a problémamegoldó feladat- vállaló készséget. így aztán, ha konf- liktusokba ütközünk, a megoldás he- . lyett pótcselekvéseket keresünk —
ivás, drog stb. — végső esetben a
„könnyebb" ellenállást választjuk, s kilépünk a családból, a munkahely- ről, az ablakon. Ezt a szemléletet nem lehet kampányokkal, akciókkal meg- változtatni. Szívós, kitartó és hosszú munkára van szükség.
KARÁCSONYI S.: Azt hiszem, ebben az adott helyzetben elkerülhe- tetlen volt az egészségnevelési prog- ram meghirdetése. Célja az, hogy rádöbbentse a magyar társadalmat arra, hová vezet elhibázott élet- módja, betegségeket elősegítő étke- zési szokásai. Elkéstünk a neveléssel, drasztikusabb módszerekre van szük- ség. Ám mindezt nem lehet leszűkí- teni csak az egészségügyre — ez a társadalmi kérdés. És társadalmi mé- retű kulturáltság kérdése. A magyar ifjúságot részben szórakozása teszi tönkre. Nemrégiben Ribári profesz- szor végzett egy fölmérést, melyből kiderül, hogy a 14—16 éves korosz- tály 60 százalékának hallása 14 deci- bellel romlott a hangos diszkózás mi- att. Ha ehhez még hozzávesszük a zsúfolt helyiségek relatív páratartal- mát, a szörnyű hőmérsékletet és bor- zasztóan egészségtelen kifáradást, fölteszem a kérdést: mit produkál másnap az a fiatal a középiskolában, az egyetemen? S milyen értékrendet állít magának?
SZILÁRD J.: Mindennél lényege- sebbnek tartom azt az országos mé- retű kulcsmondatot: nem kampányra van szükségünk, hanem tartós szem- léletváltásra.
— Sokan, mitegy mentegetőzés- ként mondják, hiába igyekszem én őrizni az egészségemet, amikor radio- aktív felhők, savas esők, kemikáliák szennyezik a környezetet, mérgezettek az ivóvizek, ráadásul aránytalanul drágább az egészséges táplálkozás.
Felmenthetik-e ezek a kétségtelen té- nyek az egyes embert, vagy rádöb- benthetók-e arra, hogy egészségükért
— legalább 80százalékban — maguk a felelősek?
SZILÁRD J.: Döntő mértékben az egyén saját egészségének a kulcsa.
Fönntartva természetesen azt, hogy vannak objektív tényezők — az egészségügy műszerezettsége, szer- vezettsége, genetikai természetű be- tegségek, extrém esetek és sajnálatos tragédiák —, az egyes embernek, az egyes családoknak megvannak azok a lehetőségei, hogy céltudatos életvi- tellel, reálisan fogalmazott célokkal, következetes és kulturált szemlélettel egészségesen, szépen és boldogan él- hetnek. TANDI LAJOS
