135
Asztalos Bence
RICHARD STRAUSS: ARABELLA ‒
EGY KÖZÉP-EURÓPAI MŰ MAGYAR FOGADTATÁSA.
A MAGYAR KIRÁLYI OPERAHÁZ 1934. DECEMBER 28-I BEMUTATÓJA
Richard Strauss Arabellájának első magyarországi előadását majd másfél évvel a drezdai ősbemutató (1933. július 1.) után láthatta a Magyar Királyi Operaház közönsége. A premierről a korabeli kulturális zsurnalisztika a budapesti Strauss- bemutatóknál már megszokott alapossággal és sokszínűséggel számolt be.
Mint azt az Esti Kurír beharangozójában írja, „Strauss Richárd dalművét ragyogó előadásban mutatja be ma este az Operaház. Hofmannsthal szöveg- ének fordításával Lányi Viktor tett ki magáért. A színpadi képek stílusosságát és festőiségét Oláh Gusztáv művészetének köszönhetjük. Nádasdi Kálmán, mint rendező, remekel. Színészi szempontból is fényesen megállná helyét ez az együttes Európa bármely színpadán. […] A magánszereplők a sikerültebb alakítások egész sorával lepnek meg, de közülük is kiragyog Székely Mihály a gróf szerepében, továbbá Báthy Anna és Dobai Lívia, akik Arabellát és Zdenkát személyesítik meg.” A komponista legutolsó budapesti látogatására is utal a Magyar Hír: „Fleischer Antal kitűnő zenei betanításáról és vezény- léséről az illusztris szerző ugyanazokat a dicsérő nyilatkozatokat mondhatná, mint két éve az Egyiptomi Heléna zenei beállításáról.”
Ahogy Strauss és kongeniális szövegkönyvírója, Hofmannsthal már az 1920-as évek második felében A rózsalovag párdarabjának tervezték az Arabellát, úgy nem maradt adós egyetlen kritika sem a két opera egymáshoz hasonlításával. Míg a Magyar Hír leleplezően csak „a Rózsalovagból vett kölcsönökkel” intézi el az új művet, addig a 8 Órai Ujság cikkírója árnyaltan tesz különbséget a két dalmű között: „Strauss aztán most végül is visszatért Bécshez. Mária Terézia városa helyett Ferenc Józseféhez, a főúri miliő he- lyett egy kicsapott, kártyás kis kapitányéhoz, melyben nem a fiút öltözteti szoknyába, hanem a leányt fiúruhába, de mégis bécsi levegőt, bécsi kedélyes- séget áraszt színpadról és partiturából egyaránt. Igaz, hogy ez a kedélyesség már nem az Ochs őshumora és ez a levegő nem a Kahlenbergről fujdogál, de Strauss zsenije itt is és így is újra meg újra utat talál a hallgató szívéhez.”
A kritikák ‒ csakúgy, mint annak idején A rózsalovagnál ‒ az Arabella esetében is zenedráma és operett keverékéről írtak. A Mainap szerint egye- nesen „az ország első dalszínházának színpadán megismétlődik az Én és a
136
kisöcsém”, melyet pár nappal korábban mutattak be a Fővárosi Operettszín- házban. Az opera zenéjéből csak a „straussi harmóniák hináros kromatikáját”
halló és a „világos, plasztikus, tiszta mondatfűzést” (Függetlenség) hiányoló jellemzésnél sokkal lényeglátóbb a Nemzeti Ujságban író Dietl Fodor. Őt az 1929-ben Budapesten is bemutatott Intermezzóra emlékeztethette az Ara- bella, amikor így írt: „Az egyébként happy enddel végződő furcsa történet gyorsan pergő jeleneteit Strauss Richárd zenéje a társalgási stílusnak megfe- lelő, rövid lélekzetű, szaggatott dallamvonalakkal festi alá. Egységes meló- diavezetésről aligha lehet szó. […] Zenei detail-munka, szinte pointillista művészet az, amellyel Strauss ezuttal a legnagyobb hatásra törekszik s ezt ki is váltja rajongóinak nagy táborában.”
Egyes bírálatok a zenetörténet-írás által a német komponistáról hagyomá- nyozott kép hangos, és hatásos befolyásolói igyekeztek lenni. Szerzőik a komponista iránt érzett mélységes ellenszenvük kifejezéseként ‒ a Bartók ál- tal is hangoztatott ‒ Strausst konzervatívnak tartó sztereotípiákat harsogták:
„Hallatja kemény ítélőszavát az Idő és Strauss Richárdnak parádésan fello- bogózott életműve egyre szánalmasabban roskadozik az ítélet súlya alatt.” ‒ írja a Pesti Napló hasábjain Tóth Aladár, majd egyszerűen csak „Strauss-ügy- ről” beszél, amelyben „az öreg tűzmester sajnos nem akar beletörődni sor- sába: makacsan kotorászik a hamuban, hátha kipattan abból még valami szik- raféle? […] így lett a zeneélet egykori felrázójából a zeneélet tehertétele, a lendítőkerékből kerékkötő.” De a Népszava munkatársa, Jemnitz Sándor sem marad le mögötte, amikor nem győzi fölhívni a figyelmet a „levitézlett Ri- chard Strauss aggkori zagyva és kellemetlen szerzeményeire”, melyekben a komponista „megrútult fényképét adja a maga rút mivoltának.” Az Esti Kurír pedig ez alkalommal kegyetlen szójátékkal tér napirendre az Arabella felett:
„A Rózsalovag német címe: Rosencavalier. Az érelmeszesedés orvosi elne- vezése röviden: Sklerosis. Az Arabellát a bécsiek Sklerosencavaliernak ne- vezték el.”
Strauss kerékkötői az Operaház műsorpolitikájának róják fel, hogy az Arabella színrevitelével ‒ amint azt a Népszavában Jemnitz írja ‒ „a legna- gyobb áldozatokat érdemlő nemzeti zenekultúránk rovására nagy áldozatok- kal járulunk hozzá egy hitelében megingott német zeneművészet szanálásá- hoz”. Nem meglepő az sem, hogy Tóth Aladár számára az Arabella és szer- zője provinciális, szemben az általa európainak tartott Bartókkal és Debussy- vel. Annál érdekesebb, hogy az operettszerű történetben Hofmannsthal a kö- zép-európai népek koegzisztenciája iránti vágyát is megfogalmazta:
137
„Az asszonyokat és lányokat könnyű szívvel hajkurászó három fiatalemberen, a deklasszált Waldner gróf egész kétes környe- zetén érződik valami közönséges, ezeket a figurákat egy kö- zönséges és veszélyes Bécs veszi körül – ebből a talajból emel- kedik ki a bátor és felelősségteljes Arabella és húga, a megha- tóan ingatag Zdenka – mindenekelőtt azonban ez a szórakozni vágyó, frivol és magát adósságokba verő Bécs szolgáltatja a hátteret Mandryka számára – őt falvainak tisztasága, tölgyfa- erdeinek fejszét sosem látott érintetlensége, régi népdalai ve- szik körül – itt lép be egy bécsi komédiába a félig szláv Auszt- ria egész tágassága.” (Hofmannsthal levele Straussnak 1927.
augusztus 13-án)
A „Németország minden színpadán végigbukott” (Népszava), és a „bécsi bukás után balfogásként” (Uj Magyarság) beállított Arabella budapesti sike- réről hitelesebb képet fest a Pesti Hírlap kritikusa, aki szerint az „egykor oly félelmetes hírű »modern« zeneszerző” még soha ennyire nem férkőzött közel a közönség szívéhez. Ez utóbbi kijelentés valóságtartalmát erősíti meg ben- nünk Strauss pár hónappal korábban kelt, Stefan Zweignak írt levele:
„Most gondolja meg, – magunk közt szólva – az Arabellában semmi bizodalmam nem volt, sokat fáradtam vele, aztán most tessék, itt ez a Rózsalovag óta nem látott hatalmas kasszasiker.
[…] Hozzám legjobban igazán a délnémet polgárság kedélyes- sége áll, ám olyan telitalálatok, mint az Arabella-duett vagy a Rózsalovag-tercett már nem sikerednek. Hetven évesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön: igazából a giccshez van a legnagyobb tehetsége?”
(Strauss levele Stefan Zweignak 1934. január 31-én)
A budapesti Arabella-premiert valóságos díszelőadássá avatta, hogy a kormányzó mellet a bal oldali díszpáholyban megjelent ‒ csakúgy, mint 23 évvel korábban, A rózsalovag magyar bemutatóján ‒ a lelkes Strauss-rajongó, Auguszta bajor hercegnő és fia, dr. József Ferenc főherceg, József nádor déd- unokája.
Felhasznált irodalom
[F]odor [Gy]ula: „Arabella. Strauss Richárd dalművének bemutatója az Ope- raházban”. In: Esti Kurír, 1934. december 28.
138
Fodor, Dietl: „Arabella. Strauss-bemutató az Operaházban”. In: Nemzeti Uj- ság, 1934. december 29.
h. s.: „Arabella. Strauss-bemutató a m. kir. Operaházban”. In: 8 Órai Ujság, 1934. december 29.
Haics (Hamvay) Géza: „Arabella. Strauss Richard-bemutató az Operaház- ban”. In: Uj Magyarság, 1934. december 29.
Jemnitz Sándor: „Richard Strauss esete az Operaházzal.” In: Népszava, 1934.
december 29.
Molnár Jenő Antal: „Arabella. Strauss Richárd vígoperája az Operaházban”.
In: Pesti Hírlap, 1934. december 29.
P[éter] I[stván]: „Arabella. Strauss Richárd-premier az Operaházban”. In:
Magyar Hír, 1934. december 29.
Schuh, Willi (hrsg.): Richard Strauss, Stefan Zweig: Briefwechsel. Frankfurt am Main, Fischer Verlag, 1957
Strauss, Franz und Alice (hrsg.): Richard Strauss – Hugo von Hofmannsthal Briefwechsel. Willi Schuh (bearb.), Zürich, Atlantis Verlag, 1952 Tóth Aladár: „Srauss-bemutató az Operaházban.” In: Pesti Napló, 1934. dec-
ember 29.
Tóth Dénes dr.: „Strauss Richárd Arabellája. Bemutató az Operaházban”. In:
Függetlenség, 1934. december 29.
v. a.: „Én és a kisöcsém – az Operában”. In: Mainap, 1934. december 28.
