522620 522620 522620

522620

TENGEREN MEGMENTVE.

TÖRTÉNET EGY VILÁGÍTÓ-TORONYRÓL.

NÉMETBŐL FORDÍTOTTA FA ISTVÁN.

BUDAPEST

HORNYÁNSZKY VIKTOR SAJTÓJA 1887.

Vallásos iratok magyar nyelven.

(Minden küldemény Budapestről bérmentve azállíttatik

1) Bibliai kézikönyv. Kalauzul a Szent-írás tanulmányo zásához. Készítette Dr. Angus József, a royal asiatic society tagja. Lelkészek és theologiát tanulók számára. Angolból fordítva 46 ív, fóldabroszokkal ; vászonba kötve .... . . 3 frt 80 kr 2) A zarándok útja, (gépekkel.) Egész vászonba,

czimmel, 25 ív kötve...80 »

— Ugyanaz. Fél vászonba kötve... 70 , 3) Hit, Remény és Szeretet könyve az élet ked­

vező és kedvezőtlen napjaira. Családi emlék­

lapokkal ellátva. Protestáns keresztyének szá­

mára ajánlja Csiky Lajos. Vászonba kötve 80 „ Vászonba kötve aranyszegélylyel . . 1 frt — , Finom bőrkötésben, aranyvágással, tokkal 1 . 60 . 4) Jézus élete. Segédkönyvül az evangéliumok

czélja, összhangzása és chronologiájának ta­

nulmányozásához. Irta Eustace R. Conder, M. A. Angolból fordítva. A szent föld tér­

képével 14'la ív kötve ... 80 . 5) Krisztus személyisége. Jézus jellemére vonat­

kozó részrehajlattan nyilatkozatok gyűjtemé­

nyével megtoldva. Irta Schaff Fülöp. An­

golból fordítva. 13'fa ív, félvászonba kötve . 60 . 6) Bibliai földrajz. (Képekkel.) Palástina föld­

abroszával, 23*| 4 ív, kötve... 70 .

— Ugyanaz. Finom kötésben ... 90 . 7) Bibliai régiségek. (Képekkel.) Palástina föld­

abroszával. 23 ív, kötve... 70 »

— Ugyanaz. Finom kötésben...90 » 8) Hajnalpir. (Képekkel.) Egész vászonba kötve 70 . , » Közönséges kötésben 40 . 9) Napfelkölte. . Egész vászonba kötve 70 . , , Közönséges kötésben . 40 , 10) Dr. Saphir: Krisztus és az írás. 11 ív, kötve 60 . 11) Frigyes Katona. (8 képpel.) 7’/2 ív kötve 60 ,

w , közönséges kötésben 30 ,

12) Kristóf vén kintornája vagy: .otthon, édes ott hon.* (3 képpel.) 11 ív, kötve...50 ,

— Ugyanaz. Közönséges kötésben . . . . 30 »

TENGEREN MEGMENTVE.

TÖRTÉNET EGY

VILÁGÍTÓTORONYRÓL.

NÉMETBŐL FORDÍTOTTA FA ISTVÁN.

BUDAPEST

HORNYÁNSZKY VIKTOR SAJTÓJA.

1887.

Tengeren megmentve.

I. FEJEZET.

Az én sajátságos otthonom.

A nap, melyen születtem, nem valami közönséges nap volt A hullámok teljes erő­

vel csapódtak a világítótoronyra; a szél iszo­

nyúan ordított és tombolt, mintha mindent összerombolni akart volna. Ne lett volna csak a világítótorony oly szilárdan és rendületlen sziklára építve, a vihar bizonyára mindenestől a dühöngő mély tengerbe hajította volna.

Rettenetes egy vihar volt! Öregapám azt állította, hogy mióta a szigetre jött, — ennek pedig ekkor már negyven éve múlt, — ehez hasonlót még nem ért.

Sok hajó elpusztult azon a napon és sok emberélet, esett áldozatul. S midőn a szél­

6 AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.

vész a legzajosabban tombolt és a hullámok oly magasra hágtak, hogy a világítótorony ablakát a tajték és a hab teljesen ellepte,

akkor születtem én, Fergusson Sándor.

Igen, különös egy napon, különös egy helyen jöttem én napvilágra. A világítótorony egy szigeten állott, mely két mértföldnyi távol­

ságra volt a szárazföldtől. A sziget nem volt épen nagy. Ha az ember a közepén megállóit, köröskörül láthatta a tengert. A tenger, mely különben к ék színű és csendes szokott lenni, most oly .fekete volt, mint a tinta, és a szi­

get sziklás partjához csapódó hullámok menny­

dörgésszerű zajt okoztak. A sziget egyik olda­

lán egy kiálló sziklán állott a világítótorony.

Hogy a tenger hulláma ne árthasson neki, erősen egymásba illesztett, faragott kövekből épült. Henger alakú volt, csakhogy lefelé min­

dig vastagabb és erősebb. A közepén csiga­

lépcső vezetett fel a tetejébe. A teteje körös­

körűi üvegtáblákból állott s ott voltak elhe­

lyezve a lámpák, melyeket azonnal meggyuj- tottak minden este, a mint homályosodul kezdett.

Még most is jól emlékszem, hogy gyer­

mekkoromban mennyire bámultam e világos­

AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.

ságot. Egész órabosszant szemléltem, mikép változik a színe : először jött egy fehér, azután egy vörös fény, azután egy kék s azután ismét egy fehér. A mint a hajók hozzánk közel érkeztek, észrevették a mi szelíd, intő világos­

ságunkat s kikerülték a szírieket, melyek pusztulással fenyegették őket.

Öregapám, az öreg Fergusson Sándor, egyike volt ama világítótorony-őröknek, kiknek kötelessége volt a lámpákat rendben tartani és minden este meggyujtani. Ügyes és szorgal­

mas öreg ember volt, munkáját gondosan és szívesen teljesítette. Legfőbb óhajtása az volt, hogy hivatását addig végezhesse, míg én annyira megnövök, hogy helyébe léphetek.

Azon időben, midőn történetem kezdő­

dik, csaknem tizenkét éves voltam s napon­

kint nagyobb és erősebb lettem. Öregapám büszke volt rám s mondá, hogy nemsokára megnövök és a világítótoronyban elfoglalha­

tom helyét.

Sajátságos otthonomat teljes szivemből szerettem és a világon semmivel el nem cse­

réltem volna. Némelyeknek talán szomorúnak és unalmasnak tetszhetett volna e hely: mert

8 AZ IÓN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.

csak ritkán láthattunk egy idegen embert s a világítótorony-őröknek két hónaponkint csak egyszer volt megengedve, hogy a szárazföldre menjenek. De én nagyon boldog voltam s azt hittem, hogy a mi szigetünknek párja az egész világon nincs.

A ház, melyben öregapámmal laktam, a világítótorony tőszomszédságában állott. Nem volt valami nagy, de annál barátságosabb.

Minden ablaka a tengerre nézett, s ha nyitva voltak, üde tengeri levegő ömlött be hozzánk.

Házacskánk egész berendezése a világítótorony - hoz tartozott és már régóta ott állott, még mielőtt öregapám oda ment lakni. A tányé­

rokon és csészéken nagy arany betűkkel volt felírva a világítótorony neve és a világító- torony kis mintázata habok és hullámok kö­

zött be volt égetve. Ó mily szépeknek talál­

tam én ezeket gyermekkoromban.

Sok szomszédunk nem volt. Az egész szigeten csak egy ház volt még, s ez a vilá­

gítótorony másik oldalán állott. Ez Miller úr háza volt, ki öregapámmal közösen végezte a világítótorony gondozását. Mindkét ház előtt volt egy szivattyús kút s az épületeket egy

AZ ÉN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM. 9

kőfal vette körül a tenger felől, hogy a fel­

csapódó hullámoktól megoltalmazza.

Azután volt még ott két kert, melyeket egy vasrács választott el egymástól. Millerék kertje egészen puszta és elhanyagolt állapot­

ban volt; a gaz felverte, bogácskóró és csa­

lán tenyészett benne; mert Miller úrnak a kertészkedéshez semmi kedve sem volt, nejé­

nek pedig volt hat gyermeke s így a kert gondozására nem jutott ideje.

De a mi kertünket megbámulta min­

denki, aki csak a szigetre jött. Öregapám és én minden szép napon benne dolgoztunk s büszkék voltunk rá, hogy tisztán tartsuk, a mennyire csak lehet. A tenger bár közel volt, de azért gyönyörű gyümölcs és zöldség dísz­

lett benne s az ágyak tömve voltak szép virágokkal. Ott virított a hónapos rózsa, a háromszínú viola, a sárga viola, s díszlett némely bátor növény, mely nem félt a ten­

geri levegőtől.

A kertre dőlt egy meglehetős nagy rét, sok kis halmocskákkal, melyeken a mezei és tengeri uyulak vígan szökdécseltek. Ezen a réten legelészett egy tehén meg két kecske,

10 AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.

melyek a szükséges tejet szolgáltatták. Ezen túl volt a sziklás tengerpart és egy a ten­

gerbe kinyúló kis töltés.

Eme töltésen állottam én minden hétfőn reggel, vártam a gőzhajó megérkezését, mely szigetünkön kikötött.

Nevezetes esemény volt az, valahányszor a gőzös megérkezett. Öregapám, én, Miller úr és neje és gyermekeik, mindnyájan ki­

mentünk a tengerpartra a hajó üdvözlésére.

A gőzös a hétre való szükséges dolgokat hozta számunkra, a néhány mértföldnyi távolságra fekvő városból. Néha levelet is hozott Miller úrnak és egy újságot öregapám számára.

Öregapám nem sok levelet kapott, mert kevés ismerőse volt. Élete legnagyobb ré­

szét ezen a szigeten töltötte s a világ többi részétől egészen el volt szigetelve. Rokonai mind meghaltak már, atyámat kivéve. Hogy vele mi történt, azt nem tudtuk. Én soha sem láttam őt, mert a szigetet előbb elhagyta, mint én születtem.

Öregapám gyakran elbeszélte, hogy apám tengerész volt és hogy szép, erős, magas fiatal ember volt. Anyámat a szigetre hozta s öreg­

AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM. 11

apám gondjaira bízta, <5 maga pedig Ausztrália felé hajózott. A szigetet azzal a hajóval hagyta el, mely itt minden hétfőn reggel kikötött.

Öregapám a töltés végén állott, míg a hajó a távolban el nem tűnt. s anyám zsebkendő­

jével integetett utána mindaddig, míg csak a láthatáron egy füstfelhő mutatkozott. Öreg­

apám gyakran emlegette, hogy mily szép volt anyám ama nyári reggelen. Atyám meg­

ígérte, hogy nemsokára Írni fog, de a levél csak nem jött. Három évig minden hétfőn kiment anyám a töltésre, apámtól pár sor Írást, vagy valami életjelt várt, de semmi Mi­

sem jött.

Majd egy idő múlva léptei lassúbbakká váltak, arcza halványodott s végre oly gyenge lett, hogy már a hajó elé ki sem mehetett.

Egyszer csak anyátlan árva lettem.

Azon naptól kezdve, hogy szegény anyám meghalt, öregapám lett apám és anyám egy személyben. A világon mindent megtett volna érettem. Bárhova ment s bármit tett, én min­

dig az oldala mellett voltam. Midőn idősebb lettem, megtanított olvasni; mert a szigeten természetesen nem volt iskola, hova járhat-

12 AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.

tarn volna. Lassanként a lámpák gondozásá­

ban és a kerti munkában is segítségére lehet­

tem. így telt az idő, egyik nap úgy mint a másik, mígnem tizenkét éves lettem. Néha szerettem volna, ha változatosság- okáért szi­

getünkön valami történt volna. Végre csak­

ugyan történt is valami.

II. FEJEZET.

Tűzfény a tengeren.

Egy zord novemberi estén öregapám­

mal a vacsora mellett ültünk. Egész délelőtt a kertben ástunk, de délután oly zivatar ke­

rekedett, az eső oly erősen esett, hogy a ház­

ban kelle maradnunk. Csendesen teázgattunk és tervezgettünk, hogy mit legyünk teendők a holnapi napon, midőn egyszerre hirtelen felnyílt az ajtó s Miller úr bedugta fejét.

„Sándor“ kiáltá, „jöjj csak gyorsan és nézd!“

Öregapám és én azonnal az ajtóhoz sza­

ladtunk s kitekintettünk a tengerre. Úgy kö­

rül belől egy mérföldnyi távolságra tőlünk éjszakfelé világosságot láttunk. Egy vagy két másodperezre fellobbant, azután ismét kialudt s oly sötét lett, mint azelőtt volt.

14 TÜZl'lCNY A TKNGKKKN.

„Öregapám, mi az?“ kiálték.

Nem felelt semmit.

„Nincs vesztegetni való időnk, Jem“

kiáltá. „Ki vele a csónakkal, pajtás !“

„A tenger roppant magas hullámokat ver“ — mondá Miller a sziklára felcsapódó hullámokra mutatva.

„Nem tesz semmit, Jem“, válaszolá öreg­

apám ; „meg kell tennünk, a mit csak lehet.“

Mindketten a tengerpartra mentek és én követtem őket.

„öregapám, mi az?“ kérdezőm ismét.

„Ott valami bajnak kell lenni“, mondá s ama hely felé mutatott, a hol a tűzfényt láttuk. „Ha valaki veszélyben van és segélyre van szüksége, ezt a világosságot gyújtják meg.“

„El akarsz oda menni, öregapám ?“

„Igen, ha csónakunkkal odajuthatunk.

Nos, Jem, készen vagy ?“

„Oh hadd menjek én is!“ kiáltám, „tán segíthetek valamit neked!"

„Jól van fiam, majd meglátjuk hogy haladhatunk előre!“

Erre a jelenetre ma is úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, öregapám

TVZFKNY A Tl’.NGKRKX.

és Miller úr minden erejüket megfeszítették, hogy a csónakkal a parttól elevezhessenek;

én is helyre kuporodtam s megpróbáltam kor­

mányozni. Mintha csak ma látnám, a mint Millerné a töltésen állott, fejét egy kendőbe burkolva s a két legkisebb leány belékapasz- kodott. A hullámok mind magasabbra emel­

kedtek s csónakunkat minden pillanatban fel­

borítással fenyegették. Most is előttem van öregapám búskomor tekintete, a mint siker­

telen erőlködés után fel kelle hagynia a men­

tési kísérlettel.

„Félek, Jem, — mondá végre — hogy minden erőlködésünk hiába való. Nincs elég kezünk hozzá, hogy a csónakot előbbre vi- hessük.“

Partra kellett szállnunk, úgy a mint lehetett s a töltésen jártunk fel s alá. Nem láttunk többé semmit. Az éj koromsötét volt s a tenger sötét fekete.

A világítótorony lámpái világítottak; az előtt két órával lettek meggyujtva. Miller úron volt a sor, hogy éjjel vigyázzon ; ő tehát föl­

ment a toronyba, mi pedig öregapámmal a töltésen maradtunk.

16 TÜZFKNY A TENGEREN.

„Hát semmit sem tehetünk, öregapám ?"

„Attól tartok, fiam, hogy nem. Lehetet­

len ezen háborgó tenger ellen kiizdenünk. A mint egy kissé lecsendesedik, megpróbáljuk ismét."

De a tenger csak nem akart csende­

sedni és mi hallgatagon sétáltunk a töltésen fel s alá.

Most egy rakéta szállott az ég felé, lát­

szólag ugyanazon helyről, hol elébb a tűz- fényt láttuk.

„Nézd Sanyi — ott ismét egy. A sze­

gény emberek ! Vájjon hányán lehetnek?“

„De hát épen semmit sem tehetünk '?"

kérdezém ismét.

„Nem, fiam", válaszolá öregapám, „a tenger nagyon háborog. Ez borzasztó egy éjjel.

Emlékeztet ama napra, midőn tea világra jöttél."

így lassan elmúlt az éjjel. Arra nem is gondoltunk, hogy lefeküdjünk, hanem foly­

vást a töltésen jártunk fel s alá, gyakran azon hely felé tekintettünk, lionnét a világos fényt feljönni láttuk. Néha néha láttunk egy-egy rakétát felszállani; majd megszűnt teljesen s nem láttunk többé semmit.

17

TÜZFÉNY A TENGEREN'.

„Bizonyosan nincs több nekik, a sze­

gény emberek“, monda öregapám.

„Nagy veszedelemben vannak, öreg­

apám? Vannak ott szirtek ?“

„0 igen, épen ott vannak az ainsliei szirtek. Az veszedelmes hely, nagyon vesze­

delmes egy hely! Sok szép hajó tönkre ment már ott!

Végre világosodott, egy gyenge szürke fény vonult át a tengeren. A távolban egy hajó körvonalait ismerhettük fel.

„Ott fekszik a szerencsétlen !“ mondá öregapám a hajó felé mutatva. „Épen az ainsliei szírieknél van. Mindjárt gondoltam.“

„A szél csillapodott kissé, nem igaz öregapám ?“

„Igen, és a tenger is csendesebb egy kissé“ válaszolá. „Menj Sanyi és hívd elő Jemet.“

Miller Jem leszaladt kötelekkel meg­

rakodva.

„Jól van pajtás“, mondá öregapám;

„fogjunk hozzá, tán most sikerülni fog.“

Beleszöktünk a csónakba s ellöktük azt a parttól. Iszonyú küzdelmet vívtunk a vihar-

Tengeren megmentve. 2

18 TÜZFÉNY A TENGEREN.

ral és habokkal, s úgy látszott, mintha épen nem juthattunk volna előre, csaknem kime­

rült mindkét ember ereje s Miller Jem már kezdett csüggedni.

„Bátran barátom, bátran !“ kiáltá öreg­

apám, „gondolj csak ama szegény emberekre odakünn. Próbáljuk meg még egyszer !“

Óriási erőfeszítés után sikerült végre elhagynunk a partot. Nagy sokára a távolság mindig nagyobb lett. Lassanként eltűnt elő­

lünk Millerné alakja s a szerencsétlen hajó körvonalai mindig közelebb jutottak hozzánk.

De a hullámok még mindig igen magasan jártak s csónakunkat minden pillanatban el­

nyeléssel fenyegették.

„Mi az ott?“ kiálték, midőn a habokon egy homályos tárgyat ide-oda hányódni látók.

„Bizonyosan egy csónak“, mondá öreg­

apám. „Nézd csak Sanyi!“

III. FEJEZET.

A megmentett csomag.

Valóban egy csónak volt az, a mit fel­

fedeztem. Egy felfordított csónak. Egy perez múlva ott siklott el előttünk, hogy el is ér­

hettük.

„Elvesztették mentőcsónakjokat! Előre Jem, előre!“

„Öregapám !“ kiálték — a szél oly han­

gosan ordított, hogy erősen kiáltanom kellett, ha azt akartam hogy megértsenek, — öreg­

apám ! gondolod, hogy a csónakban emberek is voltak ?“

„Nem hiszem, — válaszolá — én úgy gondolom, hogy midőn le akarták bocsátani, tova sodortatott. Jem, kitartás!“ Miller Jem nem volt valami erős ember s már-már ki- kimerülni látszott.

2*

20 A MEGMENTETT CSOMAG.

Már úgy fele útján lehettünk a hajó­

hoz, midőn úgy látszott, hogy a hajón levők észrevették bennünket, mert ismét egy raké­

tát bocsátottak fel. Bizonyára végső remény­

sugárként tartották meg azt.

Közelebb jutva, láttuk, hogy egy nagy hajó volt és hogy emberek mozogtak rajta ide s tova.

„Szegény fiúk, — szegény emberek !u kiáltá öregapáin. „Jem, előre!;‘

A hajóhoz mind közelebb-közelebb jutot­

tunk. Végre egész pontosan megfigyelhettük.

Az ainsliei szirtcn szenvedett hajótörést s pár­

kányával a viz alatt állott. A fedélzeten egyik hullám a másikat űzte. Láttuk, mint kúsztak az emberek a hajó megmaradt kötélzetére és szétzúzott roncsaira.

Ezt a látványt el nem felejtem a míg élek! Öregapám és Jem kétségbeesett erő­

feszítéssel eveztek előre.

Oly közel jutottunk a hajóhoz, hogy ha a szél oly iszonyúan nem ordított volna, a födélzeten levő embereket megszólíthattuk volna. Folyvást azon igyekeztünk, hogy a

A MEGMENTETT CSOMAG. 21

megfeneklett hajóhoz juthassunk, de a ránk tóduló hullámok mindig elsodortak onnét.

Több matróz a hajó párkányára jött és köteleket hajítottak felénk. Végre nagy nehe­

zen megkaphattuk s öregapám azonnal a csó­

nakhoz erősítette.

„No most — mondá — kitartás, Jem!

Tán most megmenthetünk néhányat!" s ez alatt oly közel eveztek a hajó felé, a mint csak lehetett.

Ah, mint dobogott szivem, a mint lát­

tam, hogy mindnyájan, asszonyok úgy mint férfiak, azon hely felé nyomultak, a hol a kötél meg volt erősítve.

Oregapám aggódva mondá: „Nem ve­

hetjük fel mindnyáját, ha csónakunk megte­

lik, el kell metszenünk a kötelet."

A visszamaradandókra gondoltam s meg­

borzadtam.

Oly közel voltunk a hajóhoz, hogy egy ember, a kedvező pillanatot felhasználva, csó­

nakunkba ugorhatott volna.

„Nézd csak Jem", mondá öregapám, „itt van az első."

Egy ember állott a kötélnél s karjai

Isi

L iE . y-v

A MEGMENTETT CSOMAG. 23

között valami csomagfélét tartott. A mint kö­

zelebb jutottunk, oda hajította hozzánk s öreg­

apám elkapta.

„Ezegy gyermek, Sanyi tedd oda melléd.“

A csomagot lábaimhoz tevém s öreg­

apám kiáltá: „Jöjjön most más! Gyorsan ba­

rátim !“

E pillanatban azonban Miller Jem meg­

ragadta öregapám karját s kiáltott: „Sándor ide nézz! —“

öregapám hátrafordult. Egy óriási hul­

lám közeledett, nagyobb az eddigieknél. Egy perez és a hullám a hajóhoz vágott volna és semmivé tett volna bennünket.

öregapám gyorsan elbocsátá a kötelet s eltávoztunk a hajótól, mielőtt a hullám el­

érhetett volna bennünket. És most egy iszo­

nyú moraj ! a hullám mindent elnyelni lát­

szott. Én alig bírtam lélekzetet venni.

A mint a hullám elvonult, öregapám kiáltá: „Vissza gyorsan, mentsünk meg még valakit!"

Körtiltekinténk és — a hajót nem lát­

tuk többé! Mint az álom, midőn felébredünk, úgy tűnt el a hajó előlünk! Ama hatalmas

24 A MEGMENTETT CSOMAG.

hullám összezúzta s ezer darabokra szakította.

Az egész hajóból és személyzetéből nem lehe­

tett látni semmit, csak nehány deszkadarab úszott ide s tova.

Most öregapám és Miller Jem gyorsan a szerencsétlenség színhelyére eveztek; de soká tartott, míg oda juthattunk. A hullám messze elsodort bennünket s a vihar ismét erősbödni látszott.

Midőn a rettenetes helyre értünk, már késő volt, hogy valakit megmenthessünk; nem találtunk senkit! — senkit! Legtöbben bizo­

nyára a sülyedő hajó után támadt örvény által sodortattak alá, a többi is elmerült a mélységbe, mielőtt oda értünk.

Még egy ideig küzdöttünk a hullámok­

kal s nem egy könnyen mondtunk le a remény­

ről, hogy valakit megmenthessünk, de minden fáradság hiába volt. Mindnyájan elvesztek, kivéve a gyermeket, ki lábaimnál feküdt.

Lehajoltam hozzá s hallottam, hogy sirt;

de oly erősen be volt egy takaróba pólyáivá, hogy se nem láthattam, sem ki nem bont­

hattam.

Minden erőnket meg kelle feszítenünk,

Л MEGMENTETT CSOMAG. 2b

hogy a világítótornyot elérhessük. A vissza­

térés már nem járt annyi nehézséggel, mert szélirányában haladtunk; de a tenger még mindig nagyon hánykolódott s gyakran ve­

szély között lebegtünk. Én folyvást a világi tó­

toronyból jövő világosságra néztem s egyene­

sen feléje kormányoztam. Mily jól esett lát­

nunk, a mint ez a nyájas fény mindig köze­

lebb közelebb jött.

Végre megpillantottuk a töltést és láttuk, hogy Millerné még mindig ott járkál.

Midőn a lépcsőn felfelé haladtunk, к érdé tőlünk : „Senkit sem hoztatok magatokkal ?“

„Senkit", mondá öregapám szomorúan,

„csak egy gyermeket! De megtettünk min­

dent, a mit csak tehettünk."

Öregapám ment elől, utána Jem, vál- lain az evezőkkel, s utoljára jöttem én, kar­

jaim közt a csomaggal.

A gyermek már nem sirt, úgy látszott, hogy aludt, mert egészen csendesen volt. Mil­

lerné ki akará venni kezeim közűi s ki akarta bontani; de öregapám nem engedte mondván :

„Várj egy kicsit, Mari. Te fiam, vidd be azt

26 A MEGMENTETT CSOMAG.

a gyermeket a szobába, mert itt künn jég­

hideg van."

így együtt haladtunk keresztül a réten, a kerten s udvarunkon. A takaró szorosan körül volt csavarva, csak felül volt egy kis nyílás hagyva rajta, hogy lélekzetet vehessen.

A mint ezen kis nyíláson betekintettem, láték egy piczi orrocskát és két behunyt szemecskét.

Terhem meglehetős nehéz volt s nagyon örültem, hogy Millerné segített vinni, mielőtt haza értünk volna. Bementünk kis kony­

hánkba és Millerné kibontotta a takaróból a kis gyermeket.

„Istenem !" kiáltotta s arczán sűrű köny- nyek peregtek alá, „ez egy kis leányka!"

„Az ám, kedvesem", mondá öregapám,

„ez egy kedves, ügyes kis jószág."

IV. FEJEZET.

A mi kis Lillánk.

Nem hiszem, hogy valaha kedvesebb gyermekarczot láttam volna, mint ezen gyer­

meké. Világos barna haja, rózsa arcza és gyönyörű kék szemei voltak.

Az alatt, míg ott bámultuk, felébredt, s látva a sok idegen arczot, elkezdett sírni.

„A szegény kis teremtés“ mondá Mii lemé „sír az anyja után“.

„Ma—ma, ma—ma“ kiáltá a kicsiny, ezt a szót már megtanúlta.

A szegény Millerné részvétből ép úgy sírni és zokogni kezde, mint a kis gyermek.

Férje azonban mondá: „Menj öregem, légy csendesen; még roszabbá teszed, ha te is sírsz“.

De Millerné csak sírt és zokogott. Mindaz

28 A Ml KIS LILLÁNK.

a mit mondhatott csak ennyiből állott: „Kép­

zeld csak, ha ez a mi kis Polink volna.

Oh Jem, gondold csak, ha ez a mi kis Polink volna, a ki így én utánam kiáltana"

Öregapám elvette tőle a gyermeket s az én térdeimre helyezte.

„Eredj Mari" mondá azután, „csinálj most tüzet s adj ennünk valamit. Menj, tar­

tóztasd magadat; a gyermek fázik és éhes, nem különben mi is."

Millerné azonnal a konyhában forgoló­

dott, hol nem sokára vidám tűz lobogott.

Azután átszaladt saját lakására, meg­

tekintette gyermekeit, kiket a szolgáló gond­

jaira bízott. Midőn visszatért, hideg húst hozott számunkra reggelire.

Én egy zsámolyra helyezkedtem a tűz mellé, s a gyermeket ölembe vettem. Körül­

belül két éves lehetett, egészséges, erős egy kis teremtés volt. A sírással felhagyott és nem félt többé tőlem, a mint azonban valaki közel jött hozzá, azonnal vállam mögé rej­

tette kis fejét.

Miller asszony egy csésze tejet s ke­

nyeret hozott és én megetettem. Úgy látszott,

A Ml KIS LILLÁNK. 29

hogy fáradt és álmos volt; alig bírta szemeit nyitva tartani.

„Szegény kis jószág te“ mondá öreg­

apám „bizonyára ágyadból vettek fel, hogy a fedélzetre vigyenek“; s Millerné felé for­

dulva mondá: „nem fektetnéd le őt?“

A mint azonban Millerné a gyermeket karjai közé akarta venni, oly hangosan sikol- tott s oly erősen belém kapaszkodott, hogy öregapám azt mondá: „Ne vegyék el tőle a szegény kis báránykát. Hagyjuk inkább itt.“

Tehát a pamlagon csináltunk számára kis ágyat és Millerné behozta Poli hálókön­

tösét, levetkőztette, megfürösztötte s belefek­

tette kis ágyába.

A gyermek még rajtam kívül mindenki­

től idegenkedett. Irányomban kezdettől fogva némi előszeretettel viseltetett. Midőn ágyában feküdt, kinyujtá felém karját s mondá: „Ka­

csot, Lillának kacsót adui“.

Ez volt az első alkalom, hogy a kicsi beszélni kezdett s Millerné bámulva kérdé: „Mit mond“ ?

„Azt akarja — válaszolám, hogy kis kezét fogjam. Lillának kacsót, ezt mondá.

Bizonyosan Lilla a neve“.

30 A MI KIS LILLÁNK.

Millerné a fejét csóválta s azt monda, hogy ő még ilyen nevet sohasem hallott. „Azt mondod, hogy Lillának hívják ?“ Azután a kis leánytól kérdé: „Hogy hívnak tégedet szivem ?“

Azonban a kis kék szemek álmosan bezáródtak, a kis gyermek csakhamar elaludt- Kis kezét még mindig kezemben tartám, nem mertem elereszteni, hogy fel ne ébreszszem.

„Csak azt szeretném tudni, hogy kié lehet e kis gyermeku, sopánkodott Millerré

csendesen, miközben ruhácskáit egy helyre rakta. „Nagyon finom ruhái vannak, az bizo­

nyos, jól el van látva. Várj csak. itt az alsó szoknyán van valami: Sanyi, tudsz te olvasni ?“

Óvatosan eleresztém a kis kezet s a kis alsószoknyával az ablakhoz mentem.

„0 — kiáltam — bizonyosan ez a neve, itt ez van: Viliiére1'.

„Na igen, — mondá Millerné, — bizo­

nyosan ez a neve. De mennyire sajnálom sze­

gény szülőit ott a tenger fenekén ! Gondol­

játok csak, ha ez a mi Pofink volna!“ Mil­

lerné most ismét zokogni kezdett, haza kellett mennie, hogy jól ki sírhassa magát. Az alatt

A MI KIS LILLÁNK. 31

kis Poll lányát szorosan keblére szorítva tartotta.

Öregapám az éjszaka kiállott fáradal­

mak és izgalmak után fáradt és kimerült volt;

fel ment tehát és lefeküdt aludni. Én ott ma­

radtam a kis gyermek mellett, hogy vigyáz­

zak reá. Nekem úgy tetszett, mintha nem tudtam volna elhagyni.

Mig ő ott csendesen és békében aludt, én a felett elmélkedtem, hogy e szegény kis teremtés sejtelmével sem bírt annak, a mi történt. Könyem kicsordult s a vánkoson nyugvó kis kezecskére hullott. Kis idő múlva a pamlagra hajtám fejemet s mélyen elalud­

tam. Az egész éjjel semmit sem aludtam s nagyon el voltam törődve.

Néhány óra múlva hirtelen fölébredtem, mert valaki a hajamat húzta és egy szelíd hang kiáltá: ,,Pubi fel — pubi fel, fel!“

Szemeimet felnyitottam, s egy kis hamis arczot láték velem szemben. A legvidámabb és legnyájasabb arczot, a minőt csak képzel­

hettek.

„Pubi fel — pubi fel!“ kiáltá ismét hamis hangon.

32 A MI KIS LILLÁNK.

Felemelem fejemet, s ő odakúszott ágyá­

ból a pamlagra s onnét az ölembe.

„Czipőt felhúzni, pubi“, mondá, kis lábát felemelve. Felhúztam neki harisnyáját és czi- pőjét, azután bejött Millerné s egészen felöl­

töztette.

Gyönyörű délután volt 1 Mialatt alud­

tunk, a vihar lecsillapodott, a nap ismét kisü­

tött. Én az asztalt az étkezéshez készítettem s míg így ki- s beszaladtam, a szobába fel s konyhába le, a kicsike mindig figyelmesen tekintett rám. Úgy látszott, hogy már egészen otthonosan s boldogan érezte magát.

Oregapám még aludt s én nem akartam felkelteni. Millerné egy kis pépet hozott, mit a gyermek számára készített s ettünk együtt.

Mint a múlt este, úgy most is én akartam etetni, de a kicsi tiltakozott mondván:

„Lillának kanalat — kérem!“ s ezzel kivette a kanalat kezemből s oly ügye­

sen evett vele, hogy mindig őt kelle bá­

mulnom.

„Isten áldja meg a szegény kis terem­

tést !“ mondá Millerné.

A MI KIS LILLÁNK. 33

„Isten áldja meg“, mondá a kis leány, tehát e szavak nem voltak előtte ismeret­

lenek.

„Bizonyosan anyjától hallotta“ mondá Millerné könyéktől elfojtott hangon.

Midőn eleget ettünk, a kicsike leszállóit a székről s a pamlághoz szaladt. Ott találta öregapám kalapját, azt fejébe tette s vette az én piros nagykendőmet, azt meg a vállára tette. Azután az ajtó felé tipegett, s kiáltá:

„e mennyünk táttába“.

„Vezesd ki egy kicsit“ mondá Millerné

„de várj csak, kihozom neki Poli fej kötő­

jét“. Lilla nagy örömére feltettük neki Poli fejkötőjét — bele burkoltuk egy meleg ken­

dőbe és kivezettük.

Hogy szaladt, hogy ugrált s játszodo- zott a kertben! Soh’ sem láttam ilyen víg teremtést! Majd kavicsot gyűjtött, majd százszorszép virágot tépett. — „Százszolyszép, Százszolyszép“ mint ő nevezé. Most előre sza­

ladt és kiáltott felém, hogy fogjam meg. Egy pillanatig sem maradt nyugodtan.

De a mint ott vele játszottam, gyak­

ran kitekintettem a tengerre az ainsliei

Tengeren megmentve.

34 A MI KIS LILLÁNK.

szirtek felé. A szél ekkor már megállt ugyan, de a tenger még mindig nem volt csendes s láttam mint rohannak a hullámok ama szírt felé. Eszembe jutott, mi van ott elte­

metve; a tönkre ment hajóra és ezen gyer­

mek anyjára gondoltam, kinek nevetése inkább könyekre fakasztott, mintha sirt volna.

V. FEJEZET.

A napsugár nálunk marad.

öregapám és Miller Jem a világító torony őrszobájában ültek a kemencze mellett s én mellettük ültem, ölemben a gyermekkel. Egy régi képes könyvet leltem, azt forgatta, az egyes képekre gyermekes megjegyzéseket tett.

„Nos Sándor“ kezdé Miller úr „mit csi­

náljunk e gyermekkel ?“

„Mit csináljunk vele?“ mondá öregapám s megsimogatta kis fejecskéjét. „Itt fogjuk nálunk. Ugy-e kis angyalom ?“

A gyermek felnézett s fejével bólintott, mintha megértette volna és mondá: „Az ám! “

„Azt hiszem“ folytatá Jem, „utánna kell néznünk, hogy nincsenek-e valahol rokonai.

Meg kell tennünk a szükséges lépéseket, hogy kipuhatoljuk ".

36 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.

„Igen, de mint kezdjünk hozzá?“ kérdé öregapám.

„Hát én úgy gondolom, hogy a mi gőz­

hajónk kapitánya könnyen megtudakozhatja, hogy melyik hajó sülyedt el és akkor írunk a hajó tulajdonosának. Ok bizonyára tudni fogják, kik voltak az utasok rajta.“

„Igazad lehet, Jem“, vélekedék öreg­

apám. „Majd meglátjuk, mit válaszolnak. En részemről reményiem, hogy ha a gyermek szülői a tenger mélyében pihennek, nem jön más valaki, hogy elvigye tőlünk“.

„Az ám“ mondá Miller „ha nekem már nem volna elég otthon, akkor. . .

„Jól tudom barátom, azt jól tudom“

szakítá félbe öregapám. „A te házad már elég népes amúgy is. De nekünk kettőnknek gyönyörűségünkre leend, és én tudom, hogy a te Marid majd mégis gondoskodni fog szá­

mára ruháról és a szükségesekről.“

„Azt bizonyosan megteszi“ mondá férje.

„Azt mondom, hogy az egész nap sírt e gyer­

mek miatt; az egész nap, mondom neked“.

öregapám követte Jem tanácsát s midőn a következő hétfőn a gőzös kapitánya meg­

A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD. 37

érkezett, elbeszélte néki a hajótörés egész történetét s megkérte, hogy tudakozza meg a hajótulajdonos czímét.

Ah mennyire szerettem volna, ha senki sem jön, hogy elvigye az én kedvenczemet!

Minden nap jobban megszerettem, s azt hittem ha elveszik tőlem, megszakad a szivem.

Minden este, ha Mii lemé levetkőztette, fehér háló ingében oda térdelt mellém, hogy a mint ő az imádkozást nevezte, a jó Isten­

nel beszélgessen. Úgy látszott anyjától tanult egy kis rövid imát, mert mindjárt az első este magától elkezdte:

„A nap ’emegy ’zéj beáll“

Először nem tudtam megérteni, mit akart mondani; de Millerné emlékezett a versre, melyet még gyermekkorában tanult, lediktálta és én leírtam magamnak egy darab papirosra.

Minden este mondtam a kicsi előtt s ő meg utánam :

„A nap lemegy az éj beáll, Álom jő szememre, Jó Istenem viselj gondot Alvó gyermekedre!

38 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.

Te voltál öröm e napon.

Te óvtad éltemet,

Benned hiszek, benned vetem Minden reményemet.

Add, veszély nélkül aludjam, Karjaid között nyugodjam.

Adj csendes éjt szülőimnek Adj csendes éjt mindenkinek.

Oh én téged járva, kelve Felviradva vagy lefekve Imádlak mint édes Atyát Jó Atyám, adj jó éjszakát“.

Azt akartam, hogy minden este elmondja az imádságot, mit anyjától tanult. Én magam soha sem imádkoztam, öregapám sohasem tanított meg rá, Arra gondoltam, hogy vajon anyám megtanított volna-e, ha életben ma­

radt volna. Azt hiszem, igen.

Akkor még keveset tudtam a Bibliáról.

Öregapám nem sokat .törődött a Bibliával és soha sem olvasott belőle. Volt ugyan belőle egy példány, de a szekrény tetején feküdt, hogy ott ékeskedjék, és én is csak azért vettem le, hogy a képeket nézegessem.

A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD. 39

A mi szigetünkön a vasárnap csak úgy mult el, mint a többi nap. öregapám a kert­

ben dolgozott, vagy újságot olvasott, mint rendesen; én pedig a sziklák között mász­

káltam, feladatomat tanultam, vagy a kert­

ben dolgoztam, csak úgy, mint bármely hét­

köznap. Sem templomunk sem imaházunk nem volt, hova ellátogathattunk volna, s így az Űrnapját semmi sem különböztethette meg a többi napoktól.

Most is gyakran visszaemlékezem ama borzalomteljes reggelre, midőn a háborgó ten­

geren a roncsolt hajó felé törekedtünk. Ha csónakunkat felborította volna és mi ott vesz­

tünk volna, mi történt volna a mi lelkűnkkel.

Ez valóban nagyon komoly gondolat és én nem adhatok eléggé hálát a jó Istennek, hogy nekünk mindkettőnknek még egy kis időt engedett. Öregapám olyan derék, becsületes jó ember volt; de most tudom, hogy mindé tulajdonságok még magokban nem képesek megnyitni számunkra a menny kapuját. Egye­

dül Jézus Krisztus által juthatunk oda s öreg­

apám oly keveset tudott róla s egyáltalában nem gondolt reá.

40 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.

A kis Lilla az én elválhatatlan barátnőm volt, a házban úgy mint a házon kívül. A kis Miller gyermekektől idegenkedett; mert azok igazi vad és kiabáló gyermekek voltak;

mindig rajtam csüngött és nem akart tőlem elmenni soha.

Minden nap új szavakat tanult s oly bökő ötletei voltak, hogy mindnyájunkat meg­

nevettetett. Legnagyobb gyönyörűsége volt, ha egy könyvet kaphatott és az A. B. C.—t tanulhatta. Már minden betűt ismert, bár még alig tudott beszélni.

Oh, a kedves kis teremtés! Mintha csak ma látnám, a mint egy lapos kövön ül s minden pillanatban engemet hív, hogy vele а В—t vagy a D—t nézzem. Igéző lénye meghódította mindnyájunk szívét és kimond­

hatatlanul aggódtunk a válasz miatt, azon levélre, melyet öregapám a „Viktoria“ hajó tulajdonosának irt. Megtudtuk, hogy a tönkre ment hajót „Viktóriádnak hívták.

Egy nedves, zivataros hétfőn megérke­

zett a felelet.

Én sokáig várakoztam a töltésen s mi­

dőn a hajó megérkezett, egészen átáztam.

A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD. 41

Mindenekelőtt átadta Sayers kapitány a levelet s én azzal azonnal öregapámhoz sza­

ladtam.

Nem bírtam addig várakozni, míg a számunkra hozott élelmi szert partra rakják.

A kicsi ott ült öregapám lábainál egy zsámolyon, egy színes szalagot csavargatott újjai körül. Elibém szaladt s fejecskéjét fel­

nyújtotta, hogy megcsókoljam.

Ah, ha ebben a levélben az van, hogy neki a gőzössel haza kell mennie: mi lesz akkor ? Nagyot lélekzettem, midőn öregapám a levelet feltörte.

A levél a Viktoria hajó tulajdonosaitól jött s igen szépen volt Írva: megköszöntek mindent, a mit a hajó megmentésére tettünk s tudatták velünk, hogy semmit sem tudnak a gyermekről vagy hozzá tartozóiról, mert semmi Villiers nevű nem utazott a hajón s a matrózok közül sem volt egy sem ilyen nevű.

Azonban Calcuttában tudakozódni fognak, mert a hajó onnét indult el. Kérték öregapámat hogy addig viselje gondját a gyermeknek, s fáradságáért nagy jutalmat Ígértek.

„Jól van tehát" kiálték örömmel, midőn

42 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.

öregapám a levelet felolvasta. „így hát nem kell elmennie tőlünk!“

„Nem ám“, válaszolá öregapám. „Sze­

gény kis jószágom ! mi nem tudnánk tégedet még nélkülözni. Nem kell nekünk Sanyi semmi jutalom; de nem ám. Ez az én leg­

nagyobb jutalmam“, kiáltá örömmel, mialatt a gyermeket felemelte, hogy az redőzött hom­

lokát megcsókolhassa.

VI. FEJEZET.

Az öreg úr kérdése.

A következő hétfőn kimentünk Lillával a töltésre, hogy az érkező hajót várjuk. Lilla magával vitte babáját, mit Millernétől kapott s a melyre igen büszke volt.

A mint a gőzhajó kikötött, a kapitány magához hivatott és értésemre adá, hogy két úr van a födélzeten, kik öregapámmal óhaj­

tanak beszélni. Lilla kezét az enyémben tar­

tottam; mert sejtettem, hogy érette jönnek.

Néhány perez múlva feljött a két úr a lépcsőn. Az egyik olyan középkorú lehe­

tett s igen szellemes arcza volt; nekem leg­

alább úgy látszott. Mondá: azért jött, hogy Fergusson Sándorral beszéljen s kérdezte, hogy nem mutatnám-e meg neki az utat a házáig.

44 AZ ÖREG ŰR KÉRDÉSE.

„Igen uram“ válaszolók, „FergussonSán­

dor az én öregapám.“

így a világítótorony felé mentünk. Lilla és én elől, hogy a világítótorony felé az utat mutassuk. A másik úr már igen öreg volt, haja egészen ősz s arany szemüvege volt;

különben igen barátságos és jó külsejűnek látszott.

Lilla egyik parttól a másikra szaladt, virágokat tépett és kavicsot gyűjtött; mint­

hogy azonban gyorsan kellett mennünk, ölembe vettem és úgy vittem.

„Ez a te kis testvéred ?“ kérdé az öreg úr.

„Nem, uram“, válaszolók, „ez a kis leány a Viktoria hajóról való.“

„Vájjon igazán?“ kiáltott mind a két úr egyszerre, és az öreg feltette szemüvegét és mondá: „Hadd nézzem csak jól meg.“

Lilla azonban félt, erősen belém kapasz­

kodott s elkezdett sírni.

„Se baj, nem tesz semmit“, mondá az öreg nyájasan, „majd lassanként megbarát­

kozunk.“

Oda értünk a házhoz. A fiatalabb úr úgy mutatta be magát öregapámnak, mint Septi-

AZ ÖREG ŰR KÉRDÉSE. 45

mus Forster, a tönkrement hajó egyik tulaj­

donosa s elmondá, hogy azért jött ipával, Davis úrral, miszerint a hajótörés részleteiről értesülést szerezzenek.

Öregapám leüléssel kínálta meg őket, nekem pedig meghagyta, hogy jó reggelit készítsek számukra. Mind a ketten igen sze­

reteti-e méltó urak voltak s öregapám irányá­

ban igen előzékenyek. Forster úr megakarta ajándékozni, azért a mit tett, de öreg apám nem akarta elvenni. Sokat beszéltek Lilláról.

Miután a csészéket és tányérokat az asztalra helyeztem, csendesen figyeltem arra, a mit beszélnek. Semmiféle rokonról nem hallottak és sajátságos módon senki sem volt a hajón, kit Villiersnek hívtak volna. Felajánlották, hogy Lillát magukkal viszik, míg valami ro­

kona találkozik. Öregapám azonban kérte őket, hadd maradjon nálunk; s miután az urak lát­

ták, hogy akis lányról eléggé gondoskodva van, s boldognak érzi magát nálunk, bele­

egyeztek öregapám kérésébe.

Reggeli után mondá Forster úr, hogy szeretné a világítótornyot megtekinteni. Öreg­

apám felvezette és megmutatott neki min

46 AZ ÖREG ÚR KÉRDÉSE.

dent, a mit csak ott látni lehetett, egész büsz­

keséggel.

Az öreg Davis úr fáradt volt s lent ma­

radt velem és Lillával.

Midőn amazok eltávoztak, mondá hoz­

zám : „Ugy-e fiam, ez erős egy épület?“

„Bizony, uram“, válaszolók, „erősnek is kell lenni, mert a vihar néha borzasztó itt.“

„Miféle alapja lehet ennek?“ kérdező tovább s botjával a padlót kopogtatta.

„Oh ez itt mind szikla, tiszta szikla. A mi házunk és a világítótorony teljesen szik­

lán épült, különben meg nem állhatna.“

„Hát te a sziklán állasz-e, fiam?“ Ezt kérdé tőlem Davis úr s komolyan tekinte reám szemüvegén keresztül.

„Bocsánatot kérek, uram, azt hiszem nem értettem meg önt. “

Ő tehát még egyszer ismételte: „Te is a sziklán állasz-e ?“

„A sziklán ? Óh igen uram !“ Minthogy azt hittem, hogy elébb nem értett meg, ismét mondám : „Mind ez épületek sziklára épültek, különben elsöpörné őket a vihar, vagy a tenger.“

AZ ÖREG ÚR KÉRDÉSE. 47

„Hát te magad — a sziklán vagy-e ?u

„Nem értem önt egészen, uram.“

„Nem tesz semmit, majd megkérdem öregapádat, ha lejön.“

így tehát csendesen ültem, s a felett elmélkedtem, mit érthetett ő az alatt, a mit mondott és féltem, hogy nincs egészen helyén az esze.

A mint öregapám visszajött, feltette neki ugyanazt a kérdést, s öregapám azon módon felelt, a mint én. Biztosította, hogy úgy a világító torony, valamint a többi épületek is, mind megingathatlan sziklán építvék.

„És ön ?“kérdé Davis úr, mióta áll ön a sziklán ?“

„Én uram ? Ön bizonyára azt érti, hogy mióta vagyok e szigeten ? Negyven éve, uram.

A jövő hónap 12-dikén lesz épen negyven éve.“

„És meddig hiszi, — kérdezé tovább — meddig gondolja, hogy itt marad?“

„Oh uram, azt nem tudom. Azt hiszem, a mig élek. Utánam Sanyi fogja helyemet elfoglalni, mert ő ügyes, erős egy fiú,“

„És ha ön eltávozik e szigetről, hol fog ön élni akkor?“

48 AZ ÖREG ŰR KÉRDÉSE.

„Oh", válaszolá öregapám, „én míg meg nem halok, el nem hagyom."

„És azután hol fog ön akkor élni?“

„Azt nem tudom uram; de úgy hiszem, hogy a mennyben. Most azonban még nem megyek oda", tévé hozzá öregapám, ezzel mintegy végét akarván szakítani ezen beszél­

getésnek.

„Csak még egy kérdésre legyen szives megfelelni", mondá Davis úr. „Legyen szives megmondani, miért hiszi ön, hogy a mennybe jut? Ne vegye rósz néven e kérdést.“

„Ah Isten őrizz! már miért is venném rossz néven. Hát lássa ön, édes uram, soha senkinek semmi rosszat nem tettem, és mert Isten irgalmas, hiszem, hogy végül minden jól lesz.“

„Hogyan, kedves barátom ?" mondá az öreg úr, „én úgy emlékszem, mintha ön ne­

kem azt mondta volna, hogy ön a sziklán áll? Ön egyáltalában nem áll a sziklán, ön csalóka homokra épit.“

Még többet is akart mondani, de jött egy matróz, sietve jelentette, hogy a gőzös­

nek indulni kell és hogy Sayers kapitány úr

AZ ÖREG ÚR KÉRDÉSE. 49

kéreti az urakat, hogy azonnal jöjjenek, mert már különben is megkéstek. Gyorsan felkel­

tek tehát mind a kei ten s a kikötő felé siettek.

De a mint Davis úr öregapámtól elbú­

csúzott, mondá neki komoly hangon: „Bará­

tom, ön a homokra épít, bizony ön azt teszi, és a homok nem soká állja ki a vihart."

Félbe kelle szakítania, mert a matróz indu­

lásra sürgeté.

Az urakat elkísértem a töltésig s ott maradtam, hogy a hajó elindulását láthassam.

De miután a két úr a fedélzetre lépett, a hajó még késett egy kicsit s láttam, a mint Davis úr naplóját elővette s valamit beleirt;

azután kiszakított belőle egy lapot s oda adta azt egy matróznak, ki azt nekem felnyitotta.

Nemsokára a gőzös elevezett.

Tengeren megmentve. 4

VII. FEJEZET.

Sűrű köd.

Még ma is megvan a lap, mit akkor kaptam, legbecsesebb kincseim között őrzöm.

Nem sok volt rajta, mindössze is egy vers nehány sora:

Krisztus rendületlen kőszál, Ki rajta áll, meg nem ing;

Kívüle minden alap száll Mint a homok, sülyed mind.

Lassan és gondolatokba mélyedve men­

tem haza felé. öregapám Miller Jenimel együtt kiment, így nem mutathatám meg neki a lapot; de én újra meg újra elolvasám míg Lillával játszadoztam s gondolkoztam felette, vájjon mit jelenthet.

Oregapám és Miller Jem esténként ren­

desen az őrszobában ültek a kályha mellett,

SŰRŰ KÖI>. 51

felvittem tehát Lillát, mielőtt aludni kelle mennie. Oly örömmel ugrott egyik lépcső­

ről a másikra, mialatt kiáltá: „fel — fel

— fel!“ és mikor az utolsó lépcsőt elérte, befutott az őrszobába, kedélyesen nevetve.

Mikor az őrszobába értünk, öregapám Miller Jemmel a két úr látogatása felől beszélgetett.

Öregapám mondái „meg nem foghatom, mit akart az az öreg úr azzal a sziklával. Én épen nem tudtam megérteni; hát te pajtás?"

Ekkor közbe szóltam: „Nézd csak öreg­

apám !“ s odaadtam neki a czédulát s elmond­

tam. mint jutottam hozzá.

„Itt van ni!" mondá öregapám. „Tehát valóban ő adta neked ezt a czédulát ? S az­

tán fenhangon olvasá:

Krisztus rendületlen kószál, Ki rajta áll, meg nem ing;

Kívüle minden alap száll Mint a homok, stilyed mind.

„Halljad csak, Jem, mit jelentsen ez ? Ő mindig csak ezt mondta nekem: „Homokra építesz s a homok nem soká állja ki a vihart."

Mint érted te ezt, Jem. Te nem hallottad őt, fiam ?"

4*

52 ^{SÍ KÜ KÖD.}

„Igen“, válaszold Jem gondolatokba me­

rülve, „és az gondolkozóba ejtett engemet, Sándor. Én jól tudom, mit értett ő alatta. “

„Úgy hát magyarázd meg.“

„0 az alatt azt értette, hogy mi csak úgy juthatunk a mennybe, ha Jézusban hi­

szünk ; más úton semmiképen nem, Sándor.

Ezt kell az alatt érteni.“

„Te azt akarod ezzel mondani, Jem, hogy én nem mehetek a mennybe, még akkor sem, ha különben minden kötelességemet telje­

sítem ?“

„Az nem ér semmit, Sándor! A mennybe csak egy út vezet. Ezt tudom bizonyosan.“

„Hanem, én még soha sem hallottalak tégedet így beszélni.“

És Jem válaszold: „Nem, mert mióta idejöttem, mindent elfelejtettem. De számos évekkel ezelőtt volt nekem egy jó anyám. Oh én nekem sokkal jobbnak kellett volna len­

nem, mint a milyen valék.“

Többet nem szólott, és az egész este igen hallgatag volt. Öregapám olvasott neki az újságból, beszélt egyről-másról, de Miller gondolatai messze távol jártak attól

53

SŰRŰ KÖD.

A következő nap rajta volt a sor, hogy a szárazföldre menjen. Valahányszor öreg­

apámon volt a sor, — minden második hónap péntekjén került reá — én is vele mentem.

Ez a kis változatosság nekem nagy gyönyö­

rűséget okozott. De bárki ment is, az nekünk mindig ünnepnap volt a szigeten. Ekkor sze­

reztek be mindent, a mire a házban és a kertben szükségünk volt s végezték a mi végezni való a szárazföldön volt.

Mindnyájan a töltésre mentünk, hogy Miller Jeniet kikisérjük. Midőn néki nehány üres zsákot és más egyebet a csónakba vinni segítettem, oda súgta hozzám: „Sanyi, fiam, jól megőrizd azt a czédulát. A mit az az öreg úr mondott, az mind igaz. Gondolkoztam fölötte és, Sanyi", mondá titokteljesen, „én azt hiszem, hogy most már a sziklán állok."

Többet nem szólt, evezőit neki készítette és midőn a csónakot ellökte a parttól, hallottam, hogy csendesen ezt dúdolta:

Krisztus rendületlen kőszál, Ki rajta áll, meg nem ing.

Kívüle minden alap száll, Mint a homok, sülyed mind.

54 Si'RÜ KŐI).

Szemeinkkel kísértük a hajót, míg csak el nem tűnt a láthatárról; azután ismét haza mentünk. Szerettük volna, ha az este már itt lett volna, hogy Jem ismét közöttünk lenne, visszatérve a szükséges dolgokkal, a mit hoznia kellett.

Homályos délután volt. Sűrű köd vo­

nult a tenger fölé s úgy körülárnyékolt ben­

nünket, hogy alig láthattuk a kis lépcsőt előt­

tünk, mely a töltésre vezetett. Lilla köhögni kezdett, azért bevittem a szobába s egy kis képeskönyvvel mulattattam. Oly sötét lett, hogy öregapám, a mint ettünk, a lámpákat azonnal meggyujtotta. Egy sárga, halvány fényt terjesztettek maguk körül.

Nem emlékszem oly ködös délutánra, mint az volt. Este még sűrűbb lett a köd, utoljára ablakunkból ki sem láthattunk. Hiába néztünk volna ki, hogy Jem jön-e már, mert hiszen a tengert sem láthattuk, annál kevésbbé egy csónakot. Otthon maradtunk tehát, öreg­

apám a tűzhelynél ült s pipázott.

Midőn a teás csészéket az asztalra ké­

szítettem, mondáő: „Azt hiszem, Jemnek visz- sza kellett volna jönnie, mielőtt teánkat meg­

SŰRŰ KÖD. 55

innék. Kiváncsi vagyok, milyen kertészlapá­

tot hoz?“

Midőn teánkat megittuk, az ajtó egy­

szerre felnyílt, mi azt hittük, hogy Miller Jem érkezett meg a bevásároltakkal. De nem ő volt, hanem neje Mari.

„Sándor, mennyi idő lehet ?“ kérdezé,

„az én órám megállóit“

„Öregapám órájára tekintett s mondá :

„20 perczczel múlt hat óra.“

„Hat elmúlt már?“ kiáltá bámulva. „Jem ma nagyon későn jön haza.“

„Igen“, válaszolá öregapám; „kimegyek a töltésre s megnézem, jön-e már.“

De nemsokára ismét visszajött. „Mert“

mondá „lehetetlen látni valamit.“ A köd oly sűrű volt, hogy nem mert a töltésen túl menni. „Hanem“ tévé hozzá „7 órakor itthon kell lennie, azért megjön nemsokára.“

A világító toronyban levőknek 7 órakor a szigeten kellett lenniük.

Eltelt az idő s Miller Jem csak nem jött.

Láttam, hogy Millerné legkisebb gyermekével karján, minden pillanatban az ajtóhoz ment s

56 ^{SÜKÜ KÖD.}

a kerti ösvényre áttekintett. De nem jött senki.

Végre hetet ütött.

„Még soha sem maradt ki ily soká“

mondá öregapám — felállott s ismét a töl­

tésre ment.

VIII. FEJEZET.

A csónakot várva.

A szegény Millerné is ott hagyta a há­

zat s öregapámmal szintén a töltésre ment.

Én Lillával otthon maradtam s hallgatóztam, hogy nem hallok-e lépéseket oda künn.

De már a fél nyolczat is elverte s még­

sem lehetett semmit észre venni. Nem tudtam tovább kiállani. A kis gyermeket egy meleg- kendőbe burkoltam és Mill érék házába vittem s a szolgálóra bíztam.

Azután a sűrű köd közepette a töltésre szaladtam. Ott állott öreg-apám Millernével.

Midőn közelükbe értem, öregapám ezt mondá Millernének: Bízzál,gyermekem! Őneki bizo­

nyosan semmi baja, csak azt várja valószí­

nűleg, míg a köd egy kissé oszlik. Menj haza s a mint egy csónakot közeledni látok, meg­

58 A CSÓNAKOT VÁRVA

üzenem neked. Menj, Maris, már egészen át­

áztál shalálra hütöd magadat.“ Könnyű ruhája csupa viz volt a nedves légtől. Reszketett a hideg miatt s halotthalvány volt. Egyáltalá­

ban nem akart távozni a töltésről; de végre, a mint az idő haladt s folyvást hidegebb és sötétebb lett, engedett s ugv tett, mint öreg­

apám mondta. Ismételve megígérte, hogy ha Jem megérkezik, engemet azonnal a világító toronyhoz küld s hirt ad. A mint eltávozott, öregapám mondá: „Meglásd Sanyi, Jemmel valami történt. Nem akartam ezt a szegény lélek előtt mondani. Volna csak csónakunk, kieveznék egy darabra, hogy megtudjak va­

lamit."

Fel s alá járkáltunk, néha m eg-megái- lőttünk hallgatózni, hogy nem hallunk-e evező csapást; mert a csónakot meg nem láthattuk volna, ha egészen közel ért volna sem.

„Ah !“ kiáltá öregapám aggodalomteljes hangon „nem tudom miért nem jön már!"

Eszembe jutott, mily szép volt a reggel, midőn eltávozott és azon verset énekelte:

Krisztus rendületlen kőszál, Ki rajtad áll meg nem ing;

A CSÓNAKOT VÁRVA. 59

Kívüle minden alá száll Mint a homok, sülyed mind.

Az idő haladt. Vájjon meg fog-e jönni ? Mind jobban aggódni kezdtem. Millerné szol­

gálója felénk sietett, gazdasszonya tudni óhaj­

totta, hogy nem hallottunk-e valamit?

„Nem“ válaszolá öregapám „még sem­

mit sem hallottunk; de már nem tarthat soká. “

„Szegény asszonyom egészen magánkí­

vül van“, mondá a leány, „félek, hogy meg­

hűlt, mert reszket a hideg miatt s oly na­

gyon aggódik. “

„Szegény lélek! De tán jobb is így!“

„Hogy érted ezt. öregapám ?“ kérdezém.

„Hát, ha valóban történt valami baj, nem fog annyira megijedni. És ha Jem sze­

rencsésen haza ér, annál jobb, mert akkor annál jobban fog majd örülni.“

A leány visszament s mi még ott ma­

radtunk a töltésen.

„Öregapám !“ kiálték végre „azt hiszem egy csónak közeledtét hallom.“

Az éj egészen nyugodt és csendes volt;

megállottáink és hallgatóztunk; öregapám

60 A CSÓNAKOT VÁRVA

monda, hogy ő semmit sem hall. De végre ki lehetett venni az evezők egyforma rpats, pats" ütését.

„Igen, ez egy csónak" monda öregapám.

Gyorsan ott hagytam a töltést s Miller- néhez akartam sietni, hogy értesítsem. De öregapám utánam kiáltott:

„Várj csak egy kicsit, fiam. Tudjuk meg előbb, ki az. Hátha végre nem is Jeni."

„De ide jön, öregapám ; hallom na­

gyon jól."

Néhány perez múlva az evező csapások mind jobban kivehetőbbekké lettek. Igen, a csónak mind közelebb-közelebb jött s egye­

nesen szigetünk felé tartott.

Végre oly közel volt, hogy öregapám oda kiáltott: Hó! Hó! Jem; miért oly későn, fiam?“

„Hallo!“ viszonozta valaki a csónakból.

— De ez nem Jem hangja volt! „Hol a ti kikötőhelyetek ? Oly sűrű köd van, hogy sem­

mit sem látok!"

Megfogtam öregapám karját s mondám:

„Ah, Jem nincs köztük!'

A CSÓNAKOT VÁRVA. 61

„Nincs ám“ válaszolá öregapám „mind­

járt tudtam, hogy valami történt vele.“

Megmagyarázta a csónakban levő em­

bernek, hogy merre tartson s azután lemen­

tünk a lépcsőkön, hogy a rakpartra menjünk.

Négy ember volt a csónakban, négy matróz, s mind idegen alak. Egy a ki elébb kiáltott, kiszállott, hogy öregapámmal be­

széljen.

Öregapám azonnal megkérdezte tőle:

„Történt valami? Történt a szegény fiúnak valami baja?

„Igen“ válaszolá az ember. „Elhoztuk őt.“ Ezzel a csónakra mutatott. Én megbor­

zadtam a mint a csónak fenekén valamit fe­

küdni láttam.

„Mi történt? Valami szerencsétlenség érte? Meg van nagyon sérülve?“

„Meg van halva 1“ mondá az ember szo­

morúan.

„Istenem!“ kiáltá öregapám elfojtott han­

gon. „Hogy adjuk ezt tudatára a szegény Ma­

rinak ?“

„Hogyan történt ?“ kérdezém, a mint szóhoz juthattam.

...

A CSÓNAKOT VÁRVA. 63

„Egy zsák lisztet akart oda át a hajóra szállítani“ mondá egy a csónakban levők kö­

zül, „de mivel nagyon ködös és sötét volt, elhibázta a deszkán a lépést és a tengerbe esett. így történt. “

„Igen“ toldá egy másik hozzá, „és úgy látszott, hogy úszni sem tudott. Malcoholm Jónás ott volt s látta a mint megsiklott, mi­

előtt azonban közülünk valakit segítségül hív­

hatott volna, már vége volt. Kihalásztuk, de már akkor halott volt. Orvost hívtunk, őt pedig bevittük a legközelebbi házba. Dör­

zsöltük s megpróbáltunk mindent, de nem használt. Bevigyük a házba?“

„Várjatok egy kicsit“ mondá öregapám,

„elébb meg kell mondanotok szegény felesé­

gének. Melyötök akarja megmondani neki?“

Az emberek egymásra néztek s nem szóltak semmit. Végre egy, a ki öregapámat ismerte, mondá:

„Legjobb lesz, ha ön mondja meg, Sán­

dor. Önt ismeri és könnyebben elviseli, mintha egy idegen mondja meg. Addig várakozunk, míg ön visszajön; s aztán majd beviszszük!“

„Isten nevében !“ mondá öregapám só­

64 A CSÓNAKOT VÁRVA.

hajtva. „Úgy hát megyek én. Jöjj velem te is fiam, Sanyi,“ mondá felém fordulva. „De még sem, tán jobb lesz, ha egyedül megyek.“

Lassan a világító torony felé ballagott, én ott maradtam a négy férfiúval és a csen­

des tetemmel a csónakban.

Nagyon meg voltam rendülve, s azt hittem, hogy az egész csak álom és majd ha felébredek, eltűnik az egész.

IX. FEJEZET.

Változás a világítótoronyban.

Végtelen hosszúnak tetszett az idő, míg öregapám visszajött. Végre megérkezett és monda csendesen : „Most már bevihetitek fia­

im, most már tud mindent."

Megindult tehát a kicsiny, szomorú me­

net, s haladt a kerten, udvaron keresztül Mil- lerék házába.

Soha sem feledem el azt az éjjelt, még kevésbbé, a mit akkor éreztem.

Millerné nagyon beteg volt. Sok volt egyszerre a fájdalomból. Az emberek még egyszer megjárták a csónakkal, hogy orvost hozzanak, s ez még egyszer vissza küldte őket ápolónőért a szegény özvegy számára.

Az orvos typhustól tartott, s mondá, hogy sú­

lyos beteg. Öregapámmal egész éjjel Millerék

Tengeren megmentve. 5

66 VÁLTOZÁS A VILÁGÍTÓTORONYBAN.

házában maradtunk, mert az ápolónő csak reggel jöhetett. A hat gyermek csendesen aludt. Mindnyáját megnéztem s megfigyeltem, hogy Lilla csendesen van-e? Ő Poli ágyacs- kájában feküdt s összekulcsolva tartották egy­

más kezét. Szemeim könybe lábadtak, midőn arra gondoltam, hogy ezek mostan mind a ketten atyátlan árvák s egyik sem bir a vesz­

teség sejtelmével.

A mint az ápolónő megérkezett, öreg­

apám haza ment. De nem tudtunk aludni.

Tüzet élesztettünk a tűzhelyen s ott ültünk mellette sokáig csendes hallgatásba mélyedve.

Végre öregapám megszólalt: Sanyi, ez engemet mélyen megrendített. Ez engemet is érhetett volna; Sanyi, ez éppen úgy érhetett volna engemet is.“

Midőn igy szólott, megragadtam kezét s erősen és melegen megszorítottam.

„Igen“ ismétlé „ez engemet is érhetett volna, — és ha most ez engemet ért volna, szeretném tudni, hol volnék én most?“

Nem szóltam semmit és ő folytatá:

„Szeretném tudni, hol van most Jem, a szegény fiú! Az egész éjjel azon gondolkoz­

VÁLTOZÁS A VILÁGÍTÓTORONYBAN. 67

tam, mióta Őt a hajó fenekén megpillantot­

tam.“

Ekkor elmondtam öregapámnak, mit mon­

dott nekem Miller Jem távozása előtt.

„A sziklán!“ kiáltott öregapám. „0 te­

hát azt mondá, hogy a sziklán áll. Oh Sanyi, szeretném, ha én ugyanazt mondhatnám ma­

gamról !“

„Hát nem juthatunk mi öregapám, te és én, mindketten a sziklára! Nem épit-

nénk mi is a sziklára?“

„Az ám fiam, én szeretném, csak lehetne.

Most értem csak, mit értett ő és az öreg ur az alatt. 0 mondá : „Barátom, te a homokra építesz s homok nem képes kiállani a vihart.“

Folyvást e szavak csengtek fülemben, midőn Mill érné mellett virrasztottam. De én Istenem, én nem tudom mi módon juthatok a szik­

lára? — Ezt bizonynyal nem tudom!“

Millerné a következő héten élet és fialál között lebegett. Az orvos kezdetben semmi reményt sem nyújtott: de végre egy kis ja­

vulás állott be és megnyugtatólag nyilatkozott állapota felől. Én minden időmet a gyerme­

kekkel töltöttem el s egy pillanatra sem hagy­

5*