J A N SMREK2
Ö N M A G U N K T Ü K R E
Térjünk már vissza önmagunkhoz, önnön arcunkhoz térjünk vissza végre.
Hisz önmagát tükrözve szép az ember.
Vizsgáld a képet, mely
szíved taván ring, s arcod visszfénye.
Bolyongsz sokat, kutatsz hiába, de drágakőre egyhamar nem találsz.
Egy nap szíved mélyén leled fel azt, ha elveted a sekélységet,
s keményen önmagadba vájsz.
Ha bor mellett üldögélsz, s annak lelkét iszod, azt modják majd, ne tedd kockára lelkedet.
Ki bánja? Vessz, ha veszned kell,
de önszántadból, s ne a tömeg veszejtsen el.
Félelmek nélkül éld és hidd az életet.
Maradjunk négyszemközt önmagunkkal! — Ez nem magány! Roppant, igaz világ, ahol az ember önmagából önmagába nő, s lehet: egyszer csillag, máskor virág.
H A V A S V E R S
Mesébe illőn hull a hó,
vastagon szakad, úgy, mint hajdan.
Kacajunk csengő, áradó.
Nyomor sírását sose halljam.
Olvadjatok ki, ablakok, szamovár száján dől a pára, szív-kohók alján tűz lobog,
forralt bor, csobogj mély pohárba.
» J A N S M R E K
A m o d e r n s z l o v á k l í r a „ n a g y ö r e g j e " . Az é l e t ö r ö m e t , a s z e r e l m e t , a z ö n f e l e d t , j ó k ö z - é r z e t h a n g u l a t a l t é n e k l ő , m o d e r n h a n g ú l í r á j a ú j s z í n t h o z o t t a s z l o v á k i r o d a l o m b a . S z á m o s k ö t e t b e n p u b l i k á l t v e r s e l a k ö l t ő i n y e l v , a m ű v é s z i e s z k ö z ö k é s a f o r m a m e s - t e r é r e v a l l a n a k . K i e m e l k e d ő m ű f o r d í t ó i t e l j e s í t m é n y e P e t ő f i - , A d y - é s J ó z s e f A t t i l a - k ö t e t e . Ez u t ó b b i k é t k i a d á s b a n f o g y o t t el. A P e t ő f i - k ö t e t é r t p e d i g C s e h s z l o v á k Á l - l a m i D í j - j a l t ü n t e t t é k k i . ( F o r d í t á s o k : H a v a s v e r s — V e r e s J á n o s . F e b r u á r i v e r s — B á r á n y i F e r e n c , ö n m a g u n k t ü k r e — B á b i T i b o r . )
4* 243
S vers, indulj - újra, szüless, élj, táncritmus fűtsön, sokan várnak:
savas légy, mint a helyi ér és selymes, mint a női vállak.
A toll ily könnyen sosem írt, perdül, fordul, mint sikló lécek, hisz hó takart be minden sírt, lapul a halál, mámor ébred.
F E B R U Á R I V E R S
E télen
sápadt arcomnak rózsák szirma üde színt ad, e télen
páfrányok illatoznak nékem,
ablakom üvegén pompázva nyílnak.
E teljes februáron át szívembe sose vájt
fekete holló, tépett, megkuszált, az ég e tejfehér napokban tárt tenyeremre szállt.
Alabástrom járdán fénylő utakon mentem,
szilaj vidámság zászlaját emeltem, szállt a légben szalagja,
mint kardinális skarlátszín kalapja, s most előttem könnyen, kacéran selyem ölébe csábítón
a tavasz rámköszöntött.
Ibolya-árban, tengerkék hegyen lány-arcod megfürösztöd, s ifjúságod varázsa elönti két szemem.
