9. (41.) é vf oly am 2019. 1.
Történettudományi Intézetének folyóirata Szerkesztők Skorka Renáta (főszerkesztő)
Bíró László, Stefano Bottoni, Katona Csaba, Martí Tibor (szerkesztők) Szerkesztőbizottság Glatz Ferenc (elnök), Borhi László, Erdődy Gábor, Fischer Ferenc, Fodor Pál, Klaniczay Gábor, Majoros István, Pók Attila, Poór János
TARTALOM
Vallási jelenségek és információs folyamatok. Egy termékeny témakapcsolat
lehetőségei (Z. Karvalics László) 1
Tanulmányok
Z. Karvalics László: A hierokratikus kontrollstruktúra születése. Egy rekonstrukciós
hipotézis 5 Buhály Attila: A rítus mint információ. A Haldi-kultusz szerepe az urartui állam
kibontakozásában 23 Horváth Dániel Ágoston: Vallási és kulturális cserefolyamatok az ókori
Közel-Keleten 37 Hanny Erzsébet: „Quo vadis, Domine?” Az evangélium terjedésének lehetséges
útvonalai 49 Óbis Hajnalka: A püspöki adminisztráció. Egy késő antik információs üzem
működése Augustinus levelezése alapján 65
Hajnóczi Kristóf: Dante, a hithős 77
Kutrovátz Gábor − Suszta Laura − Vassányi Miklós: Galilei Csillaghírnöke mint
óvatos kiállás az új világrend mellett. Forrásközlés bevezető tanulmánnyal 93 Műhely
Makai János: A Ruszisztikai Központ és a középkori Rusz történetének kutatása 133 Szemle
A szentgotthárdi csata és a vasvári béke (Urbán Máté) 141 A nagystratégia bűvöletében (Baranyi Tamás Péter) 146
Jelen számunkat Z. Karvalics László szerkesztette
TANULMÁNY OK
A hierokratikus kontrollstruktúra születése
Egy rekonstrukciós hipotézis
A kontrollstruktúra terminust James Beniger emelte be azon munkafogalmak közé, amelyek alkalmasak a világtörténeti folyamat tagolására, egyúttal a történeti idő- egyenes néhány „nagy átmenetének” értelmezésére.1 A társadalom rendszersajá- tosságaihoz és komplexitásához igazodó egyensúlyteremtési és irányítási mecha- nizmusok olyan, megszilárdult együttesét érti alatta, amelyekhez a mindennapi élet és valamennyi alrendszer tartósan igazodik. Amikor ezt a szerepet már nem tudja betölteni, kontrollválság alakul ki, amelyre az esetek egy részében kontrollforrada- lom a válasz: új egyensúlyteremtő mechanizmus születik, amely képes igazodni a társadalom újratermelésének megváltozó paramétereihez.
Ehhez a fogalmi fortélyhoz Beniger a „nagy átmenet” mélyebb megértésé- nek szándékával nyúlt: őt az érdekelte, hogyan indul el és gyorsul fel a 19. század közepétől az úgynevezett bürokratikus kontroll forradalma, megteremtve mindazt, amit a modernitáshoz kapcsolunk, vagy amit újabban, McCloskey nyomán „nagy meggazdagodásnak” nevezünk.
Beniger briliáns módon igazolja, hogy a 20. század végének és a 21. század elejének információs társadalmát értelmező változások természetrajzához lehetsé- ges és szükséges is a 19. században végbemenő kontrollforradalom nagy felbontá- sú vizsgálatával fogni. S még arra is felfigyel, hogy az információs társadalom átala- kuló minőségei fokozatosan szembekerülnek a bürokratikus kontrollstruktúrával.
A krízisjelenségek nagy része mögött immár a bürokratikus kontroll válságát kell látnunk, annak fokozatos alkalmatlanná válása miatt.
Ám Beniger adós marad azzal, hogy modelljében
• megnevezze a világtörténelem egymást követő kontrollstruktúráit (noha a homo erectustól kezdve listázhatónak tartja azokat);
• a kontrollválság–kontrollforradalom dinamikáját összekapcsolja az annak végső okát értelmező társadalmi makroevolúciós mintázatokkal;
• a nagy átalakulások tényén túl azok finomszerkezete is feltárható és leír- ható legyen.
* A szerző a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Kulturális Örökség és Humán Információ- tudományi Tanszékének habilitált docense (6722 Szeged, Egyetem u. 2., zkl@hung.u-szeged.hu).
1 Beniger, 1986.
A fenti hiányosságok azonban megszüntethetőek, és egységes történelmi kontrollelméletben jeleníthetőek meg. Egy erre kísérletet tevő, befejezés előtt álló monográfiában amellett érvelek, hogy a társadalomtörténet nagy átalakulásainak létezik olyan, az élő rendszerek evolúciójával analóg leírása, amely a méret és integ- ráltság szerint a csoport/falutársadalmaktól a faluhálózati, városi, városhálózati és birodalmi képletekig vezet, egyre nagyobb méretű összekapcsolt rendszereket eredményezve, napjainkban a világtársadalmi rendszerszintig jutva (1. ábra).2
3
Ennek során abból indulok ki, hogy a csoportformálódási szakasz egyes lé- pései szükségszerűen igénylik a korábbi kontrollmechanizmusok fokozatos hozzá- igazítását a társas élet szervezésének új léptékeihez. Amennyiben a struktúrák en- nek ellenállnak, akkor kontrollválság alakul ki, amelynek sok lehetséges forgató- könyve közül a leggyakoribb az összeomlás, a legritkább pedig az, hogy a csoporttranszformáció útjára lépve az új rendszerszint (integrációs egység) egy új kontrollstruktúrával stabilizálódik.
A világtörténelem egymást váltó kontrollstruktúráit és azok javasolt elneve- zéseit tartalmazó ábrát tanulmányozva láthatjuk (2. ábra), hogy benigeri prebürok- ratikus kontrollstruktúra-formaként az izonómikus, hierokratikus és arisztokratikus szakaszokat azonosítom, az éppen kiformálódó posztbürokratikus kontrollstruktú- rára pedig az izokratikus jelző használatát javaslom bevezetni.
Talán az is megmutatkozik, hogy ebben a felosztásban számos más, jól ismert és használt világtörténelmi tipológia helye is könnyűszerrel megtalálható, a marxi ter- melési módoktól a banális korszakmegnevezésekig (ős-, ó-, közép- és újkor). Ám az is kitűnik, hogy épp azon a területen és abban a periódusban ígér nagyobb felbontás- ban logikai magyarázati lehetőséget, amely a társadalomtörténet legnehezebben ku- tatható és legkevésbé feltárt időszaka. Az első kontrollforradalomé, amelynek során a természet adta kisközösségek izonómikus kontrollstruktúrája átadja a helyét egy magasabb szerveződési szint új szerkezetű kontrollstruktúrájának. Ebben a tanul-
2 Forrás: West et al., 2015, módosítva Varga, 2017.
3 Bourke (2011) nyomán Szathmáry (2015) figyelmeztet rá, hogy a csoportformációs és a csoporttranszfor- mációs szakasz között egy fenntartási szakasz is van: mintha az evolúció egy pillanatra megállna és erőt gyűjtene a magasabb rendszerszintet eredményező radikális átmenet előtt. Ha az ábrára pillantunk, ezt megláthatjuk benne, pláne, ha felidézzük, hogy a szaggatott egyensúlyi ábrákon mindig a stabilitási idősza- kok a leghosszabbak, az átmenetek viszonylag gyorsak.
egyes egyedek kooperatív csoport soksejtű egyed csoportformálódás csoporttranszformáció
1. ábra. Az evolúciós rendszerszintugrás(ok) dramaturgiai szakaszainak sematikus modellje3
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
mányban egy rekonstrukciós kísérletre vállalkozom, amely egyúttal megmagyarázza, miért vélem indokoltnak, hogy hierokratikusnak nevezzük az első nagy kontrollátme- netet. A hipotézis megerősítéséhez vagy cáfolatához természetesen az érintett kor- szakok régészeti szakirodalmának számtalan friss fejleménye mozgósítható – abban bízom, hogy sikerül vitát és párbeszédet kezdeményezni. Ne felejtsük el továbbá, hogy a rendelkezésre álló terjedelem a hipotézis megjelenítésére alkalmas csupán, alapos adatolása jóval nagyobb apparátust igényelne.
Integráció mint túlélési technika: elszakadás az izonómikus kontrolltól A 18 ezer évvel ezelőtti jegesedési maximumtól hatezer éven át tartó lassú, folya- matos melegedést követő driász hirtelen, váratlan, drasztikus és rövid lehűlési idő- szakának egymásba érő katasztrófaeseményei sokszínű térképet rajzolnak ki.4 Az egyes területeken élő közösségeket számtalan különböző hatáskombináció ér- hette el. A melegedés miatti olvadás a tengerszint-emelkedéssel a partok mellől
4 A mitikus hagyomány megőrizte a katasztrófák emlékét. Az erősen szinoptikus özönvíztörténetek bizonyo- san ezt az időszakot reflektálják, a vita azon zajlik, hogy ez a mindenütt különlegesnek számító és minde- nütt kevés túlélőt hagyó áradásesemény hol, mikor és milyen természeti hatás eredményeként következett be, s hogy ezek a hatások egymást miként értelmezik és magyarázzák. Vajon a hirtelen lehűlés egy, a jég- takarót megolvasztó kozmikus becsapódásesemény következménye lehetett, a pleisztocén és a holocén határán, egy üstökösrobbanás formájában? Vagy más oka, esetleg okai is voltak a hirtelen, valóban egyik pillanatról a másikra végbemenő lehűlésnek? A csillagászati esemény kulcsszerepének felismerésére erős bizonyítéknak tűnnek az obszervatóriumépítmények látszatra összefüggő megfigyelőhálózatot alkotó kő- és fakörei, valamennyi kontinensről, s erős érvekkel tarthatják Göbekli Tepe építményeit üstökös- és meteor megfigyelő helyeknek Sweatman és Tsikritis (2017), amelyen nemcsak kőbe faragott állatszimbólu- mok feleltethetőek meg csillagképeknek, hanem még egy nevezetes, i. e. 10 890 körül végbement extrém csillagászati esemény emlékét is megőrizték volna, afféle „időpecsétként”.
Induló rendszerszint Csoportformálódási
szakasz Csoporttranszformációs
szakasz Magasabb rendszerszint
csoporttársadalmak falutársadalom
falutársadalmak várostársadalom
várostársadalmak városhálózati rendszer
városhálózati rendszerek birodalmi rendszer
birodalmi rendszerek világtársadalom
világtársadalmak izokratikus
bürokratikus arisztokratikus hierokratikus
izonomikus
2. ábra. Rendszerszintek és kontrollstruktúrák
beljebb kényszerített minden, partközelben élő populációt. A magashegységek át- szakadó morénagátjaiból lezúduló víztömegek a tengerig vezető útjukon pusztítot- tak el mindent, s ez Észak-Amerikától Ázsiáig számtalan helyen dokumentálható.
Az euroatlanti térséget a Golf-áramlat leállása, a szélirányok megváltozása és villám- gyorsan elviselhetetlenül zordra váltó időjárás tizedelte, kipusztítva a megafauna nagy részét – miközben a trópusi területek érintettsége alig kimutatható. Ám az kétségtelen, hogy a környezeti hatások együttese négyszáz éven át – nagyjából i. e. 10 900 és 10 500 között – egyetlen hatalmas társadalmi laboratóriummá változ- tatta a leginkább érintett térségeket, ahol kisszámú túlélők, azok esetleges hibrid csoportjai, s a teljes pusztulás miatt megürült életterekbe saját demográfiai felesle- gét levezető csoporttársadalmak érintkezése és keveredése kereste különböző anyagi és szellemi kultúrjavak birtokában az egyensúly teremtésének új útjait.
A különböző csoportok túlélőiből újrateremtett csoportközösség olyan re- generációs technika, amely ’maradékokból’ formál életképes ’egyedet’. Ez a rend- szeresemény számtalanszor végbemehetett a paleolitikumban,5 jól dokumentálha- tóan gyakorta megtörtént a neolitikumban,6 majd még a népvándorlások korszakai- ban is, a tágas eurázsiai sztyeppevidéken és annak határterületein.7
Ám mindez már az érintkezés egyik formája: annak a sok-sok forgatókönyv- vel jellemezhető hatásviszonynak, amely a katasztrófaesemények nyomása és kiala- kuló egyensúlyzavar nélkül is egymás akciósugara közelébe sodorhatja a szuverén
5 David Reich, a Harvard Medical School genetikai laboratóriumának vezetője egy interjúban (Rosenbaum, 2017) a legelterjedtebb mintázatnak nevezi a keveredést ’egymás kiirtása helyett’ (the more common pattern than extinguishing tends to be mixture). Az azonban még alapos tisztázásra szorul, hogy a legrégibb időkben, az egymástól távolodó csoportok időszakában milyen arányban és milyen idői eloszlásokkal lehetett biztosí- tani a genetikai belterjességet csökkentő keresztházasodást (az izoláció helyett szükségszerűen az érintkezés kölcsönösen szabályozott gyakorlatával), hogy hányszor és hogyan ment végbe a töredékcsoportok újra- egyesülése, s miként változott meg mindez akkor, amikor a demográfiai növekedésre és gazdasági sikerekre visszavezethető egyensúlyzavarokat már csoportokkal kiépített kooperációs mechanizmusokkal kellett orvo- solni. Mindenesetre megfigyelhető és érzékelhető, hogy az új régészeti vizsgálódásoknak és felfedezéseknek a bronzkortól a középkor elejéig meghatározó heurisztikus eleme a kutatott településeknek és közösségek- nek a korábban véltnél sokkal nagyobb genetikai (és vélhető kulturális) változatossága. Legújabban Maja Krze- wińska és szerzőtársai tudósítottak arról, hogy a 11. század egyik legnagyobb, egyedül az akkori Londonhoz hasonlítható, tízezer lakosú viking városa, Sigtuna lakosságának közel fele Európa különböző régióiból érke- zett, a Brit-szigetektől az északnémet területeken át Közép- és Kelet-Európáig. (Krzewińska et al., 2018.) 6 A Keleti-Alpok rézkori kultúráinak az esetében sikerült például alaposan rekonstruálni egy töredékközössé- gi összeolvadás forgatókönyvét. I. e. 3200-ban a Mondsee körül élő, oda a Balkánról körülbelül 400 évvel korábban érkező fejlett kultúrát egy nagy sziklacsuszamlást követő, 5 méter magas hullámokat eredménye- ző szörnyű szökőár tizedelte meg. A terület ezt követően ezer évig lakatlan maradt. A Mühlviertel közelé- ben talált kovakő sarlók, a mondseei kultúra e sajátlagos eszközei azonban igazolják, hogy a túlélők egy tömbben vándoroltak északkeleti irányba a Traun és a Duna mentén, egy biztonságosabb és tektonikusan kevésbé érintett régióba, a korábbi területüket szintén hátrahagyó atterseei kultúra képviselőivel, ahol a bajor területek felől érkező, megfogyatkozott chami kultúra tagjaival olvadtak össze egy új közösséggé.
A rekonstrukció alapja a korábban csakis az adott közösségek által használt eszközök együttes előfordulá- sa volt az új élőhelyen. A mondseei kultúra kifinomult kő- és rézeszközökkel rendelkezett, élelmiszereinek egy részét tartósította, kereskedett a környező vidékekkel: semmi más nem kényszeríthette ki az elvándor- lást, csak a természeti katasztrófa (Binsteiner, 2014).
7 Ahogy Bálint Csanád fogalmaz a rövid életű települések vagy a népelem-összeolvadások kapcsán: „Az egyes „»népek« mindig keveredettek. (...) Mindig számolni kell a helyi lakosság továbbélésével: sosincs tabula rasa. Nincsen „»tiszta« nép.” Bálint, 2018.
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
közösségeket (mikrotársadalmakat) mint egyedeket, és az érintkezés intenzitásától és funkcionális jellemzőitől függően – Stuart West és Varga Zoltán szóhasználatá- val – interakciós ciklusokkal elindíthatja őket a csoportformálódás irányába – amely kivételesen és esetlegesen rendszerszintugráshoz is vezethet.
Ennek a laboratóriumnak az epicentrumára ismerhetünk Levante, a termé- keny félhold, Anatólia és Ciprus régészeti lelőhelyein. Melinda Zeder sok dimenziót szerkeszt ismert ábrájára, amelyen kronologikus rendben tüntet fel hat régiót, az oda- tartozó kultúrákat, valamint i. e. 15 000 és 7000 közötti hét (!) nagy időjárás-válto- zást.8 A magányos dél-levantei Kebara és a geometrikus Kebara-kultúrát követő (vagy abból kifejlődő) korai natúfi kultúra időszakától kezdve nagy „sűrűsödést”, majd szá- guldó sokszorozódást látunk, amely rövid idő alatt mind a hat térségre kiterjed.
Hogy a szállásváltó, a kutyát már megszelídítő, halász-vadász-gyűjtögető életmódot folytató, a vadgabonát megőrlő, elemzői szerint az egyenlőtlenség jeleit nem mutató (minden bizonnyal: izonómikus kontrollstruktúrájú) driásztúlélő Keba- ra - kultúra és a várostársadalmak kialakulása között eltelt sok ezer éves időszakban a csoportformálódás és csoporttranszformáció milyen szakaszai hol, hányszor és hogyan mehettek végbe, egyelőre csak találgatásaink lehetnek. A váltás végered- ménye közismert: nagyobb méretű közösségek, letelepedett mezőgazdasági tevé- kenység, a termés tárolása, városok, vagyoni és társadalmi egyenlőtlenség, az irá- nyítás megjelenő alrendszere, hierarchia. S hiába áll rendelkezésünkre az átmenet
„képlete”, elsősorban azt szükséges megérteni, hogy mi gyengítheti meg annyira az ősi kontrollmechanizmust, hogy a helyére felépüljön egy új. Milyen adaptációs erő fakadt az izonómia feladásából, hogy az „azonnali megtérülés” egyenlőségre félté- kenyen ügyelő csoporttársadalmai radikálisan váltsanak életmódot és írják át a sze- mélyközi viszonyokat szabályozó elvek és normák rendszerét?
Araujo és társai egy különleges, nyolcezer évnél is hosszabb perzisztenciát mutató paleoindián kultúra esetében egyetlenegy különbséget találtak a territó- riumba való visszatérés után.9 Míg az anyagi kultúra és a mindennapi élet minden eleme változatlan formában „érkezett meg”, ezen túl, a rituális szférában, a halot- takkal kapcsolatos gyakorlatban szignifikáns eltéréseket tapasztaltak. S ha ebben nem is kell szükségszerűen egy új kontrollmintázat felé megtett első lépést azono- sítani, azt a következtetést levonhatjuk belőle, hogy a rituális-szakrális aspektusok a társadalmi gyakorlat azon elemei, amelyek úgy cserélhetőek-változtathatóak, hogy a lét újratermelésének más aspektusait nem érintik. Másképp: anélkül tudnak válto- zást indukálni, adaptációs értékük bizonyításával, hogy korlátozó erőket szabadíta- nának fel. Emögött pedig – Roland Barthes szellemes fordulatával – az állhat, hogy ezen a módon sikerülhet megtartani a közösség tagjainak szimmetrikus és megfor
dítható kapcsolatrendszerét, és az izonomikus normák megőrzésével emelni egyet
len privilegizált csatornát a kontrollstruktúra elemei közé.10
8 Zeder, 2011. 223.
9 Araujo et al., 2018.
10 Barthes, 2005. Érdekes, hogy Barthes ezt építészeti kontextusban, épp az izonómiáról gondolkodva ismeri fel – amiről forrásának (Leveque–Vidal-Naquet, 1983) köszönhetően viszont mindent rosszul tud: szerinte Kleiszthenész „találta ki”, a 6. századi Athén számára.
Mindez jó magyarázatot kínálhat az átmenet lehetségességére: nem az egész kontrollstruktúra cserélődik, hanem indulásképp annak csak egyetlen, legkisebb el- lenállást kiváltó eleme. Ám abban a pillanatban, hogy egy új elem kerül a kontrollstruk- túrába, az már számtalan lehetséges új kapcsolatot, hatást és kölcsönviszonyt gene- rálhat. Ezt a képességet hívja a tárgyantropológia affordanciának. Szerepek jelennek meg, új gyakorlattípusok lépnek a többiek mellé, és turbulens környezeti feltételek esetén létezik már egy új szociális góc, ahonnan szintén érkezhetnek válaszok. Mind- ez különösen akkor jelenthetett valódi, különbségteremtő különbséget, amikor szo- katlan méretű, kiterjedésű és tartósságú klímasokkok sorozatával kellett szembesülni a születő rendszerszint magterületein. Ha ezek kezelésére a hatótényezők összeadó- dó természete folytán az adott rendszerméretre tökéletesített izonómikus kontroll már képtelennek bizonyult, az alternatívák keresése folytán szükségszerűen előkerült minden, ami megoldást kínálhatott. Az átmenet hosszú időt vehetett igénybe, a régi kontrollstruktúra ereje és az új gyengesége miatt az integrációs folyamatok számta- lanszor szakadhattak meg, míg végtére visszafordíthatatlanná váltak. S ezt az átmene- tet annak kezdeteikor nagy valószínűséggel az izonómikus kontrollstruktúra bevált, majd újra és újra tökéletesített megoldásai alakították, ahol a szükségszerűként felis- mert változtatásokhoz első lépésben a hagyományos konszenzuális-megerősítéses módok segítettek közelebb kerülni. A régi rend „megbontása” pedig szinte bizonyo- san – és néprajzi adatokkal jól illusztrálható módon – alkalmi és ideiglenes formák időszakos elfogadásával kezdődött.11
Az alkalmi megoldásokat a révükön elért sikerek (a védelmi képesség meg- erősítése, a megnőtt lélekszámú közösség táplálásának és energiaigényének bizto- sítása) legitimálták, és a mindennapi lét szövetébe tartósan beépülő veszélyforrá- sok és veszélyérzetek stabilizálták. Minél több generáción keresztül maradt indo- kolt az alternatív/ideiglenes szabályok rendje, annál több felnövekvő nemzedék számára lettek alapértelmezett realitássá a társadalmi viszonyok újfajta attribú tumai.
S a kényszer szülte integrációs folyamatok is stabilizálásért kiáltottak: a magasabb társadalmi rendszerszintbe betagolódó, korábban szuverén közösségeknek nem- csak a térhasználat és a munkamegosztás új mintázataival kellett gazdagítaniuk kul- turális sémavilágukat, hanem az együttműködéstől remélt többlethez a képzetek és jelentések mind több közös tartományát kellett kialakítaniuk, amelyekkel óhatatlanul megváltozott a „régi” és az „új” mintázatok aránya.
Hogy az egyenértékűség-elv ne csorbuljon, ott, ahol az ideiglenesség állan- dósul, és ezzel nevezetes szerepek és szereplők lépnek a közösségi színpadra, egy sajátos egyensúlyteremtő technikával tudják a közösségek szigetszerűvé tenni a kontrollstruktúra nem izonómikus elemeit. Ha szükségszerű az aszimmetriaképzés, bizonyos extra jogok és kapacitások „kiemelése” és adott személyekhez rendelése, akkor az egyensúly megmaradhat, ha ezek a nevezetes szereplők a számukra alanyi jogon járó más modalitások közül elvesztenek néhányat. A közösség–egész szintjén
11 Az izonómikus rend mai képviselői közül a kung és a hadza populációkban alapértelmezetten nem voltak és nincsenek vezetők, csak ideiglenes és rendkívül szűk hatáskörrel rendelkező „megbízottak”, „képvi- selők”. A mitikus anyag számos példáját őrizte meg az alkalmiságnak, leváltható varázslókkal, királyokkal, a mezőgazdasági munkából csak az adminisztráció idejére kivont írnokokkal stb.
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
így az izonómia nem sérül, hiszen a kiváltságokhoz automatikusan arányos jogfosz- tás is társul, az egyenlőségérzet nem csorbul.12 Csakhogy ismét az a helyzet, hogy ezzel egy új affordanciapár jelenik meg, amely későbbi eseményterekben már úgy tud lefutásokat befolyásolni, hogy saját paramétereit is megváltoztathatja – például a jogfosztó mintákat (tehát csak az egyik új affordanciaelemet) eliminálja, s máris ellenállásmentesen született meg az egyenlőtlenség valamiféle formája. S mivel az emergencia-színpadon populációk és kultúrák összeolvadása adja a hátteret, a ke- veredések, átvételek és hibridizációk, az egyedi integrációs forgatókönyvek sodrá- ban számtalan módon mehetett ez végbe.13
Vallási előképek mint a kontrollforradalom hajtóerői
A kontrollhatások új, később mindent maga köré szervező elemét a legtöbben a vallásban azonosítják. Akárhány szimulációt futtattak le a Wesley Wildman által kezdeményezett Modeling Religion Project (MRP) résztvevői: ha a paraméterek kö
zül kimaradt a korábbi hiedelemrendszereket felülíró, közösen elfogadott és követett vallási rendszer, akkor a szimuláció sohasem jutott el a városiasodásig és a földmű
velésig.14 S rögtön tegyük hozzá: a vallás mellett a csoportfúzió volt a másik kulcs- kimenet: ennek híján is csak bukáshoz vezetett a szimuláció (’coalesce or fail’).
Nagy nehézségeket okoz azonban az a tény, hogy noha a csoporttranszfor- mációs folyamat végét, az „istenkirályságokat” már gazdag tárgyi anyag és részben írásos dokumentumok birtokában is lehet vizsgálni, az elejét nagyon sok talány övezi. Ráadásul ez a helyzet megteremti a „whig vallástörténetet”, ahol a későbbi, immár jól tanulmányozható vallási rendszerek előképeit kutatva a vallástörténeti kalapács mindenre lecsap, amit szögnek akar látni és láttatni az előtörténetben.15 Módszertanilag nehéz más álláspontot elfoglalni, mint amit a bronzkori Ciprust
12 Ennek a „technikának” az alkalmazására a néprajzi szövegekből nagy mennyiségű példaanyag nyerhető, szisztematikus gyűjtésre viszont nem akadtam. Ám a csonkítástól a (későbbi cölibátusban is a múltnak ebbe a mélységébe visszakacsintó) gyereknemzés és párosodás tilalmáig, a fizikai izoláción át a bizonyos típusú eseményekből való kizártságig hosszú a sora annak, hogyan lehet a privilegizáltakat szimultán módon részlegesen „deprivilegizálni” is, fenntartva az egyensúlyt.
13 S noha az immár nagyközösségközi konfliktusok új formáival a háború(zás) is részévé vált a mindenna- poknak, még a háborúban is a nagyobb méretű és nagyobb biztonságot nyújtó, szervezett és hierarchi- zált társadalom felé vezető erőt azonosíthatnak azok, akik elfogadják Ian Morris (2014) merész tézisét.
14 Fitzgerald, 2017. A kutatók 15-20, Çatalhüyükhöz hasonló helyszín bevonásával tökéletesítették a modell elemeit. Akkor még nem számolhattak a még korábbi lelőhelyek (elsősorban Göbekli Tepe) üzenetével, amelyben ma, mint hamarosan érintjük, egyre inkább az integráció előtti, közösségközi találkozási helyet és rítusközpontot látnak a kutatók.
15 Kicsit hitetlenkedve olvassuk Mithen (2004) rekonstrukcióját, aki miután kifejti, hogy a Kebara-kultúra esetében semmilyen olyan régészeti bizonyíték nincs, amely a legcsekélyebb mértékben is valláselőké- pekre emlékeztetne, mégis azt a következtetést biggyeszti hozzá, hogy „tehát minden bizonnyal a White- house által a doktrinálisakat megelőző imaginisztikusnak nevezett korai vallási forma jellemezhette őket”.
Miközben Whitehouse hipotézise termékeny, jól használható és izgalmas, a következtetés logikája szakad el a vállalhatótól: ha az eliadei ’homo religiosus’ univerzalizmusa vezetné a vizsgálatokat, nem is kéne történeti bizonyítékokat keresni, és korlátlan messzeségek nem létező vallási képzeteit is be lehetne sorol- ni az imaginisztikus gyűjtőkategóriába.
különleges alapossággal tanulmányozó Bernard Knapp: a vallásos elképzelések és hiedelmek kialakulásának és változásainak tanulmányozása nem e történet elemei- nek egymásmögöttiségéből születhet meg, hanem csakis a társadalompolitikai in
tézmények és gazdasági kapcsolatok által formált teljesség integráns részeként.16 A speciális hiedelmek és rituális cselekvések vizsgálata csak másodlagos – csatlako- zik Knapphoz Steven Mithen, mert az elsődleges mozzanat a társadalmi érintkezés szerkezetének a megváltozása, ami viszont a letelepedésből fakadó életmódváltás következménye.17 A helyes kérdés így talán az, hogy miként fonódik bele a rendszer- átmenetbe, és lehet annak adaptív és diszruptív (a régi képzeteket és szerkezeteket szétrázó) eleme a hiedelmek egy vadonatúj osztálya.
Az egykori hierosz mai ’szent’ jelentésének magyarázó attribútumaiként – még a legtöbb tisztázó munkát végző Mircea Eliadénál is – feltűnnek kiegészítő értelmező mozzanatok. A hierosz „nem a mi világunkhoz tartozó”, „egészen más valóságtermészetet hordozó, természetfeletti”, „megismerő értelmünk határain túli” természetét viszonylag könnyűnek tűnik – szigorúan logikai hipotézisként18 – ahhoz a kényszerintegrációs kohóhoz kötni, amelybe különböző okoknál fogva sodródhatnak nagyon eltérő csoportok és néptöredékek. Különbözőségük mor- foló giájukban, nyelvükben, kultúrájuk ősiségében, eszközeik minőségében és tár- sadalomfejlődésük adott állapotában is megnyilvánulhat. Egy ilyen integráció során a különböző izonómikus kisvilágok között is jelentős eltérések lehetnek például egy közös menedéknek tekinthető élettér birtokbavételekor, amelyhez az egyik kul- túra alkalmasabb, magasabb adaptációs értékű lehet, mint a másik. S akik csak en- nek a magasabbrendűségnek tűnő másságnak a megnyilvánulásaival, megnyilatko- zásaival szembesülnek (tulajdonképpen az élettevékenység minden aspektusában), azok különleges hatékonyságra, rejtelmes megoldó erőre, magas rendű problé- makezelést támogató eljárásokra és eszközökre csodálkozhatnak rá az egymás mellé vetettség új érintkezési terében. Számukra ez a hierosz. Megszokott, informá- ciós rutinokkal jól uralt világukon túli, ismeretlen és érthetetlen képességek együtte- se, anélkül, hogy az ezeket hordozó hatékony emberi csoport evolúciós pályaívéről vagy azokról az eseményekről, amelyek meggyengülésükhöz vezettek, képet alkot- hatnának. Az attribútumokat azonban a mítoszok elraktározták számunkra. Az iste- nekkel és kultúrhéroszokkal való találkozások a narrációkban más morfológiájú emberekkel váratlanul közös életterekben zajlanak. Ilyen helyszínekhez vihetnek közelebb azok a nagy, nem település céljait szolgáló építmények, amelyeket egyre nagyobb számban határoznak meg heterogén csoportok találkozási pontjaiként, fel-
16 Knapp, 1988. 133.
17 Mithen, 2004.
18 Knapp – de különösen a Mithen által idézett Kuyt – elvi kiindulópontot adtak ezzel a történeti rekonstruk- cióhoz, de (indokolt óvatossággal) nem kínáltak forgatókönyveket és levezetéseket. Jól látták azonban, hogy a helyes kiindulópont nem az, hogy a (doktrinális) vallási rendszerek kialakulásának és korai formái- nak megértéséhez hívjuk segítségül a társadalomtörténetet, hanem épp hogy fordítva. A vallás korai for
máinak a társadalomtörténet nevezetes fordulatainak megértésében játszott szerepét kell azonosítani. Mert nem lehet elégszer elismételni a kontrolldinamika kapcsán, hogy egy szerkezet (egy rendszerkomponens) létrejötte és ugyanennek a komponensnek a fennmaradása, továbbélése, majd újbóli változásai már okok és hatások egészen más tereiben képesek végbemenni.
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
értékelve a szisztematikussá és rutinszerűvé lett, ritualizált „érintkezésmenedzs- ment” kutatását.
Pontosan ilyennek látják a legalaposabban feltárt 12–13 ezer éves civilizá- cióbölcső, a kis-ázsiai Göbekli Tepe jelentőségét a régészek: nem lakó-, hanem ta- lálkozóhelynek tartják, különböző helyi közösségek között, a csoporttranszformá- ciós folyamat monumentumaként. S nem véletlen, hogy leginkább a vadhús és a szesz lakomaszerű fogyasztása igazolható minden kétséget kizáróan: a rendszeresí- tett közös étkezés – ahogy azt a néprajzi irodalomból oly gazdagon dokumentálva tudjuk – a csoportkohézió erősítésének fontos megteremtője.19 A közös építmény kooperációt, közös munkát és munkamegosztást feltételez, a rendszeresség és a ritualizált mivolt révén egyre több közös kulturális elem jellemzi a csoportokat, s joggal feltételezhető, hogy a találkozások a keresztházasságokon keresztül a bizal- mi, vérségi és genetikai kapcsolatokat erősítették, s ezzel párhuzamosan a közös információvagyon össztömegét növelték (hiszen a csere révén az „átadó” sem vesztette el a magáét, így miközben külön-külön gyarapszik a készlet, annak egyre több közös eleme van). Ennek révén akár erős külső nyomás, klimatikus attraktor vagy ellenérdekelt csoport nélkül is reális forgatókönyv a kulturális homogenizáló- dás és az etnikai egységesülés forgatókönyve.20
A legősibb városok egy részéről evidenciaként tartjuk számon, hogy agg- regátumok, szünoikiák, „összetelepülések” formájában jönnek létre.21 Némelyikük- ről bizonyosan tudjuk, hogy a városközösség egységes termelő közösség is: a váro- sok kiváló adottságú, művelésre alkalmas területeken jönnek létre, a lakosok a vá- ros körüli földeket művelik.22 Nem kizárt azonban, hogy egyre nagyobbra növekvő falvakból is fejlődnek kis városok, mivel a népességfelesleg kibocsátása már nem
19 De ugyanezt látjuk például a csőszhalmi tell esetében. Itt a megtalált állatcsontok nem a területen „felté
telezhető, állandó lakhelyű lakosság szabályos étkezésének maradványait képviselik, hanem a külső telepü
lés, vagy esetleg a régió lakosságának itteni megjelenését, illetve ünnepi lakomázását jelzik”. Kalla, 2013.
20 Az azonban logikai szükségszerűség, hogy amikor egy erős hatás az alacsonyabb szintek (egyedi csopor- tok) számára kihívásokat közvetít, a múltba forduló egyensúlyteremtő technikáknál többet ígérjenek a csoportközi együttműködésből származó előnyök. És fordítva: logikailag kézenfekvő lehetőség, hogy egy sikeres-abundáns szakasz után, amikor magas reprodukciós potenciállal jönnek létre viszonylag kis fizikai közelségben olyan csoportok, amelyek számára még világos az egykori közös eredet, egy egyensúly- teremtési nyomás sokkal könnyebben formál makroközösséget, mint egymás számára ismeretlen nyelvű és kultúrájú, véletlenül egymás mellé sodródott csoportok esetében.
21 Plutarkhosz írja Róma alapításáról: „Az építkezés a legkülönbözőbb szertartások között folyt le. Először is hatalmas gödröt ástak, ebbe sok értékes gyümölcsöt és vetőmagot hordtak össze. Utána mindenki szülő
földjéről magával hozott marék földet dobott a gödörbe, annak jeléül, hogy a jövevények, a város jövendő lakói ettől fogva együvé tartoznak. A gödör – melyet mundusnak neveztek el – a város központja lett.”
http://mek.oszk.hu/05300/05399/05399.htm.
22 A korai várostársadalmak esetében a termőterületek mérete, eloszlása, a termelés szervezése részletei- ben nehezen rekonstruálható (a sokáig jól szolgáló „folyamvölgyi” jelleget is egyre több térségben kérdő- jelezik meg). Annál egyszerűbbnek tűnik az öntözött terasz (irrigated terrace) esetében a szocioökológiai sejtkultúra (socioeconomic cell culture) jelleget és az e sejtekből felépülő makrostruktúrát azonosítani (Radkau, 2008. 97–102.). Hasonlóképpen szolgál a térbeli elkülönülés és az alkalmi együttműködés alap- egységeként a szomszédság (neighborhood) a korai mezoamerikai városokban (Arnaud et al., 2012).
szükségszerű, és a lakosságméret miatt a genetikai változatosság is biztosítható:
Lewis Mumford a mezopotámiai Lagast tartja például ilyennek.23
Európa számos (későbbi) lelőhelye is nagyon hasonló mintázatokat mutat, s ahol komolyabb (kő)építményeket vagy árkos-halmos-cölöpös, nem lakáscélú, adott funkcióra kialakított konstrukciókat találunk, a legtöbb esetben a rituális talál- kozási hely24 szerep mellett „ipari központként”25 vagy csillagászati megfigyelőhely- ként, obszervatóriumként határozzák meg a pontosan tájolt objektumokat – köz- tük a kő- és faköröket – és színtereket.
Ugyanilyen időszakos érintkezési formák a szállásváltók és a letelepedettek alkalmi, de ismétlődő találkozásai. A rekonstrukcióknak azonban a váratlan, egyedi, kiszámíthatatlan helyzetekből fakadó érintkezéstípusokkal is számolniuk kell. Egy vulkánkitörés vagy egy meteorbecsapódás túlélői egyszer csak megjelennek egy település határában. Ha a vendégbarátság intézménye működik, hány főre terjed ki, mekkora létszám „túl sok” már? És mi van, ha az érkezők fejlettebbek, vagy ép- pen hogy fejletlenebbek? Hogyan mutatkozik meg a „fejlettebb mivolt”, ha a me- nekülés során az anyagi kultúrának csak töredékei kerülnek át az új élettérbe, ahol vagy a nyersanyagok, vagy a technológiához szükség más összetevők nem állnak rendelkezésre? S mennyiben más a forgatókönyv, ha a migráció oka egy járvány? És a járványok okozta kényszermobilitásból fakadó érintkezések forgatókönyvei ho- gyan különböznek egymástól ismert és ismeretlen járványok esetében? Vajon kik azok, akik a veszélyre figyelmeztetnek, vagy csodálatos civilizációs jószágokat ad- nak át (az írás és különböző mesterségek tudását vagy egy haszonnövény palántá- ját)? S eközben ők is csoporttársadalomban élnek, ugyanúgy gondosan számon tartják a családi kapcsolataikat, s minden nehézség nélkül párosodhatnak, kevered- hetnek is más csoportok képviselőivel.
A hierosz alakváltozatai
Az „istenek képére teremtett ember” versus „emberek képére teremtett isten” di- lemmát megkerüli és felülírja, ha nem az „isteni elem” antropomorfizálásának útját keressük, hanem belátjuk, hogy valójában a természetfelettinek tűnő emberi elem szakralizálódik fokozatosan. S miután ebben a folyamatban a metatudás elvesztése
23 Mumford, 1985. 26.
24 Messzemenően egyetértek azzal, hogy sok értelme nincs „szentélynek” vagy kidolgozott vallási elképze- lések otthonának tekinteni ezeket a speciális helyeket, amelyeknek elsődleges értelmet és funkciót profán és praktikus szempontok adhattak. Kalla Gábor interpretációjában „A világ rendjének folyamatos újrate
remtése folyt, amelyet ünnepi keretek között, a hétköznapi tértől elkülönülve, különleges performanszok, lakomák, zene és tánc kíséretében rendeztek meg.” (Kalla, 2013. 24.) Legújabban a bronzkori Rocáról (Dél-Itália), derült ki, hogy a Mükéné bukása utáni világ ideális cserehelye lehetett, ahol rituális interkultu- rális események és nagy lakomák zajlottak, összekötve a félsziget fémben gazdag északi részének lakóit az Égei-, a Jón- és az Adriai-tenger túlélő társadalmaival (Iacono, 2015).
25 A korai neolitikus és késő bronzkori kultúrák által egyaránt használt brit Bradford Kaims esetében a bizo- nyítottnak látott élelmiszer-tárolás, lakomázás, közös ivászatok, (rituális?) fürdés és tisztálkodás mellett feltételezik, hogy egyúttal a textilgyártás és a fafeldolgozás központja lehetett.
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
gyorsabb, mint a tárgyi attribútumoké, a szakrális tartalom marad meg, és hajdan- volt emberhez kötöttségének tudása tűnik el. A történelemben számos példát isme- rünk az egymástól óriási kulturális távolságra lévő csoportok találkozására.26 A már a maga korában is talányosnak, sokjelentésűnek érzett görög xenos szó Emil Benve- niste szerint eredetileg „azonos típusú kapcsolatokat jelöl olyan férfiak között, akiket egyezség köt össze, mely a leszármazottakra is kiterjedő pontos kötelességeket tar
talmaz”.27 Mintha a szó akkor születne meg, amikor különböző közösségek a szü- noikiák felé közeledve izonómikus viszonyukat formalizálják, erősen emlékeztetve a potlacs típusú, kölcsönös és bőkezű ajándékozás gyakorlatainak funkciójára. Ám – talán ezzel párhuzamosan – a vendégbarátság szigorúan ritualizált intézményei bármilyen érkező „másik” esetében azzal nyomatékosítják a befogadás imperatí- vuszát, hogy talán épp istenek érkeznek.28
Mindez azonnal meg is magyarázza, hogy miből fakad az új kontrollhatás- elem legitimitása: kétséget sem hagy a szükségszerűségéről és az életet megkönnyítő mivoltáról.29 Az izonómiába beköltözik a ’hierosz’ – a megoldásokat kínáló másság spirituális elfogadása. A csoportformálódás kezdeti szakasza talán hieronomikus.30
Ha ennek a (teremtő) tudásnak (hierosz logosz) a megőrzése és fejlesztése nehézségekbe ütközik,31 akkor csakis tudóinak és képviselőinek a számbeli gyarapí-
26 Már a pithecusok, az anthropusok és a korai homók világában is, nagyon komoly morfológiai és anyagi- kulturális különbségeket azonosíthatunk, a találkozás, érintkezés, keveredés bizonyítékaival. A földrajzi felfedezések korának aktív résztvevőből lett krónikásai is számos hasonló találkozást örökítettek meg.
A legismertebb és legújabb történetek pedig azt mesélik el, sok színnel, hogyan dolgozták fel a polinéz szigetek lakói szakrális formában az amerikai vadászrepülőkkel való szembesülést.
27 Benveniste, 1969. 94.
28 A xenos érdekes természetére Kicsák Lóránt esszéje hívta fel a figyelmemet. Kicsák, 2018.
29 S ez magyarázhatja azt is, miért kevés a heterogén anyagi kultúra egy időben, egy lelőhelyen: a hatékony- ság olyan imperatívusz, amely villámgyors adaptációs pályákon érvényesül, az izonómia megtartása mel- lett. A materiális világ elemei (is) a „legjobb” irányába konvergálnak.
30 Az izonómia mintájára képzett hieronómia nagyon ritka szó, terminusként nem fordul elő, ilyen értelmű használata nem okozhat zavart (mert előfordulásai a nomosz másik, közigazgatási egységet kifejező ér- telméhez kötődnek). A régiségben, a 16–17. századi latin nyelvű egyházi irodalomban találjuk meg kü- lönböző szóösszetételek elemeként, legkorábbi előfordulására pedig Dmitriev (2005. 140.) közöl adatot a pénzgazdálkodás és a jövedelmekről való rendelkezés kontextusában a hellenisztikus és a római kor városkormányzásáról írott könyvében. Eszerint két szekuláris tisztviselő, Artemidoros (Dionysisos fia) és Anti gonos (Apollonios fia) „a hieronómiától átcsoportosított pénzből” fedezte két szökőkút építésének költségeit Hierocaesarea és Thyatira városokban (Lüdia).
31 Belátható, hogy ebben a kontextusban az „ősök”, az „ősapák és ősanyák” is úgy viselkednek, mint a „má- sok”. Hiszen a múlt kiemelt mozzanatait, a leginkább jelentésteli tartalmakat hosszú időn keresztül élő em- lékezetként fenntartani képes orális információlánc, a magas szintre fejlesztett genealógiai tudásátadási és memóriaeljárások minden igyekezete ellenére folyamatos metaadat- és kontextusvesztést eredményeznek, szükségszerűen mitizálódnak és szükségszerűen desztillálódnak – emiatt szükségszerűen változnak meg az affordanciacsatornáik is. Amikor tehát az ősök tiszteletét vallásként tárgyalják – mint az igazodási pontnak tekintett Pascal Boyer a Kwaio adalo-kultuszt –, akkor figyelmen kívül hagyják, hogy ebben nem egy vallásra előhuzalozott kognitív apparátus nyilvánul meg (Boyer, 2001), hanem a metaadatvesztés miatt az egykor teljességgel és kizárólag emberi cselekedetekhez köthető ősesemények (az eredet, a formálódás, a hosszú idő alatt kiépült rend) magát a hieroszt evokálják. Azt, hogy a kapcsolattartás, a holtakhoz beszélés az idők hosszú sora alatt a mindennapok banális tevékenysége és ténye lett, a számos ráépülő áldozati rítussal és cselekvéslegitimáló magyarázattal, az annak a forgatókönyvnek a csodálatos illusztrációja, hogy a kont- rollstruktúra adott elemei affordanciáik elvesztésével új szerepben és új affordanciák képzőjeként találhatják
tása biztosíthatja, hogy ne veszhessen el. Ahhoz azonban, hogy erre a feladatra fel lehessen szabadítani őket, már a munkamegosztás egységes rendszerének részeként, a csoporttranszformáció valamelyik fázisában kell járni. A hieroszt személyükben megtestesítők kompartmentalizálódnak (elhatárolt belső alrendszert alkotnak), és a hieronómia kialakulására vonatkozó tudás elvesztésével folyamatosan elpárolognak a profán dimenziók is. A kompartment egyre inkább elkülönül. Az egyenértékűség fenntartására láttunk már korábban is példákat, így a közösség egésze nem veszti el izonómiáját – ám az új kompartmenten belül elindulhat egy függőleges tagolódás.
(Ezt már a sámánszerep is magában hordozza, mivel mindig aszimmetrikus mester- tanítvány viszonyban létezik.) Ez a valóságos hierarchia később attribútuma lesz an- nak, ahogyan a kanonizáció során (de akár a neoplatonikus konstrukciókban is) majd világképalkotó lesz az, ahogyan a szakrális világ, a „létezők láncolata” felépül – például az istenekkel, az egymáshoz képest is eltérő „rangú” angyalokkal és a rangsor alján szerénykedő emberekkel.32 S csak idő kérdése, hogy a tudás rituális újratermelé
se mikor fordul a tudásalkalmazás kontrolljába: a kompartment újfajta koordinációs kultúrája (az irányítás, a delegálás, az utasítás, az előírás és mindezek tekintélyelvű legitimálása) mikor és milyen körülmények hatására lép ki a kompartmentből, és kez- di meg a csoport egészének átalakítását. Minél inkább elhomályosulnak a hierosz lo
gosz eredetére vonatkozó kollektív metatudások, az ismereteknek ez az osztálya annál inkább elveszti kontrollobjektum jellegét is: a szokásos fékező mechanizmusok nem szabhatóak rájuk, hiszen „a másik világ” játékszabályaira ezek nem érvényesek.
A hiero nómia hierarchiába fordulása már a csoporttranszformáció visszafordíthatat- lanságának hírnöke, s ennek része a függőleges tagolódás eszméje, a magasabb- és alacsonyabbértékűség elfogadásának ideája is.33
Már ahol nem a múlt viszonyainak visszaállítására törekvő egyensúlyterem- téssel válaszolnak a hierarchiába beletörődni nem akarók: még erről a pontról is számtalanszor vissza lehet fordulni. A mítoszok a hierarchiával szembeni dac és lá- zadás motívumait is őrzik, varázsló-, sámán- és királygyilkosságokkal, a papi rend képviselőinek elkergetésével. Hogy a csoporttranszformáció sikeres legyen, ahhoz a hierarchiának hierokráciává, megszilárdult hatalmi, uralmi és irányítási szerkezetté kellett alakulnia, amelynek rendjét a várostársadalmak által kínált biztonság és vi- szonylagos jólét tette akár külső kényszer nélkül is elfogadhatóvá. Jól illeszkedik mindehhez David Wengrow „áldozati gazdaság” (sacrificial economy) fogalma,
fel magukat. Ha egy ős- és halottkultusz egyre vallásszerűbbé válik a megfigyelő számára, épp ebből követ- kezik, hogy valamikor nem, vagy nem úgy volt az. Jól illeszthető ehhez a megfontoláshoz Barbara J. King híres könyve az istenfogalom és a vallás eredetéről (King, 2007), mivel ő a főemlőskutatásoktól elindulva épp azt mutatja be, hogy milyen természetes folyamat a személyközi társas-érzelmi dimenzió viselkedéssza- bályozó sémaképzéseit a személy-csoport (család és közösség) kapcsolatokra tovább vinni, majd onnan még tovább, a régóta halott ősökre, állatokra és természeti erőkre.
32 Graeber, 2015. 169–173.
33 A heterarchiának a hierarchia antitéziseként való definiálása akkor, amikor a hatalmi aszimmetriák enyhü- lésével a hatalom szétterül egy politikai közösségen belül, érvényes. Ám a hierarchia kialakulását megelő- ző időszakra nem használható, mert a hatalom fogalma is csak a hierarchiával jelenik meg.
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
amely a szakralitásban leli fel a korabeli gazdasági és kereskedelmi tevékenység központi, rituális „mozgatóját”.34
Severin Fowles, aki közel ezeroldalas doktori értekezésében épp egy hierok rá- cia kialakulását rekonstruálta páratlan alapossággal (a 11. században, tehát alig ezer éve ugyan, de az amerikai történelemben ez prehistóriának számít), nem vé- letlenül nem békés integráció nyomait találta a mai Új-Mexikó területén élő egykori északi tiwa népességnél. A hierokrácia a közösségen belüli politikai versengés vég
eredményeként alakult ki (s csak ezután vált az integráció befejezőjévé, a stabilitás megteremtőjévé és őrzőjévé). Fowles így határozza meg a hierokráciát: „A kor
mányzás/irányítás olyan rendszere, amelyben papi személyek alkotta érdekcsopor
tok (corporations) a közösségi döntéshozatalt domináló erővé válnak, s kontroll alá vonják azt a rituális munkát is, amelytől a közösség tagjai függenek.”35
A korai földművelő települések és a későbbi várostársadalmak is módfelett stabil képződmények. A hierokrácia rendjét azonban még továbbra is számos izo- nómikus szerkezet stabilizálja, az egyenlőség magas szintjének (a korábban véltnél jóval tovább tartó) megőrzésével.36 Ha a hierokratikus kontroll társadalmainak megszületésében a külső, természeti hatások összejátszó sorozatának szerepét ta- lálgattuk (a válaszképesség hiányát a megfelelő beavatkozó erő híján eluralkodó egyensúlyzavarban sejtve), hasonlóképp erős vélekedés, hogy a hierokratikus kont- roll válsága mögött másfajta hatásokat kell keresnünk. Valamiféle abundanciát, amely épp a létfenntartás, a táplálékszerzés és a kedvezőtlen környezeti hatások- nak való kitettség enyhítésének sikerei révén hajtja új egyensúlyteremtési formák felé a társadalmakat. De úgy is fogalmazhatnánk: a csoportformálódás akadályai előtt álló fékek megszüntetésével a csoporttranszformációs szakaszba löki a saját hierokratikus identitásaik membránjai mögé rejtőző városokat. Így születik majd meg a városok fölötti makrostruktúrákat (városhálózati rendszereket) kezelhetővé tévő arisztokratikus kontrollstruktúra, amelynek társadalmai ott, ahol stabilizáló erőt remélhetnek tőle, ugyanúgy megőrzik a hierokratikus kontrollzárványokat, ahogy egykor a hierokratikus kontrollforradalom az izonómikusakat.
34 Wengrow, 2011.
35 Fowles, 2004. Ezt a meghatározást sokkal pontosabbnak érzem a rendszerépítési lendületben a történeti megfeleltethetőségre olykor nem adó, de a hierokráciával kétségkívül sokat foglalkozó Max Weberénél.
Weber a hierokrácia két formája (a főhatalom vallási vezető általi gyakorlása és a világi vezető vallási legi- timációra alapított uralkodása) mellett még hierokratikus szervezeteket (hierokratischer Verband) is azo- nosított, a politikai szervezetek pandanjaként, gyakran riválisaként. Weber definíciójában az az elterjedt vélekedés ér össze, hogy a hierokrácia és a teokrácia egymás szinonimái. Weber (és sok-sok lexikon) meghatározása valójában nem a hierokráciát, hanem a teokráciát (a dogma/doktrína alapú vallási ural- mat) írja le: mint láttuk, s Fowles definíciója is jól tükrözte, a hierokrácia a társadalomfejlődés korai szaka- szában érvényes fogalom, s lényegi tartalmai is „a tanná rendezett vallási tanítások előttiségbe” vezetnek.
A teokrácia/hierokrácia elhasonításnak már az ókorban is értelme és jelentősége van, mert a jogtudatos- ság alapját jelentő két különböző képzetkör áll mögötte (Kazlauskas, 2013).
36 Kohler, 2017.
Forrás- és irodalomjegyzék 1. Kiadott források és szakirodalom Araujo et al.
2018 Araujo, Astolfo G. M. – Pugliese, Jr., Francisco A. – Dos Santos, Rafael O. – Okumura, Mercedes: Extreme Cultural Persistence in Eastern-Central Brazil: The Case of Lagoa Santa Palaeoindians. In: Anais da Academia Brasileira de Ciências, 90. (2018) 2. sz. 2501–2521.
Arnaud et al.
2012 The Neighborhood as a Social and Spatial Unit in Mesoamerican Cities. Eds.: Arnaud, Charlotte M. – Manzanilla, Linda – Smith, Michael Ernest. Tucson, 2012.
Bálint
2018 Bálint Csanád: A történeti genetika történeti relevanciájáról. In: Magyar Tudomány, 179. (2018) 1. sz. 115–125.
Barthes
2005 Barthes, Roland: Szemiológia és városkutatás. In: 2000, 17. (2005) 4. sz. 57–66.
Beniger
1986 Beniger, James R. The Control Revolution. Technological and Economic Origins of the Information Society. Cambridge, Mass, 1986.
2004 Beniger, James R.: Az irányítás forradalma. Az információs társadalom technológiai és gazdasági forrásai. Bp., 2004.
Benveniste
1969 Benveniste, Emil: Le vocabulaire des institutions indoeuropéennes. Paris, 1969.
Binsteiner
2014 Binsteiner, Alexander: Chalcolithic Catastrophe on the Mondsee. In: Past Horizons, July 5, 2014.
Bourke
2011 Bourke, Andrew F. G.: Principles of Social Evolution. Oxford, 2011.
Boyer
2001 Boyer, Pascal: Religion Explained: The Evolutionary Origins of Religious Thought. New York, 2001.
Dmitriev
2005 Dmitriev, Sviatoslav: City Government in Hellenistic and Roman Asia Minor. Oxford, 2005.
Fitzgerald
2017 Fitzgerald, Michael: Atheism, the Computer Model. Big Data Meets History to Fore- cast the Rise and Fall of Religion. In: Nautilus, February 16, 2017. http://nautil.us/issue/45/
power/atheism-the-computer-model.
Fowles
2004 Fowles, Severin M.: The Making of Made People: The Prehistoric Evolution of Hiero
cracy among the Northern Tiwa of New Mexico. [Thesis (Ph. D.), University of Michigan.]
Michigan, 2004.
Graeber
2015 Graeber, David: The Utopia of Rules. On Technology, Stupidity, and the Secret Joys of Bureaucracy. New York, 2015.
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
Iacono
2015 Iacono, Francesco: Feasting at Roca: Cross-Cultural Encounters and Society in the Southern Adriatic during the Late Bronze Age. In: European Journal of Archaeology, 18.
(2015) 2. sz. 259–281.
Kalla et al.
2013 Kalla Gábor – Raczky Pál – V. Szabó Gábor: Ünnep és lakoma a régészetben és az írásos forrásokban. Az őskori Európa és Mezopotámia példái alapján. In: Convivium.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2012. november 6–7én tartott vallástudományi konferencia előadásai. Szerk.: Déri Balázs. Bp., 2013. 11–48.
Kazlauskas
2013 Kazlauskas, Raimondas: Teokratija ir hierokratija. Dvi religinės kratogonijos formos ank sty vojoje politinėje teologijoje. In: Acta Historica Universitatis Klaipedensis, 28.
(2013) 9–22.
Kicsák
2018 Kicsák, Lóránt: A vendégbarátságról – jelen időben. In: Liget, 31. (2018) 9. sz. 4–45.
King2007 King, Barbara J.: Evolving God. A Provocative View of the Origins of Religions. New York, 2007.
Knapp
1988 Knapp, Bernard A.: Ideology, Archaeology and Polity. In: Man, 23. (1988) 1. sz. 133–
163.
Kohler et al.
2017 Kohler, Timothy A. et al.: Greater Post-Neolithic Wealth Disparities in Eurasia than in North America and Mesoamerica. In: Nature, vol. 551. (2017) 7680. sz. 619–622.
Krzewińska et al.
2018 Krzewińska, Maja et al: Genomic and Strontium Isotope Variation Reveal Immigration Patterns in a Viking Age Town. In: Current Biology, 28. (2018) 17. sz. 2730–2738.
Leveque–Vidal-Naquet
1983 Leveque, Pierre – Vidal-Naquet, Pierre: Clisthène l’Athénien. Essai sur la représentation de l’espace et du temps dans la pensée politique grecque de la fin du VIe siècle à la mort de Platon. Paris, 1983.
Mithen
2004 Mithen, Steven: From Ohalo to Catalhöyük: The Development of Religiosity during the Early Prehistory of Western Asia, 20,000 – 7000 BCE. In: Theorizing Religions Past.
Archaeo logy, History, and Cognition. Eds.: Whitehouse, Harvey – Luther, Martin H. Blue Ridge Summit, 2004. 17–43.
Morris
2014 Morris, Ian: War! What Is it Good For. The Role of Conflict in Civilisation, from Primates to Robots. London, 2014.
Mumford
1985 Mumford, Lewis: A város a történelemben. Bp., 1985.
Radkau
2008 Radkau, Joachim: Nature and Power: A Global History of the Environment. Cambridge, 2008.
Rosenbaum
2017 Rosenbaum, Ron: Deeper Than Deep. David Reich’s Genetics Lab Unveils our Prehis- toric Past. In: Lapham’s Quarterly, Aug. 23, 2017. https://www.laphamsquarterly.org/round- table/deeper-deep.
Sweatman–Tsikritis
2017 Sweatman, Martin B. – Tsikritis, Georgios: Decoding Göbekli Tepe with Archaeoastro- nomy: What does the Fox Say? In: Mediterranean Archaeology and Archaeometry, 17. (2017) 1. sz. 233–250.
Szathmáry
2015 Szathmáry, Eörs: Toward Major Evolutionary Transitions Theory 2.0. In: Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 112. (2015) 33. sz.
10 104–10 111.
Varga
2017 Varga Zoltán: Evolúció hierarchikus szinteken. Populációk, fajok, közösségek. In: Ma
gyar Tudomány, 178. (2017) 2. sz. 165–175.
Wengrow
2011 Wengrow, David: ‘Archival’ and ‘Sacrificial’ Economies in Bronze Age Eurasia: An Inter actionist Approach to the Hoarding of Metals. In: Interweaving Worlds: Systemic Inter
actions in Eurasia, 7th to the 1st Millennia BC. Eds.: Wilkinson, Toby –Sherratt, Susan – Bennet, John. Oakville, 2011. 135–144.
West et al.
2015 West, Stuart A. – Fisher, Roberta M. – Gardner, Andy – Kiers, Toby E.: Major Evolu- tionary Transitions in Individuality. In: Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA, 112. (2015) 33. sz. 10 112–10 119.
Zeder
2011 Zeder, Melinda: The Origins of Agriculture in the Near East. In: Current Anthropology, 52. (2011) 4. sz. S221–S235.
LÁSZLÓ Z. KARVALICS
HIEROCRACY: BIRTH OF A CONTROL STRUCTURE A RECONSTRUCTION HYPOTHESIS
When James R. Beniger coined his Control Crisis–Control Revolution Model, providing context to the pre-history of Information Society, he identified the birth of bureaucratic control structure as an agent of change in the late 19th century. Even if he implied the relevance of this model to the whole World History, he has never completed the sequential description of different control structures. Following and consummating Beniger’s idea, I defined Isonomic, Hierocratic, Aristocratic, Bureaucratic and Post-Bureaucratic (Isocratic) Control Structures: we can observe paradigmatic transitions every time and everywhere, when the size and complexity of a society is jumping into a new (system) level, accelerating group formation, running into group transformation.
In this way we get tools to reconceptualize the historical shift from small and isolated group societies to the early city-state (networks), zooming into the nature of post-isonomic or pre-aristocratic control structure, as a functional answer to adaptation challenges. We call this transition phase hierocratic, reinterpreting and sophisticating the meaning of ‘Hieros’, the
‘Other’, which is a key driver in social transformation. Since the early social macrostructures are multiethnic, multicultural integrations, mutually accepted rites, ideas and beliefs could lead
VILÁGTÖRTÉNET 2019. 1.
dissimilarly developed communities into new forms of cooperation and co-habitation. In the group formation phase isonomy became hieronomy, inserting new types of actors and institutions into the social space, without radically changing its traditional interrelations. During the group transformation phase the original meanings were lost, and a new control revolution re-combined and solidified its new order: Hieros turned into Sacred, Isonomy turned to Hierarchy. Hierocratic Control was a successful answer to a social macroevolutionary challenge – and became obsolete later, in the age of early Empires.
