ALKALMI KÖLTEMÉNYEK
NÉPISKOLÁK SZÁMÁRA
GYŰJTÖTTE
SCHÖN B E R N Á T
GYŐR, 1900.
KIADJÁK GROSS TESTVÉREK.
ELŐSZÓ.
Hozzátok beszélek népiskolát látogató fiuk, leányok!
/
Ugy-e szeretitek a szép verset ? No meg sokszor szükségtek is van reá.
A vizsgára minden gyermek tanul egyet.
Iskolai ünnepélyek is rendeztetnek. Nos hát én minden alkalomra nyújtok itt anyagot, eleget.
Különösen ajánlom a mi Pósa Lajosunk költeményeit. Minden szava édes és oly szépen hangzik, mint a jó muzsika. A leg- szebb verseit ,, Az Én Újságom" czímü lap- ból szedtem ki
De kerestem másutt is. Ú g y tettem, mint ti szoktatok. Ha ugyanis elmentek a
n
szabadba, téptek virágot és csokorba fűzve, odanyújtjátok kedves anyátoknak. Én is be- jártam *az irodalom gyönyörű mezejét.
Mindenütt találtam pompás virágokat.
Letéptem vagy százat. Most bokrétába kötve nektek nyújtom azokat. Gyönyörködje- tek bennök. Király, nemzet, haza az első fejezet E szentháromság előtt hajoljon meg minden magyar gyermek, akkor Isten is megáld benneteket.
Győrött, 1900 deezember hó.
Schön Bernát.
r
I. :
KIRÁLY, NEMZET, HAZA.
Királyhymnus.
Isten áldd meg a királyt, jó, balsorsban el ne hadd, Koronája mig ragyog, áldást szórjon, mint a nap, Hű legyen, mint népe hű, boldog, hosszú óletQ, Mig világ áll, addig, addig áll magyar trón és király.
Isten áldd meg a királyt, jó, balsorsban el ne hadd, Legyen a királyi ház minden fölkent sarja nagy, Uralkodjék örökig a Kárpáttól tengerig,
Mig a világ áll, addig, addig állj magyar trón, [magyar király _
Kölcsey „Hymnus".
Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, ha kQzd ellenséggel.
Balsors a kit régen tép, hozz reá vig esztendőt, Megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt.
Őseinket felhozád Kárpát szent bérczére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére, 8 merre folynak habjai Tiszának és Dunának, Árpád hős magzatai felvirágozának.
E z e r év.
Dalr8, költök, ünnepelni Lelkes, zengő húrokon!
Ezer éve mostan telt ki, Hogy mienk lett ez a boa.
Ássátok fel azt a hantot, Hol a mult temetve rég, Öltsön újra arczot, hantot.
k mit szült egy ezer óv ! Árpád büszke daliái Sírjukból ím keljenek;
Lássuk őket hadba szállni, Párducz-bőrös ősöket!
Lehel kürtje zúgjon újra:
Diadal, mit szava mond:
Reszkessen Bizáncz kapuja, A mint rásújt ősz Botond 1
És a hősök s szeut királyok Keljenek ki sorra mind, Dicsőségök, koronájok Tüudököljön fel megint:
Hadd lássék meg: Nem ma lettünk, S a magyar nem szolga-név, A mi hátra van megettünk Dicsőséges ezer óv.
Dalra, költők, büszke dalra, Zengjenek a himnuszok, Kár ha senki meg se hallja, Ti azért daloljatok!
Ha nem gyújthatjátok lángra Az elfáradt nemzetet, Ezer évet sirba zárva, Legalább e nagy kriptára
Mécsvilágot hintetek!
Inczédy László.
Hazám.
Van nekem egy drága boldogságom, kijcsem Drága kincs, a melynek párja sehol sincsen
Széles nagy világon!
Dobogó szivemben szent érzelem ébred, Örömem, reményem összeforrva véled, A neved is áldom!
•
Te vagy az én kincsem, hazám, szép szerelmem Dicsőséged fénye elárasztja lelkem,
Ha sorsodat nézem;
Pálmakoszoruid, győzedelmid ára Szebb jövőt Ígérnek, diadalra várva A viharban, vészben.
Koszorús Kárpátok égig érő orma Egy ezer óv fényes emlékeit hordja S hirdeti e népnek
Melynek vitézsége félvilágra szárnyalt, Porig megalázva a törököt s más fajt, Kik a nyakán éltek!
Rendületlen álltál, hogyha vad haraggal Fölötted a harczok bősz villáma nyargalt S ezer vészbe sodrott;
Lobogó zászlódon volt a szent Szűz képe, Anyai szerelme a magyart megvédte, 8 földre so'sem omlott.
Vagy ha el is estél, földtámadtál újra, Nyomodat a szélvész soha be nem fújja, Nagy emlékek védik;
Fiaid szivében honszerelem lángja.
Illatozó tömjén kerül az oltárra S felgomolyg az égig!
Tárogató harsant, de hangja elbágyadt, Nyomába műveltség vet magának ágyat S derQt hint e honra;
Béke olajága terem a berekben,
S a magyar hazája igy virul legszebben, Glóriába vonva.
Virulj is örökké, mig századok élnek, Mig ki nem hal lángja, mosolya az égnek.
Örüljön e nemzet!
Lássa még sokáig ósz Noé galambját, Nagy nevét a népek ajkról ajkra adják, Mit oly drágán szerzett.
Lévay Mihály.
H o n f i d a l . Tied vagyok, tied hazám,
E sziv, e lélek,
Kit szeretnélek ha tégedet Nem szeretnélek?
Szent egyház keblem belseje, Oltára képed,
Te állj s ha kell, a templomot Ledöntöm érted.
S &z összeroskadó kebel Végső imája:
Áldás a honra Istenem, Áldás rája.
De én nem mondom senkinek Ki nem kiáltom,
Legkedvesebbem, hogy te vagy A nagy világon.
Titkon kisérem lépteid S mind egyre híven, Nem mind az árny az utazót
Csak jó időben;
De mint az árnyék nő, midőn Az est közelget,
Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám fölötted.
És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve
A sorstól uj fényt esdenek Szent életedre,
S kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek,
Bár keserű, mert könyeim Belé peresnek!
A hazáról.
l^uent a nap. De csillagok Nem jöttenek. Sötét az ég.
K^zel s távolban semmi fény nincs, C>ak mécsvilágom s honszerelmem ég S?ép csillag a honszeretet,
Gyönyörűségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod.
Mécsemnek lángja mint lobog 1 Mitől lobog? Mi lengeti?
Éjfélt ütött, ti lengtek itten Mécsem körül ti népem ősei!
Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők e szelleme'r, Tündöklők, mert hisz a dicsőség Sugármezébe öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh magyar.
Ki most sötétségben vagy itt, Ne nézz ősidre, e napokra . . .
Szemeid gyöngék . . . a fény megvakít.
Hazám dicső nagy Ő3ei, Ti földet rázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltatok.
Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében hunyt el Éjszak kelet és dél hulló csillaga.
Csak hogy rég volt, midőn magyar Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas, Elfárad mégis, mire odaér.
Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán,
Hazám oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságad híre csak mese talán.
Már rég nem sírtam, s íme most Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajjou hajnalodnak, Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi valál ? Hullócsillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból És mindörökre elnyelé a föld.
Vagy üstökös vagy, oh magyar Dicsőség! mely jött s távozék, Hogy századok multával újra Lássák fényét a népek s rettegjék?
' hl
E l ő r e .
! i
A gárdáuak a jelszavát Egész világ hongoztatja:
„A franczia gárda meghal, Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról, Nem volt abban megadásról, Egy szó volt csak, hogy: Előre*
Ezzel hímzé a honleány, E szóval a bonfi-zászlót, Ezzel ment el az a gyermek, A kit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia 8 kívánta a haza tőle;
Az egyiket nem siratta, A másikat odaadta,
ö ment a gyermek, ment: Előre!
Csodálatos ifjú sereg,
Mely nem tudni: hogyan támadt.
Napok szülték, s mégis mintha Szülte volua bárom század,
Most rohannak . . . pusztító tűz . . . A fele már ki van dőlve . . . Most elnyeli a füstfelleg . . . Meghaltak tán? nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharban a tengernek Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak . . . egymás mellett A fiú és édes apja.
Apa elhullt — és a fiú Ráborult a vérző íőre:
„Csak egy szót még édes apám!"
A haldokló fölnézett rá És azt mondta, hogy Előre ! Oh drága kincs, melyet annyi Sirhalom — föld be nem fedett . . . Szó, a mely — bár némán liált Mit elvenni nem lehetett.
Ott van a zugó erdőkbe — Beirva az arczredőkbe —
Csontok közé, mik széthullnak . .. Mert azok is megmozdúlnak, Ha még egyszer zeng: Előre!
Hymnus.
Isten segíts, kiiályok Istene!
Emeld föl hozzád a király szivét!
Értelme légyen, mind napod szeme, Hogy végig lássa roppant helyzetét, Hogy ki a fényben milliók fölött van, Legyen dicsőbb erényben, hatalomban.
Isten segíts, népeknek Istene!
Tedd jóra munkássá e nemzetet:
Hogy a mihez fog óriás keze, Végére hajtson minden kezdetet.
Add, hogy mit ember ész és kéz kivíhat, Ne várja mástól, mint szerencsedíjat 1 Isten segíts, országok Istene!
Ruházd föl áldásoddal e hazát;
Hogy, mint az őskor boldog édene, Dúson virítson bérczen, síkon át:
E j míg keblén a hűk örömben élnek, Pallost mutasson fondor ellenének.
Isten segíts, szabadság Istene!
Add, hogy megérisük a nagy szózatot!
Adj csüggedetlen szivet is vele,
Hogy tűrni tudjuk, mint szent közjogot:
Tiszteljük azt a.törvény érczszavában, S ha víni kell a vérnek bíborában.
Mindenható egyesség Istene, Ki összetartod a világokat,
Engedd, hogy bármi sorsnak ellene Vezessen egy nemes s nagy gondolat:
Hogy nemzetünknek mindenik nyomára Bugyogjon emberméltóság sugára!
Vörösmarty.
Az elhagyott anya.
Ismérek egy édes, ah, árva, auyát.
Mely búnak eredten emészti magát, Elhagyva, kerülve leányaitól, Bár értök epedve a hív anya szól:
„Oh jertek ölembe, Szép gyermekeim!
Áldásra emelten Várnak kezeim.
Oh jertek, oh jertek az édes anyához, Itt ül lekötötten a szörnyű magányhoz, Oh, jertek ölembe,
Gyermekeim,
Mig el nem apadnak Hév könyeim . . .
Sthön.B.: Alkalmi költeményt*. 2
Én szültelek, álltam Bölcsötök előtt;
Emlőim adának Új életerőt.
Mint kis csecsemőket, Már én emelólek, Míg bennetek alvék
A gyermeki lélek.
Én látnotok adtam Oly nap sugarát, A melyet irigyel Sok földi család.
Szép arczaitoknak Én adtam e bájt, Mely annyi szivekben Visszhangra talált.
Én termetet adtam, Oly őzi sugárt, S szűz kebleitekre A liliomárt.
Én adtam a szájnak Az édeni mézet, Mely akkor is édes, Ha tőreit érzed.
Én adtam e tündór- Lángu szemet, Mely a szeretetnek Csillaga lett, Mely egy sugarával Szül enyhe tavaszt, Egy más sugarával Elégeti azt.
Szépségimet ime reátok adám,
Hogy halljam e szókat: „Oh édes anyiml"
Hogy zengjen e név is Ajkitokon,
S elhagyva ne légyek Búg napomon.
Ó jertek, ó jertek Az édes anyához!
Itt ül lekötötten
A szörnyű magányhoz.
Oh, jertek ölembe, Gyermekeim,
Míg el nem apadnak Hév könyeim."
így szólal esengve Hiába, hiába!
Nincs, a ki omoljon Szülői karába.
Sors űzi fiait, remeg élteikért;
Ah! leányai égnek az idegenért.
S ő ott ül örömtelen és egyedül, A köny kiapadva szelíd szemeiből, S mint lelke-törötten az égre tekint, Láthatni kövúlve az anyai kínt.
Csak szivdobogása jelenti, hogy él, S minden dobogással egy élet alél.
E bús anya képe, te képed, ó hou!
Márványkebel átka van asszonyidon.
Vörösmarty
A magyarok Istene.
Félre, kislelküek, a kik mostan is uidg Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Órzi gondosan a magyar nemzetet!
Él a magyarok Istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.
Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volua minket, mint egy porszemet;
De ó szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.
Nézzetek belé a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, Mint a folyóvizén által a nap képe, Áthúzódik rajta arany-hid gyanánt.
íay keresztül éltünk hosszú ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg, Hogy most, a midőn elértük a révet.
Az utolsó habok eltemessenek?
Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őket!
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nemhogy egy Isten, de még ember sem űzhet Ily gúnyos játékot gyermekeivel 1
A magyar nemzetnek volt nagy ós sok vétke, S büntetéseit már átszenvedte ö ;
De erénye is volt, ós jutalmat érte
Még nem nyert: jutalma lesz majd a j5rő.
Élni fogsz, hazám, mert élned kell; dicsőség És boldogság lészen a te életed;
Véget ér már a hétköznapi vesződség;
Várd örömmel a szép derült ünnepet!
Petőfi.
Szentelt hantok.
Szent a föld itt,
Szent minden kis porszeme!
Harmat helyett
Vérrel, könynyel van tele.
Vérből, könyből
Kőd borong a hantokon;
Szentség lesz itt Minden honfi fájdalom.
Véres oltár
Minden sirhant, mely alatt Örök álmot
Nyugszik már az áldozat;
Ámde fénylő
Nap virrad a köny felett;
Szent szabadság Ez megáldó szellemed!
Ide hozd, oh
Hű magyar nép, szivedet;
Itt tanuld meg:
Mi a hazaszeretet!
És ha köny lesz
Szemedben, mely fölragyog:
Áldást adnak
Rád az elvérzett nagyok.
Jöjj, magyar nép, Szabadságod földje ez!
Itt a pázsit
Végtelen jövőt fedez;
Minden véresepp
Szebb jövendőd magja már, Mit kikelt a
Dicső szabadságsugár.
Komócsy József.
Honszeretet.
Szeresd hazádat és ne mondd.
A néma szeretet
Szűz, mint a lélek, melynek a Nyelv még nem véthetett.
Tégy érte mindent: éltedet, Ha kell, csekélybe vedd;
De a hazát könnyelműen Koczkára ki ne tedd!
S nemcsak dicsőké a haza, A munkás, pór, szegény, Bár észrevétlen, dolgozik A hon dertlletén.
Tűrj érte mindent, a mi bánt, Kínt, szégyent és halált:
De el ne szenvedd, el ne tűrd Véred gyalázatát.
S ne csak veszélyben légy serény;
A béke vészesebb.
8 melyet vág álmos népeken, Gyógyíthatlan a seb.
Gondold meg, mennyit érsz; eszed, Szived, pénzed, karod;
S fukar légy, alkván a honért, Ha azt feláldozod.
S midőn a legtöbb emberek Csüggednek várni jót
Családjok-, társaik- s magokért, Ha sorsuk csalfa volt;
Midón nem méltatott erény És bűn, mely czélt nem ér, Kifárad újra küzdeni A vágyott javakor';
Midón legbuzgóbb anya Remény- s munkátalan, S a veszni indult gyermekért Csak sóhajtása van:
Te még oh honfi, ébren állj, Remélni, tenni hó,
Míg a honból, kin lelked függ Van egy darabka kő.
S midón setét lesz a világ És minden tűz kiég, A honfiszívben fennmarad Egy élő szikra még.
S hol honfi húnyt, e szikra ég Fenn a sirhalmokon;
Bal századoknak éjin át E lángban él a hon.
S kihűlt hamvából a dicső Göröghon újra kél, Felhozza régi h&seit E szikra fényinél.
E szikra a hon napja lesz, S hol fénye hón ragyog, Az élet a hon kebelén Ujúlva feldobog.
És újra felvirul a föld, A merre a szem néz, És minden, a ki rajta él, Munkára, tettre kész.
S a nemzet Isten képe lesz, Nemes, nagy ós dicsó, Hatalma, Odve és neve Az éggel mérkőző.
Oh honfi, őrizd e tüzet, S ne félj, ha vész borúi:
E stikra fényt ad és hevet S ég olthatatlanúl.
Vörösmarty.
Könyörgés.
Isten, magas vezére Árpád csatáinak, Buzdúlj dicső segélyre Késő utódinak!
Te hívtad őt keresni Bajtársival hazát, Kárpátokon vezetted Szép Hunniába át.
Azóta négy folyam közt, Innen Kárpátokon,
Vesz- 8 nyugalomban áll fenn A vór-szerezte hon.
Fölötte új remények Virági fejlenek,
Dicső napok korányi Egén feltüntenek.
Ne hagyd sötét napokká Borulni hajnalát.
Mely századok homályin Csak most ragyoghat át!
Ne nézd szegény apáid Egy ezredes bűnét, Hogy ők balul fogának Föl népek Istenét!
Nem hűtlenül, de gyarlón Szegők törvényedet;
Gyarló bűnért ne verd meg Örökre népedet.
Ne verj, ha vad szokásból Vért áldozánk neked, S badak futó lovával Tiszteltük ünneped 1 Bár véres ajkkal ittunk Győzelmi áldomást;
— —
De nagy nevedre eskre Küzdők a bajvivást.
Durván, de hűa imádtunk, Sok népnek Istenét, Halmok fokán zajongván Pogányok énekét.
Oh, áldj, miként megáldál Vészinkben ekkorig, Hírünk fényes kelettől Hordozva nyugotig.
Polgárerényt lobogtass A honfi keblében,
Tartsd fenn magad a földi Királyok képében!
Támaszd fel újra e hont, Erkölcsöt olts belé, Hogy közhatás buzogjon Közérdekek felé.
S ne lásson oly hazát, mint Kedves magyar hpzánk, A messze elmenő nap,
S a nagy kerek világ! Erdélyi.
Ébresztő.
Ébredj nagy álmaidból, Ébredj, Árpád fial Fölkelt a nap, hazádnak Föl kell virulnia.
Ellenséges hadakkal Vittél ezer csatát, Szívvéreden ezerszer Váltád meg a hazát.
A felvirradt kor ismét Igényli szivedet;
Vért nem kór, csak hazát-rt Égö szerelmedet.
Igényli, hogy becsüljed Honod külföld felett;
Védd, ápold, mikkel Isteu Megáldá földedet.
A mit gyártott magyar kéi, Nevelt a hontelek,
A mit magyír zamattal Ihlettek a szelek;
Mi a rónák felett él, Hegyaknában terem, Mindaz nemes fajodnak Eröt adó elem.
S függjön rajtad daróez bár S szembántó színzavar, Kecses, mikor hazáéit Égö szivet takar.
ó nemzet, nemzet, eszmélj.
Becsüld meg tenmagad, Gyilkold le i-zolgavágyad, Mely külföldhöz ragad;
Járj egyesült erővel, Tégy egy szent fogadást;
Hazádnak Istenén kül Nem fogsz imádni mást) Te népek oczeánján Hullámtól vert sziget, Kit mint elsűlyedeadót Ezer jós emleget:
Mutasd meg a világnak Hogy még erőd szilárd, Hogy ezredes korodnak Uj ezredév sem árt.
Mutasd meg, mit vihet ki, Erős szívláng alatt, Az elszántság hatalma, Es az érczakarat.
Ébredj nagy álmaidból, Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak Föl kell virúlnia!
Bajza.
Magyar hölgy.
Magyar hölgynek születtél, Áldd érte sorsodat!
Magyar hölgynek születni, Nagy és szép gondolat.
Oh hölgy, ki azt megérted:
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből:
A földön áldva vagy.
Szépnek teremte Isten, Mert hölgynek alkota;
Virág a hölgy, az élet Szépsége, illata;
Gyöngy, drága s ritka gyöngy ő A szívnek tengerén,
Szelid és tünde csillag A kegyelem egén.
De te midőn születtél, Két hivatást nyerél:
A hölgyét s honleányét, Mert hölgy, s magyar levél.
Tenéked szebb, dicsőbb tért Szabott a végezés;
Születni és szeretni Magyar hölgynek kevés.
Te egy alvó hazának Lányául születtél, Fölébredő nemzetnek Anyjává tétettél;
Mit érne tündökölnöd - Egy bűzhödt tó fölött?
Mit, szép virágnak lenned Gyász sírhalmok között?
SchOn B.: Alkalmi külteménjek.
Tenéked korcs fiakat Jutott ébreszteni;
Hazádnak tűzhelyéhez Hivet téríteni,
S szived lángjába mártván Vezér-ezövétneked,
Hazád szeretetére Tanítni mindeneket
Hogy légyen a mi nincsen;
Egység e bús hazán;
Minden magyar, mi nem volt Csak honfi honleány;
Hogy egy gyűrűvé íorrjon Árpádnak nemzete!
S e szép aranygyűrűben A gyémánt gyöngye — te.
Magyar hölgynek születtél, Tedd hivatásodat!
E hon nemtője lenni, Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd, Mi szép vagy ós mi nagy!
Rendeltetés az égből, A földón áldva vagy.
Szeresd hazádat I
Szeresd hazádat, ezt a szép hazát, A nagy világon úgy sincs más tanyád.
A boldogságnak magva itt terem, Hol ősapáid haltak, gyermekem Mit más hi?áhan föllelnél talán, A boldogság is, hidd el, halavány.
Hiányzik abból valami,
A mit ki sem tudunk tán mondani.
Nyomor, ha üldöz s nincsen menhelyed, Hol fáradalmad kipihenheted,
Nem vagy szegény, szivednek báuatát, Megenyhíti e szó, hogy van hazád.
És juthat bármi osztályrészedül,
A mérhetetlen kincs mind halomra dül, Nem lelsz e földön egy csendes tanyát.
Szegény, koldus vagy, hogy ha nincs k u l i Oh drága kincs! mit lelsz, csaták után,
Apáink karja szerzett száz tusáu, Si^resd, öleld, imádd e szép hazát;
A nagy világon úgy sincs más tanyád!
A honvédtüzér temetése.
Mi piroslik ott a síkon, távolba?
Csoaka vitéz piros vére a hóba, Sok halált szórt az ellenség sorára.
Hajh! de végre egy golyó öt találta.
Ágyú helyett koporsót visz a szekér, Benne fekszik egy magyar honvéd-Hizér, Koporsóján csákója ós fegyvere,
tizemfedőül katona köpönyege.
Bajtársai kivont karddal követik, Fájdalmukban olykor meg is könyezik;
Nincs harangszó, csak pár ágyúdörrenós.
Ennyiből áll a tüzéri temetés.
Zöld erdőben fekete sir domborúl, A ki látja, szivében megszomorúl;
Fák tetején bús csalogány úgy beszél:
Szabad földben nyugszik egy honvédtüzér•
A vándorfiú.
Az útfélen vadalmafa, Vándorfiú ül alatta;
Fáradt szegény, de hogy is ne?
A nap oly melegen süt le.
Hazunnan együtt indult el A. patakkal ós szellővel,:
Mind a kettő véle van még, Hogy biztassák, enyhítgessók.
Most is lassan elringatják, Szépen álmodozni hagyják, S mind csak arról súgnak-búgnak
A mit inmár otthon hagytak.
Mit hagytak ott? Szép vidéket, Istenfélő jámbor népet,
Kicsiny falut, magas tornyot, Mellette egy házat, lombot.
Álmában újra otthon van;
És megáll künn a pitvarban, S úgy örvend, hogy a komondor Farkat csóvál, reá mormol.
Kicsiny huga szólítja őt:
— Hoztál nekem piros kendőt?
— Hoztam neked piros kendőt, Nem is egyet, hanem kettőt.
A vén cseléd csak elbámúl, De a fiú hozzájárul.
— Hogy van, mint van, Sári néui?
S alig győzik egymást nézni.
Aztán belép a szobába, Borúi anyjának karjába.
— Édes anyám! — Édes fiam!
S úgy megsirnak-rínak szótlan.
Még mind alszik és mosolyog, Szellő, patak még mind susog.
S a mit dalol a madárka:
Taláu az ó édes álma.
Magyar vagyok.
Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem.
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanított imádkozni anyám És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!
Lerajzolta képed szivem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem melyébe, Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!
Széles e világnak fénye, gazdasági El nem csábít innen idegen országba.
A ki magyar, nem tud sehol boldog lenni f Szép Magyarországot nem pótolja semmi!
Magyarnak születtem, magyar is maradok, A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsóm iáját magyar föld termette Koporsóm fáját is magyar föld növelje!
Légy hü a hazához!
Légy hű a hazához, Bárhova visz sorsod!
Vidd magaddal képét, Felhőjét, napfényét. . . Nem leszel hazátlan, Ha szivedben hordod.
Légy hű a hazához Jó és rossz napokban!
Az ö nevét sóhajtsd, Boldogságát óhajtsd, A mikor a szived Legutolsót dobban.
Árpád sirja.
Lobogjon a magyar zászló, Egész világ lássál
Ezeréves szép hazánkat Senki meg ne bántsa!
Keressük meg Árpád sírját S mondjunk dalt felette, Ki nekünk ezt a gyönyörű Szép hazát szerezte.
Ki tudja: hol, merre nyugszik?
Hol az Árpád sirja ? Ott, a hol a dalos madár Legszebb dalát sírja.
Kossuth imádsága a csatatéren.
Oh szabadság nagy Istene!
Szabadságért harczol a hon, Millióknak imádsága
Rebeg hozzád ajkamon.
Kék egedből napszemeddel Nézz le itt e vértől piros földre, Hogy az alvó hősök sírját Nyílva-nyíló tarka virág födje.
Álld meg minden kis göröngyét Ennek a sok sírhalomnak!
Áldd meg mind a két kezeddel, Kik a honért elhullottak!
Rengesd-ringasd csontjaikat, Ha riadót fúnak a csatára . . . Ragyogja be az álmukat Újabb-újabb győzelem sugára!
Tűzd föl mind a hősök lelkét Az égboltra csillagodnak . . . Még vitézebb lesz a magyar, Fáklyaként ha ott lobognak.
Dobj ágyúink nagy torkába.
Szuronyaink hegyére villámot!
Csattogva és mennydörögve
Törje szót a sok százados lánczot!
Feltámadás.
Szegény hazánk, édes hazánk, Hányszor volt már halott!
Koporsói mély álmából, Csillagtalan éjszakából Mindig feltámadott!
Hol van az a nagy koporsó?
Szedjük, törjük széjjel!
Vigye a szél a porát is, A hírét is, a nyomát is
Egy viharos éjjel!
Vigye, hogy a nemzet róla Többé soh'se halljon;
Hogy a mi szép szülőhazánk, A mi drága, édes anyánk Többé meg ne haljon.
Kondúljon meg minden harang, Örömünket kongja!
Esküdjünk meg, hogy a haza Nem lesz többé a harangnak, Nem lesz többé a magyarnak Siratott halottja.
Jó honfiak, honleányok legyetek I
Magyarország a mi kedves szép hazánk, Itt ringatta a bölcsőnket jó anyánk.
Azt susogják erdők, mezők, ligetek:
Jó honfiak, honleányok legyetek!
Itt ragyog ránk Isten napja fényesen Életadó sugarával kék egen.
Hej, de sokszor takarták el fellegek!
Jó honfiak, honleányok legyetek!
Hulló vértől sokszor ázott a róna.
Attól piros, attól piros a rózsa.
Kebletekre piros rózsát tűzzetek!
Jó honfiak, honleányok legyetek!
Zúgva-zúgja Tisza, Duna hulláma, Zizegi a puszták arany kalásza, SSóhajtozzák a lehulló levelek:
Jó honfiak, honleányok legyetek!
Szebb lehet tán más országok határa:
Ne hajtsatok csalogató szavára!
Nem értik ott édes anyanyelvetek . . . Jó honfiak, honleányok legyetek!
Itt kísérjen sírotokig harangszó, Itt lebegjen sírotokon pillangó.
Boldogabb lesz porladozó szívetek . . . Jó honfiak, honleányok legyetek!
Mikor imádkoztok . . .
Mikor imádkoztok Kezeteket összetéve, A hazát ne feledjétek.
Küldjetek egy fohászt érte!
Szivetekben honszerelem Égjen, mint a tűz, lobogva . . . Foglaljátok a hazát
Mindennapi imátokba!
Drága föld ez nekünk, Ad kenyeret tejjel-mézzel;
Ezer éve öntözzük már, Hulló könynyel, honfivérrel.
Ezer éve, hogy a zászlót Feltűztük a Kárpátokra . . . Foglaljátok a hazát
Mindennapi imátokba!
Lengjen ott a zászló Verőfényben, zivatarban!
Minden magyar vigyázzon rá, Le ne kapja a szél onnan.
Hirdesse ott Árpád népét Századokról századokra . . . Foglaljátok a hazát Mindennapi imátokba!
A hazáról.
Szeresd, szeresd honfi, leány hazádat, Mint az édes, mint a szülő anyádat, Koporsódig hűséges légy iránta, Hűséges légy örömébe, bújába.
Fejed fölött ez a kék ég ragyogott, Mikor anyád a bölcsőben ringatott, Ez a nap süt, ez a csillag sugára Porladozó őseidnek sírjára:
Ez a föld ad mindennapi kenyeret, Hideg ellen, vihar ellen fedelet, Kikeletkor pacsirtaszót, virágot, Erdő-mező ismerősöd, barátod.
Mehetsz, mehetsz, vándorolhatsz bárhova;
Egész világ idegen lesz, mostoha.
Halni visszahoz a honvágy, a bánat — Szeresd, szeresd, sohse hagyd el hazádat!
Dal a hazáról.
Azt dalolja a kis madár A virágos ágon:
Legszebb ország Magyarország Esen a világon.
Azt zúgja a Tisza, Duna Hömpölygő hulláma:
Magyarország a világnak Ekes koronája.
Azt ragyogja a csillag is A csillagos égen:
M igyarország Tündérország A földkerekségen.
Azt dobogja a szivemnek Forró dobogása:
Áldott legyen a magyarok Gyönyörű hazája!
II.
DICSŐÜLT KIRÁLYNÉNK.
Cziprus ág!
Úgy jött, mint egy angyal Napsugárral, dallal,
Sötét éjeltinkről árnyat űző hajnal, Nagy árvaságunkban édes anyánk volt ő, Porba sújtottaknak szivéhez hajolt 6, Fájó dobogását titokban kileste, Balzsamot cseppentett a sajgó sebre.
Szivárvány kelés volt könye, mosolygása, Mindenik lépése, áldás kútforrása.
Lampérth Géza.
Szeptember 10-én.
Gyászba borul rónaság, völgy ós halom Búsabban zúg a szellő is e napon . . . Ősz virági kis fejüket
Bánatosan lehajtják Magyarország királynéját Ugy gyászolják, siratják.
Schön B.: Alkalmi költemények.
A ki minket olyan forrón szeretett, Mártír-halált e gyásznapon szenvedett
£ nap szállt el hú népétől Más hazába örökre De szellemét s áldott lelkét Bánk hagyá szent örökbe.
Évek tűnnek . . . nő a feledés moha Az ő nevét nem takarja be soha.
Míg ez a löld magyar marad Míg egy magyar szív dobog:
Erzsébetnek szent emléke Minden szívben élni fog.
S gyászba borul rónaság, völgy és halom Búsabban zúg a szellő is e napon ósz virági kis fejüket
Bánatosan lehajtják
S áldott jó Nagyasszonyunkat Még azok is siratják
Lampérlh Géza.
Fohász.
Komor zsolozsmák, gyászbeszédek Csak zsongjatok, csak zengjetek!
8ötét ravatal lett egy ország, És rajt' egy nemzet kesereg.
Ki annyi könyet szárított fel, Könyünket már nem törli le.
Hol annyi szivet boldogított.
Nem szenved már az ö szive.
Már nem szór ő több fényt utunkrj, Nem űz már el rólunk borút. . . Fénylő nap, sötét vagy szemünknek.
Mióta e fény sírba húnyt.
Élet koronás szenvedője, Szépség, jóság bús angyala, Te rád csapott le bár az orv tőr, Mi hulltunk porba általa.
Te fönn ragyogsz az üdv honában.
Mi kínban, árván zokogunk : óh, Ura életnek, halálnak, lm, ledőlt földi támaszunk.
Oh Ura életnek, halálnak, Te adtad s te elvetted ő t . . . Tanítson élete s halála Megállunk szent orczád előtt!
Telekes 'éSelti
A gödöllöi erdő.
Szomorúan zúg a gödöllői erdő:
„Boríts be, boríts be, te sötét nagy íelhő!
Szállj le minden ágra, minden kis levélre, Öltöztess tetőtől törzsig feketébe!
Milliónyi lombom feketére váljon, Gyászlobogók gyanánt lengjenek a tájon.
Sírj, te borongó ég, könnyet harmatozzál, Letörött a legszebb, fehér liliomszál.
Koporsóban alszik . . . mindörökre néma Árnyékos utaim tündérkirálynéja.
. . . Minek is indúlt el bujdosó útjára!
Vagy mórt nem mehettem én is el utána Hegyeken, völgyeken, hólepte sziklákon, Országról országra széles e világon!
Betakartam volna, védelmeztem volna, A lába nyomát is megőriztem volna.
. . . Kőkriptába fekszik messze idegenben, Hol virág se nyílik, hol madár se rebben.
Tudom én, tudom ón: itt szeretne jobban, Szíve még holtan is vissza-visszadobban.
Ide húzza lelke, mely itt jár, sóhajtgat, Csöndes zokogással rezgeti a gallyat.
Ide húzza-vonja minden édes emlék . . . Oh ha temetője, sírja én lehetnék!
Hogy elaltatgatnám csörgő patakommal, Ezerféle hangú méla morajommal!
Suttogó fáimnak zizegő zenéje Álomszövő dalként borúina föléje.
. . . Jer, te őszi szélnek hervasztó fuvalma!
Lombjaimat tépd le, gyűjtsd össze avarba.
Kapd fői és kavargasd fenn a levegőben, Abban a borongó fekete felhőben.
Szép tündérkirályném koszorúmat várja:
Sírva-riva sodord a koporsójára!"
A királyné álma.
Mit álmodtál, jó királynénk, A bécsi kriptában?
— Azt álmodtam: otthon voltam Szép Magyarországban.
— Azt álmodtam: zápor szakadt, Nem a borús égből,
Hanem a bű magyar népnek Bánatos szeméből.
A magyar nép könyzápora Hullott szakadatlan' . . . Azt a sűrű bánatesöt ügy el-elhallgattam!
Egyre jobban közeledett A hulló könny árja:
Egész tenger lett belóle S ömlött a kriptába.
Koporsómat a síró hab Lágy karjára vette S haza felé csókolgatva Ringatta-rengette.
Egyszer csak a honi virág Illatát éreztem,
Szépen szóló darumadár Krúgatott felettem.
Áldjon meg az Isten, hazám, Arany szivek földje!
Minden röged' öröknyíló Örömvirág földje
III.
MARCZIUS 15.
Nemzeti dal.
Talpra magyar, hí a haza, Itt az idő, most vagy soha!
Babok leszünk vagy szabadok!
Ez a kérdés, válaszszatok!
A magyarok istenére Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Babok voltunk mostanáig, Kárhozottak ős apáink, Kik szabadon éltek, haltak, Szolgaföldön nem nyughatnak.
A magyarok istenére Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza bocsülete.
A magyarok istenére Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Fényesebb a láncznál a kard, Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis lánczot hordtunk.
Ide veled régi kardunk!
A magyarok istenére Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot.
A magyarok istenére Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Hol sírj link domboi úluak, Unokáink leborúlnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!
Márczius 1 5. 1 848.
Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyugodott:
Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot!
Nagyapáink és apáink, Mig egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt.
Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai!
Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani.
Szálljatok szót a hazában, Melyet eddig lánczotok Égető karikájában Kínosan sirattatok.
Szabad sajtó!.. . Már ezentúl Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul S éled a félholt tetem.
Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjúság:
A hon a halálórában Benned lelte orvosát.
Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta,
Csak beszólt nagy sikereden:
Itt megkondult az óra!
Tettre ifjak, tettre végre.
Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre Istentelen kéz rakott!
És ha jó a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen?
Inkább szurony a szívekben, Mint bilincs a kezeken!
Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai! . . . S lelkesülés szent dühében Rohanjunk hódítani.
És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arczon, minden szemben Rettenetes volt a láng.
Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta.
Nem elég! most föl Budára!
Ott egy író fogva van!
Mert nemzetének javára Gzélozott munkáiban.
S'fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk mint sasok, Terhünktól a vóu hegy lába Majdnem összeroskadod A rab írót oly örömmel S4 diadallal huztuk el, Á minőt ez az öreg hegy Mátyás alatt ünnepelt!
Magyar történet múzsája, Vesd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre.
S te, szívem, ha hozzád férne, Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjúság vezére Voltam e nagy tetteknél!
Egy ilyen nap vezérsége, 8 díjazva van az élet . . . Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek!
Petőfi.
Szabadság napja.
(Márczius 15.)
Vitéz leszen a gyáva, hős a bátor;
Nagy dologok napja márczius idusa!
Ledől az első, büszke imperátor S kel vére magván óriás tusa.
Philippinél megnyil a harczi sátor S egy árny előtt a harczok Brutusa, Mint rémmesével altatott gyerek
Az álma láttán, — gyöngén megremeg.
És veszve van, a ki reménye-törve, Csüggedt kebellel nagy merónybe kezd Az egykor Caesar vére-mosta tőrre Vért íme Brutus dúlt szive ereszt.
8 hogy lenne nagy tanulság mindörökre, Clio könyvébe följegyezte ezt:
A zsarnok vére, embervér csupán S nem kelhet áldás, gyilkolás után.
Mi más nap ez! Lemúla annyi század És márczius nagy napja újra itt.
Ctczán, teren ezrek csoportja árad És ezreket egy érzület hevít.
Szolgának, úrnak egykóp vére lázad És minden szívben egykép ól a hit:
Hogy törni fog ma minden rút bilincs, Hogy itt a földön ur ós szolga nincs.
Mi más e harcz? Ki sem szomjaz ma vérre, Nincsen halálra, gyilkolásra gond.
Mit a fölébredt rabnak ajka kérne, Arról előre úr és pap lemond.
S a por szülötte, a kit kebelére Az ihletett nemesnek kaija vont, Megnemesülve bőven ejti itt A hála ós öröm dús könnyeit.
Uj láng kel az aggoknak szive üszkéu;
A gyermek-arczon szent önérzet ül;
A férfiak pedig mosolygva büszkén, Ott emelik a trikolort elül,
És száll az eszme szívról-sziVre tűzként;
S miért előbb csak a költő hevül, Ma millióknak szívét hatja át — S énekli mind a szabadság dalát.
S megnyil e daltól súlyos börtön-ajtó S ki szenvedett, mert bátor szót mere, Szabad leszen a zsarnok-féle sajtó Csak egyszerű, de hű közembere.
S proeessiót az örömköny-hullajtó Nép, ím, ujjongó kedvvel jár vele — E férfinál több észre annyi más, De most eszmét jelent — s így óriás.
S a népnek válla hord ma minden eszmét, Mi szép e földön: nemes és szabad.
Ó, nem a zsarnok, zsarnoksága vesztét Ünnepli most a tépett lánczu rab.
O, nagy e nap! vér nem szennyezte ezt bó S mit alkotott, így örök kincs marad, Később kezét bitorlás tette rá — S bénulva hullt az csakhamar alá.
Később . . . ah! márczius ez idusának A vége szinte harcz lőn: vér, halál.
S ó nemzetem! te e szilaj tusának Minden perczében nagyszerű valál.
Rád egy világ tört s győzni nem tudának.
Míg lobogód száz győzelemre száll, Még ested is a dicsed hirdeti:
A diadalban fáradtál te ki.
S mit márcziusnak idusán kivíva, Nem ontva vért, föllelkesült szived, S mit vérrel is megvédél, harczra híva, Ó, nemzetem! a kincs ma is tied.
Schön B.: Alkalmi költemények. 5
Magyar szabadság, — szó csupán leírva, Ám sziveinkben bűvös érzület,
Mely milliókat készülten talál:
Érette élünk, — nélküle halál.
Kozma Attdor.
A nemzeti zászló.
Háromszínű a nemzeti lobogó Mind a három becsülettel ragyogó.
Bátran megyünk utána a csatába, Fut az ellen, alig érünk nyomába.
Az elsó szin olyan piros, mint a vér, Azt jelenti: sok vér omlott hazánkért;
Ez az oka, hogy a magyar haragja Viharként száll arra, a ki ót bántja.
A második tiszta fehér hószinű, Az a jele, hogy a magyar jószívű, Nem fekete, mint az irigy lelkület, Mely nem tudja, mi a magyar becsület.
A harmadik gyönyörű zöld, reménység;
Ebben rejlik jövőben a dicsőség.
Bajta, pajtás, harczol.j e dicsőségért;
Nem is magyar, ki értté halni nem érit
Kossuth-induló.
Hazám gyászemlékieel Telve lelkem felsóhajt, Néked szebb jövendőt Éí virágzó kort óhajt, Harczolái, de elbakál
Ármány, s cselszövény miatt:
Győzelem vagy hős halál, Ez, mért onta vért fiad.
Imádott Istenem!
Oh hallgasd meg nemzetem*
A magyar végső szava:
Legyen áldott a haza.
Szóljatok csak ti bús sírok ormai:
Hány kebel hamvada bennetek el?
Szivetek, lelketek
Gyász emléke röppene el.
Most ború van a hazán.
Nem kel napfény hajnalán, Majd borura derű száll, Szivünk visszhangra talál.
Marseillaise.
Föl honfiak! Polgárok talpra!
Itt a dicsőság reggele!
Ellenünk zsarnokink uralma Véres lobogót emele!
Nem halljátok mikép ordítnak Ott túlnan a bősz katonák?
Hogy törnek a határon át, Megölni nőink s leányainkat!
Fegyverre honfiak!
Szoros harczrendbe össze!
Előre! A barázdát Eut ellenvér füröszsze!
Mit akar e szolgák csoportja, Kik ellenünk esküdtenek?
Kinek e lánczok, e régóta Készült bilincsek, oh kinek?
Nekünk, oh francziák! Gyalázat!
Szivünk mily düh lobogja át!
— Azt véli a zsarnok tehát, Hogy Minket újra megigázhat?
Fegyverre stb.
Resíkessetek zsarnok honárulók ti!
Ti minden pártnak szemete!
Reszkessetek — meg fogtok bukni, S vár bűnötök Ítélete,
Itt katonává lesz mindenki!
S ha ifjaink elhullanak Kik veletek harczoltanak:
A földből uj sor fog születni!
Fegyverre stb.
Boszuló karjaink vezére, Szent hazaszeretet te légy!
Szabadság, égiek testvére, Védőidet viszont te védd!
Hogy zászlóinkhoz, ha jőni inted, Diadal esküdjék legott,
S lássák haldokló ellenid Győzelmed s dicsőségünket!
Fegyverre stb.
A szent haza s nemes barátság Legyenek lelkünk vágyai!
S szívünket fennen lobogtassák E két szent tűznek lángjai!
Eívfk legyünk — s hol van lehetetlen?
Gaz ellenink leomlanak!
Akkor fogunk megszűnni csak E bősz dalt zengni szüntelen:
Fegyverre honfiak!
Szoros harczrendbe össze!
Előre! a barázdát Eút ellenvér füröszsze.
Klapka-induló.
Föl, föl vitézek a csatára, A szent szabadság oltalmára;
Édes hazánkért hősi vérünk
Ontjuk, hullatjuk nagy bátran mig élünk!
Föl, föl látjátok lobogómat, Indulj utánam robogó had!
Zeng, dörg az ágyú, csattog a kard, Ez lelkesíti csatára a magyart.
Látod már is mint rémül Ellenségünk nagy serge Támadásunk tüzétől.
Futni készül reszketve.
Győzelemre honvédek Diadalra huszárok, Táborát most űzzétek, Gyáva népét vágjátok.
Néze Árpád az égből Könycsepp hulla szeméből, S a földre lekiáltott, Büszke vagyok reátok I
Szent az érzet . . .
Szent az érzet sziveinkben, Yíg danára nyílik ajkunk, Áldva légy, te szép hazánk.
Hőn imádva Istenünket, Üdvödért mi fölzengünk:
Áldva légy te szép hazánk, Fényt áraszsz ránk.
Hiv tanúja érzetünknek, Tántorítlan vonzalmunknak;
Legyen édes énekár.
Éltető, mint fénysugár;
Szép hazánk, te érted küzdeni, Kárt és veszélyt eliürni
Kész vívni, kész e bátor kéz El hát hős kéz!
Budai induló.
ós Buda gyermeke fel szaporán, Látod a vész zászlója lobog, Feli fel! A bajt megelőzni korán, Keble, kinek közjóra dobog.
Itt falaink közt a korona, Nemzetiségünk szent vagyona, Éljen a hon! éljen a király!
Bármi felől fenyegesse viszály:
Bátran a sikra kiszállj!
Rendszeretet, polgári erény, S béke legyen hát jelszavatok;
Ám ha zavarja garázda meróny, Megzabolázza erős karotok.
Rajta tehát, fegyverre magyar, Porba tipord, ki tiporni akar!
Éljen a hon! éljen a király!
Bármi felől fenyegesse viszály:
Bátran a sikra kiszállj!
Egy legyen a czél és akarat, Pártszakadás romlásra vezet, Egyesülés diadalmat arat, Nyújtson azért kiki erre kezet, Vállhoz a vállat, s a Dap alatt Nincs mi ledöntse e sziklafalat!
Éljen a hon! Éljen a király!
Bármi felől fenyegesse viszály:
Bátran a sikra kiszállj!
A negyvennyolczadiki gyerekek.
Édes anyám, varrj nekem egy Nemzeti szinü kokárdát, Varrd ki rája a szabadság Aranyhímes virágát!
Holnap virrad szép hazánkra A szabadság hajnala,
Holnap lobog föl az égre * Petőfiók zászlaja.
— Varrok, fiam, varrok neked Nemzeti szinü kokárdát,
Rá is varrom a szabadság Aranyhímes virágát.
Szép hazánk, te érted küzdeni, Kárt és veszélyt eliürni
Kész vívni, kész e bátor kéz El hát hős kéz!
Budai induló.
ós Buda gyermeke fel szaporán, Látod a vész zászlója lobog, Feli fel! A bajt megelőzni korán, Keble, kinek közjóra dobog.
Itt falaink közt a korona, Nemzetiségünk szent vagyona, Éljen a hon! éljen a király!
Bármi felől fenyegesse viszály:
Bátran a sikra kiszállj!
Rendszeretet, polgári erény, S béke legyen hát jelszavatok;
Ám ha zavarja garázda meróny, Megzabolázza erős karotok.
Rajta tehát, fegyverre magyar, Porba tipord, ki tiporni akar!
Éljen a hon! éljen a király!
Bármi felől fenyegesse viszály:
Bátran a sikra kiszállj!
Egy legyen a czél és akarat, Pártszakadás romlásra vezet, Egyesülés diadalmat arat, Nyújtson azért kiki erre kezet, Vállhoz a vállat, s a Dap alatt Nincs mi ledöntse e sziklafalat!
Éljen a hon! Éljen a király!
Bármi felől fenyegesse viszály:
Bátran a sikra kiszállj!
A negyvennyolczadiki gyerekek.
Édes anyám, varrj nekem egy Nemzeti szinü kokárdát, Varrd ki rája a szabadság Aranyhímes virágát!
Holnap virrad szép hazánkra A szabadság hajnala,
Holnap lobog föl az égre * Petőfiók zászlaja.
— Varrok, fiam, varrok neked Nemzeti szinü kokárdát,
Rá is varrom a szabadság Aranyhímes virágát.
Ká lehellem a szivem is, A hazáért dobogót . . .
Eredj, eredj, édes fiam, Csókold meg a lobogót!
A m á r c z i u s i ifjúság.
Áldott legyen emléke a Márcziusi ifjúságnak!
Kibontották összegöngyölt Zászlaját az igazságnak.
Minden szavuk égzengés volt, Végig dörgött hazánk felett . . . Koporsói mély álmából
Fölkeltette a nemzetet.
Áldott legyen emléke a Márcziusi ifjúságnak!
Virág termett a nyomukban, Mint a meleg napsugárnak, Fönn lengették a lobogót,
Egy csöpp vér se hullott rájs . És kihajtott egy nap alatt
A szabadság rózsafája.
Áldott legyen emléke a Márcziusi ifjúságnak!
Az érzések, gondolatok, Mint a sasok szállva szálltak.
Föl az égbe, le a földre, E^et-fóldet csókolgatták . . . És leverték egy kis dallal A sajtónak vas lakatját.
Áldott legyen emléke a Márcziusi ifjúságnak!
Madárdalos, friss tavaszt fútt Ormaira Ós-Budának.
Fölpattant a börtönajtó, * Hullott a láncz összetörve . . Dicső nevük' haló poruk'
Dal övezze, virág födje!
A toborzó Kossuth.
Kossuth Lajos városról városra A szabadság lobogóját hordja.
A merre megy, fényes csillag Eagyog az útjára:
Honszerelmes nagy szivének Tűzhányó világa.
S mint a harang, érczszava megkondul
„Oh népem, a hazán át vihar dúl l Törjük meg a vihar szárnyát, Hogy ránk ne csapkodjon, Hogy ne legyen kihalt fészek A szerető otthon!
Szabadságunk el akarják venni, Van-e köztünk, ki rab tudna lenni?
Van-e, a ki élni tudna Csörgő rabbilincsen?
Ha van: mind a két kezével Verje meg az Isten!"
„Verje, verje! — zúg a nép egy szájjal Legtüzesebb tüzes ostorával!"
„Készek vagytok hát a honért Meg is halni bátran?"
„Készek vagyunk!" „Esküsztök rá!"
„Esküszünk mindnyájan
„Esküszünk az ostromlott hazának, Hogy mellünket kitárjuk bástyának ! Esküszünk, hogy mig le nem hull Mindnyájunknak karja,
Magyarország nem lesz soha Senkinek se rabja!"
Fölsír Kossuth, látva az ós erót:
.Leborulok a magyar nép előtt!
Óh hazám, nem féltelek már!
Fiad mind oroszlán!
Zudulhat már az ellenség!
Zugbat már az orkán!
A kis tüzér.
Foly a csata a sik rónán, Vérvirágok nyílnak,
Tűzben ég a honvéd szive, Mint az égi ciillag.
Dörg az ágyú, csattog a kard, Eget-földet rázza —
Köröskörül kivirít a Csaták vérvirága.
Zsönge arczu gyermektüzér Lelkesedve czéloz:
Villámtüze nagy czikázva Ér oda a czélhoz.
Visszadörög az ellenség Czikázó villáma:
Azt a lelkes, zsönge arezu Kis tüzért találja.
Megsajnálja a hós vezér, Simogatja lágyan;
Törölgeti véres fürtjét . . . Haldoklik karjában.
„Találtam-e, tábornok ur?"
— Rebegi suttogva —
„Édes fiam, tizenkettőt Fektettél a porba".
„Adja hirül jó anyámnak, Majd ha fekszem holtan, Hogy neki is, hazámnak is Vitéz fia voltam!"
S mosolyogva hal meg ott a Tábornok karjában — Megkönnyezi a hós vezér.
Simogatja lágyan.
A szabadság lobogója.
Elesett a zászlótartó Haláltosztó ágyuszóra:
Lehanyatlott a győzelmek Véráztatta lobogója.
Ott terem egy piros sipkás A Damjanics seregéből . . . Kiragadja a lobogót
Hős bajtársa holt kezéből.
Meglengeti, megmutatja A szabadság Istenének . . . S még riadóbb harsogással Harsog fel a harezi ének.
Megy a sereg megbűvölve, A merre a zászló lobog . . . A csatának viharától
Még a föld is reszket, dobog.
Egyszerre csak egy golyótól Meginog a zászló rúdja . . . A szabadság szent jelvénye Lehanyatlik, óh jaj, újra!
Ott terem egy másik honvéd A Damjanics seregéből — Kiragadja a lobogót Hős bajtársa holt kezéből.
„Szuronyt szegezz ós utánam!"
Zúg Damjanics riadója . . . S győzelmesen leng fölötte A szabadság lobogója.
Petőfi.
Segesvári csatatéren, Ott esett el szent hevében Egy kezében, mint a villám, Kardját villogtatta,
A másikban szabadságról Zengedezett lantja.
Segesvári csatatéren, Mi sír ott a völgy ölében?
Sírva zokog a Küküllö Minden kicsi habja, Sírva zokog a Küküllő:
Petőfit siratja.
Segesvári csatatéren, Rózsabokor halmon, réten.
Ha arra jársz, magyar ember, Szakíts egyet róla:
Hős Petőfi vórcsöppjótől Piros ott a rózsa.
Segesvári csatatéren,
Vándor, állj meg csöndes éjen!
Fülemile ha megszólal, Kalapodat vedd le:
Siratja a szabadságot A nagy költő lelke.
A csonka honvéd.
A hős magyar honvéd Megtért falujába, Véres csatatéren Maradt a fél lába.
Siratja az anyja, Szeméből zápor hull, Síró felesége
Az asztalra borul.
SchOn^B. íAIlalmritültemények. 6
„Ne sirj, édes anyám!"
— A honvéd megszólal.
„Ne sirj, feleségem!"
— Vigasztalja szóval. —
„Ha lábam el is hullt, Megmaradt a karom:
Az eke szarvát még Vele megfoghatom.
Ha lábam el is hullt, Megmaradt a szivem:
Szeretlek titeket, Hazámat is hiven!"
A szent dal.
„Talpra, magyar, talpra 1"
Zeng Petófi lantja S az alvó sziveket Sorra kigyullasztja.
Kigyúlt, égö szivek Összedobban ása:
A szabadság fényes Haj na] hasad ása.
Zúgott örömébe A rabsajtó gépe, Mikor az a szent dal Hullott az ölébe.
S mikor meghallotta Szárnya csattogását:
Boldogan érezte bilincse hullását.
Hullt a láncz csörögve, Hullott összetörve . . . Petőfi szent dala Suhan a börtönbe.
Szétzúzza a tömlöcz Rozsdás vas lakatját . . . Kilép a rab s kiált : Éljen a szabadság!
Az arany sziv.
Szüksége volt a hazának Ágyura, puskára:
Hullt az arany, hullt az ezüst, A hon oltárára.
«*
A mije volt, szegény, gazdag Igaz szivvel adta:
Mindenkinek, a ki magyar, Egy volt gondolatja.
Szőke kis lány tipeg elő, Szeme kék ibolya, Mint a nyiló rózsabimbó, Olyan a mosolya.
Lánczon függő arany szivét Leoldja nyakárul,
Lánczon függő arany szivvel Urak elé járul:
„Tessék, bácsi! Ez a sziv is Jó lesz a hazának!
Csináljanak majd belőle Kardot Palikának!"
A s z e g é n y ö z v e g y a s s z o n y ,
„Biró uram, azt hallottam, Hogy a haza nagyon szegény . .
Nekem sincsen más egyebem, Csak itt ez a Csákó tehén.
Ez adta a mindennapit, Ez táplált a gyermekemmel, Most elhoztam a hazának, Oda adom szeretettel!"
Biró uram csak hallgatja S könnyes szemmel tekint rája
„Hát azután miből ól majd?
Hogy az Isten is megáldja!"
„Majd megsegít a jó Isten, Biró uram, ne busuljonl Csak a haza ne szenvedjen, Csak a haza boldoguljon!"
A 48-as zászló.
Kishitű az, aki minden Zaj-zörejre megijed,
Kit, ha szelló ér csak, már is Megborzongat a hideg;
Kishitűek vagytok, hogyha
A semmire nagyot fogva, Azt a zászlót féltitek!
Volt az már nagyobb veszélyben Viharok kaptak bele,
Lengett, bomlott lobogója, Recscsent, roppant a nyele, Észak, nyugot frigyre lópe, Elárulta saját népe — 8 mégsem bírhattak vele!
Be volt húzva; most kezd épen Bontakozni, lengeni,
Ha kibontva: hisz a szellő Is könyebben lengeti!
Lehellet is meglebbenti, Hanem azért nincsen senki, Ei meg tudná dönteni!
Oda van az tűzve, verve, Hol a nemzet szive van.
Ellenében támadás, vagy
„Taktikázás" hasztalan;
Fönn a légben szárnya lebben, De maga csak erősebben Áll helyén meg biztosan.
F e h é r volt e zászló hajdan S rajt' a Szűznek képe volt.
A piros esik rája késóbb Mint szivünknek vére folyt, 8 igaz jogunk érzetében A reménynek zöldje szépen Szintén rája vándorolt.
Ne féltsétek ezt a zászlót, Élt ez át veszélyeket.
Olyan könnyen, olyan gyorsan Ne féltsétek ezt a zászlót, Megingatni nem lehet!
Ez jön még a más helyébe, Ez alatt ül Árpád népe Ezredéves ünnepet!
Bem apó.
Könny fakad a szivemben, Ha Bemre gondolok, Borostyánná fonódnak Lelkemben a dalok.
Hogy robog a csatába, Miként a fergeteg!
Csak ezt, csak ezt kiáltja:
Előre, székelyek!
Petőfi, mint hadistent, Lelkével öleli . . . S ott oldalán a lantját Kardjával pengeti.
Oh Bem apó, te ostor, Zsarnokság ostora!
Oh, Bem apó, te csillag, Szabadság csillaga!
Mért nem csókolhatom meg Harcztépte kezedet,
A mely szegény hazámért Száz sebből vérezett!
Te nagy, dicső, miért nem Borulhatok eléd,
Ki a költőt szeretve Kebledre öleléd!
Lelketek két viharnak Ölelkezése volt,
Bilincstörő villámot Tűzben czikázva szórt.
Oh Bem apó, megáldom Szótomló hamvadat!
Miért nem pihensz, csak ez fáj, A magyar ég alatt!
Könny fakad a szivemben, Mikor rád gondolok, Borostyánná fonódnak Lelkemben a dalok.
Márczius tizenötödikén.
Dobogjon föl a szivetek Erre a szép napra!
Hazánk fölött ekkor kelt föl A szabadság napja.
Beragyogott a nemzetnek Szive közepébe . . .
„Talpra magyar, hí a haza!"
Zúgott föl az égre.
A magyarok Istenére
Fogadták mindnyájan,
Megesküdtek, hogy nem lesznek Tovább rabigában.
Szállt az érzés a szivekből Bátor, szabad szárnyon;
Kirepült a gondolat is, Hogy, mint a sas, szálljon.
Fölpattant a börtönajtó, Lehullt a lakatja:
Örömében sirva fakadt A szabadság rabja.
Végig dörgött az országon:
„Nincsen többé rabság!"
. . . Dobogjon föl a szivetek!
Éljen a szabadság!
Pás a Lajos.
IV.
OKTÓBER 6.
Az apa fiaihoz.
Fiaim, fiaim, Jertek ide, jertek!
A tizenháromról ) Hadd beszélek nektek.
Véssétek szavamat Szívetekbe mélyen, Hogy dicső emlékük Mindörökre éljen.
Aradi vértanúk >
Nem? hiába haltak:
Poraikból^élet
Sarjad a magyarnak, Hallgasd csak a fűszált, Hallgasd a virágot, Azt susogja: magyar!
Védd a szabadságot!
Fénykoszorút fon az ószi nap sugára, A tizenhárom hós Tábornok szobrára.
A magyar nemzetnek Báhallatott könnye:
Sötét fájdalomnak Legragyogóbb gyöngye.
Rakd tele gyöngyökkel, Népem! Hadd ragyogjon Lánggal égjen lelked Ott azon a szobron!
Millióknak szíve Ha körűidobogja:
Akkor lesz belőle A szabadság szobra.
Az leng a szobornak Babérillatában:
Haljatok meg, ha kell, A hazáért bátran!
Fiaim, fiaim!
Legelső a haza . . . Szeressétek forrón!
Ez az édes anyja!
Október hatodikán.
— Mit olvasol, édes fiam?
— Egy gyönyörű tündérmesét.
— Tedd le, tedd le! Olvasgasd ma Magyarország történetét.
Olvasgass ma Damjanicsról,
Kiss Ernői 61, Nagy Sándorról . . . Olvass, fiam, az aradi
Tizenhárom tábornokról.
Magyarország története Hulló könynyel van beirva:
A szabadság Istennője Minden lapját tele sírta.
De egy sincsen olyan gyászos Mint az, a mely ö róluk szól . . Olvass, fiam, az aradi
Tizenhárom tábornokról.
Tudod-e, hogy mért haltak meg Azok a nagy, hős leventék?
Jól jegyezd meg, jól tanúid meg!
Mert a hazát hőn szerették.
Szeresd te is! . . . S a hősökért Ima szálljon ajkadról . . .
Tedd le azt a tündérmesét!
Olvass, fiam, az aradi Tízenhárom tábornokról.
A vértanuk szobra.
Ali komor nyugodtan nagy idők tanuja, Oreg Buda vára,
Sötét tekintettel néz mereven, búsan A szőke Dunára,
Permete esőben könnye pereg rája.
Alkonyi szellőben sóhajtása szólal:
Hajh! nem igy volt régen!
Mikor kapuján még a magyar holló ült Osi czimerében,
Mig a kétfejű sas elült félelmében.
Lakta híjdanában németverő Mátyás, Magyarok királya,
Most üres az udvar vendégfogadókép Nagy néha használja,
Ott telel ki egypár udvari lakájja.
Tisza, Duna mentén, merre Árpád földjét Hazafiak lakják,
Szomorú ünneppel megülik évente A vértanuk napját,
S nincs még szobor, oltár. Rakjuk le alapját!
Öregek megkezdték, munkás, uj erővel Folytassák az ifjak,
Ók állítsák fel a hatalmas emléket Apostolaiknak,
Legyen nagy, magas, hogy messze nyugat lássa:
Él még a magyar, mert él ím ifjúsága!
Az aradi tizenhárom.
Szomorúan tekint le az Ószi nap sugára, Az aradi tizenhárom Vértanú szobrára Köröskörül a sugarak Búsan csókolgatják, Az aradi t znnhárom Vértanú alakját.
Schün B.: Alkalmi kslleménjek 7
Az a nap a nemzet ajka, Avval csókolgatja . . . Felragyog a tizenhárom Vértanú alakja.
Pósa Lajos.
V.
VALLÁSOS TÁRGYÚ KÖLTEMENYEK
Gondviselő Isten.
Ki ruházta fel • mezők liliomát<
Ei visel hú gondot az égi, madárra?
Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát?
Eit nevez atyjának aa atyátlan árra?
— Él még a jó Isten! ö engem is szeret, Megadja, ha kérem, a mai kenyeret.
Az Úr hatalma.
Oh nagy Felség 1 hova tekintsek, Hol nem látom hatalmadat!?
A porszemben, a íényes napban Te megdicsőitéd magad!
Az égen, földön mindenütt Nagyságod fényes napja süt.
Engedd, mig csak tart életem, Nevedet dicsőítenem!
Mikor imádkoztok . .
Mikor imádkoztok, Kezeteket összetóve, A hazát ne feledjétek, Küldjetek egy fohászt értej Szívetekben honszerelem Égjen, mint a tüz, lobogva - Foglaljátok a hazát
Mindennapi imátokbal Drága föld ez nekünk, Ad kenyeret tejjel, mézzel, Ezer éve öntöízük már Hulló könynyel, honfivérrel.
Ezer éve, hogy a zászlót Feltűztük a Kárpátokra —
Foglaljátok a hazát Mindennapi imátokba!
Lengjen ott a zászló Verőfényben, zivatarban!
Minden magyar vigyázzon rá Le ne kapja a szél onnan.
