BISZTRAY GYÖRGY: KANADAI MAGYAR IRODALOM

Bisztray György módszerét két szóval jellemezném: radikális és elmélyült.

Nemcsak a magyar—kanadai irodalmat ismertető kötet született meg ezzel a könyv-vel, hanem egyúttal annak — ha nem is elfogulatlan, de kétségbevonhatatlanul mű-értő — kritikája is. Bisztray szemérmetlenül söpri félre figyelme fókuszából a do-hos, álmos irodalmot, bocsánatkérést mellőző nyerseségéhez csak Kemenes Géfin Lászlónak a kritika feladatáról írott (az Arkánum 2. számában megjelent) tanul-mánya hasonlítható. Ennyit előlegül.

Természetesen a könyv nem „csak" irodalomról íródott; szót kapnak benne né-pünk nagy „sorskérdései", ahogy ezt mostanság „mélymagyarul" fogalmazni szokás.

Könyvét áthatja a fontos felismerés, hogy e három kérdés: mit jelent magyarnak lenni, mit jelent magyar írónak, illetve magyar emigráns írónak lenni, hetedíziglen összefonódik. Ezzel a felismeréssel tágas eget borít (a Mészöly Miklós argógyűjtésé-ben olvasható „kupoladuma" nélkül) a kanadai—magyar irodalom látszatra szűk

„háztáji" parcellája fölé. Az egységa közös csíra megtalálása biztosítja a téma spirális gazdagodását. Bisztray leleményesen tár fel összefüggéseket ultraibolya-szálakkal kapcsolódó evidenciák között — a kérdőív pszichoanalitikus jellegében is megmutatkozik ez az előítéletek helyett utósejtelmekkel működő képzelet, mely érintkezési pontokat képes képezni ősfélreértések szigetei között.

A magyar identitástudat zavarai az összefüggések hálózatának egyik göbébe csomósodnak az irodalmi modernség problémáival. Hamvas Béla idilli népnek ne-vezi a magyart, Berzsenyit pedig a méhes filozófusának „Dél és Nyugat géniusza"

című írásában. „A méhes a meditáció helye... Ez a délnyugati táj egészében félig alvó: csábít és altat, mint egy szunnyadó szirén..., a méhes az ébren alvás he-lye . . . Alig emberi élet ez már így ..." Délibábdédelgető (ön)kritikátlanság, tespedés, illúziók, a létezés archaikus mosolya. Következésképp: konzervativizmus. A tétlenek kalózfantáziája hősi nagyságáról ábrándozhat: „such as trust, loyalty, flamboyant heroism and fatalism", e nemes (hogy mennyire „nemes", az a magyar történelem-ből messzire kihallik..." nemzeti karakterben lelve föl kudarcaink álmagyarázatát és gyógyírját. Ez a magyar nemzeti mentalitás többre becsüli a szárnyas költészetet az elemző prózánál, a finálét cselekvő összecsapások aktivitásában kiforró drámá-nál, többre a népiesek „tőrőlmetszett" egyszerűségét a széttartó ellentmondásokból összeötvözött urbánus komplexitásnál. A költészet nagyzolási vágyában a politikai útmutatás, az erkölcsi példaadás koturnuszáról (hordó)szónokol, nemritkán művészi áttételesség nélkül éppen azoknál, akiket „legnagyobb" jelzővel illet irodalomtörté-netünk, mert a költészet ( irodalom) nálunk nem lehet esztétikai „action gratuite", hacsak nem akar bűnösen felelőtlennek minősülni. Az ún. „kritika" (az a fajta, amit Bajza József a „szolgai csúszás lelke"-ként jellemzett) szítja tovább ezt az önriszáló negédességet, ami alkalmas a magukat váteszként ártatlannak képzelőket ártalmat-lanná, más szóval politikailag hatástalanná szelídíteni.

Az otthon vérré vált (védő várnak vélt) szellemi röghöz kötöttség (fixáció egy hamis nemzeti portréhoz és egy pennával lovaggá ütött költői felséghez) fogja az emigrációban megteremteni az izolációra görcsösen törekvő „tokbabújt embert", aki kötelékeit elszakítva sem képes az inspiratív másság forrásvizében felfrissülni. Visz-szahúzó hagyományoktól hátrányos helyzetű emigránsként és szándékolt — vagy

önkéntelen — elszigeteltségük ellenére ezek az írók éleslátó kritikát képesek adni

— néha rosszindulatú, az arányokra nem ügyelő naivitással — a befogadó ország társadalmáról, kulturális, erkölcsi állapotáról; hiperkritikusan a helyi hipokrízisek-kel szemben. Valószínűleg valamennyi, a „prosperáló Nyugat"-ra vetődött európai emigráns értelmiségi osztja Joseph Brodskynak a Nobel-díj átvételekor tartott be-szédében mondottakat: „Living in the country I live in, I would be the first prepared to believe that there is a set dependency between a person's material wellbeing and his literary ignorance..." („Élvén az országban, amelyben én élek, elsőként volnék kész hinni abban, hogy van valami állandósult függés, egy személy anyagi jóléte és irodalmi tudatlansága között...") Lehetséges, hogy Faludy György

„New York felé" című versének a „Búcsú Amerikától" című verssel összevetve ki-ábrándultabb hangjáért valóban a költőben végbement változás felelős, abban az értelemben, hogy az észak-amerikai életforma nyavalyáiból (melyek persze mint bárányhimlő viszonyíthatók egyebütt pusztító rákfenékhez) többet vesz észre!

A „kétirányú harc" megkezdődik. Az óhaza „pártosság", „elkötelezettség", „építő kri-tika"-szólamaival sújtott írói Kanadában a „bármit-kimondhatsz-ezért-fölösleges"

cifra nyomorúságára eszmélnek. Oda a szellem kiváltságosainak népvezér-méltósága.

Remekül jellemzi a magyar íróknak a kanadai realitástól elszakadását (tudatos különbözését?) Bisztray kérdésére (mi az itteni magyar írók számára fontosabb: az anyagiak, vagy a társadalmi presztízs) adott válasza. Hogy az emigráns írók a si-kert nem „piszkos anyagiakkal" mérik, ugyanannak a kantiánus magatartásnak szü-lötte, mint az a vélemény, hogy az irodalom erkölcsi funkciója elsőrendű, szemben a szórakoztatóval. Az elidegenedésnek egészen szokatlan alakzatára bukkanunk az emigráns életforma vizsgálatánál, ami túlcsap a marxi, vagy egzisztencialista meg-fogalmazások övezte horizonton, túl Bisztray hármas („uprooted" = gyökerestől ki-tépett, „replanted" = újraplántált, és „rootless" — gyökértelen) csoportosításának gyepüjén. A 20-ik század új életformájává lett emigráns létezés rendszerré szerve-ződő problémasokasága barázdálódik egyre gazdagabban, megteremtve az „útitárs"

„együttgondolkodók" harmadik rendjétamelyik túlléphet a „jobb—bal", „Nyugat—

Kelet" dichotómiáján. A kanadai magyar írók tiltakozása a típusba sorolhatóság ellen tekinthető egy félreértett individualista szemlélet visszfényének Spinoza „Eti-ká"-jának utolsó szavaihoz hasonlóan, amelyek azt nevezik „értékesnek", ami „ritka"

— hiszen végül is minden erkölcsi tanítás mi másra törekszik, mint az alapelvek általános elfogadtatására és főképp gyakorlatára. De ez a makacs, hiúnak tűnő el-lenszegülés talán mélyebbre világít: mintegy öntudatlan jelzése lehet annak, hogy a magyar emigráns írók lappangón érzékelik sajátos státuszuk potenciáját, melynek helyzeti energiájával azonban még nem tudnak mit kezdeni a „par excellence" iro-dalom felől. Eleddig csak meghasonlottságuk gyötrelmeit panaszolták, jobbára ön-maguknak. Gyökértelenségüket okozó csalódásuk valójában abban gyökeredzik, hogy azt a szabadságot, amit otthon áhítottak (mely a polgári forradalmak szabadság-követeléséhez idő [szerű] tlenül rögzül), Kanadában sem találhatták meg, mert mostanra itt, ez, így „outdated" lett. Ez a szabadság itt a hús-vérként megtestesült ideák árnyékát veti. Kanada, ez a hirtelen nagyranőtt kamasz, nemcsak saját törté-nelmének, de történelem tudatának is jóformán híján van. Naivitása nemtörődömség, kollektív amnézia, amelynek grand Canyonjába a teljes eddigi európai (és világ!-) történelem zuhant visszhangtalan. Ártatlansága éppcsak-nem-rosszhiszemű tudatlan-ság, juharlevéllel fedezi (ál)szemérmét, mely a „take it easy" érdektelenségét sö-tétli. Azonosulni ezzel a szabadsággal magyar múltunk, és vele jövőnk megtagadá-sát jelentené.

Míg a magyar író hazájában a szabadsággal mint nem mindig megélhető lehe-tőséggel szembesül, addig a nyugati demokráciákban tanúja lehet a folytonosan el-szalasztott lehetőségek szabadságának. A nyugati író, noha mindenről szabadon, cen-zúrálatlanul (a cenzúranélküliséget abszolút komolyan szó szerint értve, nem mint alkotmányban foglalt szónoki fordulatot a „kivéve, h a . . . " orv kitételével) beszélhet, többnyire a jóléti társadalom lagymatag kérődzője — ellentétben hányatott gyomrú 101

keleti rokonaival —, akinek alkotói termése a haszonállatok tej hozamához mérhető;

útzáró sorompók irányadása nélkül provokálatlan-gyanútlanul forgolódik önössége körül. A kelet-európai író sokkal több „dignity"-vel rendelkezik, mint nyugati de-mokráciákban élő társai, mivel a legcsekélyebb eredendően szabad művészi meg-nyilvánulása is aránytalan kockázatvállalásra szorítja őt, ennélfogva olyan erkölcsi kvalitások, mint bátorság, a megalkuvást elvető következetesség, hűség a lelkiisme-rethez számára megőrzik hamvas bájukat. Hogy aztán a túlajzott önbecsülés ope-rettszereppé szégyenülhet, e tény futólagos említése itt elég.

Bisztray könyve lélektani térkép a szellemi felfedező-hódító hadjáratról, melyet a magyar emigráns írók tollal kezükben vívnak, és amely elől nem térhetnek ki, ha mesterségüket folytatni akarják.

Bisztray lebilincselően elfogult a modernek javára; majdhogynem „elkötelezett".

Vitéz György pesszimista állítása ellenére ( avantgarde költőnek ritkábban akad támogatója, mint a kígyónak tyúkszeme"), a korszerű, kísérletező irodalom kiváló mecénásra talált Bisztray Györgyben, akinek igazságtalansága könyörtelenül igaz-ságos. A próteuszi megújulásokra képes Tűz Tamás, valamint Kemenes Géfin László és Vitéz György kulcsfigurái a könyvnek; iróniájukat, mely az „értékek átértékelé-sének" ambivalenciák közt oszcilláló eszköze, Bisztray szakavatottan méltányolja.

Célja érezhetően nem egy lexikálisan hiánytalan adattár közkézre bocsátása, hanem az, hogy könyve a kanadai—magyar XX. századi irodalom első korszerű kritikáját nyújtsa.

A könyv egy helyén a szerző ezt a meghatározást adja a nyelvről: „language is more than a set of signs... Language is a living, complex, ever changing and growing organism...". A nyelv tehát élő, összetett, örökké változó, növekvő szerve-zet. Mi más lehet az irodalom ezek után, mint a fejlődésében végtelenbe mozgó, ka-landosan kísérletező, a teljes, a mindenható élet? A múlt fixációitól merev ízületű magyar irodalmi ízlésnek nincs alibije többé, hogy új környezetének sokarcúságától sze(lle)mét elfedve otthoni meghasonlottságával gyengéden bánjon. A költők közül Tűz Tamás, Zend Róbert a „Montreali Kör", és részben a „gyökértelenek" viszony-lag fiatal, Kanadába 56 után érkezett nemzedékének egyes tagjai; a prózában Miska János és Sárvári Klára; a drámairodalomban a kiadatlan műveket hátrahagyó Ke-recsendi Kiss Sándor példázzák a hazai irodalom valóban európai nívójú, és nem a művészetben — dilettáns ideológusok által — annak kikiáltott alkotóinak meg-szüntetve-megőrző, kritikusan beilleszkedő, nem csupán helyi érdekű pályák háló-jába találó eredményeit. Mindazonáltal ezek az emigráns írók nem élvezik azt az (el)ismertséget Magyarországon, és azt a figyelmet Kanadában, ami érdemelten megilletné őket. Kanada „kulturális mozaik"-ot teremteni vágyó buzgalma hatás-talan marad, amíg a kanadai multikulturális szervezetek (vagy a magyar emigrá-ció!) nem tudnak intézményesen gondoskodni megfelelő minőségű műfordításról — mert ez nem egyéni feladat kell legyen, amiben például Faludy György sikeresebb-nek bizonyult, mint mások (Bisztray ezért hatáozottan neheztel rá, meg azért is, mintha Faludy néhány itteni pályatársával kizárólagosan kisajátítaná az angol nyelvű antológiákban a kanadai—magyar irodalom képviseletét.) Pedig Faludy nevét bátran tarthatná magasra könyvében Bisztray, mint egyikét legjobbjainknak, aki-nek igazán nem lehet bűnéül felróni, hogy Nobel-díjra jelölték, és hogy versgyűjte-ményét, valamint „My Happy Days In Hell" című kitűnő memoárját angolul olvas-hatják a magyar nyelvet emigráns irodalmunk kedvéért megtanulni rest észak-amerikiak. Nem helyén való nekünk magyaroknak „lepontozni" őt, mások mellő-zöttségét méltányossági alapon orvosolandó, inkább örvendeznünk kellene és „ki-használnunk" az egész otthoni és itteni magyar irodalom üdvére mindannyiunkat szolgáló dicsőségét. Itt jegyzem meg: „csípős célozgatás helyett szívesebben olvastam volna Bisztray tollából (ha nem is aprólékos) összehasonlító elemzést Faludy „Ave Luna", és T. S. Eliot „The Waste Land" című költeményei között; ugyanígy a

„Montreali Kör" tagjaival kapcsolatban a párizsi Magyar Műhely művészi profiljá-nak tüzetesebb leírását, a kanadai magyar emigráns irodalomra kisugárzó hatása

milyenségét — végtére a könyv angolul íródott, így olyanokhoz is eljuthat, akik a párizsi folyóirat létezéséről sem tudtak eddig. De ezek a befej ezetlenségek, lássuk be, jobban sarkallnak a téma újbóli, más szempontokat fölvető vagy részletproblé-mákat kinagyító feldolgozására, a szellem pomogátsi kirakós játékára történelem-szétdarabolta elemekből, mint a legcsiszoltabb lekerekítettség. És amennyiben helyt-állók Kemenes Géfin László szavai — miszerint: „Csak egynek nem kegyelmezünk, akinek kezében nem füstölő van, hanem mérce, a művészetért élő, azt szabadon vizsgálni merő és tudó kritikus mércéje —, Bisztray György sok ellenséget szerzett magának ezzel a könyvvel. Illesse dicséret érte! (George Bisztray: Hungarian—Ca-nadian Literature. University of Toronto Press, 1987.)

Szép, szimbolikus címet talált a Szépirodalmi Kiadó a Nyugat-európai és tenge-rentúli magyar prózaírók antológiájához. Domahidy András kitűnő elbeszélésétől"

kölcsönözték a kötet címét, amely már eredeti helyén is jelképes tartalmakat hor-dozott. Ahhoz, hogy a dió tartalmához, beléhez hozzájussunk, ketté kell választani a diót, s az egyetlen dió így két dióhéjjá oszlik. Különválik, ami összetartozott, ami együtt nőtt fel. A kérdés: összetartozhat-e továbbra is, s ha igen, miként, az a két dióhéj? Az elbeszélésben az a férfi és nő, akik Magyarországról elsodródva messze kerültek egymástól is, a hazától is, s az újra találkozás fölveti az újrakezdés, az ismét összetartozás lehetőségét, s e lehetőség kérdésességét is. S tovább általáno-sítva az antológia egészére: a nyugati diaszpórában élők, s az ő kultúrájuk, az ő irodalmuk tartozhat-e s miként az anyaország kultúrájához, irodalmához?

E kérdésre ma eléggé egyértelmű a válasz: természetesen tartozhat, sőt tartoznia kell. A Magyar Népköztársaság mint a magyar anyanyelvűek anyaországa gyűjtő-medencéje mindannak, ami magyarul születik. S ami magyarul születik bárhol a világon, az akarva-akaratlan mindig kötődik az „óhazához", akkor is, ha a mű szerzője esetleg sohasem élt tartósan anyanyelvének földjén. Mert nem a lakóhely a döntő, hanem a nyelv, s az a kultúra, amely elválaszthatatlan e nyelvtől.

Tudjuk jól, hogy ez a ma természetesnek ható igenlő válasz csak a legutóbbi években hangzik ilyenképpen. A szokásos éppen az ellenkezője volt, s nemcsak a közelmúltban, hanem az egész huszadik században. Trianon óta egymást követték a kényszerű és az önkéntes emigrációs hullámok, s aktuálpolitikai szempontból ért-hető, hogy az így kialakuló külföldi magyar irodalom hazai befogadása általában kedvezőtlen volt. A nyolcvanas éveknek kellett eljönniük ahhoz, hogy a hajdani emigrációk indítóokai elhalványodjanak, hogy ne a szétválasztó, hanem az összekötő szálak váljanak hangsúlyosabbá. Előbb a hazalátogatás lehetősége indult meg, majd a hazai folyóiratokban való publikálásé, végül a könyvkiadásban való jelenlété is.

Az érdeklődő olvasó tájékozódása mindezzel együtt viszonylag nehéz még ma is.

Vannak ugyan jól forgatható kézikönyveink: A magyar irodalom története 1945—1975 negyedik kötete, amely A határon túli magyar irodalommal foglalkozik, valamint Béládi—Pomogáts—Rónay: A nyugati magyar irodalom 1945 után c. összefoglalása, de magukhoz a művekhez elég nehéz hozzájutni. Még 1981-ben jelent meg a Ván-dorének című költői antológia Béládi Miklós szerkesztésében, amely mintegy negy-ven költőt mutatott be. E mű párdarabja — most — sok éves késéssel — a Két dióhéj, amely kereken két tucat szerzőt mutat be. Az antológiák persze inkább csak az érdeklődés felkeltésére alkalmasak, kísérniük és követniük kell őket az egyes művek kiadásának. Ez ügyben is lehet már eredményes munkáról szólni: Domahidy András, Cs. Szabó László, Határ Győző prózakötetei, a költészetben pedig Dedinszky

BALI BRIGITTA

103

Erika, Thinsz Géza után a közelmúltban Tüz Tamás, Baránszky László válogatott versei bizonyítják ezt. Mindezt persze még csak kezdetnek lehet nevezni.

A Két dióhéj tehát nem egy antológia a sok közül, hanem kultúrpolitikai és irodalomtörténeti fontosságú mű. így van ez annak ellenére, hogy természetesen eb-ben az antológiában sem remekművek sorát olvashatjuk, hanem — a dolgok termé-szete szerint — a változó színvonalú és változatos anyag jellegzetes válogatását.

Ellenőrizni persze magam sem tudom, hiszen ez több éves kitartó munkát igényelne, hogy ez a válogatás mennyire pontosan tükrözi azt az anyagot, amelyből merít.

De el kell hinnem Berkes Erzsébetnek (a kiadó munkatársának) és Rónay Lászlónak (a témakör kutatójának), hogy a nehezen áttekinthető, mennyiségre mindenképpen gazdag és bizonyosan igen eltérő színvonalú anyagból a legjobb szerzők legjobb kisepikai alkotásait igyekeztek összegyűjteni. Hogy ez a gyűjtő- és válogatómunka milyen nehézségekbe ütközik, arra most nem azt hozom például, hogy az elmúlt negyven évben megjelent kötetek beszerzése sem mindig egyszerű feladat. Inkább azt említem meg, hogy az egy esztendeje megjelent összefoglaló áttekintés, amely igyekezett minden szerzőt számba venni, s megemlíteni, még nem beszél például két olyan íróról, akik most helyet kaptak műveikkel az antológiában. Halász Györgyről és Thury Lajosról van szó, mindegyikük évtizedekkel ezelőtt hagyta el hazánkat. S ezzel nem az irodalomtörténeti összefoglalás hézagosságát állítom, ha-nem az anyag valóban szinte egybefoghatatlan gazdagságát. A költői és a prózai antológiából okkal hiányolhatunk néhány szerzőt, mindenekelőtt Márai Sándort, de tudnivaló, hogy e hiánynak a szerzők elzárkózása a magyarázata. Az alkotónak szíve joga művei kiadásáról rendelkezni, mégis érdemes volna megfontolni, hogy le szabad-e mondani a magyarországi (és a szomszédos országokbeli) olvasókról. Nem kár-e — s mind az életmű, mind az olvasóközönség szempontjából —, hogy nem-zedékek nőnek fel anélkül, hogy hathatna rájuk az életmű?

A prózaantológia a nyugatra távozó nemzedékek mindegyikének íróit figyelembe veszi. így helyet kapnak olyanok is, akik már idehaza íróvá váltak, s íróként távoz-tak (s nyilván nekik volt a legnehezebb eltávozni). Közülük a „rangidős" az a Szélpál Árpád (1897—1987), aki 1939-ben a Népszava tudósítójaként emigrált Pá-rizsba a fasizmus elől. 1948-ban távozott Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Thury Lajos; 1956-ban Határ Győző, Tüz Tamás. A többiek odakint váltak íróvá. Többsé-gük 1956-ban húszévesen, megkezdett egyetemi tanulmányok után távozott (Czigány Lóránt, Ferdinandy György, Gömöri György, Kabdebó Tamás, Márton László, Nagy Pál, Sárközi Mátyás stb.).

A Két dióhéj „Előszó helyett" közli Szabó Zoltán Magyar író Angliában c. 1979-es 1979-esszéjét. Harminc évi angliai lét múltán készít számvetést a népi írók mozgal-mának egykor jeles résztvevője. Alaptézise egybevág azzal, amit mi idehaza gondo-lunk és mondunk: a távozás természetesen hatással van az írói életműre is, de nem teszi idegen testté egymás számára a távozás előtti és utáni szakaszt. Miként Szabó Zoltán fogalmaz: „visszariadnék attól, hogy azt állítsam: írói pályámnak volt egy magyarországi szakasza, és ezt egy másik, merőben más, tőle elkülönülő angliai szakasz követte, s hogy az egykori doveri átkelés napja jelzi, hogy a kettő közt hol a választóvonal. Minden írói pályának van legalább két, de többnyire több perió-dusa, s ezek mezsgyéit nem országhatárok, nem is nyelvhatárok jelzik, ezek a pe-riódusok egymással összefolynak". Ha az ember merészen továbbgondolja e monda-tokat, eljuthat a világirodalom fogalmához is, amelynek szintén az a lényege, hogy ledönti az ország- és nyelvhatárokat, mert más törvényszerűségeknek engedelmes-kedik, s akkor minden nagyképűség nélkül mondhatjuk, hogy amiként minden ma-gyar írásmű része a világirodalom végtelen áramának, ugyanúgy része természete-sen a magyar irodaloménak is. Magyar írónak — bárhol is él és alkot —, a husza-dik században sem nagyon sikerült áttörnie a nyelvi és történelmi elszigeteltségből adódó korlátokat, mégis megnyugtató a tudat, hogy ezt a magyar írók nem tekintik fátumnak, s úgy alkotnak, mintha e korlátok nem léteznének. Vagyis a világirodal-miság igényével — a világ bármely városában éljenek is. S ennek az igénynek,

másképpen fogalmazva, a tisztességes és értelmes írás igényének tézisét is rögzíti Szabó Zoltán Orwell egyik tanulmányát idézve: „Én azért írok, mert van valamely hazugság, amit tisztázni akarok, észrevétetni, vagy van valamilyen valóság, amelyre fel akarom hívni a figyelmet. Tehát mindenekelőtt azt akarom, hogy meghallgassa-nak. Ám olyasmiről, ami nem szolgál legalább valamicske esztétikai tapasztalattal, vagy nem ad művészi lehetőséget is, nem tudok írni még egy újságcikket sem."

Az „előszó" után az antológia három ciklusba tagoltan közli a műveket, ame-lyek Szélpál Árpád önéletrajzi regényrészletét kivéve mind elbeszélések. A ciklusok a Sorsjegyek, a Két dióhéj és A görög hajó címet kapták. Bár van tematikai vezér-motívuma mindegyik ciklusnak, ezt nem erőltetik a szerkesztők. Az első ciklusban ez a fő motívum a hazai élet felidézése, a másodikban az emigrációs konfliktusoké, a

„Fertőn innen, Fertőn túl" helyzeté, míg a harmadik ciklusba az „elegyes" munkák kerültek. Mindegyik ciklusban van azonban egy-két írás, ami kilóg onnan, s inkább máshol lelhetné meg természetes helyét. Kabdetíó Tamás írása az első helyett in-kább a másodikban, Major-Zala Lajosé és Karátson Endréé a második helyett a

„Fertőn innen, Fertőn túl" helyzeté, míg a harmadik ciklusba az „elegyes" munkák kerültek. Mindegyik ciklusban van azonban egy-két írás, ami kilóg onnan, s inkább máshol lelhetné meg természetes helyét. Kabdetíó Tamás írása az első helyett in-kább a másodikban, Major-Zala Lajosé és Karátson Endréé a második helyett a