TARTALOMVallási jelenségek és információs folyamatok. Egy termékeny témakapcsolat lehetőségei (Z. Karvalics László) 1

9. (41.) é vf oly am 2019. 1.

Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének folyóirata

Szerkesztők Skorka Renáta (főszerkesztő)

Bíró László, Stefano Bottoni, Katona Csaba, Martí Tibor (szerkesztők) Szerkesztőbizottság Glatz Ferenc (elnök), Borhi László, Erdődy Gábor, Fischer Ferenc, Fodor Pál, Klaniczay Gábor, Majoros István, Pók Attila, Poór János

TARTALOM

Vallási jelenségek és információs folyamatok. Egy termékeny témakapcsolat

lehetőségei (Z. Karvalics László) 1

Tanulmányok

Z. Karvalics László: A hierokratikus kontrollstruktúra születése. Egy rekonstrukciós

hipotézis 5 Buhály Attila: A rítus mint információ. A Haldi-kultusz szerepe az urartui állam

kibontakozásában 23 Horváth Dániel Ágoston: Vallási és kulturális cserefolyamatok az ókori

Közel-Keleten 37 Hanny Erzsébet: „Quo vadis, Domine?” Az evangélium terjedésének lehetséges

útvonalai 49 Óbis Hajnalka: A püspöki adminisztráció. Egy késő antik információs üzem

működése Augustinus levelezése alapján 65

Hajnóczi Kristóf: Dante, a hithős 77

Kutrovátz Gábor − Suszta Laura − Vassányi Miklós: Galilei Csillaghírnöke mint

óvatos kiállás az új világrend mellett. Forrásközlés bevezető tanulmánnyal 93 Műhely

Makai János: A Ruszisztikai Központ és a középkori Rusz történetének kutatása 133 Szemle

A szentgotthárdi csata és a vasvári béke (Urbán Máté) 141 A nagystratégia bűvöletében (Baranyi Tamás Péter) 146

Jelen számunkat Z. Karvalics László szerkesztette

TANULMÁNY OK

Dante, a hithős

Az itáliai könyvnyomtatás az 1400-as évek végén jön igazán lendületbe. Az itáliai irodalom legnagyobb alakja, Dante Alighieri (1265–1321) ekkor már majdnem két- száz éve halott. A nyomdák nem az ő szövegeinek a kiadásával vannak elfoglalva.

Dante fő műve, az Isteni színjáték sincs népszerűsége csúcsán, kisebb olasz nyelvű verses művei még kevésbé népszerűek, latin nyelvű elméleti írásai iránt pedig csak néhányan érdeklődnek. Ráadásul Dante Egyeduralom (De Monarchia) című, a pápa és a császár, az egyházi és a világi hatalom azonos szintjét, kiegyensúlyozott vi- szonyrendszerét felvázoló írását nem sokkal a szerző halála után eretneknek nyilvá- nították, és máglyára került.

Az egyház Luther fellépése előtt nem szól bele abba, hogy a különböző nyomdákból mi kerül ki. Aztán ahogy előbb Luther, majd később a többi reformátor tanításait elítélik, írásaikat Itáliában egyre nehezebb nyomtatásban megjelentetni.

Luther től például hivatalosan bármi eleve csak töredékesen, a cáfolatok szövegébe ágyazva kerül Itáliába. Aztán az 1540-es években már komoly listái vannak az egy- háznak a tiltott könyvekről, szerzőkről és kiadókról, és gyorsan kiépül az eszköz- rendszer ezeknek a tiltásoknak az érvényesítésére. Van olyan mű, amely soha nem jelenhet meg nyomtatásban, van, amely megjelenik, de az összes példányát meg- semmisíttetik, és van, amely megjelenik, de nem Itáliában lát napvilágot és terjed el, pedig olasz a szerző, a szöveg és az olvasó is.

Ebből a szemszögből nézve különös jelentősége van annak, hogy egy szöveg kinyomtatása a döntő lépés az utókor számára való megőrzése tekintetében: nem- csak művelődéspolitikai, hanem egyben emlékezetpolitikai döntés is. A 14–15. szá- zad fordulója idején a legfontosabb „véleményformáló” itáliai gondolkodók Dante életműve helyett Francesco Petrarca költészetét és Giovanni Boccaccio prózáját tart- ják az itáliai nyelvű irodalom csúcsainak és követendő mintáinak. Ugyanakkor néhá- nyan megmozdulnak Dante az egyház hatalmáról szóló szövegének megmenté séért, azonosítják a szerzőt, felmérik a szöveg jelentőségét, felkutatják, leporolják, majd ki- mentik Itáliából az eretnek Egyeduralom még fellelhető néhány kéziratát.

Véleményem szerint a 16. század a legérdekesebb időszak a könyv története szempontjából, és nem csak Itáliában. Írásomban azonban az olasz könyvek törté-

* A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Idegen Nyelvi Lektorátus és Theolingua Vizsgaközpont tanára (Budapest, Reviczky u. 4., hajnoczi.kristof@kre.hu).

netére összpontosítok; ezen belül a jobb követhetőség kedvéért három fázist kü- lönböztetek meg. Az első szakasz a latin, itáliai és görög klasszikusok kiadása – ez Aldus Manutius (1449–1515) programja.¹ A második szakasz a reformáció gondo- latainak elterjedése Itáliában is, ami számos humanistát, fordítót, szerkesztőt és gon- dolkodót magával ragad. A harmadik fázisban következik be az inkvizíció és egy- úttal a tiltott könyvek listáinak újjászervezése, ami meglátásom szerint nemcsak a reformáció itáliai időszakának, hanem bizonyos mértékben magának az itáliai rene- szánsznak a lezáródását jelenti.

A 16. század Dante Alighieri életművének szempontjából is változatos idő- szak. Az alábbiakban megpróbálom az említett három szakaszt jellemezni, és egy- úttal röviden összefoglalni Dante műveinek 16. századi sorsát, Michele Barbi több mint százhúsz évvel ezelőtti szintézisét nyomon követve.² Ezek után pedig ismerte- tem az Egyeduralom első kiadásának történetét az itáliai reformáció összefüggésé- be ágyazva.

A Színjáték

Dante fő műve viták kereszttüzébe kerül. A leginkább Padovában és Velencében működő kiemelkedő humanista, későbbi bíboros Pietro Bembo (1470–1547) állás- foglalásában – amellyel az itáliai irodalmi kánon alapjait fektette le, a költészetben Francesco Petrarca, a prózában Giovanni Boccaccio írásait ajánlva modellül – Dante nem kap előkelő helyet. Bembo szerint Dante jobban tette volna, ha kevésbé ma- gasztos és tágas témát választ, és azt sem verses formában, mert amennyire kiemel- kedőt nyújt mind a hét szabad művészetben, költészetében annyival kevésbé tökéle- tes és emelkedett a stílusa.³ Mégis, Bembo, aki „dantista” közegben nőtt fel,⁴ maga is közreműködött a Színjáték Manutius-féle 1502-es velencei kiadásában. Mindvégig jobban szerette azonban Petrarca tisztaságát és klasszicizmusát, ezáltal egyben a Dante-életművel szembeni egyfajta bizalmatlanság és kritika elterjedéséhez is hoz- zájárult – legalábbis Észak-Itáliában. A Színjáték azután több újrakiadást is megért:

1 Olaszosan általában Aldo Manuzio (1449–1515): velencei nyomdász és kiadó, a kurzív betű és valamennyi újabb antikva betű megteremtője. Velencében főleg az ókori klasszikusok első kiadásaival lett híres. Első nyomtatott könyve, 1495-ben, egy görög nyelvtan volt. Az ókori klasszikusok szövegei ekkorra erősen le- romlottak a sok kódexmásolási hiba miatt. Manutius háza egyszerre volt iskola, kollégium, könyvkiadó és nyomda: itt állapították meg a kéziratok kritikai szövegét, hozták helyre a hibákat, majd rendezték nyomás alá és korrigálták azokat. A program első és egyik legfontosabb eleme az ötkötetes Arisztotelész-kiadás, amely görög kézírást utánzó kurzív betűtípusával 1495 és 1498 között jelent meg. Ezt követte a századfor- dulón Szophoklész, Platón, Thuküdidész és Xenophón műveinek kiadása, majd a latin klasszikusok: többek között Vergilius, Horatius és Ovidius. Utánuk az itáliai irodalom nagyjai, Dante, Petrarca, Boccaccio jelen- tek meg, majd a kortársak közül Erasmus művei.

2 Barbi, 1890.

3 Bembo, 1525. II. 71–72., 80–81.

4 Apja, Bernardo, ahogy Carlo Dionisotti az Enciclopedia dantesca Pietro Bembo-szócikkében emlékeztet, nemcsak a Színjáték egy kitűnő példányát birtokolta (ugyanazt a Vat. lat. 3199 jelzetű kódexet, amely Boccac cio és Petrarca kezében is volt), hanem Ravenna podestàjaként a költő síremlékének 1483-as felújí- tásához is hozzájárult. Dionisotti, 1970.

VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.

Manutiusnál 1515-ben, majd halála után többször is, majd ezt követte öt lyoni kiadás és három további velencei a század második felében.

A másik szál a firenzei Cristoforo Landino (1424–1498) kiadásáé.⁵ Firenzé- ben ekkoriban szinte tapintható a humanista szándék, hogy valahogyan visszasze- rezzék a város számára Dantét. Landino kommentárja a Színjátékhoz, ami egyéb- ként a Színjáték első firenzei kiadása Boccaccio óta, ugyan 1481-ben lát napvilágot, ám a 16. században több újrakiadást megért. Mivel Bembo a maga 1502-es kiadá- sához nem fűzött kommentárt, számos későbbi szövegkiadás „hibrid”, azaz tartal- mazza a Bembo által gondozott szöveget és Landino kommentárját, így például a Színjáték 1507-es és 1529-es velencei kiadásai is.

A Dante körül Bembónak köszönhetően kialakult vitában sok értelmiségi vesz részt. Közülük csak hármat említenék példaként. A később eretnekség gyanú- jába keveredő velencei poligráfus, Lodovico Dolce (1510–1568) bár nem ért egyet Bembo Színjáték-kritikájával, Dante népnyelv-elméletét sem fogadja el.⁶ Ezzel szem- ben a firenzei humanista Benedetto Varchi (1503–1565) megvédi a Színjátékot az Accademia Fiorentina keretei között tartott Dante-előadásaiban.⁷ Harmadik példa az arisztoteliánus humanista filológus és kritikus, később Melanchthont olaszra for- dító és eretnekség vádja miatt Modenából az akkor svájci fennhatóságú Chiavenná- ba menekülő Ludovico Castelvetro (1505–1571). Ő az 1545-ös Sposizione a XXIX canti dell’Inferno dantesco című írásában,⁸ mint egyfajta ellen-Bembo, éppen a lélegzet nagysága és a mű témájának szélessége miatt méltatja Dante költészetét (és ezzel szemben úgy véli, hogy Petrarca Canzoniereje Dante fő művéhez képest

„kicsiny” és „szerény”).

Az Egyeduralom

Az „Egyeduralom”, azaz a Monarchia szövegének⁹ máshogy alakult a sorsa. Barbi négyszáz oldalas művében csupán kettőt szentel neki. A csaknem két évszázada egyházi tilalom által sújtott latin szöveg, úgy tűnik, nem kelt nagy érdeklődést a 16. század eleji humanisták között. Amikor Marsilio Ficino (1433–1499) neoplato- nikus értelmezésében újraolvassa Dante szövegét, az olyan mély benyomást tesz rá, hogy 1467-ben még a platóni dialógusok fordítását is félbehagyja, hogy időt

5 Landino, 1481. Újabb kiadás: Landino, 2001.

6 Dolce, 1550.

7 Varchi, 1841.

8 Castelvetro, 1886.

9 A VIII. Bonifác pápa által 1302-ben kiadott Unam sanctam kezdetű bullára adott válaszként az 1313-ban befejezett dantei szöveg amellett érvel, hogy az isteni terv szerint az egyeduralkodó egyetemes birodalma az egész világra kiterjed, hatalma közvetlenül Istentől származik, és működésének célja az ember e világi boldogulásának előmozdítása a béke, az intézmények és a tudományok, elsősorban a filozófia segítségével.

Az egyház és feje, a pápa nem áll az uralkodó felett, ahogy a pápa kánonjogászai állították, mivel az ő működésének célja más: a túlvilági üdvözülés előmozdítása. Dante e nézeteinek egy összetettebb változata jelenik meg a Színjáték szövegében – maradandó „politikai” elem azonban I. Konstantin császár (274–337)

„keresztény” és „római” birodalmának idealizálása.

szakítson Dante írásának lefordítására. Ficino számára a költő-filozófus elképzelése már önmagában is kedves, Dante ezenfelül honfitársa, akinek művei ráadásul több- nyire Ficino keze ügyében vannak.¹⁰

Továbbmenve: Dante politikai víziója neoplatonikus értelmezésben egy szerves, egységes világmindenség részét képezi: itt nem a Színjáték Pokláról és Pa- radicsomáról olvasunk, hanem egy egész e világi birodalmat látunk, a világ élőlé- nyeit a Földön, a földi boldogságok között. Ficino a Monarchia fordításával egyben állást is foglal: egy Firenze történetében kényes pillanatban, amikor a várost pápai kiközösítés fenyegette. Dante immáron „firenzeiül” is hangsúlyozza, hogy a biroda- lom közvetlenül Istentől függ, „a pápa közvetítése” nélkül.¹¹

Milyen hatással van mindez a 16. századra? Barbi lényegre törő: van né- hány – nagyon kevés – példány a szövegből, és az immár az Alpokon túl, az itáliai inkvizíció szféráin kívül készülő jövőbeli nyomtatott kiadásból nem kerül majd visz- sza egy példány sem Itáliába. A 18. század elején legalábbis nem találni belőle.

Az első 16. századi utalás Dante szövegére 1527 márciusából származik:

Mercurino Gattinara (1465–1530), V. Károly császár piemonti származású kancel- lárja levélben kéri Rotterdami Erasmust, hogy vegye gondjaiba Dante Monarchia című értekezésének kiadását, amelyből Gattinara hozzájutott egy példányhoz.¹² Ebből a levélből egyértelmű, hogy Gattinara jól ismeri a szöveget – sőt, valamennyit tud annak 14. századi, Bertrand du Pouget (1280–1352) által megrendezett 1328-as bolognai elégetéséről is, valamint az azzal egyidejű, Guido Vernani da Rimini (1290–1345) általi cáfolatáról, illetve elítéléséről (De Reprobatione Monarchiae compositae a Dante). Gattinara számára világos, mekkora jelentősége lehetne az értekezésnek a 16. századnak azokban a birodalom jövője szempontjából kényes éveiben, és szeretné, ha a szöveg mindenki számára olvasható volna.¹³ Másfelől, mivel a kancellár a cselekvés embere, a birtokába került példánynak fontos szerepe lesz majd a nyomtatott kiadásnál. Feltételezhető ugyanis, hogy ez a példány ugyan- az, amely alapján Johannes Oporinus (1507–1568) harminc évvel később Bázel- ben elkészíti az első nyomtatott kiadást.

Az Erasmusnak megfogalmazott levél a spanyol Al(f)onso de Valdès (1490–

1532) keze írása; ő az alumbrado Juannak, a század első felében, Nápolyban kibon- takozó evangéliumi mozgalom eszének és szívének a testvére.¹⁴ A levélnek azon-

10 Garfagnini, 2011.

11 Barbi, 1890. 100. A fordítást lásd például: Dante, 1844.

12 Renello, 2011.

13 A levél vonatkozó részét idézi Renello, 2011. 169.

14 Juan de Valdès (1509–1541) a 16. század első felének egyik legnagyobb kasztíliai filozofikus keresztény gondolkodója. Erasmus nagy tisztelője, bátyjával, Alfonsóval együtt a rotterdami nézeteinek és írásainak fontos spanyol terjesztője. 1529-ben és 1531-ben lutheránus eretnekség vádjával az inkvizíció elé kerül.

Valdès jól kiemeli a lutheri tanítás fő pozitív üzenetét, és elhagy belőle minden Róma-ellenességet: a hit általi megigazulás, Melanchthon kifejezésével a beneficium kapja a fő hangsúlyt; ez Krisztus váltságműve és az abból fakadó kegyelem. Életének utolsó hat éve hihetetlenül termékeny, kapcsolatokban gazdag időszak, amely alapvetően határozza meg az itáliai reformáció sorsának későbbi alakulását. Kommentárt ír a Zsoltárokhoz, Pál apostol leveleihez (ezek közül a Római és a Korinthusi levelekhez írottak maradtak fenn), az evangéliumokhoz (ezekből a Mátééhoz írottat ismerjük), befejezi az Alfabeto Cristiano írását, amely egy beszélgetés Giulia Gonzagával. Juan Valdès hagyomány-, dogma- és hierarchiaellenességével,

VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.

ban, úgy tűnik, semmi következménye nem lett. Nem ismert a Monarchia kiadása 1559 előttről, és nincs nyoma, hogy Erasmus valaha foglalkozott volna Dante érte- kezésével. Valószínűleg Valdès megírta a levelet és Gattinara Monarchia-példányá- val együtt elküldte Bázelbe, ahol abban az időben Erasmus tartózkodott, ám azután nemkívánatos események miatt – mint például Róma német zsoldosok általi kifosz- tása ugyanabban az évben, valamint Bécs oszmán–török ostroma két évvel később – a terv háttérbe szorult, aktualitását veszítette, majd feledésbe merült.¹⁵ Így a Monar chia, mondjuk úgy, „politikai”, „ghibellin” olvasata feledésbe merült, Ficino és Gattinara szándékai ellenére. Az értekezés későbbi gondozói teljesen más szem- üveget használnak majd.

Reformáció Itáliában

A  következőkben megpróbálom röviden bemutatni az általam fentebb második szakasznak nevezett időszakot, Salvatore Caponetto ennek a jelenségnek szentelt írását nyomon követve.¹⁶ Erre a Monarchia szövege körüli események jobb megér- tése miatt később szükség lesz. A protestáns eszmék itáliai elterjedése szempontjá- ból a nyomtatásban megjelent könyvek három mozzanatát különíteném el.

A század első felében jelennek meg, leginkább Velencében – név nélkül vagy álnév alatt, más szövegekhez írt bevezetés, megjegyzés vagy buzdítás formá- jában  – a lutheri tiltakozás főbb szövegei: mindenekelőtt Luther 95 tétele, még 1517 végén, latinul, majd a lutheri „trilógia” – a Buzdítás, a Prelúdium és a Szabad­

ság – az Alpokon túl, Strasbourgban vagy Bázelben nyomtatva, eleinte németül, majd latinul.¹⁷ Néhány hónap elteltével a filológus humanista Lodovico Castelvetro, a Sposizione szerzője latinról olaszra ülteti „Ippofilo da Terra Negra”, azaz Philip Melanchthon Loci communes theologici – Itáliában az eredeti változatában egyéb- ként már jelen lévő – írását.¹⁸

Több kutató szerint az itáliai reformáció alapműve a Beneficio di Cristo, Bene- detto Fontanini da Mantova (1495–1556) és Marcantonio Flaminio (1498–1550) műve; ez szintén Velencében lát napvilágot, de már 1543-ban, tehát az itáliai spiri tuá- lisok saját összefoglaló írásai jó negyed évszázados késést mutatnak a reformáci ó

illetve a lutheri tanítás lecsupaszított és finomabban megfogalmazott pozitív üzenetét hirdetve az evangé- liumi és apostoli állapotokhoz és hithez visszatérni áhító itáliai evangéliumi csoportok világítótornyává vált. A spanyol alumbrado hagyományból továbbviszi az Isten előtt igazzá vált hívő felemelkedésének, megszentelődésének, Szentlélek általi vezetésének tanait. Valdès nem neoplatonikus, középkori vagy fici- niánus humanista misztikus. Legkésőbbi, legérettebbnek tekinthető írása, a Máté evangéliumához írt kommentár bevezetőjében leszögezi, hogy a Biblia szövege kizárólagosan mértékadó, semmilyen szemé- lyes tapasztalat nem írhatja felül. Bővebben: Caponetto, 1997. 81–94.

15 Renello, 2011. 170.

16 Caponetto, 1997. III. fejezet.

17 Uo. 29–33.

18 Uo.

indulásához képest.¹⁹ De a legfontosabb a Biblia olasz fordításának kiadása a firenzei humanista Antonio Brucioli gondozásában, 1532-ben, Velencében.²⁰

A második hullámban azután már Itáliában is megjelennek az erősen Róma- ellenes, hitvitázó írások, mint például az anonim Pasquino in estasi vitairat,²¹ vagy a Tragedia del libero arbitrio, Francesco Negri da Bassano Ágoston-rendi szerzetes monumentális drámája.²²

19 A kutatók egy része számára a teljes címén Trattato utilissimo del beneficio di Giesù Christo verso i chris­

tiani (Velence, 1543) – ma már tudjuk, elsősorban Benedetto Fontanini da Mantova műve – a saját útját kereső itáliai szellemi-evangéliumi (a szakirodalomban spirituali vagy evangelici) mozgalom fő alkotása.

A mű eléggé jól követhetően az alumbrado Juan de Valdès filozófiájára, leginkább az Alfabeto cristiano és a Cento e dieci divine considerazioni ekkor még kéziratban lévő, posztumusz megjelentetett szövegeire épít. Jellemzően ugyanakkor Melanchthon 1521-es Locijának bűn–törvény–kegyelem hármas felosztású logikai felépítését követi, valamint átvesz fogalmakat, bibliamagyarázatokat is. Maga a címben szereplő kifejezés, a beneficio di Cristo, Jézus jótéteménye, vagyis keresztáldozata is Melanchthon tanításának egyik alapfogalma. Fontanini a szöveg befejező részében még egyszer kifejti a mű címében is szereplő célkitűzést: Jézus jótéteményének, vagyis váltságművének dicsőítése, az ingyen kegyelemből, hit által való megigazulásnak a méltatása. Ez világosan a lutheri felfogás finomabb valdesiánus ihletésű megfogal- mazása. Különbséget tesz élő, az egyházatyákéhoz hasonlóan a cselekvő Istenbe vetett és történelmi, például Nagy Sándor létezését elfogadó hit között – itt néhol szó szerint vesz át Luther írásaiból. A III. és IV. fejezet az egyedüli hit általi megigazulás melletti érvelés, bibliai hivatkozásokkal, valamint idézetekkel Órigenész, Vazul, Ágoston és Ambrus egyházatyák írásiból. Isten előtt igazzá válni ugyan jogi értelemben semmissé teszi a jó cselekedetek révén meglévő érdemeket, ugyanakkor, etikai értelemben, jót cselekedni eleve csak a megigazultak tudnak Isten iránti hálából – ők Isten fiaivá, Jézus barátaivá, Isten lelkének irá- nyításával az isteni természet részeseivé válnak. Az V. fejezet a bencések között annyira elterjedt Imitatio Christi mintájára leírja, hogyan lehet, illetve kell Jézust követni, a VI. pedig a reménytelenség és a kísérté- sek ellen javasol segítséget: az imádságot, a keresztség emlékét és a gyakori úrvacsorát, a kiválasztottak üdvbizonyosságát. A kiválasztottak közössége nem azonos az intézményes egyházzal, utóbbiról Fontanini egy szót sem ejt. Uo. 95–116.

20 Antonio Brucioli (1498 (?) –1566) filozófiában jártas görög–latin műveltségű firenzei humanista; a Giulio de’ Medici kardinális elleni köztársaságpárti összeesküvésben való részvétel miatt menekül Velencébe.

Ott nyomdai korrektúrákat javít, majd 1530-ra elkészül az Újszövetség, két évvel később pedig a teljes Biblia fordításával. Brucioli fordítása minden tiltás, elkobzás és elégetés ellenére az itáliai protestánsok legelterjedtebb Bibliája lett egészen Giovanni Diodati (1576–1649) 1606-os, „olasz Károli-” fordításának megjelenéséig. Brucioli a későbbi, 1540-es és 1546-os kiadásokhoz bőséges magyarázatot és jegyzet- apparátust készített, amelyen átérződik a reformált gondolkodás, így akarva-akaratlanul is állásfoglalássá válik a hit általi megigazulás, ingyen kegyelem, két szentség és számos, a korai egyház gyakorlatától eltérő korabeli hagyomány megítélése tekintetében. Uo. 40–42.

21 A Pasquino in estasi Celio Secondo Curione legsikeresebb munkája. Velencében készült és jelent meg, az első kiadás dátuma nem ismert. Egy szatirikus párbeszéd a két híres római szobor, Pasquino és Marforio között. Pasquino látomásában egy dantei ihletésű túlvilági engesztelő utazást tesz, melynek során felfedezi, hogy két ég van, az Istené és a pápáké, amelyek között semmilyen kapcsolat nincs. A mű Európa-szerte híressé vált latin kiadása Pasquillus extaticus et Marphorius címen Bázelban jelent meg 1544-ben. Uo. 45.

22 A Tragedia del libero arbitrio (1546) a bassanói Francesco Buonamonte, később frà Simeone da Bassano néven padovai bencés szerzetes, majd Francesco Negri da Bassano néven svájci olasz lelkipásztor (1500–1563) fő műve (Barbieri, 2000. 239–276.). A Tragedia... egy, a polemikus protestáns iratok közé sorolható drámai mű, ám az elkeseredett hitvitázó tartalom eléggé kevéssé költői és még kevésbé színda- rabszerű. Az öt színben megismerjük Libero Arbitrio, azaz Döntési Szabadság király az Antikrisztus által neki ajándékozott királysághoz tartozó, de uralma ellen lázadó tartományokat. A tanácstalan uralkodó zsinatot hív össze a Vatikánba, hogy ott tisztázódjanak a lázadás okai. A nyolc tartomány – Monacato (Szerzetesség), Culto dei santi (Szentkultusz), Fabbrica dei luoghi pii (Kegyes helyek gyára), Penitenza (Bűnbánat), Digiuno (Böjt), Orazione (Könyörgés), Elemosina (Alamizsna), Messa (Mise) – azonban hajt- hatatlan. Ekkor az Úr elküldi a Grazia giustificantét, a Megigazító Kegyelmet, aki megöli a királyt. Ezután

VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.

Nincs azonban nyoma olyan szövegek nyomtatott kiadásának, amelyeket korábban elítélt az egyház, vagy amelyek Róma-ellenes olvasatban is értelmezhe- tők voltak, mint amilyen például Dante Monarchiája. Ez a tény meglepő, ha figye- lembe vesszük, hogy Barbi többek között azzal magyarázza Dante értekezésének későbbi elterjedését és népszerűségét, hogy a reformáció követői, leginkább az Alpok északi oldalán, különösen Németországban, rokonszenveztek vele. Ennek ellenére ebben az irányban kell vizsgálódnunk, ha meg akarjuk érteni, hogyan ju- tott el a Monarchia szövege a század második felére a humanisták és a protestán- sok kezébe Európa-szerte.

A fenti felosztás harmadik fázisában a 16. század közepén a nyomtatott könyvek itáliai történetében fordulópont következik be. Az ortodox katolikus hit védelmében meg-, illetve átszerveződő egyházi intézmények működése komoly kihatással van a nyomtatott könyvek kiadására és kereskedelmére. A különböző, kezdetben csak a helyi listák és katalógusok összeállítása a nem javasolt, illetve til- tott könyvekről néhány évtized alatt alapjaiban változtatja meg az itáliaiaknak a könyvhöz mint szellemi termékhez való viszonyulását.²³

Míg korábban nem csupán Velencében, hanem kisebb városokban is, mint Ferrara és Modena, szabadon nyomtattak, adtak-vettek, írtak, olvastak és vitattak meg heterodox ihletésű könyveket is, ettől kezdve ezeket a könyveket elkobozzák és elégetik, sőt e könyvek kiadóit, forgalmazóit, birtoklóit és olvasóit is bíróság elé állítják, és esetenként őket is megégetik. A nem támogatott írások első listái, mint Giovanni Della Casa apostoli nuncius első, 1549-es velencei katalógusa²⁴ a hang- súlyt szinte kizárólag a heterodox, kétes vagy nyilvánvalóan protestáns eredetű mű- vek legújabb kiadásaira helyezik, így nincs bennük utalás az egyház által korábban elítélt művekre, mint Dante Monarchiája. Az első lista, amelyen szerepel a „Monar­

chia Dantis”, az 1552 végén napvilágot látott firenzei (Indice dei libri proibiti…). Ez a tiltás megismétlődik az 1554-es velencei (Cathalogus librorum haereticorum…), majd az 1559-es központi római indexen (Index librorum prohibitorum…), utóbbi helyen egy rövid magyarázattal kiegészítve.

A Monarchia első nyomtatott kiadása 1559 októberében jelenik meg Bázel- ben, Johann Oporinus nyomdájában, nem önálló kiadásként, hanem Andrea Alciato De formula Romani Imperii libellus című írásának függelékeként, három másik szöveg- gel együtt.²⁵ Tehát Firenzében, 1552-ben még a kéziratos szöveget tiltották be.

válik világossá a világ számára, hogy kicsoda az Antikrisztus: a pápa, aki nem Krisztus, hanem a Sátán földi helytartója. Barbieri, 1997. 107–140.

23 Giorgio Tourn az olaszoknak ezen a könyvekkel szembeni viselkedésbeli változásán gondolkodva egye- nesen azt kérdezi magától a 20. század végére és Umberto Ecóra utalva: „Vajon véletlen, hogy A rózsa neve cselekménye egy tűz martalékává váló könyv, illetve könyvtár köré épül?” Tourn, 1997. 77.

24 Teljes címén Catalogo di diverse opere, compositioni et libri, li quali come heretici, sospetti, impii et scandalosi si dichiarano dannati et prohibiti in questa inclita città di Vinegia et in tutto l’illustrissimo dominio Vinitiano, sì damare come da terra, composto dal reverendo padre, maestro Marino Vinitiano [...] Inquisitore dell’hereticapravità [...]; d’ordine e comissione del Reverendissimo Monsignor Giovanni Della Casa [...].

Venezia, 1549.

25 Dante, 1559a.

Vergerio

Itt kell említést tenni ifjabb Pier Paolo Vergerio alakjáról, aki az azonos nevű huma- nista²⁶ dédunokája.²⁷ Vergerio diplomáciai útjai során személyesen is megismerte a korszak számos alakját, például Luthert, III. Pál pápát, Contarinit, a nápolyi valdesiá- nusokat, V.  Károly császárt, a birodalom immár evangélikus választófejedelmeit, Pietro Bembót, Lodovico Castelvetrót, az emigráns Celio Secondo Curionét, a félig illegális szerzetes bassanói Francesco Negrit (a Tragedia későbbi szerzőjét). Mene- külése során a pere miatt lefoglalt könyvtárából nem sok könyvet tudott magával vinni. Ám annál nagyobb tudást menekített ki Itáliából: számtalan szerző nevét, művek címét, kiadók elérhetőségeit, kapcsolatokat, könyvészeti adatokat, könyvek tartalmát. Így jelentősen hozzájárult a 15. századi és 16. század eleji itáliai humaniz- mus szellemi javainak a megmentéséhez.

Vergeriónak valószínűleg az 1550-es években még meggyőződése volt, hogy az itáliai ellenreformáció, amelynek ő is kárvallottja volt, valamilyen mérték- ben visszafordítható. Ezért svájci emigrációjában óriási, a szó eredeti értelmében vett propagandatevékenységbe kezdett: nekiállt vallási témájú könyveket, leveleket, hírlapokat, kiáltványokat írni, gondozni, szerkeszteni és nyomtatni (létrehozott egy saját nyomdát), majd megszervezte ezek terjesztését. Vitába szállt a trentói zsinat résztvevőivel (A’ reverendissimi vescovi congregati in Trento)²⁸ (oda is utazott és majdnem közbeavatkozott), az inkvizícióval (Postremus catalogus haereticorum Roma e conflatus),²⁹ olyan vallási hagyományokkal, mint például a rózsafüzér hasz- nálata³⁰ vagy a Madonna loretói házának tisztelete³¹ – és mindenekelőtt, olasz és latin nyelven is,³² a tiltott könyvek jegyzékeinek szerzőivel és szerkesztőivel.

26 A dédapa volt a független Padova egyik utolsó védője, a nevelés humanista elméletalkotója, a konstanz–

bázeli egyetemes zsinat egyik szürke eminenciása, majd Luxemburgi Zsigmond kancellárja és mint ilyen, a magyarországi humanizmus egyik első támogatója a 15. század elején. Az idősebb Vergerióról bőveb- ben magyarul lásd: Huszti, 1955. Huszti szerint Vergerio javasolta Vitéz Jánosnak, hogy Padovába küldje Janust.

27 Pier Paolo Vergerio junior (Koper, 1498 – Tübingen, 1565) a Pietro Bembo nonianói villájában találkozó fiatal humanisták egyike. Bembói ihletésű a De Republica Venetiana Liber primus (Paganini, 1525) című párbeszéde, amely a köztársaság intézményeinek dicsérete. Vergerio az 1530-as évek elején egyházi tisztséget kap: Bécsbe kerül mint apostoli nuncius, hogy előkészítse az egyház egyetemes zsinatát. Egyik franciaországi útja során összebarátkozik az itáliai „spirituálisokkal”, azokkal a sokszor vezető egyházi és világi tisztségeket viselő értelmiségiekkel, akik nyitottak a lutheri gondolatok néhány alapvető tételének – így a „solusok”, az isteni kegyelemből való hit általi megigazulás, a Jézus-központúság és a Szentírás alapvető fontosságának – elfogadására, és akik közül néhányan a római egyház óvatos reformjainak tá- mogatói. Az itáliai protestánsok 1545 után választás elé kerülnek: vagy száműzetés, vagy „kibékülés” az egyházzal, vagy pedig egyházi per, szabadságvesztés, esetleg halálos ítélet és kivégzés vár rájuk („religio- nis causa”). Vergerio megpróbál egyházmegyéjén belül elindítani bizonyos reformokat, majd a Della Casa által elindított egyházjogi vizsgálat elől 1549-ben a svájci Poschiavo falujába, végül a protestáns Württembergi Kristóf tübingeni udvarába menekül.

28 Vergerio, 1562.

29 Vergerio, 1559b.

30 Vergerio, 1550.

31 Vergerio, 1554b.

32 Például Vergerio, 1559a; Vergerio, 1559b.

VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.

Vergerio feltalált egy új irodalmi műfajt, az ellen-, pontosabban javított in- dexét. Valójában fő célja az volt, hogy kitartásra ösztönözze azokat a hittestvéreit („Fratelli d’Italia”, a kifejezést neki köszönhetjük),³³ akik az egyre nehezebb körül- mények ellenére Itáliában maradtak, és ott próbáltak továbbra is hitük szerint élni.

Valamilyen módon emigrációjában is meg tudta szerezni a frissen kiadott katolikus katalógusokat, listákat és indexeket, legjobb tudása szerint kijavította őket, majd ezeket az általa javított változatokat kiadta és terjesztette,³⁴ mintha azt akarná ezzel üzenni: valójában ezek a kérdéses termékek még mindig rendelkezésre állnak, és ezek azok a könyvek, amelyekben még mindig el lehet olvasni az igazságot a hit témájában, olasz nyelven. De nemcsak a lehetséges protestáns olvasóinak üzent mindezzel, hanem a katolikus listák szerkesztőinek is: ráirányította a figyelmet tudat- lanságukra és tájékozatlanságukra ebben az összefüggésben, elméleti, teológiai vonatkozásokban csakúgy, mint konkrét szerzők, címek, kiadók és tartalmak tekin- tetében. Vergerio valószínűleg, legalábbis a trentói zsinat munkálatainak vége előtt, még meg volt győződve arról, hogy könyveket létrehozni és terjeszteni mindig könnyebb, mint összegyűjteni és elpusztítani őket – vagyis hogy a protestáns győ- zelem ebben az itáliai lelkekért folytatott csatában csak idő kérdése.

Aztán egy második szakaszban, nagyjából az 1550-es évek második felétől kezdve Vergerio egyre inkább elszigetelődött. Ebben több minden közrejátszott:

temperamentuma, az eleinte Luthertől és Kálvintól szinte egyenlő távolságra lévő vallási elképzelései (ami egyre kevésbé fenntartható a század második felében, bár például a tübingeni udvarban még mindig hasonló nézeteket vallottak), az itáliai felekezeti helyzet romlása, a svájci protestáns itáliai emigránsok belső vitái. Végül fel kellett adnia a küzdelmet. Mindenesetre ebben a munkájában, az Itáliában ké- szült irodalmi művek inkvizíció előli megmentésében soha nem maradt magára.

A Monarchia kiadása

Visszatérve Dante Monarchiájára, 1559-ben legalább két kéziratnak kellett Bázel- ban lennie. Az egyik alapján dolgozott Johannes Heroldt a traktátus német fordítá- sán, egy másikat pedig Johannes Oporinus forgatott az editio princeps kiadásához.

Több feltételezésünk is van. Az egyik az, hogy az egyik kézirat Gattianaráé. A másik az, hogy valaki, feltehetőleg Vergerio, menekülésekor vagy magával hozta a szöve- get Itáliából, vagy valahogy megvásárolta – miként három évtizeddel korábban Gattinara Erasmusét –, és ő hívta fel rá Oporinus és Matthias Flacius Illiricus figyel- mét. Utóbbi Vergerio isztriai honfitársa, Matja Vlačić, latinosítva Flacius Illiricus (1520–1575), Luther egyik legközelebbi munkatársa. Flacius a Monarchia szövegé- ből legalább egy könyvet megszerezhetett, ugyanis ebből idéz néhány mondatot a szintén Bázelben, Oporinus nyomdájában 1556-ban megjelent Catalogus testium

33 Lásd: Vergerio, 1563.

34 A már hivatkozott „ellenjegyzékei” mellett megemlítem még az első ilyen kísérletét, az 1549-es első ve- lencei Catalogo általa javított változatát: Vergerio, 1549.

veritatis című írásában.³⁵ Ez ugyanaz a kézirat lehet, amely alapján Oporinus majd három évvel később elkészíti a nyomtatott kiadást.

Vergerio Bembo jó tanítványának mutatkozik: már az 1549-es velencei Della Casa-féle Catalogóra adott válaszában hangsúlyozza az egyház által nem támoga- tott művek vallási jelentősége mellett azok irodalmi értékét is. Amikor néhány évvel később, 1554-ben kirohanást intéz a „loretói bálvány”, azaz Loreto állítólagos Ma- donna-háza körül kialakult kultusz ellen,³⁶ szokása szerint említést tesz arról is, hogy ugyanabban az évben a második velencei jegyzékben már feltűnik Dante Alighieri Monarchiája.

Vergerio itt először is röviden, de eléggé pontosan bemutatja a szerzőt, a 14. század elején alkotó firenzei Dante Alighierit, majd „bembiánus” múltjához ké- pest meglehetősen kiegyensúlyozottan méltatja műveit, mintegy egy szintre helyezve a három nagy 14. századi firenzeit, hangsúlyozva azok nem csupán irodalmi, hanem emberi nagyságát is. Aztán idéz egy szakaszt a Színjáték Poklából, amelyben Dante a szimónia ellen intéz kirohanást (Pokol XIX. 105. és köv. versek). Ezek után hosszabban elidőzik a Monarchia tartalmának összefoglalásánál, illetve a szöveg későbbi sorsának ismertetésénél. Vergerio olvasatában Dante értekezésének végkövetkeztetése: „im­

perium non pendere ab ecclesia” (a birodalom nem függ az egyháztól). A fatum libellit illetően emlékeztet többek között arra, hogy a traktátus hatással volt Padovai Marsiliusra, illetve arra, hogy az egyház elítélte Dante téziseit. Vergerio azt írja, hogy szándékában áll sajtó alá rendezni az értekezést, már csak azért is, mert a két évvel korábbi firenzei lista hatására immár a későbbi velencei index is elítéli azt, pedig a szöveg még csak kézirat formában létezik. Ez a gyakorlat pedig egyrészt nagyon szo- katlan, másrészt nagyon veszélyes. Szokatlan, mert egy néhány példányban létező kézirat nem könyv a szó szoros értelmében, és mint ilyennel, az indexek eddig érthe- tően nem törődtek vele. És veszélyes, mert néhány kéziratot sokkal könnyebb meg- semmisíteni, mint néhány száz nyomtatott könyvecskét.

Vergerio honfitársa és hittestvére, Matthias Flacius 1556-ban, azaz két évvel az Appendix de idolo lauretano megjelenése után és három évvel a Monarchia első nyomtatott kiadása előtt a mintegy ezeroldalas Catalogus testium veritatis című hit- történeti összefoglalásában fél oldal erejéig lényegében átveszi Vergeriótól Dante életének és munkásságának bemutatását. A Monarchiáról ezt írja: „in eo probavit papam non essere supra imperatorem nec habere aliquod ius in imperium” (ebben bebizonyította, hogy a pápa nem áll a császár fölött, és semmilyen joggal nem bír a birodalomban); egyúttal jelezve, hogy ezek azok a tézisek, amelyek miatt az egy- ház elítélte az értekezést.³⁷

Így érünk a Monarchia sorsa szempontjából kulcsfontosságú 1559. évhez.

Egyrészt ez az editio princeps kiadásának éve. Az egyház megítélése szempontjá- ból a nyomtatott változat megjelenése nem sokat változtatott a helyzeten, tekintve hogy a kézirat már évszázadok óta ítélet alatt állt. De ebben az évben jelenik meg

35 Flacius, 1556.

36 Vergerio, 1554b.

37 Flacius, 1556.

VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.

a német fordítás is, amelynek óriási jelentősége lesz a Monarchia hatástörténete szempontjából. Ugyanebben az évben azonban két további szöveg is megjelenik.

Mindkettőben említésre kerül a Monarchia, és a második az elsőre adott válasz volt.

Előbbi az első központi római index, utóbbi a Postremus catalogus haereticorum Romae conflatus…

Vergerio ennek a különös jelentőséggel bíró javított indexének a bevezető- jében (ne feledjük, ezt a római jegyzéket már a pápa megbízásából állították össze, és rajta van a pontifex maximus placetje) sokáig elidőzik a Monarchiánál. Ezúttal még világosabb és részletesebb, mint korábban. Összefüggést teremt Dante és egyfelől Marsilius, másfelől William Ockham között, és könyvről könyvre ismerteti a Monarchia tartalmát. Ügyesen hasonlítja a maga korának politikai és diplomáciai viszonyait Dante két és fél évszázaddal korábbi világához: a saját sorsát (elsősorban nyilván száműzetését) a költőéhez, Habsburg Ferdinándét Bajor Lajoséhoz, mivel mindkettőt pápai elismerés nélkül koronázták császárrá, IV. Pál pápáét pedig XXIII. Jánoséhoz, amennyiben mindkettő kész volt szembeszállni az egyházfői te- kintély e megsértőivel.³⁸

Vergerio sok más meghívottal együtt jelen volt Bolognában, 1530 február- jában, V. Károly császárrá koronázásakor, ott kezdte egyházi „karrierjét”, ott kapta meg bécsi apostoli nunciusi kinevezését. A Postremus catalogus írásakor tisztában volt azzal, hogy az európai helyzet nagyon megváltozott a harminc évvel korábbi- hoz képest. 1559-ben már sokan nem élnek az 1530-as évek politikai és vallási életének főszereplői közül: Luther († 1546), VII. Kelemen († 1534) és III. Pál pápa († 1549), I. Ferenc († 1547) francia és VIII. Henrik († 1547) angol király. Angliában 1559-ben lép trónra I. Erzsébet. Franciaországban a Spanyolországgal megkötött cateau-cambrésis-i béke után nyáron meghal II. Henrik, és még tovább éleződik a fe szültség a katolikusok és a protestánsok között. Németországban régen meg- szűnt a schmalkaldeni szövetség, de a reformáció gyökeret eresztett és megerősö- dött, akárcsak Svájc, Németalföld, Skócia, Skandinávia és Magyarország nagy ré- szén. Spanyolország a tengerentúlon és itáliai alkirályságában hatalma csúcsán van, de még a calabriai valdensek elleni, illetve a valtellinai „szent” mészárlás előtt va- gyunk. Trentóban az egyetemes zsinat munkálatai hat éve szünetelnek, de a legfon- tosabb döntéseket már meghozták. 1558-ban a birodalmi gyűlés Frankfurtban elfo- gadja V. Károly császár lemondását, és megválasztja helyére testvérét, Ferdinándot.

Amikor 1559 őszén néhány hét eltéréssel megjelenik nyomtatásban Dante Monarchiája és a Vergerio szerkesztette „ellenindex”, IV. Pál, azaz Giovanni Pietro Carafa, a konzervatív pápa immár nincs többé, és a pápai trón betöltetlen. Utódját, a diplomatikusabb IV. Piust karácsonykor választják meg.

A Monarchia első nyomtatott kiadása 1559 októberében jön ki Oporinus bázeli nyomdájából, négy, a birodalom joghatóságával foglalkozó értekezés közül másodikként.³⁹ A fedlap és az ajánlás szerint az értekezés címe DE Monarchia, míg a szöveg elején Monarchia szerepel, úgy, ahogy az egész hagyomány számon tartja

38 Idézi Renello, 2011. 173.

39 Dante, 1559a.

a 14. századtól máig (Guido Vernani da Rimini is így hivatkozik rá). A szöveg, az 50.

és a 180. oldalak között szerepel, és egy szerkesztői ajánlólevél előzi meg, amely- ben Oporinus azonosítja a szerzőt Poliziano egy Dante nevű barátjával, aki valóban létezett, de ettől a helytől – és később Oporinus nyomán Flacius Catalogusától – eltekintve senki más nem kérdőjelezte meg az értekezés szerzőjének azonosságát a költővel. Ugyanekkor jelenik meg a Monarchia német fordítása is.⁴⁰

Gattinara az 1520-as években úgy látta, a Monarchia hasznos eszköz a biro- dalom védelmében és mindazokkal szemben, akik időről időre szembeszállnak vele. Flacius 1554-ben felvette Dantét a hit igazságának tanúi közé, mint egyfajta anticurialis auctort. Oporinus a megfelelő pillanatban, 1559 őszén megjelentette a Monarchia szövegét nyomtatásban, talán azzal a szándékkal, hogy az új pápa meg- választásához szem előtt tartandó szempontokat sugalljon. Mindezek nyomán a Monarchia német fordítója, Johannes Heroldt számára Dante Alighieri már egyene- sen egyfajta ante litteram evangélikus. Így Flacius és Heroldt együtt indítja el az Alpok tól északra a Monarchia olvasásának egy nagy korszakát, és egyúttal az elő- reformátor Dante Alighieri európai hagyományát.

De melyik kézirat?

Heroldt azt írja, hogy részben Ficino firenzei, részben egy eredeti latin kézirat alap- ján dolgozott a német fordításon. Flacius már 1552-ben keresi az értekezés kézira- tát, mert Vergerio felhívja rá a figyelmét, és azt akarja, hogy Dante neve szerepeljen a készülő Catalogus testium veritatisban. Oporinus is tud a kéziratról, a birtokában van egy példány, vagy legalábbis annak részei, de szerkesztéspolitikai okokból nem akar foglalkozni vele, talán a megfelelő pillanatra vár. 1554-ben Flacius elkészül a Catalogusszal, amelyben idézi a Monarchia harmadik könyvének harmadik kérdé- sét, ahol Dante a császár pápától való függetlensége mellett érvel – feltételezhető tehát, hogy legalább a Monarchia szövegének ezt a részét forgatta.⁴¹ Vergerio a Postremus catalogus Bevezetőjében azt írja, hogy birtokában van a Monar chia Ficino által fordított olasz változata, valószínűleg ugyanaz a példány, amely alapján Heroldt a német fordítást készíti.

Ahhoz, hogy ezeket a szálakat kibogozhassuk, Francis Cheneval segítségét fogom igénybe venni, aki – amint arra többek között Gian Paolo Renello és Ales- sandro La Monica⁴² is hivatkozik – 1995-ben végigkövette a Monarchia kéziratainak történetét a kezdetektől a nyomtatott kiadásig.⁴³ Ezek szerint a Monarchia címe 1552-ben megjelenik a tiltott könyvek firenzei listáján. Vergerio ezt észreveszi, és botrányt csinál. Flacius elkezdi keresni a szöveget, majd ehhez Vergerio segítségét kéri. Vergerio, mint írja, „nagy nehezen” megszerez egy példányt a Ficino-féle for-

40 Dante, 1559b.

41 Ezt írja: „Scripsit librum quem appellavit Monarchiam. In eo probavit, Papam non esse supra Imperatorem, ob eamque rem a quibusdam haereseos est damnatus.”

42 Renello, 2011; La Monica, 2008.

43 Cheneval, 1995. 77–78.

VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.

dításból, illetve még egy másolatot az eredeti latin szövegből, és először arra gon- dol, hogy maga teszi közzé, azonban elkésik. Flacius ugyanis máshonnan is segítsé- get kér és kap. Caspar von Nidbruck (1525–1557) bécsi udvari diplomata, jogász, Flacius pártfogója elküldi neki a Monarchia egy részét, a harmadik könyvet, amely- ből Flacius azonnal beemeli a fent említett részt az ő Catalogusába.

Oporinus 1554 nyarán egy levelében azt írja, hogy a latin szövegnek leg- alább egy része a birtokában van, és ezt a példányt használja a nyomtatott kiadás elkészítéséhez. Heroldt ugyanekkor elkezdi lefordítani a szöveget egy másik latin példány alapján. Vergerio a Postremus catalogusban 1559-ben azt írja, hogy végre a kezében van az értekezés egy latin kézirata, de nem említi Oporinus egy hónap- pal azelőtt megjelent kiadását, tehát még nem értesült róla. Nincs ezért továbbra sem kizárva, hogy Oporinus már 1554-ben említett példánya ugyanaz, amit Gatti- nara Erasmusnak több mint harminc évvel korábban elküldött. A Heroldt kezében lévő Ficino-féle fordítás szinte biztosan Vergerio példánya.

Oporinus, aki pedig Vergerióval is és Flaciusszal is kapcsolatban van – az ő nyomdájából jön ki a Catalogus testium veritatis is –, és birtokában is van a latin szöveg egy példánya, éveken át mégsem mutat érdeklődést a kiadás iránt. 1559-ben azonban eljön a lehetőség: Andrea Alciato őt kéri meg, hogy adja ki a De formula Romani Imperii című művét, és Oporinus ehhez mellékel három másik hasonló té- májú értekezést, második függelékként a Monarchia szövegével. A helyzet kedve- ző: a Monarchia már szerepel a római indexen, de a téma már nem olyan kényes, mint akár néhány hónappal korábban: az „erős” római pápai hatalom nagy támo- gatója, IV. Pál meghalt, és a pápai szék üres. Oporinus azonban nem tudja meg- előzni Heroldtot: a német változat előbb kerül ki a nyomdából. Heroldt egy másik latin és egy olasz kézirat alapján dolgozik, talán a latin példány is Vergerióé.

*

Összeraktuk egy kirakós nagyobb darabjait: ezek Dante általános megítélése 1500- ban, az Egyeduralom jelentőségének korabeli felismerése, a szöveg kiadásáért tett erőfeszítések. Láttuk, az 1500-as években ki mit tudott a szerzőről, a szövegről, hozzá tudott-e férni, el tudta-e érni, hogy a szöveg kézirata idejében kijusson Itáliá- ból és nyomtatásba kerüljön. Talán ez az itáliai keresztény humanizmus egyik csúcspontja. Ennek megvalósításához megfelelő filológiai ismeretekkel kellett ren- delkezni, fel kellett kutatni, illetve ismerni kellett egy évszázadok óta lappangó, az egyház világi hatalmának mindenek felett állását kétségbe vonó kéziratos szöveget, majd ezt a kéziratot ki kellett menekíteni Itáliából, mielőtt az egyház megtalálja és megsemmisíti, végül pedig rá kellett venni egy nyomdát, hogy adja ki, még mielőtt a nyomdászok tudomására jut az immár pápai tiltás. Végül a szöveg „megmene- kül”, Itálián kívül adják ki, de ennek az az ára, hogy a szöveg pápaság- és katoliciz- musellenes kontextusba kerül. Bár, mindent egybevetve, nem biztos, hogy Vergerio ténylegesen hozzájárult Dante Monarchiájának nyomtatott kiadásához, és valójá- ban nem ő segített Flaciusnak a Catalogus megírásakor, mégis alapvető szerepe van a Monarchia újjászületésében (bár most már katolikusellenes olvasatban), azaz egy veszélyeztetett klasszikus szöveg megőrzésében az utókor számára.

Forrás- és irodalomjegyzék 1. Kiadott források és szakirodalom Barbi

1890 Barbi, Michele: Della fortuna di Dante nel secolo XVI. Pisa, 1890.

Barbieri

1997 Barbieri, Edoardo: Note sulla fortuna europea della «Tragedia del libero arbitrio» di F. N. da Bassano. In: Bollettino della Società di studi valdesi, CXIV. (1997) 107–140.

2000 Barbieri, Edoardo: Pier Paolo Vergerio e Francesco Negri. Tra storia, storiografia e inter testualità. In: Pier Paolo Vergerio il Giovane, un polemista attraverso l’Europa del Cinque- cento Convegno internazionale di studi. A cura di Rozzo, Ugo. Udine, 2000. 239–276.

Bembo

1525 Bembo, Pietro: Prose di M. Pietro Bembo nelle quali si ragiona della volgar lingua scritte al Cardinale de’ Medici che poi è stato creato a Sommo Pontefice et detto Papa Clemente Settimo divise in tre libri. Venezia, 1525.

Caponetto

1997 Caponetto, Salvatore: La Riforma protestante nell’Italia del Cinquecento. Torino, 1997.

Castelvetro

1886 Castelvetro, Ludovico: Sposizione di Ludovico Castelvetro a XXIX canti dell’Inferno dan- tesco, ora per la prima volta data in luce (col testo di Dante) da Giovanni Franciosi. Modena, 1886.

Cheneval

1995 Cheneval, Francis: Die Rezeption der Monarchia Dantes bis zur Edition Princeps im Jahre 1559. Metamorphosen eines philosophischen Werkes. München, 1995.

Dante

1559a Andreae Alciati... De formula Romani imperii libellus. Accesserunt non dissimilis argu- menti; Dantis Florentini De Monarchia libri tres; Radulphi Carnotensis De translatione imperii libellus; Chronica M. Jordanis qualiter Romanum imperium translatum sit ad Germanos.

Ed.: Hieronymus Frickerus. Basel, 1559.

1559b Dante, Alighieri: Monarchey oder dass das Keyserthumb zu der Wolfart diser Welt von noeten. Durch Basilium Joannem Heroldt. Basel, 1559.

1844 La Monarchia di Dante Allighieri. Col volgarizzamento di Marsilio Ficino tratto da codice inedito della Mediceo-Laurenziana di Firenze. Livorno, 1844.

Dionisotti

1970 Dionisotti, Carlo: Bembo, Pietro. In: Enciclopedia Dantesca. Vol. 1. A–Cil. Roma, 1970.

Dolce

1550 Dolce, Lodovico: Libri delle osservationi nella volgar lingua. Venezia, 1550.

Flacius

1556 Flacius, Matthias: Catalogus testium veritatis, qui ante nostram aetatem pontifici Romano, ejusque erroribus reclamarunt. Basel, 1556.

Garfagnini

2011 Garfagnini, Gian Carlo: La Monarchia di Dante e la traduzione di Ficino. Un manifesto politico tra utopia e realtà. In: Thinking Politics in the Vernacular: From the Middle Ages to the Renaissance. Eds.: Briguglia, Gianluca – Ricklin, Thomas. Fribourg, 2011. 149–166.

VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.

Huszti

1955 Huszti József: Pier Paolo Vergerio és a magyar humanizmus kezdetei. In: Filológiai Közlemények, 1. (1955) 521–533.

La Monica

2008 La Monica, Alessandro: Indici e controindici. La polemica di Pier Paolo Vergerio contro la censura ecclesiastica In: Quaderni d’italianistica, 29. (2008) 2. sz. 17–28.

Landino

1481 Landino, Cristoforo: Comento di Christophoro Landino fiorentino sopra la comedia di Danthe Alighieri poeta fiorentino. Firenze, 1481.

2001 Landino, Cristoforo: Comento sopra la Comedia. I–IV. Ed.: Procaccioli, Paolo. Rome, 2001.

Negri

1546 Negri, Francesco: Tragedia del libero arbitrio. Venezia, 1546.

Renello

2011 Renello, Gian Paolo: Per un’edizione critica della Monarchia. In: Italianistica. Rivista di letteratura italiana, 40. (2011) 1. sz. 141–180.

Tourn

1997 Tourn, Giorgio: Italiani e protestantesimo. Un incontro impossibile? Claudiana, 1997.

Varchi

1841 Varchi, Benedetto: Lezioni sul Dante e Prose varie di Benedetto Varchi. I–II. A cura di Aiazzi, Giuseppe – Arbib, Lelio. Firenze, 1841.

Vergerio

1549 Vergerio, Pietro Paolo: Il catalogo de libri, li quali nuovamente nel mese di maggio nell’anno presente MDXLVIIII sono stati condannati et scomunicati per heretici da M. Giovan Della Casa legato di Venetia et d’alcuni frati. E aggiunto sopra il medesimo catalogo un iudicio et discorso del Vergerio. Poschiavo, 1549.

1550 Vergerio, Pietro Paolo: A quegli venerabili Padri Dominicani, che difendono il Rosario per cosa buona. Poschiavo, 1550.

1554a Vergerio, Pietro Paolo: De idolo lauretano. Tübingen, 1554.

1554b Vergerio, Pietro Paolo: Della Camera, e Statua della Madonna chiamata di Loreto.

Tübingen, 1554.

1559a Vergerio, Pietro Paolo: A gl’inqvisitori che sono per l’Italia. Del catalogo di libri eretici, stampato in Roma nell’anno presente. Tübingen, 1559.

1559b Vergerio, Pietro Paolo: Postremus catalogus haereticorum Romae conflatus 1559:

continens alios quatuor catalogos, qui post decennium in Italia, nec non eos omnes, qui in Gallia & Flandria post renatum Evangelium fuerunt aediti. Tübingen, 1559.

1562 Vergerio, Pietro Paolo: A’ reverendissimi vescovi congregati in Trento. Delle enormità del Concilio loro. Tübingen, 1562.

1563 Vergerio, Pietro Paolo: Ai fratelli d’Italia. Di vn libro di fra Ippolito Chizzvola da Brescia.

Kiadási hely ismeretlen, 1563.

KRISTÓF HAJNÓCZI DANTE, THE WITNESS

The sixteenth century was an interesting time from the point of view of the luck of the works of Dante Alighieri. The Monarchia has had a bit different story from the vernacular works of Dante. Barbi in his work of four hundred pages devotes two pages there. The latin text, under the ecclesiastical ban for almost two centuries, it seems, does not arouse much curiosity from the part of the humanists of late fifteenth, early sixteenth century. The situation changed in the mid- sixteenth century. The reorganization of ecclesiastical institutions in defence of the orthodox Catholic faith, as first compilation of various regional lists of books for now discouraged or prohibited by reading marks the beginning of a different era especially compared to the two previous decades, years in which, on the contrary, first in Venice, but also in smaller cities such as Ferrara, Modena or were printed many works of heterodox matrix. The first attempts to compile such lists, the first and the second Mlilano in Venice by the Apostolic Nuncio to the Republic of Venice, Msgr. Giovanni Della Casa, focus almost exclusively on the works of dubious origin or heterodox obvious matrix Protestant, recently released. Thus, in the Catalogo of Della Casa in 1549 there is not any reference to works previously already condemned by the Church, such as the Monarchia of Dante. The Florentine list however, at the end of 1552, lists among the works to avoid the “Monarchia Dantis,” ban that will be repeated in the list of Venice of 1554 and will have a further confirmation in the Roman Index in 1559, in the latter place with a brief explanation.

The first printed edition of the Monarchia was released in October 1559 in Basel, work of Johann Oporinus, even not as an independent work, but in the appendix, with three other texts, titled De formula Romani Imperii Libellus by Andrea Alciato. So in Florence in 1552 was banned a manuscript text yet. This manuscript, however, has disappeared as a result, so it seems according to research by Gian Paolo Renello, prior to the new edition of Dante to the next anniversary of  the Florentine poet. To draw attention to the appearance in the various lists of banned books  of Dante’s Pier Paolo Vergerio (1498–1565), recently deposed bishop of Capodistria, which in the same period in 1550 in his Swiss exile tries to fight the Catholic Church, inventing the genre of “controindici” or “corrected indexes”, correcting, completing and reviewing the Catholic lists always personally. When, at the end of the proceedings of the Council of Trent Roman exits the central list of banned books in his response Vergerio does not leave without words that the Monarchia of Dante is always present in. We do not know, what was his role in bringing the manuscript to prevent Basel, which is based not only on the edtio princeps but also the conteporary German version by Heroldt, nor how the other Istrian, Matja Vlacic, latinized as Flacius Illiricus (1520–1575), one of the closest associates of Martin Luther, has entered into possession, if not through his friend Vergerius, of Dante’s work, for use it in his Catalogus testium veritatis (1566), a turning point in the history of the European reception of the Monarchia, while convinced that the author was another Dante, a friend of Poliziano.