J
UHÁSZF
ERENCKék nefelejcs
Amikor a sírt már behantolták,
s rajta fakereszt, fenyőág-kerekek, rózsakoszorúk:
körülállták, mint a vén temetői nyárfák
az öreg munkások, köd-szép szerelmek, a vén fiúk.
A szobafestő, az asztalos, a pék, a villanyszerelő, a volt-napszámos, az egy-veséjű, a tüdőbajos, a szívbeteg pészmékeres, fehéren, mint a sápadt idő
a Csokonai-verstöredékben, s bennük a gyász fekete-habos.
És énekelni kezdték Katus nótáját, a mosónő-asszonyét:
„Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a, virágzik a tó partján.”
És hangjuk, mint a fa-fűrészelés, mintha elefánt szoptatja kicsinyét,
mint a cintányér rézvillám-csattogás, jégbefagyott hal-tátogás a tél ajkán.
Rezeg, reszket, sípol, őszi tücsköt utánoz, nyög, mint diófáról a dióverés, vékonyan hörög, szárazon zörög, mint a mákgubóban az érett mákszem, eresen zsíros, mint a hurkatöltés, ferdén kopog, mint a koporsószög-beütés, lila gömbrózsa, mint a tengermélyi rák szeme, fáj, mint az asszony szülése vérben.
Vérben, bélsárban, tág hüvely-sírásban, az ölelés bére kínban.
És nem várta se ég, se föld, se élő, se halott, hogy ráncába könnyet ejts.
És ők énekeltek, pedig tudták, hogy nem hallja a halott a sírban,
mint, a Világ-Szív körül szűk angyalkoszorú: „Kék nefelejcs, kék nefelejcs.”
És a fényvastag fekete felhőkből vér csöpögött, mintha kakas nyakát elvágják, vinnyogva folyt, vörös szitaként szállt alá az izzó selyemláz-tavaszra.
S ott állt a piros zuhogásban a ráncos, gyűrt dalárda-koszorú! Álltak az árvák, mert hó lett a vérből, mire fejükig ért. Ott álltak fehér kazlakká havazva.
