IRODALMI, MUVEIDDESI ES TARf *IDM POLITIKA! FOLYOIRAT
'88 7
tiszatáj
IRODALMI, MŰVELŐDÉSI ÉS TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRATFőszerkesztő KAPOSI MÁRTON
A szerkesztőbizottság tagjai
Berényi Bogáta, Borvendég Béla, Csatári Dániel, Kaposi Márton, Szentpéteri István
A szerkesztőség tagjai
Belányi György, Csatári Dániel, Keszthelyi Rezső, Nikolényi István, Zsoldos Sándor
Tartalom
XLII. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM 1988. JÚLIUS
BARÁNSZKY LÁSZLÖ: n. y. széria (vers) 3 TANDORI DEZSŐ: Az ijesztő hasonlat (vers) 5 KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: Szépen gon-
dolj rám (regényrészlet) 8 KONCZEK JÓZSEF versei: Bazalthegy; Ünnep he-
lyett; Órák 15 BELÁNYI GYÖRGY: Sibylla (részletek egy vers-
ciklusból) 17 ORAVECZ IMRE: Szajla (részlet egy versciklusból) 20
TÓTH BÉLA elbeszélései: Pál bácsi; Kutya bácsi 22 TANULMÁNY
KIRÁLY ISTVÁN: Németh László gondolatvilága
(í. rész) 30 SZIGETI CSABA: Pán és Szürinx: lábjegyzetek egy
metaforához 47 KILÁTÓ
Szegedi* műhely ek
KORONCZ ÁGNES: Latin-Amerikát kutatni...
(beszélgetés Anderle Ádámmal) 57 VARGA ILONA: Magyar település Argentínában a
századelőn. A magyar kivándorlás helye a migrá-
ciós folyamatban 64
1
KOVÁCS MÁRTA: Magyarok Uruguayban. Vázlat
az 1930-as évekről 71 CSIKÓS ZSUZSA: Magyar szervezetek és újságok
Argentínában (1945—1956) 78 SCHMIDT JUDIT: A Sáo Pauló-i emigráció az
1950-es években 82 MŰVÉSZET
Tiszatáj-galéria
DOBOS MARIANNE: A sivatag él (beszélgetés Szi-
lárd Klárával) 88 KRITIKA
BALI BRIGITTA: „A literatúra örök respublica".
Bisztray György: Kanadai magyar irodalom 100
VASY^GÉZA: Két dióhéj 103 KOVÁCS GYÖZÖ: Turczel Lajos: Tanulmányok és
emlékezések 107 MEZEY LÁSZÓ MIKLÓS: A rendteremtő irodalom
felelőssége. Duba Gyula: Európai magány 108
¡¡s
Felhívás a világ építészeihez! 112
ILLUSZTRÁCIÓ
SZILÁRD KLÁRA művei a 7., 19., 29., 46., 87., 98., és a 99. oldalon, valamint a borító III. oldalán.
A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.
Felelős kiadó: Kispál Antal — 88-2304 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető:
Surányi Tibor igazgató
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tisza táj Szeged, Sajtóház, Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüz- leteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII.,
Lehel u. 10/A. — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96-162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 16 Ft. Előfizetési díj
negyedévre: 48, fél évre 96, egy évre 192 forint.
Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.
ISSN 0133 1167 2
BARÁNSZKY LÁSZLÓ
n. y. széria
l . a .
és a különböző próbálkozások után a folyó sehogy de sehogy se akar összeállni a hidak persze a vontató hajók az uszálylepte víz lepedékes olajsáv nyomta csak ezt a sok sárga szürkésfehér palacktalan zöld árny
alatot lehetne kiiktatni (LEGALÁBB A GONDOLATAIMBÓL) ha máskép nem megy és a szemetes bárkák kötegét ezt a
néhány csodayachtot vitorlás íme a vitorlás motorhaj
totta lefelé BEVONTA VITORLÁM mintegy szimbólum hajó ha éppen úgy akarom
tartályhajótestek vontatásod rony pödörte fény a part igazi folyó posztiparosodási táj között visszatüremlő úgy a tenger felől melyből most szemünk láttára és ezt sem lehet majd elfelejteni
l . b .
a kis porcelánbuldog ném érzi hogy rakódik hátára a por mely most már hóvastagságúra gyúl a
szobában: a NATIONAL GEOGRAPHIC paradicsomain francia kulcskészletek és az egyedüli rendzavarás nem is
lészen lehet majd olyan könnyű kinyitni őket. biliárd dá kó kávéscsésze kistányár belső lapja megpuhult tévé műsor mögött a két hadászati kézikönyv hogy hogyan is kell a szigeteket megvenni, az ember részben tehát vérben vizet részben pedig azzal amije éppen van. itt huzamlik például a gyűrődés a többször is elraktározott drapériában és annak meghibásodott árnyéka az ablak alatt, a porcelán buldog azt hiszem pitbull.
3
l . c .
napszemüveg árnyék (az) íróasztalon szakadat lan helyezkedés a televízióernyő hullámredői ben: előbb a középmezőnyben aztán egyszerre jel tűnik tacsratolva, elektronikus ismétlődéseit utánoz za a metronóm, kétütemű emlékfelhő elvont huszár kodásai a recésárnyékpapír vetület hiteget míg a ki tett ceruzák napórahálmaza beméri csendélet tar tamát. ez ugyancsak rövid.
öregedő tollvonások a Stefánia úton mely úgy látszik csak egy hirtelen lap faira bontott regénykönyv szintakszisában létezik kihúzva mint a többi, de ugyan ügy. részben foly tatva is, eladdig míg bemélyült rovátkolt betűk a felületen, azon persze a napszemüveg árnyék és (az) így tovább.
l . d .
nehezen elképzelhető, mint egy hirtelen vers, a befejezés, újrarendezve kupacokba gyűjtve a lap alján és az újrafogalmazás veszedelmében.
képernyőre vetített röntgensziporkázás, néhány szótrömelék a megfelelő irányban egy ujjbegymoz dulattal felerősíthető.
akárcsak a permanideszi szólásmondások és a szakaj tó mellett az a bizonyos biztos sorvezetés.
egy kézmozdulat ez az egész, fejbiccentés és az egész folyamat még ütközője előtt megáll.
vonal vonal alá, ha tennéd körkörösen, vibrálni kezdene.
mint egy hirtelen vers, nehezen elkép zelhető befejezés kupacokba gyűjtve, képernyőre vetített permanideszi szakajtó mellett.
egy röntgen tehát és az néhány hang a meg
felelő irányban, vonal vonal alá, ujjbegymozdulattal felerősíthető, vagy ha akarod.
4
TANDORI DEZSŐ
Az ijesztő hasonlat
Szépen tagolt versre készültem, ez volt az,
amihez nem maradt mégse kedvem: vázolni, hogyan élek bele valami gépezetbe, tisztázhatatlan
elegybe, ha úgy tetszik, amiben egy idő után, s az addigi időket nevetségessé téve, mind, ami magamnak magam voltam addig, nem hiszek, nem is az a hely, tér, anyag, állapot, folyamat
az — „maga az élet, úgy amúgy" —, ami ezt várná, amiben ezt lehetne.
és akkor
az ellentétel, egy madár (most, mint minden stilizációban, meg kellett volna feledkeznem róla, hogy nem egy madár van, de több, és ez szinte megint gépezetté, eleggyé stb. teszi
a kényszerű tisztázottságot, „a világ ellentétét", már ha az, s ha ekképp az egész vállalkozás kivihető lett volna) (klisé? félreütöttem: később ezt akkor már nem is említem, vagyis megint valami vállalkozás levezetéséig jutunk
így csak), egy madár, akivel néma órákat töltök, egykori hosszú, kiméretlen idejű napok
helyett, de hát tíz és fél év telt el,
ez „annyi minden ...!", s maga az, ami „csak egyetlen" volna, mint aztán ez itt végül, aztán végül az is csupa tagolódás, kitekintés
— kényszerűen, érdeklődve etc. —, tehát a Nagy Ellentét, amit fel sem foghatok, ez a néma és semmit külön nem célzó együttlét, ez a valódibb meglét, amire a nap felfut, ahonnét lefut, egy óra, másfél, nem csinálunk semmit, járkálunk a szobában, megállunk a kályhánál, ő vállamon,
élvezi a csempék melegét, lemegy, nézni magát a forgószék fémlábaiban, vagy Utrillo-albumom lapozgatom, s őriz engem a vállamon, elhasal, elalszik, később
5
elröppen, lemegy a szőnyegre, kölest szemelget, mindenféle koszt, aztán az ágyra fekszem fel, ott van a nyakamban, a karomon, egy sötétebb sarokban, néz, előre néz, én oldalról nézem a szemgolyója fény ét-fakó ját, és így ovább, és ez valóban van, legalább, szemben vagy nem szemben azzal, ami az az élés
„bele a ...", „amiben már, lassan kiderül, nem hiszek s hogy ne lenne — és nem lesz, ez felfoghatatlan, kicsit gondolati, kicsit öngyötrésnek
látszó metszést, törést, többletet ad
annak, hogy most még, s ennyire mindennél inkább vagyunk, hangsúlyozom újra, hogy ezt írom.
(Kifelejtek egy sor dolgot: hogy nem utazom Miatta sehová, a Föld országait térképemen
lassan átszínezhetném, mint egy terjedő birodalom elégedett, de meg nem elégülhető szemlélője: Japán, Litvánia, Moszkva — a Szovjetunió számos vidéke még —, Erdély, Görögország, Ausztria, NSzK, Svájc, Hollandia, Svédország, Anglia, Írország, az Egyesült Államok, Kuba, Ausztrália, Mallorca — Spanyolország talán Czibor városa, Barcelona még, s így tovább, mind, ahová nem mentem Miatta; ja, persze,
Nyugat-Berlin-Es-Onnét-Szanaszéjjel, s Seattle, Morris Graves festő menedéke — ő a nagy Vak Madár Művésze, et cetera. Hogy nem költöztünk Miatta — Miattuk, említem csak mellesleg — legalább egy szobával nagyobb lakásba; Ők ezt a helyet itt úgy megszokták, életre-halálra alkalmasint.) Itt vezethet át a vers, ami végül lett mindebből, a címben jelzett lényeg féléhez, mely
felkelthette az érdeklődést s fenntartotta a várakozást.
Vagyis: aztán Ő visszamegy magától a kalitkába.
(Pár év még, meghal, és itt leszek „teljesen
egyedülha úgy vesszük, ha nem úgy vesszük, nem.) (Leszek-e, meg hasonló kérdések, legyek-e, miért fohászkodjam, s ezek.) De csak a lakás terei:
elgondolom: a könyvespolcok, melyek odúiba évekkel ezelőtt ő bevette magát, makacsul, tőlem elhúzódva, küzdeni kellett, hogy lejöjjön este, vagy: ahogy hat-hét nyáron át is, néha öt hónapig, tojt és kotlott, tojt és kotlott, kézből etethettem, és jóformán semennyi időt sem akart rám pazarolni.
Meg még rengeteg minden. Rohant xnssza a tojásaihoz, lázas őrületben tett-vett, a semmiért.
A —
— semmiért? És itt lehetne hirtelen rántással kibontani az Ijesztő Hasonlatot. De valami elvette tőle a kedvem, ettől. Vagy nagyralátóbb lettem.
(A hasonlat ez lett volna: „Igaz, a semmi
volt az, talán, ami kettőnk közt volt, a nagy kapocs,
együttlétek, s így, ám nem ugyanez..." Pontosabban:
„ . .. nem annak hasonlata-e ..." Jobban: „ . . . nem arra
%
kell rájönnöm ebből, hogy köztem s bárki közt szintugyanez van?" Születés, halál, fontos tevékenység, együttlét, becses idő, csak ö, csak ő, csak én, csak én, csak te, csak te, csak mi, csak mi — nem ez? De valami több lett belőle, ebben a versben) (ebből a versből). Mintha ott lennék mégis Seattle-ben, mondjuk, és vakon
— vagy Barcelonában meccsrészeket konfettiznénk le az ablakon — néznék amaz Utazás Lehető Célja felé, ahol van Valaki, lehetne legalább, hogy nálam mindezt valóbban értené.
7
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL
Szépen gondolj rám
AZ IDILL
kettőnk valószínűtlenül békés és harmonikus idillje a Svábhegyen született meg egy manzárdban, a kötelező hét esztendő után megrokkant, hogy aztán ismét újra szülessen.
Leendő anyósomnak a Melinda úton volt egy, a hegyoldalba épített ro- gyadozó villája. A völgy felől kétemeletesnek, az utcáról nézve földszintesnek látszott. Az alsó lakást ugyanaz az öreg házaspár bérelte évről évre, az első emeletet az anyósom foglalta el új férjével. Magda apja ugyanis korán meg- halt. Nekünk a regényes manzárd jutott, előtérrel, konyhával, fürdőszobával és két lakóhelyiséggel, melyek közül az egyik azért hatott a másiknál sokkal tágasabbnak, mert a völgyre nyíló balkonnal folytatódott.
Mielőtt fölköltöztünk, kettesben megszemléltük a villát, aztán a közeli vendéglőben megvacsoráztunk. Ha az időjárás közbe nem avatkozik, másnap- harmadnap fölhurcolkodtunk volna. Az égi szeszély egyébként a kezünkre játszott, épp jókor. Az a rajongás, ami az első randevún valósággal megszállt, megszédített, megittasított, Magda párizsi nővel összeegyeztethetetlen tartóz- kodása miatt teliholdból lassankint a félhold alakzatát vette föl.
Ha valamilyen programot terveztünk, az volt a szokás, hogy a lakásunk- ból x óra y perckor indultunk el, s valahol középút táján találkoztunk. Csak- hogy odafönt felejtettem a pénztárcámat, ami nélkül sohasem indultam útnak.
Néhány lépés után a zsebemhez kaptam, konstatáltam a hiányt s azon nyomban megfordultam s fölugrottam a lakásba, ahol magamhoz vettem a tárcát. Két- három percet ha késtem. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a váratlanul lezú- duló záport a nyakamba kapjam, akárcsak Magda, befordultában a Bem József utcába.
Csuromvizesen húzódtunk be a kapualjba s rövidesen fölmentünk a la- kásomba szárítkozni, evégett persze le kellett vetkőznünk. S ha már bele- kezdtünk, nem is hagytuk abba. A két ablak üvegén sorra pukkantak szét az odacsapódó esőcseppek. Magda gyöngyházszínű bőre szinte fénylett a borús időben. Most már semmi sem állt utunkba, hogy átessünk az első bűnön.
Többször.
Az eső nemsokára elállt, Magda menni akart. Elkísértem. Útközben jófor- mán észre sem vett, ha szóltam hozzá, félszavakkal válaszolt. Láttam, hogy nincs beszédes kedvében, hallgattam én is.
A Kapás utcai ház kapuja előtt mondta ki, ami egész úton idefelé fog- lalkoztatta:
— Mennyivel szebb lett volna egy erdészlakban, ami magányosan áll a bükkfák között. Én a bükköt szeretem a fák közül a legjobban.. És azt is sajnálom a legjobban. A bükk a legvédtelenebb fa. A Svábhegyen minden bükkfa teli van mély sebekkel, a szerelmesek belevésett kezdőbetűivel. A tölgy nem, azt védi a vastag kérge.
Merengő arca hirtelen megélénkült:
— Azért nálad is jó volt, Édi. Nagyon jó.
Egy szempillantás és máris csak a hátát láttam. Mielőtt belépett a föl- vonóba, még egyszer intett, aztán becsukódott mögötte a liftajtó.
Amilyen váratlanul romlott el, oly hirtelen vált meleggé és barátságossá az időjárás. Fölhurcolkodtunk tehát manzárdunkba, nem víkendre, hanem egész nyárra. Magda praxomániába hajló nyughatatlansága — erről sem hallgathatunk — bennem kedvére való alanyra lelt. „Szolgálom az én Cilá- mat" — hajtogatta s valóban ezt tette, kimeríthetetlen leleményességgel for- golódott köröttem s minden elképzelhető módon azon szorgoskodott, hogy jól érezzem magam. A szoros együttlét mindkettőnkben föloldotta a még kísértő görcsöket, s amint már említettem, megszületett az idill.
A nagy szobában aludtunk mindketten, Magda a bejárattól balra, szorosan a fal mellé helyezett heverőn, én vele szemben valami táboriágyszerű alkal- matosságon, ami egyébként kényelmes volt.
Korán feküdt, későn kelt, neki ugyanis tíz-tizenkét órai alvásra volt szüksége. Én kevesebbel beértem, korán ébredtem, s amíg Magda életjelt nem adott, olvastam, jegyezgettem, meg ne zavarjam álmában.
Ébredezését sóhajtások, nyögések kísérték, ám ezek a jelek távolról sem bizonyultak mindig megbízhatónak, Magda néha álmait egészítette ki zene- kísérettel. Addig nem mozdultam hát, amíg hirtelen bele nem fordult az álomból a való világba, és tekintetével nem kereste az én tekintetemet.
Mihelyt a szemünk találkozott, magasba lendítette karját, úgyhogy a se- lyem hálóing két ujja visszahullott, meztelenül hagyva gyöngyházszínű karját s egy falatnyit mindig illatos hónaljából. Ujjait mozgatva, szótlanul hívott magához, máris a falhoz húzódva, hogy helyet csináljon. Fejét befúrta a nyakam és vállam közé, lábfejét lábfejemhez szorította, két karjával bele- ölelkezett az ölelésembe. Aztán, mintegy álomban, fejét hátrahajtotta, hunyott szemmel kínálta az ajkát.
ölelkezés után a konyhába mentem, teát főztem, rántottát sütöttem. Ágyba vittem a reggelit. Mindig ugyanazokkal a szavakkal hálálkozott:
— Magda köszöni, Édike.
Ebben az időben én a Franklin Társulatnál lektorkodtam, Magdát a ma- gyar—francia kapcsolatok leglelkesebb szervezője, Gachot, az Alliance Fran- faise-hez szerződtette. Munkaidőnk nagyjából megegyezett, szép időben a balkonon költöttük el mindig bőséges reggelinket. Mindketten jó étvággyal láttunk neki a kolbásznak, sonkának, tojásnak, a végére hagyva a vajat és a dzsemet.
Ezen a sok minden révén nevezetes napon Magda két falat rántotta között félig teli szájjal megszólalt:
— Légy szíves, add ide a kést.
Odaadtam.
Csodálkozva bámult rám, s még mindig teli szájjal megjegyezte:
— Azt hittem, kitalálod, hogy a villát kértem.
— H á t . . . — kezdtem volna a mentegetőzést, de a furcsa grimasz az arcán megállított:
— Ha nálatok így eszik a rántottát! — kacagott föl.
Azzal jobb kezében az egyik, bal kezében a másik kés, nekilátott a rán- tottának. Ám, ha nagy nehezen fölpöckölt az egyik késsel a másikra egy darab rántottát, mihelyt fölemelte, lecuppant. Ilyenkor kirobbant belőle a kacagás.
— Nem praktikus módszer. De a kedvedért folytatom.
A tányérján gusztusosán ott sárgállott a rántotta. Hiába. A két kés ki- csúszott a kezéből, ő maga hátradőlt s mindegyre újabb és újabb kacagásro-
9
ham tört ki belőle. Kacagása másodpercek alatt sírásba váltott át. Egyszer sírt, máskor kacagott, s könnyei csak úgy ömlöttek.
— Éhen maradsz.
— Jaj — nyögött föl időnkint, tenyerét a szívére szorította. — Jaj! Cila, meghalok! Csinálj már valamit.
Tehetetlenségemben széttártam a két karom.
Ez újabb kacagásrohamot váltott ki belőle.
Átnyaláboltam, a heverőre fektettem s addig simogattam, csókolgattam, amíg megnyugodott. A könnyeit törülgette, fölült.
— Bolond! Bolond! — hajtogatta —, de csak azért bolond, mert nagyon szereti Cicó urat.
Karjával fölnyúlt és magához húzott:
— Tiki-taki, miszi-maszi, édes aranyom!
— Ki kell szellőztetnem azt a bolond fejemet, ugye jössz sétálni. Én any- nyira szeretnék.
— Na? — sürgetett, hogy nem feleltem azonnal. — Megyünk?
A kérdést kacsintásfélével kísérte. Kacsintására kacsintással válaszoltam.
Furcsán elfintorította az arcát:
— Ügy csinálsz, mintha tudnád, én miért kacsintottam. Pedig fogalmad sincs róla.
Odakünt aranylón terült szét a napfény, mindenre jutott belőle, az utca rögeire, a fák koronáira, Magda arcára, meg az enyémre.
A manzárdot a ház oldalán húzódó, kiszolgált falépcsőn közelítettük meg.
Minden lépésre recsegett, csikorgott, sóhajtozott, mint a méltatlanul mellőzött tisztviselők, ha fizetésemelést kérnek.
— Milyen nap van? — kérdezte szokatlan nyomatékkal.
— Azt hiszem, szerda — vetettem oda.
— Csakugyan? — hosszan elnyújtotta a kérdést. — És véletlenül nem tudod, milyen ünnep van ma?
— Mi lenne? Húsvét.
Szeme elsötétedett.
— És húsvét hányad napja?
A jelenet úgy kezdődött, úgy folytatódott és úgy végződött, mint egy útjáról semmi pénzért le nem térő, hajthatatlanul célratörő, ám ugyanakkor rendkívül vonzó, minden megnyilatkozásában kedves, sőt bájos vizsgálóbíró vezette kihallgatás. Szünetről, pihenésről addig szó sem lehetett, amíg be nem vallottam — mert vallatásnak vetett alá —, hogy húsvét másodnapja van és ilyenkor a locsolás a szokás.
Immár a vallomás birtokában, az elbűvölő vizsgálóbíró hirtelen egy fokkal előbbre rukkolt és átváltozott valami angyalfélévé, akinek ravaszkás mosoly bujkált a szája körül.
Még meg sem lepődtem eléggé, máris a háta mögül egy üveg kölnit vett elő, a markomba nyomta és rám szólt:
— Most locsolj meg, hogy szép legyek és tessem neked.
Szégyenletemben feledékenységemért először elpirultam, aztán elérzéke- nyülve magamhoz, szorítottam:
— Édes Cicuskám, édes egyetlenem, édes Pömpikém, bocsáss meg, hogy nem locsoltalak meg. Jövőre tudni fogom a kötelességem. — Aztán hirtelen ötletnek engedelmeskedve, úgyszólván lecsaptam rá:
— És a piros tojás?
— Keresd meg! — biztatott, mint aki fölkészült a kérdésre.
Kérdőn néztem rá. Csillogó szemmel, félig nyitott szájjal állott előttem, mint szentestén az „angyal" csöngetésére várakozó gyerekek, édes lénye csupa önfeledt, örömteli várakozás.
Játszani akart. Tapintatlanság, sőt gorombaság lett volna visszautasítani.
Nem vettem volna a lelkemre, hogy csalódást okozzak neki, a reményteli csillogást letörüljem az arcáról.
A magam ügyetlen, gyakorlatlan módján nekifogtam hát a keresésnek, hebehurgyán ide-oda kapkodva. Beletúrtam az ágyba, fölrántottam a lepedőt, sőt az ágyat is elmozdítottam helyéről. Persze nem leltem semmire.
— De nagy buta vagy! — állapította meg fejcsóválva, elnéző mosollyal.
— Tessék csak keresni, Cicó úr! — fűzte hozzá.
Most az íróasztal környékét kutattam át. Az írógép alá becsúsztatva kartondarabot találtam.
— Megvan! — kiáltottam diadalmasan.
— A piros tojás?
Bárgyún bámultam kezemben a kartonlapra. Ez aztán igazán nem volt piros tojás. Lassan megfordítottam s ezt olvastam a hátlapján:
— Keresd tovább.
Kerestem, kerestem, nagysokára intést kaptam egy papírdarab hátára róva: „víz", majd egy újabbat: „hideg víz". Azaz távolodom a céltól. Más irányban folytattam hát a kutatást, és hála Magda elfojtott kuncogásának, megtaláltam a nekem szánt ajándékot, egy üveg Habanéra kölnit a szekrény tetején, üres borospalackok között.
Mint aki jól végezte dolgát, lerogytam a heverőre.
— Pihenhetsz, megérdemled, de nincs vége! Előbb meg kell találnod a piros tojást s ami még hátra van.
Bár szelíden beszélt, acélkemény eltökéltség csiklant meg a hangjában.
Föltápászkodtam, s a megszerzett gyakorlat birtokában viszonylag rövid tapogatódzás után a konyhai stelázsin, a lisztesdobozban ráleltem a piros tojásra.
— Mást nem találtál?
— De!
A cédulán ez állt: — „három a magyar igazság". Nem is gyanítottam, mit akar ezzel mondani.
— Milyen butus az én Cilám, azt sem tudja, mi a három magyar igazság.
Kétségkívül megesett a szívem rajtam, sajnáltam magamat, de kárpótolt az a gyerekes önfeledtség, amivel Magda átadta magát a játéknak, lényén túlcsordult az öröm. Az örömöt én fakasztottam belőle. Ha van méltó fizetség, hát ez az.
Félórai munka árán rábukkantam a három magyar igazság kiegészítésére, a fehér meg a zöld tojásra.
A kölni meg a három tojás ott állt az asztalon.
Mint egy balerina, Magda az asztal elé perdült:
— Ez az én húsvéti ajándékom. Én ezzel kedveskedem neked.
Amitől tartottam, bekövetkezett:
— Igazán drága vagy, h o g y . . . — rebegtem zavartan. A mondatot be sem fejeztem.
• Fejét kecsesen félrehajtotta, mint Tizian aktjai, kérdése, mint egy lehelet szállott el ajkáról:
11
— És te mivel kedveskedsz nekem?
Azt hittem, elsüllyedek szégyenletemben, itt állok üres kézzel ennyi ked- vesség, jóság, szeretet előtt. De Magda nem hagyott időt a restelkedésre:
— Te megfeledkeztél rólam, helyetted én gondoltam rám.
A keresés gondját megint csak nekem kellett vállalnom. Egy muranói üvegből készült vázával „kedveskedtem" Magdának, aki őszinte meglepetéssel nézett, mielőtt kitört volna belőle a lelkesedés. Ügy forgatta s szemlélgette innen meg amonnan a vázát, mintha először tartaná a kezében.
— Nem is tudod, Misa, milyen végtelen nagy örömet szereztél nekem.
Köszönöm, szívem, százszor köszönöm.
Első húsvétunkat így ünnepeltük meg.
Bármennyire is gyönyörködtünk egymás társaságában s róttuk élvezettel a hegy kínálta változatos sétákat, néha lementünk a városba egy film, egy színdarab vagy egy kiállítás kedvéért. Ilyenkor törzshelyünkön, a Retek utcai Trombitásban vacsoráztunk. Még mindig kitűnően főztek, de az étlap olykor belesápadt a háborúba. Ez alkalommal a borjúláb, régóta nélkülözött kedvenc ételem is szerepelt a listán.
Magda szokása szerint mélyen elmerült az étlap tanulmányozásában.
Nehezen szánta rá magát a választásra. Mintegy segítséget remélve, föl- pillantott:
— Te mit ennél?
— Borjúlábat!
Ügy pillantott rám, mintha valami egzotikus ételt rendeltem volna; zsiráf- májat majonézzel vagy grizzlicombot pékné módra.
— Borjúlábat? — ismételte hitetlenkedve.
— Kedvenc ételem.
Homlokráncolva meredt maga elé. Egy perc sem telt bele, a megkönnyeb- bülés kisimította vonásait:
— Akkor együnk borjúlábat — döntötte el váratlanul.
— De hiszen azt sem tudod, mi az.
— Majd megtudom — válaszolt bizonytalanul. Aztán annál határozottab- ban rendelt:
— Két borjúlábat!
— Igenis, nagyságos asszony — a tulajdonos nyurga fia udvariasan meg- hajolt.
— Lehetetlen, hogy ami neked ízlik, az nekem ne tessen — magyarázko- dott, holott valójában a választás kényszerétől való megkönnyebbülést kereste.
— Nehogy aztán megbánd . . .
— Hagyd abba, kérlek.
— És szememre hányod, hogy kannibáli ízlésem van.
Tenyerével hirtelen betapasztotta a számat:
— Nem akarom, hogy elvedd a kedvemet.
Magda gyanakodott, én aggódtam. A védekezés játékosan kezdődött s még játékosabbá fajult. Hogy szóhoz ne juthassak, előbb csak óvott, aztán a tenye- rét tapasztotta a számra. Majd száját csücsörítve felém hajolt, eleinte csak fenyegetve, hogy megcsókol, utóbb egy pillanatra hirtelen a számra tapasztotta a száját. Mindössze ennyi történt, ez viszont kívülről nem látszott. Kiszabadí- tottam magam s restelkedve kémleltem jobbról balra, balról jobbra, elölről hátulra, hadd lám, van-e tanúja a csók körüli huzakodásunknak. Addig-addig, míg a fél vendéglő rajtunk mulatott.
A támadás abbahagyatala után Magda félig tréfásan, félig szemrehányón rótt meg:
— Milyen butus vagy! Milyen mérhetetlenül butus! Szégyenled a te Magdádat, aki mindenki szeme láttára szeret? Büszke legyél, butuskám.
Ő maga büszkén körülnézett. Csalódottan jegyezte meg:
— Még tapsot se kaptam. Pedig jól csináltam.
— Kinézésre nem is olyan kannibáli — jegyezte meg, mikor a fogást végre föltálalták. Annyira ízlett neki, hogy több ízben reklamálta.
Mikor beléptünk a Trombitásba, fullasztón meleg volt. Kimenet hűvös szél csapott az arcunkba. Rajtam sem volt pulóver, de Magda pehelykönnyű ruháján átfújt a szél.
— Hova megyünk? — kérdezte dideregve.
— Hazakísérlek. Lépjünk nagyokat, akkor kevésbé fázunk.
Útközben szorosan hozzám tapadt, annyira, hogy alig bírtam lépni a combjától. Kezét a zsebembe dugta, hideg ujjaival görcsösen markolászott, meleget lopott a kezemről. Szót se szólt, csak vacogott.
A Margit körút és a Kapás utca sarkánál egy másodpercre megállt, engem tovább vitt a lendület. Megérkeztünk a ház elé, de nem mozdult, csak állt, állt.
— Nem mész föl? — kérdeztem csodálkozva.
— É n . . . — mondta s a didergés össze-összekoocantotta a fogait — nem volnék képes... magadra hagyni... ilyen barátságtalan időben... én inkább . . .
Borzongás futott végig a testén.
Én állat — gondoltam magamban. — Hogyhogy ez nem jutott eszembe.
— Menjünk hozzám. Bocsáss meg, hogy ilyen hülye vagyok.
— Bebújunk a jó meleg ágyikóba — vacogta.
Menet közben szinte eggyé váltunk, annyira összesimultunk.
— Puszi — nyújtotta a száját sürgetőleg.
— Mindjárt itthon vagyunk — mondtam pedagógusi hangsúllyal.
Abban a szempillantásban megállt, karját kirántotta a karomból.
— Ha nem csókolsz meg, haza is mehetek.
— Itt vagyunk a lakásom előtt. Minek csókolódzunk az utcán?
— Hirtelen lefékezett:
— Érdekes! Nekem sohasem jutna eszembe, hogy téged fölösleges meg- csókolni.
Megint megállt.
Mit tehettem? Megcsókoltam.
— így kell ezt — jegyezte meg félig-meddig elismerőn —, csókokkal dekázni, ahhoz csak te értesz. Ha ez a racionalizmus, akkor én inkább irracio- nista leszek.
Fönt a lakásomban megvetettem az ágyat, gondosan elsimítottam a taka- rókat, megjegyzést ne tehessen lomposságomra. Egy-két perc és előtoppant a fürdőszobából üdén, illatosan, gusztusosán s rögtön ágyba bújt.
— Előmelegíthetted volna, hiszen pokolian átfáztam.
— Egy pillanat. Én is zuhanyozok. Aztán összebújunk, hogy megmele- gedjünk.
így is történt, ölelgettük egymást jobbról, balról. Lassan nemcsak mi melegedtünk meg, hanem az ágynemű is átvette testünk melegét. Fölébe ha- joltam Magdának, hogy csókkal búcsúzzam tőle. Elkapta a száját, egy ideig csak forró lélegzete perzselte a bőrömet. Hirtelen a vállamba fúrta a fejét, lábával megkereste a lábfejemet, a lélegzete meggyorsult.
13
— Snuki — lihegte szégyenlősen —, nem lehetne?
Dehogynem lehetett, nagyon is lehetett. Magamhoz szorítottam, szájam a száján, egyik kezem az ágyékán, a másik a mellén, épp ráfordultam, mikor az előszobában, mintha a mentők szálltak volna ki, őrülten fölvijjogott a csengő.
— A fene ott egye meg!
— Nyisd ki — Magda szelíden unszolt.
— Eszemben sincs. Nekem nem sürgős.
A száját kerestem, mohón, tikkadtan. De elfordult.
— Nyisd ki! Nem tudhatod, mi az. Hátha filmszerződés. Azoknak minden tegnapra kellene. Nyisd ki!
Már mindegy volt. A szóváltás lelohasztotta kedvemet. Kipattantam az ágyból, dühömben szinte fulladozva nyitottam ki az ajtót.
Major úr, a házfelügyelő állt a küszöb előtt. Amúgy is sötét arckifejezését még jobban elsötétítette valami furcsa zavartság.
Nem vettem azonnal észre, hogy valamit tart a kezében.
— Vegye el, doktor úr.
Katonai behívó volt: S.A.S., amit a pesti humor így fordított le: Siess, Apus, Siess!
Gépiesen megköszöntem.
— Ne nekem tessék köszönni — szabadkozott tehetetlen mozdulattal.
Kókadtan, lehorgasztott fejjel, mentem vissza a szobába, kezemben a sürgöny.
— Mi az? Mutasd!
Elsápadt, a szeme megnőtt, két óriási könnycsepp. Kiugrott az ágyból.
Vadul magához szorított. Az előbb szinte sütött a teste, most hideget árasztott.
Karjai elernyedtek.
Ügy állott ott, hosszú selyem hálóingében, mint egy máglyahalálra ítélt királynő.
— Mindig ettől féltem... Csak nem akartam beszélni róla . . . Minek, ha úgysem tehetünk semmit... Elveszítelek, elveszítelek, semmim sem marad nélküled... Te vagy a mindenem. .. Kifosztanak... és én itt maradok egyedül...
Szenvedélyes kitörését tompa kétségbeesés követte, majd az összeomlás.
Vigasztaltam, ahogy erőmből tellett.
De mivel tudtam vigasztalni? Üres ígéretekkel, beválthatatlan fogadkozá- sokkal, hogy a Délvidéken is csak őt fogom szeretni, épen, egészségesen jövök vissza, egyedül csak őrá gondolok.
— Vigyázz, mert ha csak rám gondolsz, könnyen beléd szaladhat egy puskagolyó — mondta saját szavain nevetve, de mindjárt ismét zokogásban tört ki. Aztán hirtelen elnyomta az álom. Ö aludt el korábban, aki keresztül- ment a Párizsból délnek igyekvő franciák minden nyomorúságán. Talán éppen ezért menekült az álomba.
Egy hónapig tartott a szolgálat. Épen, egészségesen tértem vissza. Az első este Magda hálóingben csak ennyit mondott:
— Snuki.
Teljesítettem a kötelességem.
KONCZEK JÓZSEF
Bazalthegy
Bazalthegy.
Lyukacsos kenyérkövek őrlik a lecsorgó ösvényeket.
Laza porpiramisok, homokcsóvák,
lemezes levelű cirregő erdő.
Birkák hátán a szél pehelyturzása moccan meg néha,
lenn, a bástyák mellett ágáló vadzab méz-sárgát villámlik.
Pikkelyes falu.
A gyíkszemű falu.
Tetők, tetők, tetők.
Porhamvas út.
Lapu.
A lapu beforrta az utat, szinte belenőtt.
Legyalult sziklák.
A szélbe foszlott felhők, mint a janicsárcsapatok rongyai.
A mezőn hűvös árnyék indul, füvek hátán végig sistereg.
Posztófejű buzogányok nézegetnek. Közrendű sereg.
S a fölbeivott koponyakelyhek, a történet, a mondai.
Ünnep helyett
A naptár lapjai, akár egy összevont szigorlat.
Indoeurópai
nyelvi gyökök, igemódok, jelzők, megnevező szavak,
feltételezettek, soha nem hallottak.
Lengnek, mint az idő lombjai.
Suhognak, mint a mesélő erdők.
Kisuhognak, mint az erdőkből a papír,
a papírból a naptár lapjai.
Átalakítatlan, eltakaratlan.
15
A görcsös, öklődö gyomorral is lebírhatatlan.
Egyetlen nyelvem emberszagú szavaival teleírhatatlan.
Fehér farú Európa színes aktfotóival beszaporíthatatlan.
Megírhatatlan.
Leírhatatlan.
öngyilkolva is kiirthatatlan.
Keverd a vérünket sűrűvé, termővé, te medencényi katlan.
így ordításba bénul száj —
(Az égen olykor szabályos lyuk van: „Hé, megraboltak!"
Talált tárgyakkal betapasztani?)
Ti zöldbe rándult délutánok! Este aztán megfigyelhető az ingaóra követésre méltó nyugalma. így bús fejünket hintáztatva
Néhol
festett famadarak kakukkolnak falakra szerelt odúkból, néhol
simulnak hasmeleg zsebórák, ugyanott
palacsintasütőt lenget a vén falióra és az ajtórésen kukkol.
Kedveseim! Az aranyszügyű nap mégiscsak átlépdel az ipari szemét fölött,
mezítlábtalp-tűzkerék, ágyékban összeforrt szerelmetes teremtőerő.
Gyalázhatatlan kelet. Magántulajdonná lappogatott pogácsaidő, palacsintaidő
fölé vivő.
Nekem gyenge levelibéka dobogdál összeboruló két tenyeremben, fejem fölött viszem, ő az időm, a rángatózó combok,
szétiszapbirkózott boldog asszonyölnek gyümölcse, emberben fogant ősmozgás, csecsemő, madáremberszárnyakkal kibomló.
Ügy járkálok itt, mint aki le van tartóztatva madárcsőrrel. Gondom a nincs.
Járok tehát föltartott kezekkel a szájéi, a fej fölött összeborult iszapszózatban.
Tündököl csuklómon s ketyeg a bilincs.
átélhetjük azt, ami van.
BELÁNYI GYÖRGY
Sibylla
(Részletek egy versciklusból)
Purificatio
Olykor sötétedik. Nem értem ugyan, hogy van ez, de gond nélkül beleveszek az éjszakába. Aztán már minden könnyű.
A madarak, a füvek, a fa és a bokor
mind egyforma lesz, csupán a kövek nem egyezkednek. Az éj leple alatt, mintha összebeszéltek volna, egyszerre csak meg- indulnak, ki-ki a párjával, és elgyalogolnak egész a horizontig. Nem tudni, mit
csinálnák ott. Egy biztos, másnap a felkelő nap élesebb fényt bocsájt a földre.
Valahogy mégis
Éjszaka a szelek kipakolnák. Odarakják a fát a fa, a füvet afű,s a követ a kő helyéibe. Minden elcsöndesül.
Megmozdítom ekkor magam —, bal vállamtól egész a jobbig mozgásba lendülök, egy darabban, akár a sötétség. És bent ugyanolyan lesz, mint odakint, ugyanaz a hallgatag, tömbszerű várakozás. Hanem az ég valahogy mégis elkülönül a földtől.
Vallomás IV.
Pontosan azt a nyelvet beszélem, amelyen a fű szól a fának, a fa a levélnek, és amelyen a madarak elhatározzák, az ég mely
pontját veszik hajnali, vad szárnyalásukkal célba.
17
Ami állandóan
Magamra zárom a világot. Nem fogadok senkit, jöjjön bár kelet, nyugat, jöjjön észak vagy dél felől. Nincs más esélyem arra, hogy elmondjam, ami állandóan történik velünk.
A kígyó árnyéka
Kihajóznak a levelek az esti szélben. Úgy ring, úgy himbálja magát a levegő
puha kezében mindegyik, mintha egy láthatatlan vízfolyam hullámzása tartaná fenn. Emelgetik fejüket a virágok, hosszú nyakát mind a fűszál, de most senki nem figyel erre.
Úsznak a levelek ősszel, a fák koronájára
függesztett éjszakában, ebben a sötét mederben, míg be nem lombosítják az eget is.
Reggelre aztán olyan meztelen a világ, hogy menekvésképp már csak a bűnbeesés marad neki.
Megyek
Akkora szél jár fel-alá
a csontjaimban, hogy időnként elcsodálkozom azon, mi köt még a földhöz.
Egy szokásom
Néha kimerészkedem a levegőre. Séta ez, afféle átmeneti állapot, amikor vagyok is, meg nem is vagyok.
Bár a kettő közül, vélekedek olykor magamban, valamelyiket mégis választanom kellene végre.
Aztán hagyom az egészet. Visszabújok kuckómba, és áldom az Úristent, hogy mekkora szabadságot adott nékem.
Akkor végre
Minden szót egy kicsit másképp kellene mondanom. Akkor végre pontosan azt jelentenék, amit egyébként is jelentenek.
1 9
IMRE
Szajla
(Tanulmányok egy regényhez)
A rossz Tarna-part
A rossz Tarna-part közönséges dűlőút volt.
a réten túl,
a falutól nem messze,
a csinált útról lehetett ráfordulni, a kis és nagy híd közt,
és egy másik dűlőútról, Halom alatt,
szántók járták ki rá,
hosszabb-rövidebb parcellák mindkét irányból, merőlegesen,
korábban ott folyt a Tarna, ezért hívták így,
de elkerült onnan, mert szabályozták, kivágták belőle a kanyart,
és egy kilométerrel odébb vitték a medret, ez régen történt,
de a néven kívül más is utált a helycserére, az út kissé kiemelkedett a lapály síkjából,
és két oldalán sokan konyhakertnek használták az enyhe lejtőt, mert ott még mindig termékenyebb volt a föld,
mi ott is kukoricát vagy krumplit termesztettünk meg babot, ' de így is megmutatkozott a különbség,
ahol valaha víz csobogott, és csík hemzsegett,
ott nagyobbra nőttek a csövek, a gumók, a hüvelyek, az úton ritkán mentem,
de emlékszem,
hogy kőkeményre hengerelték a kocsikerekek, szárazság idején nem repedezett meg,
és mindig örültem, mikor oda értem,
megálltam,
a vállamra vetettem a kapát, és átballagtam rajta, túlnan mindig jobb volt,
hamarosan homok váltotta fel a kötött talajt, könnyebben szaladt bele a vas,
el egészen a folyóig, mely ma is ott van, ahol akkor volt, de csak Tarna a neve, jó nélkül,
a rossz Tarna-part már a múlté,
mikor elvették és tagosították a földeket, ezt is feltörték,
mint a rét nagy részét, és másik utat nyitották, kicsit odébb,
a későbbi háztájikon keresztül, de ez már névtelen,
és nem emlékeztet semmire,
náddal benőtt árok húzódik mellette,
melynek ásásában Pista, a szomszédunk is részt vett, aki egy üzemi kiránduláson részegen a Dunába fulladt, ez azonban már más,
ezt talán csak én tartom számon.
21
TÓTH BÉLA
Pál bácsi
A radnai rendből, mint laikus barát rendszeresen járt hozzánk koldulni.
Egyszer karácsony hetében talált a falunkba csöppenni. Alig beköti éjsza- kára kisded szamarát Tanner Vendel istállójába, reggelre szakadt le akkora hó, a legjobb indulattal sem tudott kétkerekű koleszán kitájékozódni a szal- makazlaknál is magasabb hóbuckák közül.
Mit volt mit tennie, ott maradt. Marasztalták is.
Ünnep készülődött. Sült, főtt rotyogott minden házban a sokféle jó, ven- dégnek is jutó falat. Pál bácsi szamara is ropogtatta a réti kaszálásból gyűj- tött szénát, kirostált abrakot. Amennyi belefért. Ilyenkor isten lovának tisz- telték, nem hitvány szamárnak.
Gazdája sem éhezett. Valamennyi ház tisztességnek tartotta, ha a zsíros szőrruhájú koldus az asztalukhoz telepedett.
Ezekben a napokban a tanítóság kegyeletes élőképpel kedveskedett a lakosoknak. A műkedvelősök a betlehemi istállót ácsolták össze az iskola ösz- szenyíló tantermében és Pál bácsit szemelték ki Szent József megjelenítésére.
Boltozatos, kopasz feje, ősz körszakálla, szelídkés arca kívánni valót nem ha- gyott senkiben.
Háromnapos pólyás voltam, az ölébe ültettek, mint a názáreti ács fiát.
Az iskola falát majdnem szétdűtötték a szájtátiak, annyira szívükre szolgált a kép. Háromszor előtapsolták a jelenetet, pedig abban egy sóhaj el nem hangzik, egy moccanatra nincs parancs. Csak a nyeles lapáton fölvillanó gö- rögtűz sistergése hallatszik. Évek haladásával, ahogy a magam lábára álltam, megismerhettem Pál bácsit. Évente kétszer is végigrimánkodta a falu minden utcáját, s ha összetalálkoztunk valahányszor, édes almával, lószemű szilvával, csimbóknyi szőlőfürttel kedveskedett, mikor minek volt érő ideje. Nem felej- tette közös nagy sikerünket. Barátságunk egyre erősödött.
Iskolás gyerkőc voltam már, egy aratás előtti napon istentelen jégverés takarította be a mindennapi betévőt. Búzaszál lábon nem maradt a széles ha- tárban. A kukoricatáblákat a csutig belebunkózta a földbe. A fákat széthaso- gatta, miután termésüket semmivé tette, a házak födelét összeroppantotta, a falakról a tapasztást a vályogig lefeszegette, az ablakok üvegét szilánkká tette.
Alig dolgozott fél óráig.
Szülék, a szomszédok, az egész falu a végítélet bekövetkezését jajongta.
Most halunk éhen!
Mi, gyerekek segítettünk sírni. A felnőttekkel kóvályogtunk újra, meg újra látni a kárt. Nem hittünk a szemünknek. Ami mutatta magát kalászban, rügy ben, ágszaggató gyümölcsbőségben, az nincs.
Amíg az utcáról a kert alá mentünk, véltük, hátha rosszul látunk, hátha nem is igaz, hátha odalent virul minden.
Az emberek a kapufélfákba kapaszkodva panaszkodtak egymásnak.
Eközben látom ezüstösen szürke fülesével a faluvégről hangtalanul köze- lít Pál bácsi kolesza.
Ügy járt közénk, mintha hazajött volna. Azt sem tudom, mivel köszönt.
Ott termett az embergyűrű szélén. Szó nem hagyta el a száját. Nem is várták tőle a vigasztalást.
Éngem vállon fogott, s bizalmas suttogással mondta.
— Ne pityeregj, gyere velem koldulni!
Milyen a gyerek? Él az alkalommal.
— Mikor indulunk?
— Azonnal. Én húzom a gombos harmonikát, te szeded az alamizsnát.
Aztán ha megtanulod az éneket, együtt fújjuk.
— Kezdjük!
— Várjál, hékás. A te faludban mindenki koldus. Adni kéne nekik, ha volna miből. Itt most csúfolódásnak vennék a koldus szavát.
Életre kapnak újra. Vénségemre sokszor láttam ilyet.
Tyúktojásnyi jéggel tette semmivé Kondoros tájékát az égiháború. A ko- pasz földhöz verte magát fájdalmában a nép. Másnap a hajnalok hajnalával ásóra, kapára. Vetették a száznapos kukoricát, a kölest, tatárkát, a tarló- krumplit.
Még ennél is cifrábban bánt el a fölöttünk lakó egy ízben Medgyes, meg Csaba határával.
Nyári jégjáráskor, a mostanihoz hasonlatosan a földdel tett egyenlővé mindent a vihar.
Mit tehet a paraszt? Fölocsúdik, nekiáll, szánt, vet. Reménységesen bújik elő a csinkanti kukorica, a hamari köles, a sietős murok, a csicsóka krumpli.
Az emberek fölsóhajtanak. Megmaradunk!
És akkor hat falu ellen megint elpüföli őket a jég. Fogvicsorgatva, imák és káromkodások között újra csak szánt, vet, boronál és reménykedik.
Igaz, subában aratták a zúzmarás kölest, csákánnyal ásták föl az apró krumplit, de azért kitelelt mindenki.
Ugyan évekig nem vettek rámás csizmát, delin kendőt a vásárokban.
Jól elhagytuk a falumat, megteltem reményekkel. Holnap már apámék vetnek, ha eljön az ideje, aratnak, s én is keresgetek majd hozzá Pál bácsival.
Battonya felé vettük utunkat. Határi dűlőutak pántlikáztak a közbeeső faluk között. Lévésdombegyháza esett utunkba. Ott sem kéregettünk. A hatá- ruk törtkalászú búzaföldekkel, rongyosra vert kukoricatáblákkal, megragyáso- dott dohányföldekkel feketéllett. Azoknak sem kellett a koldus.
A falu ugyan sértetlen. Oldalt ment el mellette a jégfelhő pásztája, de a nép úgy állt kint fürtökben az utcákon, ahogy nálunk. Nem csúfoltuk őket koldusi nótákkal.
Amúgy is csak Lévés a falu, ami Pál bácsi szerint azt jelentette, hogy leves. Mivel ezek a legjobb termések idején is levesen élnek. Azért lévés, mert abból annyit ehetnek, amennyi beléjük fér. Következett Nyikszprót. Határa vidáman virult. A búzaföldeken javában kaszáltak az aratók, a kukoricák zöldelltek.
Nyikszprót Pál bácsi szerint Nincskenyér falva. Onnét kapta csúfondáro- san igaz nevét, hogy itt aztán nincs kenyér jégverés nélkül sem.
— Ezeket nem sújtotta a jég, itt gyerekem, rákezdjük a keservest.
Ahogy az első házat elérjük, húzza a gombos nyekergőt. Előre ereszti a hangját.
Sarokvasán csikorgó kiskapu nyílik, hajlotthátú nénike papucsol belőle felénk, kezében kis hegyes kés. Pál bácsi rám szól.
— Kapd elő a zománcos findzsát.
23
A néni búzaszemnyi zsírt hozott a késhegyen, aggódó figyelemmel törölte a csupor szájára. Szép köszönet érte és hálálkodás.
— Ezerannyi jusson érte!
Csacsizunk tovább. Fél utcahosszat is szól a gombos. Lélek nem rezdül, mire szeplős arcú kisgyerek botorkál elénk, fél kanál lisztecskét tolva maga előtt. Valaki kapu mögül vigyázza lépteit. De neki is hála, köszönet és kíván- ság ezerszer annyira!
Szól a gombos, szalad előttünk, beszolgál minden házba, utolér minden otthonlévőt.
Kerülközik egy cső kukorica, egy tojás, egy szem főtt krumpli, egy karéj kenyér.
Minden adománynak illő zacskója, zsákja, kosara a kolesz farában.
A csacsi kitanult szamár. Valahány adakozáshoz szó nélkül megáll. Érti az emberi beszédet? Amikor az ezerannyira szó elhangzik, indul. Fülét hátra csapja, aztán előre vigyáz vele.
Nagydombegyháza felé haladtunkban Pál bácsi hangosan gondolkozik.
— Na, majd ezek a gazdagok kinyitják a bugyellárist! — Három síp hangja egyszerre gurul előttünk, ahogy beérünk.
Itt már egyfillérest is kapunk. Néhol három-, kétfillérest egy marékkal.
Itt-ott fehér tízfilléresek pottyannak.
— Fillérből a pengő!
— Én pengőt nem látok — évelődök vele.
— Ö, annak nagy foga van. Az másfél napi napszám. Akkora bűne nincs itt senkinek, hogy pengőssel akarná jóvá tenni.
De az egyéb bővebben csurran. Frissiben sült rózsás cipó, evésnyi füstölt szalonna. Tojás.
Végigvánszorogtunk vagy húsz utcán, mire a battonyai út felé kanyaro- dott az erre is járatos csacsi. Otthonosan állt az utolsó házbeli kocsma elé.
Két csapláros legény kijött, leemelték a liszteszsákot, a tojással teli póvá- lyost, a krumplis kosarat, vitték mázsára, hozták az érte járót. Pál bácsi meg sem mozdult. A pénzt számolatlanul tette a nagybélű, füles bádogpörsölybe.
A szamár, talán a megszokott csörrenésre tanultan, megindult a délutánodó battonyai úton.
Megyünk némán hosszú kilométereket az elnéptelenedett határban, ami- kor sebes vágtában robog mögüllünk valami megvadult lovas kocsi. Nagy port vágva áll meg előttünk. Szamarunk se té, se tova. Mire kibodorodnak a porból, hát uramfia, kit látok? Anyám ugrik le Busa szomszéd kocsijáról, s hamari kézzel marékolja el a füles kantárszárát, de se déjcsértessék, se agyon- isten, hanem szokatlan hevességgel reccsent rá Pál bácsira.
— Szégyölhetné magát okos ember létére, hogy ezt az embercsimaszt a nagy riadalmunkban elkóborította a háztól. Hogy is töhetött ilyent? Hát nem egy napja ismerjük egymást!
Szavai közben eleresztette a csacsi kötőfékjét, éngem kifeszigetett a ko- leszból, föltuszkurált a lovas kocsira.
Pál bácsi se holt, se eleven.
Busa szomszéd már meg is fordult velünk a visszamenő útnak, s csöndö- sen megállította lovait, mire Pál bácsi fölocsúdott.
— Már meg ne haragudjon Juliska, nem akartam én a maga fiának rosz- szat. De ennek a tanultságának a maga gyereke még valamikor hasznát ve- heti.
— Ne »^ia a teremtő!
— Ne adja, nem kívánom neki, hanem maga is tudja, ahány kenyérkere- set, annyi darab kenyér. Nézze, odaadok 50 fillért, ennyit megkeresett mellet- tem, meg a kosztját. Itt van, Juliska.
— Ugyan Pál bácsi. Miért pirítja a képem bőrét?
— Ne vesse meg, együtt koldultunk. Vele haladósabban jártuk alamizsnás utunkat.
— Tegye el, Pál bácsi, vegye úgy, hogy én adtam.
— Nem szemrehányásból mondom, maga Juliska tízszeri kopogtatásom- ra sem adott ennyit. Tudom, ki mennyit szán, annyit ád. Kérni szoktam, nem követelni.
De ha már ennyiben tartunk, megmondom, a koldus sem úgy terem ám, mint a vadalma. Arra születni kell. S ha mellé áll tanítómesternek Pál bácsi képében a muszály, abból lesz az érdemes kéregető. Annyit megmondhatok, nem is vigasztalásul mondom, de igaz szívből, hogy jó kódus lenne a maga fiából. Ebbe belenyugodhat.
Kutya bácsi
Gyalupadnyi távolságra dolgoztunk egymás mellett Martonosi műhelyé- ben. Igaz nevén Mangár Jánosnak hívták. Tudott olyan hallgatag lenni, akár az utazó csillag. Ka szerszámai nem beszélgetnek, azt lehetett volna hinni, hogy a szomszéd padnál nem mozog senki.
Annyi időre meg nem állt, hogy a száját megtörülje. A műhely pora úgy teiepült hajára, szemöldökére, pilláira, szája prémjére, ahogy rég használt szerszámokon megül.
Valamikor Aradról lépett át a katonai szolgálat elől. Ám itthon tíz tete- iével megadta az árát. Sor idejét a negyvenhatosban töltötte. Leszerelése után Martonosi mester visszavette. Mint valahányszor, ha nagygyakorlatok- ról nyaranként visszaeresztették.
Mangárnak nem kellett bérgép, szabász, épületlakatos, üveges és mázoló.
Egy személyben maga megcselekedett mindent.
Martonosi szombat esti fájront után annyit mondott Mangárnak, hogy száz darab négyszemű szimpla ablak, két szárnyra készüljön. Hétfőn hajnal-
óan már a fás színben válogatta a hozzávalo matériát. Egész héten fűrészelt, gyalult, csapozott, vasalt, grundolt, üvegezett. Szombaton délután száz pu- szilni valóan szép, csillogó szemű szimpla ablak állt glédában.
Nem láttuk örülni, se szomorkodni, kocsmába, moziba menni. A raktár forgáccsal tömött priccsén aludt, rongypokrcccal takaródzott. Gondoltuk, valami mélyre temetett titka lehet, amit egész életében gyászol.
Nyári nagygyakorlatokra indultában annyit bökkentett Martonosinak:
— Visszavesz?
— Gyöjjön. Itt a helye!
S mindig úgy jött, mint aki hazaérkezik. Akárhány hónap után, akár- milyen napszakban érkezett, állt a padja mellé, ujjbögyeivel° megérdeklődte
25
szerszámai élességét, citlinggel megvakargatta a fa fogantyúkat, hogy az enyv- pikkelyektől tiszták legyenek.
Katonai kalandjait nem sóhajtozta föl, nem dicsekedett velük.
Megjárta Erdélyt, Délvidéket, Fölvidéket.
A mester aranyoskodott vele.
— Se vitézi érem, se menyecske, se semmi?
A vállát rándította.
Aztán a frontok tűzvonalait lakta. Soha egy láhori lapot föl nern adott.
Tudott írni, olvasni. Az összerajzolt munkadarabokra ceruzázott jeleiből lát- tuk. Alsó, fölső, jobbos, balos.
A háború második évének decemberében megjelent. A vállából marék- nyi gránátszilánkot szedtek ki. Ezen nem sziszegett.
Feküdt a raktári priccsén, rongypokrócával takarózott. Azután vissza a frontra.
A háború utolsó évének őszén kolozsvári hadikórház is curikkolt már.
Betegszállító kocsin odahozták a Valéria téri műhelyünkhöz, ölben emelték, fölültették a gyalupadjára. Nem volt lába. Nadrágja két szára a hóna alá varrva. Teli, piros az egészségtől, tasla bajsza gondozott, frissen borotvált.
Látásától belénk fagyott a szó. Martonosi mester a fejét vakarászta.
— Ej, János, magával jól kibasalikimozott az életi Most mi lesz velünk?
— Még én, mester úr, nem is panaszkodhatok.
A kolozsvári kórház hadisebészei odá'g vitték már a tudományokat, hogy kéz és láb nélküli katonatársaimat is életben marasztották. Levegőzni kötél- hálóban akasztották ki őket az emeleti ablakokba, ahogy a kalitkás kanári- kat szokás. Olyanok voltak, mint a frissen öntött porcelánbabák, mielőtt rá- juk fűzik a végtagjaikat. Éltek. Csak abból látszott, hogy pislogtak. Forgat- ták a fejüket.
Az lesz velünk, hogy majd dolgozunk, mester úr!
— Persze, hogy dolgozunk. De hát asztalos láb nélkül semmi! Meg a vá- sárlókat is elvitte a háború. Kinek kell az ajtó, ablak?
A fakereskedések üresek, egy vasszöget nem tudok venni, az ablaküve- get zárolták a bombakárosultaknak. Ezeket a katonaságot megúszott leszek legényeimet is szélnek kell eresztenem. Nem tudok kenyeret adni nekik.
Egy szóval sem hazudott a mester. Azon a héten elmentünk az átokházi erdőket nyűni. Disznónak való apró krumplin éltünk, amit olykor csapdába fogott göthös nyúlfiakkal dúsítottunk. Lestük a háború amenját.
Mangár Martonosi kegyelemkenyerén maradt.
Amikor az ágyúk szava már elköszönt a mi tájékunknak, beóvakodtunk a városba.
A leégett tetejű Baross gimnázium üszkei közül szedtük ki a tanulópado- kat. Tűzből kimentett alkatrészeikből újítottunk egyet. Feketék voltunk, mint a kürtődugó.
Fűrészreszelőért mentem Bruckner vaskereskedésébe. Mangár ül a sar- kon, cipőpucoló pulpitusocska előtte. Cipőfűzőt, sztaniolcsomagolású hadiboxot, bagariát, subickot árult. Sipkalevéve köszöntem neki, Jani bácsi! Megörült.
Kuntsaftja nem volt.
— Tedd a dobozomra a patádat, hadd pucoljam ki a bakancsodat!
— Ugyan. Nem ér az a lyukas talpú, fűzetlen annyit, amit a subickba köp.
— Nem pénzért teszem. Barátságból.
— Köszönöm, ne.
r— Szégyőllenéd?
Attól kezdve ha nem is naponta, hetente, akár villamosablakból is lát- tam, rendületlenül ült a sarkon. Mehettem hajnaltájt arra, vagy késő este. És vasárnap. Láttam hideg őszi záporozó esőkben. Köpenye körül a földön elte- rülve.
Akkori mesteremnek, Klivinyi Barnabásnak fölsütött a napja. Pesti ro- mos háza sortatarozásában vállalt kétutcányi munkát. Aki élt, mozgott, fa- cérkodott az asztalos iparban vele ment. A nyár hajtott bennünket haza.
Itthon is rügyezni kezdtek a lehetőségek. Klivinyi megunta a pesti ku- csorgást, a városban is medrébe térülgetett az élet.
Megyek Bruckner üzlete előtt, Mangárt nem látom. Kérdezem a boltos- legényeket felőle. Nem tudják a sorsát. Hallottak róla, mint katona a ká- véról.
Klivinyi alsóvárosi munkára vezette műhelyét. A Világos utcában há- ború bajaiból kikecmergő gazda házának ajtóját, ablakát szereltük, szobáit hajópadlóztuk. Egy hétnél is tovább eltartott ottani munkánk.
A gazda, megelőzött valaki lehetett, mert valahány evésidőben megembe- relt bennünket asztalával.
Beszédes volt, nem csak a neve szerint. Hátratett kézzel, tán szórako- zásból ügyelte műveskedésünket, kezünk, szavunk járását. Nem okoskodott velünk.
Egyszer valamelyik segédnek Mangár neve jött a szájára, hogy szokta vízi mértékbe állítani a párnafákat. Beszédes fölfigyelt a névre.
— Ugye, bizony, nem sok Mangár nevezetű asztalos szaladozhatott Sze- geden. Ismerték tán?
— Dolgoztunk vele. Miért kérdi, maga is ismerte?
— Igen. Nem elég jól.
— Hogyhogy?
— Az elejéről kezdem.
Tavaly őszön, valami vész esett a kutyákba. Elvitte őket utcahosszat.
Annyira elkutyátlanodtunk, hogy hirdetést tettem az újságba, jó házőrzőt ke- resve.
Másnap megáll házunk előtt egy öreg konflis, a kocsis beszólt, hogy jöjjön ki a gazda, egy úr akar vele beszélni.
Kimegyek, Mangár ült hátul, kezet ád, mondja a nevét, meg azt, hogy a hirdetésre jött.
Szájtáti gyerekeim ott nyüzsögnek.
Utcánkban újdonság a hintó. Nézek a kocsiba.
— Hol a kutya?
— Én lennék az — mondta szemembe akasztva könyörgő tekintetét.
— Ne bolondozzon. Be van rúgva?
— Sosem ittam életemben.
Mozgolódni kezdett az ülésen, öléből lecsúszott a pokróc. Akkor látom, hogy nincs alatta láb.
— Nézze, én kutyát keresek!
— Én meg kutyának kínálkozok. Ami ételmaradékot, szállást a kutyá- nak szán, én azzal megelégszek. Ha akarja nem is szólalok meg ember han- gon. Ugatol^ ha kívánja.
Megállt bennem az ütő. S míg csendben nézem a nyomorultat, hallom, kordul akkorát a gyomra, akár vihar előtt az ég. Ez nem ehetett egy hete!
— Jöjjön be, megvendégelem.
27
Fürgén kászalított le a kocsiból. Méteres deszkalapot támasztott a hág- csónak, a törzse alá szerkesztett vastag talpbőrön csúszott a földre. Aztán két karját maga mellé feszítve, törzsét előre lökve araszolt befelé a hantosra fagyott havas úton.
— Én magát embernek látom. Fölfogadom a domaszéki földemre tanya- pásztornak.
Megegyeztünk. Önni, inni valót adok, havi harminc pengőt.
Fölpakoltunk a kasos szánkóra, másnap kimentünk. Jött a nagyfiam, rak- tunk vályogból olyan tűzi készséget, amit a földről elér. Elvágtuk az asztal, a szék lábát. A havakat ellapátoltuk, jó egészséget kívántunk neki.
Abban maradtunk, hogy hetenként kinézünk. Hozzuk neki a főznivalót, a lámpába való petróleumot.
Űgy is cselekedtünk. A lovakat is járatni kell, kiszánkózunk az első rá való héten. Már két kóbormacskát maga mellé szelídített.
A második héten mentünk, vittük a tarhonyát, a krumplit, a füstölt húst. Pördi szomszéd éppen ott tanyázott a meleg konyhában, kártyáztak erősen.
Harmadjára, keményre fogott az idő. Űj havak is estek, a lovakat jártatni kell, megyünk kifelé a gyerekekkel.
Nem csak a szánkózást követelték, de kutya bácsi látását. Mivel maguk között gyerekésszel kutya bácsinak titulálták Mangárt, első ajánlkozása ré- vén.
Karácsony szombatja volt. Az asszony fonatos kalácsot, hájas kiflit pa- kolt, borcskát, gyertyás fát, töltött káposztát, hurkát, kolbászt.
Nincs az én tanyacsőszöm sehol. A konyhában, ahol lakott, tuskó tüze hamvadozott, a macskák a kemencenyakon riadoztak. Ágya bevetve, edénye elmosottan leborogatva.
Hová mehetett? Nem szokott eljárni. Szólítgatom a ház körül. Hahózok egyet, kettőt. Éjszakára fasorba húzódott fácánkakasok válaszoltak. Pördi szomszédék tanyája egy hujántásnyira az enyémtől. Áthajtok. Behúzódtak mindannyian a kemencepadkára.
Ajonistenelésemnek nemigen örülnek. Szokatlan a zavar.
— Nem tudják, hol a tanyacsőszöm?
— Tudjuk is, nem is.
— Jaj, de rejtélyesek!
— Mondják, ameddig tudják.
— Reggel még hazamentünk a piacra. Napok óla készülődtünk, tudta a csősz szomszéd szándékunkat. Mondta, hogy őneki is lenne intéznivalója oda- bent, ellenne a kasfarban.
Jó fészket tettünk szénából, a hajnalok sötétjével elindultunk. A meleg- kútnál lekéredzkedett a szánkóról azzal az igével, hogy délutáni visszaindulá- sunkkor ott vár bennünket a vasas sarkán.
Mentünk is, ahogy megegyeztünk. Mangár sehol. Kérdeztük a boltban.
Nem látták. Kérdeztük a trafikosnál, a vízárustól.
De hát nekünk mennünk kell. Estére a jószágot, gyerekeket ellátni.
Nélküle jöttünk haza, szomszéd! De azzal a reménységgel, hogy csak ma- gukhoz araszolhatott el a Világos utcába. Tán a karácsonyfa alá áhítozott.
Tán mire hazaérnek, már várja magukat a kapuban.
Nem várt bizony. Másnap már kihajtottam a tanyára, hátha valami al- kalmi szánkós kivitte.
Minden az előző napi mozdulatlanságban. Rosszat sejtettem. Nem kutya, hogy elkóboroljon. Mentem a rendőrkapitányságra. A személykutató iroda csak hétköznap tart nyitva. Harmadnap, ahogy nyílik az információs hiva- tal, első vagyok a kérdésemmel.
öreg, pápaszemes vöröskeresztes nővér matat a szürke papírlapok között.
— Mondja még egyszer a keresett nevét?
— Mangár János.
Hamar odatalált.
— Mangár János hadirokkant, szombatról vasárnapra virradóra Bruckner vaskereskedő üzlete előtt a falnak dőlve megfagyott. Teteme a Derma barakk- kórház halottas házában. Temetéséről később.
— Rokona volt?
— Tanyacsőszöm.
— Ügy. Vállalja a végtisztességet?
— Emberem volt, nem kutyám. És bűnöm, hogy nem hívtam be karácsony estére a házamhoz. Most is élne.
2 9
