Magyar Játékszín
Latinovits Zoltán ötven éve
Egyszer szót válthattunk volna személyesen.
A királyasszony lovagját játszotta a debreceni Csokonai Színház, s a Kossuth gimnázium vezetősége meghívta a társulatot; diákok és alkotók beszélgessenek az előadásról. Az ünnepi pillanat tiszteletére, s tán, hogy kellő számú publikum is legyen, a hatodik óra elmaradt. így hát hivatalos kényszerűségből is zsúfolásig meg- telt a második emeleti biológiai előadó. A hosszú szemléltető asztal mögött sokan ültek, színészek, a rendező, talán a színház néhány vezetője is. Nagy nehezen el- hangzottak az első kérdések, majd hosszú és komolykodó válaszok következtek.
A legfelső sor szélén ültem, de igazában nem tudtam figyelni az erőltetett, udva- riaskodó beszélgetésre.
Ruy Blas alakítója, Latinovits Zoltán arcáról nem tudtam levenni a szemem;
erőltetett figyelemmel, szinte rezzenetlenül ült, kezébe vett egy gyufaskatulyát, s azt forgatta. Tekintete húzott, szuggerált, s mint néztem, egyre erőtlenebbé lettem, hogy néki szóló kérdéssel hozakodjak elő. Jó előre elgondoltam pedig, talán a szín- házi lapból való jólértesültségemmel óhajtottam imponálni, s azt szerettem volna megtudakolni, hogy az előző évi miskolci Ruy Blas-előadással összevetve mennyiben volt azonos, illetve különböző a debreceni előadás. Némi közszereplési gyakorlatot tudva magam mögött, az iskola diákjai és tanári karának jelenléte szólásomban nem feszélyezett volna. A felszólalás gondolatára a gyorsuló szívverés és az elszoruló torok okozója ö volt. Jelenléte. Szigorú tekintete. Féltem, hogy kérdésemet gyer- metegnek tartja. És hogy szigorúságával megszégyenít.
Mert a városban körötte lebegő történetek sokkal inkább vele, s nem m u n k á j á - val foglalkoztak. Ahogyan én tízévesen Soós Imre átlumpolt éjszakáiról jóval többet hallottam, mint Rómeójáról. Nem a színház bennfentességi köréhez tartozó család- ban nőttem fel pedig. A szomszéd lakásból ugyan névnapokon jó torkú operaéneke- 88
