FERGE ZSUZSA. AZ ISKOLARENDSZER
ÉS AZ ISKOLAI TUDÁS TÁRSADALMI MEGHATÁROZOTTSÁGA Budapest, 1976.Akadémiai Kiadó, 105 oldal
Neveléstudomány és társadalmi gyakorlat. 4. szám
Az iskolarendszer és az iskolai tudás vizsgálatának kísérletei általában formai és tartalmi korlátok miatt nem képesek átfogó elemzésig, komplex szemléletig eljutni. Nagyobb sikerrel biztatnak a szociológia oldaláról indult vizsgálatok, amelyek szélesen értelmezett gazdaságpolitikai alapokról foglalkoznak a társadalom számára szükséges tudás minőségével, mennyiségével, a közvetítő iskola- rendszerrel, mint amelyek alapvetően meghatározzák a tudatos társadalomformálás lehetőségét. Ezért fogadjuk érdeklődéssel Ferge Zsuzsa új művét. A szemléletes, széles történeti áttekintés, gazdag tényanyag, szakszerű de olvasmányos munka nem kevesebbre vállalkozik, mint a jelenlegi iskolarend- szer kialakulásának történeti előzményei, a történeti struktúra és az iskolai tudásanyag kapcsolatának bemutatására. Elgondolásai, amelyek egy új iskolarendszer lehetőségeit vázolják fel, szervesen kap- csolódnak Ferge Zsuzsa jelen, de korábbi műveiben már több alkalommal felhasznált és a társadalom- fejlődéssel kapcsolatos kutatási eredményéhez.
A hazai iskolarendszer változtatásának igénye, a belső fejlesztés lehetőségei, indokai, számos bizonytalansági tényezője nem ismeretlenek a szűkebb, „hivatalos" és a szélesebb közvélemény előtt.
Számos részletkérdésekben jelentős előrehaladásról számolhatunk be, ám összképünk egyre bonyolul- tabbá válik, amikor az egészet érintő döntések elé kerülünk. Szerzőnk a lényegénél ragadja meg a kérdéskört: az alapvető termelési, társadalmi munkamegosztási viszonyok fejlődésének folyamatához, a létező egyenlőtlenségekhez és a kívánt társadalmi mobilitáshoz kapcsolva gondolatait. A társadalmi érdek kívánja azt a gazdasági, politikai és kulturális fejlődést, amelynek alapvető része az iskola- rendszer s a benne átadott tudás.
Tudásunk belső szerkezetének fejlődését, a társadalmilag érvényes, fontos tudásanyagot, a közöm- bös vagy érvénytelen tudást, a szaktudást, a hétköznapi és az ünnepnapi tudást szemléletesen mutatja be szerzőnk. A szaktudás fontossága elsőrendű, itt csak a „Horndahl-effektusra" utalunk, melyet Lundberg vizsgálatainak köszönhetünk vagy T. A. Iljina eredményeire, továbbá a hasonló hazai kutatásokra gondolunk. Ugyanígy jelentős a „hétköznapi tudás" és az „ünnepi tudás" bemutatása, mellyel új megvilágításba helyezhető a tudástípusok társadalmi differenciáltsága. Kroeber és Kluck- holm „Culture" című monográfiájában például a kultúra fogalma s benne a tudáskörök szerepe új értelmezést kapott, de Ferge Zsuzsa szélesebb körben, a társadalom differenciáltságához kapcsolja e tudásköröket, melyre Marx is utal, amikor felveti a személyiságstruktúra és a társadalmi struktúra elvi kérdéseit. A tudásanyagok át- és egymásba hatolnak, nem véglegesek, folyamatosan alakulnak s ezen a téren kapcsolódik Ferge Zsuzsa a tudás társadalmi elosztásához, az iskolai mechanizmusok szerepéhez.
A mű legérdekesebb és bizonyító erejű része a kettős iskolarendszer kialakulásának, hatásának bemutatása.
A kettős iskolarendszer létezésének és hatásának kiiktatása a szocialista országokban tett erőfeszíté- sek következtében már bizonyos eredményekhez vezetett. Hazánkban például, ahol radikális és történelmi lépés volt a nyolcosztályos általános iskola megteremtése, ugyanilyen jelentőségű a szakképzés állami kézbe vétele, majd középfokúsítása. E lépéssel megteremtődtek az egységes középfokú iskolarendszer keretei s folyamatos a tudásanyag átalakítása is. Ám ma a szervezeti és tartalmi változtatások következetlenségei miatt - de társadalmi és gazdasági tényezők következtében - ez a középfokú rész nem kevés szelekciós tényezővel számolhat. Egyaránt fellelhetőek itt pl. egyes módszerek egyediségei (a Kodály-módszer elszigeteltsége), a felnőtt társadalom szemléleti korlátai, az objektív feltételek hiánya, a rugalmasabb szakmai képzési rendszer kialakításának nehézségei, hogy csak néhányat említsünk a Ferge Zsuzsa által rendszerbe szedettekből. Kitűnik az iskola - részben a jelenlegi szervezetből adódó következménj ként - érezhető felelőssége az induló különbségek fenn- tartásában. Elvileg a képességek alapján kerülnének a tanulók vagy fiatalok s különböző, tovább- tanulást biztosító formákba - írja Ferge Zsuzsa, majd megállapítja: „Gyakorlatilag a tanulmányi különbségek jelentős részben társadalmi okokra vezethetők v i s s z a . . . így a tanulmányi eredmény
123
szerinti szelekció - ha jóval kisebb mértékben is mint a háború előtt vagy számos tőkés országban - társadalmi szelekció is." Szerzőnk sokrétűen foglalkozik a homogenizált párhuzamos osztályok kérdésével, az iskolán belüli értékelési kritériumok és szervezési-pedagógiai elvek nagyrészt változatlan voltával — például a mérési kényszer sok mindent befolyásoló hatásával.
E ponton Ferge Zsuzsa igen érzékenyen észleli a teljes eszközrendszer nehézkességét, a kollektív tudásszerzésre irányuló kollektív tevékenységet nehezítő tényezőket. A sokrétű, bár hatásában nem szükségszerűen nyilvánvaló és hosszú távon káros iskolai merevség táblázatos összefoglalása tanulságos és a változtatás igényét, meggyőződését erősíti bennünk.
A polgári elemzések általában nem képesek átfogó módon elemezni-értékelni az iskolarendszer kérdéseit. Vagy az iskolarendszer, a tudás társadalmi folyamatokkal való szinkronitása, össze- függésrendszerének komplexitása vagy a diakronikus összefüggések, a nevelésfilozófiai szemlélet hiányzik belőlük. Ferge Zsuzsa elkerüli azt a divatos fordulatot, amely az iskolarendszer társadalmi integrációjába olvasztaná a változtatások lehetőségét. Érdeme, hogy eredményeiből és szociológiai megközelítéséből nem kísérli meg felszínesen vagy erőltetett módon kialakítani egy új iskolarendszerre vonatkozó elképzeléseit.
Az MTA Pedagógiai Kutatócsoport gondozásában megjelent m ű a Neveléstudomány és társadalmi gyakorlat sorozata értékes kiadványa. Az új megközelítési mód, a feldolgozás szakszerűsége és tömör, arányos volta hozzájárul a társadalmi tudást közvetítő iskolarendszer jobbításán munkálkodók tevékenységének szervezettebb, összehangoltabb kialakításához.
Krisztián Béla
GYÓGYPEDAGÓGIAI ALAPISMERETEK Szerkesztette: Illyés Sándor Budapest, 1976. Tankönyvkiadó. 300 oldal
300 lapos az a könyv, mely átfogó, teljes képet ad a gyógypedagógia alapproblémájáról, területeiről, fejlődéséről és magyarországi intézményeiről. Kiváló gyógypedagógusok, pszichológusok és orvosok írták. Ilyen teljes kézikönyv első ízben jelent meg hazánkban 1976 márciusában. Már csak azért is érdemes vele részletesen foglalkoznunk. A könyv mondanivalójának, tartalmának, az egyes kérdések csomópontjainak ismertetése, elemzése során szükségszerűen „be kell lépnünk" a gyógy- pedagógia vüágába, a könyv problematikájának tárgyalása révén szólnunk kell a gyógypedagógia valóságának feszítő, s minden pedagógus számára tanulságos kérdéseiről.
„Gyógyít-e a gyógypedagógia? Ha igen, akkor hogyan kapcsolódik össze a nevelés és a gyógyítás célkitűzése? Ha nem, akkor a nevelési cél ki tudja-e fejezni mindazt a pozitív változási lehetőséget, amit a fogyatékos, rendellenes gyermekeknél neveléssel el lehet érni? " - teszi fel a gyógypedagógia helyzetét, helyét alapvetően meghatározó kérdést Illyés Sándor, a kötet szerkesztője Bevezetőjében.
Kérdéseinek nemcsak elméleti, hanem - s talán elsősorban - gyakorlati jelentősége, szerepe van, hiszen a választól függ, hol is van a gyógypedagógia helye: az orvostudományban vagy a nevelés- tudományban? S ennek eldöntése maga után vonja azt is, hogy kik rendelkezzenek a gyógypedagógiai intézményekkel, hogy a gyógypedagógusi munkaköregészségügyi vagy oktatásügyi pálya-e stb.
A kérdés nem új keletű, hazánkban a század első évtizedétől folyik a vita arról, hogy a gyógypedagógiában a gyógyítás vagy a nevelés dominál-e. A meg-megújuló vita az elmúlt évtizedben lángolt fel újra. Napjainkban - a könyv tanulsága szerint - úgy látszik, végérvényesen eldőlt a vita: a gyógypedagógia a pedagógia részterülete, feladata a speciális (ha úgy tetszik gyógyító) nevelés.
A fogyatékosságot aligha lehet meggyógyítani, sajátos neveléssel azonban el lehet érni, hogy ne váltsanak ki újabb (pszichés) sérüléseket, a fogyatékos gyermek harmonikus egyénné váljon, aki megtalálja helyét a társadalomban, a különféle emberi közösségekben.
A gyógypedagógia tehát a pedagógia határterülete, mégpedig azon határterülete, mely az orvos- tudomány „birodalma" felé helyezkedik el. Kétségtelen, hogy a gyógypedagógus ismereteiben sok az
