Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia?

Egy megjegyzéssel kell kezdenem mondandómat: a vájtfülû és figyelmes hallgató- nak/olvasónak feltûnhet, hogy hasonló címen, hasonló gondolatokat fejtegettem már ugyanitt szûk négy esztendeje, az (akkor még) Fórum Társadalomtudományi In- tézet által rendezett Ezredforduló c. konferencián (a szöveg a hasoncímû kötetben késõbb meg is jelent: Liszka 2001). Akkor (mint, ahogy most is) idõhiány miatt a le- hetséges kérdéseknek csak egy kis töredékét tudtam legalább érinteni. Most megint a teljesség igénye nélkül, a megszabott idõkeretben a problematikához kap- csolódó más szempontokat vetek föl. Mondandómat két kérdéskör köré csoporto- sítom: 1. Mi a szerepe a néprajznak a 21. században és Európában?, 2. Milyen he- lye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban?

Vegyük hát sorjában: mi is tehát a szerepe a néprajztudománynak a 21. század- ban és Európában? Több mint száz esztendeje, még a 19. század végén Herman Ot- tó egy nagyhatású parlamenti beszédében azt dörögte, hogy a népi kultúra értékei- nek megmentése terén a tizenkettedik órában vagyunk. Ha nem cselekszünk gyor- san, akkor kincsek tûnhetnek el végérvényesen. Igaza volt persze (de ugyanilyen igaza lett volna száz esztendõvel korábban, illetve ugyanennyivel késõbb is), jajkiál- tásával mégis zsákutcába vezette a magyar néprajztudományt (csak zárójelben jegy- zem meg, nem volt ez persze magyar jelenség, az akkori Európa összes népe szor- gosan verte félre a harangot). Miért mondom mindezt? Azért, mivel Herman (majd további társai egészen napjainkig!) figyelmeztetésével azt éreztette, mintha a nép- rajztudomány kutatási tárgya valami veszendõ dolog lenne, ami természetébõl adó- dóan egyszer el is fog veszni, s akkor mihez kezd majd a tudomány? Újságírók, pub- licisták jól meg is tanulták a leckét, s meg is kapjuk lépten-nyomon a kérdést: mi- hez kezd a néprajz akkor, amikor már voltaképpen nincs is parasztság? A kérdésre két típusú, egyaránt igaz válasz adható. Homéroszi eposzok már rég nem születnek, s klasszika filológia azért van; Leonardo da Vinci már réges-rég nem alkot, de a re- neszánsszal foglalkozó mûvészettörténet él és virul. A néprajz is felhalmozott eddi- gi mûködése során annyi nyersanyagot, hogy ezek elemzésébõl, értelmezésébõl

L J

Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia?

II.

* Jelen írás a Komáromban, 2004. június 8-án, az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön”

Elnöki Bizottság kihelyezett ülésén elhangzott elõadás részben átdolgozott, hivatkozások- kal ellátott változata.

még jó ideig megélhet. Másrészt, s ez a fontosabb, a néprajz – a Herman Ottók ál- tal formált közhiedelemmel ellentétben – nem (legalább is nem csak) archaizmuso- kat, régiségeket keresõ tudomány, hanem mûvelõdési, társadalmi folyamatokat, je- lenségcsoportokat vizsgál, elemez, értelmez. S teszi ezt a múltba visszatekintve, s a jelenben tájékozódva egyaránt, miközben kutatási területe társadalmi rétegektõl független. Köztudomású, hogy a néprajz kialakulása során (tehát nagyjából a 18.

század legvégén, de még inkább a 19. század elsõ felében) a paraszti kultúrát von- ta be érdeklõdési körébe, azt tekintve népi kultúrának. Nos, idõközben kiderült, hogy azok a jelenségek (szájhagyományozódás, a jelenségek variálódása stb.), ame- lyeket a paraszti kultúra sajátjának gondoltunk, voltaképpen mindegyik társadalmi rétegben, osztályban (persze más-más arányban) megtalálhatók. Ezért aztán fölös- legesek az aggodalmak: mindig lesznek olyan jelenségek, olyan folyamatok, ame- lyeknek vizsgálatával, a maga speciális kutatási módszereivel a néprajztudomány foglalkozik majd.

A romantika során kibontakozott nemzeti néprajztudományok sajátosan nemze- tinek gondolták saját népük népi kultúráját, s nemzeti kultúrájuk megújítási lehetõ- ségeit látták a népi kultúra (elsõsorban a folklór) egyes jelenségeinek az ún. „ma- gas kultúrába” való beemelésével (zárójelben jegyzem meg, hogy – még ha az alap- állás hamis is volt, s az egyes folklórjelenségek korántsem csak egy népre jellem- zõek – a „magas kultúrába” való újrafelhasználásuk valóban frissítette az adott nemzeti kultúrát). Idõközben azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes népraj- zi jelenségek nem a nyelvi határok szerint rendezõdnek (vö. Kiliánová 1994; Kiliá- nová 1998). Másként szólva: a legtöbb kulturális jelenség, nyelvi és etnikai határo- kon átívelve, ismert más-más nyelvû népek körében is. Megszámlálhatatlan meny- nyiségû példával igazolhatnám állításomat. Most legyen itt elég két adalékkal elõ- hozakodni: az egyik talán még közismertnek is mondható, s az Arany János által Vadrózsa-pörnek elkeresztelt polémiára gondolok. Miután Kriza János 1863-ban köz- readta a Vadrózsákcímû székely népköltési gyûjteményét, egy román irodalmár, Juli- an Grozescu plágiummal vádolta õt meg. Azt vetette tudniillik Kriza szemére, hogy néhány székelyként közölt népballadát (köztük a Falbaépített feleség,illetve népsze- rû magyar címén a Kõmûves Kelemen balladáját is) román eredetibõl fordította vol- na magyarra. Az élénk vita arra ösztönözte mindkét nemzet folkloristáit (sõt, késõbb mások is bekapcsolódtak), hogy szorgos gyûjtõmunkába kezdjenek. Ebbõl aztán ki- derült, hogy Kriza nem plagizált, s a Falbaépített feleségballadájának alaptörténe- te ismert gyakorlatilag minden balkáni népnél. Vargyas Lajos 1976-ban a ballada párhuzamait, variánsait a magyarok és románok mellett a görögöknél, bolgároknál, szerbeknél, horvátoknál, albánoknál, sõt a grúzoknál is kimutatta (Vargyas 1976/II.:

27–28).

A másik példám magyar–szlovák–cseh kapcsolatokra vonatkozik: Rudolf Pokorný, cseh író, újságíró, aszlovák nép odaadó barátja, ahogy késõbbi kiadói ne- vezik, az „aranyszívû ember”, két hosszabb felsõ-magyarországi (vagy ahogy õ már akkor nevezte: „szlovákiai”) utazásáról, amelyeket fõként Jozef Miloslav Hurban meghívására, a „magyarok szlovákokkal szembeni elnyomó politikáját” szemrevéte- lezendõ elõször 1879-ben realizált (s ezt még két „szlovákiai útja” követte), Vándor- lások Szlovákiában címû, két kötetbe rendezett útirajzaiban számolt be (Pokorný 1884). Ezek során a korabeli Magyarország lényegében valóban csak a szlovákok

lakta megyéit, illetve a vegyes lakosságú megyék fõleg szlovákok lakta településeit látogatta végig. Magyar szemnek, szívnek nem kedves olvasmány Pokorný munká- ja, hiszen egyrészt óriási (negatív) elõítélettel viseltetik a magyarokkal szemben, másrészt helyzetjelentései sok esetben úgy tûnik, hogy (sajnos) helytállóak. Mind- ezek ellenére, illetve mindezek mellett (a szlovák nemzettéválás folyamatában vég- zett tevékenységét, mûveinek ilyszempontú hitelességét, hatását elemezzék és döntsék el a politikatörténészek), szóval mindemellett munkája kincsesbányája a magyar (és közép-európai) néprajzi kutatásnak. Útirajzaiban például viszonylag ter- jedelmes, magyar vonatkozásokban is gazdag cigány anekdotagyûjteményt is közre- ad. Pokorný saját bevallása szerint az anekdotákat szlovákiai utazásai során saját maga gyûjtötte, illetve némely szlovák barátja is küldött neki ilyeneket, továbbá né- hány anekdotát egy 1880-ban megjelent szlovák anekdotagyûjteménybõl vett át. A Pokorný által közölt tréfáknak, anekdotáknak legalább kétharmada azonos a Hege- dûs Lajos által összeállított és három kiadást (1857, 1867, 1870) megért Eredeti tréfák, adomák s mondák a czigány életbõl címû gyûjtemény darabjaival (Hegedûs 1870).

Tanulság, hogy az éppen nem magyarbarátságáról ismert Pokorný valószínûleg a szintén magyarellenes Hurbantól és társaitól hallhatott a Hegedûs Lajos által ki- adott, akkoriban harmadik kiadását megért cigányanekdota-gyûjteménybõl történe- teket. Az is elképzelhetõ, hogy szlovák barátai nem is említették neki a forrást (sõt, talán õk is elfelejtették akkorra). Pokorný ezeket a történeteket – tételezzük fel: jó- hiszemûen – közölte, mégpedig (mivel semmi más utalás nincsen rá) mint a szlo- vák szóbeliségbõl lejegyzett anyagot. Hogy része volt-e, része lett-e a szlovák népi szóbeliségnek is ez a cigány anekdota-anyag, nem tudom, mindenesetre (Hegedûs gyûjteményének nem ismeretében) egy szlovák folklorista ma joggal feltételezhetné, hogy a Pokorný által 1884-ben közölt gyûjtemény a szlovák anekdotakincs egy fon- tos és korai forrása.

Mindezekbõl következik, hogy egy adott nép népi kultúráját, néprajzi jelenségeit egyszerûen nem érthetjük meg legalább a szomszédos népek kultúrájának beható ismerete, összehasonlító vizsgálatok nélkül. Többek között ezt a célt hivatott betöl- teni az európai etnológia.

De mit is értsünk európai etnológián? A fogalmat a neves svéd néprajzkutató Sigurd Erixon vezette be a harmincas évek végén, ám igazi, sikeres pályafutását csak az utóbbi évtizedekben kezdi befutni. Azóta többen megfogalmazták már célki- tûzéseit, követendõ munkamódszereit (elsõsorban a skandináv országok szakembe- rei, de német és magyar példákat is hozhatnék), s persze – a dolog természetébõl adódóan – ahányan, szinte annyiféleképpen (a kérdésnek könyvtárnyi az irodalma, így csak tájékoztatásul vö. Erixon 1937; Erixon 1944; Melicherèík 1945; Hofer 1984; Roth 1995; Voigt 1997; Kaschuba 1999; Paládi-Kovács 2002:109–156).

Ezért most csak arról beszélhetek, hogy én mit értek európai etnológián. Voltakép- pen az Európában korábban hagyományos, a saját nép kultúrája vizsgálatára irányu- ló néprajzi módszert helyettesíti, illetve egészíti ki azzal, hogy más európai népek kulturális megnyilvánulásait (is) vizsgálja. Ezzel lényegében a néprajztudomány ösz- szehasonlító irányzatait emeli magasabb rangra. Emellett a korábbi európai néprajz- tudományokban (és fõleg a kelet-közép-európai népek néprajzában) ugyancsak ha- gyományosnak minõsíthetõ archaizmuskutatással szemben bizonyos fokú „jelenku-

tatási” elemeket is beemel az etnológiai gyakorlatba. Még tovább menve, fõleg a kulturális és szociális antropológia munkamódszereinek szentel nagyobb jelentõ- séget, mint azt a hagyományos néprajz korábban tette, illetve a „másság” kutatá- sának elvét hangsúlyozza. Egy adott társadalomban persze mindenki „más”, hiszen az emberek különbözõ szempontok (nyelv, vallás, nem, életkor, foglalkozás, szabad- idõs tevékenység, társadalmi helyzet stb.) szerint különbözõ csoportokba tömörül- nek, illetve sorolhatók. Ily módon az egyén egy idõben több csoportnak is a tagja le- het, miközben ezekben a csoportokban akár máshogy is viselkedik. Az efféle prob- lémákkal a hagyományos néprajz nem (vagy csak rendkívül ritkán és inkább csak érintõlegesen) foglalkozott.

Hangsúlyozni szeretném viszont, hogy az európai etnológiának, ha nem is ilyen név alatt, szép magyar hagyományai vannak. Gondoljunk csak a magyar néprajz egyik elõfutáraként is számon tartott Ján Èaploviè (Csaplovics János) híres, 1822- ben leírt mondatára: „Magyar Ország Európa kitsinyben” (Csaplovics 1990:13). A szerzõ arra utal e mondatával, hogy a Kárpát-medence természetföldrajzilag is oly sokszínû, etnikailag is oly sokrétû, hogy az európai kulturális folyamatok e térségen belül is nyomon követhetõk. Az összehasonlító néprajzi-folklorisztikai vizsgálatoknak ily módon igen korai magyar dokumentumai vannak: legyen elég itt a Brassai Sámu- el és Meltzl Hugó által kiadottÖsszehasonlító Irodalomtörténeti Lapokra,vagy a Herr- mann Antal szerkesztetteEthnologische Mitteilungen aus Ungarnc. periodikárautal- ni. Mindkettõ még a 19. század végén jelent meg. Az ugyanebben az idõszakban lét- rehozott Magyarországi Néprajzi Társaság nevével is demonstrálni óhajtotta, hogy a soknemzetiségû Magyarország összes etnikuma néprajzi kutatásainak összefogó or- gánumakíván lenni, s létre is hoztak huszonkettõ nemzetiségi szakosztályt, amelyek az akkori Magyarország minden népfaját képviselték (Kósa 1989:18). Néhány év múl- va azonban (sajnos) a társaság nevét Magyar Néprajzi Társaságra változtatták (csak zárójelben jegyzem meg, hogy amásodik világháború után létrehozott Szlovák Nép- rajzi Társaság nevét néhány esztendeje Szlovákiai Néprajzi Társaságra változtatta).

Van tehát saját hagyomány az európai etnológia mûvelése terén is.

Térjünk át azonban a bevezetõben ígért második kérdéscsoportra: Milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban?

Újabban ismét divatos egyre többet idézni Györffy Istvánt, aki híres, több kiadást is megért 1939-es röpiratában, A néphagyomány és a nemzeti mûvelõdéscímûben írta le az ominózus mondatot: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai mûvelõdés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapí- tottuk az európai mûvelõdést” (Györffy 1939:8). Ez így nyilván igaz (és jónak tûnik a Györffy által fölhozott finn és japán példa is), még ha csak részben is. Mert ha mi, magyarok kíváncsiak vagyunk arra (és miért is ne érdekelne bennünket?!), hogy kultúránk bizonyos jelenségei (gulyás, csárdás, illetve az imént példaként felhozott cigány anekdoták és egyebek) miként épültek be más európai népek mindennapi kultúrájába, akkor bizony joggal feltételezhetjük, hogy például a németeket is érdek- li, miként formálták saját képükre más európai népek (köztük a magyarok is) né- mely hozadékukat (pl. a bányászattal ide került jelenségeket stb.). S az, hogy „mi érdekli Európát”, legyen Európa gondja. Miért kellene ebben is kiszolgálnunk õket és szállítani számukra a rovásírást, székelykaput, gulyást, csikóst, csárdást? Azt sem hinném, hogy a megoldás bizonyos (õsinek, garantáltan magyarnak tûnõ) nép-

rajzi jelenségek konzerválásában, például, ahogy Györffy is javasolja, a székely–magyar rovásírás ismételt /?/ bevezetésében lenne (akkor inkább, a néhai Antall Józsefet parafrazálva: „tetszettek volna annak idején Istvánnal szemben Kop- pány mellé állni”). Hogy mennyire ingoványos talaj ez, hogy mennyire bizonytalan, il- letve sok esetben másodlagos egy-egy jelenség etnikumhoz köthetõsége, hadd hoz- zak föl arra néhány további példát. De elõtte még egy megjegyzés: Úgy tûnik, van egy abszolút, egzakt népi kultúra és van egy relatív, mitikus népi kultúra. Az elõbbit a néprajzkutatók rajzolják meg, pontosabban kísérlik meg megrajzolni kutatási ered- ményeik tükrében, míg az utóbbi a közvélemény képzeletében rajzolódik meg. A ket- tõ általában nem esik egybe, miközben befolyásolhatják egymást.

A néprajzkutatók tudják (?), hogy a székelykapuhoz nagyon hasonlatos kapufor- mák többek között a németországi Hessenben is találhatók, s mindkettõ gyökerei az egykori lovagvárak kapuszerkezeteiben keresendõk. Innen került az egyszerû nép használatába mind a Székelyföldön, mind Hessenben. Ezzel szemben a közvéle- mény a székelykaput, nem kis mértékben Huszka József, Szinte Gábor, illetve Malo- nyay Dezsõ és köre ténykedése hatására „õsmagyar“ képzõdménynek tartja, s ma- napság az egyik legfontosabb „népi“ eredetû nemzeti jelképünkké vált (vö. Huszka 1895; Viski 1929).

Ha lehet, még markánsabban jelzi ezt az utat egy sírjel, a székely „kopjafa” nem- zeti jelképpé történõ alakulása az utóbbi évtizedekben. Maga a „kopjafa” kifejezés a nép körében sehol nem volt ismeretes, egyértelmûen értelmiségi találmányról van szó. A díszesre faragott, csillagos, tulipános református (s tegyük hozzá: unitá- rius és evangélikus) sírjelforma sem ismeretes az egész magyar nyelvterületen. Szé- kelyföldön a legkarakterisztikusabb, de elõfordul a Duna–Tisza közén is (többek kö- zött evangélikus szlovák települések temetõiben is!), valamint az északi magyar nyelvterületen, magyarok és szlovákok körében egyaránt. Mégis magyar nemzeti szimbólum lett az utóbbi évtizedekben (vö. L. Juhász 2002; L. Juhász 2003; Liszka 2000b).

A szlovák népi táplálkozás kutatói tudják, hogy a jellegzetes szlovák nemzeti eledelnek tartott brindzás vagy juhtúrós galuska a 16. századi vlach kolonizáció se- gedelmével került az Északi-Kárpátokba, s a 19. században, a nemzetté válás folya- matában, nem kis mértékben szépirodalmi hatásokra, valamint a szakácskönyvek kultúraformáló szerepének köszönhetõen vált tipikus szlovák eledellé. Hasonló fo- lyamat játszódott le mellesleg a gulyás mint magyar nemzeti eledel vagy a knédli- hús-káposzta, mint cseh nemzeti étel kialakulása során is (vö. Kisbán 1989; Stoliè- ná 2001).

A magyar közvélemény régi szép szokásnak tartja az aratóünnepet és a szüre- ti felvonulást is, miközben pontosan lehet tudni, hogy Darányi Ignác, földmûvelés- ügyi miniszter szorgalmazta egy leiratában a 19. század végén ezek egységesített, országos megtartását, mégpedig teljesen profán célból: az akkori szociális feszült- ségek enyhítésére, a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyre- állítása érdekében, tehát amolyan szelepfunkciónak szánva õket… (Az aratóünnep pályafutásának szép dokumentációját láthattuk 2003-ban a budapesti Néprajzi Mú- zeum, A kitalált hagyomány c. kiállításán, amelyet Kovács Ákos rendezett).

A magyar folkloristák pontosan tudják hogyan és mikor került a karácsonyfa-ál- lítás szokása a magyar néphagyományba (a 19. század elején német hatásra a ma-

gyar fõnemesség és nagypolgárság, majd a polgári középréteg és a papság közve- títésével) és éppen ezért nem tartják más folyamatnak a közelmúltban elterjedt ad- venti koszorú térhódítását (vö. Liszka 2000a) vagy a most terjedõ félben lévõ Bá- lint-napi szokásokat, vagy – horribile dictu! – a Halloweent sem. A közvélemény ez- zel szemben a karácsonyfát (vagy éppenséggel a húsvéti nyuszi hozta tojást) a ma- gyar népi kultúra szerves részének tekinti, míg az utóbbiakat nem. Ezek ellen, mint gyökértelen, idegen jelenségek ellen harcolni kell – hangoztatják a „hagyományos”

magyar népi kultúra védelmezõi. A sort folytathatnám, de föltehetõ (és fölteendõ!) a kérdés: mi ebbõl a tanulság?

Kézenfekvõ, hogy népeknek, nemzeteknek szükségük van szimbólumokra, míto- szokra. Ezek nagy részét néprajzkutatók vagy még inkább magukat annak kikiáltó

„szakemberek” segedelmével az ún. népi kultúrákban vélik megtalálni. Ennek hosz- szú, a 18. század végéig nyúló, közismert tudománytörténeti gyökerei vannak, így erre nem térek ki. A lényeg az, hogy a köztudatban él egy mitikus, többé-kevésbé idillikus népikultúra-kép, mintegy a hajdani „aranykor” lenyomata, amelyet a 20.

század már alaposan megtépázott, s most ráadásul a globalizáció és az EU rémké- pe fenyeget.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy okvetlen meg kell kérdezni a néprajzkuta- tót ebben az ügyben: a nemzeti szimbólumok jórészt „spontán“ alakulnak ki, tudo- mányos alátámasztást általában nem igényelnek. Bajban is lennénk, ha valaki meg- kérdezné tõlünk, hogy mondjunk egyetlen egyolyan jelenséget, amely a magyar né- pi kultúrában, az egész magyar nyelvterületen megvan, de csakis ott van meg, te- hát szomszédaink már nem ismerik. A magyar nyelven kívül nem tudnék ilyen jelen- séget ajánlani. Egyszer egy kisvárosunk városi képviselõje megkérdezte tõlem, hogy: „Ugye a berkenye az õsmagyar fa? ” Merthogy piros a termése, a körülötte levõ levegõ, ha úgy tetszik: fehér, a levele meg zöld. Hát, valahogy – némileg kiélez- ve – így mûködik a szimbólumteremtés.

Mindamellett a tudomány elidegeníthetetlen joga, sõt kötelessége, hogy az egyes jelenségek gyökereit föltárja, tisztázza. Tehát, visszatérve Györffy idézett mondatára, ha Európa nem is lenne kíváncsi arra, hogy mit tanultunk meg, mit vet- tünk át más európai (és nemcsak európai) népek mûveltségébõl, nekünk azonban csak kíváncsinak kellene lennünk arra, hogy kultúránk egyes elemei honnan, milyen úton-módon váltak annak szerves részévé! Hiszen ez is az önismeret szerves része!

A magyar (népi) kultúra az elmúlt ezerszáz esztendõ alatt folyamatos kölcsönha- tásban állott az „európai” kultúrákkal, s épp ezáltal maga is európaivá vált. Hangoz- tatjuk is sokszor önelégülten: nem kell nekünk európai példa, hiszen a magyar (né- pi) kultúra eleve európai kultúra. Ez igaz is, csakhogy efféle kijelentéseket éppen azok tesznek a leggyakrabban, akik a magyar kultúra honfoglalás elõtti elemeit hangsúlyozzák, s abban is azt találnak, ami nem az. Márpedig a honfoglalás során magunkkal hozott kultúra, megengedem, lehetett nagyon szép és jó, ám semmikép- pen nem volt európai! Mára viszont valóban európaivá vált azáltal, hogy amit a ma- gyarság átvett, sikerrel dolgozta föl, olvasztotta bele saját kultúrájába és tette ezál- tal magáévá. Meggyõzõdésem, hogy nem lesz ez másként a jövõben sem. Ugyanis nem a konzerváló, hanem az adaptáló készség tesz egy nemzetet életrevalóvá.

Összefoglalva tehát, hogy mit is gondolok az elõadás címében feltett kérdésrõl, tehát arról, hogy tudományszakunk megnevezése, illetve az ezzel szorosan össze-

függõ munkaterülete és -módszere a szlovákiai magyar néprajz vagy az európai et- nológia legyen-e? Amennyiben a „szlovákiai magyar néprajz” alatt egy tisztességes leíró tudományt értünk, akkor igen, ám azzal a kiegészítéssel, hogy ezt a leíró elvet mindenképpen ki kell egészíteni az európai etnológia problémaszemléletével. És ha már kiegészítettük, akkor miért ne hívnánk tudományszakunkat itt is európai etno- lógiának, úgy, ahogy azt Európa számos országában teszik, amely értelemben a szlovák és a cseh néprajzi gyakorlatban is használják újabban az etnológiát (tehát európai etnológia értelemben), s amely értelemben a Fórum Társadalomtudományi Intézet Etnológiai Központjának a nevében is szerepel?

Felhasznált irodalom

Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Az MTA Néprajzi Kutató Cso- portjának reprint kiadványa. Az utószót írta Paládi-Kovács Attila. Budapest, 1990.

Erixon, S.: Európai ethnológia. Ethnographia55., 1944, 1–17. p.

Erixon, S.: Regional European Ethnology. FolklivI. Stockholm, 1937, 89–108. p.

Györffy István: A néphagyomány és a nemzeti mûvelõdés.Budapest, 1939.

Hegedûs Lajos: Eredeti tréfák, adomák s mondák a czigány életbõl.3. bõv. kiadás. Pest, 1870.

Hofer Tamás: Történeti fordulat az európai etnológiában. In.: Történeti antropológia. Az 1983.

április 18–19-én tartott tudományos ülésszak elõadásai.Szerk. Hofer Tamás. Budapest, 1984, 61–72. p.

Huszka József: A székely ház. Budapest, 1895.

Juhász Ilona, L.: A sírjeltõl a nemzeti szimbólumig. Az emlékoszlopok-kopjafák, mint a nem- zeti identitás kifejezõi. Ethnica5., 1. szám, 2003, 16–20. p.

Juhász Ilona, L.: Vom Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen und Speerhölzer als Zei- chen nationaler Identität. Acta Ethnologica Danubiana 4. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002. Komárom–Dunaszerdahely, 2002, 67–74. p.

Kaschuba, W.: Einführung in die Europäische Ethnologie. München, 1999.

Kiliánová, G.: Determinanty etnickej identity. Na príklade etnických spoloèenstiev na hranici.

Nieko¾ko úvodných poznámok do diskusie. Etnologické rozpravy2., 1998, 9–15. p.

Kiliánová, G.: Etnicita, kultúra a hranice. Prípad Strednej Európy. Etnologické rozpravy 2.

Bratislava, 1994, 45–56. p.

Kisbán Eszter: Népi kultúra, közkultúra, jelkép: a gulyás, pörkölt, paprikás. Életmód és Tradí- ció 4., Budapest. 1989

Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete.Második, javított, bõvített kiadás. Buda- pest, 2001.

Kósa László: A Magyar Néprajzi Társaság százéves története: 1889–1989.Budapest, 1989.

Liszka József: A (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának jelképrendszeréhez. In.:

Jeles jogok – jogos jelek. Nyelvi jogok – társadalmi konfliktusok.Szerk. Balázs Géza–Voigt Vilmos. Budapest, 2000b, 149–158. p.

Liszka József: Az adventi koszorú. Egy felmérés elõzetes eredményei. Fórum Társadalomtu- dományi Szemle, 1. szám, 2000a, 147–156. p.

Liszka József: Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? In.: Ezredforduló. A tu- domány jelene és jövõje a kisebbségben élõ közösségek életében c. konferencia elõadá- sai. Nostra Tempora 3., szerk.: Tóth Károly. Dunaszerdahely, 2001, 38–44. p.

Melicherèík, Andrej: Teória národopisu.Liptovský Sv. Mikuláš. 1945.

Paládi-Kovács Attila: Tárgyunk az idõben. Néprajzi kihívások és válaszok.Debrecen, 2002.

Pokorný, Rudolf: Z potulek po Slovensku. Díl I. Praha, 1884.

Roth, Klaus: Europäische Ethnologie und Interkulturelle Kommunikation. Schweizerisches Archiv für Volkskunde91., 1995, 163–181. p.

Stolièná, Rastislava: Strava ako etnoidentifikaèný znak. Èeský lid88., 2001, 1–13. p. (A dol- gozat magyar fordítása A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy címen az Acta Ethnolo- gica Danubiana5–6. összevont számában jelenik meg 2004-ben.).

Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa I–II. Budapest, 1976.

Viski Károly: Adatok a székelykapu történetéhez. Néprajzi Értesítõ21., 1929, 65–88. p.

Voigt Vilmos: Néprajz Európának. In.: Európából Európába. Tanulmányok a 80 esztendõs Balassa Iván tiszteletére. Néprajzi Látóhatár 1–4., szerk.: Csoma Zsigmond–Viga Gyula.

Budapest–Debrecen, 1997, 24–32. p.