KABDEBÓ LÓRÁNT
Lakatos István
KABDEBÓ LÓRÁNT
Lakatos István
Kabdebó Lóránt könyve Lakatos István költői ki bontakozását, írói-költői pályájának kiteljesedését kíséri nyomon. Lakatos István a felszabadulás pillanatában induló költők egyik legtehetsége
sebbje. A Válasz folyóiratban Szabó Lőrinc fel
fedezettje, utóbb az Újhold írói körének tagja.
Költőivilága szigorúan emberközpontú, az emberi sors megpróbáltatásainak büszke átgondolója.
Legyen bár témájaaz ostrom kiszolgáltatottsága, a szerelmi szenvedély izzása, a kitaszítottság poklá ban valóhányattatás vagy a létezés korlátai között tájékozódó ember tanácstalansága, a ,,megisme
rés határain” dörömbölő tudat leírása, verseinek jeges szikrázásajelzi: mindenfajta megalázottság, korlátozás következetes ellenzője. A régebbi versek hexametroid sorait a végső kidolgozásban hibátlan klasszikus formákra cseréli. Költői forra dalma: igen szilárd külső forma és szerkezet, ezen belül a belső játék kötetlensége. Számára ez a szabadság poétikai megtestesülése. Legki
tűnőbb műfordítóink közé tartozik. Lefordította a teljes Vergiliust, jelentős részleteket a Mahábhá
ratából és a Rámájanából. Önéletrajzi ihletésű prózája a klasszikus realista elbeszélés megújí tása.
AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Kabdebó Lóránt
Lakatos István
Kortársaink
Szerkeszti
Juhász Béla és Rónay László
Kabdebó Lóránt
Lakatos István
Akadémiai Kiadó, Budapest 1986
A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete
ISBN 963 05 4275 7
© Akadémiai Kiadó, Budapest 1986 • Kabdebó Lóránt Printed in Hungary
Tartalom
Küzdelem az eposszal 7
Egy versciklus első elgondolása. A költő megszületése
(1944—1945) 9
Az elégiától a versciklusig (1945—1947) 45
A megsejtett szerkezet (1947) 68
Az első kötet éselőkészületének visszhangja
(1948—1949) 95
Vergilius társa: Aeneis és egyéb fordítások
(1949—1967) 119
A megtalált stílus: azindulás átdolgozása
(1968—1972) 139
A szenvedély képei(1969—1984) 162
Évezredek eposzai 164
Ars politicától ars poeticáig 184
A szenvedély trilógiája 190
Introibo ad altare amoris 196
Egy szenvedély naplója 201
Egy téma metamorfózisa 215
A szerelem világtörténete 224
A szenvedély visszája 234
A szenvedély alakváltozatai 242
5
Megnyíló utak 245
A megszerkesztettéletmű 245
A megismerés határai 252
A megnőtt prózaíró 257
A filológiaköltészete 265
Jegyzetek 269
Lakatos István művei 283
Küzdelem az eposszal
Egy tizenhét éves, nyolcadik gimnazista kamasz, 1944 decembere és 1945 márciusa közt félszázdisztichonból álló, ötrészes elégiát ír A város utolsó napja címmel. A különben sohaki nemadott fogalmazvány lesz a beérkezettköltő máig legismertebb versének, A Pokol tornácánnak első változata.
Az elégia 1947-ben új formát kap, a disztichonokat hexamete
rek váltják föl, az elégia több mint háromszáz sorra rúgó versciklussá bővül. Ez a későbbméltán nagy feltűnést keltő kidolgozásjelenik meg a Válasz 1947. novemberi számában.
A költeményciklust alig egy év múlva, teljes terjedelmében átveszi másodközlésre Sőtér Istvánreprezentatív antológiája, a Négy nemzedék.1 A ciklusnak ez a kidolgozása harmadszor ésutoljára a fiatalember első, 1949 könyvnapjára megjelenő kötetében lát napvilágot — akötet maga is ennek a versnek címétviseli.
A hosszúversre, a Válaszbanmég,fölfigyelnek a Baumgar- ten-alapítvány kurátorai: megbecsülésük jeléül, biztatásul egyéves ösztöndíjat szavaznak meg a fiatal költő számára, amelyet 1948 januárjától decemberéig folyósít aztán a kuratórium. 1949 januárjában pedig, amikor utoljára még kioszthatják a Baumgarten-díjakat, az alapítványtörténeté-
7
nek legfiatalabb díjazottjaként — hónapokkal első kötete megjelenése előtt — a huszonkettedik életévét be sem töltő költőtis kitüntetik.
Első könyve megjelenése után A Pokol tornácán szerzője mintha tetszhalálba süllyedne. Az 1953-as, 54-es olvadást követően ismét publikálni kezd ugyan, ezt az újrakezdést megszakítják azonban az 1956-os események. A költő a hatvanas évek folyamán főleg műfordítóként van jelen irodalmi életünkben. Igaz, ezt a tevékenységet oly munkák jelzik, mint Vergilius összes műveinek tolmácsolása, mint Ariosto-, Tasso-szemelvényeis egyebek mellett vagytízezer sor a Mahábháratából. A világirodalom nagy elbeszélő költeményeinek évtizedes tanulmányozását Évezredek epo
szai című antológiája foglalja aztán össze, 1970-ben. De eredeti verseivel, egy-két kivételtől eltekintve, csak 1968-ban jelentkezik ismét. Egy antológia,a Komlós Aladárszerkesz
tette Verses Budapest2 akarja újraközölni ifjúkora főművét, A Pokol tornácául. A költő azonban, akkorra, mélységesen elégedetlen már hajdani teljesítményével. Nem engedi többé közölnia háromszor megjelent 1947-es változatot: amikor a szerkesztő ragaszkodik hozzámégis, első sorától az utolsóig átírjainkább az egészet. Ez az átdolgozott és szerzőjétől most már egyedül hitelesnek tekintett változat jelenik meg az említett gyűjteményben, mint (a szerkesztő szavaival) „egy elfelejtett, sőt észre is alig vett, de goyai erejű freskó”. Más kérdés, a kiváló irodalomtörténésznek igaza van-e abban, hogy „észre is alig vett”—hiszen a költő éppeversére kapott Baumgarten-díjat, ésa Verses Budapest szerkesztője magais
jól emlékezett rá, amikor gyűjteményébe mindenképp föl akarta venni.
Komlós Aladár antológiájának megjelenésétől kell számítanunk tehát Lakatos István költői megújulását, újra
kezdését. Demég ezután is majd másfélévtizedet kell várnia, hogy öt megillető helyét elfoglalhassa irodalmiéletünkben, és visszaszerezhesse azt a rangját, amelyet korábban pedig,épp ezzel a versciklussal, 1947—49 között, egyszer már kivívott magának. Vagyis a költő Egyszenvedélyképei című, 1972-es verseskötetéigterjedőpályaíve akár egyetlen költeményének, A Pokol tornácának három változatán is nyugodhat, mint pilléreken.
Kövessük e ciklus alakulását az első, alig százsoros vázlattól a megtalált szerkezetig, végül kialakított stílusáig;
fogadtatását pediga kezdeti mellőzéstőla hirtelen felfedezé
sig, a visszhangos sikerig, majd a tetszhalál utáni új életre támadásig.
Egy versciklus elsőelgondolása. A költőmegszületése (1944—1945)
Majd minden író pályakezdésében rábukkanhatunk egy már-már teatrális jelenetre. Ezt a jelenetet olykor a szerző maga, gyakrabban az irodalomtörténet szimbolikussá na
gyítja.
1943 nyarán egy tizenhat éves, hetedik gimnazista diák, iratgyűjtőjében félszáz verssel és versfordítással, felkeresi a Magyarország szerkesztőségébenSzabó Lőrincet. A diáknak vagy féltucat verse, novellája, kritikája megjelent már 9
diáklapokban és a Tatatóvárosi Hírlapban. Rajong Babitsért, Összes Verseit kapja tizennegyedik születésnapjára ajándé kul, azóta őt tartja a legnagyobb költőnek. Hozzá szeretett volna elmenni, de Babits már két évemeghalt. IdénaSzabó Lőrinc-összes könyvnapi kötetét kérte ajándékul, ezt olvas gatta, mind nagyobb izgalommal, az egész vakációban.
Bicskei könyvkereskedő-barátjával megállapítják, haBabits
hoznem mehetett el annakidején,mostSzabó Lörinchez kell beállítania, Babits után kétségkívül ő Magyarország legna gyobb élő költője.
Szabó Lőrinc hagyatékában megtaláltama fiatal diák első jelentkezésének dokumentumát. „1943 Szentistván napján”
Bicskéről érkezik: „Igen tisztelt Uram —így szólalevél —, most arra szeretnémemlékeztetni, hogy Öntaugusztus 17-én fölkerestem a Magyarország szerkesztőségében és dobogó szívvel átnyújtottam egy irkalapokból összefűzött vers, műfordítás és novellagyűjteményt, Skálák címmel. Mivel pedig bírálatot azonnyomban nem kaphattam, arra kért, a jövőhételején keressem fel. Nem tételezhetem fel magamról,
hogyÖn,e nagy világfelfordulásellenére, az újságszerkesztés kényszerű mestersége mellett, a verseken való révedezés közepett, mely dolgok a költőt meglehetősenmegviselik,még emlékeznék rám, akinek pedig e vélemény kedvező vagy kedvezőtlensége az életétfordíthatjameg. Ezért, gondolom, nem követek eltúlságosannagy bűnt, ha előző találkozásunk
ra hivatkozván, levélileg is bejelentem, hogy Önt augusztus 24-én,kedden keresem fel a szerkesztőségben. Délután három órakor. Rengeteg várakozással és nem utolsó sorban izga lommal. Hü olvasója: Lakatos István”.3 Szabó Lőrinc egy
levelezőlapon válaszol a fiatal kamasznak, délután három helyett a délelőtt tizenegy órát javasolja. Bekopog tehát Szabó Lőrinc szerkesztőségi szobájába.
Lakatos életének eza találkozásaz egyik teatrális pillanata.
Sorsfordító, sorsalakító jelentőségét mindig is érezte. Mivel költészetét, későbbi életét ez a találkozáserősen meghatároz
ta, idézzük fel önéletrajzi írásaiból azt a fejezetet, amelyben megismerkedésüket elbeszéli. Annál is inkább, mert ez az élmény sok mindent megmagyaráz, nélküle a későbbi pálya
szakasz nem lenne maradéktalanul érthető.
Az Egy magabiztos fiatalember harmadik fejezetéből idézek. A költő negyven év távolságból — és még ez is jelképszerű: Szabó Lőrinc halálának huszonhatodikévében
— veti papírra megismerkedésük történetét. A folyóiratok ban 1983-tól kezdve több ízben is megjelent részletekből a békéscsabai Poesis Hungarica bibliofil, prózai sorozatpárja bocsát előre egy kötetre való szemelvényt 1984 nyarán:4
„[...] Az Est-lapokRákóczi útiszékházában kerestem föl, 1943 júliusában. Bele se lapozott csinosan egybefűzött költeményeimbe, hogy minden más munkáját félretéve azonnal megismerkedjék a modern magyar költészet új nagy egyéniségével. Holott megjelent munkáimból, célzatosan, egyetsem tettem elé,oly természetesnek véltem, azokra úgyis emlékszik.
Az sem keltette föl érdeklődését, hogy — ugyancsak célzatosan — költeményes mappámba néhány Verlaine- és Baudelaire-fordításomat is becsúsztattam, olyanokatkizáró-
11
lag, amelyeket ő is átültetett.Persze igen figyelemreméltóan, deaz a négy Verlaine azért nekem valahogy jobban sikerült.
— Vaskos gyűjtemény — mondta Szabó Lőrinc —, keressen föl két hétmúlva, addigra elolvasom.
A válasz lehűtött. Hazautaztam. Két hétmúlva megjelen tem ismét a Magyarország szerkesztőségében. Csöppnyi zavarral fogadott.
— Fél órányi türelmét kérem. Be kell fejeznem holnapi cikkem diktálását. Addig üljön le itt a szobámban. Talál képeslapokat, újságokat, hogy ne töltsetétlenül az időt.
Mamár tudom,nem cikkét diktálta.Az alatt a fél óraalatt olvasott bele költeményeimbe.
— Mielőtt beszélgetünk a munkáiról, mondjon valamit magáról. Hány éves? Mivel foglalkozik? Holél? Kik a szülei?
Elmondtam.
— Csaktizenhatéves? Idősebbnek néztem. A versei kicsit koraérettek. Bár most,hogy tudom a korát, néhány dolgot jobban megértek, mintolvasás közben.Deőszintén sajnálom,
hogy nem mondta már a múltkor, honnét jön.Most kétszer kellett fölutaznia. Ha tudom, hogy vidéki, nem verem költségekbe, elolvastam volnaazonnal a verseit.
Közbenegydobozgyufával játszott.Ujja és a doboz födele közé szorított egy-egy gyufaszálat, megpöckölte, agyufaszál bukfencet vetett a levegőben, s röptében gyulladtmeg. Szabó Lőrinc láthatóan élvezte ügyességét. Én megbabonázva bámultam. [... ]
— Most nézzük a verseket. Ennek itt alcíme, illetve dedikációja van. »Gabriellának, mivel zongorajátékával is
elbűvölt.« Tehát nemcsak zongorajátékával — tette hozzá lassan—, hanem mással is. Mivel mással? Ki ez a Gabriella?
Szörnyen fölényes voltam.
— Mostéppen ő a szerelmem.
— Csókolóztatok már?
— Magától értetődik.
— És még mit csináltatok?
Márzavarban voltam. Rebegtem valamit, hogya költők nek rendszerint szokott múzsájuk lenni, aki, az esetek jó részében, ugyanakkor barátnőjük is.
Dehogy volt barátnőm az a kedves bicskei kislány! Hol voltam még attól, hogynekembarátnőmlegyen? Azegészből annyi volt igaz, hogy Gabriella csakugyan szépen zongorá
zott(későbbzongoratanárnőlett), és a versben sem volt szó másról, mint zenéről. Egyébként az emlékkönyvébe másol tambele pár héttelelőbb s esztétikaifelfogásommal teljesség gel ellenkezett volna, ha légies elvontságokon kívül a legcsekélyebb realitást is tartalmaz egy költemény. Lőrincet azonban kizárólag a konkrétumok látszottak érdekelni.
—Azt mondtadaz imént, most éppen ötszereted. Vagyis szerettél mást is?
—Nem olyan nagy ügy.
—Izgalmas múltad lehet — mondta Lőrinc igen komo
lyan, vigyázva, hogy az irónia leghalványabb árnyalata se szűrődjék ki szavaiból.
Észre sem vettem, hogy pár perce tegez már.
Szerettem volna, ha magukat a verseket dicséri, nem a múltamat. De ő nem tágította megkezdett témától.
—És hogyan szoktatok csókolózni? Séta közben? Fekve?
13
Fölényem összeomlóban volt. Dadogtam valamit.
— Szűz vagy még?
Kegyetlenül röpködtek a gyufaszálak. Minden második lángralobban a levegőben. Évekkel később, amikor kapcso
latunkbarátsággá mélyült, és Lőrinc alig emlékezett már arra arövidnadrágos kamaszra, aki 1943 nyarán fölkereste, egyik levelemben felidéztem neki hajdani találkozásunkat.
Azonnal válaszolt:
. . . Úgy látszik, mulatságos dolgok vannak rólam a fejedben, tánmégegyebekis, mint amirőllegutóbb beszámoltál.
Bizony én is mosolyogtam a közléseiden, s magamon, s bevallom, egyik-másik ponton eleinte sehogy sem értettem a dolgokat. Mi az ördögért bolondozhattam én úgy veled? A gyufapöccintgetésnél aztán egyszerre tisztult az emlékezetem, a régi jelenet. Azt hiszem, tetszettél, de nagyon elvont hajlandóságú, magábazárt fiúnak láttalak, olyannak, aki bizonyos értelemben fél az élettől, bujtatja izgalmas titkait, talán tele van mindenféle vággyal és ugyanakkor váddal, önváddal; úgy gondolom, hogy valami feszességet, szégyen
kezést vagy ünnepélyességetakartam eltüntetni közülünk egy- egy kedélyes-realista-drasztikus kifejezéssel mega gyufagyúj
togatással(ami különbenalighanem akkor lehetett frissjátéka szerkesztőségben). Azt akarhattam, hogy ne ijedjmeg a nagy problémáidtól: nem olyan nagyok, mintegy mellékesen és lekezelően is lehet tárgyalni róluk. Mondom, így rémlik ma számomra valami magyarázat a magatartásomra, amely mindenesetreelsietett lehetett,főleg a »nőkre« vonatkozó rész, habár, úgy hiszem, én nagyon örültem volna, ha tizenöt éves koromban leállt volna valaki komolyan tapasztalt ember,
»szakember« akárcsak tréfásan is, ilyesmiről egy kicsit beszélgetni velem. Nagyon fülledtnek, elvontnak sejtettelek, túlérzékenynek s talán kissé betegesnek is, saját magamnak egy-egyvonását vélhettem viszontlátni benned, s azért kockáz tattam meg efféle radikális kúrát. Másképp nincs értelme az egésznek, nem látom semmi értelmét. Erósz, a nők, a nagy szerelmi élet? Embere válogatja, a költőkbenés a költőjelöltek ben is, hogy kinek mi használ. Legszerencsésebb az, akinek mindenhasznál,mindenrealitás,legyen az akár lemondás,akár pozitívum. És realitás bennünkafantasztikus is,a gyökerében mindenesetre. .. Kérlek, neharagudj, hogy akkorúgy felka vart alak-zavart alak ezekkel a dolgokkal; énvelem valahogy inkább a fordítottja esett meg, csak pár esztendővel idősebb koromban, mintamilyen tevoltál; Babitsra gondolok:abban a kettesben ő, az idősebb volt az, aki csak vágyott, vágyott és kívül volt majdnemminden tapasztalaton,és szörnyen rászorult a baráti gyerek-emberre, énreám, hogy megtárgyalja a maga ezerszer fülledtebb problémáit, amelyeket a kortársaival szégyellt volnacsak fölvetni is. »Trágár«, közönségesértelem ben, nem akartam lenni veled szemben. Valami pedagógusi ösztön vezetett. Eztamentségetvagy magyarázatot visszagon dolás alapján mondom most, s azért, mert ismerve magamat, körülbelül tudom, hogy legalábbis mit akartam tenni,amikor tettem valamit, és hogy mi az, ami nem én vagyok, ami nem egyeztethetőössze velem.
Ügyetlenül fogalmazhattam levelemet, amelyben első beszélgetésünket Lőrincnek 1949-ben felidéztem. Nem kellett volna védekeznie előttem. Zavarba hozott, ez igaz, de sem akkor, sem később, a legcsekélyebb mértékben sem éreztem 15
szavait bántónak. Úgy beszélt velem, ahogy előtte senki.
Kitűnő lélektani érzékkel azt mondta, amit kellett. Kamasz
korom legfogékonyabb esztendeiben találkoztam vele. Okos, hasznos tanácsokat adott. Nagyképűségemet bölcsen lefarag ta,bizonytalanságaimat jó irányba terelte. Ha nemaz lettem volna,aki voltam, talánhibáztathattavolna magát,develem ekkor éppígy kellett beszélni. [.. .]
— A költészetben is— tettehozzáLőrinc. —A túl hibátlan forma sokszor túlfeszes. Kicsit ronts rajta, lazítsd föl. Nea füled gyönyörködjék a ritmusban. Úgy látom, te tökéletes verseket akarsz írni. De a ritmusokat az ujjaiddal kellene hallanod, úgy ahogy Goethea kedvese hátán. Tatsd ujjadat az élet ütőerén, abban van a metrum, nem a verslábakban.
Szoktál táncolni?
— Utálom a limonádé tánczenét.
— Futballozni?
—Sose voltam futballpályán.
— Rosszul teszed. Járj tánciskolába, ott ismerkedj a lányokkal, ne költeményekből hámozd ki, milyenek. És ha sportolsz, az sem árt. A szénaboglyában pedig ne Babitsot olvass, hanem lányokkal csókolódzz. Most pedig kísérj el, meghívlak ebédre.
Már a Rákóczi úton:
—Mit csinálsz délután?
— Könyveket vásárolok. Fölírtam negyven címet, meg próbálom fölhajtani őket az antikváriumban.
— Csupa jó szerző — mondta Lőrinc, átfutva a listát. — Mégis ajánlom, ne német és francia klasszikusokat olvass, másra lenne szükséged mostanában. Vedd előpéldáulErdélyi
Józsefet. Kisséegyoldalúérdeklődésedet valamiegyszerűvel, természetessel kellene ellensúlyoznod. Erdélyi egyenetlen költő, de neked most hasznodra válnék. Csak eszedbe ne jusson elmenni hozzá, pláne tanácsait kérni. Gonosz, buta ember. Mégis jó költő, vagy inkább jó volt. Próbáld meg.
Ebéd közben:
— Nem kérdeztem még: te zsidóvagy?
— Csak filoszemita.
— Ne haragudj, nem azért kérdem, mintha csökkentené értékedet szememben, ha zsidó lennél. De úgytapasztaltam, az olyanélénkség és koraérettség, minta tiéd, a túlfinomult, nagypolgári zsidók sajátsága rendszerint. Több zsidó bará
tom van nekemis. A koraérettség egyébként nem baj, csak vigyázni kell vele. Kamaszemberekben, fiatalokban gyakran hihetetlenül sok energia feszül. Ez az energia nemegyszer értékesebb, mint a mögötte álló intellektus. Ugyanez az energia igen érdekes, értékes, olykor zseniális első könyvre késztetiőket. Később,amikor a kezdeti túlfűtöttség levezető
dik, derül ki aztán, hogy mégse tudják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Elkallódnak, elhallgatnak, szerencsétle nek lesznek. Vagy érdektelenek.
Az első körúti antikvárium előtt megkérdezte:
— Mennyi pénzt hoztálmagaddal?
— Háromszáz pengőt. Retúrjegyem van már.
— Akkor, úgy látszik, a pénz értékéről sincs fogalmad.
Amiket fölírtál,jobbára elég drága kiadvány. Negyedrészét ha meg tudjuk vásárolni a listádnak. De majdsegítek neked, ismerem az antikváriust.
Délután háromra járt az idő, tizenegy óta beszélgettünk.
2 17
—A Livius már megvan — emelt le a polcról egy sorozatot. — Hogy állsza nyelvekkel? Érteni fogod?
— Remélem.
— Lássuk. —AXXII. könyv5. caputjanyílt ki a kezében.
— Olvasd, fordítsd.
— Consul perculsis omnibusipse satis, ut in re trepida.. . Elég szabadon fordítom, mert megállít.
— Nem Faludy György-féle átköltést kérek, tessék szó szerint. Milyen alak az, hogy perculsis omnibus?
— Ablativus absolutus.
— Ut in re trepida?
— Tekintethatározó: a nagy ijedtséghez képest.
— És a mondat végén azevandum esse?
—Oratio obliqua. A hortaturtól függ.
— így már más. Mégisérted. Bár Livius könnyű szerző — teszi hozzá, el ne bízzam magam.
Két kis Insel-kötetet maga választ ki nekem. Stiftert és Droste-Hülshoffbt. Egyik sem szerepel kívánságlistámon.5
—Németül tudsz?
—Schillert, Heinét és Goethét már fordítottam.
—Akkorhogy magyarítanád ennek a versnek avégét —üt fel egy Goethét —, Ich bin ein Narr auf eigne Hand?
Átfutom a rövid epigrammát, értem, a befejezést mégse tudom visszaadni.
— Talán az az értelme — tűnődik Lőrinc —: Bolond a maga szakállára.
Aktatáskám lassan megtelik. Lőrinc most cukrászdába hív.
Sokat kérdez, voltaképpenvizsgáztat. Nemcsak irodalomból, bárabbólis jócskán. Minden érdekli. Otthoni körülményeim,
a tatai gimnázium, lázadásaim története, miért vagyok ateista?
Délután hatig vagyunk együtt. Vonatom indulásáig.
— Most már elárulom, hogy mért faggattalak ilyensokáig.
Van egy veled majdnem egykorú fiam. Lóéi. Verseimből ismerheted. Jóeszü gyerek,de szétszórt kissé.Minden érdekli, csak az iskola nem. Értelmes, céltudatos diáktárs kellene mellé,akiegyütt tanul vele, átveszi vele a leckéket, serkenti.
Vagyis egy állandó instruktor. Lenne kedved hozzá?Fölaján
lom neked, lakj nálamszeptembertől. Nyilván átiratkozhatsz Lóci gimnáziumába. Kosztot, kvártélyt kapsz nálam. Szüle
idnek írok majd, hiszen nem egyedül te döntesz ebben. Ha pedig elégedettek leszünk egymással, megtarthatod nálunk lakásodat később, egyetemi éveidben is.
Szegény apám — rég meghalt már — élete legnagyobb ostobaságát követte el, amikor hallani sem akart arról, hogy Szabó Lőrinchez költözzem. A költők éhenkórászok, miféle cigányéleted lenne ott? Nyakunkban a háború, bombázzák majd Budapestet,jobb neked minél távolabb a fővárostól.
Pedig életem alighanem egészen más fordulatot vesz, ha, mint az ifjú Szabó Lőrinc Babits lakásában, én Lörincében tölthettem volna legfogékonyabb esztendeimet. Ez lettvolna számomra az egyetem, nem a bölcsészkaron töltött évek.
De 1943 szeptemberétől elő volt készítve már helyem egerszegi nagybátyámnál. A gimnáziumot Zalaegerszegen folytattam. [. ..]
Már 1945 elején Pestre jöttem ugyan,elvégezni az egyete met, de valami szemérem és büszkeség visszatartott, hogy azonnal fölkeressem. Csak ha én is nagy költő leszek már,
2* 19
akkor állítok be hozzá: emlékszel-e arra a diákra, akivel hajdan fél napon át sétáltál Budapesten? Én vagyok az. És eléjeteszem első könyvemet.”
A fogadalom azután majdnem szó szerint megvalósult.
BárhaLakatosfelfedeztetése— látnifogjuk —Szabó Lőrinc nevéhez-véleményéhez kötődik, valójában csak az első kötetére küldött méltató lapra válaszolva, 1949. augusztus 28-án szánja el magát a fiatal költő mesteréhez fűződő legbelsőbb kapcsolatának feltárására, de még mindig nem, hogy hat évvel előbbi, legelső találkozásukra is emlékeztesse.
„Kedves Barátom — írja Lakatos —, nem mertem mindeddig elszánni magam, hogy megköszönjem lapodat (pedig több mint egy hónapja is van,hogy megkaptam), ma azonban, Goethe 200-ik születésnapján, felbátorodtam és megkereslek. Épp tegnap hallottam, visszaérkeztél már nyaralásodból, aztán meg az imént azt a háromkötetesKner- féle Goethét meg a te Wertheredet forgattam: kétszeresen eszembe juttatott mindez. Nagyon örülök, hogy tetszett neked »A Pokol tornácán«, mondhatnám annak örülök legjobban, hogy épp neked tetszett. Elég sokat tanultam tőled,bizonyára észrevetted;avval semközlöksemmi újat,ha te is megtudod tőlem, eddigi életemben, a te műved volt számomra a legnagyobb élmény. De ezt már nyilvánvalóan visszamondták neked, mert irodalmi körökben lelkesedésem, irányodban, köztudomású rólam. Ezért tudtam olyan nehe zen elhatározni magamat, hogy írjak neked; mert amit soha egyetlenidősebb írótársamnál neméreztem, teelőtted mindig megilletődöm. S ezért is örülök olyan nagyon, hogy azt nem
lehet elmondani, dicséretednek. Ami ma, irodalom néven, mikörülöttünk folyik, ahhoz jóformán már egyáltalában semmiközöm nincs, hogy kortársad lehetek még, ezt sorsom egyik legnagyobb ajándékának tekintettem mindig. [.. .]”6
A fiatal költőmegrendülthangja — mintegy visszatekintve
— valóságos csodát köszönt. Hiszen egymástól függetlenül kétszer fedezi fel választott mestere: 1943-ban, majd 1947- ben. A Válasz szerkesztőségében megjelenő húsz-huszonegy éves egyetemi hallgató a tizenhat esztendős kamaszhoz képest nyilvánvalóanúgy megváltozott külsőleg is, hogy mesterének eszébesem jut, rövidnadrágosdiákként őt láthatta aháború alatt. Afiatal egyetemista pedig,első,háborúutáni találkozá suktól számítva éppen két és fél esztendőt vár, míg egyre barátibb levélváltásaik során egyszercsak erre a régi-régi találkozásraisemlékeztetni meri mesterét. Kétalkalommalis szokatlanulkedves vele az a Szabó Lőrinc, akiegyébkéntnem volt önmagát megosztó egyéniség, sőt nevezhetjük akár nehezen megközelíthető,önösembernek. Mi hát a magyará zata, hogy Lakatos Istvánt ilyen szeretettel, megértéssel, nagyrabecsüléssel fogadta? A fiatalember ragaszkodása, rajongása önmagában nem tehette volna részrehajlóvá: az
„ars” kérdésében alegszigorúbbszámonkéröésítélkező volt.
Meg a fiatalember is óvakodott — mindkét esetben — érzelmeit éreztetni. Különben is, éppen a kétszeri felfedezés ténye mutatja: a személyes vonatkozásokat hamarelfelejtet te, nem az embert, aköltő lehetőségét becsülte. Ottélt — a Tücsökzene a bizonyság rá — Szabó Lőrincben a példa:
Babitsot, bár hasonlóan nehezen megközelíthető alkotót talált benne, azértis csodálta, mert hajlamain erőtvéve igazi
21
tanár és nemzedékszervezö lehetett. Lakatossal találkozva ifjúsága indító helyzetét élhette át, most már a mester szerepében: az érett költő érzett rá a születőre. És csakmiután a „szakmai” kapcsolat tartóssá vált, ezután alakulhatott bensőséges baráti közelséggé. Az első találkozás utánhat, de a tényleges felfedezés után is még csak két és fél év múlva következhet majdeza pillanat. Azegyre magányosabb Szabó Lőrinc 1949. szeptember 10-én meghatottan szép levélben felel költötársa vallomására.Szeretetét, barátságátajánljafel ifjabb pályatársának. „Akármennyi levelet kaptam is már, egyikneksem örültemannyira, mint a te közeledésednek, a te szeretetednek” — írja többekközt. ASzabó Lőrinc megnyi
latkozásaiban is párját ritkítóan meleghangú választ később teljes terjedelmében idézzük majd. Itt most csak Lakatos viszontválaszának egy részletét, amelyben költőtársa levelé nek hatására el tudjamondani végre azt a hajdani találkozást köztük. AlevélSzabóLőrinciratai közt maradt fenn, dátuma
1949. szeptember 20.
„[...] 1942-ben beszéltem veled először. Szegény Babits akkormáregy éve halott volt; én ötödikes gimnazista. Persze erre te már aligha emlékszel. Volt Bicskén egy barátom, ő mondta nekem, hogy te vagyma a legnagyobb költő,hozzád kell elmennem, megmutatnom a verseimet. Fel is utaztam vakációban Pestre, másodszorra megtaláltalak a szer kesztőségben a Rákóczi úton; te mondtad, két hét múlva keresselek meg ismét, addigra elolvasod az írásaimat. Talál
koztunk iskét hét múva,ezvolt »koraifjúságom«legnagyobb élménye. Négy-öt évig abból éltem, hogy akkor beszéltem veled [. . .] Sőt egész diákkoromban óriási tekintélyem volt
abból kifolyólag, hogyaz önképzőkörön néha-néha elejtet
tem: »nekem Sz. L. azt mondta...« vagy: »amikor erről Sz.
L.-cel beszélgettem...« stb.Ezekre azepizódokra persze ma már mosolyogva gondolok vissza, de akkor mérhetetlen jelentősége volt. Verseimépp olyanok voltak,mintamilyene ket egy tizenöt évesdiák írhat; s a te bírálatod épp olyanvolt, mint amit ilyen versekre mondani lehet; de azáltal, hogy ilyeneket: »fejlődőképes«, »jó formaérzéke van« stb., tőled hallottam, ezeleve elhatározó volt. [...]”7
Ennek a Szabó Lőrinc-élménynek első,levélbeli megfogal mazása ésazévtizedekkelkésőbbi önéletrajz-fejezet elbeszélé se minden lényeges pontonazonos. A huszonkét éves költőt az évszámban csalta csak megemlékezete: találkozásuk nem 1942-ben, hanem 1943 nyarán történt, amint ezt (az élet
rajzrészlet mellett) az idézett 1943-asdiáklevél is bizonyítja.
Az 1949-es hosszabb levél nem rögzíti (nem isakarja)persze 1943. augusztus24-ének mindenmotívumát, a kamasz diák verseit olvasgató Szabó Lőrinc tanácsait-szavait sem, ahogy óvja gimnazista olvasóját a sterilen pontos formák alkal mazásától, ugyanakkor az élet valósabb megélésére és a természet (sőt a lányok) gyakorlati megismerésére buzdítja.
Az önéletrajzrészlet erre is kitérmajd, amelyet ismétvissza
emlékezveerre anevezeteskeddi napra,negyvenév múlva egy interjúnkban így egészít kiLakatos István: „Verseid fő hibája éppen hibátlanságuk. A túl könnyen elsajátított forma bűvölete uralkodik rajtuk. Élvezed a jólgördülő sorokat,és nem veszed észre, milyen élettelenek, mennyire nincs mögöttükvalódi tapasztalat. Persze, hogy gimnazista korod
ban kevés a reális élmény, bocsánatosbűn. Azt tanácsolom, 23
lazíts a túl feszes, túl precíz mértéken [...]Tessék őszintébb nek,spontánabbnak lenni. Haprózaibb, döccenőbb az a sor, deazéletigazsága, az élet egyénilátása áll hátterében,többet ér, mint ajól megtanult csinálmány, az antik utánérzés.”8
Ha Lakatos korai, maisvállaltverseinek első változatait nézzük, a Szerelem, alkonyaikor vagy A város utolsó napja címűeket,akkor az első találkozásnak nemcsak furcsaságai tűnnek szemünkbe: elsősorban az érett költő pedagógiai bravúrját csodálhatjuk, amellyel a leglényegesebb pontokon tudta elörelendíteni annak az augusztus végi keddnek rendhagyó és groteszk emlékeit feldolgozni nehezen tudó, meghökkent fiatalembert. MagaSzabó Lőrinc is így értelmez te utólagezta beszélgetést, ahogyláttuk fentebb.
Atataipiaristáknál 1943-ban már hatodik évediákoskodó, a papi kollégiumok és a vallásos világnézet fegyelmező kereteit azonban egyre nehezebben elviselő Lakatos István számára mindenesetre a legszerencsésebb példát és a legalkal
masabb időpontot választotta ki a hatodik és hetedik gimnáziumi esztendők közt beköszöntő nagyvakáció utolsó hónapjában Ligeti Miklós, a jól tájékozott bicskei könyvbe- szerző-mindenes,akit majd A Pokol tornácán veszteséglistájá ban lelke feleként siratel a hálás barát.
Most még 1943 őszénél tartunk. A fiatal diák nem költözhetett szeptemberben Szabó Lőrincékhez, új környe zetbe kerül mégis, Zalaegerszegre, a világi Deák Ferenc gimnáziumba,ahol régebben Pais Dezső, Keresztury Dezső és a költő édesapja is végezte tanulmányait. A Zala megyei hivatalnokvárosban,az apai ág családi fészkében, azönálló ítéletalkotás, a szabadabb cselekvés szépségével, súlyával és
felelősségévelismerkedhetmeg. Az itt élőkamaszraemlékező tanárokat,barátokatidézinégy évtized múlva Albert Zsuzsa:
„Akik a háború idején látták a költő-diákot a kisváros, Zalaegerszeg utcáin, amint hosszú hajával, magas, fekete árnyékként, lehajtott fejjel jár, tudták, köztük él a jövő ígérete. Tudták azt is, hogy ifjúsága nagy szerelme viszi a malmosgazdag kultúrájú házába, ahol hatalmaskönyvtárés gyönyörű leány várja.”9
Egyénisége, magánélete felszabadul. Nem a mindig börtönnek érzett internátusok bentlakója többé, kint élhet szabadon a városban, Lakatos Gyula nagybátyja házában.
De rokonamég a fél város szinte: nagyszülei kilenc gyereket neveltekföl,túlnyomórészükottmaradt és alapított családot Egerszegen; minden utcában unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik vendégszerető otthonavár rá. A szoros barátikör sem úrigyerekek szokványosán zsúrozó társasága; az értel- mesebb-érdeklödőbb gimnazisták Tóth Babynál, a gazdag textilkereskedő irodalom- és művészetkedvelő kislányának főutcai diákszobájában verődnek össze délutánonként, vagy Bőhm Marikáéknál, a kaszaházi műmalomban. Tóth Baby, aki Tóth Rózsa Éva néven a magyar reneszánsz művészet kitűnő monográfusa lesz később, fogékony érdeklődésével tizenéves korában maga köré gyűjti már akiválasztottakat.
Bőhm Marika is az őbarátnője: itt ismerkedik meg a tizenhét éves költőjelölttel, 1943 szeptemberében.
De ha magánélete felszabadul is, ha — bár középiskolás fokon — törekvéseit értő, méltányoló, elősegítő baráti társaság veszi is körül, a fasizálódó ország egyre sötétülő légköre mindinkább nyomasztja. Józan értelme, becsületérzé-
25
se (igaz, hogy naiv-romantikus módon) szembeszegül a hivatalos kötelmekkel. A tizenhét éves diák egyedülelfogad ható mértékül következetesen antifasisztamagatartást alakít ki a maga számára. Osztálytársai közt az egyetlen, aki második élő nyelvként nem a tanügy szorgalmazta olaszt, hanem afranciát választja, pontosabban tartja meg változat
lanul, hiszen már a tatai piarista gimnáziumban is franciát tanult. Négyen-öten vannak mindössze az egész gimnázium ban, akik a tantestület legműveltebb tanárához, Ballenegger Henrikhez francia különórákrajárnak, köztük a máremlített Böhm Marika és Tóth Baby. Ballenegger, az országos hírű kémikus, Ballenegger Róbert egyetemitanárés szakíró öccse, nemcsak jó nyelvmester, irodalomszerető tanár is, teljes politikai egyetértéssel védi rebellis diákjait. Akkorévek óta dolgozik márvégül soha meg nem jelent fő művén: átülteti franciára Petőfi Az apostol című művét. 1919-ben kinevezték a budapesti MáriaTeréziagimnáziumigazgatójává,akurzus ezért két évtizedre lehetetlennéteszi tanáriműködését, míg a háború közeledtével, nagy nehezen, ismét státusba nem kerülhetZalaegerszegen. A felső osztályokban most magyart oktat. 1945-ben, feleségévelegyütt,elsőnek lépbea kommu nista pártba, néhány regény-és útirajzfordítása is napvilágot lát a koalíciós időkben (Egon Erwin Kischt tolmácsolja például), hogy teljes kiábrándultságban, kétségbeesésben fejezzebe aztánpályafutását a Rákosi-korszak vége felé. Az eszményeiben csalódott vén humanista maga vet véget életének.
Tanárai közül őt szereti legjobban a fiatal költő. És latintanárát, Móra Jánost, Móra Ferenc unokatestvérét, a
bohém, iszákos öregurat, aki minden alkalmat megragad, hogy diákjaival estente be-beiíljön egyliter borra valamelyik kocsmába.
Ez az a szellemi kör, amely a hetedikes gimnazistát körülveszi,aholmeghallgatják, biztatják, szeretik.Kispolgá
ri-nagypolgári zsidó származású kislányok verseinek első olvasói, hozzájuk vonzódik elsősorban, de köztük is le ginkább ésegyre áhítatosabban Böhm Marikához, aki aztán A Pokol tornácán látomásában éppúgy a költő eszményi társává emelkedik,mintahogyazáldozat szimbólumát is róla mintázzaAz emlék és annak átdolgozott, véglegesváltozata, az írás aporban strófáiban.
Most azonban az 1943/44-es tanév elején járunk még, az egyéni felszabadultság, a boldogság átmeneti idejében, amikor mintha remélni lehetne, a legrosszabb talán-talán mégsekövetkezik be. Csakhogy a fasisztafaji törvények egyre drasztikusabb keresztüleröszakolása, majd a németek márci
usi bevonulása épp ezt a kezdő költőt védőn körülvevő és végre kielégítő szellemi-társasági aurát rombolják szét.
Megpróbál tiltakozni. Betiltott, gépiratos másolatokban mégis terjesztett önképzőköri előadása—1944márciusának végén — a zsidó irodalomról szól. Akkor „tisztítjákmeg” a könyvtárakat, Zalaegerszegen is, a „destruktív” szerzőktől, Heinétől, Radnótitól, Szép Ernőtől. Lakatos alkotásaik nagy művésziértékeiről beszél keserű lendülettel. Visszaemlékezve kamaszkorára, gyerekes dolognak érzi ezt, a tizenhat esz tendős diák naiv-romantikus szellemi ellenállásának. Hogy mégse csapják ki érte a gimnáziumból, Ballenegger Henrik ügyes diplomáciájának köszönhető. Marikát már nem tudja 27
megmenteni persze sem a tanár, sem a diák. Ismét Albert Zsuzsa szavaival: „A kultúra és aszerelem forrása azonban életre szóló megrázkódtatás forrása is lett, mert a leányt elhurcolták a fasiszták: így lett az általános borzalomból a költő számára is soha nem feledhetőtragédia.”10
A nagypéldakép,Szabó Lőrinc, kevésselelőbb még anői nem, a világ valódi megismerésére ösztönözte az életidegen fiatalembert. Ez a lehetőségépphogy feltárulkozott előtte — már amennyire egy hetedikes gimnazistának feltárulkozha tott —, máris az élet kegyetlenségének átélésére, az emberi kiszolgáltatottság tehetetlen szemléletérekényszerül.
Életkora, származása szerencsés védettséget biztosít számára: apja hol Zalaegerszegre küldi, hol Bicskére hívja, óvni akarva a bombázás, a front várható keserveitől- viszontagságaitól. Meg nem katonaköteles, nyugatra sem viszik leventeként; családja egyházi éshivatali háttere pedig megmenti filoszemitafellépésének veszélyes következménye
itől. Ugyanakkor a személyében védett ifjú fölismerheti a század szégyenét; szerelme tragikus sorsán keresztül szemlélője és szenvedő szereplője lehet az új barbárság, az antihumanizmus színjátékának; tanúja nemzete haláltáncá nak apokol tornácán.
Afiatalember,akivégül is 1944 őszén — utolsó gimnáziumi évének megkezdése helyett —egyidőreBicskénragad az apai házban (részben ott, részben afőváros közvetlen közelében éli át az ostromot), nem a hadi borzalmakra lesz fogékony elsődlegesen. Visszaemlékezve az ostromra, nema csatajele netek szörnyűsége ragadja meg; percekre sem a halálfélelem úrhodik elrajta. A személyessorsokat figyeli már ekkor. A
beszállásolt német katonákat, akik kiéhezve kérik kölcsön egy-egyéjszakára díszkötésüHeinéjét, vagya számukra már alig ismerős Thomas Mann-köteteket.
Alii. Ukrán Front harcosai köztisakad barátja, Fabrics Péter tanár — ahogy a költő emlékezetében magyarra fordított neve rögződött —, aki Moszkva alatt német fogságba esett. Szinte hihetetlen körülmények között tör ki néhányadmagával a német internálótáborból és szökik vissza, átvágva magát a megszállt Lengyelországon, régi csapattestéhez. Hőstettéért nemhogy kitüntetnék: meg fosztják tiszti rangjától és gyanús közlegénnyé fokozzák le.
Péter megtanult annyira németül, hogy magyar barátjával eszmét cserélhet. Nemcsak a német haláltáborok viszonyairól világosítja fel — óvatoscélzásaival a sztálini perekhátteréről is meg tud sejtetni sok mindent.
Bicskét a III. Ukrán Hadsereg 1944 karácsonyának délelőttjén foglalja el. Pár hét viszonylagos nyugalom után azonban a Balaton felöl a 4. SS páncélos hadtest utolsó, sikertelen ellentámadásának hírére Tolbuhin marsall főpa rancsnoksága az egésznagyközséget kiürítteti. Megkezdődik a lakosság Odüsszeiája. Kis batyuikat gyerekszánkókon húzva, kerékpárokon tolva közel tízezer civil indul útnak a térdig érő hóban,ésa két front közt a fővároshoz közelebb eső sváb falvak borospincéiben találnak ideiglenes menedé ket. Etyeken, Bián például. A négytagú Lakatos-család is megindul, annyi elemózsiával, amennyi hátizsákjukbanelfér, annyiruhaneművel, amennyit magukra tudnak ölteni. Apesti rokonokhoz szeretnének eljutni — Pestről Malinovszkij és Tolbuhin egyesült hadosztályai kiűzték már a német-nyilas
29
csapatokat— egyelőre azonban a közeli szomszédos falvakig jutnakcsakel. Február közepén a fiataldiákmeggyőziszüleit,
engedjék előre a fővárosba, hadd tartson terepszemlét: ki tudná befogadni őket ismerőseikközül? Merta pesti éhezés didergés még mindig jobb, mint a vidéki életveszély, egy esetleges újabb német ellentámadás veszedelmei. Apja leg inkább attól tart, haahitleristák mégegyszer, átmenetileg is megjelennének, mindkettejüket besorozhatnák (a fiú már tizenhét éves múlt, ő negyvenöt), akkor már a nagyváros kőrengetegében inkább el lehet rejtezni. Von Wildenbruch vezénylő tábornok február 13-án szerencsére kénytelen feladni a várat, a diák pedig átvág, egyedül, a tegnapi frontvonalon és épségben eléri az Üllői utat. Egy rokonuk segítségével a Thék Endre utcában talál ideiglenes lakást, megfürdik, megborotválkozik, majd kétnapos pihenő után visszagyalogol már Biatorbágyon várakozó családjához.
Húgával, szüleivel március első napjaiban lépik át Pest határát ésköltöznek beaz udvari, szoba-konyhás lakásba. Itt élnek április végéig: Bicskére akkor költözhet csak vissza a család. A fiatal diák azonban Pesten marad. Kora tavasszal, hogy el ne veszítse utolsó gimnáziumi évét, beiratkozik az első, tanítani kezdő gimnáziumba, a pesti bencésekhez.
Közben instruálásból tartja fenn magát, egy ismerős családnál kap a gyerekek tanításáért kosztot-kvártélyt. A mindössze három hónapig tartó tanévet 1945júliusában fe
jezi be,július 9-én teszi le, sikeresen, érettségijét.
A családnak ez az Odüsszeiája, a két front közt a két hadsereg bombázásában, ágyútüzében eltöltött hetek, a szinte szemük előtt, a határban, a 3. SS Totenkopf hadtest
támogatta 4. SS páncéloshadtest és Tolbuhin csapatai közt folyóütközetek, aromjaiban heverő, még füstölgővárosban végigéhezett első hónapok — ez az az élményháttér, amely első, alakulni kezdő munkait evekre meghatározza.
Egy tizenhétéves, klasszikus műveltségű, költőnek készülő diák szembetalálja magát a világtörténelem egyiklegnagyobb felfordulásával. Az események önmagukat kínálják. A le
hetséges formát ismerni véli, vagy sejti inkább. Gimnáziumi aktatáskájában, „összes művei” gondosan gépelt példánya mellett, néhány üres irkatársaságában három könyvlapul,az ostromból ezeket menti ki. Latolgatja, az ilyen, egész népe, sőt a világ sorsára kiható eseményt epikus műben kellene megörökítenie. Prózában-e vagyversben — mégnem tudja. A verses változat ideiglenes címéül ezt írja füzetébe: A város utolsó napja.
Az ötlet megszületik éskezdetét veszi a küzdelem, amely Lakatos költői karakterének hosszú időre meghatározója lesz. Személy szerint részese és túlélő tanúja történelmünk egyik legjelentősebb változásának, de valahányszor eposzt formálna ebből az élményből, épp a műfaj lehetetlenülésével találkozik: hiába érzi át az eposzi szituációt, ha ebből — a költő választott nézőpontjából tekintve az eseményeket — épp az eposzi ihlet hiányzik. A diákköri zsenge szavaival:
„Régi dicsőségünk” hova lettél? Éji homály fed.
s kérdőjellelírom: férfikat énekelek?
A háború, azeposzi méretű küzdelem hagyományos fősze replője ugyanis a hős, a vitéz. Itt, ebben az ostromlott városban,épp ez ahősiességveszti értelmét, sőtválik halálos 31
méreggé. Hiszen azok, akiknek élete, történelme van változó ban, akiknek sorsába záródva a költő követi az eseményeket, egyúttal a megérdemelt pusztulás résztvevői: a pusztulás kiváltóiés végigszenvedői egyszerre. Azadott jelenben épp ez a feloldhatatlan ellentmondás; akiknek meg fog változni életük, történelmük, azok — vétkesek és vétlenek együtt — kiszolgáltatottak mind, tehetetlen marionett-figuráiegy oly háborúnak, amely a majdani változáslehetőségének ugyan
akkor kényszerű előfeltétele. Ezért nő meg az ostrom-vers szereplői közt a költőjelentősége, a költőé, akinek az úttesten halálbamenetelőkkel szemben az „állok a járdán” szerencsés pozíciója jutott osztályrészéül. Ez a szerencsenemabiográfia véletlene csak: ez már a költő szerepe, akinek el kell különítenie magát a haláltánctól, mely megragadná és örvénybe rántaná. A Pokol tornácánnak soha ki nem adott első változata szerint:
Jaj, kiknek szóljak? Kit hívjak? Merrekiáltsak?
egy azezermilliós szürke tömegből, én!
Lányoknak, kik ölelnek? A pártoknak? Vagy az istent hívjam-e fennhangon? (Egyiküket se hiszem.) Hogy sosekellett nékem gyarmat, sem kikötőkre
nem vágytam, se a bú nem kínzott, amiért kisebb nemzeteken nem uralkodhattam afegyver
— óh, dehogyisgúnyképp írom e zord szavakat! — és a magas, illetve magasb kultúra jogán. Csak,
higyj gyávának bár, életemet akarom!
Életemet, melyet eddig jog, törvény az enyémnek ítélt volna, pedig mégaz enyém sose volt.
A gondolat küzd még a formával -— a gondolat bizonyul végül életrevalóbbnak: évekkel később a meg-megdöccenő disztichonokat hexameterek váltják fel, ugyanez a gondolat sor oda természetesebben, költőibben illeszkedik. Most azonban még a később eleve elhibázottnak ítélt elégiaforma disztichonjaiba próbálja beletörni megrendülését:
Nézd, repülőgépek tűnnek fel és el a ködben— íme, modern szemeink erre tekintenek. Úgy mint ahogyan a futó felhőket nézte az égen
egy fiatal költő pár százévvel előbb.
Ez ma aszimbólum! S csupaszimbólum ma az élet, s rettenetes törvény: öl, aki élni akar.
És kötnek gúzsba a szabadság drága nevében — pusztulj el német! szálljon a döglet, a kín,
mit ránk hoztál, zsarnok, mind, mind vissza fejedre:
Hitler, nem Goethe nemzete vagy, nyomorult.
A vers tartalmaaz eposziszituáció visszavétele lehet csak, az első változatban méga disztichonokbabicsakló versforma is ezt sugallja: hőskölteményhelyettelégia. Kisfaludy Mohácsi nak emléke lebeghetett a készülő költemény felett, az igazi ihletinditó költői hatásmégsem ez, hanem egy aligemlegetett JuhászGyula-vers, az In memoriam alcímet viselő Negyven hatosok. A fiatal költő 1944 fordulóján sűrűn forgatjaJuhász Gyula költeményeit. Ott ragadja meg figyelmét egy némileg rokon szituációban keletkezett disztichonoselégia. Ez a vers, ebben az esetben, valóban kézenfekvőbb inspiráló, mint a Mohács. Kisfaludynál a hősökhősök, „nemzeti nagylétünk”
3 33
valódi gyásztere felett tarthat szemlét költője. Juhász Gyulánál egészen másról van szó. Egy gőgösen felidézett, végül sorsszerűén elérkezett pusztulásról. Ennek a versnek sincsenek valódihősei, csak pusztulásra idomított áldozatai.
Juhász gyászelégiája így kezdődik:
Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszinüfát volt Fonva alantra, melyenbomlanak az idegek.
Alom nélküliés komoranfeketéllö éjszaka vadján, Lelkem pusztáján marsai a hősi ezer.
Látom őket a dél kövein menetelni kitartón, merre Szabács, Nándor, Valjevo,Nis meredez.
Az első világháborús hősöket elsirató elégia végül is az ellenkező hatást váltja ki: nem diadalmi ének, hanem minduntalan a háborús rend embertelenségének, a gépies halálravonulás kegyetlen tehetetlenségének groteszk képso
ra. Ennek a pusztulásra felépített rendnek a rajzát láthatta bele Lakatos Juhász Gyula disztichonjaiba,és ő már tudato
san visszájára is fordítja a „hősi”jeleneteket:
[...] Ha vezényszó pattan, aszívek— im—összedobognak, s ölniparancsra szorul öklük a puskaagyon.
Mindegyikük benthordja agyában a néma halált is:
nincs joga élni tovább, halnicsupán köteles.
A Juhász Gyula korában zajló háborúban még különbséget lehetett tenni a hátországi Szeged idillje és fiainak harctéri, gépiesített halála között. A katonaság ténykedése akkor.
1916-ban még nem ragadta közvetlen pusztulásbamagátaz otthont, csak gyásszal töltötte el. A gyászelégia gyenge, alkalmi költeménye Juhász Gyulának. Fiatal követője számára ihlető értéke abban rejtezhetett,ahogy a költői erő legyőzi benneavállalthangnemet. Mintha szándéka ellenére már Juhász is a modern hódító háborúk embertelenségére érezne rá, ami poézis belőle kiolvasható, az már a későbbi katasztrófát előlegező ábrázolásmód. Ez ragadhatta meg a fiatal költőt, azöntudatlan műfajváltás: azünneplőgyászelé giából kiszakadó, leleplező groteszk. Valami ilyesmit akar ő is. Egy nagy ostrom: epikus téma, lásd az Iliászt. De Buda ostroma annak épp ellentéte, a halált kihívó rend megérde
melt pusztulása.
A Homéroszutánieposzok főszereplői általában a nemzet, az emberiség nagy, szent céljaiért harcba szálló hősök.
Lakatos ebben a háborúban épp ezt kérdőjelezi meg. Már ekkor, tizenhét éves korában pontosan fogalmaz. Egyik legfontosabb sora, amely a mértéket, a célt jelöli ki, a költemény mindhárom változatában szó szerint jelen lesz:
Jaj, hol az ember? az emberiség?hol az emberiesség?
Hahiányzik a magasztoscél, reménytelen az invokációis.(Kit hívjak? — idéztük előbb.) így zárul a kör. Zalaegerszegen tavaly a bontakozó szerelem idillje, pár hónap múlva könyvmáglyák és halálvonatok, azemberi kiszolgáltatottság alvilági színjátéka, aztánaz ostrom, tízezredmagával kiűzvea szülőhely viszonylagos biztonságából, hánykódás tízezred
magávalkéthadseregközt, a frontvonalfelezővonalán, háta
3* 35
mögött szülőhelyének romjai, előtte a füstölgő főváros, a budai várbanmég Karl Pfeffer von Wildenbruchvezérezredes reménytelenül védekező SS és nyilas csapataival — ez talál tárgyraazostromleírásban. Az ostrom elbeszélésekeretcsak.
Amit megszenvedettZalaegerszegen, amit átélt Bicskén,amit hátizsákjával vállán, aktatáskájávalkezében Pest felé vánszo
rogva tapasztalt és a még hullákkal szegélyezett Üllői úton látott,eztpréseli antik disztichonokba a készülő költemény.
Az enumeráció ebben visszájára fordul, már itt kialakul a hosszú vers később aztán pszichológiailag is motivált, gro
teszkbe hajló ábrázolási módja. Felvonultatja az „örült eszme-üzött szürkeruhás katonák”-at, az őket kísérő és riadtanszemlélő civileket, vétkeseket, védtelen ártatlanokat egyaránt, felidézi kedvese arcát is, hogy az omló házak, a szétbombázott utcák láttán (Illyés 1937-es verseskötetére utalva)csüggedten megkérdezze:
Lesz még új élet? Lesz itt mégrend a romokban?
s béke, egyenlőség: nem propaganda ez is?
Már készülődik az új nemzedék (kitámolyogva a romhá zakból, a pincékből), amelynek ez lesz kezdő élménye, amelyetátélteljesintenzitásában Lakatos is.Megérkeznek— már aki megérkezik — a deportálásból, a munkaszolgálatból, a frontról, a hadifogságból, a katonaszökevény-lét bizonyta lanságából: van aki csak látva szenvedte el mindezt, még többen, akik fizikailag is. De szemlélők, ellenállók, üldözöttek az átélt időt a maguk létformájaként zárták magukba. Készültek élményeiket elmondani, reményeiket megfogalmazni.
A Debrecenben már indulóirodalmi élet átfogófolyóiratá nak, aMagyaroknak ők lesznek majd legfiatalabbjai; Buda pestenpedig, hamar kiválva az adott keretekből,aligegy év múlva külön folyóiratot alapítanak, az Újholdat; címéről utóbb újholdasoknak szoktuk nevezniőket. Azokat is, akik az 1946—48 közt hét számot megért folyóiratban márnem szerepelhettek, de az alapítók eszmei, baráti közösségéhez tartoztak, vagy csatlakoztak később. A közös élmény, a rettenet emléke és tanulságul az emberiméltóság eszménye,a személyiség sérthetetlenségének igénye fűzte őket össze egymással. Mértékük aNyugat humanizmusavolt, példájuk Babits klasszicitása és minden embertelenséggel szembefor
duló etikája.
Az újholdasokat egy-két éves ütemkéséssel követők,anépi kollégista fiatalok ugyanakkor már nem a változás traumáira lettek érzékenyek, hanem a társadalmi változást meghozó nagy történelmi eseményt ünnepelték. Szemükben meg születőbenvolt a „rend a romokban”, azaz visszatérni hitték az epikusharmónia lehetőségét.
Lakatos István költői indulásában mindkét csoport kérdésfeltevéseit és élményvilágát felfedezhetjük, de mind kettőtől el is különült. Nagyobb mértékben a népi kollé
gistáktól, noha első szerepléseinek legfontosabb színtere a parasztpárt folyóirata, a Válasz. Ami hangjából kezdettől hiányzik: a bizakodó ünneplés, azujjongásszavai.A Rákosi nevével fémjelzett korban soha, percrese talál dicsérnivalót, későbbi világára ismindig a szkepszis — a duhito ergosum— volt jellemző.
37
A történelmi változást koraérett kamaszkorában, az ostrom jelenidejében felismeri, elmondásának epikus igénye azonnal szinte meg is születik benne, de elvetélödik írása közben már: Lakatos a változásnak emberi viszonylatait vizsgálja inkább, nem történelmi tartalmára fogékony első
sorban. A történelmi váltás szeme előtt fokozódik le ost rommá, ahol a kiszolgáltatottak danse macabre-figurái teljesítikbe értelmetlen halálukat. Ebben a csatában számára az egyetlen ésszerű reakció, ha testét-lelkét minél sértetle- nebbül kivonja az ember az előre beprogramozott pusz
tulásból. Szigorú-pontos mértékként — igaz, rejtve, a háttérben csak — ott él mégis már ebben a fiatalkori fogalmazványban, az eposzi tárgyilagosság igénye. Sőt legnyíltabban, legárulkodóbban épp ebben. Ne'feledjük, jelképszerü is: diákköri könyvtárából, menekülve Pest felé, három kötetet tart mindenekelőtt megmentendönek. Életre szóló szerelmének bizonyult latin Vergiliusát, Baudelaire Les Fleurs du Mal-ját és a Károli-Bibliát. A készülő ciklus második kidolgozása utóbbiból kapja majd biblikus címét.
Vonzódása az epikához az elsőnek említett könyvhatása. A későbbi életmű felépítésének — az eposzi tradícióktól végül radikálisan eltérő, mégis rendkívül egységes lírai világ kiküzdött szerkezetének — egyik példája viszont(maga árulja el az Egy szenvedély képei-nek Utóhangjában) meglepő módon a költői nyelvére egyébként semmiféle érdemleges hatást nem gyakoroló baudelaire-i kötet konstrukciója lesz.
Nem a baudelaire-i konstrukció persze, hanem az „egy könyv” eszménye, annak a ténynek felismerése, elfogadása, hogy egy lírai kötetben is milyen fontos lehet az egymást
követő, egymást átható versek hierarchiája, vagyis a teljes könyv megkomponálása.
Mert itt —éspedig igen nyomatékosan már itt—hangsú lyoznunk kell, amikor Lakatos pályakezdését mi az epika jegyében látjuk kibontakozni és első munkáit úgy jelle mezzük: viaskodás vagy küzdelem az eposszal, ez egy igen sokrétű és maradéktalanul meg sem határozható törekvést takar. Ez a törekvés a költői elbeszélés felé mutatannyiban, hogy a vergiliusi példa (végső konzekvenciáiban akkor nem tisztázva mégmaga előtt sem) ihletőlehetőségként ott ködük valóban lírikusi világának hátterében, de ebben az epikában az egység ragadja meg elsősorban, másodsorban csak az elbeszélés. Amikor A Pokol tornácán 1945-ös vázlatai készülnek, keze ügyében még bicskei könyvespolcán Ernest Rhys népszerűantológiája, a Thegolden Treasury of Longer Poems. 1944nyaránkezd angolul tanulni, akkor szerzi mega sok száz kötetből álló, híres Everyman’s Library-sorozat fentebb említett kötetét. Angol nyelvterületen az ún. „hosszú vers”-eta leíró irodalomtudomány az epika műnemén belül külön epico-lírai műformaként kezeli. Kelet-Európábán ugyanezt, mint az epika alapkategóriájába nem szorítható specialitást, poémának nevezik. Eza műfaji terminusnálunk sem ismeretlen. Weöresi, Juhász Ferenc-i, Nagy László-i változatával részletesen foglalkozott a szakirodalom, hadd utaljak Kenyeres Zoltán, Bodnár György, Koczkás Sándor munkásságára e témakörben.
Lakatos munkásságának a „hosszú vers”-ek(látni fogjuk később) legjellemzőbbtermékei. A Pokoltornácán mellettide tartoznak a Szerelem,alkonyaikor, az írása porban, a Három
39
elbeszélő költemény darabjai, majd pedig az Egy szenvedély képei, a Százarcod és a Leszállás azéjszakába. Jut minden kötetébe belőlük.
A lírai versek átlagos terjedelménél hosszabblirico-epikus, illetve epico-lírikus költeményekre először nem Rhys antoló
giájában figyel feltermészetesen.A meghatározó kamaszkori élmények közt ott a Jónás könyve, Dsida Jenő hexameteres kutyatörténete, Arany Bolond Istókja és több „nagy” vers még. Rhys kötetében a longer poems műfajszerüségéreérez rá inkább; az angol gyűjtemény tudatosítja csak benne: a nagyeposz lehetetlen ülése idején ezek a verses epika rend
szerébe tipológiailag oly bizonytalanul beleilleszthető pro duktumok egy járható utat, pontosabban esetleg kiutat kínálnak számára.
Párhuzamosan ezekkel a másik említhető kamaszkori hatás: Edgar Poe esszéje, A kompozíció bölcseleté, amelyet PásztorÁrpád Találkozásom Poe A.Edgárral címűkötetében fedez fel magának. Az ragadja meg itt, hogy A holló szerzője az olvasói befogadóképességnek határt szab. Meggyőzően fejtegeti, bizonyos terjedelmen túl a versnek olvasójára gyakorolt hatásacsökken. Ki lehet számítani, sorterjedelmi- leg szinte, a közönség mit, mennyit viselhet el az élmény kifáradása nélkül. A fiatal diák a maga gyakorlatából tudja, általában ő sem szokott egy hosszabb eposzt egyvégtében végigolvasni — a nagyobb terjedelmű verses műveket olvas- gatni, nem „elolvasni” kell.
Tehetségének természetétadiák természetesen inkább érzi, mintsem pontosan felméri. Felmérni ezt, elméletileg is meghatározni — ehhez egy élet gyakorlata, tapasztalata
szükséges. Tudni, hogy mit akar, élete delén tisztázza majd.
Lassan, szerves fejlődés eredményeként alakul ki benne:
érdeklődése,törekvése a nagyforma felé vonzza,közelebbről olyan, mindig a klasszicizmus formaeredményein nyugvó verstípus felé, amelynek van eleje, közepe, vége, amely nem tűri a töredékességet,a formai bizonytalanságot, agondolat vagyérzés homályát. Mondandójának számára kifutásra van szüksége. Előkészítésre, amelyet a téma többoldalú bemu tatása,megvilágításakövet,majd összegező lezárása. Vagyis a szerkesztés hátterében, fiatalkori verseiben már,öntudatla nul is a kompozíció valamilyen hármas egysége — meg
kockáztathatjuk talán: dialektikája—munkál.Ez a verstípus ugyanakkor lehatárolt: eposziigényű lehet, eposzi terjedelmű nem.
A Pokol tornácánkorai vázlatainak semazostrom realista vagy naturalista leírása a legfőbb célja, inkább az ostrom tényeinek vizsgáztatása. Az elégia tragikus fájdalma abból táplálkozik: ez az egész világot átformáló, a költő sorsátis meghatározó esemény éppaz erkölcsi nagyságot nélkülözi.
Szereplői percekre se magasztosulnak hőssé, eposzi értelem
ben vett férfivá.
Népi kollégistapályatársai (Nagy László, Juhász Ferenc), akiknek eredményeire Lakatos mindvégig idegenkedve te
kint, a történelmi-társadalmi sorsfordulót rövidesen eposzi méretűvé stilizálják. Ö fiatalon megköti saját kezét. Amit elvárna, amit látni szeretne: a közösség gyakorlatának és a személyiség szabadságának harmóniája, együttes munkál
kodás a közüdv megteremtésében, oly úton, amelyen ha az egyéniség önmegvalósítása az elvont célnak alárendelődik, a
41
legmagasztosabb célis gyanússá válik szemében. Azindividu um maximális gondolat- és szólásszabadságon alapuló kiteljesítése a vers születésének idején elérendő célkitűzés lehetett csak, később egyre kevésbé megközelíthető ideálkép.
Lakatos költői igénye azonban mindvégigezt a liberális célt jegyzi,későbbi eposzfordításai mintha elsüllyedt aranykorok példáján át ennek az örök-emberi igénynek jogosultságát lennének hivatottak jelenvalóvá varázsolni. Költészetének feszültségét,feszültsége vibrációját pedig épp abban érezzük:
a szándék és a szándék megvalósíthatósága egymástól messzebb szakadt, anélkül, hogy individuális etikája ennek leküzdhetetlenségébeátmenetileg is beletörődnék.
Lakatos — mérték rendszerével, törekvéseivel — in
dulásától kezdve már, újholdas nemzedéktársaitól is külön
bözött. Az Újhold nemzedékeként számon tartott költők (Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Pilinszky János, Rába György,Jánosy István, Rákos Sándor, Végh György, Vidor Miklós stb.) fellépésükidején— a Nyugatformaeredményei nek tökéletes ismeretében—költészetük számáraklassziku
san zárt formaszerkezetet alakítottak ki, elhagyva minden szecessziós, anekdotikus motívumot, még a klasszicizáló elemeket is. Amit az előző három nemzedék (külön-külön) előszeretettel alkalmazott, ők sorra elhagyják, megtartva azonban az emelt beszédet,apontospszichológiai ábrázolás
ra oly alkalmas természetes beszéd nyelvtani alakzatait, a klasszicizáló stílusból pedigazellentétekdrámaiságát. Ugya nakkor a személyesség méltóságát különböző módon, de valamiképp összhangba hozni törekednek az individuum zártságán felülemelkedő szemléletmódjukkal. Nevezzük ezt
egyetemes kultúrának, humanizmusnak, olykor istenhívő világlátásnak. A nemzedék indulásának meghatározó élménye annyira apusztulás és kiszolgáltatottság, annyiraa kreatúra-lét volt, hogy ezt önmagában elviselni alig lehetett
— kitörni ebből a hit különböző (ideális vagy materiális) formáinak vállalásával látszott célszerűnek. A hit, mint menedék, leglátványosabban-legvégletesebben Pilinszky költészetében mutatkozott meg, akinél a személyes élet a passió ismételtújraéledése. A kreatúra-ember nála,a század bűnténye után,a harmadnap kétségében vergődik, várva és remélve a megígért feltámadást.
Lakatos elégiája, A város utolsó napja, formáját tekintve kielégíthetett volna egy posztnyugatos esztétikát, világ
szemlélete ellenben, egyre tudatosabban, különbözött tőle.
Újholdas barátainak törekvéseitől is különbözött az övé; ők más-más utakon egyre összetéveszthetetlenebbül kezdik sajátos arcukat kialakítani már. Lakatos személyessége — velük ellentétben — hangsúlyosan individuális jellegű és minden hívő aurát nélkülöz. Materializmusát, hitetlenségét minden korszakában szigorúan hangsúlyozza. Individualiz
musa közösségellenessé mégsem válik: költészetében ez az egyediség a dolgok céljának-mértékének mindig az egyént tekintő, a személyiségés közösség összhangját számonkérő, ha az adotthelyzetben tragikusannélkülözni is kényszerülő mondanivaló hordozója. Hőse a papi környezetben felnevel kedett, ez ellen ösztönszerüen lázadó aufklerista-ateista költő, aki ideológiájának alapjait Mill liberális szabadság
eszméiből alakítja ki. Nála e világfelfordulás felfokozottságá- ban a szabadságra vágyó embergroteszk helyzetekbe kerül:
43
eposzi igénnyel eposztalan közegben kénytelen tájékozódni, ezáltal a kreatúra-lét kiemelt hangsúlyt kap — a feloldás lehetőségehelyettironikus-groteszk meghatározottságát mu tathatja fel.
Nem lenne helyénvaló,ha Lakatos 1972-es verseskönyvé nek hosszú, önelemző Utóhangya és 1981-es — addigi életművét összegező— gyűjteményes kötete alapjánmáride előrevetítenénk az évtizedekkel későbbi eredményt, illetve a költő szándékainak, törekvéseinek maga előtt is csak akkor kialakított elképzeléseit. De csírái ezeknek az elképzeléseknek (véleményünk szerint) valamelyest ebben a legkorábbi al kotókorszakában is megfigyelhetők — hadd módosítsuk és tegyük pontosabbá tehát a fejezetcímet.
Küzdelem az eposszal? Nem. Lakatosnál inkább epikus magatartásról van szó. Semmiképp sem arról, hogy ez a magatartás valóban a nagyepikaegyik vagymásikjólismert válfaját akarná végtermékül újjáteremteni. Az epikus maga tartás Lakatos szemléleti formája. Amit létrehozni törekszik, nemeposz, hanem olyan életmű, amely, részleteit vizsgálva, küzdelem a teljes versért; egészét véve szemügyre: küzdelem egy olyan, összegező, líraikötetért,amely (fiatalon mégnem tisztázott, később annál következetesebben-tudatosabban kimunkált) tervei szerint egységben-világlátásban, ugyanak kor felépítésében a klasszikus eposszal megpróbál majd valamiféle egyenrangút, közelebbről egy azzal fölérö lírai (érzelmi) szerkezetet létrehozni.
Milyen sikerrel: könyvünk vizsgálódásának ez is tárgya lesz.
