S E R F Ő Z Ő S I M O N
Ha én nem
Ha lábam
nem lép hatalmasat, tán még most is
a tanya körüli madarakkal kiabálna fölöttem a nappal.
Ha nem mászok ki
a kocsmák füstjéből sem,
esténként ott mozgathatná szárnyát még ma is tűnődésem.
Akikért muszáj a szó, szólni érdekükben, nem biztatott volna senki, ha én nem.
S nem a mások ügyével, csak az utcasarkokkal bukkanhatnék időnként fel.
Vagy a dombokkal otthon, mint régen,
ahogy oda álltam velük az ajtó elé,
s zúgott hátuk a szélben.
Egy-ágyban
Aludtam leheletem melegével egy-ágyban,
s didergő pokróccal, keserű nagykabáttal.
Aludtam, akivel a szerelem össze fektetett a sötétben, mint csöndes bokorban, kinek szoknyája alól gyerek született
egy kutyákkal ugató éjszaka.
Lábamon a cipő:
nagyot ugrott velem.
S egytrappban a kerítés, a házat körülszaladta örömében.
Meghőköltek
Lázadásaink az ajtóba se mertek kiállni.
Düheink az éjszakánként vakláló sötétben elbújva vicsorogtak.
Ásók, kapák hiába akarták sokszor kezünkbe kapni nyelüket,
s hiába a halkan kapirgáló kazlaktól előrobogó vasvillák.
Meghőköltek az indulatok.
E varjakkal károgó országban el-szétszéledtek inkább.
ZOLTÁNFY ISTVÁN: RÉGI FÉNYKÉP
9
