Széchenyi István Egyetem
Deák Ferenc Állam-és Jogtudományi Kar
Tudományos munkásságot összefoglaló habilitációs tézisek
Király Lilla
Gy ő r
2018.
A Habilitációs Tézisek hangsúlyosan a PhD fokozat megszerzése (2011. április 20, PTE-ÁJK) óta eltelt időszak tekintetében mutatják be tudományos munkásságom főbb irányait, de röviden kitérek korábbi eredményeire is.
A doktori fokozat megszerzése óta önálló tudományos munkásságom különböző területeken bontakozott ki. Ezek a kutatási irányok részben kapcsolódtak - a PhD tudományos fokozatom megszerzése körében végzett kutatásom - a joghoz jutás kérdése és a perbeli esélyegyenlőség vizsgálata témaköréhez: a határon átnyúló magánjogi jogvitákat az igazságügyi együttműködés az EU-ban keretében, a bírósági végrehajtás kérdéseit a magyarországi és az EU magánjogára kiterjedően, EU szociálpolitikáját és egészségügyi szakpolitikáját pedig a magyar viszonyok tekintetében vizsgáltam. A fő és a legjelentősebb kutatási irányvonalat azonban - 2000 óta - a polgári eljárásjog területe jelenti, amely 2013-tól az új polgári perrendtartás normaszövegének a korábban hatályos 1911.évi és 1952.évi polgári perrendtartással, továbbá az amerikai, angol, francia, német, és osztrák polgári perrendtartások jog-összehasonlító elemzésében realizálódott.
Ezeken a kutatási területeken folyamatosan kutatok és eredményeimet szakkönyvekben, szakfolyóiratokban publikálom.
Az alábbiakban tematikusan csoportosítva veszem sorra és szemlézem tudományos, szakirodalmi munkásságom főbb csomópontjait. Elsőként és legrészletesebben (1) a habilitációs eljárás alapját képező fő kutatási témám, az új magyar polgári perrendtartás kerül bemutatásra, a (2) pontban az igazságügyi együttműködés az Európai Unióban, a (3) pontban a bírósági végrehajtás Magyarországon és az Európai Unióban, a (4) pontban az EU szociálpolitikája és egészségügyi szakpolitikája magyar viszonyok tükrében témáját elemzem, az (5) pontban pedig a PhD téziseim rövid leírására vállalkozom, összesen öt nagyobb egységre bontva eddigi tudományos munkásságomat.
Szakirodalmi munkásságom bemutatása alátámasztja, hogy a Széchenyi István Egyetem vonatkozó szabályzata alapján a habilitációs követelményeknek maradéktalanul eleget tudok tenni, melynek részeként :
- kutatási eredményeimet, ismereteimet áttekinthető, logikus rendszerbe foglalva mutatom be;
- az elmúlt években elért új tudományos eredmények ismertetésével alátámasztom a tudomány önálló művelésére való képességemet, amivel hozzájárultam több érdeklődési és kutatási területem (polgári eljárásjog, polgári jog, bírósági végrehajtás, határon átnyúló magánjogi jogviták, szociálpolitikai kérdések) gyakorlati fejlesztéséhez;
- mindezeket magas szintű szakirodalmi tevékenység keretében folytattam, amelyet rangos hazai és nemzetközi, a szakterületeken mértékadóként elismert kötetekben, kiadványokban, folyóiratokban megjelent tudományos közlemények és ugyanilyen helyeken megjelenő független hivatkozások igazolnak (lásd részletesen az MTMT adatbázist). A 2000 - 2017 megjelent tudományos közleményeim száma összesen 93 db, a PhD védés (2011. április 20.) előtti 48 db, a PhD védés utáni 45 db, az idegen nyelvű 15 db, magyar nyelvű 78 db, amelyekre összesen 139 db független hivatkozást találtam, más által írt tudományos közleményekben. (lásd részletesen az 1. sz. táblázatot);
- előadásokkal (eredményeim ismertetésével) rendszeresen részt vettem és veszek nemzetközi és hazai tudományos rendezvényeken, és aktív résztvevője vagyok a hazai és a nemzetközi tudományos közéletnek.
(1) Az új polgári perrendtartással kapcsolatos kutatói, publikációs és el ő adói tevékenységem
2003-ban jelent meg az első önálló könyvem „Polgári eljárásjog I. Jogi szakvizsgára felkészítő segédkönyv” címén, majd ezt követte 2006-ban, a „Polgári eljárásjog II.” és 2008- ban - a már korábban megjelent - I. kötet átdolgozása. A 2013-ban megjelenő „Polgári eljárásjog” című szakvizsgára felkészítő segédkönyv társszerzője vagyok. Mind a négy kötetet a Dialog-Campus Kiadó jelentette meg.
E tárgykörben kiemelkedően fontos a 2013-2017 közötti közéleti tevékenységem is. A magyar kormány - 1267/2013.(V.17) Kormány Határozatával - elrendelte az új polgári perrendtartás előkészítését, egy Polgári Perjogi Kodifikációs Fő-és Szerkesztőbizottság, ezeken belül nyolc témabizottság, azokon belül pedig tizennégy munkabizottság felállításával.
A tizennégy munkabizottságból négynek - perköltség; határozatok és jogerő, nemperes eljárások és alternatív vitarendezési módok; Nemzetközi és Európai Uniós vonatkozású szabályozási tárgyak - a tagja voltam. A kodifikációs munkánk végeredménye két könyv, melyből az egyik a koncepció felvázolása, a másik pedig az új polgári perrendtartás szövegjavaslata lett. E két könyvben az alábbi publikációim jelentek meg:
JUHÁSZ Edit – CSERBA Lajos – KOVÁCS Anikó – KIRÁLY Lilla – NAGY Adrienn – POMEISL
András– PRIBULA László – SIMON Károly László – SZÉCHENYI-NAGY Kristóf – SZŐCS Tibor:
A perköltségre vonatkozó perrendbeli szabályozás megújítása. In Németh János–Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai. Budapest, HVGOrac, 2014. p.215- 305.[pp.761] ISBN 978-963-258-261-0;
KIRÁLY Lilla (társszerző): Határozatok, X.fejezet In Varga István- Éless Tamás (szerkesztők): Szakértői javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára, HVGOrac Kiadó, Budapest, 2016, p.501-528., [pp 975] ISBN 978-963-258-314- 3(print);
KIRÁLY Lilla (társszerző): Nemzetközi igazságügyi együttműködés polgári ügyekben, Nyolcadik rész In: Varga István-Éless Tamás (szerk.): Szakértői javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára, HVGOrac Kiadó, Budapest, 2016, p.859-896.,[pp 975]
ISBN 978-963-258-314- 3(print)]
2016-2017 között a Kúria elnökének felkérésére tagja lettem a Kúria Büntető-Közigazgatási- Munkaügyi és Polgári Kollégiumán belül működő, az ítéleti bizonyosság kérdéseit vizsgáló Joggyakorlat-Elemző Csoportjának (2015.EI.II.JGY.E.1.). Ebben a csoportban a Kúria bíráival együtt térképeztük fel a bírák határozathozatalának működési mechanizmusait és az új polgári perrendtartás gyakorlati alkalmazhatóságának kérdéseit.
A habilitációs értekezésem az eddigi legszélesebb körű kutatási témámhoz az 1952.évi Pp-hez és a 2018. január elsején hatályba lépett új magyar polgári perrendtartáshoz (továbbiakban: új Pp) kapcsolódik. Az önálló, államilag nem támogatott kutatásom fő célja és eredménye egy monográfia, ezzel együtt a habilitációra való hatékony, célzott felkészülés volt. A kutatás öt éve alatt saját munkaterv szerint készítettem el a habilitációs értekezés öt nagy fejezetét, három nagy részben elosztva azokat. A monográfia az Akadémiai Kiadó gondozásában jelenik meg 2018 tavaszán. A „Gyorsabb, egyszerűbb, olcsóbb, hatékonyabb?
Az új magyar polgári perrendtartás általános rész osztott perszerkezetének hatékonysági elemzése” című monográfia főbb tézisei és megállapításai a következők:
Az új magyar polgári perrendtartás (2016. évi CXXX.tv.) alapvetések, általános rendelkezések, elsőfokú eljárás, bizonyítás, határozatok, perorvoslatok és az azzal összefüggő eljárások igénybevételére vonatkozó új szabályainak tudományos igényű feldolgozására vállalkoztam ebben a monográfiában, a magyar és a kapcsolódó Európai Uniós jogszabályanyag - a jogelmélet és a joggyakorlat számára is hasznosítható módon történő – bemutatásával. Az alapelvek, az elsőfokú eljárást és a jogorvoslati rendszert érintő szabályok azok, amelyek a legnagyobb módosításon mentek keresztül a korább Polgári perrendtartás
normaszövegéhez viszonyítva. Vizsgálódásom tárgyát az új jogintézményként bevezetésre került osztott perszerkezet jelenti, amelynek perelőkészítő és érdemi (bizonyítási) szakaszait vizsgálva - a peres eljárás kiváltására alkalmas vagy perelterelő funkcióval rendelkező közvetítői eljárástól indulva - a per megindításától az első fokú határozat hozataláig jutok el, az ehhez szorosan kapcsolódó - határozatok elleni - rendes és rendkívüli perorvoslatok elemzésével.
A korábban hatályos joganyaggal (1952.évi. III. törvény, továbbiakban: 1952.évi Pp.) történő összehasonlítással olyan hatékonysági elemzést végeztem, amely bizonyos általános következtetések levonására alkalmassá és ezáltal áttekinthetőbbé teszi a polgári perek lefolytatásának jogszabályi hátterét. A legfontosabb kérdés e körben az, hogy a gyorsaság, a hatékonyság, az áttekinthetőség, a közérthetőség és az olcsóbb „joghoz jutás” elvének szem előtt tartásával – és az ezeket elősegítő új jogintézmények bevezetésével - a korábbi polgári perrendtartáshoz képest az új polgári perjogunk vajon képes-e nem csak római és arab számozásában, de tartalmában is a megújulásra? Mi a bíró és a felek szerepe a perben, milyen viszonyban vannak egymással? Mit tesz az eljárásjogi kódex, hogy a bírót és a feleket egyensúlyba hozza egymással? Milyen keretet ad a Pp. a bíróság és a felek együttműködésének?
A polgári per célja többféleképpen is megragadható. A jogirodalomban az ún. dualista felfogás a legelterjedtebb, mely szerint az alanyi jogok érvényre juttatása és a jogrend védelme a rendeltetése, melyek közül vagy az egyik vagy a másik kapott nagyobb hangsúlyt a különböző történelmi korszakokban. Az új Polgári perrendtartás koncepciójával kapcsolatos bírósági vélemények egy irányba mutattak abban a kérdésben, hogy a polgári per végső célját a jogvédelem biztosításában határozták meg a bírák. Ez a jogvédelem kettős arculatú: jelenti egyfelől a felperes számára a jogát sértő alperessel szembeni védelmet; másfelől az alperes számára a vele szemben alaptalanul perlő felperessel szembeni jogvédelmet. Ez a felfogás összecseng Döme Attila és Éless Tamás meghatározásával: „a polgári per célja a felek jogvitájának a bíróság közreműködésével történő felelős rendezése”, összhangban az Alaptörvény XXVIIII. cikkével, a bírósághoz való fordulás jogával.
A jog napjainkra a küzdelem, a harc, sőt, a mindennapi küzdelmek eszköze lett, ott is jogot keresnek az emberek, amely életszférához nincs köze a jognak, ehhez pedig a bíróság megnövekedett szerepe társul. Az igazságszolgáltatásban akkor lép a formalizált jog a konkrétan mérlegelő, minőségileg a helyzet és a jogérzék alapján ítélő „kádi-bíráskodás”
helyébe, amikor az emberek közötti érintkezés egzisztenciálisan megköveteli a jog kiszámíthatóságát. E pillanattól kezdve az emberek nem méltányosak szeretnének lenni az abszolút egyediség tudatában, hanem helyesen osztályozni, előre adott formalizált kategóriák alá sorolni akarják az esetet.
XIX. századi perjogi rendszerek elsősorban a polgári per konfliktusmegoldó (konfliktuskezelő) funkcióját tartották szem előtt, egy az alanyi jogok védelmét szolgáló semleges fórum létrehozásával, melynek a perben érvényesülő fél uralom, a hangsúlyos bírói semlegesség, és az igazságszolgáltatás költségeinek minimalizálása, természetes velejárói voltak, ezzel ellentétben álltak a polgári per útján, más társadalmi célok érvényre juttatását is követő rendszerek, (például a szocialista polgári perjog: az igazságszolgáltatási funkció háttérbe szorítása mellett, az állami paternalizmus erősítésével - e perjogi felfogásmód, melyet névlegesen a bíróság megnövekedett szerepe, de ténylegesen a bíróság mellett elsősorban az ügyész per feletti gyámsága jellemzett - a polgári per, mint jogérvényesítési eszköz elsorvadását eredményezte, egy a passzív felek és aktív bíróság által jellemzett igazságszolgáltatási keretben). A bíróság mindenkori politikai szerepköréhez illeszkedett a bírói hatalom gyakorlása, mely tekintetében két fő bírói szerep-ideált különböztethetünk meg:
a kontinentális jogrendszereket jellemző hierarchikus ideál, melyben a bíró, szakmai alapon történt kinevezésétől kezdve egy szigorúan szervezett professzionális bürokrácia tagja, melyet
fölé- és alárendeltségi viszonyrendszerek jellemeznek és melyben a döntéshozatal elsősorban absztrakt és technikai megfogalmazású jogi normák szerint, az imperszonális (személytelen) perirat alapján történik, határozata esetenként többszintű perorvoslatnak, és a vele járó szakmai felülvizsgálatnak van alávetve, ezzel szemben áll az angolszász jogrendszereket jellemző mellérendeltségi ideál, melyben a bíró akár laikus is lehet, esetenként választott tisztségviselő, aki elsősorban a szóbeli tárgyaláson elhangzottak, és nem a perirat alapján dönt, határozata ellen perorvoslat csekély eséllyel gyakorolható. A jövő nagy dilemmája, hogy a szolgáltató szemléletű igazságszolgáltatás modelljéhez vajon melyik illeszkedik inkább?
A mindenkori politikai hatalom törekvése folyamatosan a szervezett, modern, központosított állami hatalom kiépítésére való törekvés, amely nem engedheti meg, hogy általa nem kontrollált tényezők befolyásolják a bírói döntést, még a „bíró alkotta jog”
őshazájában, Angliában is robbanásszerűen növekszik a törvényi jog, a „statute law” szerepe és mennyisége. Legalább ilyen lényegesnek minősíthető a gazdasági fejlődés által diktált elvárás: a piacgazdaság, a vállalkozások „üzemszerű”, a jogi korlátokkal és lehetőségekkel előre kalkulálni tudó működtetése kiszámítható jogszolgáltatást igényelt, és ezt a szabályalapú döntéshozatal tudta megfelelően szolgálni. Ezzel a politikai hatalom, gazdasági élet és a jogkereső állampolgárok elvárásai tehát egyértelműen megfogalmazódtak, de tovább bonyolítja a helyzetet az a körülmény, hogy a növekvő komplexitás és specializáció következtében már a jogalkalmazó sem volt képes önmagában átlátni minden egyes probléma leginkább helyes megoldását, ezért szinte követelménnyé vált, hogy az ügyek eldöntésekor a szakértők bevonásával megállapított tényállásra támaszkodjon, és ne a saját tapasztalata és megfontolásai alapján próbáljon megoldást találni. Mégis mennyi „mozgástere” marad a bírónak a jogvita elbírálása során?
A bírósághoz forduló feleknek három nagyon egyszerűen megfogalmazható elvárása van az igazságszolgáltatással szemben: a bíró az ügyét a lehető leggyorsabban, ugyanakkor a legnagyobb gondossággal és szaktudással bírálja el. A bírói feladata, hogy megállapítsa a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tényeket, majd azokat összeveti az irányadó jogszabályokkal, amelynek eredményeként levonja a jogkövetkezményeket. Ez az ítélkezési folyamat elméleti szinten két elkülöníthető tevékenységet foglal magában: egyrészt a tényállás megállapítását, másrészt annak az irányadó szabályokkal való egybevetését és az ebből származó jogkövetkezmények alkalmazását. A tevékenységgel kapcsolatos alapvető társadalmi elvárás, hogy a bíró a döntését a valósággal megegyező tényekre alapítsa, továbbá az arra jogkövetkezményt tartalmazó jogi normát helyesen határozza meg, valamint azt helyesen alkalmazza. Ennek megvalósítása érdekében a bírónak mind a tényállás, mind pedig a jogi minősítés tekintetében el kell jutnia a meggyőződésnek egy olyan szintjére, amelyre már érdemi döntés alapozható. Ez tágabb értelemben magába foglalja mind a tényállás helyes megállapításában, mind pedig az alkalmazandó szabályok helyes meghatározásában (azaz a jogi minősítésben) való bizonyosságot.
Az igazságszolgáltatás a legkülönösebb emberi konstrukciók egyike: a demokráciára emlékeztető berendezkedési formákban ugyanis úgy próbálja egyfajta objektivitás ideálját megvalósítani, hogy közben minden pórusában szubjektivitással van átitatva, és itt nem az emberi esendőségből vagy netán rosszindulatból fakadó attitűdről van szó, hanem a rendszerbe kódolt, megkerülhetetlen, és annak részét képező személyességről: törvények, dokumentumok, bizonyítékok, tanúvallomások tengerében a résztvevők saját(os) értékrendje, világképe és érzelmi intelligenciája alapvetően határozza meg e rendszer működését, hiszen végül mégis általában emberek ítélőképességén múlnak a bíróság elé kerülő sorsok. A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény előírásai alapján: a bíró hivatását esküjéhez hűen köteles gyakorolni, igazságszolgáltatási feladatainak teljesítését nem tagadhatja meg, a rábízott ügyekben folyamatosan, lelkiismeretesen köteles eljárni; a bíró minden ügyben
befolyástól mentesen, és részrehajlás nélkül köteles dönteni, a bíró a döntés befolyásolására irányuló minden kísérletet köteles elhárítani és arról a bíróság elnökét tájékoztatni; a bíró az eljárása során köteles az ügyféllel szemben tisztességes és pártatlan magatartást tanúsítani. E törvény szavait alapul véve a lelkiismeretesség, a tisztesség és a pártatlanság azok, amelyeknek a legfőbb vezérlő elvet kell, hogy jelentsék a bírói döntéshozatal során és azt megelőzően is. Vajon ez mennyire érvényesül a polgári perekben: mennyire érvényesülhet az a logikai mechanizmus, amely kizárólag az előadott tényeket és az egyedi esetre koncentráló jogszabályokat veszi figyelembe, mennyire valósul meg, az objektivitásra való törekvés a bírói eljárásokban?
A bíróság mérlegelési tevékenysége jelen van a bizonyítás minden mozzanatában, így a felajánlott bizonyítási eszköz bizonyításra való alkalmasságának megítélésnél, a felkínált bizonyítás felvételének elrendelésénél, és a bizonyíték felhasználásának megengedhetőségénél, annak a per anyagává tételénél is. A szabad bizonyítási rendszer keretében, a szabad bizonyítás elve alapján született döntések a bírói mérlegelés szabadságát hangsúlyozzák: a bíró a rendelkezésre álló bizonyítékok tartalmát mérlegre teszi és ezek összefüggései alapján állapítja meg az ítélet alapjául szolgáló tényállást. A bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg (1); a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli (2), és meggyőződése szerint bírálja el (3). (1952.évi Pp. 206.§, új Pp. 263.§). Míg az első két eljárási cselekményt tekinthetjük objektív értékelési mércének, addig a harmadikat csak szubjektív alapon tudjuk vizsgálni. Az objektív mérce analitikus elemzése, kimutathatósága – amennyiben az indokolásban ezen processzusról a bíró számot ad – ellenőrizhető és vizsgálható, azonban a bírói meggyőződés szerinti elbírálás, olyan szubjektív, a bíró egyéni személyiségében keresendő szűrőt feltételez, amely esetében kérdésként merül fel, hogy a bírói meggyőződésről (3) lehet-e illetve kell-e egyáltalán számot adnia döntésében a bírónak, továbbá e körben felmerülő kérdés, hogy mennyire tudatos cselekvése ez a bírónak? Ez akkor különösen érdekes probléma, amikor a felek előadása és a bizonyítékok egybevetése, illetve ezek összességének értékelési eredménye ütközik a bíró meggyőződésével, akkor vajon az anyagi igazságosság és /vagy a bíró belső meggyőződése jut érvényre? Az e körben született vizsgálatok végeredménye összecseng az amerikai jogi realista iskola és Bencze Mátyás, Fellegi Borbála, Osztovits András, Virág Csaba, Völcsey Balázs következtetéseivel, mely szerint a bírók hivatásuk szerepfelfogása és belső értékrendjük (meggyőződésük) alapján, ezek által meghatározottan értékelik a perbeli bizonyítékokat. A bírák az egyéni meggyőződésük zsinórmértéke alapján vetik össze a felek előadást a bizonyítékokkal és értékeli azokat összességükben, vagyis prioritása van a belső bírói meggyőződésnek, amely a bírói döntési-ítélkezési (attitűd) személyisége határozza meg. Mindezekből és a polgári jog területéről vett ítéletek elemzésből is az rajzolódik ki. hogy a bíró belső meggyőződése szerinti értékelés nem a bizonyítékok egybevetése után alakul ki. A bírói meggyőződést a konkrét eset körülményei, maga a bizonyítási eljárás és a bizonyítékok alakítják, de annak magja egy meglévő és egyben meghatározó bírói személyiségbeli adottság.
A monográfia két nagy vizsgálati témája (1) a jogszabályok változása a jogalkotó elképzelései szerint, ami keretet ad a jogviták elbírálásának (2) és a bírói szubjektum szerepe, ami tartalommal tölti meg a hatályos jogszabály anyagot. Az eszmei kiindulópont tehát az, hogy a jog nem egy tőlünk független, zárt és kész, tökéletes és időtlen rendszer, amely fogalmilag csak jó lehet, s amihez mi mindenkor az elfogadás alázatával közeledni tartozunk.
Mert a jogot mi alkotjuk – saját vágyaink, céljaink, terveink szerint. A korai társadalmakban nem is ismerték a „jog”-ként nevesített, formális eljárással, válaszmechanizmussal, megjelenéssel bíró részrendszert – csupán megoldásra váró problémáik, egyéni és társadalmi konfliktusaik voltak: amikor a falu bölcse, a pap vagy egy közösen tisztelt családtag leültette a feleket, meghallgatta őket, és végül mindkettejüknek tetsző „ítéletet” hozott, még nem
beszéltek jogról, bíróságról, perről és perköltségről – csak megoldásról. A jog egy problémára adott megoldás volt, és a megoldásoknak az a természetük, hogy nem önálló életet élnek, nem önmaguk által meghatározott a lényegük, hanem a mindenkori problémától, a környezettől függnek. Varga Csaba így fogalmaz: „folyamatként pedig a jog önmagán túlmutatóan környezetének a függvénye, s így csakis társadalmi közegében, vagyis kondicionáló és kontextualizáló kultúrájában értelmezhető.”
A tételes jog(tudomány) keretein belül nem kérdezhetjük meg, hogy mi értelme van ennek vagy annak a szabálynak, vagy hogy miért fogadjam el, esetleg mi hasznom van belőle, de a bírói gyakorlat választ adhat ezekre a kérdésekre. Ráadásul a bírói hatalom gyakorlásának társadalom felé történő megnyilvánulását a bírói gyakorlat alakulása tükrözi leginkább, e kérdéskör pedig azon problémakör köré csoportosul, hogy mennyire határozzák meg a döntést a joginak tekintett érvek (pl. az írott jog, a jogi fogalmak vagy a jog – esetleg íratlan – alapelvei), illetve mennyire függ az a jogon kívüli tényezőktől (pl. a jogalkalmazás társadalmi környezetétől, vagy a jogalkalmazó személyes meggyőződésétől)? Amennyiben erre elfogadható, mindenkit megnyugtató magyarázatot tudnánk adni, akkor kijelenthetjük, hogy sikerült a jogbiztonságot: a pártatlan, kiszámítható, minden embert egyenlőként kezelő jogszolgáltatást megvalósítani. Az elemzés tehát a tételes jogszabályanyag változásán kívül a bírói szubjektum rejtett területeire is bepillantást enged az olvasónak, mivel - álláspontom szerint - csak a két téma együttes elemzése adhat egy olyan összképet, ami érthetővé teszi az igazságszolgáltatás mai állapotára jellemző folyamatokat. A bíró pervezetési, ítélkezési szempontjai alapján vizsgálom a változásokat és a jogkereső állampolgárok szemszögéből szűröm le az új Pp. hatékony(abb)ságához köthető megállapításokat.
A mű terjedelmi korlátaira, az új Pp. 633.§ -ára és az ennek értelmezéséhez szorosan kötődő egyéb jogszabályokra tekintettel a monográfia csak azokat a jogszabályokat emeli ki, amelyek lényegesen változtak az 1952.évi Pp.-hez viszonyítva, nem célja – egy kommentárhoz hasonló – minden jogszabályra kiterjedő részletes elemzés bemutatása, inkább egy átfogó „cél –eszköz” vizsgálat érvekkel történő alátámasztása. A monográfiában jogtudósok és gyakorlati szakemberek véleményeit ismertetem az alább felsorolt téziseim kapcsán, amikkel elsősorban saját álláspontomat igyekeztem alátámasztani, de az enyémmel ellentétes vélemények bemutatását sem mellőztem, amivel az volt a szándékom, hogy az olvasó maga döntse el, hogy melyik álláspont a legmeggyőzőbb számára. Az új Pp.-t úgy kívánom bemutatni, ahogyan az a valóságban működik: társadalmi, történelmi körülmények által rendkívüli mértékben befolyásolva, azzal az alapigazsággal, hogy a kutatót is elkerülhetetlenül meghatározzák előzetes elképzelései, tanult mintái és beidegződései.
Jelen monográfia elsősorban a bíróság és a felek viszonyrendszerével foglakozik, csak másodlagosan a bírói hatalom, mint önálló hatalmi ág közjogi vonatkozásaival, különösen a pert megelőző alternatív vitarendezési eljárások, az elsőfokú eljárás és a perorvoslatok tekintetében, a tisztességes eljáráshoz való jog és a bírói függetlenség középpontba állításával.
Ennek a viszonyrendszernek felek közötti vetületeként – a költségkedvezmények és a pártfogó ügyvédi képviselet formájában - megnyilvánuló „fegyverzeti egyenlőség” kérdését egy 2012-ben megjelent monográfiában már elemeztem. A bíróság és a felek viszonya tekintetében feldolgozásra kerülnek az e témakörben született hazai és külföldi (súlyozottan angol és német nyelvű) jogtörténeti és hatályos perjogi irodalmak, az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Unió Bíróságának ítéletei, az Alkotmánybíróság határozatai, a magyar bíróságok gyakorlata, valamint az EU, nemzetközi jog és hazai jogunk jogforrásai és egyéb dokumentumai.
A monográfia utolsó, egyben összefoglaló részében arra kellett választ adnom, hogy az új magyar polgári perrendtartás - 2018.január 1.-napjától hatályos – szövege vajon egy gyorsabb, egyszerűbb, olcsóbb és - a jogkereső állampolgárok és a bíró szemszögéből -
összességében hatékonyabb peres eljárást tesz lehetővé, a polgári perek legfőbb célja: a jogvitás helyzetek megnyugtató lezárása érdekében?
Az eljárásjogi szabályozás minden államban szorosan összekapcsolódik szociológiai és politikai tényezőkkel, valamint általánosan elfogadott tételekkel a jogról, az igazságszolgáltatásról és a közösségről. A bizalom a modern társadalmak legfontosabb kincse, e nélkül sem stabilitásukat, sem versenyképességüket nem tudják megőrizni. Az eljárásjog szabályozásának nagyon nagy a szerepe a jogkereső állampolgároknak az igazságszolgáltatás működése felé megnyilvánuló bizalmának erősítésében vagy gyengítésében. Magyarországon 2005-től végeznek közösségfejlesztő műhelyek országos felmérést a közintézményekkel (civil nonprofit szervezetek, rendőrség, egyházak, önkormányzat, igazságszolgáltatás, parlament, politikusok, közigazgatási intézmények) kapcsolatos bizalmi viszonyok hazai alakulásáról. Sajnos az eredmény rendkívül lehangoló: a bíróságok iránti közbizalom folyamatosan csökken, míg a 90-es évek közepén a bíróságok bizalmi indexe még 80-90 százalék körül mozgott, 2008-ban ez 67 százalék, 2013. évben 60 százalékos, 2014 és 2015 évben már csak 50 százalék körül mozgott: az OECD felmérése szerint a bíróságok működésével 2014-ben a lakosságnak már csak 45 százaléka volt elégedett, az Eurobarométer 2017-ben – hasonló – 50 százalékos elégedettséget mért.
Az alapelvek, az általános rendelkezések, az első fokú eljárás és a perorvoslatok szabályai az új magyar polgári perrendtartásban című negyedik fejezetben kifejtettem, hogy a jogkereső állampolgároknak talán a legnagyobb problémája a polgári igazságszolgáltatással szemben a perek elhúzódása. A perek elhúzódásának egyik fontos, mögöttes oka az eljáró bíróságok leterheltsége, a bíróságok közötti aránytalan ügyelosztás. A bíróságok
„leterheltsége” többrétű fogalom, amely szűkebb értelemben a bíróság egészét tekintve objektív adattal, az ügy-érkezések számával, tágabb értelemben pedig az egy adott bíróságon tárgyaló bírói tanácsokra eső folyamatban lévő ügyek számával, vagy az egy adott évben érkezett és befejezett ügyek arányával mérhető.
A bíróságok túlterheltsége mellett a perek elhúzódása és az ezzel járó magas eljárási költségek többnyire a bizonyítási eljárás szabályozásából és a felek/jogi képviselőik perelhúzó magatartásból adódnak. Ezekre a problémákra gyógyírt jelenthet az új Pp. perfelvételi és érdemi tárgyalási szakaszának elválasztása és ezzel összefüggésben a költséghatékonyabb eljárási cselekmények (pl. bizonyítás) átgondoltabb alkalmazása. A perek elhúzódásához vezet ugyanis, ha az ügyeket megfelelő előkészítés hiányában hagyják a maguk útján, felaprózódott tárgyalásokon keresztül „sodródni”. Ez alapvetően arra vezethető vissza, hogy a bíróság vagy egyáltalán nem, vagy megfelelő információk hiányában nem jól avatkozik be a perbe és ennél fogva nem szervezi meg annak helyes menetét. A bírói passzivitás és az információk „csepegtetése” így egy felaprózódott, mellékösvényekre terelődő, nagyrészt eljárási részkérdésekről szóló perré alakul. Ilyenkor az eljárás, mint a kapitány nélküli hajó csak sodródik, hiszen a bíró, akinek azt vezetnie kellene megfelelő információk és eszközök hiányában nem tud ennek a feladatának eleget tenni. Nem elég ugyanis, hogy a bíró vezetni tudja az ügyet, az is fontos, hogy milyen irányba teszi azt. Ehhez viszont tudnia kell, hogy a perben pontosan hol is állnak és végső soron hova tartanak. Ennek elkerülése érdekében a bíróságot olyan helyzetbe kell hozni, hogy az már az eljárás korai szakaszában rendelkezzen a tényállás tisztázásához szükséges információkkal. Ezt a perindítást megelőző, felek közötti egyeztetési kötelezettséggel, a preklúziós szabályok megfelelő alkalmazásával, valamint a bíróság - a tárgyalás előkészítése során gyakorolt - anyagi pervezetésével érhető el.
A tárgyalás előkészítése ezért a polgári peres eljárás egyik legkritikusabb szakasza, csak az alapos előkészítés biztosíthatja a tárgyalás sikerét, a pertartam lerövidítését. A tárgyalás- előkészítésnek hármas funkciója kell, hogy legyen: a tényállásra vonatkozó bizonyítás előkészítése, annak vizsgálata, hogy tárgyalás nélkül is eldönthető-e az ügy, valamint a felek egyezségkötésének az előmozdítása. Ezek alapja a bizonyítás, amely nem szűkíthető le csupán
a büntető –és polgári perre, hiszen minden olyan eljárás szükségképpeni velejárója, amely tények megállapítást és állítások igazolását tűzi ki célul. A tények feltárásának nem csak a megalapozott ítélet szempontjából van óriási jelentősége, hanem ennek gyorsasága/hatékonysága lehetővé teszi a gyors határozathozatalt és további előnye, hogy a felek közötti egyezség megkötését is elősegíti, ami szükségtelenné teszi a további tárgyalás lefolytatását.
Az új Pp. legfontosabb újítása a perkoncentráció elvének érvényesítése az osztott perszerkezet bevezetése útján. Az osztott perszerkezet lényege, hogy a jogvita kereteinek tisztázása elkülönüljön a bizonyítási eljárástól, és a jogvita eldöntésétől. A jogalkalmazás gyakorlati tapasztalatai alapján ugyanis a perek elhúzódásának egyik gyakori és jelentős oka az 1952.évi Pp. azon hiányossága, hogy a keresetváltoztatást nem vagy csak részben korlátozta, az alperes a védekezést az elsőfokú eljárás során lényegében korlátlanul megváltoztathatta, valamint a felek bizonyítékaikat és indítványaikat szinte bármikor előterjeszthették. A perkoncentráció elvének érvényesülése akkor biztosítható, ha a bizonyítás-felvétel irányítása nem a per elhúzásában olykor érdekelt felek, hanem a bíróság kezében van, akinek kötelezettsége a jogvita jogszerű és megalapozott, ugyanakkor költséghatékony, ésszerű időn belül történő befejezésének biztosítása.
A tárgyalási (egységes, vegyes, osztott) rendszerekben a per menetének tagolása különbözőképpen történik: peralapítás- perbe bocsátkozás-perelőkészítő szakasz- percezúra – érdemi tárgyalási/bizonyítási szakasz. Bár mind a három rendszerben a rész elemek többsége megtalálható (kivétel a percezúra) és a sorrend is változatlan, de míg az 1952.évi Pp. egységes tárgyalási rendszere ezeket egyáltalán nem választja el egymástól, addig a vegyes rendszert képviselő 1911.évi Pp. szabályai már elválasztják a perelőkészítő és az érdemi tárgyalási szakaszt a percezúrával, de nem minden esetben, csak bizonyos feltételek fennállása esetében (pl. az 1911.évi Pp és az új Pp. járásbírósági szinten indult eljárásban, ha az ügy megítélése egyszerű és a bizonyítékok rendelkezésre álltak, akkor a perfelvételi tárgyalást azonnal az érdemi tárgyalás követi), az osztott tárgyalási rendszernél pedig minden esetben elkülönül egymástól a perfelvételi és az érdemi tárgyalási szakasz, bizonyos határidőt biztosítva az érdemi tárgyalás megtartására, (pl. az új Pp. törvényszéken induló eljárása). A szakaszok elválasztásának vagy elválasztása hiányának egyrészről abban van jelentősége, hogy a vegyes és az osztott tárgyalási rendszer a perfelvételre helyezi a hangsúlyt, az egységes tárgyalási rendszer pedig az érdemi tárgyalási szakaszra. Ha a jogalkotó az érdemi (szóbeli) szakaszra helyezi a hangsúlyt, akkor széles körű lehetőséget ad a feleknek a kereseti követelés és a ténybeli alap megváltoztatására. A tárgyalási rendszerek vizsgálatának tehát a gyakorlati jelentősége az, hogy milyen felkészülést, milyen időpontra vár el a jogalkotó a felektől és jogi képviselőiktől. Az 1911.évi Pp. nem követelte meg a felektől, hogy a pert előkészítsék, az új Pp. - ezzel ellentétben - a percezúra időpontjáig szigorú feltételek előírásával és írásban megköveteli azt. Az eltérő szabályozásnak a másik jelentősége a hatékonyságról alkotott nézetben ragadható meg: míg az 1911.évi Pp. - a perfelvételi tárgyaláson az alperes perbebocsátkozást alapul véve - az ügyek nagyobb számát tudta elintézni egy tárgyalási határnapon azok számának redukálásával, addig az új Pp. egy adott ügyben kívánja elérni a nagyobb hatékonyságot, az ésszerű időn belüli döntés követelményének szem előtt tartásával.
Vajon az új Pp. osztott perszerkezetével (perfelvételi és érdemi tárgyalás) kapcsolatos szabályai eleget tesznek annak az elvárásnak, hogy a Magyarországon folyó peres eljárások hatékonyabbak, egyszerűbbek és gyorsabbak legyenek?
Az új törvény rendkívül aprólékosan meghatározza, mit kell tartalmaznia a felperes keresetlevelének (érvényesíteni kívánt jog, az azt megalapozó tények, az ezek közötti
„összefüggés levezetésére vonatkozó jogi érvelés”, a keresetet alátámasztó bizonyítékok) és az alperes írásbeli – 45 napon belül előterjesztett - ellenkérelmének (alaki vagy érdemi védekezés: a keresetben előadott tényállás vitatása vagy a jogi érvelés cáfolata, illetve a
keresetben érvényesített jogot megszüntető anyagi jogi kifogás az azokat alátámasztó bizonyítékokkal együtt) illetve milyen további lépéseket tehet a bíróság a felek álláspontjának tisztázása érdekében. Amennyiben az alperes ellenkérelmét nem terjeszti elő határidőben, akkor ennek szankciója az, hogy a bíróság hivatalból, tárgyaláson kívül bocsátja ki az alperessel szemben a bírósági meghagyást. További szankciót jelent a pénzbírság pl. a bíróság kötelezően pénzbírsággal sújtja azt a felet, aki perfelvételi nyilatkozatát úgy teszi vagy változtatja meg, hogy arra a perfelvétel során (...) korábban lehetősége volt. Ez a szankció az alperessel szemben nehezen értelmezhető, a felperessel szemben azonban igen pl. ha az alperesi ellen-kérelemtől függetlenül csak válasziratában ad elő olyan jogi érveket, melyeket már keresetlevelében kifejthetett volna, akkor a pénzbírságot ki kell szabni vele szemben. A szigorú szakmai előírások és a határidők mindenképpen a gyorsaságot szolgálják, a bírósági meghagyás – mint hivatalból alkalmazott szankció – és a pénzbírság kiszabása pedig a per hatékonyságát hivatott biztosítani.
Az írásbeli ellenkérelem előterjesztését követően a bíróság háromféleképpen járhat el:
(1) ha a felek álláspontjának tisztázásához szükségesnek tartja, további írásbeli perfelvételt rendelhet el, ami egy újabb iratváltást jelent a felek között. Ennek keretében a bíróság előbb az alperesi ellenkérelmet megküldi a felperesnek, és megfelelő határidő tűzésével felhívja, hogy arra vonatkozó válasziratát terjessze elő. A felperes válasziratát a bíróság kézbesíti az alperesnek, és felhívhatja viszontválasz benyújtására. Az iratváltást követően a bíróság perfelvételi tárgyalást tart. (2) A bíróság dönthet úgy is, hogy az álláspontok tisztázását további írásbeli perfelvétel nélkül, közvetlenül perfelvételi tárgyaláson kísérli meg. (3) Végül, amennyiben a bíróság úgy ítéli meg, hogy a felek álláspontja már a keresetből és az ellenkérelemből is teljesen világos, lezárhatja a perfelvételt tárgyaláson kívül is. A felek bármelyikének kérelmére azonban ebben az esetben is perfelvételi tárgyalást kell tartania. Ez az új szabályozás egyrészről kellő rugalmasságot biztosít a bírónak, hogy az eljárás menetét az ügyhöz igazíthassa, másrészről azonban a jogkereső állampolgárok azt fogják tapasztalni, hogy minden peres ügyben máshogyan jár el a bíróság, ami az igazságszolgáltatásba vetett – amúgy is alacsony szintű - közbizalmat még tovább gyengítheti. Ennek egyetlen ellenszerét abban látom, hogy a bíróság – a perfelvételt lezáró végzésében – kitérjen a diszkrécionális jogkörében történő választásának részletes indokolására.
A gyakorlatban valószínűleg nem nagyon fog előfordulni, hogy a perfelvételt tárgyalás tartása nélkül zárja majd le a bíróság. Az alperesi ellenkérelem szinte mindig tartalmaz olyan új felvetéseket, melyekre a keresetlevél nem tért ki, és melyek ezért felperesi reagálást igényelnek. A felperes reagálása – az ügy bonyolultságától függően – megtehető perfelvételi tárgyaláson vagy válasziratban; válaszirat előterjesztését követően azonban szintén kötelező perfelvételi tárgyalást tartani. Még ha a bíróság úgy ítélné is meg, hogy az ellenkérelem semmilyen új felvetést nem tartalmaz, ezért a perfelvétel tárgyaláson kívül lezárható, nehéz elképzelni, hogy a felperes ne kívánna reagálni az ellenkérelemre, és ezért ne kérné perfelvételi tárgyalás tartását.
A jogalkotó – az osztott perszerkezeten kívüli - egyéb eszközei a perhatékonyság növelésére:
- a fél köteles gondoskodni arról, hogy képviselője a perfelvételi tárgyaláson ténykérdésekben nyilatkozatot tudjon tenni, elkerülve azt az 1952.évi Pp, alkalmazása során bevett gyakorlatot, hogy a bíróság tényállással kapcsolatos kérdéseinek megválaszolására a jogi képviselő
„határidőt kért”, és az ügyféllel egyeztetve írásban tett nyilatkozatot;
- a perbeli álláspontok (tényállítások, a jogi érvek és a bizonyítékok megváltoztatása vagy kiegészítése) a perfelvétel lezárása után alapvetően már nem módosíthatók, ez a tilalom mind a felperesi, mind az alperesi oldalra vonatkozik. A törvény lényegében csak akkor enged kivételt a módosítási tilalom alól, ha a fél által korábban nem ismert új tény vagy új bizonyíték merül fel, vagy ha a módosítást a bíróság anyagi pervezetése indokolja. A
perfelvételi nyilatkozat módosítását a változtatásra okot adó tényről való tudomásszerzéstől számított 15 napon belül kell kérelmezni a bíróságtól. A határidő elmulasztása esetén igazolásnak nincs helye. A szigorú szabályozás a feleket nyilvánvalóan arra fogja ösztönözni, hogy perfelvételi nyilatkozataikban valamennyi szóba jöhető tényt, jogi érvet és bizonyítékot megjelöljenek, előre felkészülve arra is, ha álláspontjuk bizonyos elemei az érdemi tárgyalási szakban megdőlnének;
- A 2018. január 1-jétől induló ügyekben kötelező az elektronikus kapcsolattartás a jogi képviselővel eljáró felek, illetve a gazdálkodó szervezetek számára valamennyi polgári perben és nemperes eljárásban egyaránt(például a végrehajtási ügyekben a végrehajtás elrendelése iránti kérelem csak elektronikus úton terjeszthető elő), ami szintén az ügymenet gyorsítását szolgálja.
Nyilas Anna 2011-ben megvédett PhD dolgozatában egy ideáltípust állít fel arra vonatkozóan, hogy milyen perszabályok szükségesek ahhoz, hogy egy peres eljárás egyszerűbb és gyorsabb legyen. A dolgozat a gyors, egyszerű per modelljének a kis pertárgy értékű peres eljárásokat tekinti. Az európai államok többségében a kis értékű eljárások (un bagatell ügyek) szabályozásának kialakítása nagyrészt az ezredforduló tájékán megtörtént, hazánkban 2009-re vált teljessé a perkódex e részének átalakítása. E jogintézmény kiválasztása során a szerző figyelemmel volt az egyéb tényezőkre is pl. a jogi környezetre (más jogszabályokhoz való viszony, jogrendszerbeli elhelyezkedés stb), a társadalmi tényezőkre (pereskedési szokások, jogkövetési hajlandóság), a költségtényezőkre, bírósági szervezet felépítése stb. Abból indult ki, hogy a polgári peres eljárás legalapvetőbb funkciói:
az alanyi jogvédelem, a törvényesség biztosítása és a jogsértések megelőzése. Ehhez olyan szabályozásnak kell működnie, ami a felek elégedettségét biztosítja: alacsonyabb költség, rövidebb pertartam, önkéntes teljesítés vagy hatékony végrehajtás, kevesebb formalitás (pl.
formanyomtatványok használata), tárgyalás előtt, alatt kapott információk hasznossága és közérthetősége, a határozatok részletes magyarázata, felek lehetősége álláspontjaik részletes kifejtésére stb. Ezekhez az elvárásokhoz – álláspontja szerint - a kis pertárgy értékű peres eljárások szabályozása áll a legközelebb. Ami ebből a megállapításból szembetűnő az egyrészről az, hogy itt is két fő szakaszra oszlik az eljárás (fizetési meghagyásos eljárásra és a kis értékű perre), másrészről az, hogy a felek elégedettsége csak egy részben adódik az egyszerűbb szabályozási háttér gyakorlati alkalmazásából, a másik része a bírónak a felek irányában megnyilvánuló bánásmódjából fakad.
Egyetértek Varga Istvánnal abban, hogy „az eljárások gyorsításának kulcsa valójában nem a sajátos perjogi szabályokban, hanem a bírák személyes minőségében és a leterheltségüket pozitívan befolyásolni képes, őket körbevevő szervezeti-infrastrukturális adottságokban keresendő. Nyugat Európában a perek elintézésének átlagos időtartama a néhány hónapos nagyságrendnél tart. Erre azonban sehol nem egy „lebutított”, illetőleg az ügyek individuális specifikumait figyelmen kívül hagyóan egyszerűsített és rövid határidőkkel telerakott eljárás teremtett lehetőséget, hanem a bíróságok megfelelő költségvetési beágyazottsága, a bírói szervezet megfelelő nagyságrendű infrastrukturális (IT) fejlesztése és a bírói hivatás, mint életpálya tényleges anyagi attraktivitásának megvalósítása annak érdekében, hogy a bírósági szervezet ne maradjon le a többi jogi hivatásrend mögött a legjobbak (tekintélyt parancsoló és dönteni képes bírói személyiség) közül válogatás lehetőségében.” Be kell azonban látni azt is, hogy a modern társadalom a bírói hivatásrenddel szemben magas követelményeket támaszt, amiknek nem tudnak minden esetben megfelelni.
Mindez azonban nem csak a bírák hibája. Amíg nem változik a feudális szemléletmód, és az eljárásjogi rendszer nem teszi lehetővé, hogy a bíróság betölthesse eredeti funkcióját, addig nem lehet mást várni, mint évekig tartó pereket, elégedetlen felek és eljárási résztvevők sokaságát. A kontinentális és az angol „common law” jogrendszer összehasonlításakor egyébként a legtöbb kritika nem a bírákat, hanem az ügyvédeket érinti. Az angol eljárásjogi
rendszer olyan, hogy az ügyvédeknek mindkét oldalon nagy gyakorlatuk van a releváns bizonyítékok kiválasztásában és nem kockáztatják azt, hogy untassák a bírót és az esküdteket az idejük pazarlásával. A legnagyobb késedelmek általában akkor fordulnak elő, amikor a felek személyesen jelennek meg. Ezzel ellentétben a kontradiktórius rendszerben az ügyvédek a képesség, a hozzáértés, a becsületesség tekintetében nem érik el azt a színvonalat, amit saját hivatásukból eredően elvárnának tőlük.
A jogszabályi közelítések a kontinentális és az angolszász jogrendszerek között a percél és a perelőkészítés vonatkozásában című harmadik fejezetben felvázoltam azokat a magyar szakmai álláspontokat, melyek szerint folytatni kellene azt a tendenciát, melynek során az 1995. évi LX. törvény megszüntette a bíróságok általános, anyagi jogra is kiterjedő tájékoztatási kötelezettségét, és lehetővé kellene tenni, hogy a bíróság a legfőbb feladatára, az érdemi döntéshozatalra koncentrálhasson. Mindez azt jelenti, hogy a bírót tehermentesíteni kell(ene) mindennemű tájékoztatási kötelezettségtől és az adminisztratív jellegű feladatoktól annak érdekében, hogy a tisztességes eljáráshoz való abszolút jog érvényesülni tudjon. Sem pergazdaságossági, sem eljárás egyszerűsítési szempontok nem szolgálhatnak indokul a tisztességes eljárás garanciáinak félre tételére, így nem indokolhatják azt sem, hogy az igazságszolgáltatás és a jogi képviselők funkciójának esetleges keveredése révén kétség merülhessen fel a bíróság pártatansága, illetve az eljárás tisztességes mivolta tekintetében. Az az eljárás ugyanis, amelynek során kétség merülhet fel - akár látszatában is - a bírák pártatlanságát illetően, sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. Optimális esetben a bíró dönt, az ügyvéd pedig képvisel és tanácsot ad. Az eljárási funkciók közötti „átjárhatóság"
lehetőségének megteremtése, sőt kötelezettségként történő előírása, a tisztességes eljárás követelményét sérti. Ez összecseng Haupt Egon álláspontjával is, aki szerint az előzetes tájékoztatás bírói kötelezettségének semmilyen pozitív hozadéka nincs, viszont annál több negatív, a bizonyításra szoruló tényekről való kioktatási kötelezettség ezért megszüntetendő. Ezzel ellentétes Magyary Géza több, mint száz évvel ezelőtt tett megállapítása, mely szerint
„a per sorsa egészen a felek kezébe lévén letéve, a per anyaga nem lett kellően kiderítve, másfelől a per igen hosszú időre elhúzódott.
A tárgyalás-előkészítési szakasz előtérbe helyezése – mind a common law, mind a civil law rendszerekben - jelzi azt a tendenciát, hogy a jogalkotók nagyobb bírói kontrollt kívánnak érvényesíteni az eljárás menetében. A bírói aktivitás növekedése a hangsúlyosabb perelőkészítéshez és az anyagi pervezetéshez kapcsolódik az új Pp.-ben Az utóbbival kapcsolatos aggályok lényege az, hogy sérülhet a rendelkezési jog, a függetlenség és a pártatlanság látszata, a fegyverek egyenlőségének elve. A fél jogi ismereteinek hiányát elsősorban a jogi képviselet hivatott orvosolni, nem a bíróság tájékoztatása; nem fogadható el, hogy a bíróság a tájékoztatási kötelezettség teljesítése révén bármelyik fél részére „megnyerje a pert". A kitanítási kötelezettség sokszor még mindig a szocialista bíróság nevelő funkciójának a teljesítését idézi fel a bírákban. Az anyagi pervezetés azonban valójában nem ezt jelenti, célja az, hogy az eljárás felesleges, meddő vitákkal, érdektelen tények bizonyításával ne húzódjék el, ugyanakkor elkerülhetők legyenek az ún. „meglepetés- ítéletek”. A bíró tehát nem azt mondja meg a félnek, hogy mit kell kérnie ahhoz, hogy kérelmét a bíróság teljesítse, csak azt közli vele, ha a kérelme adott formában nem teljesíthető, amely illeszkedik az eljárás mielőbbi befejezésének támogatására vonatkozó kötelezettségéhez.” Ezért a normaszöveg pontos megfogalmazására lenne szükség az „anyagi pervezetés” egyáltalán nem szerencsés „anyagi” elnevezése folytán.
Az ügy tárgyalásra történő alapos előkészítésétől vagy akár a perfelvételi tárgyaláson történő megoldásától a jogalkotó a tisztességes, gyors és hatékony jogvita megoldást várja el –elsősorban - a bírótól, csak kisebb részben a felektől. Az angolszász jogban sokkal nagyobb szerepe van a feleknek és képviselőiknek a perelőkészítésben (kötelező iratváltás a pert megelőzően, egymás tájékoztatása, bizonyítékok megosztása, vitás kérdések körének
leszűkítése, keresetlevél kézbesítése stb), de ezt a tendenciát látjuk a német (d)ZPO és a francia perjogi kódex esetében is. Ennek a szemléletmódnak az a lényege, hogy a megfelelő információk birtokában a felek megalapozottan tudnak dönteni abban a kérdésben, hogy érdemes-e peres eljárást indítani vagy inkább megállapodást kötni. Az angol pre-action protokols kiváló példa arra, hogy a jogalkotó hogyan redukálja le a bírósági eljárások számát, a jogviták egyidejű megoldására adott esély mellett. A magyar jogalkotónak is voltak ilyen irányú törekvései az 1952.évi Pp-ben, a felek perindítás előtti kötelező egyeztetése esetében, azonban a szabályozás következetlen, hiányos és szankciók nélküli bevezetése semmilyen gyakorlati haszonnal nem járhatott. Az új Pp. pedig – a pert megelőző közvetítői eljáráson kívül –egyáltalán nem foglalkozik a felek pert megelőző együttműködésének javításával.
Ennek pedig nem csak az esetleges perindítások számának csökkentésében, de a per folyamán is óriási gyakorlati haszna lehetne, azzal, hogy a felek már a megfelelő információk birtokában, a másik fél mentalításának és bizonyítékainak ismeretében sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudnák „felépíteni” perbeli stratégiájukat. Az új Pp-ben ezt – az ügy megoldására vontkozó – stratégiát (tényfeltárást) a bíró építi fel, a felek eljárás támogatási kötelezettsége mellett. Ennek a hátránya az, hogy semmi garancia nincs az igazság kiderítésére, míg az angolszász jogban a legtermészetesebb végeredménynek tekintik az igazság napvilágra kerülését a perben. Ez is jól mutatja, hogy milyen kulturális különbségek vannak az egyes országok, jogrendszerek között az eltérő gondolkodásmódból, szocializációból adódóan. A két jogrendszer közeledésére a Montesquieu-i gondolat jelenthet reményt, akit „nem a törvények tömege érdekelt, hanem a mögötte rejlő „szellem”!
Az új magyar polgári perrendtartás megszületése és legújabb szabályai című második fejezetben kifejtettek alapján a jogalkotó rendkívül fontosnak tartotta annak hangsúlyozását, hogy az új Pp. a magyar perjogi hagyományokra épül, e vonatkozásban az 1911.évi Pp. és az 1952.évi Pp. szabályrendszerére kell elsősorban gondolnunk. E kérdéskörben azt kell vizsgálnunk, hogy milyen „újításokat” épített be újra az új törvény az 1911.évi Pp.-ből és mennyit hagyott meg az 1952.évi törvény szabályaiból? A második – jogtörténeti - fejezetben részletesen kifejtett elemzésem alapján arra a következtetésre kellett jutnom, hogy nem annyira az 1911.évi Pp. szabályait, inkább a német (d)ZPO-t tekintette példa értékűnek a jogalkotó, kivéve az osztott perszerkezetet, mert olyan nincs a (d)ZPO-ban . A (d) ZPO és az 1911.évi Pp. egyezéséből származó rendelkezések esetében mutatható ki tehát hasonlóság az új Pp-ben. Az egyik legnagyobb különbség az 1911.évi Pp. és az új Pp. között éppen az osztott perszerkezetből adódik: az 1911.évi Pp-ben nem követelte meg a jogalkotó az első határnapra történő felkészülést egyik perbeli féltől sem, mivel a perfelvételi szakasz lényege csak a per létrehozására irányult és az alperes - a felperes keresetének ismertetése után - pergátló kifogással élhet a perfelvételi tárgyaláson. Az alperes perbe bocsátkozását követően kerülhetett csak sor az érdemi tárgyalás határnapjának a kitűzésére. Az új Pp. – már –már teljesíthetetlen mértékű - felkészülést kíván a felperestől és annak jogi képviselőjétől a keresetlevél benyújtásakor és az alperestől a felperesi keresetre történő – írásbeli - reagálás tekintetében, ezért a perfelvételi tárgyalás már nem a per létrehozására, hanem a jogvita lényegének tisztázására irányul. Ezzel lényegében már a perfelvételi eljárásban a legmaximálisabb felkészülést várja el a felektől a jogalkotó az új Pp-ben, amit az 1952.évi Pp.
egységes tárgyalási rendszerében csak az első fokú érdemi határozat (ítélet) meghozatalát követő tárgyalás berekesztéséig írt elő.
A Pp. kodifikációt koordináló miniszteri biztos asszony nyilatkozata szerint az új Pp.
hatvan százalékban megegyezik az 1952.évi Pp.-vel. Az 1952.évi Pp. általános része – hatályát vesztés időpontjában – 275 §-ból, az új Pp. – hatálybalépésének időpontjában - 428
§-ból állt, ami több, mint másfél szerese a korábbi szabályozásnak. Vizsgálataim alapján ezeknek a változásoknak egy jó része a korábbi bírói gyakorlat jogszabályi szintű megjelenése, a másik része az osztott perszerkezethez történő igazítást szolgálja, a harmadik
része pedig a szövegszerkesztési változtatások eredményeként létre jövő „új” szabályozás.
Ezeket figyelembe véve úgy pontosítanám az arányokat, hogy minimum hatvan százalékos az 1952.évi Pp-vel és a hozzá kapcsolódó bírói gyakorlattal történő egyezés, de ha csak a valóban újdonságnak számító osztott perszerkezethez történő módosításokat vizsgáljuk, akkor ez az arány kb. 80 százalékos. Ez a széttöredezett szabályozást eredményező jogszabályszerkesztés első ránézésre jelentős változtatásokat mutat(hat), azonban - sajnos - leginkább csak arra jó, hogy nehezebben találja meg a jogalkalmazó az egymáshoz tartozó - egymást kiegészítő vagy értelmező - jogszabályi rendelkezéseket. Handó Tünde álláspontja is az, hogy az új Pp. nem eredményez a polgári perjog rendszerében alapvető változásokat: a jól bevált intézményeket megtartani törekszik, de Ulpianus gondolatával élve „az új rendelkezések kiadása valamilyen szembeötlő hasznot kell, hogy szolgáljon, hogy attól a jogtól eltérjenek, ami hosszabb ideje értelmesnek bizonyult." A jogalkotó feladata az lett volna, hogy az új Pp. egy letisztult formában kerüljön a jogalkalmazók elé, az által, hogy a szerteágazó, több törvényben és rendeletekben meghatározott szabályozás, koncentráltabban, átláthatóbban, logikusabban kerüljön szabályozásra. Ezzel pedig mentesíthetné a bírói gyakorlatot a folyamatos jogszabály pontosítástól és az ellentmondások feloldásától. Az új Pp.
nem egy olyan kódex lett, amely eszköznek minősül egy jogvita megoldásához inkább egy jogszabályösszesség, ami megnehezíti a rendszerben való eligazodást, labirintusként körbefogva az eljárás szereplőit. Egyetértek az OBH elnök asszonyával abban, hogy a tudományosan cizellált, szinte csak jogi szakvizsgával megfejthető jogintézmények értelmezése során sajnos a jogalkotó megfeledkezett a perrendi norma címzettjeiről. A bonyolult megfogalmazás másik megjósolható következménye a laikus felek által elvégzett téves értelmezés, amely az eljárást feleslegesen terheli a jogi rendelkezések értelmezésével kapcsolatos felvilágosítás kéréssel, állásfoglalásokkal, tájékoztatásokkal. Az új Pp.
megalkotása során a minőségi eredményre törekvő törvényalkotási célt kellett volna megvalósítani, amelyet a kodifikáció elején célul tűzött ki a jogalkotó. Ezt részben deregulációs szabályok összekapcsolásával, részben a tárgy közjogi jellegének megfelelő egyértelmű megfogalmazásokkal, jól működő szankciók, valamint új jogintézmények kodifikálásával vagy a kódexbe foglalásával lehetett volna elérni.
Szomorú tény az, hogy az eljárások elhúzódását, és a szándékos perelhúzás lehetőségét maguk az eljárásjogi törvények teremtik meg, amiért a jogalkotó a felelős.. Az osztott perszerkezet egy nagyon hatékony eszköz a perelhúzás megakadályozására, azzal, hogy a perfelvételi szakaszra korlátozza a jogvita személyi és tárgyi kereteinek a – minél korábbi és véglegesség igényével történő- meghatározását, amit az 1952.évi Pp. egészen az első fokú határozat meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig lehetővé tett. Ezzel - az új Pp.-ben - a percezúrát követően már csak az addig rögzített releváns tényekre és állításokra folytatódik az érdemi tárgyalási szakasz. Varga István álláspontja szerint azonban „az elfogadott kódexben – ellentétben a Pp. szakértői javaslattal – mind a perfelvételi, mind a főtárgyalási szakaszt nagyon erősen jellemzi egy kizárási illetőleg eventualitási gondolat, amely középpontba helyezi azt a gondolkodásmódot, hogy a fél által elmondottak után, a perfelvételi eljárás lezárását követően bizonyos érveket a fél ne adhasson elő. A perjog feladata pedig nem abban fogható meg, hogy mindenáron minél gyorsabban lezáruljon a per.
Ezek a korlátozó szabályok a preklúzió túlhajszolását jelentik, amely formalizmus arra jó, hogy a jogvitát idősíkjában ugyan hamar lezárják, arra azonban alkalmatlan, hogy a felek között felmerülő vitát a véglegesség igényével rendezzék. A kiszoruló tényezők pedig új vitákat eredményezhetnek. A gyorsítási szándék tehát gyorsan képes egy ellenirányú hatást kiváltani: egy idősíkját tekintve gyorsan, de a felek között nem kihordott vitás elemeket meghagyó, mert a határidőkkel és a kizárási gondolattal absztrakt gyorsaságra törekvő per helyébe újabb perek lépnek a kényszeresen nyitva hagyott elemek megoldása érdekében.
Hosszú távon ez éppen a hatékonyság és a gyorsaság ellen hat.”
Határidők módosításával a magyar jogalkotó az eljárás gyorsítására törekedett, új fogalmak, jogintézmények is bevezetésre, illetőleg pontosításra kerültek, strukturális átalakításra is sor került, de sajnos nincsenek „eredeti megoldások” az új Pp.-ben, leginkább külföldi példák alapján bevont „újításokról” beszélhetünk. Amennyiben az volt a kodifikáció – álláspontom szerint inkább csak reform - célja, hogy az európai modellek közül jó néhány eljárásjogi szabályt átültessen (látványos lépést tegyen Keletről nyugat felé), illetve a magyar bírói gyakorlat beépítésével a meglévő jogintézményeket pontosítsa, annak az új Pp. kétség kívül eleget tett. Az is dicséretes, hogy a jogalkotó úgy tekint jó néhány EU rendeletre, mint a magyar polgári eljárásjog reformjának modelljére. Álláspontom szerint azonban a szakma számára is bonyolult kifejezésmódjával, és a pereskedést lényegesen megdrágító, bővülő ügyvédkényszerrel nem a jogkereső állampolgárok érdekeit tartotta szem előtt a magyar jogalkotó. Az új Pp. a jómódúaknak kedvez, és más téren is igazságtalan: pl. ügyvédkényszer kiterjesztése a törvényszék előtti összes elsőfokú eljárásban kizárólag akkor lehetne működőképes, ha egyúttal elérhetővé tennék az ingyenes ügyvédhez jutást (jogi segítségnyújtást) azok számára, akiknek nincs pénzük jogi képviseletre. A törvényszéki eljárásban érvényesülő ügyvédkényszer rendkívüli mértékű vagyoni megpróbáltatásokat jelent majd a jogkereső állampolgároknak, amelyeket a jelenleg alkalmazott költségkedvezmények és jogi segítségnyújtás rendszer nem képes kompenzálni. Érdekes módon ezt már Franz Klein is felismerte - 122 évvel ezelőtt - az 1895.évi osztrák polgári perrendtartás hatályba lépésekor és Plósz Sándor is egyetértett vele – 106 évvel ezelőtt – az 1911.évi megalkotásakor, de nem csak felismerték, hanem tettek is - egy korszerű szegényjog megalkotásával - ez érdekében. A mai magyar jogalkotónak ma már nem csak a költségkedvezmények (korábbi elnevezéssel szegényjog) rendszere, de a common-law jogrendszerből átvett – és az EU által kötelezően bevezetett - jogi segítségnyújtási rendszer is rendelkezésére állna a per egyes szociális vetületének pozitív rendezésére, de sajnos annak – 2004. május 2. napjával történő – bevezetése óta erre nem került sor. Az sem mellékes, hogy a kötelező jogi képviselet esetében a jogi képviselők körét – a korábbi szabályozáshoz képest - az új Pp. szabályok jelentősen szűkítik, azonban az is lényeges változás, hogy a perben jogi képviselőnek kell tekinteni az ügyvédjelöltet és a jogi előadót is, amit a korábbi Pp. nem tett lehetővé. A jogalkotó álláspontja ezzel kapcsolatban az, hogy ez biztosítja a professzionális pervitelt (a felek percselekményeinek szakszerűségét), ami nagymértékben elősegítheti mind a hatékony igényérvényesítést (jogvédelmet), mind az azzal szembeni védekezést, továbbá a perek ésszerű időn belüli befejezését is. A fél, jogi képviselője és a bíróság együttműködése vonatkozásában Darák Péter a Kúria elnökének álláspontja az, hogy az eljárások egy része azért húzódik el, mert az ügyvédek csöpögtetik a bizonyítékokat, nem találják a megfelelő bizonyítási eszközt, és emiatt folyamatosak a halasztások egy-egy perben. Az új törvény szerint nem elég egy ügyet elvállalni, a peres féllel együtt kell átgondolni a várható fejleményeket, és az ügyvédnek már a keresetlevélben meg kell jelölnie, milyen bizonyítást lát szükségesnek A jelenlegi rendszerhez képest a felekkel szemben támasztott elvárás már a járásbírósági szinten is magasabb lesz, melyet a bíró anyagi pervezetése ellensúlyozhat. Ez lényegében arra sarkallja majd a bírót a járásbírósági eljárásokban, hogy aktívan terelgesse az ügyvéd nélkül eljárók pervitelét a helyes irányba, mindezt úgy, hogy egyfelől tájékoztatást, iránymutatást kell nyújtania, másrészről nem segíthet egyik félnek sem „megnyerni” a pert.
Az Országos Bírósági Hivatal is több aggályának adott hangot az új Pp.
törvénytervezetével kapcsolatosan, de a polgári jogviták megoldásának legnagyobb problémája – álláspontom szerint – mégis maga a magyar jogalkotás, ami az állandó módosítások és kodifikációk „bűvkörében” zajlik az 1989-es rendszerváltás óta. Ez követhetetlenné teszi a normaszöveg változásokat már nem csak a jogkereső állampolgárok, de a jogász szakma képviselői számára is. Nem sokat ér ugyanis egy (akár) tökéletes polgári igazságszolgáltatás, ha annyira összetett a szabályozás, hogy egy átlagos jogkereső
