Két ismerős

FEKETE GYULA

Két ismerős

1. „ M I N D E N F Á J D A L O M BELÉM H A S Í T . . . "

J ó pár esztendeje ismerjük m á r egymást, azt mondhatom, baráti „beszélő vi- szonyban" vagyunk, de sohasem találkoztunk még. Valamilyen rádió jegyzetemre érkezett az első levél H. Vilmosnétól, Székesfehérvárról, s azóta állandósult köz- tünk a levélbeli kapcsolat.

Ű j r a átnéztem több mint félszáz levelét, s egyetlenegyet sem találtam olyat, amely ne elsősorban közgondokat bolygatna, közügyeket feszegetne. Ahogy ő maga is — egyik régi levelező partnerét, Veres Pétert emlegetve — vallja: megtanította a z élet népben, nemzetben, szocializmusban gondolkozni.

Nem m i n t h a magán g o n d j a - b a j a n e m volna több az elégnél. Az alábbi magnó- beszélgetés is sokáig halasztódott, m e r t baleset érte, kórházban feküdt hetekig.

Beteges férje, akiről annyi gyöngédséggel írt leveleiben, időközben meghalt, s így ez a nagyszívű asszony — legalábbis a népmozgalmi statisztika minősítése szerint — egyedül maradt.

És a csapások nem szűnnek. Most, beszélgetésünk előestéjén táviratot k a p t a m : n e a lakásán keressem majd, ha Székesfehérvárra megyek, h a n e m a megyei kór- házban. Bevitték a mentők, súlyos műtét előtt áll, de az orvosok a beszélgetést engedélyezik.

.Viszem külön dossziéban gyűjtögetett leveleit is. Van időm olvasgatni a vonaton.

„ . . . Otthon, amikor még csitri voltam, lázadó Petúr bánnak tituláltak. Mindig az emberi jogok elégtelenségével volt bajom. Valami van, de n e m az igazi — mon- dotta a legkedvesebb orosz művész, Rajkin. — Messze vagyunk m é g ? . . . Messze. — K á r ! De szerettem volna megérni, hogy mindenki osztatlanul b o l d o g . . . "

„ . . . A felnőtté avatás 18 éves korban olyan, mint amikor azért szedik le a gyümölcsöt, hogy szállítás közben é r j e n be — í z e t l e n . . . Szembe állították a gyere- keket természetes éltetőikkel, a s z ü l ő k k e l . . . Nem könnyű ma fiatalnak lenni. Ren- geteg az útvesztő. Legalább az élet gondját-felelősségét ne akasszuk korán a nya- k u k b a . . . A nő is, mióta egyenjogú, alig b í r j a — ha becsületes — cipelni a rárótt terheket. Egyrészt nagyon jó, biztonságot ad, és adna többet is, ha a nők tudnának élni vele. Sajnos, a fiatal nőnem azt hiszi, a buli s a fiúzás jelenti az egyenjogúsá- got. Szinte m á r azt kell képzelnem, rosszabb a helyzet, mint azelőtt volt. Kiszol- gáltatottak a fiúknak a lányok. Ha nem engednek, nincs partner. Van lány elég, ki kész egy kis b u l i r a . . . És ez az ordító, undorító dzsungelláz a rádióban . . . " .

„ . . . Lányainkat kiszolgáltatjuk az idegeneknek. Üzletszerű kéjelgés büntetésére van paragrafus, de nincs • akadálya. Smárolunk übtre. Különös v é g l e t e k . . . A nő soha n e m volt olyan olcsó, m i n t most. Persze egyenrangú. Micsoda téves felfogás, hogy a fiatal éljen ingerei szerint! Mennyi t r a g é d i a ! . . . "

„ . . . M i é r t ipar a kellemes és ártalmatlan időtöltés? Menekülés ez, k é r e m ! . . . Folyton terelnek minket, gondolatainkat, érzéseinket. Mindig tanulunk, folyton oku- lunk — kell, előírás. Művészet? M a i ? . . . Enyhe viszolygás fog e l . . . A rádiót szere- tem, nem a .tévét. A rádió szabad mozgást engedélyez; térben és időben mindenkori

3 Tiszatáj 33

hangulatomnak megfelelő műsort nyújt. Leköt és szórakoztat. A tévé gőgös és egyed- uralkodó zsarnok. Azt teszi velünk, amit akar . . . Lehet erről vitázni ad i n f i n i t u m , de — érdemes? A fiatalok a f á j - f á j - f á j - é r t őrjöngenek, a rekedt ordítozást é n e k n e k minősítik, a blőd arcok kötelezőek — hol itt a h u m á n u m ? . . . Nos, én elég é r e t t n e k érzem m a g a m (mille pardon!), hogy az olvasmányaim m a g a m válasszam meg. Hogy érett vagyok, ezt köszönhetem életem göröngyeinek, k o r o m n a k és n e m utolsósorban annak, hogy szerencsém volt még életem első szakaszában megismerni n a g y o n sok könyvet, értékes írói a l k o t á s t . . . Amiben hittem, a m i é r t baromi módon dolgoztam, abban csalódtam. Az ember alkot Holdra repülő instrumentumokat, de n e m t u d j a megalkotni magát az embert... Ami pedig népem kikapcsolódni a k a r á s á t illeti — neki van igaza. Az élet egyre hajszoltabb, ezer gond és kevés l e h e t ő s é g . . . Bekap- csolódni pedig nem is veszélytelen. Mindjárt valamilyen »ista« lesz a j ó a k a r a t ú e m b e r b ő l . . . "

„ . . . K ü l s ő s é g ! . . . A tévé-divatbemutatók olyanok, m i n t h a k o r u n k b a n csupa multimilliomos, munkátlan nő élne. Amikor a modellek felvonulnak, a k o m i k u m ingerel. Hasonlítani a k a r u n k r o p p a n t módon. P r é m és egyéb csiricsáré, h a t a l m a s fülönfüggők, mint a zulukaffereknél, lim és lom. Mikor lesznek o r r k a r i k á k ? . . . No és Lollók, Sophiák, Beatek, szex, üvöltés, mini, rémes l á b s z á r a k . . . Picasso zöld, lila, háromszemű, vállon szem, homlokon szem, tömbök egymáson, zenebona. És él- vezni, élvezni, élvezni. Tülekedés, e r ő s z a k . . . Kedves, kedves Neptunus! Ilyen világ- ban bakternek l e n n i ! . . . "

„ . . . Hiányzik-e az anya a gyermek életéből vagy s e m ? . . . Persze n e m a

»modern« nőt értem az anyán, a mindig ideges, siető, kapkodó, p á r j á é r t is reszkető (ha ti. hűséges) nőt. Hanem az olyan anyát, aki éjjeleket tölt ébren, ha kell, gyer- meke mellett, az anyát, a kedvest, az áldozatkészet, a legdrágábbat, ki a pótolha- tatlan szeretetet a d j a gyermekének. A m i t nem a d h a t a bölcsőde s az intézet legjobb pedagógusi kara s e m . . . A gyermek önző, egyedül a k a r j a birtokolni a szeretetet.

Nagyok a gyerekeim, m á r mindegyik anya, és m a is féltékenykednek még. Mit ír József Attila? »Hagyja a dagadt r u h á t másra / E n g e m vigyen fel a padlásra!« — így igaz."

„ . . . A természet a két n e m teremtésével együtt megalkotta a szerepüket is.

Tetszik, nem tetszik, a nőé az anyaság. Ez nemcsak tiszteletet parancsol, d e feltétlen védelmet igényel. Prüszkölnek, ágálnak az egoista, t a r t a l m a t l a n női egyedek ez ellen — akkor is.... Szakadatlan küzdelemben neveltem gyermekeimet. Eszembe sem jutott, hogy nekem milyen hátrányom v a n ebből. Betöltötték a kicsik a vilá- got körülöttem. Köszönöm a sorsnak, hogy m ó d o m volt megismerni a legönzetle- nebb és legszentebb érzést, az anyai s z e r e t e t e t . . . Ma öreg vagyok és beteg. G y e r e - keim nem lehetnek mellettem, de itt vannak a mások gyerekei — szeretem a f i a t a - lokat . . . Ü j élet kíván a világra jönni — ez a szerelem rendeltetése. A természet pontos és nagyszerű rendező. A szerelmet lealázni b ű n ; aki nem a k a r gyermeket, az ne a k a r j o n szerelmet sem. Az n e m szerelem, amit az ilyen ember művel. Egyenlő olyan érzéssel, mint amilyen az éhség, vagy a viszketés vakaródzásra ingerlő érzése.

A természet része csak az lehet, akinek van folytatása. Valahogy n e m is s a j n á l o m azokat, akik önzésük folytán halnak ki. Nincs helyük a jövőben, a h a r m o n i k u s emberi jövőben . . . "

„ . . . F á j n a k a bizonytalanba iparkodó, legtöbbször kisurranó magyarok — k e r e - sem az indító okát. Könnyíteni kellene a terheken, otthonosabbá tenni a hazát — hol élni és halni kell, rendületlenül. Nagyon meggyötört, Kedves Neptunus, a jegy- zetével! Énnekem mindenem a hazám és a népem. Boldog is csak úgy t u d n é k lenni, ha ez a sokat szenvedett n é p boldog lenne, ha »a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet«-ne. És nemcsak anyagit, de örömet i s . . . H á t igen, kicsiny pont vagyok én, aprócska senki, m á r alkonyodó élettel. Nem is merítettem a bőség szarujából sem- mit, de tettem hozzá, m u n k á m a t . Szívből, szívesen, a b b a n a reményben, hogy segí- tek a jövő nemzedéknek. Minden fájdalom, és h i b a belém h a s í t . . . "

„ . . . Természetesen elszaporodtak az élősködők, a kényelmesek, a z ügyesek, a hajbókolók. De higgye el, ennek magunk v a g y u n k az okozói. . . . G e r e n d a ! F o g j u k 34

meg és v i g y é t e k ! . . . Annyit kerestem az igazságot, az emberit, de azt hiszem, t é - vedtem, hogy van, hogy valaha is l e h e t s é g e s . . . Mit kellene tenni? Erre a válasz nem az én feladatom — de nem is kérdik t ő l e m . . . Úgy hittem, annyi szenvedés megtanította az embereket érezni. Úgy hittem, az áldozatos romtakarítás, üres leve- sen az önfeláldozó munka, hogy ismét élet legyen a romokon, lényeges változást hoz: ember lesz az e m b e r . . . És tessék, megint sétálnak a gerenda mellett, sőt ügye- sen feltornásszák magukat rá . . . "

„ . . . Meghalt Emberkém, két n a p alatt. A veszteség számomra súlyos, ő , sze- gény, a fél lábával, m a n k ó j á n bicegve, példásan ápolt. Ő volt nekem a biztonság, a hűséges társ, a soha n e m felejthető Kedves. Csend van körülöttem, csak az óra ketyeg, jelezvén: valami jóvátehetetlenül h a l a d . . . Ebben a pillanatban k a p t a m a levelét: vállalom-e a magnóbeszélgetést?... Hátha a közösségnek hasznára volna —

h a csak valamiben is . . . " • Itt vagyok tehát a kórház sebészetén; most hozzák a tolókocsin a közös kór-

teremből. A főorvos rendelkezésünkre bocsátotta a szobáját. Megkérdeztem: a sú- lyos operáció előtt n e m terheli nagyon a beteget a beszélgetés?

— Még jó is, ha a figyelme elterelődik — mondta a főorvos. — Sajnos, nagyon nehéz lesz az operáció, és ő is sejti, h o g y . . . — n e m fejezte be.

Olyan asszony, amilyennek a leveleiből elképzeltem: fehér haj, megtört test, sovány arc. De a szeméből', az arcáról még itt, a tolókocsin is sugárzik a derű, a töretlen lelkierő.

— Emlékszik rá, asszonyom, egy epés kis összekoccanással kezdődött az isme- retségünk, valami lakáspolitikai ügyben. De elég jól folytatódott, m e r t vagy ötven-hatvan levelet váltottunk azóta. Honnan ez a kiapadhatatlan közéleti érdeklődése?

— Engem a közügy mindig é r d e k e l t . . . azért éltem. Hogy honnan az érdeklődés?

Azt hiszem öröklött.

Édesapám színészember volt, nagy bohém, aki az utolsó f a l a t j á t odaadta volna a szegénynek.

Édesanyám akkor egy ideig a Magyar Színházban volt szerződtetve. Színésznő volt, de felhagyott evvel a pályával, amikor másodszor férjhez ment.

Különben: ezerkilencszázban születtem.

ö r e g vagyok. De n e m tehetek róla.

Hároméves lehettem, amikor elváltak a szüleim. Tehát élőben nem emlékszem az édesapámra, minthogy utána n e m találkoztunk, s o h a . . .

Ide kívánkozik egy régebbi leveléből az alábbi részlet:

Társadalmilag az »egyéb« kategóriába tartozom. Mikor először kellett m a - gamat így kategorizálni, meglehetősen nehezemre esett. Az egyéb-be belefér a jó és a rossz, a kívánatos és a n e m kívánatos elem, a makulátlan és a szeplős stb. A n y á m és A p á m a nemzet napszámosaiként keresték kenyerüket. Vitték a kultúrát, m á r inkább vonaton és kocsikon, mint ekhós szekéren. így hát napszámosok voltak, való- ban, de minthogy akkoriban ez nem volt főiskolához kötve, csupán tehetséghez és bizonyos csiszoltsághoz, így mi maradhatott örökség számomra, szegény ivadék szá- mára, mint az egyéb kategóriához tartozni. Az osztályozás eme f o r m á j á t averzióval fogadtam, és allergiám fejlődött az életrajzírásra. Az emberi minőséget n e m h a t á - rozza meg a származás. Mindegy, m á r be vagyok s k a t u l y á z v a . . . Szüleim, miért, miért nem, elváltak. Sokkal apróbb voltam, semhogy megfigyelhettem volna a válás okát és körülményeit. Apám nekem ma is ideálisan drága; az maradt, noha ké- sőbbi haláláig nem láttam. A n y á m keveset beszélt róla; helyesen, mert úgysem h i t - tem volna el a rosszat. Bohém volt. Ezt a kevés tudottból sem volt nehéz megálla- pítani Róla. Képes volt levetni téli bundáját, odaadni aranyóráját, erszényét, mert egy koldusasszonyt látott kis gyerekkel a karján, tél idején. Ez a momentum engem alázattal tölt el, Anyámat viszont fölháborította. Anyám szép, okos nő volt, gyö- nyörű hangú. Ha megharagudott, nem tudott megbocsátani. Hogy én kinek örököl-

t e m a szívét? Az a p á m é t . . . Ez vagyok. Ilyen vagyok, ilyen. Ezért levelezek, és h a a levelem csak egy kicsit is figyelmessé tesz valakit — boldog v a g y o k . . . "

— Megvolt az érdeklődése a köz dolgai, mások dolgai i r á n t m á r f i a t a l k o - rában is?

— Hogyne! Hát Kossuth-párti voltam, mint taknyos csirke, és vörös toll volt kitűzve, azt lobogtattam a kiskötényemen.

Egy darabig Pesten éltem, azután a nagynénémnél, fenn, a Szepességben, Iglón.

Iglói diák voltam.

Tizennyolc-tizenkilencben az édesanyáméknál voltam, Dombóváron. Emlékszem, amikor a vasutasok felvonultak és játszottam a M a r s e i l l a i s e - t . . . (énekel)

Allons enfants de la patrie, Le jour de gloire est a r r i v é ! . . .

— És mikor ment f é r j h e z ?

— Húszban.

Az is egészen különleges volt. A vőlegényem megbetegedett, és egy felvidéki fürdőhelyre a sógornőm útlevelével utaztam hozzá. M e g e s k ü d t ü n k . . . a halálos ágyon. Nekem ott n e m volt megélhetésem, és amikor meghalt, hazajöttem. M á r m i n t címzetes asszony.

Visszajöttem, m i n t címzetes asszony, hogy egy még rosszabb házasságot kös- sek . . . a második f é r j e m is meghalt, tragikusan.

Született közben hét gyerekem. Kettő csecsemőkorban meghalt, egy felnőtt k o - rában, egy e l t ű n t . . . németek vitték el, mint leventét; tizennégy éves volt.

Három lányom él. És v a n már négy unokám, a legnagyobb tizenhét éves, a legkisebb kettő.

Mindhárom lányom borzasztó gyermekszerető; örökölték tőlem. Én r a j t u k k e - resztül — noha messze v a n n a k — szeretek minden gyereket. Képes vagyok f ü l e l n i a lakásomban is a gyereksírásért; találgatom: no, most éhes, most pelenkázni kel- lene, most v á r a t j á k ; no, most m á r mérges, most csak kényeskedik.

Gyönyörködtet a gyereksírás. Olyan szívesen pelenkáznék!

— Végül is . . . a családi boldogságot megtalálta?

— Megtaláltam, egy olyan ember — a h a r m a d i k f é r j e m — oldalán, aki u g y a n egyszerű munkásember volt, de tele szívvel, becsülettel, hűséggel, aki n e k e m m i n - dent jelentett, és akit éppen most fektettem e l . . . m e r e m azt mondani, hogy a férj fogalma keveset mond az ilyen emberről. Élettársnak i n k á b b nevezném, m i n t f é r j n e k .

Mindenre képes volt a családjáért, dolgozott, soha n e m ivott. Egyetlen szenve- délye a cigaretta v o l t . . . mikor haldokolva a kórházba szállították, még r á g y ú j t o t t s azt mondta: ez az utolsó.

Nem hittem, hogy az lesz!

Vele közösen neveltük föl a gyerekeket. Nehéz gyerekkoruk volt, m e r t az édes- a n y j u k sokat dolgozott. P e r k á t á n laktunk a k k o r . . . P e r k á t a - p o r k á t a - s á r k á t a - p l e t y k á - áta . . . Pestre j á r t a m dolgozni, leginkább mosást vállaltam . . . v a r r t a m , átalakítot- tam a ruhákat. Csudálatos, mi mindent ki t u d t a m gazdálkodni.

A f é r j e m fogságban volt, negyvenötben jött haza, és később hát otthon volt, sajnos. Akkor nekem öt embert kellett eltartanom, egymagamnak, m e r t ő n e m látott, mindenre érzékeny volt, a fényre, a napra. Folyton könnyezett a szeme, míg aztán felküldték . . . maga a község küldte f e l . . . a kórházba . . .

„ . . . A háború után egy deszkapriccs, egy deszkából összeeszkábált asztal, egy polc, két hokedli — ez volt minden ingóságunk. H á r o m lányka, és egy félig vak, fogságból hazaküldött katona. Egy kenyeret kereső: én. így kezdtem a fészekrakást,

• éhes fiókákkal, s egy szomorú, tehetetlen áldozatával az ádáz gyűlölködésnek. Ami van, az a m u n k á m eredménye. H á t így."

„ . . . N e m c s a k egy vérzivatart éltünk át, nemcsak megváltozott a térkép, de ú j , sokaknak merőben ismeretlen társadalmi f o r m a kelt életre, melyet még azok sem értettek, m e g teljesen, akiknek tanítaniuk k e l l e t t . . . "

— És a felszabadulás után? Hogyan alakult a sorsuk?

— Én voltam az első M N D S Z - t a g . . . eljártam a pártgyűlésekre, azután dolgozni a pártirodára, valósággal- irodai sztahanovista lettem. Beléptem a p á r t b a is, úgy éreztem, ott a h e l y e m . . . iskolára küldtek. Rettenetes, ahogy bevetettem m a g a m a p á r t m u n k á b a . Én hol oldalkocsin, hol teherautón, hol parasztszekéren, hol két- k e r e k ű taligán egy megbolondult versenylóval rohangásztam az országúton . . . ren- geteg mozgalmi m u n k á m volt, agitációs iskolákat v e z e t t e m . . .

Aztán kineveztek a megyéhez. „Állattenyésztési főelőadó".

Városi ember lévén, bizony nemigen foglalkoztam mezőgazdasági munkákkal azelőtt, megmondom őszintén. Tetszett, n e m tetszett, azt mondták: ez a dolgod.

Nekem azt vállalnom kellett.

Le volt tarolva az ország, ú j j á kellett építeni. Bárhová állítottak volna akkor, vállaltam volna a m u n k á t — tanulni, tanulni, és megfelelni a rámbízott feladatnak.

Egyszóval állattenyésztési főelőadó lettem. De prózaibb néven is nevezhetem:

bikás.

Nem írtam én erről valamikor? . . .

„ . . . Én sem gondoltam valaha, hogy »bikás«-nak nevez ki a földművelésügyi miniszter. N e m a k a r t a m elvállalni. Valahogy ez az e g é s z . . . persziflázsnak tetszett.

De rámparancsoltak. T a n u l t a m és tanultam. Közben olyan magasakat ugrottam a bikaistállókban — mint Balázs J o l á n . . . Akkor még ki kellett kutatni a tenyész- állatok származását — összekevert mindent a háború. Fül- és szarv jelzéseket leol- vasni, azonosítani. A bika utálja az idegent. Selejtezni is nekem kellett, és szállítani az állatokat a vágóhídra. Volt úgy: a kazal tetejéről figyeltem a m e g k ö t ö z é s t . . . Vagy bandukolok az állomásra, s látom, hogy egy bika a kocsmaajtóban álldogál.

Békésen lóg a j á r o m f a az orrkarikában. Lesz," ami lesz, megindultam földeríteni a felügyeletem alá tartozó apaállat különös csatangolásának az okát. Egy torreádor bátorságával lejtettem be az ajtón a békés állat mellett, hát az apaállat-gondozó m a g á b a feledkezve kortyolgatott a p u l t n á l . . . Nem könnyű, n e m is nekem való m u n k a volt, mégis biztattam m a g a m : kell a tej a gyereknek, a felnőttnek, kell a hús, a bőr — sőt az i g a . . . "

„ . . . Hivatás? . . . Nagyon kevesen vannak, akik hivatástudat alapján választhat- n a k pályát. A pályaválasztás deleje: a kényelmes, tiszta foglalkozások, a k u l t ú r a a zeniten, nagy fizetés, rohamos előléptetés csupán a diploma okán; helyfoglalás a felsőbb régiókban. Fata morgana a köbön."

— Ez a „bikázás" valóban persziflázs, de az efféle káderpolitikáról. Bele- törődött?

— N é z z e . . . válogatásra n e m volt lehetőség. Viszont megszerettem a falut.

És n e m kell engem félteni. Több nyelvet tudok és mindig is szerettem tanulni, és iparos vagyok . . . cipőfelsőrész-készítő, masamód, szabok-varrok . . . mindent meg- tanultam. Franciagobelint s z ő n i . . . és amit tanulni lehet, benne vagyok máig.

Tele vagyok papírral, olyan az otthonom, mint valami iroda vagy könyvtár, vagy n e m t u d o m micsoda, és állandóan szid a családom: minek neked ez a sok papír! Én meg féltve őrzöm a p a p í r t . . . a gondolatot.

Sok könyvemet m á r szétosztogattam a gyerekeknek, olyanokat is, amiket na- gyon s z e r e t t e m . . . Ha módomban volna, én könyvek közt ülnék és folyton olvasnék.

— Mikor szerette meg a könyveket?

— Azt m o n d h a t n á m : rögtön a betűvetés elsajátítása után. Mert azonnal k a p t a m a koromnak megfelelő o l v a s n i v a l ó k a t . . . nagyon szerettem az útleírásokat, például;

úgy megismertem a világot, mintha keresztül-kasul beutazgattam volna.

Amikor a lányomék Párizsba utaztak, én állítottam össze nekik a programot, mit nézzenek meg. Sosem voltam Párizsban, persze.

És szeretem a történelmi regényeket. A kiemelkedő egyéniségek rajzát. Meg- próbálom elhelyezni a korában . . . lehet, ha filmrendező volnék, hasznát vehetném ennek az érdeklődésnek — így csak a fantáziám működik.

Nagyon, nagyon sokat ad a könyv. Jobban szorgalmazni kellene a fiataloknál, hogy minél korábban olvasókká váljanak, saját könyvtáruk legyen!

37

Ha utánagondolok, a felelősségérzetet, a kötelességtudást is az olvasmányaimból szereztem. És az érzelmek java i s . . . a könyvekben csírázik. É n szeretem a l í r á t . . . n e m a nyavalygást, az érzelgést — a lírát. Ellágyít, m e r t a szeretet az mindig k e d - ves, jó, ellágyuló.

És öreg korban is hűséges b a r á t marad a könyv. Ö, az öregség, az külön t é m a . . .

„ . . . ö r e g n e k l e n n i . . . nem az benne a legnehezebb, hogy tényleg e l m e n t a z idő. Nem! Ez az élet rendje. Az utódok hálátlansága, tiszteletlensége, a m u n k á t l a n - ság — a lakásprobléma olyatén megoldása, hogy gettóba telepítik az öregeket, jó, hogy nem sárga c s i l l a g g a l . . . Ilyesmik. Egyébként s e m szívderítő — sokszor — az öregség látványa. Az élet ekéje mélyen szánt. A kozmetika itt m á r n e m használ, inkább súlyosan vét az öregség szépsége ellen. N e m a ráncos arc, a kidolgozott kéz, a meghajlott hát, a fogatlan száj a csúnya, hanem az, hogy sokan nem t u d j á k a hajlott kort méltósággal viselni. Mert az öregség — méltóság, amelyet az élet ado- mányoz. Aki ezt a méltóságot megsérti — ha fiatal, h a öreg — a z emberség ellen

v é t . . . "

— Most, hogy a f é r j e meghalt, a gyerekek távol élnek, most hogyan néz szembe a magánnyal?

— Formális ez a magány. Azelőtt sem voltunk soha m a g u n k b a n . Az egyik szo- bában egy ismerősünk kislánya lakott. Innen ment férjhez, és a búcsúztatására házi- bulit rendeztem, kitolófánkot is c s i n á l t a m . . . és jöttek a barátnői, iskolatársai, és az egyik végtelen bájos, szerény kis teremtés — menyasszony volt m á r — elsírta a bánatát, hogy nincs lakása. Én rögtön rávágtam: gyertek ide!

Főnyeremény. Olyan két gyerek ez, a fiú és az asszonyka is, hogy el s e m t u d o m m o n d a n i . . . nem szerettek jobban a saját gyerekeim. Ápolnak, m i n d e n gondolato- m a t ellesik, mosnak rám, főznek, takarítanak. A múltkor, ahogy baleset é r t s el- vitlek a mentők, kitakarítottak, kimostak, hogy ha a Mami jön — én vagyok a Mami —, ha a Mami jön, akkor minden rendben v á r j a .

És nemcsak ők. Táborom van fiatalokból.

Például az egyik olyan megható levelet í r t . . . sajnos, nincs itt n á l a m . . . hogy megérezte: a Mamival b a j van. Rengeteg fiatal j á r t énhozzám, az öregasszonyhoz.

Jól érezték magukat, elbeszélgettünk. Én, mint koros ember, ők fiatal e m b e r e k — ezen a hídon át jól lehet közlekedni.

Nem vártam én tőlük semmit. Ha a szíven keresztül közeledik az e m b e r hozzá- juk, az eszükkel is meghallgatnak. É s . . . szeretnek.

— Tehát a valóságban sokkal nagyobb a család, m i n t természet szerint?

— Sokkal, sokkal nagyobb, mint papíron. H á t m é g azelőtt, míg jobban mozog- tam, mindig jöttek hozzám tanácsot k é r n i . . . nálam állandóan nyílik most is az ajtó.

Olyan nincs, hogy csend legyen. Jönnek, jönnek, állandóan jönnek, és legtöbbször a fiatalok.

És én úgy üdülök! El sem hiszik az öregek, mit n y ú j t h a t n a k a fiatalok.

Lopok tőlük, lopok. Egy kis fiatalságot. És ők észre sem veszik. Csenek tőlük.

És még gazember is vagyok, vén, dörzsölt gazember. Igen, igen. Mert nagyon szeretek játszani, csak n e m mindenki veszi észre, n e m fogja fel ésszel. Mert látok én m i n d e n t . . . igen, igen. És ez nagyon jó játék!

N é z z e . . . az életet n e m szabad nagyon tragikusan venni, m e r t belepusztulunk.

Mindig szembe' néztem vele, és mindig belevigyorogtam, beleénekeltem.

(Lallázik néhány taktust.)

Hát illik ez? Hát nem illik! Persze, hogy n e m illik, tudom, d e . . . muszáj.

A bánat az enyém. Az bennem van, az senkire nem tartozik. És azt senkinek n e m kell velem megosztania.

Ez az igazi. Higgye el, ez az igazi.

— Ahogy én nézem, olyan a természete, Asszonyom, hogy soha n e m lesz magányos.

38

— Nem. Én mindig emberekkel vagyok k ö r ü l v é v e . . . nem lehetek magányos.

Nem tudok magányos lenni.

Velem van a családom is. Sok kilométer választ el bennünket, de mindig tu- dom, mi a bajuk, mi az örömük. Eleven összeköttetésben vagyunk, és ha b a j van, a gyerekeim itt vannak.

És az anyu m á m a is tekintély. Holott sohasem nyaltam-faltam a gyerekeimet, de érezték, hogy szeretem őket, és mindent-mindent megtettem értük.

Nekem a gyerekeim — kincs. És nemcsak azért, mert v a n n a k és szeretnek, ha- n e m azért is, m e r t bennük megszerettem minden fiatalt, minden gyereket.

Arra, hogy elkényeztessem őket, n e m volt sem módom, sem időm. Én inkább csak követeltem tőlük, hogy a kötelességüknek tegyenek eleget. És helyt is álltak, m e r t bizony én rengeteget voltam távol az otthonomtól. De megvolt köztünk a ba- ráti kapcsolat, esténként énekelgettünk, meséltem nekik, meséltem a m u n k á m r ó l is, mindenről, ami foglalkoztatott, őszintén, bizalommal. És ők is elmondtak mindent, ami velük történt, mindent.

Szerényen éltünk, persze. Ma m á s a helyzet. Nagyon sok az olyan család, külö- nösen ahol egy gyerek van, hogy mindent meg tudnak a gyereknek adni. És hány- szor tönkreteszik ezzel! Máma olyan nagy a versengés az ilyesmiben is, minél szebb, drágább ruhában j á r j o n a gyerek, minél több irigyelt holmival lássák el, hadd puk- kadjon meg a másik.

Hiúsági vetélkedő.

Kórtünet. Rengeteget árt. Vannak ilyen ártalmas tünetek, a szexőrület, például.

Említettem én ezt a levelekben, nem is egyszer.

— Mindez nekem m á r nem közvetlenül gondom. De az ember nem élhet úgy, hogy teljesen izolálhatja magát mások é l e t é t ő l . . . pláne ha nem is a k a r úgy élni.

Sőt: nemcsak a saját országom, a saját népem érdekel roppantul, hiszen másutt is vannak gyerekek, fiatalok, öregek, családok, van irodalom, v a n m ű v é s z e t . . . ugyan- úgy, mint minálunk.

Vietnam. Rettenetes látni az elárvult picinyeket. A szülő anyát, aki szenved, zokog vagy együtt hal meg a gyermekével.

Természetes, hogy túl kell nézni a családon. Lényeges a család jó összetartása, a harmonikus családi élet, de tulajdonképpen a nép sorsa az érdekes, n e m az egyes családoké. A nagy közösség sorsa, élete, gondja visszahat a családra s az egyénre is.

— Ahogy most beszél, nekem az a kis ládácska jár az eszemben, melyet az előbb mutatott. És benne az a három levelezőlap.

— A Veres Péter levelei? . . . Nagyon szerettem, és végtelenül tisztelem. Roppant józan ember volt.

Elhoztam a kis ládát magammal, számítva persze erre a beszélgetésre is. Bár ki tudja. Lehetséges, elhoztam volna én ezt ide máskülönben is, szeretem ha kéznél van.

Sok szempontból egyformán gondolkoztunk.

— Volt erre Veres Péternek egy klasszikus kifejezése: „népben-nemzetben gondolkozni". Mert az nem akármilyen emberi minőséget fémjelez, ha valaki tágabb közösségben gondolkodik. Nem függetlenül persze a személyes gondok- tól, körülményektől, de mégis fölébük emelkedve valamiképpen. Népben- nemzetben gondolkodik, egy határon túl — emberiségben is. De világos, hogy az emberiségen belül közelebbről mi ennek a népnek a sorsa és jövője iránt vagyunk felelősek. És még közelebbről a szűkebb pátria — hadd idézzem a leveleiből az aláírást: Alba Regia — sorsa és jövője iránt is. így j u t u n k vissza a legszűkebb és az első számú felelősségi körhöz: a családhoz. — Nos, az én tapasztalatom az, hogy közösségben gondolkozni ilyesmit is jelent egyben:

rokon módon gondolkozni. S épp a legfontosabb kérdésekben. Kéznél a példa

— keresve sem találnék erre meggyőzőbb b i z o n y í t é k o t . . .

„Igen tisztelt Asszonyom! Csak nyugtázhatom megértő levelét, nincs vitám a 39

tartalmával. Ami gondolatom, véleményem van ezekkel kapcsolatban, azt m á r ko- rábban is és többször is megírtam, javarészt persze n e m az újságokban, h a n e m a folyóiratokban. Nincs is hát most egyéb mondandóm, m i n t hogy köszönöm a m e g é r t ő figyelmességét, úgyis elég sokat kiabálunk a pusztába hiába. Veres Péter."

— Még csak' egyetlen kérdést, Asszonyom. A d - e valamit az e m b e r n e k ez a folyamatos közéleti érdeklődés, közéleti izgalom? Ügy é r t e m : lelkileg, érzel- mileg ad-e valamit? A közérzet magánszámlájára ad-e valamit?

— Azt hiszem, nagyon sokat ad. Nézze, n e k e m állandó foglalkozásom v a n és érdeklődési köröm, és tennivalóm, és tervem. És ez maga a fiatalság!.... Tessék el- hinni, eltunyul az ember enélkül, megöregszik nemcsak testben, de lélekben is . . . összeaszalódik lélekben is . . .

Semmi külön célom nem volt ezzel a beszélgetéssel. Azon túl, hogy egy régi, rokonszenves levélíró ismerőssel — vitapartnerrel — személyesen is találkozzak végre. És módot a d j a k neki arra, hogy ezúttal az ország nyilvánossága előtt valljon az életéről.

Nem volt tehát szándékomban semmilyen tétel igazolása vagy illusztrálása.

Mégis elgondolkoztató, hogy ez az asszony, akit annyiféleképpen megpróbált a sors, lélekben ilyen erős maradt.

Testben m á r gyönge és megtöretett, de sem a legkedvesebb hozzátartozójának az elvesztése, sem a gyötrő f á j d a l m a k n e m vesznek r a j t a erőt.

De h á t honnan az a lelkierő, amely képes felülkerekedni a magánélet legsúlyo- sabb gondjain, bajain, csapásain? Miből táplálkozik?

Nos, ezek afféle műkérdések. Hiszen a beszélgetés m á r megadta r á j u k a választ.

Visszafelé jövet a vonaton, egyik régebbi búcsúlevelét olvasgatom. (Két vagy három ízben megírta „utolsó levelét", s elbúcsúzott.)

„ . . . Idegen, nyugtalan világ a miénk. Vajúdások kora. Vagy megtalálja a ki- bontakozást az emberiség, vagy mindent veszít. I t t m á r nincs k i t é r ő . . . Minek gyil- kolni, pusztít a betegség, a szerencsétlenségek tömege, aki n e m hiszi, m e n j e n el egy kórház sebészeti osztályára, mennyi érbajos, r á k o s ! . . . Én t e h á t búcsúzom. Lehet, hogy még lesz alkalmam szeretett Neptunusomat háborítani, de ha mégsem, k é r e m , n e haragudjon rám, hogy annyiszor feltartottam, keresve a n e k e m szimpatikus agyat és szívet. Kedves, rövid és tömör stílusú levelei meg v a n n a k őrizve. Udvariasak vol- tak, de én mögéjük láttam. Nem érek én rá veled annyit foglalkozni, d e v a n szí- vem, h á t írok. Nekem ez is nagy öröm volt. Köszönöm, és tartson meg jóemlékeze- tében egy többszörös nagymamát, ki végigjárta az élet árnyékos oldalát — kevés napsütéssel. A könnyek befelé folytak — így tisztul meg a s z í v . . . "

Rákos daganatát másnap operálták. És azóta n e m érkezett levél ezzel a jel- zéssel: Alba Regia.

2. MINDVÉGIG — K Ü Z D E L E M

Mit csinál az olyan ember a nyugdíjban, aki a hivatali m u n k á n túl, a szabad idejében is mindig csinált valamit? Ügy értem: fontosat, értelmeset — érdekeset, izgalmasat.

H. Bélát régóta ismerem: tevékeny, a közéleti gondokra érzékeny ember. Olyan, aki sohasem tudta, n e m is igen akarta beszorítani hivatásának izgalmait, gondjait, teendőit a munkaidőbe, s amit a munkahelyén végzett kötelességből, ugyanazt foly- tatta otthon a szabad idejében, mondhatnám szórakozásból.

A napokban hallottam, hogy nyugdíjas lett. Rászolgált természetesen a n y u g - díjra; 64 éves koráig dolgozott, megilleti a pihenés.

— Emlékszel még, Béla bátyám, az indulásra? A pályakezdés h a n g u l a t á r a , élményeire?

— Pontosan emlékszem, a n a p r a is. Harmincnégy március huszadikán u t a z t a m ki az Orosháza—Nagyszénás közti útépítéshez, mint munkavezető mérnök, ideiglenes.

Más szóval: ínségmunkás.

Az építészmérnöki diploma megszerzése után letöltöttem- a katonaidőt, m a j d állás nélkül voltam, sokáig. Az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága- által kezdeményezett akció keretében, mint ÁDOB-mérnök — más néven: ínséges mérnök

— kerültem az útépítéshez, tehát nem a szakmába.

Beletanultam. J ó indítás volt e z . . . rögtön az elején az ember földmunkásokkal került közvetlen munkakapcsolatba. Leginkább környékbeliek voltak; kubikosok, alaprakók, kövezők.

— Erre a vidékre való vagy?

— Nem. A morva határszélen születtem, egy erdei irtástanyán, ahol édesanyám állami tanítónő volt, édesapám járási számvevőként kezdte a pályáját. Ott gyere- keskedtem, később beköltöztünk a faluba. Tizenkilenc j a n u á r j á b a n pedig visszaköl- töztünk apám szülővárosába, Gyulára.

Tízéves voltam akkor. Ott j á r t a m gimnáziumba, ott. érettségiztem.

— És hogyan esett a választásod az építész pályára?

— Gyermekkoromban leginkább építőkockákkal szerettem játszani. E r r e érez- tem h a j l a m o t . . . később is szívesen olvasgattam az építészetről, nézegettem a k é p e k e t . . .

— Nem a gyulai vár .ihletett meg?

— Nem, az későbbi d o l o g . . ..Igaz, gyerekkoromban is voltam én ott bent, tizen- kilencben szabad bejárást engedtek a kastélyparkba, két iskolatársammal végig- bolyongtuk a repkénnyel benőtt, akkor- még romos várat.

De az érdeklődés korábbi. Aztán gimnazista koromban is szívesen olvasgattam építészeti könyveket, nézegettem a terveket.

Bejárogattam a gyulai múzeum könyvtárába olvasgatni. Szívesen lapozgattam a művészeti folyóiratokat, például a Magyar Iparművészet évfolyamait. így találkoz- tam a Kós Károly, Toroczkai Wigand Ede és a többiek által képviselt népies építé- szeti iránnyal.

Megtetszett, és m a g a m is kezdtem ilyen tervecskéket csinálni.

Érettségi u t á n gondoltam egyet, s elküldtem ezeket a rajzokat Toroczkai Wigand Edének. Levélben fölhívott magához, és biztatott: van tehetségem az építészmérnöki pályához.

így kerültem a budapesti Műegyetemre.

— De ezek szerint a friss diplomával a zsebben elég hosszú volt a nekifutás az építészetig?

— Igen, az útépítés u t á n is egyik munkáról a m á s i k r a . . . több évig ideiglenes- kedtem a gyulai Állami Építészeti Hivatalnál.

De ezt természetesnek is találtuk. Hétköznapi, kis feladatokkal kezdeni — épp, hogy nagyon jó volt ez a menetrend. Fokról fokra szereztünk olyan tapasztalatokat és tájékozottságot, hogy később aztán önállóan is tudtunk hiba nélkül dolgozni.

Kisebb középítkezésekkel, utak, hidak fenntartásával, építkezések műszaki ellen- őrzésével foglalkoztam, és elég jó gyakorlatot s z e r e z t e m . . . később Szombathelyen is ez volt a munkaköröm.

— T e h á t . . . állami építésügy. De mi lehet egyáltalán ebben a m u n k á b a n vonzó, romantikus, izgalmas?

— Hivatali t e v é k e n y s é g . . . de nem irodai. Nagyon sok külső munkával járt ez, és az ember egy-egy megyének az úthálózatát, műtárgyait, középületeit, községeit, városait sorra megismerte. Töviről hegyire.

Mi a r o m a n t i k u s ? . . . Mindig akad érdekes mozzanat.

M á r az első ú t é p í t é s n é l . . . egy homokdűne-vonulatot vágtunk át, a Maros med-

réből rakódott f e l . . . és a földmunka során sírokra b u k k a n t u n k . Magam bontottam ki, nagyon óvatosan, meg ne rongálódjon a lelet.

Négy sírt tártunk fel, az ú t szélességében m a j d n e m szabályos távolságra egy- mástól. Tovább, természetesen, nem kutathattunk, m e r t csak az út szélességében végeztünk földmunkát.

Népvándorlás kori, tudtommal avar kori sírok voltak, az „Orosháza története"

meg is említi a leletet.

Lám, az ínségmunkának is van romantikája.

Fölkeltette ez a lelet a régészeti érdeklődésemet is. Mert egyébként a m ú z e u m - beli diákkori olvasmányaim nyomán a középkori településtörténet is érdekelt.

— Egy ilyen történelmi kisváros, mint Gyula, a legjobb színtere volt e n n e k az érdeklődésnek . . .

— Sokáig nem férhettünk hozzá a várhoz. A grófi p a r k b a n állott a romos vár, elzárva a közönség elől.

A felszabadulás után meg éppen hogy mindenki hozzáfért; évekig elhanyagolt, senki földje volt a grófi park. Egy részét, a Vadaskertet, fel is parcellázták h á z - helyeknek, és kilencszázötvennégyig lényegében semmi n e m történt. Azon kívül, hogy a kastély pusztulásnak indult, és tovább pusztult a vár is.

Akkor kezdtem a helyreállítást szorgalmazni, m á r m i n t a megyei tanács építési osztályának főmérnöke. Lükő Gáborral, a gyulai m ú z e u m akkori igazgatójával együtt.

Az első anyagi fedezetet Gyula város tanácsa a d t a ; abból állítottuk helyre, terveink szerint, a külső kereszttornyot, és fedtük be a belső lovagtermet.

Később az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a helyreállítást, és m a ez a vár az ország egyik legjelentősebb történeti és építészeti emléke.

— Én Gyulát tartom a legszebb, leggondozottabb alföldi jellegű kisvárosunknak.

— Én is nagyon megszerettem, kivált, hogy megismertem a m ú l t j á t is. Amikor a helyreállítási m u n k á k a t elindítottuk, írtam egy t a n u l m á n y t a város m ú l t j á r ó l , jelen állapotáról és jövőbeli kilátásairól.

Figyelmeztetni is a k a r t a m ezzel a tanulmánnyal az illetékeseket: ó v j u k m e g Gyulát attól a sorstól, ami az elfalusiasodott Nagykállót érte Nyíregyháza mellett.

Azt javasoltam, fejlesszük Gyulát üdülő- és iskolavárossá.

Ezt az elgondolást a városi tanácsi és pártszervek, később a megyei szervek is fölkarolták. Elkezdődött a gyulai f ü r d ő kiépítése, és m a m á r ez a f ü r d ő országos nevet szerzett s igen nagy idegenforgalmat vonz a városba.

— Mesélj még a munkádról. Mi volt még benne érdekes, izgalmas?

— Például a helykijelölés. Vagy háromszáz építmény helyét jelöltem ki.

Ezt az eljárást a felszabadulás után rendszeresítették. Megkerestük azt a helyet

•a település belsejében vagy határában, ahol a legcélszerűbben, a leggazdaságosab- ban lehet az adott létesítményt elhelyezni.

Mit tudom én . . . kapunk egy tervet: bölcsődévé a k a r n a k egy épületet á t a l a k í - tani. A helyszíni szemlén kiderül: egy katonai lőtér közvetlen szomszédságában v a n ez az épület.

Későbbi tudományos m u n k á m a t az így szerzett tapasztalatok alapozták meg.

Először is az; hogy tanyától kis falun, kisvároson keresztül Budapestig m i n d e n településfajtát végiglaktam, s így az életüket élményszerűen ismertem.

Másfelől az, hogy dolgoztam a felszabadulás előtti és utáni közigazgatásban egyaránt; ismertem mind a kettőt. Harmadsorban pedig földrajzi és településtörté- neti érdeklődésem.

— Milyen tudományos munkákkal foglalkoztál?

— Sokfélével. Például település -egészségügy... melynek során napsugárzás- 42

m é r é s t végeztünk, hazai viszonylatban az eddigi leghosszabbat, az épületek nap- tájolását dolgoztuk ki.

A z u t á n : a tanyai lakosság életkörülményeinek a vizsgálata. Kiderült az eddig sematikusan kezelt „tanyakérdés"-ről, hogy óriási eltérések vannak a tanyaterületek között. A terméketlen, szikes földeken szétszórt, távoli tanyák elöregedőben, kivesző- ben, szinte nyomorban élnek a lakói. A nagyvárosok — például Szeged — közelé- b e n viszont jó földön, fejlett gyümölcskultúrával, jó közlekedéssel a tanyavilág na- gyon is életképes; villamosított gazdaságok, villaszerű lakóházak épülnek.

Olyan nagyok tehát az eltérések, olyan távol esnek a szélsőségek, nincs alapja a z általánosításnak a „tanyakérdésben".

— Sok mindennel foglalkoztál a m u n k á s élet során. Mégis, ha egy mondatban kellene összefoglalnod, mit tartasz a legnagyobb eredménynek az életedben, mit válaszolnál?

— Azt, hogy életünk — a feleségemmel együtt — legnagyobb és legsikerültebb alkotása a családunk.

ö t gyereket neveltünk fel; jó egészségű, jó természetű, jó képességű gyerekek.'

— Tehát nemcsak a pályaválasztásod volt szerencsés, hanem a párválasz- tásod is?

— Így van. A feleségemmel még fiatal mérnök koromban ismerkedtem meg.

Az keltette fel a figyelmet egymás iránt, hogy mind a ketten szerettük Tóth Árpád verseit.

Én a szépirodalmat diákkorom óta k e d v e l t e m . . . a gyulai gimnáziumban ketten voltunk adysták. Akkor még olyan szellem uralkodott, hogy például megrovást k a p t u n k azért, m e r t elmentünk Móricz Zsigmond felolvasó estjére.

Mondom, a szépirodalom szeretete hozott össze bennünket. Aztán hamarosan kiderült, hogy életfelfogásunk is megegyezik, mind a ketten többgyermekes családot kívánunk. Így lett az ismeretségből házasság.

Elég viszontagságos körülmények között. Engem váratlanul behívtak katonának.

A müncheni egyezmény előtti napon, hirtelen kellett összecsapni a házasságkötést...

— V é g e r e d m é n y b e n . . . ha jól értem a s z a v a i d a t . . . a családot is az életmű- vedbe sorolod?

— Természetesen. Családunkat sosem tartottuk . . . egyikünk sem . . . tehernek, s e m akadálynak egyéb törekvéseinkben. A család és a hivatás — férfinál és nőnél

egyaránt! — csakis téves szemlélet vagy hibás társadalomszervezés miatt kerül

•ellentétbe egymással.

A család is hivatás. Sőt: minden teljes életű ember alaphivatása — ez a biztos alap a többihez. Az igazán egészséges ember természetes életformája, élő környezete a többgyermekes család.

Aki tartalmas életet akar — válassza ezt az életformát. Az embert igazán fel- nőtté a gyermek születése teszi, s az élet legigazibb értéke: a sikerült gyermek.

A nem élő értékek mind mulandók.

A hatalmat elmarják, a vagyon széthull, a tudományos eredményeket túlhalad- ják, a művészetieket felülmúlják, a szórakozások, az élvezetek unalmassá válnak.

Csakis az élő ú j u l meg mindig; csakis az élet folytatódása nem válik unalmassá.

Az öregség bajai ellen is legjobb biztosíték a folytatódás a felnövő, ú j nemze- dékben. Akinek unokái születnek, az kifelé menet sem távolodik az élettől, hiszen

mindig ú j a b b szálak fűzik hozzá.

— Hány unokád van?

— Idáig nyolc. Három fiú és öt lány.

Aki családban él, az él benne egészen a nemzetben és a társadalomban. Csak az illeszkedhet bele — értelemmel, érzelemmel — a nagy közösségbe, akit a kis Iközösség nevelt.

43

A család a közösség alapfokú iskolája. Mindennél i n k á b b : a t ö b b g y e r m e k e s

család. ..

Közkeletű megállapítás, hogy a több gyermek egymást neveli, és tényleg, a többgyermekes családban a- gyerekek élö kis közösséget — m i n i a t ű r t á r s a d a l m a t

— alkotnak.

Például:- hazajövet a kiszállásról hoztam egy zacskó cukrot, odatettem az asz- talra. Akármelyik kaparintotta a kezébe, azonnal elkezdte hétfelé elosztani, minden, családtagnak egyformán. Természetesnek találta, hogy ami az asztalra kerül —. az.

egész családé.

— Felnőttek a gyerekeid, meg vagy velük elégedve, nyilván okkal. T e h á t nekem is megvan rá az okom, hogy megkérdezzek valakit, aki a válaszra a legilletékesebbek közül való: mi a titka a jó gyermeknevelésnek?

— Utólag nagyon nehéz megmondani. Olyan dolog ez, m i n t az egészség: amíg.

megvan, addig természetes és magától értetődő, m i n t a levegő vagy a napfény, M i - helyt nincs meg — kezdődnek a bonyodalmak.

Tapasztalatom szerint a szülők példája, és az ismerős gyerekek, barátok, p é l d á j a a leghatásosabb tényező a nevelésben.

Az anyagi körülmények? Csak másodlagos szerepük van. N e k ü n k s e m volt könnyű, de a szükségeset mindig előteremtettük a számukra. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy otthon hozzájuthattak minden olyan szükségeshez is, ami érzelmi és szellemi fejlődésükhöz kellett.

És a szükségen felül minden jóval (leginkább anyagiakkal) elhalmozott gyere- kek? A „túlellátás"? A kényeztetés?

Pár évvel ezelőtt „Mindene megvan?" címmel sajtóvitát indítottam ezekről a gondokról, H. Béla is hozzászólt. Előkeresem a levelét.

„ . . . Mindent adni csak a még teljesen magatehetetlen újszülöttnek kell. De- m á r az első tápláláskor sem csak töltik a tejet a szájába, h a n e m a r r a kapatják^, hogy szívja. A gyermeket természetes ösztöne is a r r a indítja, hogy n e csak tétlenül v á r j a és elfogadja azt, amit kap, hanem, hogy maga jusson hozzá. Nyúlkál m i n d e n után, amit meglát, és ha m á r ülve tud enni, maga a k a r j a fogni az e t e t ő k a n a l a t . . . Magától értetődik, hogy még a kisdednek is csak azt kell megadni, ami neki épsége és egészsége megóvásához, és kellő testi, értelmi és érzelmi fejlődéséhez természe- tesen és igazán hasznosan szükséges."

„Igazán és tartósan örülni egészséges ösztönű gyermek csak a n n a k tud, amit.

m á r a saját teljesítményével, a többiek megrövidítése nélkül, velük egyszerre és- egyetértésben szerzett meg vagy ért el. A puszta kívánságának azonnali teljesítésé- vel készen kapottat pedig m i n d j á r t megunja, n e m becsüli, és egyre ú j a b b a t és töb- bet kíván utána. Később m á r követel is. Ez olyan általános nevelési köztapasztalat, amit minden nemzedék élményei újra és újra megerősítenek. Mégis mindig vannak,, akik n e m veszik figyelembe."

„A túlgondoskodásra hajlamos szülőknél nem egészséges értelmi és érzelmi be- állítódottság érződik. Egy részük gyermeke elhalmozásával igazában n e m g y e r m e - kének akar helyesen használni, h a n e m tudat alatt voltaképpen ö n m a g á t akarja- kárpótolni saját — be n e m vallottan, rendszerint önhibájából is sikertelen (vagy sikerei ellenére is békétlen elégedetlenkedésben töltött) — életéért. M á r t í r k o d á s u k mögött gyakran beteges öngyötrési hajlam lappang. Másik részük gyermekében is- önmagát a k a r j a bármilyen áron és módon, is a többi e m b e r fölé emelni. Ezeknek- tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy gyermeküknek az legyen m e g a m i t a többi szülők nem tudnak a saját gyermeküknek megszerezni. Ez a fitogtatás a m ű v e l e t l e n újgazdagok kezdetleges és közönséges gondolkozására hasonlít."

„A szándékosan egykés szülőknél egykéjük elhalmozása mögött elhessegetett:

bűntudat is lappang. Ezzel igyekeznek nála öntudatlanul is kiegyenlíteni azt, a m i t megszületni nem engedett testvéreinek sajnáltak megadni, és azt is, hogy egykéjüket;

megfosztották attól, hogy testvérei legyenek. A társadalommal szemben is érzik azt, hogy kihúzták magukat az alól, amit a többgyermekesek vállaltak."

„Az elhalmozással elrontott gyermekek felnőtt korukban félrevitt gondolkozá- s u k k a l és önző életvitelükkel sokféleképpen és kiadósan terhelik társadalmi környe- zetüket, mások életét is. A kényeztetés tehát nem csupán egyéni és családi magán- ügy, hanem teljes joggal közügy is. A társadalom nem tartozik eltűrni, hogy hibás gondolkozású és önző emberek nevelési selejteket engedjenek ki az életbe — a jövő társadalomba."

— Mi lett a gyerekekből?

— A lányok pedagógusok lettek. A legidősebb zongoratanárnő, a második m a - tematika—fizika szakos, a harmadik magyar—orosz szakos, a negyedik angol—orosz.

A pedagógus nőknek mégis több idejük marad a család számára, mint azoknak, akik állandóan egész napos és egész éven át tartó elfoglaltsággal terheltek.

A fiú építészmérnök. Annak idején bekerült a Röpülj páva! döntőjébe, és jelen- leg is egy népszerű együttes tagja; a magyar népdal és népi zene lelkes művelője.

Végtére azt mondhatom: ami az életműből a családot illeti — folytatódik magá- tól. Gyermekeim élete sikeresen indult, és most m á r önállóan fejlődik, szélesedik, gazdagodik tovább.

Ami a szaktevékenységet illeti — n e m vagyok elégedetlen. De most, hogy még i n k á b b függetlenül s még inkább kedvem szerint dolgozhatok, természetesen foly- t a t o m a munkát, időm, képességem, lehetőségeim szerint. Nagyon sok és szép ter- v e m v a n a nyugdíjas évekre.

— Sok szó esett a szakmáról, sok szó esett a családról; nekem mégis hiányzik ebből az életműből valami. Valami nagyon fontos dolog: a közéleti hevület forrása. És ez a forrás — tapasztalatom szerint — nem a felnőtt korban szo- kott megnyílni. A te életed térképén hol található a forrásvidék?

— Nagyon sok minden érdekelt, diákkorom óta, mindig. A kiemelkedő egyéni- ségek, természetesen. Sok könyvet olvastam és sok emberrel kerestem legalább olyan kapcsolatot, hogy megismerjem a véleményét — így alakult ki bennem, gondolom, a közéleti érdeklődés.

Gimnazista koromban nagy hatással volt r á m például Karácsony János „Békés megye története" című könyve. Föltárult egy magyar Atlantisz előttem; a megye számos elpusztult f a l u j á n a k története, adatai, régies, szép helynevei; az iskolai történelemnél sokkal elevenebb kép rajzolódott ki: mennyi pusztuláson m e n t ke- resztül a magyar nép.

Máig megmaradt ez a történeti érdeklődésem, és szeretném is a nyugdíjas időm- nek egy részét ilyen településtörténeti, településrégészeti kutatásokra fordítani.

Néhányan, gimnazisták, ismertük Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, s az ő hatá- sukra megint csak a magyar valóság felé terelődött az érdeklődésem.

Továbbá: közelebbről megismerkedtem a falusi szegénység életével. Kutató u t u n k o n mindig a szegény házaknál láttak bennünket szívesen, ott felelgettek nyíl- tan, barátságosan a kérdéseinkre. A módosakhoz később m á r be se kopogtattunk.

Akkoriban tört utat Magyarországon a modern építészet Bauhaus irányzáta; sze- mélyes ismeretségbe kerültem Molnár Farkassal, Fischer J ó z s e f f e l . . . híve lettem ennek az irányzatnak, abbahagytam a népies stílusú tervezést. Főleg az kapott meg, hogy a tömegek lakáskérdésével, a modern megoldásokkal foglalkozott.

Azután később is . . . az irodalom.

Megismerkedtünk az irodalmi, a társadalmi mozgalmakkal; megismertem József Attila költészetét. Később őt magát személyesen is.

Ma a legnagyobb költők közt t a r t j u k számon. Akkor is tudtuk, hogy tehetséges költő, d e hát m á s szemmel ítéltünk akkor, természetesen, magunk közül való egyik fiatalembernek t a r t o t t u k . . . ahogy előttem áll: sovány, csapott vállú, sárga bajszú fiatalember képe maradt meg b e n n e m róla.

Tudomást szereztünk a csehszlovákiai Sarló-mozgalomról is, s amikor a hazai

nacionalista közvélemény élesen t á m a d t a őket, mi rokonszenvvel i s m e r k e d t ü n k v e - lük. Tilos könyvek, lapok eljutottak hozzánk — például az erdélyi Korunk, a m e l y b e később álnéven m a g a m is í r t a m cikket a tájrendezésről, az országrendezésről (ma ezt területi tervezésnek nevezik).

Említettem, hogy a pályámat ínségmunkával kezdtem; közvetlen közelről i s m e r - kedtem tehát a földmunkások nehéz életével. Emberileg is közel k e r ü l t e m h o z z á - juk, úgyannyira, hogy például egyikőjük elhozta nekem olvasni Lenin Állam és forradalom című könyvét.

Fiatal mérnök voltam, akkoriban bontakozott ki az úgynevezett f a l u k u t a t ó iro- dalom. Megismerkedtem Féja Gézával, Sinka Istvánnal, Veres Péterrel, m i n t k e z d ő írókkal, később Erdei Ferenccel. Megjelent például a Viharsarok, és megszereztük még az elkobzás e l ő t t . . .

. . . Hát ezeket mondhatom a „forrásvidékről".

— Végül is én azt a tanulságot vonnám le ebből az életpályavázlatból, hogy a szakma csupán eszköz a jó szakember kezében. Olyasformán lehet ő a szak- májával, mint a verssel, a rímmel a költő: „Én voltam úr, a vers csak c i f r a szolga" — írta Ady. Az az igazi, h a valami nagyobb, m a g a s a b b r e n d ű célok, társadalmi vonzatok, közösségi kötések szolgálatában használja a s z a k e m b e r is a szakmáját, a tapasztalatokat, a z adatokat, a tényeket — és hogy ezt a z eszközt hogyan használja: szemlélete, indulata, meggyőződése, szociális i n d í - tása dönti e l . . .

— Egyetértek, én azt a műszaki tudást, azt a szakmai tevékenységet t u d o m becsülni, amely a helyes társadalmi célok szolgálatának az eszköze. A nehéz életű emberek helyzetének a javítását szolgálja.

— Még egy kérdést, Béla bátyám. Ha a m u n k á s életbe most induló f i a t a l o k - nak néhány mondatban össze kellene foglalnod az élettapasztalatodat — m i t mondanál?

— Néhány m o n d a t b a n ? . . .

Tartsák magától értetődőnek, hogy az élet természetes a l a p f o r m á j a : a küzdelem.

Sőt az egyedül egészséges és hasznos f o r m á j a : a sikeres küzdelem.

A sikertelen küzdelem megnyomorítja az embert, a küzdelem nélküli siker pedig elzülleszti.

Nem úgy értem a küzdelmet, hogy: magamért mások ellen, és úgy sem, h o g y : másokért magam ellen. H a n e m úgy, hogy másokért küzdve a m a g a m j a v á t is m e g - találom.

Tapasztalatból mondhatom, hogy az élet végig küzdelem, még a nyugdíjas k o r - b a n is az, és nemcsak másokkal — önmagunkkal is. Például abban, hogy a foglal- kozást hivatássá tegyük.

A hivatástudat, a hivatásszeretet, a közéleti érdeklődés, a m u n k a k e d v u g y a n ú g y betölti a nyugdíjban is az ilyen ember napjait, ahogyan az eddigi életét betöltötte.

Nagy m u n k á r a készül, hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze — igazában m é g nagyobb erővel a k a r j a bevetni magát a lakáshelyzet javításáért a b b a a k ü z d e l e m b e , amelyet ezentúl m á r a hivatali munkaidő sem korlátoz. A szellem, a gondolat, a hivatásbeli munkakedv — nem nyugdíjazható.