B ORSZÍKY G YÖRGY
Emlékezés Nagy Györgyre
M I É R T H I Á N Y Z I K A M A G Y A R K Ö Z T Á R S A S Á G I E S Z M E Z Á S Z L Ó B O N T Ó J Á N A K E M L É K E A K Ö Z T U D A T B Ó L ?
Kortársai közül a haladó eszmék hívei mindig nagy elismeréssel emlegették Nagy György nevét. Ady Endre 1911-ben Nagy György hódmezővásárhelyi folyóiratának, a Magyar Köztársaságnak a megjelenése után nyomban levélben üdvözölte: „Gyönyö- rűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy s tarts ki, légy magyar, kulturális és szé- kely. Ha ezer cinikusságot ér is: ma már Veled vagyok."
Egy-két hónappal később cikket ért róla, amelyben intette a magyar hírlapírókat:
„ha csúfolják a magyar Provance-ot s Nagy Gyurkát, jusson eszükbe, ha tud, hogy a Marseillaise is provance-i, s hogy Nagy Györgynek - maholnap igaza lehet." Amikor pedig Nagy György igazsága 1918 őszén bekövetkezett, Zilahy Lajos emlékezett meg a küzdelemről: Nagy György álma beteljesült címmel. Krúdy Gyula a köztársaság ki- kiáltását követő héten Nagy György személyével foglalkozó többhasábos cikket jelentetett meg: „Nagy elégtétel jár ennek a kigúnyolt prófétának... Ha valamikor fest- ményben örökítik meg november 16-át, mint egykor a királyok megkoronázását, egyik festőnek való figura a képen Nagy György alakja. Ez a figura számos őssel rendelkezik abban a fantasztikus arcképcsarnokban, amint a magyar történelmet elképzeljük. Lo- bogó hajával, pásztortűz-tekintetével, lelkes homlokával ott látható Dózsa György máglyája körül. De nem esik messzire rajongó kurucok arcképeitől sem, akik külsejük- ben is nagy jó urunkat utánozták. Rokona azonban a márciusi ifjúságnak is: lobogása, rohanása, összeesküvő kedve, magyaros ruházkodása, fantasztikus szónoklása és újság- szerkesztése érthetetlen volt a modern magyar előtt, aki oly messze eltávolodott ősei- től, hogy már az összeesküvésért sem tudott rajongani... Igaz, hogy korán jött Nagy György. Nem volt szokásban az országban a tisztesség."
Nagy György halálakor Jászi Oszkár a bécsi emigrációban írt nekrológot: „Alatto- mos betegsége, a kétségbeesett harca az elvetemült és gálád uralommal korán döntötték sírba ezt a bátor, melegszívű és tiszta jellemű székely vitézt... És most kiesett a kard nemes és tiszta k e z é b ő l . . n e m fogja tovább lázas ajakkal suttogni az eljövendő magyar köztársaság himnuszát. Ámde alakja példaadó marad. Egy jobb és becsületesebb kor- szak emlékét a vezető magyar erkölcsi értékek pantheonjába fogja helyezni." Károlyi Mihály emlékiratában gondol vissza rá: „A forradalom legnemesebb szereplőire gon- dolva, meg kell emlékeznem Nagy Györgyről, az új Magyarországnak erről a lelkes és fennkölt érzésű fiáról. Nagy György volt Magyarországon a köztársaság eszméjének legelső előharcosa, még a háború előtti időkben, amikor a köztársaság szót jóformán ki sem merték ejteni... Nagy György volt az, aki megtörte a jeget Magyarországon és ki- bontotta a köztársasági eszme lobogóját... Nagy szomorúsággal töltött el, amikor en-
* írói név, a szerző Nagy György Kanadában élő fia.
tiek a derék, igaz embernek a haláláról értesültem. Gondolatban elküldöm szeretetem- nek virágait távoli sírjára." Itthon Juhász Gyulának, Anna költőjének, a fehérterror napjaiban is volt bátorsága leírni: „Valami vigasztalót és fölemelőt, valami békítőt és megnyugtatót keresek ebben a nyomorúságos és gyalázatos világban és ezt egy frissen hantolt síron találom meg, amely alatt a nagypéntekre kiszenvedett szegény magyar mártír rajongó pihen és álmodik tovább: Nagy György, Petőfi és Kossuth eszméinek rendületlen és törhetetlen hőse." Es még évtizedekkel később a nyugati emigrációban Zilahy Lajos „szép és nagy magyar embernek" nevezte, Márai Sándor pedig elismeréssel emlékezett vissza „lelkes és őszinte köztársasági hitvallasára."
Rövid pályafutása
Nagy György életében jól ismert politikus volt. Rendkívül rövid, alig másfél év- tizedre terjedő pályafutása alatt jellemző volt rá az elszántság, ahogy mindenkor szem- beszállt a hatalommal és annak kiszolgálóival, akkor is, ha harca reménytelennek tűnt.
„Az vagyok, aki voltam és az leszek, aki vagyok" - irta 1912-ben, nem éppen jó ajánló- levél a politikai arénában, de egyben kulcs a megalkuvás nélküli Habsburg-elíenességé- nek. Uralmukat hazánk négyszáz éves balsorsának tekintette. Törekvése mindenkor a nemzeti, demokratikus és társadalmi igazságérzettel átszőtt független magyar köztár- saság megvalósítása volt, és a célkitűzése változatlan maradt a monarchia idején, az őszi- rózsás forradalom hónapjai alatt, a proletárdiktatúra során és a Horthy korszakban.
Többre becsülte a tölgyfa egyenességét még a viharban is, mint a nádszál ide-oda való hajladozását. Az már nem reá, hanem a korra jellemző, amelyben élt, hogy Tisza Ist- ván, Kun Béla és Horthy Miklós rendszere - ha másban nem is, de abban egyetértett, hogy a Nagy György által vezetett köztársasági mozgalmat minden eszközzel el kell fojtani, mint a hatalmukra veszedelmessé válható megmozdulást. Mindez mulatságos lehetne, ha nem lenne olyan szomorúan jellemző hazánk akkori történelmére.
Mert lényegében mi is történt? Nagy Györgyöt, akit 1906-ban, alig huszonhat éves korában, a csíkszentmártoni kerület függetlenségi párti programmal küldött a képvise- lőházba, ahol hamarosan feltűnt Bécs-ellenes politikájával, 1910-ben a szokottnál is va- dabb munkapárti választási terror - a függetlenségi párti képviselők zömével együtt -
„kigyilkolt" az országgyűlésből. Ezt követőleg sepsiszentgyörgyi ügyvédi irodáját a köz- pontibb fekvésű Hódmezővásárhelyre helyezte át, és ott 1911-ben megindította Ma- gyar Köztársaság című folyóiratát, amelyben hazánkban elsőnek hirdette meg a függet- len demokratikus magyar köztársaság eszméjét, majd egy évvel később Budapesten megalakította az Országos Köztársasági Pártot. Az egyre terjedő köztársasági mozgal- mat Tis?a István - Ferenc Ferdinánd felhívására - olyan visszamenő hatályú büntető törvénnyel tiltotta be (1913. évi XXXIV. tc.), amely a pesti egyetem akkori büntetőjogi tanára szerint kegyetlenebb volt még a cári Oroszország hasonló törvényénél is, ami- kor a köztársasági mozgalomban való puszta részvételt is öt évig terjedhető fogházzal rendelte büntetni. Nyílván úgy vélte, hogy legjobb a csecsemőt már bölcsőjében meg- fojtani, mint politikus jól tudta, hogy a mindent elsöprő árvizek apró csermelyből in- dulnak el. Az esküdtszéki eljárást ugyancsak eltörlő jogszabályt követőleg a büntető bí- róság el is ítélte Nagy Györgyöt, aki erre válaszul pártját Országos Kossuth Lajos Pártra, lapját Kossuth Lajos Lapjára keresztelte át. A csak nevében új párt a köztársaság nyílt követelése helyett a köztársasági mozgalmat tiltó törvény eltörlését tűzte prog- ramjára, de demokratikus célkitűzései (általános, egyenlő, titkos választójog, teljes saj-
tószabadság, az egyesülési és gyülekezési jog biztosítása, stb.) valamint szociális köve- telményei (progresszív adórendszer, ingyenes népoktatás és igazságszolgáltatás, stb.) azonosak voltak a betiltott párt programjával, sőt a földbirtokreform meghirdetésével egy lépéssel még tovább is ment. A mozgalmat az első világháború kitörése hamarosan derékba törte, amikor a tagok jelentős részét soron kívül hívták be katonai szolgálatra.
Az 1918-as forradalom idején, miután október közepén Nagy György ismét életre hívta a Köztársasági Pártot és sorozatos tüntetéseket vezetett a köztársaság kikiáltása érdekében, természetesnek látszott, hogy vezető szerep vár rá. Károlyi Mihály azon- ban, aki eredetileg Károly király számára kívánta megőrizni a trónt és csak kényszeru- ségből vállalta a köztársaságot (felesége azt írta húgának, hogy „a köztársaság kikiáltá- sának elhangzása rettenetes lelki küzdelmébe került Mihálynak"), a republikánusokat, élén Nagy Györggyel, érthetően kihagyta az általa vezetett első köztársasági kormány- ból, amely egyébként személy szerint azonos volt azzal, amely alig két héttel korábban hűségesküt fogadott a királynak, miközben a köztársasági elnökség betöltetlen maradt, így Nagy Györgynek be kellett érnie azzal, hogy ő terjesztette be a kétszázezres ün- neplő tömeggel körülvett országházában a köztársaság kikiáltására vonatkozó - egy- hangúlag elfogadott - néphatározatot, majd a Köztársasági Függetlenségi Párt alelnök- ségével, ez a párt Károlyi javaslatára a Köztársasági Párt és a Károlyi Párt egyesüléséből 1918. decemberében jött létre. Az 1919. eleji második köztársasági kormány idejére vi- szont a szocialisták kerültek - részben Károlyi gyengesége miatt - túlsúlyba, így Ká- rolyi most rájuk támaszkodott. Nagy Györgyre tehát, aki Károlyit üdvözlő újévi be- szédében nyomatékosan mutatott rá a növekvő bolsevista veszélyre, ismét csak nem került sor.
Mikor a proletárdiktatúra valamennyi polgári pártot hatalmi szóval törölt el, ő jobb- nak látta elhagyni Budapestet és egy pestkörnyéki házban húzódni meg. Ki tudja, hogy mi várt volna rá, ha tovább tart Kun Béla rémuralma? Az azt követő Horthy rendszer, rövid türelmi idő után, elkezdte a Köztársasági Párt üldözését, a házkutatásokat, a le- tartóztatásokat és Nagy György ellen is bűnvádi eljárást indított a Kossuth mauzó- leumnál tartott „lázító" beszéde miatt. Csak betegsége, majd halála mentette meg a bör- tönbüntetéstől, amit utóbb helyettesére szabtak ki.
Nagy Györgynek 1923-ban - 43 éves korában - bekövetkezett halálát követően a magyar köztársaság eszméje - amely az 1946-os rövid fellángolásban inkább csak ne- vében volt azonos - több mint hat évtizedre sírba szállt.
A történészek ítélete
Ilyen politikai háttérrel Nagy Györgynek nem lehetett nagy sikere azoknak a tör- ténészeknek a körében, akiknek vitorláit általában a hatalmi szelek duzzasztották, és legismertebb reprezentánsuk arról volt nevezetes, hogy megtalálta az utat a ferenc- józsefi Burg napsütéses árkádjai alól a sztálini Moszkva magyar követségének vaspántos komor kapujáig. A Horthy-korszak történészei a legegyszerűbb és egyben a leghatáso- sabb módszert választották: a köztársasági eszme magyar úttörőjére ráborították a hall- gatás búráját. Nem szidták, csak éppen nem beszéltek róla, üldözöttből nem létező sze- méllyé varázsolták. 1945-ben egy-két cikkben emlegették a nevét, azután Rákosi mar- xista emlőkön nevelkedett „történelemtudósai" - a rosszemlékű Andics Erzsébet út- mutatása nyomán - folytatták a hallgatást.
Nagy György neve először a Kádár korszak elején merült fel, méghozzá nem is ott- honi folyóiratban, hanem 1957-ben a kolozsvári Korunkban. Kristóf György történész cikkében elismeréssel emlékezett meg előbb képviselősége alatti szerepéről, majd az ál- tala alapított Köztársasági Pártban kifejtett tevékenységéről. Erre már otthon is felfigyel- tek. Dolmányos István nyomban válaszolt a Századokban és egy-két elismerő szó mellett súlyosan megrótta Nagy Györgyöt, nem is nacionalizmusa, hanem egyenesen „sovi- niszta magatartása" miatt, és ezt a vádját a Kristóf Györggyel folytatott későbbi cikkpár- bajban is fenntartotta. A vád, habár tompítottan, de jelentkezett Bónis György „Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom" című művében is, amely először fog- lalkozik részletesen Nagy György pályafutásának első évtizedével. A könyvben a részle- tek leírása többnyire pontos, a lényeget felölelő, könnyen lehetséges, hogy az elmarasz- taló észrevételek és bíráló jelzők előfeltételei voltak az 1962-es (!) akadémiai kiadásnak.
Bónis tanulmányával megtört a jég. Ettől kezdve a századunk első negyedét tárgyaló minden jelentősebb munka kisebb-nagyobb mértékben foglalkozik Nagy György sze- repével. A főbenjáró bűn, a pejoratív értelemben vett nacionalizmus vádja a népi de- mokráciában azonban fennmaradt. A szerzők nem kívánták tudomásul venni Nagy Györgynek már 1906-ban, a képviselőházi szűzbeszédében hangoztatott elvét, hogy politikája „a szeretet, az igazságosság és a demokrácia politikája, amely egyforma jogot biztosít minden állampolgárnak és így nem engedi meg a nemzetiségek elnyomását, de azok szupremáciáját sem". A bírálók előszeretettel emlegetik a román képviselőkkel folytatott összecsapásait, de szavuk sincs arról, hogy Popovici és Maniu, a magyar par- lament román vezérei Ferenc Ferdinánddal fogtak össze, hogy egy bécsi központi kormány felügyelete alatt hazánkat hat tartományra osszák és azt is elhallgatják, hogy a Bukarestből szított irredentizmus, amelynek leghívebb szószólói a magyarországi ro- mán papnevelő intézetek tagjai voltak, már nem önkormányzatot, hanem Erdélynek Romániába való bekebelezését követelte. Nagy György, aki nemcsak Csíkszentmárton- nak, hanem az egész székelység képviselőjének tartotta magát, nem lett volna az, aki volt, ha mindez előtt behunyta volna a szemét. Nem is meglepő, hogy az 1913-i párt- programban Erdélyben nagyszabású állami telepítést javasolt, valamint a gyakran mel- lőzött ottlévők érdekében nagymértékű iparosítást, mert „ha elvész Erdély, utána vész Magyarország" hangsúlyozta a program.
A Kádár diktatúra puha korszakának beköszöntésével érkezett el az ideje annak, hogy Nagy György nevét erősen bíráló jelzők nélkül is leírhatták. Pölöskei Ferencé, a pesti egyetem legújabb kori magyar-történelem tanszékének tanáráé az érdem, aki előbb különböző tanulmányaiban csak néhány szóban említi meg elismerően Nagy Györgyöt, utóbb történészüléseken, Hódmezővásárhelyen majd Budapesten előadást tart róla, és két tanulmányban is elemzi, hogy mi volt az oka annak, hogy „a nagy munkabírású, kivételes szervezőkészséggel és ragyogó szónoki erényekkel rendelkező"
Nagy György máig sem foglalhatja el méltó helyét a magyar nemzet panteonjában?
Végül ezt követőleg nemcsak könyvet ír a magyar köztársasági eszme történetéről, amelyben két fejezetet szentel Nagy György politikai küzdelmének, hanem a száza- dunk történelmével foglalkozó új egyetemi tankönyvben ugyancsak kiemeli tevékeny- ségét. Időközben Horváth András is megjelenteti „A respublika álmodója: Nagy György" című monográfiáját, az első, sajnos kispéldányszámú, művet amely Nagy György pályafutásának egészét felöleli. Mindazonáltal Nagy György szerepe, az arra hivatott szervek felvilágosító tevékenységének hiányában máig jobbára csak a történé- szek körében ismert.
Neve a köztudatban
Valószínűnek látszott, hogy a Magyar Köztársaság 1989-ben történt kikiáltásával el- érkezik a köztársasági eszméért küzdő Nagy Györgynek a hivatalos elismerése is és neve végre bevonul a magyar történelem mindenki által ismert lapjaira. Volt is valame- lyes előrehaladás, de a hódmezővásárhelyi utcaelnevezés, a Csoóri Sándor beszédével felavatott ottani díszsírhely, valamint az emlékszoba,; amelyet Szabad György, az or- szággyűlés történész-elnöke nyitott meg és a Göncz Árpád köztársasági elnök által le- leplezett dombormű, valójában csak helyi szintű elismerést jelentett és a budapesti la- kóházon emelt emléktábla is jóformán észrevétlen maradt.
Fővárosunkban - amelyben egyes koroktól függően már volt Wekerle Sándor utca és Gömbös Gyula út, meg Szamuely Tibor utca és Szakasits Árpád út, de se a magyar függetlenség bajnokának Justh Gyulának, se a népek megbékélését hirdető, Erdély-fél- tésében keleti Svájcról álmodó Jászi Oszkárnak, de még Horthy legtisztességesebb mi- niszterelnökének, az önfeláldozásban páratlan Teleki Pálnak egyetlen rendszerben sem futotta meg utcácskára sem - természetesen Nagy Györgynek sem jutott hely az utca- nevek sorában, mint ahogy semmiféle közintézmény vagy iskola sem viseli nevét. Kár- pótlásul (?) Budapest főpolgármestere 1993-ban a köztársasági elnök jelenlétében, de fel- tehetőleg rendezési hiba folytán alig egy-két tucat érdeklődő előtt, Vajdahunyad város- ligeti várával szemközt emlékfát ültetett és emlékpadot állított Nagy György tisztele- tére. Neve a főpolgármesteri meghívón helyesen „republikánus politikus" megjelöléssel szerepelt, de a kőpadon a vésés már „a századelő liberális politikusának" nevezi, noha Jászi a már említett nekrológjában - a Károlyi-per védői szerepére utalással - éppen azt emelte ki, hogy „roskadozó testének minden energiáját és megvakuló szemének utolsó sugarait az elűzött köztársasági elnök szolgálatába helyezte, olyan időkben, amikor az egész liberális és szocialista ellenzék vagy hallgatott vagy együtt üvöltött a farkasok- kal". A felirat helyesbítésére vonatkozó többszörös kérelem mindeddig süket fülekre talált.
Ha valaki a magyarázatát keresné annak, hogy Nagy György háttérben hagyásának mik lehetnek az okai, két feleletet is találhat erre. Eltekintve attól, hogy a közérdeklő- dés manapság a gazdasági kérdések körül forog, a politikai légkör sem kedvez a köztár- sasági múlt emlékeinek. A magát harmadik magyar köztársaságnak nevező mai köztár- saságunk két olyan elődre tekint vissza, amelyek nem túlságosan népszerűek. Kétségte- len, hogy mind az 1918-as, mind az 1946-os köztársaság más-más okokból ugyan, de rövidesen kommunizmusba torkollott, és egyiknek sem volt ideje, hogy igazi színeit megmutassa, célkitűzéseit megvalósítsa. Mindkettő az elődök által könnyelműen (bű- nösen?) vállalt háború elvesztésének súlyos batyuját hordozza a vállán, mindkét eset- ben olyan vezetőkkel az élen, akik eleinte maguk sem lelkesedtek a köztársasági gondo- latért és inkább csak a kényszerűségnek engedtek. A nehézségekhez járult, hogy mind- két köztársaság idején az ország részben vagy egészben idegen megszállás alatt állt, ami a vezetők akcióképességét nagymértékben befolyásolta és a közhangulatot is rontotta.
Érthető tehát, hogy az igazi köztársasági eszme, a kossuthi gondolat népszerűsítésének hiányában társadalmunk a mai köztársaságot mint természetest elfogadta ugyan, de azt minden lelkesedés nélkül tette, vagy ahogy azt a korábban Franciaországban élt, köz- társasági érzelmű Kende Péter politológus is megállapította: „nem különösen boldog tőle. Még az sem biztos, hogy a polgárok többsége tudva tudja, hogy hazájuk köztársa- ság, illetve, hogy emberi és politikai jogosítványok tekintetében - ez a puszta elnevezé-
sen túl - milyen fontos következményekkel jár." - így kerülhetett sor arra, hogy a vi- lág száznál több köztársasága között a miénk az egyetlen, amely címerében hivalko- dóan királyi koronát mutat fel, ahelyett, hogy a haza függetlenségét is jelző kardos ba- bérkoszorús Kossuth-címer lenne a szimbóluma, ahogy azt az ötvenhatos forradalom is követelte.
A tartózkodó hangulatot nagymértékben fokozza, hogy amíg a köztársaság hívei csendben végzik a munkájukat, addig pénzt és fáradtságot nem kímélve erőteljesen fo- lyik a Habsburg-propaganda, amely csalétekül hirdeti, hogy uralmuk alatt sértetlenül állt a történelmi Magyarország, mélyen hallgatva viszont arról, hogy Trianon elsősor- ban éppen a Habsburg dinasztia rosszul felfogott érdekében indított és a magyarság ér- dekével merőben ellentétes első világháború elvesztésének volt a tragikus következmé- nye. Csoda-e, hogy az osztrák-magyar monarchiának és elsősorban a Habsburgoknak a dicséretét zengő könyvekkel - jellemző példája a Frigyes főhercegről és családjáról írt díszkiadású munka - és cikkekkel táplált, a volt sokezerholdas „magyar főnemesek" bu- dapesti világtalálkozójával szórakoztatott, valamint a köztársaságot makacsul ellenző és elkötelezetten Habsburg-barát hercegprímás arcképét ábrázoló bélyeggel ellátott népes- ségnek megzavart ítélőképességű része már-már elhiszi, hogy a törvényes miniszter- elnököt és az aradi tábornokokat kivégeztető Ferenc József alapjában véve jóságos uralkodó volt, és az 1849-es, meg az azt követő évek sorozatos kivégzései - ha ugyan egyáltalán tudnak erről - mindössze ifjúkori botlásának tekinthetők? Ezért történhe- tett meg, hogy Makó, valaha a függetíenségi gondolat bástyája, Justh Gyula városa, a Köztársasági párt 1913-as közgyűlésének színhelye, a közelmúltban díszpolgárrá avatta a se Ausztriában, se az Európai Közösségben nem túlságosan népszerű Ottó von Habs- burg osztrák főherceget, aki immáron fiával, pompás fehér autóján járja az országot - egy újkori mesebeli királyfi módjára. Hívei, úgy hírlik, nem kis elbizakodottsággal már
„magyar királyi köztársaságnak" nevezik mai köztársaságunkat. Ilyen körülmények között már nem is meglepő, hogy a főherceg, aki állítólag már huszonnyolc díszpolgár- sággal dicsekedhet köztársaságunkban, az emlékezők szerint Kossuth Lajos hárommal kevesebbel is beérte, azt is követelte, hogy a magyar köztársasági elnök ne az érvényes Alkotmányra, hanem a szentkoronára tegye le „alkotmányos" esküjét. Ugyanakkor egyetlen szerv, társaság, egyesület, alapítvány sincs a hazában, amely felvállalta volna a demokratikus, független köztársaság eszméjének népszerűsítését. Es sajnos úgy tűnik, hogy Göncz Árpádnak, első republikánus szívű köztársasági elnökünknek sincs esz- köze erre a vezető pártok támogatásának hiányában. Pedig nyilván ma is igaz, amit Nagy György állított, hogy „a köztársasági államforma kérdése nem pusztán közjogi kérdés, hanem az új társadalmi, gazdasági, szociális berendezkedésnek is gyűjtőneve".
És ha mindez nem lenne elegendő magyarázata a Nagy Györgyről való hallgatás- nak, akkor ott van politikai életünk félelmetesen szomorú megosztottsága. Az egyik oldalon nem is kevés a száma azoknak, akik a „régi rend" hívei, akik olvasmányaik nyomán nosztalgiával gondolnak vissza a „szép időkre", amikor a Szabadság hidat még Ferenc József hídnak, a Bartók Béla utat Horthy Miklós útnak nevezték. Az ő sze- mükben Nagy György rendbontó, izgága forradalmár volt, aki a tiszta választójog, a radikális földreform, a progresszív adózás, az ingyenes népoktatás és igazságszolgálta- tás stb. hirdetésével megzavarta a „mézízű békét", és ami még súlyosabb vád, részt vett az őszirózsás forradalomban, márpedig ők nem kedvelik „a pacifizmusában az ország védelméről megfeledkező Károlyi-féle vircsaftot". Azok, akik megkérdőjelezik Nagy György hazafiságát, nem tudnak arról, vagy nem akarnak tudni róla, hogy ő a betiltás
után újra életrehívott Köztársasági Párt elnökeként 1918 novemberében nemcsak a „nemzeti köztársaság" elnevezést javasolta (eredménytelenül), hanem az ország fegyve- res védelmét is követelte a rátörő román erőkkel szemben. 1919. január 19-én pedig, miután gyújtóhatású beszédet mondott a Székely Nemzeti Tanács ülésén, Erdély meg- mentése érdekében tüntetést vezetett, amelyet a későbbi tanácsköztársaság terror-külö- nítményeinek a magvát alkotó tengerész-nemzetőrség vert szét. Az már csak a kép tel- jességéhez tartozik, hogy utóbb Károlyi is - igaz, hogy elkésve - fegyveres ellenállást helyezett kilátásba és az ország integritását sértő jegyzéket visszautasította.
A politikai spektrum másik szélén viszont éppen az a kifogás, hogy Nagy György túlságosan hazafias volt, aki a nemzet jogaitaz általános emberi jogok fölé helyezte. így - nézetük szerint - egy alacsonyabb rendű eszmét képviselt egy magasabb rendűvel szemben. Az emberi szabadságjogoknak ezek a bajnokai figyelmen kívül hagyják azt a közismert és Illyés Gyula által is emlegetett tényt, hogy ellentétben bizonyos hazai je- lenséggel, az emberi és nemzeti szabadságjogok együttes védelme volt mindenkor a ha- ladás élcsapatának világszerte a hagyománya. Nem az egyik vagy a másik, hanem a kettő ötvözete. Úgy, ahogy azt Nagy György is vallotta: „a mi radikalizmusunk min- den ízében magyar, nemzeti radikalizmus. A mi ideálunk több mint egy boldog ország, ideálunk egy boldog Magyarország."
Ennek a kétféle ellentétes felfogásnak az eredménye az, hogy Nagy György, akit élete folyamán az uralkodó rendszerek hol túlságosan hazafiasnak, hol túlságosan de- mokratának, hol túlságosan szociálisnak tartottak, ha nem is éppen ebben a sorrend- ben, manapság egyik oldalnak sem a szívügye. Egyetlen vigasza marad: nemcsak az Is- tennek, de a történelemnek is megvannak a maga malmai, amelyek lassan, de biztosan őrölnek. Amint beköszönt az a tisztultabb felfogású boldogabb kor, amely nem vagy- lagosan, hanem együttesen tűzi zászlajára a hazafiságot, a demokráciát és a társadalmi igazságérzetet, valamint a nemzeti és az emberi szabadságjogokat, Nagy György neve ismerősebben és nagyobb megbecsüléssel fog csengeni, mint azoké, akik az elfogult vagylagosságnak, a minden más nézetet elítélő kizárólagosságnak az odaadó hívei.
És akkor tágra nyílnak a nemzet panteonjának kapui, hogy befogadják végre Nagy György emlékét...
FONTOSABB FORRÁSMUNKÁK
PÉTER LÁSZLÓ: Ady nálunk. Somogyi-könyvtár kiadó, Szeged, 1977.
KRÚDY GYULA: Pesti levelek. Magvető Kiadó, Budapest, 1963.
KÁROLYI MIHÁLY: AZ új Magyarországért. Magvető Kiadó, Budapest, 1968.
JÁSZI OSZKÁR: Nagy György ravatalára. Bécsi Magyar Újság, 1923. márc. 30.
KRISTÓF GYÖRGY-DOLMÁNYOS ISTVÁN: Vita Nagy Györgyről. Korunk 9. sz., Kolozsvár, 1957.,
Századok 5-6. sz. 1957., Századok 4. sz. 1960., Századok 1. sz. 1963.
BÓNLS GYÖRGY: Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom. Akadémiai Kiadó, Buda- pest, 1962.
HORVÁTH ANDRÁS: A respublika álmodója: Nagy György. Közművelődési Információs Vállalat, Budapest, 1992.
PÖLÖSKEI FERENC: A köztársaság eszme története Magyarországon. Cégér Könyvkiadó, Budapest, 1994.
Magyarország története. Egyetemi tankönyv, 1918-1990, Korona Kiadó, Budapest, 1995.
