Kodolányi Jézus-regénye*
Kodolányi mitológiai világképe evvel a posztumusz regénnyel végleges é r v é n y r e emelkedett. M e r t összetartoznak, egymásra sugárzanak a mitológia v i l á g á b ó l építkező Kodolányi-regények, a Vízöntő, az Ü j ég, új föld, A z égő csipkebokor és ezen utolsó, az É n vagyok. A J e h u d a bar S i m o n e regény része, kiadását csak a z indokolta egy- kor, hogy n e m jelenhetett meg a teljes regény. A J e h u d a b a r S i m o n n e m k ü l ö n m ű , s különvoltában csak történeti jelentősége van. A z É n vagyok történetére vonat- kozik, hogy v a n J e h u d a bar S i m o n vagy más c í m é n : J e h u d a bar S i m o n e m l é k i r a t a i . A könyveknek sorsuk van, s a remekművek a sírból is kitörnek, ezeket t a n ú s í t j a a J e h u d a bar Simon, de a Kodolányi-mű mítoszi regénykörét a Jézus-regény, az É n vagyok zárja, s a n n a k szerves része a Jehuda-Judásról szóló én-regény.
Jézus regényét a címből k i i n d u l v a fejthetni meg. M e r t megfejtendő, m i é r t ír Kodolányi Jézus-regényt, m i é r t éppen a Jézus-mítosz z á r j a az özönvízmítosz, a vi- lágszületés-mítosz, a nemzetteremtés-mítosz sort, azaz, m i n e k is m i n ő s í t e n d ő ebben a sorban a Jézus-mítosz.
É n vagyok. S ennek a z állításnak három értelmezése lehetséges: 1. Én vagyok.
2. É n vagyok. 3. É n vagyok (a szabadító). Én vagyok. — Ez a személyiség meg- jelenésének a mítosza. Én vagyok. Vagyok, a k i vagyok, jelenti k i egy helyt a b i b l i a i isten. A z a z az egyetlen igazán, teljesen létező a z isten. V é g ü l „Én vagyok a szaba- dító", akit vártatok.
Szűkebb értelemben ez utóbbiról v a n szó. A szabadítóról, akire a zsidók v á r t a k , aki eljött, de népe n e m ösmerte fel. A mítosz folytonosságában viszont az Én-re kívánkozik a hangsúly. Kodolányi ugyanis pontosan érzi a mítosz a m a pszichológiai aspektusát, hogy a mítoszi személyiségfelfogás más, m i n t a mítosz utáni. A mítosz- b a n a szerep a fontos. A h a r o n é és Mószéé. A k i jön, hogy f ő p a p legyen, A h a r o n n á lészen, s aki vezetni készül népét, Jósua, ő pedig Mószévá lészen. Jesuah az első, aki bár prófétának látszik, kijelenti, hogy ő n e m egyik és n e m m á s i k p r ó f é t á n a k a z inkarnációja, hanem, aki sose volt. Én vagyok. T a l á n ezzel h í v j a k i l e g i n k á b b az emberek — népe — haragját, ezzel a z alázatosságból föltörő büszkeséggel, a mí- toszi gondolkodásból való kilépéssel. A mítosz az ószövetség volt. Jézus az újszövet- ség más, ú j gondolkodási rendjét hozza. Jehuda bar S i m o n az ószövetségi m í t o s z b ó l tekint k i Jesuahra, s ez a belső — pszichés — magyarázata, hitelesítése — árulá- sának. Jesuah azonban éppen azáltal lesz szabadítóvá, m e r t m e g ú j í t j a a mítoszt.
Megújíthatja, hiszen lényege éppen abban van, hogy É n vagyok. Létezik, m e r t tel- jességében ö n t u d a t á r a talál. Kilépvén a mítoszból, k í v ü l r ő l szemléli azt. A z én tel- jes vállalása, az öntudatra ébredés isteni — vagyok, a k i vagyok — állapota e m b e r i közegbe ért, a m i így viszont azt is jelenti, hogy rész. A z emberi ö n t u d a t r a ébredés elkülönülés is.
* K o d o l á n y i J á n o s : É n vagyok. (Magvető, 1972.)
H a én vagyok, akkor v a n más is. A z én kiválása szükségképpen maga u t á n v o n j a ellentétének megmutatkozását. Jesuah puszta megjelenése a földön, emberi alakban, föltételezi Jehudát. E m b e r i közegben a tökélyes én kiválása m u t a t j a a ma- radékot. A k i v á l ó ellenképét. A z isteni, mely eredetileg — az ószövetségi állapotban
— elkeveredik az emberi világgal, m a g á t k ü l ö n koncentrációban m u t a t j a , mutat- kozik általa a z isteni n é l k ü l való is. B á r korántsem ily szimplifikáció a Jesuah- J e h u d a binaritás. A kettő egymástól el nem válik, s ez Kodolányi regényének a mélységes egysége, homogeneitása! — mert a kettő szoros relációban, m i n t ugyan- a z o n komplexusnak a két, diametrális arca — Janus-arc! —, ez teszi a Jézus-regényt mítosszá, ezért sorolhatjuk a többivel egy sorba, s nem tekinthetjük se történeti, se vallástörténeti tárgyú regénynek, de pontosan olyan mítoszi formának, m i k é n t a töb- bit, s jelentését se horizontálisan, a történet linearitásában keressük, h a n e m verti- kálisan, a mítosznak, m i n t léthelyzetnek, s az írónak, .mint e léthelyzetre merőleges t u d a t n a k a feszültségében!
Jesuah-Jehuda egy létezésállapot két pólusa. M a g a a kettőre hasadt modern em- beri tudat. E b b e n a polarizáltságban J e h u d a bar Simon képviseli az intellektust, Jesuah pedig a m a teljességet, mely csak virtualitás, a horizonton lebegő remény. így a z t á n J e h u d á t Jesuahból, Jesuaht pedig J e h u d á b ó l lehet és kell értelmezni. Ö k prin- cipiális fontosságúak a mítoszi regényben, a többiek — tanítványok, papok, farizeu- sok, léviták és a nép, az anyag, a keret, a motiváció. Az Én vagyok-ban Jehuda- Jesuah vagy Jesuah-Jehuda bináris a lényeg. M i n d k e t t ő önnön teljességét akarja, s a végben ugyanazon képletre mutat. Jesuah a Golgotára indul, s ez az utolsó kép róla, ezt is J e h u d a látja, J e h u d a pedig, m i u t á n elismételte a Judit-szituációt, föl- akasztja magát. Erőszakos h a l á l l a l h a l .mindkét principiális hőse a regénynek. Je- h u d a n e m tud élni Jesuah nélkül, de Jesuah élete sem folytatható ellenképe h í j á n .
Jesuah a legtermészetesebben veszi, hogy J e h u d a a tanítványai közé kerül. Meg- szabadulhatna tőle, árulását előre sejti, azonnal fölismeri. De nem k ü l d i el, mert szüksége van rá. M i n t árnyék a fénnyel, é j a nappal, oly szerves kapcsolatot tart Jehudával. M i k é n t a júdási csóknak is itt van a mély értelme. Jesuaht senki meg nem csókolja, csak Jehuda. ö v é k a legmélyebb közösség. K ö z t ü k v a n a titok. S ami- kor a csók elcsattan, ez ellenállhatatlan gesztusa Jehudának, Jesuah akkor súgja meg ellenképének: t u d t a m , tudok rólad. A z egymásra törő, egymást megsemmisíteni is képes energiák örökös vonzalma, a nagy és titokzatos törvény mutatkozik itt meg: Csak az létezik, a m i nem létezik, mert a létezés önmagában hordja a nem- létezést; a semmi ott fészkel a v a l a m i centrumában. Ennél többet emberi gondolat és képzelet nem tud teremteni a mindenségre nézve. Ez a végső szintézis.
Á m Jesuah éppen azáltal lett én, olyan, a m i nem volt addig, hogy a semmit magából kitaszította. S ez a semmi — Jehuda. Tehát — kizökkent az idő! Kodo- lányi Jesuahja engem Hamletre emlékeztet. Passzivitásból gyúrt alak. Éppen csak Jesuah-Hamletnek n e m kell passzivitása ellen fölkelnie. Ö vállalja m a g á t a n n a k , ami. A kész világrendbe általa került valami, a passzivitás homogén koncentrációja, mely kizökkentette az időt.
Jesuahnak egyetlen akciója, hogy a semmit m a g á b ó l kitaszította, elegendő egy egész létezésre.. N e m kell többé aktivitásba menekülnie. Mert elegendő egyetlen lényeges cselekedet, hogy m i n d e n t el t u d j u n k viselni. Ezzel szemben a semmit hor- dozó J e h u d a örökös aktivitás. Oidiposzra emlékeztet. N e m a vérfertőzés vonatko- zásában, noha a nagybátyja feleségével való viszonya a vérfertőzés fogalmát kime- ríti, de éppen e lényeges vétket illető kitérése, a z igazi cselekvés előli menekvése taszítja őt örökös aktivitásba, idézi elő látszatcselekvései folytonos sorát. A z intel- lektuális doktriner, lázas aktivitása közepette, nem veszi észre, m i k é n teljesül be a sorsa. Oidiposz tehát, mert m i n d e n akciójának a z a szándéka, hogy megfordítsa a vétket, az eredeti bűnt, s mégis csak ahhoz ér vissza. Árulása után, e vétekre döb- benés állapotában, m é g egyszer találkozik a nővel és a szeretkezéssel. A szajha és a vele való ölelkezés az eredeti b ű n megismétlése; J e h u d a vezeklése, magakeresése csak arra volt jó, hogy aminek eredetileg nívója és hitele volt, most értéktelen, és
h a m i s szituációban ismétlődik el. Ez a jehudai fölismerés, m i r e csak az öngyilkos- ság következhetik. Oidiposz vakon vezekel, J e h u d a megsemmisíti magát, azzá lesz, a m i valójában. Pedig Oidiposz ő, hiszen lába hibássága is Oidiposzra m u t a t . Viszont jellemző, hogy Jesuah feltámadását m á r nem í r j a m e g Kodolányi. S a regényben csak a z számít, az van, a m i megíródott. A föltámadást, m i n t L á z á r föltámasztását, í r j a m e g Kodolányi. S ez az alakítás az eredeti mítoszon éppen olyan fontos, m i n t a mítoszkörök szándékos konvergáltatása, m i n t a z Oidiposzra utalás.
Jesuah csak a k k o r t u d j a énjét teljesnek, m i d ő n J e h u d a megjelenik t a n í t v á n y a i körében. J e h u d a a tizenegyedik tanítvány, utána m á r csak Jesuah egyik vértestvére jő, hogy teljesüljék a belső kör, a tizenkettő köre. A testvér a tizenkettedik m á r csak akkor jelentkezik, m i d ő n nyilvánvaló, hogy Jesuah az, a k i n e k á l l í t j a m a g á t : É n ; mert ott van m á r a tagadás is a belső körben; J e h u d a , a k i nem-én. S ő, J e h u d a , m i n d i g jelen van, ha valamely lényeges történik.
M i d ő n a testvérek a családi körbe a k a r j á k visszavonni Jesuaht, s aki m a g á t ki- szabadítja erőszakos körükből, s elfut, kicsoda a k a d á l y o z z a az erőszakoskodókat?
J e h u d a hadonászik botjával .előttük, mígnem elvesztik harci kedvüket, s h a g y j á k vesztére a testvért. J e h u d a e cselekvése arra utal, hogy a Jesuah-sors a l a k í t á s á b a nem akkor szól bele, m i d ő n ténylegesen elárulja mesterét. A Gecsemáné nagyjele- netében, a Szabadító elfogatásakor azt gondolja m a g á b a n : „ M i n d e d d i g m i n d e n ú g y zajlott le, ahogy előre tudta. Ahogy valamikor, ismeretlen időben vagy időtlenség- ben m á r megélte." J e h u d a tehát nemcsak azáltal igazi partnere J e s u a h n a k , hogy személyiségének antiképe, de azáltal is, hogy benne a rnítoszi folytonosság i d ő n k é n t földereng.
Igen, ő az ószövetség szempontjából részese a történetnek. Először úgy véli, Sza- badító-váróhoz csapódott. De hol v a n a pillanat, m i d ő n megrendül, kételkedni k e z d ?
„Én pedig azt m o n d o m : szeresd ellenségeidet! Tégy jót azokkal, a k i k rosszat csele- k e d n e k veled, imádkozz azokért, a k i k átkoznak" — jelenti k i Jesuah, m i r e J e h u d a fölszisszen. K ü l ö n ö s szöveg, s éppen P u r i m k o r ! N y i l v á n v a l ó szakítás a h a g y o m á n y - nyal. Most zökken ki az idő. Ettől a pillanattól fogva figyeli gyanakvással J e h u d a a Mestert. Mostantól mozgósul világképe, egész műveltsége; külsőként nézi Jesuaht.
J e h u d a fölszisszenésétől azonban hosszú, meditatív ú t visz a fölismeréshez.
E fölismerés nem a meditáció következménye, n e m is Jesuah megnyilatkozása.
A szóbeszéd, miszerint Jesuah — fattyú. Tehát n e m népének gyermeke. S ekkorra m á r oly kész, annyira m e g m u n k á l t a lélek a neki kedvező, az őt igazoló m o t í v u m befogadására, hogy feled m i n d e n óvatosságot. J e h u d á n a k megvilágosodást hoz a szó- beszéd. Kételyét egyszerre oldja és nyugtatja. A részleteket, amelyek oly igen kínoz- t á k eddig, most egyszerre egybeállni látja.
H a Jesuah fattyú, akkor n e m lehet más, m i n t beavatott. S oly igen rögeszméje rabja m á r Jehuda, hogy a saját mitológiáját is felejti. Elfeledte, hogy Mósze is be- avatott volt, és Mósze is fattyú volt. A m i t be kellene l á t n i a éppen most, hogy a mítosz ismétlődik, dehogy l á t j a be, hiszen ő m á r n e m a tényleges valóságra kíváncsi, h a n e m rögeszméjét k í v á n j a igazolódni. Aki egykor népét megváltotta, kivezette a pusztába, a pusztán át az ú j haza határáig, Mósze, a k i r á l y l á n y és a zsidó rabszolga titkos szerelmének gyümölcse volt, tudhatná J e h u d a ! S ez a Mósze, a n y j a jóvoltá- ból, királyi nevelésben részesült, s beavatottja lett az egyiptomiak t u d o m á n y á n a k ! Így tehát az ú j megváltónak is — a mítosz d i k t a n d ó j a szerint! — f a t t y ú n a k és be- avatottnak kell lennie. És J e h u d a n e m ismeri föl az azonosságot, a rnítoszi ismét- lődést! Részint ő t u d j a a legjobban a mítoszt, részint pedig n e m j u t eszébe a d ö n t ő pillanatban. Mert másképp gondolkodik immár. Igaz, Jesuah n e m úgy és a b b a n a z értelemben fattyú és beavatott, m i n t Mósze. F a t t y ú m i v o l t a és beavatottsága — s e z t . a regényíró ábrázolni .mind gondosan kerüli! — i n k á b b csak a b b a n sejlik, a m i t Jesuah hirdet. S a m i t hirdet, egyetemesebb, m i n t Mósze nagy tette. J e s u a h n e m népét, az embert akarja megváltani, n e m népének, h a n e m az egész emberi n e m n e k akar hazát, boldogságot adni. S m i a tartalma e megváltásnak, e h a z á r a t a l á l á s n a k ? M á r ahogy Kodolányi sugalmazza! A z Én vagyok kijelentése. A z önismeret, a z én-
v á l l a l á s szókratészi bölcselme, hogy ismét egy konvergenciára utaljunk. S bár Je- h u d a is a n n y i r a az újszövetségben él m á r , hogy d ö n t ő p i l l a n a t b a n felejti a régi mítoszt, az ószövetség rendjét, nem akarja, n e m képes v á l l a l n i az ú j törvényt. N e m a k a r j a ö n m a g á t vállalni. Egész élete futás személyisége alapvető természete elől.
N e m a k a r j a vállalni testi hibás mivoltát, a m i azt is teszi, hogy n e m t u d j a éberen kísérni lelke alattomos mozgalmait. N e m v á l l a l j a a szerelmet sem, mert az a tör- vényt látszik sérteni. S az önismeretnek ez a negációja szerzi m i n d e n tévedését, lesz fölidézője nagy bűnének. Jesuah merőben ú j a t kreál, s ez puszta létében illeszkedik a régihez, J e h u d a igen aktívan tiszteli a régit, az ősit, de szakít a tradícióval. Je- h u d a a mítosz szerint akar élni, bár m á r nem t u d j a v á l l a l n i a n n a k rendjét, Jésuah fölismervén a helyzetet, ú j törvényt tesz, mítoszt alkot, s visszajut a mítosz ere- deti körére.
J e h u d a ö n t u d a t a az i m m a n e n s mítosz. A m i k o r a mítosz elszakad az eleven gya- korlattól, de eléggé gazdag hozzá, hogy a jehudai értelem benne megnyugodjék. Min- d i g elégséges okra leljen e zárt mítoszban öntevékenységéhez. H a pedig valamely gyakorlati tény n e m illeszkedik, fölborítani látszik az immanenciát, akkor nem szá- m í t a tény. D e a mítosz ily i m m a n e n s értelmezése a mítosz halála is. A zárt mítosz n e m mítosz. J e h u d a végül — öntudatra eszmélése pillanatában — az abszolút ma- gányt ismeri föl. A m i k o r fölösleges a mítosz, hiszen nincsen m á s i k ember. A hiány pedig n e m szükségeli a rendet, a szintézist. Elég, h a ö n m a g á t tudja, a rész szerint valót, az analízist.
Kodolányit m á r megrótták érte, hogy részint példázatos, részint pedig a belső monológ jegyében gombolyítja regényének fonalát. Heterogén könyv, m o n d j á k . N e m h i n n é m . A regény előadásmódjának e heterogenitása — i n k á b b kettőssége — szük- ségszerű. A h o l a mítosz eleven — a jézusi létkörben —, ott a naiv epika cselekmé- nyes v i l á g á b a n v a g y u n k ; ahol a mítosznak hitele van, a példázatosság, a bibliai él.
J e h u d a körén, az immanencia körén, az analízis körén viszont a belső monológ szükségeltetik. N e m téveszthet meg bennünket a Jehuda-létkör homogeneitása, mert az csak az előadásmód egyneműsége. Sokkal egyneműbb világ a Jesuahé, m i n t a Jehudáé. Jesuah példázatai gyakran ellentmondani látszanak egymásnak. J e h u d a különösen érzékeny ezen antinómiákra. Pedig az élet éppen J e h u d a i m m a n e n s okos- kodásait töri össze.
Csábító volna Kodolányit hőseivel szembesítve, dönteni benne, vajon melyikkel azonosítsuk a szerzőt, Jesuahval-e, Jehudaval-e? Ahogy a h a j d a n i p á r h u z a m lehető- sége is emlékezetünkbe üt, Ozorai I m r e és Benczédi Székely István zsidó—magyar történetpárhuzamosítása. N e m érdemes ilyes vonatkozásokkal törődnünk. Kodolányi Jézus-regénye mitológiai regényeinek relációjában szólal meg híven. M i k é n t egy- bokorban tartja őket genezisük, egy összefüggésre tarthat számot értelmezésük is.
Föltűnő, hogy a mítoszregények m i n d i g az átmenet, a válság problematikáját kutatják. Még föltűnőbb, hogy m i l y tág horizonton tartják az emberi problematikát.
A legnagyobb távlatból vizsgálódnak, ezért választja e távlathoz K o d o l á n y i a mítosz dimenzióját. A civilizáció és a természet kapcsolatában t a n u l m á n y o z z á k a k ü z d ő embert.
Eredetileg az istenek uralkodnak. Ez a Vízöntő periódusa. Tehát a természet uralmáról van szó ekkor. A z Ü j ég, ú j föld világában a félig isten, félig ember dominál. Ez a természet és a civilizáció viszonylagos egyensúlya. A m i azonban csak átmeneti maradhat. A civilizáció fejlődése mögött a társadalom, a társadalmi, kö- zösségi ember kibontakozása a fedezet. A z égő csipkebokor a társadalomalkotás pe- riódusát idézi. A m i k o r a törzsi fejlődés öntudatra eszmélteti a z embert, a törzsből nagyobb közösség lesz. A társadalmiság kibontakozása nagy előnyök és nagy hátrá- nyok halmaza. Mindenesetre, a társadalom fejlődése teszi lehetővé a személyiséget.
Az É n vagyok előtt hatalmas fejlődés ígérkezik.
A Jézus-regény értelme, hogy a civilizációs és társadalmi fejlődés megterem- tette a személyiség kibontakozásának m i n d e n feltételét és m i n d e n akadályát. A z ember ugyanis — fejlődése során — m i n d i g nyer valamit, s m i n d i g veszít is valamit.
A z t kell tudni, m i t nyer, de azt is, hogy ehhez képest m i t v é s z i t A jézusi személyi- ség jelentősége az, hogy benne és általa az az én mutatkozik, a k i b e n n e m c s a k a feltételeknek való megfelelés energiái, de az a k a d á l y o k ellensúlyai is tudatosak.
Vele szemben á l l Jehuda, aki megfelel ugyan a föltételeknek, de semmi ellensúly- tudata nincsen. A z akadályokkal szemben képtelen védekezni.
Jesuah és J e h u d a egy értékskála két végpontjának is fölfogható. K ö z t ü k terjed a tipológia, k ö z t ü k bizonytalankodik vagy dönt a z ember. Avagy m i n d e n személyi- ségnek megvan a m a g a jézusi és júdási h a j l a m a és lehetősége. Döntés kérdése is, hogy melyik pólus kerekedik fölül. — í m e , az É n vagyok minősítése.
A m i pedig a mítoszregények és a z életmű viszonyát illeti, K o d o l á n y i m e g a l k o t t a a maga társadalmi regényét, a m a g a önéletrajzát és történeti regénytípusát. I n n e n lépett tovább, a mítosz körére, mikor igen elmagányosult, s kísérletet tett a z antro- pológiai regény megvalósítására. Természetes ez, hiszen határhelyzetbe került, ami- kor csak kettőt tehetett. Vagy eldobta volna az írást, s t a l á n az életet is a v v a l , de h a m á r az életet választotta, n e m tehetett egyebet, m i n t a legnagyobb t á v l a t b a n és a legradikálisabban föltette a kérdést: M i végre v a g y u n k ?
M a m á r megítélhető, ezt a kérdést feltennie n e m volt hiábavalóság. A z É n va- gyok, ha n e m is volt K o d o l á n y i végső műve, végső szónak, síron túli üzenetnek bizony méltó egy kivételes írói szellemhez.
B A T A I M R E
Elveszett holtak temetése
Mesében és á l o m b a n , h a l á l b a n és életben — nem j ó vesztett h á b o r ú vesztes, megvert seregéhez tartozni. Se dicsőség, se érem, se d í j a m e g m a r a d o t t a k n a k , a z eleveneknek — s földre és földbe z u h a n t holtak számára pedig legfeljebb a z isme- retlen katona dicsősége, de sírhant és kárpótlás nélkül. Esetleg egy közös kőobeliszk a falu vagy városka főterén, négy oldalára vésve ábécérendben a „ h ő s ö k " neve, névsora.
De h á t hősök-e m i n d , akiket halál, halálos találat ért? Bizonyára n e m , csak a holtak iránt elnéző gyöngédség engedélyezi ezt a nyilvánosan túlzó pontatlanságot a szóhasználatban. A z efféle, á m ellenkező i r á n y ú túlzások következménye lenne talán, hogy az utolsó, a második világháborúban halt százezreink m á r n e m k a p t á k meg nevük kőbe vésődő vigaszát, vagyis: m é g a főtéren olvasható elégtételt sem érték el életük egyáltalán n e m önkéntes feláldozása fejében?
B á r m i n t is van, e százezrek emlékét csak a családokban őrzik, m í g lesz emlé- kező maradék, cselekedeteiket és elhatározásaikat, hiszen ilyesmi — t e h á t : h í r végső tetteikről — csak sóhaj vagy vakmerő és cenzúrázatlan tábori l a p á l t a l j u t h a t o t t volna haza, így h á t m é g a családokban sem őrizhetik meg sorsuk tanulságát.
Voltak-e cselekedeteik h a l á l u k órájában? Kellett hogy legyenek; a l e g g y á v á b b és legbékésebb szándékú katona is tesz valamit hősi h a l á l a p i l l a n a t á b a n .
Ezekről a h a l á l előtti elhatározásokról és cselekedetekről azért h a n e m is t u d u n k mindent, valószínű következtetésekkel sok m i n d e n t csaknem teljes bizonyossággal mégis megállapíthatunk.
Megállapíthatnánk, de n e m tesszük, nemigen tesszük, m i n t h a röstellenénk m i n - den személyes következtetést, a m i t a második v i l á g h á b o r ú b ó l és m i n d a z o k r ó l , a k i k benne részt kaptak, legtöbbször kényszerű részt.
Nemzeti önérzetünk zavarát jelzi, hogy a m á s o d i k v i l á g h á b o r ú m i n k e t illető vonatkozásairól nincsen méltó és bátor összefoglalásunk, tehát észbe rögzíthető tanulságunk sem. O k a vagy következménye ez a félelem n é p l e l k ü n k elmezavart
