32 tiszatáj
„
SZABÓ TIBOR BENJÁMIN
Mint a szart
A hetes pálya Érd előtt teljesen beállt. Már a felhajtón jártak, amikor a rádió be‐
mondta, hogy baleset, egy kamion a szalagkorlátban, technikai mentés, útzár négy órája, a forgalmat leterelik a sztrádáról. Őket nem terelték. Sárga táblák sehol, inte‐
gető rendőröket se láttak, a rádiót meg nem hallgatták korábban. Hogy baj történt, nem mondta semmi jel. Az autóban ültek hárman, Érd előtt, beékelve egy végtelen kocsioszlopba, délutáni sötét a télben, és éles pirosak benne a sötétben, a féklám‐
pák rubinja villódzó nyakék. Hóesés. A kopott ablaktörlők morogva, rángatózva tol‐
ták le az üvegről a sűrű, fehér lebbencset.
A volánnál a nő, aki nem az anyád a nyakát masszírozta, a sötétben is hunyor‐
gott, az arca hullámokban torzult el. Mint aki hányni készül. Nézett ki a szélvédőn a hóesésbe.
– Mi bajod van? – kérdezte tőle apád. – Csak hallgatsz fancsali képpel.
A nő, aki nem az anyád a fejét ingatta.
– Nem figyelsz rám – mondta.
Akkor hátul mocorgás támadt. Egy szivacsos gyerekülésbe szíjazott óvodás fiú mocorgott, mutogatott, aztán kalimpált kézzel‐lábbal. Te voltál az.
– Itt egyáltalán nem szabad megállni, mert sötét van – mondta az óvodás. – Egyáltalán nem szabad, forduljál oda ki oldalra, menjünk, anya is mindig úgy szokta, itt megtalálnak a sztrapatuszauruszok, anya ki tud fordulni ipszilonban, csináljad te is, menjünk innen, itt nem szabad megállni!
A visszapillantóba nézett a nő, aki nem az anyád, a tükörben kereste meg az óvodás arcát.
– Várni kell kicsit – mondta. – Majd megyünk, ha lehet. Aludj addig!
A kalimpálás nem csitult.
– Egyáltalán nem akarok aludni – kiabált most már az óvodás. – És anya ki tudna menni biztos, nem állna a sötétben, mert anya kocsija még a hegyoldalban is meg tud állni, olyan kocsija van, úgyhogy forduljál ki, menjünk innen, nem akarok itt lenni, anyát akarom!
Még nem sírt az óvodás. Erőlködött, követelőzött. A nő pedig, aki nem az anyád, a szemét kezdte dörzsölni, közben morgott valami érthetetlent, apád csak az anyád szót tudta kivenni, és érezte, hogy erre most nem kell rákérdezni.
Hátra fordult apád, megfogta a két kalimpáló kezet, az óvodás szemébe nézett.
– Félsz? – kérdezte apád.
Az óvodás elhallgatott.
2011. november 33
„
– Álomországban nem félek – válaszolta aztán.
– De itt most félsz? – kérdezte apád. Hüvelykujjával megsimogatta az óvodás meleg tenyerét.
– Ide fognak jönni a sztrapatoszauruszok – mondta az óvodás lehajtott fejjel.
Ahan. És apád akkor nagy levegőt vett, hogy most pontosan, okosan elmagya‐
rázza a gyereknek. Hogy ad egy, sztrapatoszauruszok nincsenek, a dinók rég kihal‐
tak. Ad kettő, mellettük, a két felnőtt mellett semmitől se kell félnie, megvédik bár‐
mitől, ahogy, ad három, a kocsi acél és erős üveg, semmiféle állat nem tud benne kárt tenni, és ad négy, egy rohadt nagy sorban állnak, itt van a közelben legalább kétezer ember, inkább több, a nem létező szauruszok, ha jönnének is, ennyi kéz, erő ledöntené a legvadabb, legerősebb szörnyeteget. Az óvodás újra kalimpált, erőlkö‐
dött, apád pedig ezeket akarta elmondani, vette hozzá a nagylevegőt.
Ám előbb szólalt meg a nő, aki nem az anyád.
– Nem látnak meg, kicselezzük őket – mondta. Fáradt volt hangja.
– Idejönnek, bedugják a fejüket – kiabálta az óvodás. – Egyáltalán nem szabad itt állni, a sztrapatoszauruszok a sötétben vadásznak, tudom, jönnek.
Akkor hátrafordult a nő is, aki nem az anyád. Az ujjával mutatta, hogy figyeljen rá az óvodás, maradjon csendben kicsit. Aztán megint előre, reteszt húzott el a mű‐
szerfalon, alatta nagyobb, négyzetes nyomógomb.
– Láthatatlanná tevő – mondta a nő, aki nem az anyád.
Benyomta a gombot, piros háromszög kezdett ráérősen villogni az ujjai alatt, a kocsiszekrényt lassú, egyenletes ketyegés hangja töltötte be.
– Most már jöhetnek a sztrapatoszauruszok – mondta a nő, aki nem az anyád.
Megint hátrafordult. – Hiába jönnek, nem látnak meg – tette hozzá.
Az óvodásnak tátva maradt a szája, apád mosolygott. A nő viszont, aki nem az anyád, a kormányt kezdte markolászni görcsösen, torzult az arca.
Ültek az autóban, láthatatlanul, apádnak pedig régi híradórészletek jutottak eszébe, még gyerekkorában látott hasonlókat, lehalt amerikai autópályákról. Har‐
minc kilométeres dugók, elcsigázott családok a széles, fakó színű autókban, a szél kavarja a havat, olyan reménytelen, és a képek alatt egy hang azt magyarázta, hogy általában a nyolcadik óra után válik kritikussá a helyzet az ilyen dugókban. Addigra fogy ki a benzin a batár kocsikból, a fűtés leáll, és nem sokkal később elkezdenek megfagyni az emberek. Megmaradtak apád elméjébe a felvételek, és nem konk‐
rétan a látottak miatt, hanem az egész volt embertelen, nem értette, hogy ha a ka‐
merával oda tudtak menni, filmezni tudták a deres arcú szerencsétleneket, mért nem vittek nekik takarókat, forró teát, valamit, ahelyett, hogy mutogatják őket té‐
vében, mint a bazári majmokat. Kegyetlen egy fajta ez az amerikai, gondolta apád gyerekkorában, és a tank kijelzőjére nézett önkéntelenül a hetes sztrádán, Érd előtt a kocsisorban, félig volt, a rádió szerint már négy órája állt a forgalom, akit lehet, le‐
tereltek.
– Állítsd le a motort! – mondta apád a nőnek, aki nem az anyád.
34 tiszatáj
„
Az autó morgása megszűnt, csak az elakadásjelző lassú ketyegését lehetett hal‐
lani.
– Megnézem, mi van – mondta a nő, aki a nem az anyád. Sápadt volt, nem várta meg, hogy bárki válaszoljon, kiszállt, becsapta maga mögött a kocsiajtót, elindult a hóesésben, a kabátján sárgák és pirosak villogtak.
– Ha jön egy földrengés, akkor szétnyílik a föld, és minden autó beleesik a nagy lyukba – mondta az óvodás. Forgatta a fejét, amennyire az öv engedte, hogy lássa, mekkora a sor mögöttük.
Apádnak nem volt kedve szólni, hallgatott. Nem értette, miért viselkedik így a nő, aki nem az anyád. Biztos már nem szereti. Elege van, unja, a gyereket is, akihez semmi köze. Nyilván ettől van rosszul, gondolta apád, látszik rajta, hogy ez a baja.
Az undor. Hogy megunta, elmúlt a szerelem, csak megszokásból van vele, velük, de közben a gyomra felfordul az egésztől. És még arra is gondolt apád, hogy most ak‐
kor mi lesz, hogyan tovább. Apád kétségbe volt esve.
Aztán telt az idő, feltűnt a hóesésben a nő, aki nem az anyád, most fehér reflek‐
torok fénye a kabátján, és látta apád az arcára rajzolódó undort. Az úton, ahol sétált visszafelé a kocsihoz, a leállósávban egy köpcös férfi álldogált lehúzott vattakabát‐
ban, zsebre dugott kézzel, az egyik kamion sofőrje lehetett. Nyújtogatta a nyakát, pipiskedett, hátha meglát valamit. Hátul az óvodás megint mocorogni kezdett, kint a hóesésben pedig a férfi mellé ért épp a nő, aki nem az anyád. Megcsúszott a csizmá‐
ja a friss havon. Egyensúlyát vesztette, a férfinak neki majdnem, kapálózott kézzel‐
lábbal, de végül talpon maradt, az óvodás pedig akkor kezdett beszélni. Apád hátra fordult, hogy értse, az elejéről így is lemaradt.
– ... és attól olyan hatalmas szélorkán tud támadni, hogy egyáltalán nem marad semmi, leradírozza a házakról a tetőt, meg kifújja a vízből az állatokat, egyáltalán nem lehet megállítani, és a halakat meg a békákat felrepíti az égbe, és a felhőben lesznek.
Apád egy pillanatra megint oda nézett, ahol az előbb a csúszás, csak rutinszerű‐
en, a biztonság kedvéért.
– Nem kell annyiszor mondani, hogy egyáltalán – jegyezte meg apád. Rögtön ezután döbbenten látta, hogy a nő, aki nem az anyád, odakint ordibál, veszekszik a férfival, vagy a férfi vele, még hadonászik is a vattakabátos. Apád a kilincsért nyúlt, miközben az óvodás már másik témában.
– A húgyhólyag csak akkora, mint egy kivi, de amikor nagyon kell pisilni, olyan óriásira tud megduzzadni, mint a sárgadinnye, apa, ki ne szálljál! Nehogy itt hagyj egyedül a sötétben, apa, egyáltalán ne szálljál ki!
– Jövök azonnal – mondta.
Az óvodás pedig reflexből üvöltötte, hogy nem marad egyedül, apád a szélvédőn át látta, hogy még mindig veszekednek, de más nem történik, a gyerek torkaszakad‐
tából könyörgött és követelt felváltva, apád pedig kapkodta a fejét. Beragadt a hely‐
zetbe.
2011. november 35
„
Fél perc volt, kicsit se több, és újra az autóban ült a nő, aki nem az anyád, miköz‐
ben hátul az óvodás már nyugodtabban magyarázott valamit a vulkánokról, meg hogy a sárfolyamban milyen kövek le a hegyről.
– Ezt a tirpák parasztot! – mondta zaklatottan a nő, aki nem az anyád.
Apád hallgatott, zavart volt, növekedett benne valami rossz érzés, indulat.
– Tirpák paraszt, nem láttad? Nem vetted észre? – kérdezte. Zihálva vette a leve‐
gőt.
– Láttam – válaszolta apád lehajtott fejjel.
– A bokám majd' szétszakadt, erre odaböfögi, hogy a lábad elé nézzél, bazmeg – mondta a nő, aki nem az anyád. – Hát elküldtem az anyjába, erre még ő fenyegető‐
zik, a pofám leszakad. Az lett volna szép, ha megüt!
És apád akkor már tudta, hogy ki kellett volna szállni. Azonnal, ott teremni, hely‐
re tenni a helyzetet. Mert ő a férfi. És mert az orra előtt akarták bántani a másikat.
Ki kellett volna szállni, az óvodás baját hagyni későbbre.
Apádnak izzadt a tenyere, hátul az óvodás egy pillanatra se hallgatott el, apádat pedig belülről falta fel a kudarc érzése, szédült, melege volt, fázott.
– Mit mondott? – kérdezte apád
Akkor tűnt fel apádnak, hogy az a vattakabátos az autójukhoz közeledik, auto‐
matikusan nyúlt a kilincs után, a gyomrában ismerős remegés, nem a félelemé, ha‐
nem a harci stressz remegése, miközben válaszolt a nő, aki nem az anyád.
– Hogy szétrúgja a valagam, ha sokat... ki ne szállj!
Apád már nem ült a kocsiban, mire befejezte a mondatot a nő, aki nem az anyád, és aki szintén azonnal kiugrott, a vattakabátos már csak néhány lépésre.
– Ha még egy szót szólsz a nőmhöz, megöllek – mondta apád, nem kiabált, nem erősködött, csak ezt közölte, a férfi akkor odaért, apádra nézett, aztán a nőre. Mon‐
dott valamit.
Abban a pillanatban apád azt a kamionsofőrt úgy leütötte, mint a szart.
Elesett a vattakabátos, a két kezén támaszkodott, azokkal lökte magát, hátrált, apád meglepettséget látott rajta.
– Te visszaülsz a kocsiba – mondta apád a nőnek, aki nem az anyád. Vissza is ült, nem szólt semmit.
És a másikra figyelt apád, a földön lévő vattakabátosra, aki hátrált valameddig, támaszkodva, aztán felállt, ő se szólt semmit, hátrált, elment. Apád megvárta, amíg teljesen eltűnik.
Az autóban ültek hárman, hallgattak, apád az óvodáshoz fordult, a gyomra még remegett.
– Minden rendben? – kérdezte tőle.
Az óvodás nem válaszolt, de nem látszott ijedtnek, inkább nem értette, mi tör‐
tént.
– Hülye vagy – mondta akkor a nő, aki nem az anyád.
Egymásra néztek apáddal.
36 tiszatáj
„
– Megérdemelte – mondta apád. – Tirpák paraszt!
Akkor az óvodás megszólalt hátul.
– Kérdezhetek tőle valamit?
Az óvodás apádhoz beszélt, de kérdezni a nőtől akart, aki nem az anyád.
– Róza. Úgy hívnak, hogy Róza. És kérdezz nyugodtan – válaszolta Róza.
Akkor az óvodás arca huncutkodásba göndörödött.
– Szerintem a németek úgy mondják a Rózát, hogy Rozinkácska.
– Pfúj, nem mondhatják így, ez nagyon ronda! – rázta a fejét Róza.
Nevettek, ketten. Apádat idegesítette, hogy még mindig remeg a gyomra, meg dobol a vér a fülében.
– Megérdemelte – bólintott apád.
– Bocsánatot kért, te hülye. Azt mondta, mikor idejött. Hogy bocsánat. Erre ki‐
ütötted.
Apádnak elakadt a szava.
– De tényleg megérdemelte, tirpák paraszt – tette hozzá Róza.
Nevettek hárman, aztán más már nem történt, kivárták a technikai mentést, meghallgatták az óvodás előadásait a harcsacápákról meg a villámok erejéről meg a felhőkarcolók liftjeiről. Egyszer csak megindult a kocsioszlop. Előbb döcögve, meg‐
megállva, aztán a dugó fellazult, és tudtak haladni, mintha épp csak nagyobb forga‐
lom lenne. Megbeszélték, hogy az első benzinkúton pisilnek, mielőtt valami komoly baj történik, és Róza arcán ismét látta apád a torzulást, azt a hullámokban rátörőt.
– Most azonnal mondd meg, mi bajod van! – követelte apád.
Akkor Róza a jobb kezével végigsimított apád arcán, az autó a benzinkút lehajtó‐
jára fordult épp.
– Nem figyelsz rám – mondta Róza.
– Hónapok óta nem figyelsz – mondta Róza.
Hárman voltak, sötét téli délután, a kopott ablaktörlők morogva, rángatózva tol‐
ták le az üvegről a fehér lebbencset a benzinkút parkolójában. És amikor a pisilés meg a tankolás után Róza beleszagolt a gépi feketekávéba, hát olyan szép, szabályos terhességi hányást mutatott be a kocsi mellett, hogy öröm volt nézni.
