A hatvanas években, amikor már az összes, korábban mellőzött, hallgatásra kényszerült író, költő megszólalt, Lakatos István hallgatása már nem volt külső okokkal magyarázható. Különben is teljes Vergiliusával, meg a jelentős terjedelmű Mahábhárata és Rámájana fordításaival, majd az 1970-re megjelenő, általa szerkesztett és részben fordított Évezredek eposzai antológiával legkitűnőbb for dítóink közé emelkedett. Egy új fordítói iskola talán legte
hetségesebb, példát teremtő mestere lett. Egyesíteni tudta a filológus ihletésű, az eredeti forma- és miliövilágot magyarul tökéletesen újrateremtő, Devecseri által utolérhetetlen fokon megvalósított irányzatotés a nyugatos eredményeket követő, formai és tartalmi pontosság mellett hiteles magyar verset létrehozni akaró, Szabó Lőrinc példáját folytató „fordítás klasszicizmus” gyakorlatát. Lakatos korszakos eredménye:
az általa fordított Vergilius-összessel olyan klasszikus fordítás született, amelyben a megelőző viták elméleti és gyakorlati érveit figyelembe véve, a filológiai és prozódiai pontosság érvényesítése mellett a „filológia rémuralma”
helyett az igazi költészet diadalmaskodott.
De Lakatos a köztudatban már csak mint sikeres iskolát teremtő és reprezentáló műfordító élt tovább. És ekkor ez a műfordító sajátos vállalkozásba fogott: 1967-benhozzákez dett saját múltja átdolgozásához, a régi Lakatos versek
„lefordításához”. Közben egy váratlan szerelmi szenvedély ihletében másfél év alatt pótolta a mulasztottakat, két új ciklust, egy elbeszélő költeményt és tucatnyi hozzájuk kapcsolódókitűnőverset írt. 1972-ben megjelent amegújított múltat és a feltámadó jelent összesítő kötete, az Egy szenvedély képei, szerkezetében is hasonlóan barátai és nemzedéktársai, Pilinszky, Nemes Nagy, Rába újrajelent-kezéséhez.
Afiatal költőből 1945 sorsfordulójána történelem váltotta ki az első, költőileg érvényeshangokat; 1969-reaműfordító tapasztalatai alapján feldolgozott világirodalom tanulságai tették lehetővé, hogy egy szerelmifellángolás villámfényénél összegezhesse és elmondhassa az emberi létezés esélyeiről benne felgyűltélményeket. A véletlen pedig úgy hozta, hogy ebben a pillanatban összeérhetett a kezdet és a folytatás, hiszenéppen ekkor írjaát, újítjamegkoraiverseitis. AzEgy szenvedély képei, majd— méginkább — a tíz évvel későbbi írás aporban című gyűjtemény úgy láttatja: Lakatos István végül is egységes, egybeépült költészetet tudott teremteni.
Nemcsak az egyes versek vagy versciklusok jelentettek pályájánújés új költőiértékeket, hanem ezekneka verseknek az egymást meghatározó, összefüggő láncolata egészében is egy egységesmagas rendű költői világot hordoz. Mintahogy 1981. október 8-i levelében a Lakatos költészetét mindig is értően befogadó pályatárs, Szabó Magda nyugtáztaaz írás a
11 163
porban című gyűjteményt: „Nagyon nagy költő lettél, Pistám [...] Keserves-elbűvölö olvasmányt adtál, részleteiben csak nem mindent ismertünk, egészben, így szerkesztve, mégis minden más.”
Az irodalmi élet ésa kultúrpolitika elismerése sem késik.
1982-ben Graves-díjjal üdvözlik az év legjobbjaként Atrium mortiscímű versét, 1983-ban József Attila-díjjal tüntetikki, 1985-ben a Déry-kuratórium jutalmazza másodízben ki osztásra kerülő díjával.
Évezredek eposzai
Amikor Lakatos István 1967 januárjában átdolgozza A pokol tornácán című versét, annakis tudatában van, hogyaz eposz nem azonos az epopeiával,a köztudatban a homéroszi költemények alapján alkotott műfaji képzettel, hanem számtalan alakváltozata alakult ki Eurázsiában. Amíg csak az Aeneist tartotta szeme előtt, és fordította, olyan modellt követett, amely a tökéletes példának az Iliászt tartja, ideális ismételt megvalósítását pedig Vergiliusművében találja meg.
„Eposz az elbeszélő költészet egyik fajtája, olyegy-központú, egységes kompozíciójú (egységes hangú és világnézetű), hosszabban kidolgozott epikus munka, melynek tárgyaegész nemzetre kiható esemény, szükséges előfeltétele pedig a mítoszésamonda.Főhősenem közönséges ember,többnyire isteni sarj, akinek hivatásavan, ezt teljesítenie kell: a Végzet szemelte ki rá. Eposz tragikus kimenetelű nem lehet, ha elbukik is hőse, a végkicsengés optimista. Hangja objektív (a
heroikuséletérzések elképzelhető leghiggadtabb kifejezése);
epizódok miatt meg-megszakadó előadása részletező. Az eposzazilletőnemzetnek valósággal tükre, melyből visszara
gyog egész szelleme: vallása, életmódja, erkölcse, jelleme, ízlése,költői leleménye,továbbácsaládi, hadi, államiszerve
zete”.36 Ezazkörülbelül,amit az iskolai műfaji értelmezések tanítanak, de ugyanerre a summázatra jut Marót Károly akadémikus,a kivételes jelentőségű klasszikus filológus is, aki egész könyvet szentelt a nagyeposz, az epopeia meghatá
rozásának.
A tizenhét évesifjú Lakatos is ilyen értelemben készült az ostrom megverselésére — a negyvenéves költő évezredek eposzai sajátságainakismeretében ellenben már csak egy régi költeményét akarja átmenteni ajövő számára. Ekkor már tudja: A pokol tornácán régebbi változata nem az eposz lehetetlenülését mutatta, hanem csak egyetlen típusának ellentmondásait rögzítette. Tehát költői elhallgatása semvolt sorsszerű, hanem csak a bekövetkezetttörténelmi események
nek és ars politikájának, azaz egyetlen költői kifejezési formához való ragaszkodásának egymást kiegészítő sokkjából következett. Természetesen ennek a „csak”-nak a kiküszöbölése hosszú gyakorlati és elméleti tájékozódást kívánt. Az ötvenes évek ritka verstermése, a Farsang című eposz kudarca, majd az /lenezs-fordítás még a régi műfaji eszményekhez kötötte. A történelemmel szembesülve egy évtizeden át többszörösen megsérült a költő is és az ember még inkább, létszemléletét és szabadságeszményét — tehát egységes világképét — megtartva találhat-e ismét olyan eposzi szintű megszólalási lehetőséget, amely a
történelmi-165
politikai szembesüléstkikapcsolva általános érvényű üzenet elmondására mégis alkalmas lehet. Hogyan is juthatott a számára egyedül lehetséges költői megszólalási módhoz?
Kövessük fordításait és az Évezredek eposzai című antoló giája bevezető tanulmányát és jegyzeteit, hogy műfaji — és ebből következően költői — tájékozódása átalakulását regisztrálhassuk. Ha elhallgatását meghatározta eposzképé
nek lehetetlenülése, újbóli megszólalását is eposzképletének átalakulásával, költői lehetőségeihez való hozzámérésével magyarázhatjuk.
1962 szeptembere és 1964 februárja között, tizennyolc hónapon át fordítjaaszanszkriteposzokdarabjait, kb. 6800 sort, a Mahábhárata, a Rámájana részleteit, sőt jegyzeteik számára a PuránákbiAis egy történetet. Majd ezt afeladatot még szinte be se fejezve az olasz reneszánsz-barokk eposz részleteiben vesztegel egy évig, 1964-ben, Boiardo, Ariosto műveinek megszólaltatója. Eposzi vonzódását ismerő költő
barátai ajánlására kezd e munkákba, Jánosy István ajánlja a Helikon Mahábhárata—Rámájana kötetéhez munkatársul,
Rába György pedig az általa a Móra—Kozmosz kiadó számára szerkesztett Olasz költők antológiája (megjelent
1966-ban) című kötetben foglalkoztatja. Ekkor talán még nem is sejthették barátai, hogy alátszólag is költői alkatára szabott feladat mennyire szükséges a költő feltámadásához.
Olyan tájékozódáshoz segítik ezzel, amely eloldja a költői fantáziáját megkötő homéroszi—vergiliusi meghatáro
zottságtól. Abaráti feladat olyan lökést ad, amely most már magával a költővel keresteti meg a tájékozódás továbbvivő alkalmát. Először ugyan még a régiúton indul, ismét ifjúkora
kedvencéhez, Vergiliushoz fordul: kiteljesíti gyűjteményes kötetét, a Georgicát is lefordítja 1965-ben. De márjellemző módon — a negyedik könyvvel kezdi, ahol is — Borzsák István útmutatása alapján— felfedezi: báreposzi tájonjár,
— de már nema hagyományos szabályok értelmében. Ez a könyv egy külön kis epülliont foglal magában zárásul, Orpheus és Eurydicé történetét, amely már más — éppen a Lakatos költői megújulását előkészítő —eposzi világok felé nyit rálátást, még a hagyományosvergiliusimegformálásban.
Mindezek a számára lehetetlenné vált „hősi”,,,történeti”
eposz felőlúj utak feléfordítják figyelmét: a szenvedély és a bukással, a poklokkal való szembenézés tematikáját rajzolják elé.
Mindez már az ötletszerű fordítói munkán túl rendszeres vizsgálódásra ösztönzi. Nemcsak részvételt keres, maga is szerkesztésre vállalkozik: a Móra—Kozmosz kiadó „A világirodalom gyöngyszemei” sorozata számára válogatja, szerkeszti, előszóval és jegyzetekkel látja el az Évezredek eposzai című antológiát. A hatvanas évek második felében nagyrészt ez a vállalkozás tölti ki alkotó ideje legnagyobb részét. A kötet szerkesztése, amely látszólag idöbelileg és tematikailag megkötné, valójában felszabadítja. Hiszen munkája kiindulása éppen az eposz hagyományos meghatá rozásának megkérdőjelezése lett: „Csakhogy [...] alig
tudunkfelmutatni eposzt, melyre e meghatározások minde
gyikevagyakár többsége érvényesvolna. LucanusésVoltaire tudatosan szakít a mitikus, mondái előzményekkel. A Nibelung-ének a legcsekélyebb optimizmust se tükrözi;
vigasztalan, sötét tragédiába fúl a vég. Dante az epikus 167
objektivitást veti el mint számára használhatatlant, a végzet kiszemelte hős helyett saját magát állítva központba; ráadá sul első személyben szól elejétől végig. A Kalevalában a mitikus háttér nem háttér, hanem magaa tárgy. Legtöbben mégisaz egyközpontú, egységes kompozíció ellenvétenek.Az Őrjöngő Lóránd áttekinthetetlen kalandok őserdősürü szövevénye.A Sáhnáme inkábbverseskrónika,mint megszer
kesztett, egyetlen, a többit meghatározó esemény köré komponált központi mondanivaló versbe öntése.” Mind
ebből következik a már idézett, Lakatos számára ifjúkora óta példaként munkáló kiinduló meghatározás elvetése: „Úgy tűnik, eposz annyiféle van, ahány eposz létezik; nem létező, ideális hösköltemény lenne, amelyre aversusherousminden ismérvét ráképzelhetnénk.” Ennek az ideális hősköltemény nek az ábrándját kergette ifjúkorában, illetőleg ennek lehetetlenülését szenvedte korábban,ezért fulladt ahallgatás ba is. Ha ez alól a nyomás alól szabadul, máris találhat olyan általános képletet, amelybe beleférhet olyan műalkotás is, amely az ő számára, — eszményeit követve, a jelen körülmények között is— megvalósítható: „Legtöbb eposzra a definícióknak még az a része érvényes, mely a világkép totalitását hangsúlyozza (e nélkül valóban szó sem lehet eposzról); valamint, ami látszatra a legmagátólértetödőbb, hogy ti. az eposznak epikusnak kell lennie, azaz elbeszélni, történetet vagy történeteket előadni.”
Ésha ígytekintjük, akkor aF. Th. Vischer elméletében, de máraz ókori Kallimakhosznál megtalálható megállapítás— hogy az eposz keletkezésének háttere a népek ifjúkora, feltétele a világérzésnaivitása— tarthatatlan. Lakatos Arany
— önmagát is védő — szellemes válaszát idézhetidiadallal:
„írjatok jó eposzt, s az eposz korszerű.” És ez nemcsak elméletileg érvényes gondolatmenet Lakatosszámára, hanem utóbb költészetébeisbeleépítette ihletően. Amikor a hetvenes évek végén költői témái összegezéseként átírja ifjúkori Az emlék című elbeszélő költeményét írás aporbancímmel,ebbe a változatba ezt a rímiróniát lopja bele:
Versem azért bátran lángolt s epedt,
sejtetve, hogy — jenseits von Gut undBöse — átélt néhány oly vihart e kebel,
amilyent se Grillparzer, se Hebbel.
A „vicces rím” valóban „nem födi el, sőt, kiemeli a kebel viharait” (mint a poétikai eszközök alkalmazásánakérzékeny ismerője,Vargha Balázs megfigyeli), deitttöbbről isszóvan:
saját újabb eposzi igényű ciklusainak ironikus seregszemléje mellett éppen erre az Arany János-i felkiáltásra is utal — immár diadallal. Hiszen Arany éppen Hebbel művének ürügyén érvelt a modern eposzesélye mellett.
De — ifjúkori rögeszméjét követve — a maga számára végül is hogyan korszerűsíthetteaz eposzt Lakatos?
Először is megszerkeszti ezt az antológiát, amely nem a hagyományt, de éppen a kivételeket demonstrálja. Kolum
busz tojása: amilyen magától értetődő, annyira meghökkentő is.„Elgondolkoztató,a sok száz antológiából, amely eddig a legkülönbözőbb szempontokat figyelembe véve, magyarul megjelent, az eposszal miért nem foglalkozott egy se.” A válasz talán egyszerűbb, gyakorlatiasabb, mint Lakatos 169
elméleti okokkal (az eposz korszerűtlenségének tévhitével) magyarázza. Nincselégfordított anyaghozzá,de talán főként azért, mertnemvolt senkinek szívügye. Lakatos István kellett ahhoz,hogyezta monstruózus munkát elvállalja, éskellett a költőt becsülö-megértö sorozatszerkesztő, kellő fogékony sággalés kalandor fantáziávalmegáldva— és Kormos István ilyen volt—, akiezt a megbízást kiadja. És mégegy: olyan kiadó, amely vaskalapos lektorok és szaktanácsadók bevoná
sa nélkül elfogadja az így készített gyűjteményt.
Mert ez a gyűjtemény — Lakatos István bevezetője és kísérőismertetései egyénilegbármilyen logikusan megalapo zottak, filológiailag hitelesek is — valójában egy nagyon gazdag vegyes felvágott, amely a mezopotámiai teremtésmí toszoktól az Anyeginig valóban sok mindentmagába ölel. Ez a könyv nem az ismeretterjesztés és a téma tudományos feldolgozása okán marad említésre méltó, hanem annak a nagy költői vizsgálódásnak az eredményeként, amellyel a kortárs irodalom egy jelentős alakja saját költői kibonta kozását készíti benne elő; ahogy lebont egy hagyományos,őt magát is megkötő képet, és ahogy igyekszik korszerűvé alakítani egy, már sokszor korszerűtlennekdeklarált műfajt.
Persze ezáltal egyben mégis tájékoztat is: korábbi meg
kötöttségeket, szűkítő kategóriákat tágít. Nemcsak saját költői tájékozódását bővíti, hanemolvasóinak a befogadóké pességét is gazdagítja. Egyszerre szolgál ismeretterjesztő feladatot és készíti fel olvasóit költészetének sokrétűbb értelmezésére.
A kiindulás mindig az Iliász marad nála: ifjúsága példájából a menthető legtöbbet szeretné megtartani.
Témában és hangnembenehhez fog kötődni atovábbiakban is: „...az Iliász az indulat, a harag költeménye, melynek különös feszültsége abból származik, hogy szerzője a leg forróbb, legpusztítóbb emberi érzelmet az elképzelhető leghiggadtabb hangon, az eposzi objektivitás iskolapéldává kanonizált tónusában adja elő... ”
A megformálás és szerkesztés példája továbbra is Homé
rosz marad („tudja mit, mikor, mennyit kell szólnia, tudja, mikor kell elkezdeni s főleg mikorabbahagyni egy epizódot, vagy leírást”), de innen máris a Dante csodáján való lelkesedéshezjutunk: „.. .alegszárnyalóbb képzeletet, mely költő szívében valaha megszületett, a legpokolibb és leg mennyeibb víziókat, melyeket művész valaha látni vélt, és amelyek minden nála kisebb tehetséget — ha ábrázolni megkísérli —formátlan, irracionális káoszba ragadtak volna, ő a világirodalom egyik legjobban szerkesztett, legarányo
sabb, csak a középkor nagy katedrálisaihoz, dómjaihoz hasonlítható eposz-épületévéobjektiválja.” Tehát Homérosz is, Dante isaszenvedély,illetőleg a képzelet legizzóbb világát a szerkezet és ráció tökéletes formájában örökítette meg.
Ahogy ezt a típusú eposzépítményt leírja, felfogható egy prózában írottkölteménynek, hasonlóan Lakatosars poeti-kus megnyilvánulásaihoz (Ha.. ., Változatok a gyűlöletre), valamint kötetei utószavainak megemelt stílusú önjellemző részleteihez:
Ha a párizsi Notre-Dame-ot közelről nézzük, elbűvöl a minden párkányról, ereszről visszatekintő ezernyi szobor (angyalok, ördögök, vízköpő szörnyetegek) áhitatos-171
csúfondárossokasága: szuverén műalkotás mindegyik. Ha távolodunk,ugyanilyen tökéletesnektalálunk egyfélköríves ablakot, egy mellékoltárt. Még jobban távolodva, a kereszt
hajó, a kórus mesteri kompozíciójatűnik föl. Ha kilépünk a fokapun, s a következő utca sarkáról most már az egész homlokzatotszemléljük, az arányok ugyanilyenösszhangját érezzük. Tekintsük végül madártávlatbólvagyrepülőgépről:
a tökéletesség tükröződik vissza akkor is.
Európa jól szerkesztett eposzai,egy Iliász, egy Aeneis, egy Megszabadított Jeruzsálem hasonlóképpen vizsgálható bárhonnét,aműremekminden szempontból eláruljamagát.”
Ezzel szemben Ázsia epikája dzsungel, „nincsenek emberi arányai, nincs oly pontja, ahonnét áttekinthető az egész”.
Mégis ebben a dzsungelben is megtalálja azt a kompozíciós elemet, amelyre szüksége van, amely a nyugati eposzépítmény elvét kiegészítheti: a nem egyetlen művet, de az életművet egységbe szervező erőt (ez éppen saját életműve összefor- rasztásában és gyűjteményes kötete megszerkesztésében ihleti majd, az Arany János-i tanulsággal is hitelesítve): „Igen, ezek a török és perzsa klasszikusok nem egyszerűen eposzban, hanem eposzciklusokban gondolkodtak, úgy, ahogy Arany pl. baWadakörben. De Arany János azt is példázza számunk
ra: »khamszé«-ban gondolkodni az epikus logikának vol
taképp magától értetődő, természetes folyamata (talán Homérosz is tovább írta a trójai mondakört, utódai mindene
setre folytatták) — nem egy európai eposzköltő, különösen a középkorban, hasonló törekvéseket mutat. Arany epikus nagysága, par excellence epikus természete azonban abban
nyilvánul meg leginkább: verses elbeszéléseit nemcsak hogy állandóan trilógiákká akarta fejleszteni [. . .], hanem még a trilógiákat is egybefoglalta volna egy magasabb eszme — a Buda halála a magyar őskort, a Toldi a magyar középkort, a Bolond Istók pedig a jelent készültábrázolni. Nem tévedünk talán, ha feltételezzük, Arany magasabb egységre törekvő epikus formáló módszere Kelet nagy elbeszélő költeményei
nek beható ismeretén alapult. Firdauszít, német fordításból
— ennek nyoma maradt — figyelmesen elolvasta.”
A szerkezet és hangnem mellett a verselés is alapvetően meghatározó Lakatos költészetében. Korai hexameterélmé
nye pályája első két évtizedét alapvetően meghatározta: A pokol tornácán,aHermina, a Farsang, majd aVergilius-összes egyetlen sörfajtája. Története egyben Lakatos pályája első két évtizedének története. Az évezredek eposzai ugyanakkor számtalan más epikus jellegű verselési móddal is megismer
tetik.Amiköltészetünkben korábban szinte ismeretlenforma a sióka, a Mahábhárata és a Rámájana versformája. „Két (ritkán három) sorból álló strófa, melyben egy sor tizenhat szótag, középen sormetszettel. A sor metruma igen szabad, képlete így írható fel: x x x x u - - x / x x x x u - u x , ahol az x azt jelenti, hosszúvagy rövidegyaránt lehet a szótag. Rím a siókában nincs.” Lakatos annyira megszerette ezt amagyar fülnek talán jambusi csengésű sort, hogyaz Évezredek eposzai számára nemelégedettmegrégebbi fordításaival, külön lefordított két részletet, a Mahábhárata XVII. és XVIII. könyvét (A Nagy Útrakelés, A Mennybeme
netel) és a Rámájana III. könyvének egy részletét (Szító elrablása), majd saját művében is alkalmazza, már sajátos, 173
lakatosi poétikával is hangszerelve,A Boldogság Múzeuma ciműben. Ez utóbbiról, a Lakatos újrateremtetteváltozatról írja majd a szanszkrit eposzok fordításának megszervezője, Vekerdi József 1972. április 10-i levelében Lakatosnak:
„Slókáidat ugyan az olvasók jambusnak fogják hinni — ha ugyan tudják, hogy mi fán terem a jambus —, de úgy gondolom, metrumtól és bűbájosán rafinált stilisztikai bravúrjaidtólfüggetlenül, tartalmilag is megkapó lesz minden olvasó számára.” A siókának példájára a Mahábhárata harmadik könyvéből idézzünk, A vízözön leírásának előzményéből:
Nem-rebbenő merev szemmel, lehajtott fejjel állt a szent, így vezekelt kemény böjtben, évszázak végtelen során.
Egyszer a Csírinípartján, efaháncs-mezbe öltözött, varkocsba font hajú bölcset egy kis halszólítottameg.
„Parányi hal vagyok, szentség, a nagy halaktól félek én, te jóságos vagyés gyengéd, esdeklek, légyagyámolom.
Mert a kis halakat mindig felfalják anagyobb halak, az élet már ilyen, s ily vég, ily sors rendeltetett nekünk.
De engem, aki borzongok a veszélyek ebősz vízén, óh védj a balszerencsétől! Meghálálom nagy érdemed."
Manu, sarja Vivaszvánnak, jólhallotta a halszavát, s eltelvénszíve részvéttel, a vízárból kivette őt.
De nemcsak az általa fordított keleti versformákat alkal mazza majd saját versében. Költői újramegszólalása egyik legdrámaibb pillanatát,ajég-pokol-világgalbirkózó Antark
tisz versformáját a Devecseri fordította SáhnámébóX tanulja:
„Az eposz versmértéke a páros rímű mutakarib, a világiroda lom egyik legszebb, de (legalábbis magyar költő számára) talán legnehezebb versformája. A sor képlete:
u — — ! \J — - /u — — / u - ”
A másik epikus verselési mód, amely már ifjúságában is hatott rá: a stanza forma. Csak míg az ifjúkori Az emlék írásábanByron Don Jüanjának rögtönzés-technikájátkövet
te, amely nála akkor egy népibb ihletésű döccenös-rögös változatot eredményezett,addig most az olasz reneszánsz és barokk eposzok fokozatosan kifinomuló stanzaformájával ismerkedik Boiardo-, Ariosto-, és Tasso-fordításai során.
Megtapasztalhatta, mi minden belefér. A megszabadított Jeruzsálem fordításában Armida kertjének leírásánálpéldául ilyen természeti idillt fest:
A zöldlombok között vidám madárhad versengve gyúlpajzán szerelmi dalra.
Szellő leheli és fodrát a hab-árnak s a fák bogát kuszálja váltogatva.
Felzúg,ha a szárnyasnép torka fárad, ha újra cseng, elcsöndesül fuvalma;
s a szólamot —fortély-e? játszikedv-e?
hol átveszi, holcsak kísérizengve.
Az Őrjöngő Lórándbana gyanakvó lelkiállapot pszichológiai realitású rajzára éppúgy alkalmas:
Az Őrjöngő Lórándbana gyanakvó lelkiállapot pszichológiai realitású rajzára éppúgy alkalmas: