I R O D A L O M . 243
á l l ez a gondolatkör a legközelebb, amelynek légköre a szabad vitatkozás).
De más részről nem szép vonása az agg filozófusnak a fulánkos kirohanás, néha tajtékzó toporzékolás minden ellen, ami friss próbálkozás. Ez szerinte -történetellenes barbárság stb. Gúnyosan szól a tekintélyről, az államról stb.
(»az állam minden konkrét történelmi megvalósulási formája; amint méltó volt a (születésre, méltó a pusztulásra is«, 32. 1.). És ami a mai, elszaporo- dott népek élete és válságai iránt való érzékét illeti, itt nem látjuk kellő szociális és történeti érzéklét serm. H;a pedfig. lelkesedik a xliberális életér-
•érzésért«, mi nem tudunk vele tartani, ha ilyeneket olvasunk: a liberalizmus szerint »semmiféle rendszer . . . ne akadályozza meg az embert — a ténykedés-
ben és vétkezésben, mert ezek nélkül a J ó t sem cselekedheti®:- (37. 1.). Nagyon jellemző ez a liberális hit: »majd kiforrja m a g á k . Hát igen, minden egyszer
•csak odajut, hogy kiforrja magát. Ámde minek az árán? Hát kataklizmákra is ezt mondjuk — a tömegerők korában?
Bizoiny szép vasárnapi prédikációkat olvasunk a liberális gondolatok köré- ből. Croce végre is soha nem jár a felületén. Csak két dolgot nem látunk:
meddig terjedjen a liberális eszme társadalmi köre? (Való-e ez mindenkinek, vagy bizonyos dolgokban csak a legműveltebbek körének?) Másrészt minő
•biztosítéka van annak, hogy liberalizmus alapján nem jutunk a mai tömegek korában nagyobb zökkenőhöz, sőt életveszélyes válságokhoz? Ezekről Croce hallgat. Beszédei nem útmutatók a mának, hanem a mult merengő és hívő visszaállításai.
Dékány Isiváti.
Baldassore Castiglioni: Az udvari ember. (A fordítás gróf Zichy Rafaelné munkája). Budapest, 1941., 8-r., 381 lap.
Ma, mikor alig vannak királyi, még kevésbbé fejedelmi udvarok, szinte anakronizmusszerüen hat, hogy föltámad sírjából" az »udvari ember«, a fönn- maradt arcképei szerint barátságos barna szemű, szépszakállú diplomata-lovag- nak, Baldassare Castiglioninak »I1 Cortegiano«-jay a pedagógia történetében híres irodalmi alkotás, mely az urbinói udvar társas körében született meg, olyan környezetben, ahol minden csak szépet lehelt s ah'ól a Castiglioni raj-
zolta emberideál természetszerűen kifejlődhetett.
Egy ma már elévült, de a renaissarce és humanizmus virágkorában, a 1XV. és XVI. század mesgyéjén fölragyogott, olasz nyelven a világ elé lépő pedagógiai 'eszmény, a Cortegiano jelenik meg előttünkj a fönti című könyvben
•egy széplelkű magyar főúri nőnek fordüásában, hogy' evvel a már csak íudo- tnányos értékkel bíró kiadvánnyal pótolja a magyar neveléstörténeti irodalom- nak egy régi hiányát.
Ne tagadjuk, hogy a mai elanyagiasodott, eldurvult, aktivitásban tobzódó
•életnek forgatagában érdeklődéssel és szinte j ó érzéssel tekintünk vissza az
•emberiség történetének abba a korszakába, mikor szintén egetvívó küzdelmek között bár, de mégis valamiképen nyugodtabb légkörben, az »udvari ember«- ben rajzolt eszmék legalább az emberiség egy kisebbik részének boldogítására voltak hivatva. A tudós ember elefántcsonttornya, melybe a világi viharok
17*
-.244 I R O D A L O M .
közben visszavonul s elvonja elméjét a szenvedés elől, nem elvetendő véde-
kező gondolat. ;
Ilyen szerepet játszik olvasmányaink között Castiglioni »Udvari ember«-é- is s ilyen értelemben lehet hatása az olasz irodalom e remekművének saját kortársain, állítólag Rabelais-n és az utána következő nemzedékeken túl a ,mai kór emberére is, még ha a 'dantei gondolat szerint fájdalmas is neki nyomorú- ság közepette, »nella miseria«, emlékezni meg eltűnt boldogságról, sdet tempó felice«.
Az »udvari ember« pedagógiai eszménye azonban szellemi tartalmával, az úomo universale, az általánosan művelt ember változott alakjában voltaképen ma is eszménye az emberiségnek. Azért érdekel bennünket az, hogy Castiglioni embere sokoldalú, de egyúttal egészen új ideál volt. A középkor végén nem középkori szellemű, hanem más, űj, világias ideál, aki képességeit a társas élet nagy nyilvánosságában, egyetemes emberi szellemben, eszteticizmusának elfeledtető bűvös körében kívánta gyümölcsöztetni. És pedig szélesebb körben, mert műveltsége a testre és lélekre egyaránt kiterjedt, nem úgy mint a ké- sőbbi századok egyoldalú emberéé, a X I X . századié inkább csak a szellemre, a X X . századi izomemberéé pedig — sajnos — igazán csak a testre. Harmó- niát iparkodott ,teremteni ,az anyagi és a szellemi 'élet között s ha nem is tudta megrajzolni a teljes tökéletesülés képét, mégis boldogító eszmék hitét sugá- rozta. Ma mindennél rokonszenvesebb Castiglioniban az, hogy az egyes egyén összes szellemi képességeit a nevelés útján kívánta kifejleszteni. Igaz, hogy evvel szemben viszont nem gondolt azokra a nagy társadalmi célokra és fel- adatokra, melyek kollektív szellemet követelnek, melyek bizonyos emberi össze- tartást és közös felelősséget, vagyis a mai világ mozgató erőit, sőt erényeit igénylik, munkálkodást az egész társadalom javáért és az egyéni képességek- nek a 'közösség szolgálatába állítását. E hiáqyai ellenére azt azonban minden- esetre kitűzi az udvari ember cédául, hogy a világban, az életben, az emberek között érvényesülni tudjon, ami természetesen még nem »társadalmi, hanem csupán társas nevelés«, — állapítja meg a neveléstörténelem. Mégis javára írhatunk legalább ennyit.
Tudományos szempontból tehát örvendeznünk kell a magyar nyelvű.
Cortegiano megjelenésének, nemcsak azért, mert hiszen e világhíres inű majd- nem minden nyugateurópai nyelvre le van már fordítvá, csak a magyar for- dítás hiányzott, hanem azért is, mert mindaz, amit e műről és szerzőjéről, az olasz diplomatáról és íróról magyarul olvashattunk, csupán Fináczy Ernőnek néhány rövid fejezete volt klasszikus értékű neveléstörténetének a renaissance- kort tárgyaló III. kötetében, 1919-ben és Szerb Antalnak 1927-ben megjelent
»Az udvari ember« című dolgozata. Magának az 11 Cortegianonak fordítása fejlett stílusművészetet kívánt fordítójától, annál inkább, mert Castiglioni könyve nem szorosan vett pedagógiai mű, hanem egyúttal művészi emlékirat, szépirodalmi mű, olyan ember rajza saját koráról, aki maga is ilyen sokoldalú, ember volt, kiváló tudós és mestere a tollnak. E tekintetben, vagyis mint stiláris alkotást is örömmel és megelégedéssel fogadjuk gróf Zichy Rafaelné fordító munkáját, melyet az illusztris szerzőnő egyébként egy egész ívnyi tartalmas és gondos, valóságos tanulmánnyá szélesedő bevezetéssel látott el-
I R O D A L O M . 245'i#
Ha nem. a renaissance-kor kutatójának vagy á neveléstörténet munkásának
•szemével nézzük is e művet, hanem csupán mint az utókornak egy elkésétt
»udvari embere« vagy mint puszta művelt olvasó, akkor is, olvasmánynak is rendkívül érdekes ez a könyv, mert sok olyan tanulság kerül az ember elé,' mely érvényes a mai életben is és eszményei sok tekintetben a mai ember eszményei is.
A magyar szellemi kultúrának föltétlenül nyeresége az, hogy Castiglioni klasszikus művét most már magyarul is olvashatjuk.
Gyulai Ágost.
Augustiri Alvarez-Villablanca: Carlos Vaz Ferreira. Ein fiihrender Pádagoge Südamerikas. Hamburg 1938, 8-r., 165 lap.
Részlettanulmány egy a közművelődésben hosszú ideig elmaradt ország- ról, amelyet egyik lelkes fiának tudással párosult buzgósága a maii kultúr- államok színtájára emelt. Az ország a délamerikai Uruguay, a férfii ennek fővárosában, Montevideoban 1873-ban született Vaz Ferreira. Érdeklődéssel fogtunk e (munkának olvasásába, remélve, hogy ennek a civilizációtól még nem agyonművelt talajnak felemelkedésébőt nem egy eredeti mozgalom és intézmény fog elénk tárulni.
A szerző Uruguay kulturális fejlődésének történeti vázolása után be- mutatja Vaz Ferreirát mint filozófust és pedagógust: rendre ismerteti' elmé- leti és gyakorlati bölcseletét, pedagógiai rendszerét és gyakorlati pedagó- giáját. Ismeri; a nagy filozófusokat, de azért a maga útján jár, bár honfi- társai felette hajlamosak az európai, főleg angol, francia, továbbá az észak- amerikai minták utánzására. Nem 'híve az iskolás (doktriner) és a tételes (dogmatikus) tanoknak, gondolkodása nem vezethető vissza egy elméletre vagy irányzatra, magános törekvésének területe, anyaga a valóság és a lehetséges számtalan árnyalatával. Ez jellemzi munkáit is: Erkölcs értel- mesek számára (1909), Élő logika (1910), A pragmatizmus (1909), A sza- badság problémái (1925), A földbirtokról (1918), Pedagógiai tanulmányok
(1921). Kéziratbeli vegyes tartalmú feljegyzéseinek ezt a jellemző kettős címet adta: Fermentario, értsd': az eredetit megtermékenyítő gondlolatok, és Psicogramas, amelyekből tudományos folyóiratokban megjelent néhány afo- rizmaszerű értekezése. Ezekre jellemző a következő két éredeti kifejezés:
Jdeensammler és 1 deenaufwühler.
Mint pedagógus előfutára a dél amerikai új nevelésügyi mozgalomnak;
b á r nem gyakorlati nevelő, éles szemű bírálatával1 jótékonyan előmozdította hazájának elméleti és gyakorlati nevelésügyét, állandó kapcsolatban a kort mozgató és foglalkoztató nagy neveléstudományi kérdéseivel. Főleg a- tanítás lélektani és módszertani kérdéseivel foglalkozik. Minden tanításban megkülön- bözteti és egymástól elválasztja a rendszeres eljárást a szabadtól vagy az áthatás módiszerétől. Az első a tantervek értelmében és határozott lélek- tani és logikai szempontok szeriint j á r el. A másik szabadjára engedi a tanulót, hogy a tananyagot képességei szeriint sajátítsa el és hassa át.
Amannak megfelel a kész ismereteket közvetítő tankönyv, az utóbbinak '»az- 'igazi könyv«, a természet, a gyermeket környező valóság. A két eljárást
';
