A MUNKAERÖ K_ÉPZE'TTSÉGI És FOGLALKOZÁSI ÓSSZETETELENEK NEMZETKOZI
ÖSSZEHASONLíTHATÖSÁGA*
DR. RÉVÉSZ ANDRÁS
A munkaerő-struktúrák1 nemzetközi összehasonlítása fejlesztési koncepciókat alapoz—
hat meg, illetve segítséget nyújthat meglevő koncepciók ellenőrzéséhez, a helyzet megitélésé- hez, a hiányok feltárásához.
A külföldi adatok idézése ugyanakkor gyakran szolgáltat érveket és ellenérveket tervek és szándékok igazolásához, illetve cáfolatához, előitéletek alátámasztásához. Az e tárgyú adatokat gyakran környezetükből kiragadva,valós tartalmukat figyelmen kívül hagyva,nem- egyszer önkényesen értelmezve használják. Ilyen alapon aztán könnyen születnek téves íté- letek, hibás tervek, helytelen rendelkezések. Helyénvaló a félreértelmezéseket korrigálni, a hamis érveket felfedni.
A nemzetközi összehasonlitások kétségtelen haszna többek között, hogy a hazaitól el—
térő gyakorlattal szembesülve a kutató rákényszerül a megszokott és természetesnek érzett itthoni rendszer logikájának felülvizsgálatára.
A munkaerő-struktúrák megismerése és elemzése során a szakma művelői kialakították a szakterület szabatos (legalábbis szabatosnak tartott) fogalomrendszerét. Ezt használják publikációikban, ennek segítségével írják le és ítélik meg a gazdasági ágak arányait, a fog- lalkozási struktúrákat, a képzési és képzettségi állapotokat, a korösszetételi és jövedelmi vi—
szonyokat, a területi mozgásokat, a nemek szerinti összetételt és a munkaerő megannyi más ismérv szerinti strukturálódását, ezek mennyiségi viszonyait.
A nemzetközi összehasonlítás során azonban a határainkon túlmerészkedő kutató szem- besül a többi ország sokféle felépítésű rendszerével, a számunkra szokatlan szóhasználattal, idegen fogalmakkal. Az összehasonlítás elkerülhetetlenül ráébreszt arra,_hogy fogalomrend- szerünk, nómenklatúráink, megszokott nyilvántartási szóhasználatunk és meghatározásaink a munkaügyi statisztikában legfeljebb csak ,,házi használatra" alkalmasak, de olykor még erre sem célszerűek.
Más országokban a munkerőt leíró fogalmak más hagyományokhoz kapcsolódnak, más szokásokat tükröznek. A szakembernek tehát tudomásul kell vennie, hogy gyakorlatilag min- den ország más-más nómenklatúrákat, meghatározásokat, csoportosítási és bontási módo—
kat használ, azonos fogalmakat más-más megnevezéssel jelöl, azonos nevek mögé más-más tartalmat rejt.
* A szerző ,,A szakember-ellátottság nemzetközi tendenciái" cimű 300 oldalas tanulmányát az Országos Középtávú Kutatási-Fejlesztési Terv (OKKFT) programnak ,,A felsőoktatás fejlesztését szolgáló kutatások" megnevezésű Ts—4/2 alprogramja keretében készítette. Jelen tanulmány a fenti mü egyes módszertani fejezeteinek rövidített változata.
1 A ,,struktúra" szó tanulmányomban valamely halmaz — itt az aktiv munkaerő egésze — adott ismérvek szerinti részekre bontásakor, osztályozásakor keletkező rászhalmazok egymáshoz, illetve a felbontott egészhez viszonyított arányai- nak együttesét jelenti.
Tanulmányomban igyekszem összefoglalni, hogy:
—— milyen ellentmondások tapasztalhatók a hazai képzettségi és foglalkozási statisztikai rend- szerekben;
— milyen nehézségekkel kerülünk szembe a munkaerő képzettségi és foglalkozási összetéte- lének nemzetközi összehasonlítása során, amikor is a hazai ellentmondásos rendszert más orszá- goknak a miénktől eltérő, nem kevésbé bonyolult és másképpen ellentmondásos rendszereivel próbáljuk összevetni;
— milyen elvek szem előtt tartásával lehet az eltérések és ellentmondások ellenére sok hasznos információt, értékelhető eredményt nyerni a nevezett struktúrák nemzetközi összehasonlításából.
A statisztikai rendszerek közötti eltérések okairól
A munkaerő—struktúrák leírására szolgáló hazai és külföldi fogalomrendszerek, nó- menklatúrák és szóhasználatok eltérései több okra vezethetők vissza.
Az eltérések tényezői között vannak szubjektívebb és objektívebb eredetűek. Az előbbi- ekhez sorolom, hogy az idő során kialakult valamilyen szóhasználati, definíciós, csoportosi- tási és bontási szokásrendszer, hagyomány, amit megváltoztatni roppant nehéz, mert a múlt ,,nagy úr", és a változtatás mindig sok bonyodalommal jár. Ha a részletesen bontott adatok és ezek meghatározásai hozzáférhetők, a kutató pedig veszi a fáradságot és bátorságot, akkor bizonyos átdolgozásokkal létrehozhatók többé-kevésbé hasonló tartalmú nagyobb aggregá—
tumok, és a helyi statisztikai szokásokból származó eltérések nagyjából vagy egészéből is ki—
küszöbölhetők.
Más a helyzet a kevésbé szubjektív tényezőkkel. A fogalomrendszerek eltérései mögött sokszor a munkamegosztás tényleges különbségei rejlenek. Országonként eltérők a természeti adottságok, jelentős súlyponteltolódások keletkeznek a nemzetközi munkamegosztásból adó- dóan, ezekből következően más és más a gazdaság szerkezete; ami itt számottevő és fontos, az amott elhanyagolható, nyilvántartása felesleges vagy nem szokásos. Különbségek vannak az egyes országok között az oktatási—képzési rendszerek felépítése és működése tekintetében is. Az alá— és fölérendeltségi viszonyok és a szervezési módszerek eltéréseiből következően országonként máshova helyeződnek a statisztikai összetartozás és szétválasztás határai is.
Ugyanazt a feladatkört elláthatják egymástól merőben eltérő összetétellel szervezett munka- csoportok, a helyi hagyományoknak és szokásoknak megfelelő munkamegosztással, nem is szükségszerűen különböző eredményességgel. Mindezek következményeként más és más lesz országonként a munkaerő foglalkozási és képzettségi struktúrája. Az összehasonlítás csapdái a jóhiszemű kutatóra is leselkednek, a pártatlan tényfeltárást is veszélyeztetik.
A ,,képzettség" és a ,, foglalkozás" értelmezéséről
Az alábbiakban főként a ,,szakemberekről" lesz szó. E címszó alá tartozóknak tekintem a műszaki foglalkozásúakat, a pedagógusokat, az igazgatási, gazdasági és forgalmi, egészség- ügyi és kulturális ágazatokban dolgozókat, vagyis a középfokúnál nem magasabb képzettségű ügyviteli, számviteli és kereskedelmi foglalkozásúak kivételével a szellemi foglalkozásúak egé- szét. Magyarországon az 1980—ban nyilvántartott 1 550 000 szellemi foglalkozású állomány—
nak2 körülbelül 60 százaléka, azaz körülbelül 940 000 fő tartozott ide. A legtöbb fejlett or- szág nyilvántartási rendszere nagyjából hasonlít az l966-os Foglalkozások Szabványos Nem- zetközi Osztályozási Rendszerére (International Standard Classification of Occupations — ISCO), melyet a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (International Labour Olfice — ILO) gon—
doz. Az ISCO ezeket ,,Professional, Technical and Related Workers" néven (magyarul kö- zelítőleg ,,Felső- és középszintű szakszemélyzet") tartja nyilván, de ide tartozóként kell szám-
? l980. évi népszámlálás. 22. köt. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 2. 16. tábla 298—301. old.
A MUNKAERÓ ÖSSZETÉTELE 43 5
ba venni a vezetők és menedzserek főosztályába soroltakat is. Mutatis mutandis, mondan- dóm persze érvényes a többi szakképzettséget igénylő foglalkozási ágakba tartozókra is.
Hazai viszonylatban is, de más országokba kitekintve még inkább zavarja a tisztánlátást, hogy a ,,foglalkozás" szónak sokféle értelmezése lehetséges, és hogy ,,foglalkozás" és ,,kép- zettség" a köznapi nyelvhasználatban meglehetősen összemosódó fogalmak. A sokféle értel- mezés lehetőségére utal egyebek mellett a köznapi forgalomban levő sok szinonima és kvázi- szinonima létezése is. A ,,foglalkozás" szóban összekeverednek a kereső szakmai tevékenység, a munkaviszony szerinti és a hierarchiában elfoglalt pozíció és a képzettség fogalmai. Ez a ke—
veredés jelentkezik a hazai és a külföldi írásművek, statisztikai kiadványok nagy részében is.
Felsorolom a leggyakrabban használatos rokonértelmű szavakat:
—— (szak)képzettség, (iskolai) végzettség, képesítés, kvalifikáció;
— szakma, mesterség, hivatás, foglalkozás, (gyakorolt) kereső tevékenység;
—— munkakör, funkció, beosztás, besorolás, rang, tisztség, pozíció, állás, munkaposzt stb.
Ez nem a magyar nyelv sajátossága. Angolul legalább 20 ide vágó szó sorolható fel.
E fogalmak közel állnak egymáshoz, tüzetesebb vizsgálat alapján azonban kiderül, hogy mindegyik mást jelent. A felsorolt szavak és kifejezések három szóbokorba rendezése nem véletlen.
Az első két bokorban említett szavak az egyénre jellemző tulajdonságokat, jegyeket ne- veznek meg. Az iskolázottság, a szakképzettség, a szakmai gyakorlat, illetve a tanulás és a gyakorlat révén szerzett ismeretek, készségek és tapasztalatok, a magatartás— és jellemvo- nások, mindezek a munkavégző egyén személyiségének tartós tulajdonságai, sajátosságai.
Hosszú időn át alakulnak ki, lassan változnak, megváltoztatásuk hosszan tartó, nagy erőfe- szítést követelő folyamat. Ezek a személyiség jegyek elválaszthatatlanok az egyéntől, és vele együtt vándorolnak, ha munkahelyet változtat.
E két szóbokor közül az elsőt azért indokolt elválasztani a másodiktól, mert a szakkép- zettség, az iskolai végzettség, a képesítés nemcsak tartós, hanem többnyire dokumentált ismérve is az egyénnek, rendszerint társadalmilag jól meghatározott folyamatok eredmé- nye. Erre az alapra épül rá az egyén munkavégző képessége.
A második bokorba tartozó kifejezések és fogalmak az egyénnek ugyancsak tartós sze—
mélyiségjegyei, de személyesebb jellegűek, kevéssé formalizáltak, az előbbiektől részben vagy egészen eltérők is lehetnek.
A harmadik fogalombokorban olyan kategóriák szerepelnek, amelyek a személyt te- kintve külsődlegesek, a munkaszervezet által meghatározott viszonyok megjelölésére szolgál- nak, azt jelzik, hogy az érintett személy az adott időpontban milyen tevékenységet folytat.
A munkakör a társadalmi munkamegosztásban pillanatnyilag elfoglalt szerepet jelzi. A funk- ció általában az adott termelőeszközökhöz, a szervezethez és munkaviszonyhoz, helyhez és időhöz kötött, a követelmények a munkavégző személyétől függetlenek. Amikor a személy munkahelyet változtat, képzettségét, ismereteit, képességeit magával viszi, az elvégzendő fel—
adat — azaz a munkakör — a tárgyi és szervezeti körülményekhez kötődve rendszerint helyben marad.
Az idézőjel nélküli foglalkozás szót én itt és a továbbiakban a ,,ténylegesen kifejtett ke- resőtevékenység" szinonimájaként használom, idézőjelbe téve pedig a lazán meghatározott általánosan használt, átfogó jelentésre utalok.
A tisztánlátást nem csak az zavarja, hogy ezek a rokonértelmű szavak és kifejezések ön- magukban is csupán kvázi—szinonímák, alig meghatározottak, átmeneteik elmosódottak, ,,életlenek". Problémát okoz az is, hogy nem kevés ,,foglalkozást" jelző szó mindhárom szó- bokor értelmében használatos. A ,,technikus", az ,,óvónő" egyaránt jelölheti a képzettséget, a gyakorolt tevékenységet és a betöltött funkciót. Valamely kérdőív ,,foglalkozás" rovatába kerülő válaszok nagy része is ilyen bizonytalan jelentésű.
Képzetlse'g, foglalkozás, funkció egymáshoz való viszonya
Tekintsük a ,,szakemberek" valamely csoportját, a munkaerőnek azt a részét, amely valamilyen meghatározott szakképzettséggel rendelkezik, illetve szakképzettséget igénylő fog- lalkozást űz, valamilyen adott szakma, mesterség, hivatás gyakorlója. Képzettség és tényleges tevékenység az egyének egy részét tekintve egybevág, kon gruens, az esetek más részében eltér.
Meg kell különböztetnünk a valamivé képzetteket a valamiként dolgozóktól:
. . .VÉ KÉPZETTEK -————- . . .KÉNT DOLGOZNAK
E két oldal kölcsönös viszonya egyszerű ábrával is jól érzékeltethető.
1 . ábra. Adott szakmát tanultak és a szakmában dolgozók viszonya
oo §;
o' _§," ÓÓÓ 7/// ...kéntdolgozók
. . . ve
képzettek §
... ..... .0. ..0 o.. 4.0 6.0 ... ... ... o.. .. Ó..a .oo ooo ..Ó ez. v.o o,;. 2.108.
?
o %t. o.. O.. Ó.. ... o.; oo..o.
Valamely végzettség, illetve képzettség aktívan dolgozó birtokosait az A és a B halmazok együttese reprezentálja. Ez az Összetett halmaz valamilyen végzettségi—képzettségi nómenkla- túra részeként jelenik meg. A halmazt korcsoportok, nemek, a ténylegesen gyakorolt tevé- kenység, keresetek, családi állapot és még akárhány további ismérv szerint tovább lehet bontani.
A B és a C halmazok együttese viszont az ezen foglalkozást, illetve tevékenységet gya- korlók együttesét reprezentálja. E két halmaz összetett halmaza egy másik, a foglalkozási nó- menklatúra részét alkotja, és ugyancsak tovább bontható.
A kétféle információnak tehát másféle adatokat kell mutatnia, még ha a B rész közös is.
A helyzet csak akkor elemezhető, ha ismeretes az átjárás az egyik rendszerből a másikba, azaz ha a képzettségi és a foglalkozási nómenklatúrák egymással szerves kapcsolatban vannak, bizonyos mértékig egybevágnak, ha a megfelelő címszavakat egymáshoz lehet rendelni, azaz ha a megfeleltetésnek vannak követhető ismérvei.
A B halmazbeliek képzettségüket és tevékenységüket tekintve nyilván a helyükön van- nak. Az A halmazban is, a C halmazban is olyan személyek vannak, akiknek a foglalkozása és képzettsége nem vág össze: az A halmazbelieknek a foglalkozása, a C halmazbelieknek a képzettsége más, minta B halmazbelieké. A két esetben a kongruencia hiánya nem azonos jellegű, statisztikailag is másképpen kell megjelennie.
Még néhány kiegészítő megjegyzés az ábrához.
Ami itt éles vonal, az a valóságban csak nehezen meghatározható átmeneti sáv, melyben ide is, oda is sorolható határesetek kisebb-nagyobb csoportjai helyezkednek el.
Az A halmazbeliek szétszórva más kategóriák hasonlóan felvázolt ábráinak C halmazá—
ban jelennének meg, míg az itteni C halmaz tagjai más kategóriákra vonatkozó ábrák A hal- mazaiban is megtalálhatók, ugyancsak szétszórva.
A MUNKAERÖ ÖSSZETÉTELE 437
A körökkel jelzett két halmaz kölcsönös viszonyáról, egymásra gyakorolt hatásukról, az egyik oldal elsődlegességéről a másikkal szemben, a kétoldali ,,túlnyúlás" mértékének megítéléséről, a kongruencia értékeléséről nem kívánok szólni, a téma nagyon messzire ve- zetne, irodalma egyébként is bőséges.3
Kézenfekvő viszont azt kérdezni: az ábra által reprezentált két szóbokorhoz képest ho- gyan helyezkedik el a harmadik? A válaszhoz a ,,foglalkozás" szóhoz kapcsolódó fogalmakat újból kell csoportosítani, és további nézőpontból kell értékelni.
A gazdaságilag aktív lakosságnak meghatározott képzettségi, iskolázottsági, foglalko- zási—szakmai struktúrája van, e személyek ismereteinek, készségeinek, tapasztalatainak és más testi-szellemi adottságainak összessége meghatározott. A munkaerő ezen adottságaival potenciális erőforrás, teljesítőképesség, kínálat, amely részben hasznosul, részben nem.
így tekintve a munkaerő összességét vajon mivel jellemezhető a keresleti oldal? Keres- leti oldalnak tekintendő az adott időpontban betöltött vagy betöltendő munkakörök összes- sége, mely munkakörök a termelőeszközök — az infrastruktúrát is beleértve — és a munkaszer- vezetek igényeinek megfelelően működnek. A keresleti oldal tehát munkaposztok, funkciók együttese, munkaposztonként meghatározott követelményrendszerekkel.
A szembeállítás tehát a következő:
KÉPZE'ITSÉGEK, SZAKMAI KÉPESSÉGEK .— ... .. MUNKAKÖRÖK, BEOSZTÁSOK A MUNKAERÖ STRUKTÚRÁJA __ _ .. A MUNKAHELYEK STRUKTÚRÁJA
KíNÁLA'I'I OLDAL ..ha KERESLETI OLDAL
Kiegyensúlyozottan működő gazdasági rendszerben és a valóságot jól tükröző statiszti- kai adatszolgáltatást feltételezve, az utolsó szóbokor tartalma —— a munkahely-struktúra szó—
ban forgó szektora vagy része — az előbbi ölelkező kettő mögé rajzolt, a B és C halmazok összetett halmazával nagyjából egybevágó harmadik körrel lenne ábrázolható, mely kör a munkamegosztási rendszernek a tárgyi meghatározottságú elemeit reprezentálja az élővel szemben. Tehát az előbbi ábra így módosul.
2. ábra. Adott szakmát tanultak, a szakmában dolgazók és a munkahelyek viszonya
munkahelyek
,gxxxxxxx'x _,x?2—xxx 2330333 .
ax
'O'Ó'Ó"*'...'OÓ.Ó.Ó* 'o'o'o'o'o'o'o ...kéntdolgozók
...véképzettek
Az ábrázolás közelítés, a munkahelyeket reprezentáló kört csak az áttekinthetőség ér- dekében rajzoltam kisebbre, munkaerőhiány esetén a másik körnél nagyobb lenne.
i' Lásd például a ,,Munkagazdaságtan" III. fejezetének irodalomjegyzékét (szerk.:Tima'r János. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest. 1981. 445447. old.).
A nómenklatúrákro'l és az adatközlés pontosságáról
A képzettség és a foglalkozás, illetve a munkaerő-struktúra és a munkahely—struktúra gondolati szembeállítása után, mielőtt rátérnénk a gyakorlatibb problémákra és a nemzetközi összehasonlitásra, célszerü néhány szót szólni a nómenklatúrákról és az adatközlés pontos- ságáról.
A munkaerő összessége: sok millió ember. E sokaság összetettsége folytán nincs határa az olyan ismérvek és szempontok számának, melyek szerint e sokaságról információk gyűjt- hetők, és amelyek szerint az összegyűjtött adatok rendezhetők. A sokaság osztályokba, al- osztályokba és alalosztályokba sorolható. Az osztályozás, a különféle szempontok szerinti csoportosítás azonban több okból is nehéz feladat.
Ha részhalmazokra kívánjuk bontani az egészet, meg kell határozni, hány részhalmazt különböztessünk meg, vagy ha fordítva, az elemek összerakásával hozzuk létre a részhalma—
zokat és azokból az egészet, melyeket vonjuk össze csoportokká, osztályokká, főosztályokká.
Mivel a felbontásnak, a részhalmazok képzésének szabadságfoka végtelen, mindaz, amit itthon megszoktunk és használunk, csak egyike a lehetséges számtalan változatnak. Tudatos törekvések és megállapodások nélkül nómenklatúráink csak véletlenül és részlegesen lesznek másokéval összehasonlíthatók.
Miután a célok és eszközök ismeretében, a régebbi tapasztalatokat és szokásokat is ügye- lembe véve meghatározzuk a részhalmazokat, a következő ,,kényes művelet" az egyedek be—
sorolása a részhalmazok valamelyikébe. A besorolást végzők az ide is, oda is sorolható ha- táresetek seregével kerülnek szembe, ez pedig azt jelenti, hogy a rendszerből nem lehet kiik-
tatni a szubjektív elemet.
A munkaerő egésze ugyanis a legtöbb rendezési ismérv szempontjából ,,folytonos szín- képű", a munkamegosztás legtöbb területén nem léteznek éles elválasztó határok. Márpedig bármely nómenklatúra szerinti felbontással mesterséges elválasztó vonalakat húzunk a foly- tonos színképbe (a nemek szerinti rendezés talán az egyetlen, ahol az elválasztó vonal egyér- telmű, határesetek nélküli).
A ,,gépipar", a ,,tanitó", a ,,munkanélküli", a ,,felsőfokú végzettségű" közérthető fo—
galmak, ugyanakkor elmosódó határúak. A rendszerelmélet az ilyen halmazokat ,,életlen"—
nek nevezi, és tanulmányozásukra külön apparátust dolgozott ki. Kétségtelen, hogy a mun—
kaerő-struktúrák részeként meghatározott bármely embercsoport, a legrészletesebben defi- niált is, életlen halmaz, amelyet bizonytalan besorolású határesetek egész sávja vesz körül.
Az a besorolási logika, amely szerint minden egyed vagy A vagy nem A, és e szerint csopor—
tosítható, itt csak látszólag helyénvaló, a valóságban az egyedek egy része ide is, oda is tar—
tozhat. Az ember nem csapágygolyó vagy exportalma, amely, ha osztályozáskor átesik a nyí—
láson, másodosztályú, ha fennmarad, elsőosztályú. Ha pedig minden ilyen osztályozásnak és besorolásnak életlen halmazok a tárgyai, és életlen halmazokat eredményeznek, akkor a való- színűségi elem sem rekeszthető kia rendszerből. Számszakilag hibátlan statisztikai reprezen- tációt csak úgy lehet készíteni, ha minden egyed benne van valamelyik dobozban, és csak abban a dobozban van benne. Egy adott csoportosításban átmeneti állapotok nem létezhet—
nek. írásban, táblázat formájában az életlenség nem jelenhet meg.
Az előbbi gondolatmenetből következik, hogy minden adatszerű statisztikai megállapí—
tás leegyszerűsített közlés, mely szerint a tényleges-valóságos érték a nevezett számot is tar- talmazó, bizonytalansági faktorral bővített sávba esik; a bizonytalansági faktor — vagyis a sávszélesség —— az adott megnevezés definiciójától, annak alkalmazásától, az adatfelvétel körülményeitől és más szubjektív tényezőktől függ. Nevezhetjük ezeket lokális tényezők- nek is. A csoportosítás módja, a kategóriák meghatározásai, a megítélés ismérvei országról országra és időpontról időpontra változnak. Ezért a munkaerő—struktúrák tanulmányozá- sának első számú parancsolata: annak tudatában kell az adatokat értékelni, hogy a fo-
A MUNKAERÖ ÖSSZETÉTELE 439
galmak nagyobb hányada lazán, időben változó módon, országról országra eltérően meg—
határozott, és ezért az adatok nemzetközi összehasonlításakor valamely adat balról szá- mított első két, három, kivételesen négy számjegyétől jobbra álló részének csak számszaki jelentőséget szabad tulajdonítani. Minden olyan törekvés, mely nagyobb pontossággal meg—
határozott adatokat akar minősíteni, önmagát áltatja és másokat is félrevezet.
Példa száz számra akad. Kettőt említek, éppen csak ízelítőül. A Központi Statisztikai Hivatal 1980. évi népszámlálás 22. kötetének 2.16.2. táblája szerint Magyarországon 18 559 ,,művészeti foglalkozású" személyt számláltak meg. Értelmezhetők—e objektív eszközökkel a ,,művész" megjelölés határai? Az utcai kintornás és a koncertező karmester vagy a tűz- nyelő mutatványos és a Shakespeare-színész közötti lépcsőfokok, fokozatok kijelölésének és minősítésének lehet-e a helyi szokásrenden, a szubjektív megítélésen kívül más alapja?
Művészek-e az ipari formatervezők, a grafikusok, a fényképészek, a video- és filmoperatőrök, illetve ezek közül kik igen és kik nem? Engedtessék meg, hogy ne csak az ,,559"—et, de a ti- zennyolcezret illetően is kétségeim legyenek, annak ellenére, hogy tudom, bármely más meg—
határozás-rendszer és más ismérveken nyugvó besorolás ugyanígy megkérdőjelezhető lenne.
A gyógyszerészkutatók hazai statisztikai hovatartozása egyértelműen következik a FEOR (Foglalkozások Egységes Osztályozási Rendszere, gondozza a Központi Statisztikai Hivatal) meghatározásaiból és megnevezéseiből. A gyógyszerészkutatók egy része ,,műszaki főosztály-, osztályvezető", másik részük ,,müszaki kutató" vagy ,,műszaki fejlesztő, tervező, szakértő", esetleg ,,mérnök k.m.n." vagy egyéb. Külföldi megfelelőik besorolási rendszere más. Német- országban e szakterület művelője feltehetőleg ,,vegyész" lenne, Angliában ,,tizikus, matema- tikus és más természettudományi foglalkozású", Franciaországban munkaadójától függően ,,közintézményi kutató" vagy pedig ,,vegyészeti és biológiai kutatómérnök", Belgiumban vagy ,,tizikus, vegyész", vagy ,,biológus és m.h." A besorolás eltérései a kategóriák határait vitat-
hatóvá, elmosódottá teszik.
A részhalmazokra bontás lehetőségeinek parttalansága, a részhalmazok életlensége és a számszakilag kikezdhetetlennek tűnő adatrendszerek hozzávetőlegessége óvatosságra kész- tet bármely nemzetközi összehasonlítás során.
A foglalkozási nómenklatúrák szerkezetéről
A nómenklatúra tehát dobozrendszer, amibe a kapott információt beleválogatják. Az in—
formatikai végeredmény egyrészt attól függ, hogyan és mit kérdezett az adatok összegyűjtője, másrészt attól, hogy a kapott Válaszokat milyen elvek szerint csoportosította az információ közreadója. A kérdezés, a csoportosítás és megjelenítés módját is befolyásolják az alábbi tényezők.
A munkahely—struktúrának többféle vizsgálható ,,metszete" van, metszeten valamely rendező elvet értve, amely mentén a munkahelyek vagy az egyéni funkciók sorba rendezhe- tők és csoportosíthatók. Három ilyen rendező elvet, metszetet említek, ezek a leggyakorib- bak, és a bemutatott három kifejezés közül nagyjából a harmadiknak a további bontását jelentik, kis részben a második bokorra is vonatkoztathatók. Megjegyzem, hogy az elválasztás
ezen metszetek közt sem éles, a kategóriák egy része ide is, oda is tartozhat.
— A foglalkozások és foglalkozáscsoportok, illetve munkakörök vagy azok egy része a mun- katárgyakhoz, termékekhez, szolgáltatásokhoz kapcsolható, a megnevezések és a rendezés tör- ténhet e munkatárgyak és szolgáltatások — a ,,végtermék" — neve vagy gyűjtőneve szerint, például ,,cukrász", ,,váltóőr", ,,cipőfelsőrész-készítő", ,,gépkocsivezető", ,,nyomdász", ,,textilkereskedő", ,,alkusz", ,,tolmács" stb. Ezek a foglalkozások jórészt ágazatspecifikusak, vagy ha nem, akkor
sem hagynak kétséget a tevékenység tárgyát illetően.
— A foglalkozások és foglalkozáscsoportok, illetve munkakörök vagy azok egy része a disz- ciplínák, ismeret- vagy tudományágak, ezeken belül a technológiai folyamatok szerint rendezhe- tők, a technológia szót a legszélesebben értelmezve, a megnevezések és a csoportosítás a technoló-
giai funkciókhoz kapcsolható, például ,,közgazdász", ,,programozó", ,,kutatómérnök", ,,tervező—
mérnök", ,,anyagkönyvelő", ,,utókalkulátor" stb. A név ez esetben utalás az ismeretek körére vagy a tevékenység jellegére, esetleg eszközére, de a tevékenység tárgya nem szerepel. E foglalkozások nevük révén egyáltalán nem vagy csak kis részben kapcsolhatók valamely gazdasági ágazathoz, tárgyakhoz vagy szolgáltatásokhoz.
— A foglalkozások és foglalkozáscsoportok, illetve munkakörök vagy egy részük, a társadalmi munkamegosztással együtt járó hierarchia-rendszer (hivatali rang, beosztás, rendfokozat, besoro- lás, pozíció) szerint is megnevezhető,fcsoportosítható, például ,,igazgató", ,,előadó", ,,postafőtiszt", ,,tudományos főmunkatárs", ,,hivatalvezető", ,,főorvos" stb. Ezek a megnevezések —— noha utal—
hatnak a tevékenység tárgyára vagy eszközére — a hangsúlyt a hierarchiában elfoglalt pozíció meg- jelölésére helyezik.
E három csoport elemei nem egymás mellett léteznek, a három rendszer részben átfedi és áthatja egymást, ezért használom a ,,metszet" szót. Van, aki ,,vasútijármű-gyártó", egy- idejűleg ,,fejlesztőmérnök" és ,,osztályvezető"; más ,,matematikaszakos" és ,,tanár" és ,,is- kolaigazgató". A három ,,metszetet" egy fogalom is kifejezheti: ,,beosztott óvónő".
Ideális olyan nómenklatúra —— helyesebben kettős nómenklatúra — lenne, amely a mun- katárgy szerinti és a technológia szerinti csoportosítást is tartalmazná, a hierarchiára való utalás pedig elkülönülne.
Meg kell jegyeznem, hogy még két további rendezési elv létezik, ami — habár az előző háromnál jóval ritkábban — szintén megjelenik egyik—másik foglalkozásstatisztikai rendszer- ben és célszerűen alkalmazva hasznos.
— A munkajogi viszony, mégpedig nem mint külön dimenzió, hanem mint a foglalkozást módositó tényező. Például a francia foglalkozási nómenklatúrák egyik válfaja az önálló kisiparo- sokat külön foglalkozási csoportként kezeli, elkülöníti azonos nevű alkalmazott társaiktól, mond- ván, hogy például egy cukrászpék kisiparos merőben mással ,,foglalkozik", egészen mások min—
dennapos teendői, mint egy alkalmazott péké vagy cukrászé. Hasonlóképpen különválasztva sze—
repela magánpraxist folytató orvos és külön a kórházi vagy más gyógyintézeti orvos, mivel felada—
taik és a velük szembeni elvárások igencsak eltérők.
— Néhol megjelenik az állománycsoportok és fizetési osztályok szerinti rendezés is. Ugyanazon szakmájúak között is számottevők a különbségek. Az adott munkakörben eltöltött évek, a gya- korlat hossza, a megkívánt munkamorál és teljesítmény megjelenik besorolásukban, bérezésük—
ben, munkajogi és más körülményeikben is. Előfordul, hogy ezeknek a besorolási és állománycso—
portoknak a nevei is megjelennek "foglalkozás,-ként, ugyanis e nevekben gyakran a szakmai szer- vezetek által képviselt csoportérdekek testesülnek meg, és a csoport tagjai a szóban forgó névvel azonosulnak.
A tapasztalat azt mutatja, hogy minden foglalkozási nómenklatúra az említett három metszet keveréke.Az egyes országok szokásai, hagyományai, bizonyos mértékig politikai—tár- sadalmi értékrendje mutatkoznak meg abban, hogy a három metszet közül melyik milyen mértékben van jelen az alkalmazott foglalkozási nómenklatúrában, melyik van túlsúlyban, melyik marginális. Minősíteni nehéz, bármely foglalkozási nómenklatúra megitélése, alkal- mazhatósága attól függ, hogy milyen célra kívánjuk felhasználni.
A hazai foglalkozási nómenklatúra hierarchia—központú, ennek társadalomlélektani okairól hosszasan lehetne elmélkedni. A francia nómenklatúrák is vegyes felépítésűek, na- gyon pragmatikusak, jól használhatók. A belga foglalkozási nómenklatúra 1980 előtt ágazat- központú volt, olyannyira, hogy más országokkal összehasonllthatatlannak bizonyult. Min- taszerűek a legújabb német foglalkozásstatisztikák, amelyek a munkahely összes fő jellem- zőjét bemutatják, szerencsésen ötvözve a munkatárgyak és a funkciók szerinti rendezést.
A foglalkozások nemzetközi szabványos jegyzéke és osztályozási rendszere decimális felépítésű. Az 1966—ban kiadott, 1987. december 31—ig hatályos nómenklatúrának 10 egyszám- jegyű főosztálya van, ezeken belül összesen körülbelül 80 kétszámjegyű osztályt és mintegy 300 három jeggyel jelzett foglalkozáscsoportot különböztetnek meg. Ez utóbbin belül össze- sen mintegy kétezer egyéni foglalkozást találunk. A részletes meghatározások a háromjegyű csoportokat kísérik. A legtöbb felhasznált forrás mindmáig e rendszerre épül.
A MUNKAERÖ Ossza-ramus 441
Jelenleg már az új ISCO van érvényben. Az új nómenklatúra nagymértékben csökken- tette a kategóriák és megnevezések számát. A 10 főosztályon belül most már csak 25 két—
számjegyű osztály és összesen csak 94 három jeggyel jelzett foglalkozáscsoport van a rend- szerben. A négy jeggyel jelölt alcsoportok száma 329.
A szellemi munkakörökben inkább a diszciplína—, fizikai munkakörökben inkább a mun- katárgy-központú megközelítés érvényesül. A hierarchiára való utalás minimális, lényegében az igazgatók, menedzserek, közintézményi vezető funkcionáriusok különválasztására korlá- tozódik. E tekintetben nincs különbség a régi és az új ISCO között.
A most életbe léptetett változat azonban új -— és véleményem szerint igen örvendetes — szemléletet tükröz: a munkaköröket elsődlegesen aszerint csoportosítja, hogy azok milyen mértékben bonyolultak vagy egyszerűek, a kifejtett képességek és szakismeretek milyen szint- jét igénylik. Az új ISCO szerencsés kombinációja a kifejezésbokrokban megadott fogalmak—
nak, csoportosítási rendszere révén sokkal közelebb került a munkaerő-elemzés és képzés- irányítás adatigényeihez, mint a régebbi rendszer.
A Központi Statisztikai Hivatal ,,egyéní foglalkozások" nómenklatúrája viszont sok szempontból kifogásolható mind az egyes kategóriák megválasztását, mind pedig csoportosi—
tásukat tekintve, egyebek mellett a hierarchikus megjelölések gyakorisága és a szakmai meg-
különböztetések hiánya miatt:! -
A munkaerő végzettségi-szakképzettse'gi struktúrájának statisztikai megjelenítéséről és nemzetközi összehasonlíthatóságáról
Az előzőkben megkíséreltem összefoglalni a tárgykörbe tartozó legfontosabbnak tartott fogalmak tartalmát és e fogalmak kölcsönös viszonyát, most azt igyekszem bemutatni, hogy e fogalmi apparátus miként illeszkedik a gyakorlathoz itthon és más országokban. Arról ki—
vánok szólni, hogy a rendelkezésre álló statisztikai forrásokban megjelenik-e a munkaerő végzettségi-szakképzettségi, illetve foglalkozási struktúráinak kettőssége, valamint a munka- erő és a munkahelyek struktúrájának az eddigiekben ugyancsak levezetett kettőssége, mi e szétválasztások módja, hogyan kell a hozzáférhető foglalkozásstatisztikákat e szempontból értelmezni és értékelni, ezek milyen tekintetben különböznek egymástól, és mit lehet tenni összehasonlíthatóságuk érdekében.
Terjedelmi okok miatt csak a legfontosabbnak vélt megállapításaimat említhetem meg, és ezeket csak egy-egy jellemző példával illusztrálom. A tárgykör ugyanis kimeríthetetlen, az összehasonlításba bevont valamennyi országnak minden adata kommentárt igényelne.
Viszonylag egyszerűnek ígérkezik az említett három szóbokor közül az elsőnek, a vég- zettségi—szakképzettségi struktúrának a statisztikai különválasztása a többitől, hiszen — ahogy már esett róla szó —— a (szak)képzettség és az iskolai végzettség az egyénnek tartós, jellemző, dokumentált ismérve, tulajdonsága, mondhatni tulajdona. Sajátos módon ugyanakkor erről a fogalomkörről alig két-három ország statisztikai rendszere közöl részletesebb információt.
Az ISCO-rendszerű közlések, mindenekelőtt az ILO évkönyvei és kiadványai -— amint erre alább részletesebben visszatérek — a számba vett munkaerő végzettségére egyáltalán nem utalnak, csak ,,munkaköröket", ,,funkciókat" neveznek meg. Az országok statisztikai évköny- vei is rendszerint csak az iskolát látogatók és végzők létszámáról, a képzésről szoktak részle—
tes képet adni, ez pedig a jelen kutatás szempontjából végül is másodrangú. Az UNESCO kiadványai szintén az oktatási intézmények működéséről adnak közre információt, a népesség vagy annak részhalmazainak iskolázottságáról csak érintőlegesen esik szó.
Annál is furcsább e hiány, mivel ha a szakképzettség nem is, a formális iskolázottság, a legmagasabb iskolai végzettség szintje könnyen meghatározható és megragadható, statisz- tikailag pontosan követhető lenne akár az egyének, akár meghatározott csoportok vagy végső
' Hivatkozott tanulmányom 2. és 3. fejezetében bővebben tárgyalom a kérdést.
soron az egész népesség viszonylatában. Az iskolázottság vagy iskolai végzettség szintjét, ahol ez mégis megjelenik, rendszerint a társadalmilag szervezett oktatási-képzési rendszer keretében teljesített tanévek számával vagy pedig a bizonyítványt, oklevelet adó iskolatípus megnevezésével (alsófokú kötelező iskola, középiskola, főiskola, egyetem) jelölik. Ezt a leg—
egyszerűbb fajta, az iskolázottságnak csak a szintjét jelölő statisztikai adatot némi fáradság- gal külön kiadványokban többnyire fel lehet lelni, a nemzetközi összehasonlítást ebben a tárgykörben főleg csoportosítási és megnevezési problémák nehezítik.
Az ilyen fajta nehézségek illusztrálására egyetlen példa: a hazai statisztikai gyakorlat a felsőfokú végzettségűeket a végzettség szintje szerint 1970 óta három csoportra bontja:
egyetemi, főiskolai és egyéb felsőfokú végzettségűekre (ez utóbbi kategóriába tartoznak a szaktechnikus és üzemgazdász végzettségűek, a szakoktatói, tanítói, óvónői, idegen nyelvű levelezői és néhány további, másfajta oklevél birtokosai). Ennek a szó— és fogalomhasználat- nak más országok viszonyaira való gépies kivetítése tévedéseket okozna. Az ,,egyetem" és ,,főiskola" szó sok országban nem szintbeli eltérését jelez, hanem az intézmények által tanított diszciplínák körére utal. A zürichi Eidgenössische Technische Hochschule, a Massachusetts Institute of Technology, az École Normale Supérieure, a London School of Economics egyi- kének neve sem utal egyetemre. Tudniillik ezek egyikében sem művelik a tudományok egye- temét, mégis mindegyik a képzés nemzetközileg elismert legmagasabb szintjét képviseli, az általuk kiadott oklevél a legmagasabb szintű képzettség mindenütt elismert bizonyítéka. Kö- zép-nyugati egyesült államokbeli egyetemen szerzett ,,Associate of Sciences" vagy ,,Bachelor of Sciences" egyetemi fokozat társadalmi elismertség és minősítés tekintetében meg sem kö- zelíti az előbb említett ,,főiskolák" vagy ,,iskolák" valamelyikében szerzett végzettség rangját.
Nem vetíthető ki, illetve általában nem fordítható le más nyelvre az itthoni ,,üzemmér- nök", ,,diplomás mérnök", ,,szakmérnök" megjelölés, illetve megkülönböztetés sem. A szín—
tek szerinti fokozatok megnevezése országról országra változik. A minősítések és diplomák egységes értelmezéséről és értékeléséről egyébként régóta folynak tárgyalások az Európai Közösségen belül, az erőfeszítések azonban e tekintetben valószínűleg csak 1992, a Közösség új státusának létrejötte után hoznak majd végleges eredményt. Addig a kutatónak kell eldön- tenie, hogy milyen statisztikai bontási rendszerben gondolkodik és dolgozik.
A legmagasabb iskolai végzettség gyakran szakképzettséget, képesítést is jelent. A köz- oktatásban —— ideértve természetesen az intézményes felsőoktatást is — jut szakképzettséghez, illetve az azt dokumentáló képesítéshez a pedagógus, a mérnök, az orvos, a gyógytornász, a jogász, a könyvtáros és mások. A szakmunkásképzés ma Magyarországon szintén a köz- oktatás része, más országokban többnyire más, vegyes rendszerek szokásosak.
A hazai szakképzettségi statisztika igen alapos és aprólékos. A szintek és a jelleg szerinti tagolás mellett szakirányok szerint is bontja az aktív és bizonyos vonatkozásban a nem aktív lakosságot is. Az 1980. évi népszámlálás eredményeit összefoglaló sorozat 34. kötetében pél- dául a felsőfokú végzettségűek legrészletesebb szakképzettségi nómenklatúrája közel 250 szakirányt különböztet meg. Ehhez hasonló a finn munkaügyi statisztika, a felsőfokon szin—
tenként ugyancsak körülbelül 80, összesen mintegy 240 tételes szakirányt jelző nómenklatú—
rával. Azon országok többségének statisztikáiban azonban, amelyeknek adatait lehetőségem volt feldolgozni, az aktív népesség végzettségének szakiránya egyáltalán nem szerepel, ha megjelenik, legfeljebb 10-20 címszót tartalmaz és a népességnek rendszerint csupán valamely szűkebb csoportját bontja.
Egyes szakképzettségek és képesítések viszont a közoktatás rendszerén kívül, intézményi vagy intézményesített vállalati keretek közt szerezhetők meg. Általában ilyen nem közoktatási rendszerben valósul meg a ,,permanens tanulás" és a mind gyakoribbá váló átképzés, vala- mint a továbbképzés is. Ezek volumene, fontossága mindenütt gyorsan növekszik, de a sta- tisztikai gyakorlat ezt a jelenséget egyelőre még marginálisan kezeli. Valószínű, hogy egyre inkább tudomásul kell venni ezeknek a képzési formáknak a létét, és bele kell építeni a velük
A MUNKAERÖ ÖSSZETÉTELE 443
kapcsolatos adatokat a statisztika központi magjába, annak ellenére, hogy e képzési formák szervezete, helye, jogi meghatározottsága országonként és időben is változó. (Az 1990. évi népszámlálás során Magyarországon reprezentatív mintán már vizsgálták a tanfolyami és egyéb végzettségeket —— a szerk.) Végül is a szakképzettség az iskolai végzettségnél statisztikai- lag kevésbé pontosan, de viszonylag jól meghatározható és számszerűsíthető kategória.
A hazai gyakorlat a szakképzettségi struktúrát részletesen tárgyalja. Más országok mun- kaügyi adattárai — tőlünk eltérően — a végzettség szakirányára vonatkozó adatot többnyire nem tartják közlésre érdemesnek. Ennek a számunkra meghökkentő adathiánynak az okát elsősorban a következőkben látom.
Egyik oka, hogy a hazainál nyitottabb rendszerű — a ,,porosszal" szemben gyakran ,,angolszász" típusúként jellemzett — felsőoktatási rendszer Viszonylag kevés tantervi kötött- séggel működik, a kötelező és a fakultatív tárgyak aránya az itthoninak a fordítottja, az inter—
diszciplináris jellegű tanulmányok hányada nagy, a ,,menetközbeni" szakirányváltás igencsak gyakori. A kevesebb kötöttség folytán a lehetséges szakirányok száma is többszöröse a ná- lunk megszokottnak. Ilyen körülmények és feltételek mellett a végzettség szakirány szerinti csoportosítását, e szempontok szerinti nyilvántartását — úgy tűnik — értelmetlennek, felesle- gesnek tartják.
A szakképzettség és különösen a felsőfokú végzettek szakirányok szerinti tagoltsága sta- tisztikai megjelenítésének hiánya a fejlett országokban véleményem szerint összefügg a szak- emberállomány erőteljes és gyors szakmai mobilitásával is. A szakosodás áthelyeződött az aktív életperiódusba, s így inkább a foglalkozáshoz, a munkahelyhez, mintsem a képzéshez kapcsolódik. Ezért a ,,gépészmérnök", ,,szülész—nőgyógyász", ,,politológus", ,,külkereske—
delmi közgazdász" megjelölések a legtöbb ország statisztikai rendszerében — ha egyáltalán megjelennek — nem a képzettség, hanem a foglalkozás jellemzőjeként vannak jelen. A foglal- kozás tüzetes megjelölése mellett elegendőnek tartják a képzettség szintjét feltüntetni.
A szakirányok szerinti tagoltság hiányához hozzájárul a szakemberek szinte kötelező önképzése is, ami nem csak tovább—, hanem gyakran átképzés jellegű. Aki húsz évvel ezelőtt szerezte diplomáját, tehát az átlagos időtartamú szakmai életpályájának éppen a felénél tart, az az esetek nagy részében mást csinál már, mint amivel pályája kezdetén foglalkozott. Ahol a szakmai mobilitást nem társadalmilag káros jelenségnek, hanem a fejlődés szükségszerű velejárójának tekintik, ott a diploma szakirányának — a szigorúan képesítéshez kötött szak- mák esetétől eltekintve — csekély a jelentősége, mert egy idő után elveszti érdemi és aktuális információtartalmát.
Végül: valószínű, hogy a teljesítményorientált társadalmi közegben a személyzeti munka értékrendje is más. A személyt inkább referenciái, a közelmúltban elért eredményei, előzőleg betöltött funkciói alapján ítélik meg, mintsem egykori iskolai-egyetemi teljesítményei alap- ján. Az egyén maga is főleg az előbbiekre hivatkozik, azokat tartja jellemzőnek és előtérbe
helyezendőnek, tehát kérdőíveken, válaszadáskor ezt adja meg.
Ha a rendelkezésre álló információ mégis elég részletes ahhoz, hogy a képzettség szintje, jellege, esetleg szakiránya szerint rendezett, összefüggő képet mutasson a népességről, ezen belül az aktív népességről, jó esetben a foglalkoztatottak ágazatok és foglalkozások szerint rendezett csoportjairól, akkor közelítőleg létrejön a munkaerő végzettségi-szakképzettségi struktúrájának adatbázisa. Az előbbi ábrákra hivatkozva: a baloldali körrel jelzett halmazról kapunk információt, a kínálati oldalról, a legszélesebben értelmezett ,,foglalkozási-képzett- ségi" struktúrának csak az egyik oldaláról.
Foglalkozás, a ténylegesen gyakorolt keresőtevékenység
A gondolatsort folytatva: a bemutatott ábra jobb oldali köre, amely a formális képzett- séggel szemben a ténylegesen gyakorolt tevékenységre utal, tulajdonképpen kétsikú. Egyrészt
3!!!
reprezentálja az adott foglalkozáscsoporthoz tartozó, e foglalkozást gyakorló egyének ösz- szességét, másrészt az e foglalkozással jellemzett munkahelyeket.
A kérdés az, hogy az ún. foglalkozásstatisztika hogyan viszonyul ehhez a kettősséghez, a munkaerő szakmai-foglalkozási struktúráját mutatja-e vagy a munkahelyek struktúráját, esetleg mindkettőt vegyesen. Hogyan ismerhetjük meg az egyiket és hogyan a másikat, mi—
lyen adat nyerhető a foglalkozásról makroökonómiai módszerekkel, melyek a megismerés korlátai és az azt zavaró tényezők.
A ,,foglalkozás" fenti kettős jellegével kapcsolatban igen határozottan foglal állást a már említett ISCO. Az ISCO alapokmányai5 leszögezik, hogy a foglalkozási nómenklatúra a munkahely-struktúra elemeinek megjelölésére szolgál, tehát munkaköröket nevez meg, nem (szak-)képzettségeket, noha ezt a kettőt gyakran ugyanaz a szó jelöli. Az ILO szakértői félreérthetetlenül kijelentik, hogy a nómenklatúra megalkotásakor az adott munkakörrel együtt járó tevékenység jellege volt a meghatározó. Az osztályozás ismérve egyrészt a tevé—
kenység tárgya, másrészt a tevékenység kifejtéséhez szükséges ,,gyakorolt képesség és szakér- telem" (angolul: skill) és ez utóbbi szükséges szintje (skill level), nevezetesen az a képesség és szakértelem, amit az adott munkakör, munkaposzt vagy funkció igényel. Az ISCO tehát nincs tekintettel arra — vagy inkább nem szándékozik figyelembe venni —, hogy a munkakört betöltő személyek a szükséges (szak-)képzettséggel rendelkeznek—e. Az ISCO nem a ,,foglal- kozást mint a szerzett képességeket" (a ,,profession"-t), hanem a ,,foglalkozást mint a mun—
kamegosztásban betöltött funkciót" (az ,,occupation"—t) tekinti ismérvnek, ezeket írja le, határozza meg, csoportosítja, nevezi meg. Az eddigi gondolatmenetet követve a munkahelyek struktúrájának leírására törekszik. A legtöbb foglalkozásstatisztikai közlés ugyancsak ezt az elvet vallja, de —— megítélésem szerint — csak kis részben valósítja meg. Tudniillik jóval köny- nyebb ezt az álláspontot deklarálni, mint érvényesíteni.
A munkahelyek struktúrájáról ugyanis csak akkor keletkezhet valósághű adat, ha az szakértő kívülálló adatgyűjtőtől származik. A népszámlálási felvételek vagy mintavételek, azaz személyenkénti kérdőíves mikrocenzusok e tekintetben nem minősíthetők megbízható adatforrásnak. A munkaadóktól vagy más kívülállótól, például biztosítótársaságtól, adó- hivataltól származó adat általában pontosabb és részletesebb, viszont rendszerint nem terjed ki az aktív vagy foglalkoztatott személyek összességére.
Ha ugyanis az információt maga az érintett személy teljes körű cenzus vagy mikrocenzus során szolgáltatja, gyakran előfordul, hogy a válasz inkább a munkavégzóre és nem a mun- kahelyre lesz jellemző. A ,,foglalkozás" nagyon alaktalan fogalom az átlagember számára.
A legkörültekintőbben szerkesztett népszámlálási kérdőívvel sem lehet biztosan elérni, hogy ,,foglalkozás"-ként minden megkérdezett a munkakörét, funkcióját nevezze meg.
A személyek önmagukról szólva foglalkozásként munkakörükön, tevékenységükön kí- vül megadhatják beosztásukat, rangjukat, végzettségüket, megnevezhetik szakképzettségü- ket, említhetik a szakmát, az ipart, meg jelölhetnek tág fogalmakat (például vasutas, bányász, pedagógus stb.). Az így keletkező adatok kevert jellegűek, részben a munkaerő struktúráját, részben pedig a munkahelyek struktúráját írják le eléggé ellenőrizhetetlen és bizonytalan módon.
A munkahelyek struktúrája nagyon is létező, feltárható és tanulmányozható. A szerve- zéstudomány, a management és munkatudományok vizsgálódásainak és ismeretanyagának éppen ez a tárgya. A kérdés pedig az, hogy a mikroökonómiailag oly sokrétűen feltárt szer—
kezet — a munkahelystruktúra — milyen módon jelenik meg a makrojellegű foglalkozásstatisz- tikákban, vagy másképpen feltéve a kérdést: a makrojellegű foglalkozástatisztikák milyen mértékben és milyen módon tükrözik az aktív munkaerő által betöltött munkahelyek struktúráját.
5 Például: Foutteenth International Conference of Labour Statisticians (1987) Report IV. Revision of the 1800.
Background, principles and draft resolution. ILO. Geneva. 1987.
A MUNKAERÖ ÖSSZETÉTELE 445
Erre az utóbbi kérdésre azt válaszolom, hogy a makrojellegű foglalkozásstatisztika mi- lyen mértékben írja le a munkahelystruktúrát, az két dologtól függ: a foglalkozást tudakoló kérdések feltevésének módjától, vagyis hogy kitől, mit és hogyan kérdeznek, és a foglalko- zási nómenklatúra szerkezetétől, melyről már részletesebben szóltam az előzőkben.
Hogyan lehet az ismertetett nehézségeket áthidalni
Az eddigiek során a foglalkozási struktúrák megismerésének főleg a nehézségeit taglal—
tam. írásom azt a benyomást keltheti, hogy a munkaerő tárgyú adatok nemzetközi összeha4 sonlitása reménytelen feladat. Az olvasóban joggal merül fel a kérdés : el lehet-e kerülni a sok kelepcét? Most tehát azt kell bemutatnom, hogy ennyi bizonytalanság, ennyi ellentmondás ellenére, hogyan lehet nemzetközi összehasonlítás révén mégis érdemleges ismeretanyagot szerezni és valósághű képet kialakítania munkaerő foglalkozási — és adott esetben másfajta — struktúráinak állapotáról, változási tendenciáiról, jellegzetességeiről.
Az ismertetett nehézségekkel való sokéves birkózásaim során kialakult néhány irányelv, szabály, melyeket következetesen betartva úgy érzem, sikerült a durva tévedésektől megóv—
nom magam, és a buktatók nagy részét kikerülhettem. Ezek az irányelvek az alábbiak.
I. Mindenekelőtt az szükséges, hogy mind a rendszeresen használt, mind az alkalman—
ként felbukkanó fogalmak logikailag teljes, összefüggései/eben tisztázott rendszert alkossanak, olyan rendszert, amelyben a más—más dimenziójú halmazok és részhalmazok neve, helye, ezek kölcsönös viszonya és kapcsolata egyértelmű, világos és következetesen használt. Kon—
zisztens fogalmi apparátus híján az információ,bármilyen részletes is, az adatok holt tömegé- vé válik, és nem vezet valódi felismerésekhez.
2. A hazai szó- és fogalomhasználat gépies kivetítése nem fogadható el. Ugyancsak óva—
kodni kell az idegen nyelvű kifejezések szó szerinti magyarra fordításától. A statisztikai szó- használat sok tekintetben eltér a köznapitól, a társalgási nyelvtől. Az egyes kifejezések téve- désmentes használatához a szakterület egészének beható ismerete szükséges. Néhány példa:
— az osztrák foglalkozásstatisztikai táblákban megjelenő ,,Techniker" nem ,,technikus", ha- nem ,,műszaki", de a hazainál jóval szűkebben értelmezve, mérnök és technikus foglalkozásúak együtt;
— a ,,Beamte" német szó jelentése a szótárak szerint, ideértve a német értelmező szótárakat is:
,,tisztviselő, hivatalnok", de a német és Osztrák statisztikai rendszerekben ez a szó rendszerint ,,közalkalmazott" értelemben használatos, és a sokkal nagyobb létszámú magánalkalmazottakétól (Angestellte) eltérő státust jelöl, következésképpen a ,,Beamte" nem feltétlenül szellemi foglalko—
zású (számottevő része csakugyan az, de az utcaseprő, a fegyőr, a postakézbesitő, adott esetben a villamosvezető és a sírásó is közalkalmazott, tehát ,,Beamte");
— a ,,munkaképes korú" országonként más és más korosztályok együttesét jelenti, nagy elté-
résekkel; ,
— az ,,egyetcm" és ,,főiskola" az intézmény nevében — ahogy már volt róla szó — nem jelent szint vagy rang szerinti megkülönböztetést és nem használatos a végzettség szintjének jelölésére.
3. Két ország adatainak összehasonlítása, noha hasznos,általános törvényszerűségekhez aligha visz közelebb, mert többnyire nem lehet megítélni, hogy a megjelenő információ helyi vagy általános érvényű-e. Általános érvényű megállapítások után kutatva, minél több hoz- zánk hasonló és hozzánk képest fejlettebb ország adatait célszerű összegyűjteni és feldol—
gozm.
4. ,,Egy adat nem adat". Szigorúan ehhez az elvhez kell tartanunk magunkat főleg ak- kor, ha másodlagos forrásokkal dolgozunk. De még ha a felvételt közreadó eredeti forrás közli is az adatot, és ha az adat az egész tábla eleme, akkor sem ajánlatos egy-egy elemet vagy sort kimásolni és ellenőrzés nélkül átvenni. A megbízhatóság növelésére ajánlatos mindenek- előtt olyan adatgyűjteme'nyeket forrásul használni, amelyek a kívánt kategóriáknál legalább egy nagyságrenddel terjedelmesebbek. Például: akkor lehetek biztos abban, hogy a közölt
létszám a polgári foglalkoztatottaké, ha a forrás a többi munkajogi státusúak (a munkanél—
küliek, az első munkahelyet keresők, a hivatásos katonák és a sorozottak, esetleg az eltartot- tak és a nem foglalkoztatott járadékosok) létszámadatait is tételesen felsorolja, és ha a polgári foglalkoztatottak részkategóriái (munkaadók és önállók, bérért és fizetésért dolgozók, segitő családtagok, esetleg ezek különféle csoportjai) is számszerűen szerepelnek.
5. Az átfogó jellegű kategóriák feldolgozásából kiindulva kell a részkatego'riák felé haladni.
A részkategóriák számbavétele előtt áttekintést kell szerezni az egészről. Az ilyen végigtekin- tés deríti fel ugyanis, hogy a statisztikai rendszer készítői milyen összevonásokat és bontáso—
kat alkalmaztak. Jellemző példaként említem, hogy nem egy ország mérnökállományáról kaptam először hiányos képet, mert csak utólag állapítottam meg, hogy az építészeket, föld- mérőket és térképészeket a rendszer elkülönítve, más csoport részeként kezeli. Más esetben a ,,pedagógia" szakirányú képzettségűek címszava alatt azok szerepeltek, akik a pedagógia- tudomány, a neveléspszichológia, az oktatástörténet szakemberei, miközben a gyakorló ta- nárok a szakjuk szerint fizikus, nyelvész, képzőművész, hivatásos sportoló képzettségűként voltak nyilvántartva. Ismét másutt az ,,orvos" címszó nem tartalmazta a szemészeket. Van, ahol a ,,fogorvos" elkülönül, van, ahol nem.
6. Lehetőleg folyamatokat kell figyelni, azaz az összehasonlítást legalább két—három idő—
pontra ki kell terjeszteni. 15—20 év alatt a változások már határozottan jelentkeznek és ál- talánosíthatók. A helyi tényezők miatt az ,,itt több, ott kevesebb" jellegű megállapítások sokkal kevésbé értékesek, mint az ,,itt növekszik, ott csökken" vagy ,,a változás itt gyorsabb, ott lassúbb" jellegűek. indokolt lehet 30—50—100 évet átfogó idősorok tanulmányozása is.
De minél messzebb megyünk vissza időben, annál inkább csökken a használható címszavak száma, hiszen ennyi idő alatt sok foglalkozási ág születik, mások elhalnak, és emellett vál—
toznak a statisztikai, nyilvántartási és közlési rendszerek és hangsúlyok. Az l950-esnél ré—
gebbi adatok feldolgozásakor a területi változásokat is figyelembe kell venni.
7. Ha az idősor ésszerű folyamatos növekedést vagy fogyást, esetleg a szinten maradás—
hoz közel álló mozgásokat mutat, nő annak valószínűsége, hogy az adat definíciója és tartalma lényegesen nem változott. Ha viszont az idősorban indokolatlannak látszó, magyará- zat nélkül hagyott ugrás van, akkor bizonyára módosult a címszó tartalma. Némely gyűjte- mény utal az ilyen változásokra, de gyakoribb, hogy a magyarázat elmarad. Ez utóbbi eset—
ben némi fáradsággal valószínűleg egy másik címszónál fellelhető az ellenkező előjelű, ugyan- csak előzmény nélküli, nagymértékű változás. Az esetleges átcsoportosításoknak és a vá- lasztóvonalak elmozdulásának lehetőségére való tekintettel ajánlatos a keresett kategóriánál eleve szélesebb körre kiterjeszteni a vizsgálatot.
8. A munkaszervezés eltérései és az egymással együttműködő foglalkozáscsoportok ará- nyainak ezzel összefüggő különbözősége indokolják, hogy a vizsgált kategória alá, fölé, mellé sorolt rokonkategóriák adatait és jellegzetességeit megkülönböztetett figyelemben ré- szesítsük. Ilyen meggondolás alapján állítom, hogy hibás a felsőfokon végzettek arányszá—
mainak nemzetközi összehasonlitása úgy, hogy közben ezek közvetlen segítőtársainak, a munkamegosztásban velük közvetlenül együttműködő középfokú végzettségűeknek létszám- adatai és egyéb ismérvei figyelmen kívül maradnak. A mérnökellátottság mellett a techniku—
sok arányát, az orvosok mellett az ápoló személyzet arányát, a tanárok mellett a tanítók és óvónők arányát semmiképpen sem szabad mellőzni, mert a különböző szinteken képzettek közötti munkamegosztás országonként és szakmánként nagyon eltérő lehet, és a munka- megosztásban részt vevő egyes elemeknek a többi nélkül való megítélése bizonyosan hamis eredményt szolgáltat. (Az orvosok és ápolók közötti munkamegosztás helyi sajátosságainak statisztikai megjelenítéséről a csatolt függelék nyújt tanulságos példát.)
9. Népszámlálási eredetű és más forrásból származó adatok ősszevegyítése alapos ellen- őrzést és gondosságot kíván, részben azért, mert az utóbbiak vonatkozási alapja valamilyen tekintetben részleges lehet, részben pedig azért, mert — mint említettem — a személyek önma-
A MUNKAERÖ ÖSSZETÉTELE 447
gukról adott információja általában több szubjektív elemmel színezett, mint ha az információ munkahelyi vagy hivatali eredetű. Népszámlálási vagy máskérdőíves felvétel a,,foglalkozás"-t tekintve inkább a munkaerő struktúráját, a munkaadó által — akár közvetve is — adott infor—
máció inkább a munkahely—struktúrát írja le, de mindkét fajta adatközlés közelítés, sok te- kintetben torzított képe a valóságnak. Igazán megbízható információ a munkahelyekről csak mikrofelvételek révén nyerhető, mégpedig csakis tüzetes munkanap- és munkapOSZt-tarta—
lom fényképezés alapján.
10. Egy pillanatra sem feledhető,hogy a foglalkozásstatisztíkafbgalmai életlenek. Az ada- tok első két, esetleg három jegye tekinthető érdeminek, de két adat 5 százalékos eltérését sem célszerű szignifikáns különbségnek minősíteni. A többszámjegyű adatkezelés számszakilag szükséges, nagyobbszámú részhalmaz kezeléséhez, részekre bontásához, részek összevonásá- hoz, arányszámok számításához nélkülözhetetlen, de értékelést, véleményt, ítéletet alkotni kis eltérések alapján felelőtlenség.
FÚGGELÉK
A munkamegosztás lokális sajátosságainak összetett példája
Végül egyetlen példát hozok fel, mégpedig az előző fejezet 8. pontjában említett tétel illuszt- rálására, vagyis arra, hogy a munkamegosztás helyi sajátosságai milyen eltolódásokat okoznak az egyes foglalkozáscsoportok arányai tekintetében, és hogy mennyire indokolt következtetéseink, ítéleteink kialakításánál minél több mellékkörülményt is figyelembe venni, illetve, hogy mennyire hibás következtetésekhez vezethet, ha a ,,mellékkörülményeket" nem tekintjük át, nem mérlegel- jük. Az itt következőnél jóval szélsőségesebb tárgykört is választhattam volna. A hazai egészség- ügy szakember-ellátottságát kívánom az angollal összehasonlítani. Ez a két rendszer nem áll nagyon messze egymástól, mert mindkettőben az egészségügyi ellátás állampolgári jog, ,,orvos", ,,beteg", ,,biztosítás", ,,kórház", ,,ápolás" nem jelent mást itt, mint ott.
A Központi Statisztikai Hivatal népszámlálási felvételei szerint az orvos és fogorvos foglal- kozású aktív keresők száma 1970-ben 19 281 fő volt, 1980-ban pedig 24 85555 Az orvosi és fog- orvosi diplomával gyógyító tevékenységet folytatók száma azonban ennél legalább 10 százalékkal magasabb, mert az oktatás mellett gyógyító orvosok másutt, a többi egyetemi oktatóval össze—
vonva szerepelnek, továbbá nyugdíjas orvosok is dolgoznak, és ha ezt részidőben teszik, az aktívak között nem jelennek meg. Munkajogilag a gyesen levők is aktív keresők, de tényleges orvosi tevé- kenységet nem végeznek; ugyancsak kérdéses, hogy hol szerepelteti a Központi Statisztikai Hi—
vatal a fegyveres testületeknél, a bűnüldöző szerveknél dolgozó orvosokat. Más határesetek is lé—
teznek. Ezek külön-külön kis létszámú, együtt viszont mégsem elhanyagolható csoportok. (Az or- vosi-fogorvosi diplomával rendelkező aktív keresők száma természetesen az említettnél maga- sabb, 1970-ben 23 000, 1980—ban 28 000 felett volt. A különbözetet főleg a közigazgatásban dol—
gozó orvosvégzettségűek és a pályaelhagyók adják.)
Ez utóbbi kérdőjeleket félretéve, egyszerű osztással megkapjuk, hogy Magyarországon tízezer lakosra 1970—ben 18,7. 1980-ban 23,2 orvos és fogorvos jutott, és e számokat inkább alá, mint fő-
lébecsültnek kell tekinteni.
Angliában — pontosabban Nagy-Britanniában, Észak—írország nélkül — az 1971-es népszám- lálás eredménye 80 490 aktív orvost e's fogorvost mutatott ki."' E létszámhoz hozzá kell még adni 4400 szemészorvost, akik az angol foglalkozási nómenklatúrában külön kategóriaként jelennek meg. A lakosság száma ugyanakkor 54,2 millió, a tízezer lakosra jutó orvosok száma tehát 15,7.
Az l981—re vonatkozó adatok: aktív orvos és fogorvos 97 150, a lakosság száma 55 millió, így 17,7 orvos jut tízezer lakosra.
Az idézett adatok azt mutatják, hogy Magyarország az orvosellátottság tekintetében megelőzi Angliát. A számokhoz aligha férhet kétség. Ha tévedtem is néhány százalékot, a hazai ,,fölény"
— 1970—ben 20, 1980-ban már 30 százalék ,,többlet" — semmiképpen sem cáfolható.
Egész más megvilágításba kerül a kérdés, ha nem különítjük el az orvosok számát az egész—
ségügyi személyzet egészétől, és tudomásul vesszük, hogy ugyanazon nagy szervezeti egységen
' 1970. évi népszámlálás. 24. köt. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 2.17 tábla. 216. old. A 149. és 150. sor együtt és 1980. évi népszámlálás. 22. köt. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 766. old. 2.16 tábla 69—73. sorok együtt.
' Central Statistical Office: Studies in Official Statistícs. 29. sz. Oualified Manpower in Great Britain. HMSO.
London. 1975. 216. old.
-— itt az egészségügyi ellátás szervezetén — belül a munkamegosztásnak milyen gyökeresen más mód-
jai is létezhetnek. .
(A hazai egészségügyi személyzethez hozzászámítják a bölcsődei csecsemőgondozókat. Tény, hogy ezek egészségügyi képzettségűek, és hogy a bölcsődék az egészségügyi kormányzat felügyelete alatt működnek. A nemzetközi összehasonlítást mégis meghamisítja, ha a csecsemőgondozást .— ami más országokban személyi szolgáltatásnak minősül és más jellegű — az egészségügyhöz hoz—
zászámitjuk. A csecsemőgondozókat tehát, úgy vélem teljes joggal, az orvossal együttműködő szak- személyzetként nem vettem figyelembe.)
Árulkodó adatokat közöl az alábbi tábla.
Anglia Magyarország
Megnevezés
1971—ben 1981 -ben 1970-ben 1980—ban
Tízezer lakosra jutó orvos és fogorvos ... 15,7 17,7 18,7 23,2 Egy orvosra-fogorvosra jutó ápoló, asszisztens
s más szakképzett egésmégügyi ... 5,35 6,07 I,33 1,63
Ebből felsőfokú végzettségű ... 2,98 3,70 - 0,10 Száz foglalkoztatott közül az egésmégügyben
dolgozik ... — 5,02 -— 3, H
Ebből egészségügyi foglalkozású ... — 3,l4 — 2,18
Még néhány szempontból tovább lehetne a vázolt képet finomítani. Az egészségügyi ellátás szorosan kapcsolódik a szociális ellátáshoz, és az egészségmegőrzés megannyi fajtájához. A határ- területek vizsgálata sokban gazdagítaná ismereteinket a szakemberellátottság valódi állapotáról.
Az egészségügyi ellátás személyi és tárgyi feltételeiről sokkal részletesebb és pontosabb képet lehet kapni az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization — WHO) kiadványaiból ,és az egyes országok, ilyen tárgyú közleményeiből. Az orvoslétszámok bemutatásával nem töre- kedtem e tárgykör kimerítő tárgyalására, csupán a megítéléskor követendő körültekintés indo- koltságát kivántam illusztrálni.
Jó néhány más példát is felhozhattam volna. Amit bizonyítani akartam, hogy tudniillik va- lamely kategória elkülönített, környezetéből kiragadott vizsgálata nem ad alapot valós és érvényes véleményalkotásra, helyes következtetések levonására, azt a fenti példa hatásosan igazolja.
TÁRGYSZÓ: Nómenklatúra. Nemzetközi összehasonlítás.
PEBIOME
Cornacno MHCHHIO anropa Memynapomtan conocraanmocrr, cramcrnk paöotreift cnnu mome'r oxasars ceneitcrnue packpmrmo nenocrarkon, oőocnoaanmo Konuemmíír pasam'uu n, cooree'r—
c'rnermo, uponepice yxce nMeiomnxcn TaKHX npencraanennü 13 amit oőnacrn cramc'rmcn.
B HepBOM paazrene cnoeü crarbn anrop Bamcnne-r nonnmn n yrca3brnaer na Te rpynnocm, koropbre Boanmcaror B' xo'zxe Memynaponnoro cpaBnennn.
* l'Iocne pacxpmmn prmíocreift, oőoőmmz Ol'lbIT cnoeíí Mnoronerneü paőorm, anrop (bopMme- pyer HCCKOJILKO npnnmmon, Koropme — no ero Mnenmo - cneunanncraM orolt oőnacm cramcrmcu cnenye'r UDKHSITI: BO namam—re, nocrcomncy ux nocnenonarenbnoe npnmenenne no3nonne-r uaőe- mars onmöxn.
SUMMARY
In the author's opinion the international comparison of labour statistics may help the explora—
tion of the lacks in! national statistics, the foundation of development concepts or the verification ,of thealready existing ideas.
Inthc first part of the study the author clarifies several concepts, and directs attention to the ditl'iculties emerging in international comparisons.
Having explored the difficulties the author summarizes the experiences obtained through his work of several years, and defines some principles which, in his opinion should be taken in this field into account by the statisticians, by the conseguent application of these principles mistakes can be avoided.
