A m e n n y i r e erről t u d o m á s o m van, a k u b a i művészetet m á r nemzetközileg is é r t é - kelik, elismerik. E m l í t e t t e m m á r Alicia Alonso nevét és nemzeti b a l e t t ü n k e t . D e utalhatok egy ú j a b b keletű e s e m é n y r e is: f i a t a l zongoraművészünk, J o r g e Luis P r a t s elnyerte, elsőként a l a t i n - a m e r i k a i művészek közül, a M a r g u e r i t t e L o n g - J a c q u e s Thibault-díjat. Ugyancsak n e m r é g i b e n a Spanyol Királyi N y e l v t u d o m á n y i A k a d é m i a Alejo C a r p e n t i e r n e k ítélte oda a Miguel de Cervantes S a a v e d r a - d í j a t , regényírói é l e t m ű v é n e k elismeréseként. Azt hiszem, Nicolás Guillén k i m a g a s l ó é l e t p á l y á j á r a m á r n e m is kell u t a l n o m ahhoz, hogy érzékeltessem f o r r a d a l m i h a z á n k m ű v é s z e t é - nek és i r o d a l m á n a k jelenlegi helyzetét, viszonylag m a g a s színvonalát. A novellisták, költők, regényírók és zeneszerzők f i a t a l a b b nemzedékében is t a l á l h a t ó k a jövő s z á - m á r a nagy reménységet jelentő alkotók.
Személyes ízlésemre vonatkozóan, m e g kell vallanom, hogy — azon kívül, hogy nagy érdeklődéssel fordulok a politikai és történeti t á r g y ú m u n k á k felé — a m ű - f a j o k közül elsősorban a regényt kedvelem, az i r á n y z a t o k közül pedig a r e a l i s t a művészet különféle megnyilvánulásait. N e m vagyok a f a n t á z i a ellensége, s n e m ellenzem a különféle kifejezési eszközök használatának s z a b a d s á g á t s e m ; úgy v é l e m azonban, hogy az irodalom és a művészet nemcsak az e m b e r e k közötti k o m m u n i k á - ciós eszköz, nemcsak a valóság megismerésének eszköze, h a n e m n a g y m é r t é k b e n kell h a t n i a a n é p t u d a t á r a , művelődésére is. Ha teljesen eltávolodik ettől, találós k é r - déssé válik vagy éppen olyan eszközzé, amely kizárólagosan az Én k i f e j t é s é n e k szol- gálatában áll, akkor n e m tölti be szerepét, s következésképpen n e m elégít ki. Úgy érzem ilyenkor, hogy nagy lehetőségek m e n n e k veszendőbe.
Az interjút készítette:
ANDERLE ÁDÁM Fordította: BEJCZI MIKLÖS
ROBERTO FERNÁNDEZ RETAMAR
A forradalmi Kuba és a kultúra*
i
Érthető érdeklődés nyilvánul m e g a forradalmi K u b a k u l t ú r á j a i r á n t . Ez a k u l - • t ú r a igen változatos, konkrét alkotásokban jelenik meg. Az itt következő o l d a l a k o n azonban n e m k i m o n d o t t a n ezekre k í v á n u n k utalni. A m e n n y i r e igaz az a m e g á l l a p í - tás, hogy „az irodalom története egyben az irodalomra v o n a t k o z ó nézetek t ö r t é n e t e " , ugyanúgy leszögezhető az is, hogy a kulturális alkotások t ö r t é n e t e u g y a n c s a k m e g - egyezik az ugyanezekre az alkotásokra vonatkozó nézetek történetével, a k u l t ú r á v a l kapcsolatos nézetek, felfogásmódok történetével. Ez u t ó b b i a k közül t e k i n t ü n k á t n é - hány, az ú j K u b á v a l kapcsolatos felfogást. És e k é r d é s m e g v i l á g í t á s á b a n , n y i l v á n v a l ó okok (korlátok) miatt, elsősorban s a j á t m u n k á i n k r a t á m a s z k o d u n k .
Mint köztudott, a „ k u l t ú r a " eléggé vitatott t e r m i n u s . A t o v á b b i a k b a n e n n e k k é t értelmezésével k í v á n u n k foglalkozni: a kettő összefüggésben áll, de n e m azonos egyik a másikkal. Az egyik az az értelmezés, a h o g y a n a m ű v é s z e t sok t a n u l m á n y o - zója és m a g y a r á z ó j a h a s z n á l j a : szerintük, és még sokak szerint, a „ k u l t ú r a " k i f e j e z é s a művészetekre korlátozódik, ide értve az irodalmat is. A m á s i k értelmezés, a m e l y e t elsősorban etnológusok és történészek használnak, sokkal szélesebb k i t e r j e d é s ű : egy meghatározott közösség anyagi és szellemi alkotásainak r e n d s z e r é t öleli fel. A k ö -
* Előadás a Yale Egyetem 1977 októberében Kubáról tartott szemináriumán.
48
vetkező oldalakon ezért egyrészről a forradalmi Kubában a művészetekkel kapcso- latban létező néhány nézetre kívánunk kitérni, másrészről pedig érinteni szeretnénk
— olyan értelemben, ahogyan az utóbbi években itt nálunk ezeket felvetettük és megvitattuk — néhány, a kubai kultúra összességére vonatkozó fogalmat.
II
Köztudott, hogy az 1959-es forradalmi győzelemtől kezdve a kubai művészet igazi fellendülésének lehettünk tanúi. Ez a fellendülés azt hozta magával, hogy nem- csak a művek száma növekedett jelentős mértékben, hanem elsősorban ezeknek a műveknek a funkciója. Olyan tényről van szó, amely az első pillanatokban — több ok következtében — talán nem volt ilyen világosan érzékelhető. Elegendő, ha ezen okok közül emlékeztetünk a történelmi események erőszakos jellegére, valamint a forradalmi folyamat fejlődésére, amely — mielőtt még szocialista szakaszába jutott volna — 1959-ben és 1960-ban viharos jellegű, népi demokratikus szakaszon ment keresztül. A következő, a szocialista jellegű szakaszban jön létre a kubai forradalom első jelentős, kulturális kérdéseket tárgyaló dokumentuma: az a beszéd, amelyet Fidel Castro — több, írókkal és művészekkel folytatott eszmecserét követően — 1961.
június 30-án mondott, s amely később ezzel a címmel válik ismertté: „Az értelmi- séghez szólunk." Ennek a döntő jelentőségű 1961-es évnek során (ismeretes, hogy ez az alfabetizálás gigantikus kampányának és a Playa Gironi győzelemnek is az éve) megalakul a Nemzeti Kulturális Tanács, valamint a Kubai írók és Művészek Nem- zeti Szövetsége; ezek a szervek olyan, már 1959-ben létrehozott intézményekhez csatlakoznak, mint a Kubai Filmművészeti és Filmipari Intézet, valamint a Casa de las Américas (Amerikák Háza). Mindez, bizonyos mértékig, a kulturális terület- nek rögtön a szocialista szakasz kezdetén meginduló forradalmi intézményesítését jelenti.
A n n a k ellenére, hogy számolni lehetett kiváló alkotók által még a forradalmi győzelem előtt létrehozott művekkel, azok a műalkotások, amelyeket maga a forra- dalom ihletett, egyelőre még csak elkezdtek feltünedezni. De jó néhány ezek közül már sajátos vonásokat mutatott. így például, az irodalom esetében nem maradhatott következmény nélkül az a tény, hogy akkor folyt az alsó osztályok — a forradalom gerince — nagy részének alfabetizálása. Azokban az években nem az olvasást meg- követelő, írott irodalom játszott elsőrendű szerepet, hanem a beszélt irodalom. És ezen a szóbeli irodalmon belül elsőbbséget élvezett a szónoki beszéd, amely közvet- len módon jutott el a hallgatósághoz, vagy pedig a rádión és a televízión át, vagyis azoknak az eszközöknek a segítségével, amelyek a nép kezében rendkívüli szerepre tettek szert. Ha igaz is, hogy Jósé Martit követően (aki kiváló szónok volt, életműve pedig szüntelen orientálásul szolgált a kubai forradalom számára) a függő, félgyar- mati köztársaság idején a szónoklat elveszítette minden gyakorlati hatékonyságát, esztétikai értékét, 1959-től kezdve visszaszerezte e két alapvető jellemzőjét. Ezen- kívül az a sürgető szükség, hogy az ország végre igazán megismerje — és elismer- tesse — magát, a r r a ösztönzött, hogy különféle tanúságtételek lássanak napvilágot a fegyveres harcról, a nép férfiainak és asszonyainak napi munkájáról, életéről. Ez a tanúságtevő igény más műfajokra is átterjedt, különösen a költészetre, amely K u b á - b a n megőrizte a paraszti decimák szóbeli f o r m á j á t ; a vidéken széltében-hosszában énekelt decimák ismét harci fegyverré váltak. A városi költészet is — gyakran ma- gának az alkotónak a közreműködésével — elbeszéltté változott, vagy pedig köznapi nyelvezetre tett szert, mindennapi, közvetlen témákat dolgozott fel, hozzáférhetővé vált a nagy többség számára, s végezetül olyan énekelt költészetté alakult, amely a régi lírai költészetet gitár segítségével terjesztett lírává formálta, s amely az egész világon ismertté tette a „Nueva Trova" (Űj Dal) művelőinek a nevét.
Megjelent ugyanakkor egy, a századdal egyidős művészet, amelynek azonban Kubában a forradalom győzelmét kellett kivárnia ahhoz, hogy organikus létre tehes- sen szert: a filmművészetről van szó, amely hamarosan létrehozta az információ és 4 Tiszatáj
a szépség terjesztésének közvetlen eszközét, a dokumentumfilmet. Ez élő módon m u t a t j a be a forradalom küzdelmeit és vívmányait, s filmművészetünkben központi helyet foglal el.
Előtérbe kerültek más, a nép által gyorsan felfogható művészeti ágazatok is:
a karikatúra, a fotóművészet, s valamivel később az alkalmazott grafika, amely nagyhatású üzenetét számos plakát, kerítés, palánk segítségével terjeszti az egész országban.
Néhány évvel 1959 után m á r elmondható volt, hogy a kubai forradalom m e g - alkotta saját művészetének első mintapéldányait: olyan művészetet hozott létre, amelynek meghatározója az általa betöltendő funkció, s amelyben a f o r m á k h ű e n és szervesen illeszkednek ehhez a funkcióhoz. Szónoklat, tényirodalom, elmondott és énekelt költészet, dokumentumfilm, karikatúra, fotó, plakáton, kerítésen és palánkon megjelenő alkalmazott grafika, a nagy tömeggyűlések színhelyéül szolgáló, s e n n e k 'megfelelően kialakított terek — mindez olyan instrumentális, direkt, napi művésze-
tet jelentett, amelynek határozott, hasznos szépsége volt, a n n a k megfelelően, a m i r e saját kora igényt tartott. Természetesen, fejlődtek más művészeti ágazatok is (mint például a klasszikus balett és a modern tánc); a forradalom által támogatott m ű v é - szeti felvirágzás keretében ezek is segítséget, ösztönzést kaptak. E helyen a z o n b a n azokat az alkotásokat kívántuk kiemelni, amelyek — véleményünk szerint — a leg- inkább jellemzik a folyamatot, minthogy a folyamat közvetlen szükségletei követ- keztében jelennek meg és fejlődnek.
Nyilvánvaló, hogy ezek a művek olyan felfogásbeli kihívást hoztak magukkal, amelyet — nagyon leegyszerűsítve — így fejezhetnénk ki: valójában műalkotások ezek? A néhány évvel azelőtti K u b á b a n nehéz lett volna igenlően válaszolni e r r e a kérdésre, amikor egy szónoklatról, valamely plakátról vagy egy filmhíradóról volt szó. No igen, de az akkori negatív válasz ugyanolyan logikus volt, m i n t a későbbi pozitív válasz. Az ú j követelményeknek szervesen megfelelő ú j m ű v e k eltérő módon illeszkedtek be a társadalom totalitásába, s ennek következtében olyan esztétikai funkció hordozóivá válhattak, amelyet az előző — látszatra hasonló — m ű v e k nél- külöztek.1 A nagyszabású gazdasági, politikai, társadalmi átalakulásnak megfelelően nemcsak a művek alakultak át, de átrendeződtek a művészit és a nem művészit egymástól elválasztó határok is. Ezenkívül átrendeződtek a határok a művészinek tartott kategórián belül is abban a tekintetben, hogy mi t a r t a n d ó középpontinak és mi periferikusnak. Vagyis az e r r e vonatkozó fogalmak, felfogásmódok energikus, gyors átalakulása zajlott le.
Ennek a ténynek a megértése és elfogadása számos következménnyel j á r n a m ű - vészetünk összességének megítélése tekintetében is. így például kitűnne, m e n n y i r e hamis az a nézet, hogy Marti azért nem tudott kiteljesedni mint író, mert — a lát- szat szerint — politikai feladatai ebben megakadályozták, s a r r a kényszerítették őt, hogy gyakorlatilag irodalmon kívüli műfajokkal foglalkozzon. E nézet szerint az iro- dalom olyan történelmietlen felfogása a megfelelő, amely bizonyos meghatározott,
fiktív jellegű, s a priori központinak tekintett m ű f a j o k a t privilegizál, m á s o k a t pedig
— utilitaristának, „szolgálónak" tartva őket — a perifériára szorít. Ennek folytán Marti, aki különösen ez utóbbiakat művelte, úgy jelenne meg, mint rendkívüli tehet- ségű író, aki mindamellett — ami a műveit illeti — végzetesen hibás, hiányos, peri- ferikus jelentőségű életművet hagyott hátra. Ha azonban elutasítjuk ezt a történel- mietlen felfogást, s művét beágyazzuk az általa megélt konkrét helyzetbe, m e l y n e k követelményeihez oly hű volt mint más senki, akkor láthatjuk, hogy — éppen ellen- kezőleg — szolgálatot teljesítő műve irodalmunk központi vonalában található, és hosszú időn át irodalmunk peremén leljük fel az úgynevezett fikcióműfajokat, a m e - lyek más körülmények között természetesen n e m szorulnak ki szükségszerűen a perifériára.
Ennek a jelenlegi gyakorlatból született, de a múltba is pillantó ú j t u d a t n a k másik példáját képzőművészetünk szolgáltatja. Az a jelentős hely, amelyet — első- sorban plakátokon, kerítéseken megjelenve (ahol formai szempontból természetesen hasznosulnak századunk harmadik évtizedének gazdag kubai festészeti h a g y o m á n y a i 50
is) — a grafika a forradalomban elfoglal, lehetővé teszi azt is, hogy megfelelően érté- keljük a XIX. század legjelentősebb kubai képzőművészeti megnyilvánulását: a litográfiát, amely alapvetően a dohányiparhoz kapcsolódott. Ennek köszönhetően nagy mennyiségű, s igen eredeti utilitarista alkotás jött létre. Ezek azonban — ahe- lyett, hogy a galériákban és a múzeumokban állították volna ki őket — a szivaros dobozokon jelentek meg.
Az a feltörekvő, fejlődésben levő művészet, amelyről az előbbiekben beszéltünk, nem jelenti természetesen a kubai forradalom egész művészetét. Nem jelentette ezt m á r a kezdeti években sem. És sokkal kevésbé jelenti ezt ma, amikor, ezeknek az esztendőknek elmúltával, a feltételek már eltérőek. Akkor, amikor győztes, konszoli- dált, intézményesülő folyamatról van szó, amikor m á r teljességgel alfabetizáltuk az országot, s amikor már jelen vannak a forradalom által kiképzett ú j nemzedékek, a művészettel szemben támasztott követelmények nem egy kérdésben különbözőek. Mi- közben új, értékes, a munkás- és paraszttömegekhez közvetlenül kapcsolódó, s gyak- r a n az ő problémáikat megjelenítő színházművészet fejlődik ki, az figyelhető meg, hogy általában nagyobb szerep jut a fikciójellegű műveknek, amelyek sokszor a tanúságtevő tényirodalom örökösei: nagyobb szerep jut a novellának, a regénynek (még a detektívregénynek is), a gyermekirodalomnak, a játékfilmeknek, a tanulmá- nyoknak, s talán még a táblakép-festészetnek is. Igaz, ami a képzőművészetet illeti, a legkiemelkedőbb az az építészeti és városrendezési munka, ami az ú j közösségek- Kel, a vidéken létrehozott iskolákkal kapcsolatos. És, mindezzel együtt, megjelenik az a gyakran rövid életű művészet, amelyet a nagy képzelőerejű nép a Forradalom Védelmi Bizottságai m u n k á j a során hoz létre. Mind a nyelvezet, mind pedig a kép- zelőerő bonyolultabbá válik. A Köztársaság Alkotmánya, amelyet az egész nép ha- gyott jóvá, kimondja (38. paragrafusában) azt, amit Fidel már tizenöt évvel ezélőtt leszögezett az előbbiekben idézett beszédében („Az értelmiséghez szólunk"): „ . . . a művészeti alkotás szabad minden olyan esetben, amikor a tevékenység tartalma nem ellentétes a forradalommal. A művészetben a kifejezési formák szabadon választha- tók meg." Ügy tűnik, hogy művészetünknek azt a türelmetlen, nyers szakaszát, amely elválaszthatatlanul hozzátartozott az agressziók, a dicső harcok, s a gyors döntések időszakához, olyan kiegyensúlyozottabb, nagyobb perspektívát nyújtó sza- kasz követi, amelyben főként az ideológiai harcon van a hangsúly. Így lesz-e való- b a n ? Meg kell v á r n u n k az elkövetkező éveket, hogy megfelelő választ adhassunk erre. Ilyen természetű tény, természetesen, szintén befolyásolná a művészetünk más szakaszaira és alkotásaira vonatkozó értékelésünket, éppen úgy, ahogyan az előző esetben is történt.
III
Az a Martival kapcsolatban említett ellentét, amely az elméleti, értékelésre szol- gáló követelmények és a konkrét művek között állt fenn, nem volt más, mint a poli- tikai és gazdasági függőség által meghatározott helyzet egy partikuláris esete; ez a helyzet természetesen a kulturális területen is éreztette hatását, sőt még a kultúrával kapcsolatos fogalmakban is. A kubai forradalom, amely az ország gazdasági és poli- tikai felszabadítását tűzte célul maga elé, nem lett volna teljes, ha nem vetette volna fel a kulturális felszabadulás szükségességét is, ha nem indított volna harcot az úgynevezett kulturális gyarmatosítás ellen. Ez a küzdelem különösen intenzívvé válik 1971-től, az Első Országos Nevelésügyi és Kulturális Kongresszus megtartásától kezdve. Amikor azonban ezt a kifejezést használjuk, akkor m á r nagy mértékben áttértünk a „kultúra" szó általunk használt értelmezéseinek egyikéről a másikára.
A kubai kultúra sajátosságainak a védelmezése ma már nemcsak azt jelenti, hogy oltalmazzuk a művészetek sajátosságait, hanem azt is, hogy védelmezzük azt a nagyobb kiterjedésű együttest, amelybe e művészetek beletartoznak. Egyszóval, szem- betaláljuk magunkat a nemzeti kultúra összetett problematikájával. Kubának, ennek az előbb gyarmati, m a j d később újgyarmati országnak a története nemcsak a belső osztályharcok története, hanem azé a külső harcé is, amelyet az egymást követő 4*
anyaországok ellen folytatott. Ebből következően a nemzeti k u l t ú r a védelmének nyil- vánvaló politikai jellege van. És természetesen ebből következik az is, hogy b á r m e l y valóságos, az országban végrehajtandó politikai akciónak számba kell vennie az említett kultúra kérdését. Ezt tette a jelenlegi kubai forradalom, olyan mélységgel, amelynek előzményeit csak Martinál és a harmincas évek elbukott f o r r a d a l m á n a k harcosainál találhatjuk meg.
A kérdés, mint ismeretes, igen problematikus. N e m ugyanúgy vetődik fel egy olyan ország előtt — mint Vietnam —, amely ugyan elszenvedte a gyarmatosítást, de már azelőtt is létezett, és egy olyan ország előtt — mint K u b a —, amely elszenvedte a gyarmatosítást, de belőle született. Mi kubaiak spanyolul beszélünk és nemzeti sportunk a baseball. De nem az ilyen természetű tények, amelyeket népünk asszi- milált és újjáalkotott, jelentik a kulturális kolonializmus megnyilvánulását. A k k o r hát, melyek a valóban ezt mutató tények? Az ennek a kérdésnek a megválaszolására irányuló próbálkozások töltötték ki az utóbbi években a témáról kubaiak által foly- tatott meditálás jó részét, hiszen egyáltalában nem arról van szó, hogy ostoba módon bezárkózzunk más országok előtt. Erre m á r Marti választ adott a múlt század végén:
„Be kell oltani a világot köztársaságainkba — mondotta —, de a törzs köztársasá- gaink törzse kell hogy legyen." Ilyen módon a világ felé való nyitásért szállt síkra, de azzal a feltétellel, hogy ehhez egy hatalmas, erős, közös törzs álljon rendelkezésre.
Ha nincs meg ez az utóbbi, akkor nincs hová beoltani, és a művelet teljességgel csak az utánzásra szorítkozik; ez viszont a kolonialista gyakorlat jellegzetes p é l d á j a . Nem szükséges különösebben bizonygatnunk, hogy a kubai forradalom ebben a tekintetben is hűséges volt a Martitól ránkmaradt figyelmeztetéshez, s erőinek m é r - tékében mindent megtett azért, hogy képes legyen m a g á b a oltani a világot, erősíteni
„köztársaságaink törzsét". Hiszen Marti nem gondolta, és mi sem úgy vélekedünk, hogy a kubai nemzeti kultúra problémái elválaszthatók lennének Amerikánk n e m z e - tek feletti kultúrájának kérdéseitől. Éppen ellenkezőleg, az a tudat, hogy saját helyi kultúránk egybekapcsolódik egész Amerikánk kultúrájával, különösen erőteljessé vált Kubában a forradalom 1959-es győzelme óta, attól az eseménytől kezdve, amely az első függetlenség kivívásának évei óta a legjelentősebb volt ezen a földrészen. Egy- általában nem túlzás, ha ezt az eseményt úgy tekintjük, mint Amerikánk második függetlensége kivívásának kezdetét, annak a második függetlenségnek, amelyet M a r t i már hetven évvel ezelőtt követelt. Így fogták ezt fel, az első pillanattól kezdve, a latin-amerikai és a karib-tengeri országok népei, s így tekintett rá elsősorban m a g a a kubai nép, jól tudva, hogy előrehaladó forradalma nem más, m i n t egy sokkal ki- terjedtebb, szélesebb forradalom egyik fejezete, ahogyan történelmünk is csak egyik fejezete egy sokkal szélesebb történelemnek. Ilyen módon feléled a kontinentális azonosulás és felelősség kérdése, amely párosul minden igazi latin-amerikai f o r r a - dalmi akcióval, legyen szó Bolivár hőskölteményéről, vagy Fideléről, vagy Che hősi tetteiről.
Minden kétséget kizáróan, Amerikánk egy egység, jóllehet drámai, fenyegetett helyzetben levő egység, amelyet dialektikusan egybekapcsolódó részek alkotnak. Ezen az egységen belül bármely lelkiismeretes megfigyelő három nagyobb övezetet külön- böztethet meg, amelyeket leegyszerűsítve Indoamerikának, A f r o a m e r i k á n a k és Euro- amerikának nevezhetünk. Ezek az amerikai övezetek megfelelnek annak, amit Darcy Ribeiro brazil etnológus így nevezett el: tanúságtevő népek, ú j népek és átültetett népek. Mindannyiukban közös, hogy előbb gyarmatosított, m a j d ú j gyarmatosított n é - pekről van szó, amelyeket mint kizsákmányolási övezetet a kapitalista világpiachoz csatoltak. Mindannyiukban közös az is, hogy számos, különféle természetű v o n á s u k azonos. Ezért alkotnak egységet. Ez az egység azonban nem jelent uniformizálást vagy monotóniát, s az alól sem ment fel, hogy r á m u t a s s u n k az egyes övezetek spe- cifikus jellemzőire.
Kuba az afroamerikai ú j nép példája, vagy ahogyan Fidel nemrégiben m o n d t a :
„latin-afrikai". A mi karib-tengeri övezetünk azt az ültetvényes rendszer által f e n n - tartott társadalmat foglalja magában, amelyben nagy számú afrikai eredetű e m b e r - anyag található, és ez a tény döntő hatást gyakorolt kultúránkra, sőt még a n n a k a 52
területnek a déli részén is, ahol ma az Egyesült Államok található. Legközelebbi történetünk a Karib-tenger története, ama tengeré, amely a kapitalizmus hajnalán t a n ú j a volt az európai hódítók megérkezésének és annak, hogyan intézték el itt kalózvitáikat; ama tengeré, amely látta felemelkedni a szomszédos Haitin a világ egyetlen győzelmes rabszolgaforradalmát, Kubában pedig azt a háborút, amelynek m á r akkor az volt a célja, hogy „Kuba függetlenségével időben megakadályozza az Egyesült Államoknak az Antillákon való terjeszkedését, és azt, hogy félelmetes ere- jével rázúduljon Amerikánk földjeire"; ama tengeré, amely ebben a században látta megindulni a szocialista forradalmat Amerika földjén, és azt, hogy az észak-ameri- kai imperializmus elszenvedte ezen a földön első katonai vereségét. Kultúránk ebből a viharos, nyugtalan történelmi környezetből táplálkozik.
De amennyire igaz az, hogy — amint azt ezekben az években megállapítottuk — a kubai kultúra a karib-tengeri övezet kultúrájának része, igaz az is, hogy — ugyan- olyan okok folytán — része a latin-amerikai kultúra összességének, egész Amerikánk k u l t ú r á j á n a k is. És ezen keresztül más kultúrákkal is kapcsolatban áll. így például, jóllehet hangsúlyozzuk eredeti, sajátos vonásainkat, képtelenség lenne megtagadni azokat a kapcsolatokat, amelyeket az úgynevezett „nyugati kultúrával" megőriztünk;
ez utóbbiról m á r Mariátegui is látta, hogy tulajdonképpen nem volt más, mint a fejlett kapitalizmus m á s f a j t a elnevezése. A mi esetünkben még nagyobb képtelenség lenne, ha megtagadnánk azokat a nyilvánvaló kapcsolatokat, amelyeket a ránk oly nagy hatást gyakorló spanyol kultúrával megőriztünk; ez utóbbit „paleonyugatinak"
(ősnyugati) neveztük. És természetesen, amint arra m á r emlékeztettünk, történeti létezésünk fontos része erős afrikai gyökerekkel rendelkezik, amelyek a kubai élet számos aspektusában megnyilvánulnak,2 ugyanolyan módon, ahogyan más latin- amerikai országban is szembetűnőek a bennszülöttek által kialakított realitások.
Mindez a hozzájárulás (bennszülöttek, paleonyugatiak, afrikaiak, nyugatiak) sajátos kultúrában olvadt össze, Amerikánk kultúrájában, amelyhez a kubai kultúra is kap- csolódik.
Ennek a ténynek a leszögezése semmiképpen sem jelenti annak elfelejtését, hogy bármely osztálykultúrán belül fennáll az a megoszlás, amelyre szokott, világos mód- ján Lenin utalt: az elnyomó és az elnyomott kultúrája. Arról sem feledkezünk meg, hogy egy olyan félgyarmati övezetben, amilyen Amerikánk volt és jelentős mérték- ben maradt is, az elnyomó kultúrája arra törekszik, hogy azonosuljon a gyarmatosító kultúrájával, amely fölényes gonoszságával tűnik ki, s amelyet — közvetve vagy közvetlenül, alázatosan és alávalóan — maguk a gyarmatosítók szolgálatába szegő- dött helyi osztályok terjesztenek. Ebből következően ennek az úgynevezett latin- amerikai kultúrának a teljes, kritikátlan elfogadása — még ha öntudatlanul, akarat- lanul is történne — a gyarmatosítás és az imperializmus ú j a b b megtestesülését jelen- tené. Mi természetesen az igazi, autentikusan latin-amerikai alkotásokra gondolunk, nem pedig azokra, amelyek puszta utánzatok, vagy felületes, megfakult ismételgeté- sek. A K u b a Kommunista P á r t j a I. kongresszusán 1975 decemberében jóváhagyott
„Tézis a művészeti és irodalmi kultúráról" világosan fejtette ki ezt a kérdést, amikor a következőket szögezte le:
„Hazánk testvéri egységben áll Latin-Amerika és a karib-tengeri térség népeivel, támogatja kultúráik cseréjét és kölcsönös megismerését, nem feledve ugyanakkor, hogy ügyelni kell arra, hogy ne tartsuk ezen népek eredeti kulturális megnyilvánu- lásainak azokat, amelyeket az imperializmusnak sikerült meghamisítani és eltor- zítani."
A továbbiakban megállapítja:
„Az országunkban folytatott irodalmi, művészeti alkotó tevékenységnek ahhoz a harchoz kell hozzájárulnia, amelyet Latin-Amerika és a karib-tengeri országok népei vívnak természeti kincseik visszaszerzéséért, gazdasági függetlenségükért és politikai szuverenitásukért; hozzá kell járulnia ezenkívül ezen népek nemzeti kultúrája meg- védelmezéséhez, melynek értékei kulturális kincsünk részét képezik. Ahogyan forra- dalmunk, az amerikai történelem legmélyrehatóbb, legjelentősebb forradalma hozzá- járul a testvérnépek felszabadulásához az imperializmus hatalma alól, ugyanilyen
módon kulturális t e v é k e n y s é g ü n k n e k is m e g kell felelnie, erőteljességét és i r á n y u l t - ságát illetően, e n n e k a történelmi célkitűzésnek."3
Mindez a k u b a i f o r r a d a l o m s z á m á r a nagyszerű kihívást, becsületbeli f e l a d a t o t jelent: megvédelmezni — szocialista perspektívából — l a t i n - a m e r i k a i és k a r i b i n e m - zeti kultúráinkat, egész A m e r i k á n k összetett, nemzetek feletti k u l t ú r á j á t ; h o z z á - j á r u l n i ahhoz, hogy megőrizzük e közös örökség legjobb, legtisztább, legalkotóbb j e l - legű részét, s — t e k i n t e t b e véve a törvényszerűen szocialista jövőt — ösztönözzük fejlődését. Ez a jövő, a m u n k á s - p a r a s z t szövetség győzelmével, m á r K u b a j e l e n é t alkotja, és így alapvető módon köt össze b e n n ü n k e t egy m á s i k közösséggel: a h a t a l - mas, egyre növekvő szocialista táborral, ahol ma — h a t v a n évvel a N a g y O k t ó b e r u t á n — m á r az emberiség nagy része él, s amely k i t e r j e d az egész földgolyóra.
A kubai f o r r a d a l o m legjelentősebb kulturális célkitűzése t e h á t az, hogy — a u t e n - tikus gyökereink felhasználásával, amelyeket mindenkinél p o n t o s a b b a n Jósé M a r t i jelölt meg — fejlesszük a Jósé Carlos Mariátegui által „hősi a l k o t á s n a k " n e v e z e t t szocializmus felszabadult, merészen modern, h u m a n i s t a és testvéri jellegű k u l t ú r á j á t , hozzájárulva ily módon is ahhoz, hogy Marx, Engels és L e n i n eszméi, álmai, h a r c a i sokat szenvedett mesztic n é p ü n k vérévé és húsává v á l j a n a k . így s z a b a d u l h a t m e g n é p ü n k előtörténetétől, s léphet b e valóban emberi, k i z s á k m á n y o l á s n é l k ü l i és m e g - különböztetésektől m e n t e s történelmébe. A kubai k u l t ú r p o l i t i k a l e g ú j a b b d o k u m e n - t u m á b a n , a k u b a i írók és művészek n é h á n y nappal ezelőtt lezajlott II. k o n g r e s s z u s á n elmondott záróbeszédben, A r m a n d o H a r t kulturális m i n i s z t e r a következő s z a v a k k a l összegezte k u l t ú r á n k alapvető i r á n y á t : „Kiindulva abból, a m i a m i é n k és n e m z e t i , h a l a d j u n k előre tudatosan afelé, a m i a m i é n k és e g y e t e m e s : a szocializmus felé."4
Fordította: BEJCZI MIKLÖS
J E G Y Z E T E K
1. Ez természetesen eléggé gyakori a történelemben. Jan Mukarovsky így Irt erről: „ugyanaz a Jelenség, amely bizonyos időszakban, országban stb. az esztétikai funkció elsőrendű hordo- zója volt, képtelennek bizonyulhat ennek a funkciónak betöltésére más időszakban, ország- ban stb." (La funztone, la norma e 11 valore estetico come fatti sociale, olaszra fordította Sergio Corduso, Torino, 1971. 39. 1.)
2. Mint ismeretes, Fernando Ortlz részletekbe menően tanulmányozta, kutatta ezt a jelenséget, s ő alkotta meg a „transculturación" („átkulturálódás") terminust, amellyel a vitatható
„acculturation" („kultúraátvétel") terminust kívánta helyettesíteni. Ortiz összes műveinek kiadása jelenleg van folyamatban Havannában.
3. Tesis sobre la cultura artística y literaria (Tézis a művészeti és irodalmi kultúráról). Közli Politica cultural de la Revoluclon Cubana, Documentos, Havanna, 1977. 87—88. 1.
4. A tanulmányból elhagytuk a lábjegyzeteket, melyek az egyes megállapítások forrásaira utal- tak. Csak ott tartottuk meg, ahol tartalmi Jellegű információt tartalmazott a jegyzet.
54
