IRODALMI, MŰVELŐDÉS ÉS TÁRSADALŰMP0UT1KA1 F0LY0IRAT
Főszerkesztő KAPOSI MÁRTON
A szerkesztőbizottság elnöke TÖTH BÉLA
A szerkesztőbizottság tagjai
Berényi Bogáta, Borvendég Béla, Csatári Dániel, Kaposi Márton, Szentpéteri István
A szerkesztőség tagjai
Belányi György, Csatári Dániel, Nikolényi István, Tóth Béla,. Zsoldos Sándor
Tartalom
XLII. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM 1988. ÁPRILIS
JORGE LUIS BORGES versei: Buenos Aires, 1899;
Az Ezeregyéjszaka metaforái; Boldogság; Blake;
Vágy a jelen után; Cinkos; Himnusz; Töredékek egy apokrif evangéliumból (SOMLYÓ GYÖRGY
fordításai) 3 TANDORI DEZSŐ: A puszta forgó- (vers) 9
KESZTHELYI REZSÓ: A hogyan is hihetnénk el egyikén Bíborkával a tengeres házban (vers) ... 14 KEMENCZKY JUDIT: Amerikai versek (részlet a
versciklusból) 17 LADIK KATALIN versei: Csendélet halakkal; Ro-
varok éjszakája; Tavaszvárás, Fohász; Vörös ha- ja felcsap a mélyből; Tavasz, macskák mosa-
kodnak; Tavasz, széttépve 20 KOVÁCS ANDRÁS FERENC: Önarckép gyufásdo-
bozra á la japonaise (vers) 22 FODOR ÁKOS versei: Áhítat és rémület — dal az
időről; Magán-inferno; Változatok; A lyuk me-
tafizikája; Egy fohász 23 LABANCZ GYULA versei: Hat úti leírás; Oda-
vissza; Vers-klip 24 BELÁNYI GYÖRGY versei: Első költemény; A
madár súlya; Van így 27
*
DEBRECZENY GYÖRGY: „Ilyen vagyok, ilyen"
(Vallomás helyett) 30 LENGYEL ZOLTÁN: Amiért nem is történhet (vers) 35
NÉMETH ISTVÁN PÉTER versei: A gyermek Sha-
kespeare; Utak szeptembere 36 1
JUHÁSZ ZSUZSANNA versei: Def. gyak. II.; Ki
éh túl; Kisdedálom 37
LANTOS LÁSZLÓ: Az alkimista csillag szentélyé-
ben (esszé) 39 MILETA DJONOVIÓ: Oly város (vers, LANTOS
LÁSZLÓ fordítása) 40 TAKÁCS IMRE: Virág Viszockij sírjára (képvers) 43
•
TANDORI DEZSŐ: Karinthy Frigyes hazajáró
versei 44 PETŐCZ ANDRÁS: Napjaink vizuális költészeti
előfutára: Tamkó Sirató Károly 62 FRÁTER ZOLTÁN: Jelentés a völgyből. Áprily
hanglírája (első rész) .. 78 SZOMBATHY BÁLINT: O tempóra, o móres!
avagy a küldeményművészet harmadik nemze-
dékének — okulásul 89 KÁNTOR ZSOLT: „Leszokni valamiről, erősen
megragadni". Kukorelly Endre költészetéről 95 FELEDY GYULA grafikái a 13., 16., 38., 88. és 94.
oldalon.
A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.
Felelős kiadó: Kispál Antal — 88-907 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető:
Surányi Tibor igazgató.
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüz- leteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/A. — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96-162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 16 Ft. Előfizetési
díj negyedévre: 48, fél évre 96, egy évre 192 forint.
Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.
ISSN 0133 1167 2
JORGE LUIS BORGES versei Somlyó György fordításában
Buenos Aires, 1899
A kút. Kút mélyén a teknőc. Fölötted A patión a kisfiú homályos
Asztronómiája. A hagyományos Ébenfa-ötvösműhely. Az időnek Kezdettől fogva nem-múló futása.
Egy sivatagi harcot látott szablya.
Egy szigorú halott katona-arca.
A nyirkos tornác, ősök régi háza.
A rég rabszolgák lakta belső udvar Megbú a boltos szőlőlugas árnyán.
Késő járókelő füttyent a járdán.
A perselyek, alvó krajcáraikkal.
Semmi. Csak ez a szomorú középszer, Tele elégiával s feledéssel.
Az Ezeregyéjszaka metaforái
Az első metafora a folyóé.
A roppant vizek. Az eleven kristály, Amely ama kedves csodákat őrzi.
Mik az Iszlámé voltak, s mára lettek Tiéd- s enyémé. A mindenható
Talizmán, amely rabszolga is egyben.
A szellem, kit salamoni pecséttel A rézpalackba száműztek; ama Királyi átok, mely egyetlen-éji Királynőjét a kard Ítéletének Adatta át; a hold, az a magányos;
A hamuban mosakodó kezek;
Szindbád, eme másik Odüsszeusz Utazásai, akit a kalandvágy
Szomja űz, s isten sem büntet; a lámpa;
A jelképek, mik előre jelezték A mórok hódítását Rodrigónak;
A majom, melyről kiderült, hogy ember És tud sakkozni; a lepra-király;
A fenséges karavánok; a mágnes-
Hegység, mely szétrobbantja a hajókat;
A sejk és a gazella; a folyékony
Gömb, amely alakot vált, mint a felhők, A Véletlen önkénye, vagy a Végzet önkénye szerint, hiszen egy a kettő;
A koldus, aki angyal is lehetne, És a barlang, amelynek neve Szézám.
A második metafora a szőnyeg Mintája, mely a könnyelmű színek S vonalak kusza káoszát mutatja A szemnek, szédítő esetlegesség Bár titokzatos rend uralkodik rajt.
Mint a Mindenséget, e másik álmot, Az Éjszakák Könyvét is a szerencsés Számok s szokások szövik át meg át:
A hét testvérek meg a hét utak, A három kádi s a három kívánság, A szerelmetes éjfekete hajzat, Amiben a szerető három éjt lát, A három vezír s a három fenyítés, És mindezeken túl az Ür legelső És legutolsó száma: az Egyetlen.
A harmadik metafora egy álom, Mit muzulmánok s perzsák álmodának Kapuiban a fátyolos Keletnek,
Vagy kertjeiben, mik porrá omoltak, S amiket tovább álmodik az ember Napjainak véges-végezetéig.
Az Eleai paradoxonéhoz
Hasonlóan, más álmot szül ez álom, S az újra mást és mást, mikből hiába Szövődik egy hasztalan labirintus.
A könyvben ott a Könyv. A mit se sejtő Királynő meséli el a királynak
Kettejük elfeledt történetét.
Rég elmúlt bűbájak varázslatában
Már nem tudják, kik ők. Álmodnak újra.
Negyedik a térkép metaforája, Ama kétes térségé, az Időé,
Min leméretnek a növekvő árnyak, A márványok fokozatos kopása S a nemzedékek tűnő léptei.
Minden. A hang s a visszhang, mind, amit csak A Kétarcú két ellenarca bámul;
Ezüst világok és arany világok,
S a csillagok hosszú vigíliája.
Az arabok szerint senki se képes Végigolvasni az Éjszakák Könyvét.
Az Éjszakák az Idő, mely nem alszik.
Olvasd tovább, amíg leszáll az éj, és Seherezádé elmondja, ki voltál.
Boldogság
Aki a nőt megcsókolja, Ádám. A nő pedig Éva.
Minden először történik.
Valami fehéret láttam az égen. Azt mondják, az a hold, de mit kezdjek én szavakkal és mitológiákkal.
Kicsit félek a fáktól. Olyan gyönyörűek.
A békés barmok elibém járulnak, hogy nevet adjak nekik.
A könyvtári könyvekben nincsenek betűk. Ki kell nyitanom őket, hogy előtűnjenek.
Az Atlasz lapjait forgatva én formálom meg Szumátra alakját.
Aki a sötétben foszfort vesz a kezébe, feltalálja a tüzet.
A tükörből valaki más néz vissza rám.
Aki felmond egy Liliencron verset, csatába indult.
Én álmodtam meg Kartágót és a Kartágót feldúló légiókat, Én álmodtam a kardot és a mérleget.
Dicsértessék a szerelem, amelyben nincs birtokló és bir- tokos, mert mindkettő önként adja magát.
Dicsértessék a lázálom, mert megtudjuk tőle, hogy poklot is teremthetünk.
Aki a folyóhoz indul, a Gangeszhez indul.
Aki a homokórát nézi, egy birodalom pusztulását látja.
Aki tőrrel játszadozik, Cézár halálát jövendöli.
Aki alszik, olyan mint minden ember.
A sivatagban láttam, ahogy az ifjú Szfinkszet beleszántják a földbe.
Semmi sem olyan régi a nap alatt.
Minden először történik.
E szavakat az találja ki, aki olvassa őket.
Blake
Mi marad a rózsából, mely kezedben, anélkül, hogy tudná, pazar ajándék?
Nem a színe, hiszen minden virág vak, nem a kifogyhatatlan édes illat,
egy szirmának súlya sem. Mindezek csak gyönge visszhangok, régen elveszettek.
5
Máshol, messzebb van az igazi rózsa.
Lehet egy oszlop, valamely csata, angyalok ege, vagy egy véghetetlen, titkos, nem nélkülözhető világ, ujjongó isten, akit sose látunk,
vagy egy ezüst bolygó egy másik égen, vagy egy irtóztató őskép, amelynek rózsaformája sincs.
Vágy a jelen után
Egy bizonyos pillanatban azt gondolta a férfi:
Mit nem adnék a boldogságért, ha Izlandon most melletted lehetnék a nagy mozdulatlan nap alatt
és megoszthatnám veled ezt a percet, ahogy osztozunk a zenén
vagy egy gyümölcs ízén.
Ugyanebben a bizonyos pillanatban a férfi ott áll mellette Izlandon.
Cinkos
Megfeszítenek és én vagyok a kereszt meg a szög.
Nyújtják a kelyhet és én vagyok az epe.
Becsapnak és én vagyok a hazugság.
Megégetnek és én vagyok a pokol.
Minden percben együtt kell nőnöm és múlnom az idővel.
Táplálékom minden ami van.
A mindenség pontos súlya, a megaláztatás, az öröm.
Jó vagy rossz sorsom mit sem érdekel.
Én vagyok a költő.
Himnusz
Ma reggel
paradicsomi rózsák
hihetetlen illata száll a levegőben.
Az Eufrátesz partján
Ádám felfedezi a víz frissességét.
Aranyeső hull az egekből;
Zeusz szerelme.
6
Hál szökken fel a tengerből
és Agrigentóban valakiben felötlik hogy egykor ez a hál volt.
A majdan Altamirának nevezett barlangban egy hanyag kéz felrajzolja a falra
egy bölény görbe gerincét.
Vergilius lassú kézzel simogatja a selymet mit a Sárga Császár
birodalmából hoztak hajók és karavánok.
Magyarországon megszólal az első csalogány.
Jézus megpillantja a pénzen Cézár profilját.
Püthagorász feltárja a görögök előtt az idő köralakját.
Egy óceániai szigeten
ezüst agarak űznek arany szarvasokat.
Egy üllőn kovácsolják a kardot mely büszke lesz Sigurdra.
Whitman énekel Manhattanben.
Homérosz hét városban születik.
Egy ifjú hölgy hatálmába keríti a fehér unikornist.
Az egész múlt zuhog rád mint a hullám és minden régi dolog visszatér,
mert megcsókolt egy asszony.
Töredékek egy apokrif evangéliumból
3. Szerencsétlenek a lelki szegények, mert a föld alatt is ugyanazok lesznek, akik most a földön.
4. Szerencsétlenek a sírók, mert nyomorult szokássá vált bennük a sí- rás.
5. Szerencsések azok, akik tudják, hogy a szenvedés nem dicsőség.
6. Nem elég utolsónak lenni ahhoz, hogy egyszer elsők legyünk.
7. Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen, mert senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van.
8. Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának.
9. Jó a jámboroknak, mert sose keverednek viszályba.
10. Jó azoknak, akik nem szomjazzák az igazságot, mert tudják, hogy kegyes vagy kegyetlen sorsunk a véletlen műve, amely kifürkészhetetlen.
11. Szerencsések a könyörületesek, mert szerencséjük a könyörületesség gyakorlásából ered, és nem a jutalom reményéből.
12. Szerencsések a tisztaszívűek, mert ők látják az Istent.
13. Jó azoknak, akik igazukért üldöztetést szenvednek, mert emberi sor- suknál fontosabb nekik az igazság.
14. Senki se a föld sója, élete egyetlen pillanatában sem az.
15. Csak gyulladjon fel a lámpafény, ha senki nem látja is. Isten meg fogja látni.
7
16. Nincs az a parancsolat, amit meg ne lehetne szegni, se az, amit én hirdetek, és az se, amit a próféták hirdettek.
17. Aki az igazáért ölt, vagy azért, amit az igazának érzett, nem vétkes.
18. Az emberek cselekedetei nem érdemelnek se poklot, s eget.
19. Ne gyűlöld ellenségeidet, mert ha így teszel, mindenképpen a rabja lész. A gyűlöleted soha nem lehet jobb a békességednél.
20. Ha jobb kezed megsértene, bocsáss meg neki; te vagy a tested és te vagy a lelked, és oly nehéz, ha nem lehetetlen, megvonni köztük a határt. . .
21. Az igazságot se vidd túlzásba; nincs ember, akinek egy nap leáldoz- tával ne lett volna többször is oka hazudni.
24. Ne esküdj, mert minden esküvés dagályba fullad.
26. Állj ellent a gonosznak, de félelem és harag nélkül. Aki a jobb arco- dat megüti, odanyújthatod neki a másikat, csak félni ne félj tőle.
27. Nem bosszúról és bocsánatról beszélek; az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés.
28. Ellenségeiddel jót tenni igazság műve is lehet, és nem is nehéz; de szeretni őt, már az angyalok dolga és nem az embereké.
29. Ellenségeiddel jót tenni a legjobb módja annak, hogy hiúságodnak hizelegj.
30. Ne halmozz fel aranyat e földön, mert az arany a tétlenség atyja, az pedig a szomorúságé és unalomé.
31. Gondold azt, hogy a többiek az igazak, és ők is maradnak azok; s akkor, ha nem így lesz nem te maradsz tévedésben.
32. Isten nagylelkűbb, mint az emberek, és más mértékkel fogja mérni őket.
33. Adj szentséget a kutyáknak, szórd gyöngyeid a sertések közé; fontos, hogy adj.
34. A keresés öröméért keress, ne a megtaláláséért. . . 39. A kapu választ, nem az ember.
40. Ne,gyümölcseiről ítéld a fát, se műveiről az embert; azok rosszabbak is, jobbak is lehetnek nála.
41. Semmi se épül sziklára, minden csak homokra épül, de a mi dolgunk úgy építkezni, mintha a homok szikla volna . ..
47. Boldog a szegény, akiben nincsen keserűség, és a gazdag, akiben nem lakik gőg.
48. Boldogok a bátrak, akik egy lélekkel tudják fogadni a vereséget és a pálmát.
49. Boldogok, akik emlékezetükben tartják Vergilius vagy Krisztus né- hány szavát, mert ezek fénybe borítják napjainkat.
50. Boldogok a szeretettek és a szeretők, mindpedig azok, akik meg tud- nak lenni szerelem nélkül.
51. Boldogok a boldogok.
8
TANDORI DEZSŐ
A puszta forgó-
széken ülök, nincs rajta a párna, levettem róla Szpéró miatt a párnát, azt állítjuk, hogy Szpéró fél a párnától, ott volt reggel a párna egy másik párna alatt az ágyon, ahol támaszkodtam, feltámaszkodtam a falhoz az ágyon reggel, és Szpéró a magasba húzott térdemre telepedett, mint egy kilá- tóra, és nekem eszembe jutottak a kilátók, ősszel milyen ki- látás helyeket terveztem, itt szemközt, még mikor nem voltak Szpéróék, 1976-ban egy nagy svájci térkép volt kicelluxozva a két szobát összekötő szárnyas ajtóra, most szétzáró szárnyas ajtóra, ott volt, a most csukott ajtón túl, „a dolgozószoba", még eleinte, 1978-ban, 79-ben Szpéró is mennyit ücsörgött az íróasztalomon, az íróasztalom lapjai között, a gép vasbástyáján, a gépelő kezemen, repkedett a billentyűk fölött, bele ne zuhan- jon, meg az íróasztali lámpa körül fel volt építve papírlapokból egy egész katakombarendszer, abban mászkált, életveszélyesen, Szpéró, a gép kocsija mögött bukkant elő, vagy kiröppent, épp el- kerülte az akkor még lassabb kocsit, most abban a szobában ők tizenöten laknak, egy kutya se férne a maradék szobába, a csupa szekrény hallba, valaki elköltözött most innen a házból, másikunk :
találkozott vele, mondja, mennyire zaklatott az új lakásban, aludni alig bír, és egyáltalán, mind, ahányan csak költöztek, férfi, nő, gyerek, mit mondjak, nem veszik jól, most még, és las- san tudják csak jól venni, az új helyzet, az öreg madarakkal a költözés szinténél-több-lehetetlen; a lakásban a levegő fáradt telente, és fáradt, hogy ekkora és ilyen a tér, fáradt ' dolog, akármilyen szépek a tavaszra érkező fények a nagy abla- kokkal szemközt a falakon, akárhogy mászkálok Szpéróval, ki tudja, hány évig még, egy évig se talán, évek, miféle évek, s hová jut az ilyen ember, hova érkezik meg, miféle fénybe, fény- be? semmilyen fénybe, a vörhenyes falak, úgy képzelem, ott járt ennek a miféle-fénynek-a-költője, szegény }és szerencsétlen ifjú-
ságának egykori nyomorúság-tanya színhelyein, ott kérdezte ezt, mivel jutott ki onnét, a szürke poklokat kellett megjárnia, a munka
poklát, ez'megtörtént, járok most ilyen elképzelt vagy tévesen képzelt kötődés-helyeken, mint ahol tavaly kora ősszel a kilátók látogatását terveztem, ligamérkőzések lettek belőle és múzeumok, öblök a sziget- országi vidékeken, aztán semmi, maradtam, mentem minden nappal, és tére kétségbeesetten s eredendően maradtam mindig, Szpéróékkal itt maradtam, semmilyen fényben, miféle évekkel, akkor még legalább tartana sokáig, erre nincs semmi bizton vélhetés, vannak a reggelek, például, hogy ne csak délután, kimért röpórára — mert sokan
vannak! — kerüljön ide át Szpéró, ne csak akkor legyen velem, most bevezettük, hogy a kinti etetés nincs már, az ilyen reggeleket, hajnali négykor kelünk, ellátjuk őket, ez pár óra, dolgozom is
reggel hatkor, fél hétkor, szinte mint régen, és átjön Szpéró,
a forgószékről — mondja másikunk: a szobánkba másmilyen székek, mondd meg, nem is képzelhetőek, csak ilyen zongoraszékek! — levesszük a párnát, melytől, hiedelmünk szerint, félne Szpéró, odateszem
ezt az ülőpárnát a támaszkodópárna mögé, a fények, a hirtelen támadt meleggel, úgy tavasziasak, hogy most aztán ezt lehet-és-kell, kell-mert-lehet, nincs más, most lehetőség van, fény, hő, a téli
ruhákat le lehet rakni, nem erről volt-e szó, a beszédtéma a meleg, amit most meg el kell viselni, ugyanúgy, mint a hideget, viszi
majd, kapkodja az embereket, mutatja valaki a Wesselényi utcán, ahol krumplit és almát veszek nekik, hozom haza, hiányzik a Lánchíd, ajvítják, gyalog a szállóktól tíz perc alatt itthon vagyok, s történt valami, akkor legalább történt, az egyik járdáját, a hídét, azt ne- veztem „Newcastle"-nak,\ Newcastle hidjai, így neveztem, a kilátást, a járdát, az északit, nem tudom, miért, talán Newcastle hídjaira
gondoltam, akkor nem is tudtam Schwittersről, aki a végén „Britanniába"
ment, hogy így mondjam, nem egész pontosan, és hogy soha többé nem beszél már németül, ez a háború előtt-alatt volt, inkább alatt, most vettem egy könyvet, például, az utazás megmaradt pénzén, abban ol- vastam, nagyon tetszett, meg hogy az oszlopait, amin dolgozott, a- melyekbe mindent beleépített, végül az egész szobát kitöltötte egy-egy ily oszlop, hagyott kis fülkéket bennük, az oszlop oldalán például egyik barátja még egy héttel azelőtt ott látott egy kis be- mélyedést, ez az ő alkóvja, vagy mi, jött legközelebb, egy hét múlva, a mélyedés rég nem volt, beépült, végül Schwitters 'a ház födémjét is áttörte, az övé volt a ház, a lakót kirakta, épült az oszlop, aztán otthagyta mind, neki el kellett menekülnie, a szigetországi vidékre ment, Newcastle-tól odábbra, ott halt meg nem sokkal a há- ború után, pár évre rá± ha jól tudom, egy farmon, csinált egy újabb oszlopot, nem is tudtam, mondom, hogy ezt Newcastle-ba vitték át, a Newcastle-ügy nekem ez a Lánchíd-járda volt csak, térképen kapott el Newcastle fekvése, térképről, a hidak szorosan egymás mellett, jó sűrű valami, nem is tudtam, mondom, hogy a teljes érdektelenség miatt — senki se zarándokolt a Schwitters-művet nézni — átvitték Newcastle-be, azt tudtam csak, hogy az első liga egyik sereghajtója a „Geordies" csapata, tudtam a becenevüket, ~ha jól írom, és hogy melyik folyó szeli át a várost, tudtam a környező városokat is, betanultam az egész tervezett utat, folyókanyarokat és hidakat, képzeletben ki tudja, mit vártam vagy láttam, összecseréltem a még-nem-létezőt más, látott képekkel, más országbeliekkel, például Svájc ugyanúgy eszembe jut, vagy egy belgiumi vagy luxemburgi folyókanyar, a kiszögellő,
ahogy Szpéró a térdemen állt vagy ült ma reggel az ágyon, ahogy a falnak támasztottam hátamat, egy halott város a halottnak, olvastam előtte, ott az eszembe jutott, hamar kapcsolódnak így dolgok, sokkal rosszabbul jegyzek meg bármit, lefogytam, például, kisváltósúlyra, húsz kilót, és gyakran eszembe is jut, miért csináltam, aztán — egy ilyen tényt!
de hát nem lehet nagy tény, ha elfelejtgetem — elfelejtem mindig, el- felejtek egy ilyen tényt, nyilván kitalálom, összecserélem, tények, miféle tények, valaki kérdezte ma, ezt a bizonyos okot, te, mondtam neki, és éreztem, az alkóv, a bemélyedés, ahol ez a tárgy volt „bennem", 10
az eszemben, nem volt meg, én nem is tudtam, hogy beépítettem, mondtam az ismerősömnek, hogy az előbb még megvolt, ez az ok, itt jöttem
lefelé a lépcsőn, honoráriumért voltam, és erre gondoltam, erre a
fogyásra, nem mintha kilókban felért volna a honorárium azokkal a kilók- kal, kilencszáz-valamennyi forinttal mentem, kellett almát, krumplit, kölest vásárolnom az itthoniaknak, a kinti etetésnek már, szerencsére, vége, a nagy hó, ezt gondolom, itt volt a nagy hó, ez volt a nagy hó, gondolom, ahogy átvágok a parkon, itt előttünk, csak kár, hogy nem tudok a Lánchídon, főleg a déli járdát szerettem, most jó fél évig soha gyalog jönni, itt volt a nagy hó, kis füvek vannak, kopott- ság, ez a nagy hó helye, és milyen komoly dolog volt a nagy hó, egy háború milyen komoly dolog, amíg tart, meg utána is, meg miféle komoly dolgok vannak, igazi komoly dolgok, a nagy hó is igazi komoly dolog volt a rigónak, a cinkéknek, a többieknek itt például, ne-
künk is, taposni kellett a nagy havat heteken át, ugyanott, ugyanott, a parkban, például, és akkor, március elején, valahogy úgy, akkor csak megroskadt, nem volt sehol, kosz valami volt, a nagy hó, így tűnt el. Fénybe, miféle fénybe. Felnézek, mint már a semmi fénybe, a semmi térdem felhúzom a semmi ágyon, és az akkorra eltelt tíz, év, tizenkét, lesz-e tizenöt, amennyi, az életük lehet így, a leg-,
nem tudom, a leg-mimebb Valaki, a leg-mimebbem, a legebb-Kim lesz a Semmi Fény, Szpéró mint Semmi Madár, fekszem, hazajövök az akkori nagy hóból, értelmes cselekvés lehetősége, ő nem, semmi fény,
semmi párnalevétel a forgószékről, persze, nem ilyen egyszerű, nincs vég, lesznek a többiek, a többiek közül sokan meglesznek, persze,
és ez nem is téma. Leköszöntünk egymásnak, ismerősömmel, én jöttem hazafelé, krumpli, alma, köles tárgykörökkel, ivás most semmi, vég- képp, volt elegendő, ha csak az kell, és tárgykörei, kész, ez most kész, van ez a fény, komoly meleg, vannak a reggelek,
Szpéróval, nyugodtan, hosszasan, van ez az új időbeosztás, ez mind jöttem a Wesselényi utcán, Rókalyuk semmi, semmi tabdi, ezek a dolgok, evésekről rég leszoktam — kisváltó! —, nem volt kedvem viccre, hogy nem kis változás, például, a kiváltózás, az ilyen át-váltózás, egy kalapos előtt, „a kalaposom" előtt jöttem el, a másik kalapom ott van, tisztításra, nála, az egyik kalap meg otthon, ma volt az első ilyen nap, nagykabát, széles karima nélkül, sál nélkül, majdnem ingujjasan ültek a Klauzálon, napoztak, megvolt a teli táskám, mind a dolgokkal, jöttem haza, a kutya csak itthon jutott eszembe. De már két verset is összecserélek, a kötetem írom, és ennek a dolognak bizonyos változatát oda megírtam egyszer, ott még odafelé menet írtam a kutyát, és ez1 téveszt meg. De mindegy, ez mindegy. Fekete, furcsa, hogy kövérnek látszó, kövér, fekete kutya volt, kan, tacskó, de abból a nagy fajtából, nagy, kövér tacskó, vagy alakra'mint egy bassett-eb, ha jól írom, bassett-hound, persze, nem, hosszú, nagy tacskó, lassan rájöttem, maga van, teljesen maga ment, haladt
a Wesselényi utcán alacsonyan. Nem nézett rám. Nem tudtam volna mit kezdeni vele sem, semmi élőlénnyel nincs túl sok mit kezdenem Szpéróék mellett, miatt, a kevés idő miatt, nincs mit, és nincs is mért, tenni.
A kis hazárd játékok — ligabajnokság itthon, kártyabajnokság Főmedvékkel, még 1976-ban, amikor nagyjából utoljára utaztunk,
11
tavaly már csak másikunk vágott neki, elköszönni egy régi, mondhatni, családi kapcsolattól, alig tizenkét napra, én, mint írtam, maradtam, Fömedvémék akkor végigkártyázták az utat Budapest és Párizs között;
most, emlékszem, ősszel, ahogy másikunk elrepült, jöttem haza, hová hozassam magam, egy borús napon, miféle fénybe, legyen a Tripolisz, a Wesselényinél álltunk meg, kiszálltam a taxiból, vásároltam az akkor lerobbantott múltú Klauzál csarnok közelében egy üveg valamit, meghúzogattam a kapualjakban, nem kalapban voltam, erre emlékszem, sapkában, zsebre gyűrtem a sapkát, a reptér teraszán az apró szemű esőhöz, nem volt hideg, az alkalmi sapka jobban illett,
másképp sapkát nem is hordok, jöttem haza hozzájuk, kocogva, be-benéztem, még azért, helyekre, itthon ők vártak tizenöten, te nagy isten, mennyi
fű, gubancban, felrakandó a kalitkáikra stb. Nem menne, egyedül ez nekem nem menne, egyből láttam; de hát volt benne gyakorlatom, mikor másikunk pár évvel ezelőtt kórházban volt pár hétig. Mind a tizenöten túlélték, persze, a távollétet, jó munkát végeztem. Hanem hát:
nem, egyedül ezt nem. Ez mindent meg is határoz. Nem is lehet ezt egyedül, se egyikünknek, se másikunknak. Ez határozta meg a szoba- viszonyokat: hogy ebbe az egybe szorultunk, az övék a volt dolgozó- szoba. Ez, hogy stb., nem folytatom. A vörhenyes fény ott volt a Tripolisz falain, jöttem, nagyon józanul, mint aki ezt most már mind felismerte. Meddig tart, kérdés. Pár napos felismerés, pár tucatszor felismert tény; miféle tény, semmiféle. Á kutya, persze. A kutyát akartam még elmondani. Árnyék, az volt a Wesselényi utcán, mentem, előttem a kutya, alacsonyan, imbolyogva, autókat kerülgetett, parkoló autókat, arra gondoltam: és ha...? láttam, egyedül megy.
Persze, nemi ez nem lehetséges, ebbe az egyetlen szobába, ebbe az
„életszerkezetbe" — miket mondok! ugye?! —, nem lehet. Mégis. Mentem utána, módjával. Nem igazán. Láttam, ahogy keresztforgalom jön a
— milyen utcán is? Nem, dehogy, valamiféle: Akácfa, ez az, ott jött a keresztforgalom, ahol az a palackos volt, a palackos üzlet, jött a — lassú, szerencsére lassú forgalom, a fékcsikorgások nem is voltak jelentősek —, jött az Akácfa utcán, ment át, megálltak neki, néhányan kiáltoztak, szétcsapták a kezük, besütött hirtelen a nap, a kutya eltűnt a Rókalyuk és a kalaposom közt. Semmi vicc, hogy stíl- szerű hely. Ment, le sem szegett, föl sem emelt fejjel, valaminek a szürke poklán át, amit, kutyaeszével, biztosan nem így nevezett, nem nevezett így, tette a dolgát, amit muszáj volt, vagy sem, ott és akkor ezt tehette, ezt tehettem és tehetem érte. A Wesselényin haladt, elfordultam, a honoráriumfelvevő hely felé én, az Akácfán, aztán hazaértem, foglalkozni próbáltam volna velük, de például Szpéró: nem akart kijönni a kalitkájából! Es a többi, változatok, most nem tartoznak ide. Túl erős, túl rövidre kötött kapcsolások:
ahogy például Alizt, aki sánta, veréb, három éves, az ujjamra
emelintettem a kalitkában, kutyám, kutyuka, mondtam neki, és nézett, az ablakon át szemközt hullt a fény a szemébe, szembe jött, miféle szem- be. De hát másikunk,- aki most az ellátásukat, dél után folytatja, is épp Alizzal foglalkozik, hát Lizi, hát mi van, Lizi, mondja
neki, te vagy a fő morgó, mert Aliz valamiért nagyon harsog, harsog a fényre, ezt mondja neki másikunk, én meg gépelem ezt, némelyek 12
a tizenötből fürdőznek, homok- vagy vízfürdőznek, mások zabálnak, többen harsognak, van, aki nem lát fényt, van, aki fél szemmel, van, aki fél szárnyat pörget a levegőbe, és Aliz fél lábbal szökken, vagy hát fél jón, fél rosszon. De mind e változat nem ez a vers már, el is fáradtam, ideje befejeznem, és minden okom megvan a befejezésre;
ilyenkor — a kutya, hol kocoghat a kutya vajon, vagy mit művel? —, ha nincs semmi látványos vég, olyan minden, mintha csak napra nap s nap nap után folytatódna, minden ilyen folyamat lenne, kint sokallható
— sokallható! — hő és világosság, és még nem tudnánk egészen egészen mit kezdeni valami várt változással; mintha a nem várt változásokkal,
aztán, vagy nem is olyan aztán, tudnánk.
A puszta: forgó.
13
KESZTHELYI REZSŐ
A hogyan is hihetnénk el egyikén Bíborkával a tengeres házban
„... és nem táncoltam még magának sehol, sem szobákban, sem országúton, sem a parti sziklákon, pedig
annyiszor mondtam, ugye, annyiszor mondtam, mennyire szeretnék táncolni, szinte mindig, és énekelni
közben, igaz, olyan helyszíneket idéztem fel ehhez, amilyenek az én képzeletemben voltak, sehol máshol, és eszembe sem jutott úgy beszélni: ezek a miénk, azok lehetnének, hanem azt kérdeztem, maga
nem szeretne-e magának hasonló helyszíneket, ahol nagy tükrök vannak, messze egymástól, és
sok-sok virág, tömegekben,
és kutyák hevernek szanaszét, ahogy
megtörtént az alvás, bár én nem tudom, mikor történik meg az alvás, de én igazán ilyen alvásban lennék, bizonyára azért, mert nem lehet eltáncolni, és nem lehet megmozdulni ezt, csak nem szeretne-e ilyet, mégis, magának, a kutyák heverése és a virágok
tömege a tükrökben, mi is lenne így a táncom, és a maga tánca ettől, ha táncolna, és mi lenne az énekem, és, persze, a maga éneke, ha
énekelne, és hol is lenne akkor hol, mire maga, bár én nem is kérdeztem ezekről,
olyan csendet adott, amitől nem kell nem lennie itt, és ez így lenne, amikor szüntelenül rágyújt,
félrehajtott fejjel, és csak a cigarettái vannak, és ül sokáig, nem tesz semmit, és képtelen
összeszedni magában ezt, úgy, ahogyan nem tudni, mit összeszedni, ennyire egyszerűen, ám a szemében benne volt, mégis, mennyi ez az egyszerűség, és az is benne volt, nincs akkora egyszerűség, és ráivott,
szótlanul, és ha aki szünetet tart valamiben, mert
szüksége van szünetre, amikor mennyi ez az egyszerűség, és megint rágyújtott és ivott, olyan feleslegesen, ó,
olyan feleslegesen, majd, elég sokára, nehezen artikulálva, azt kezdte ígérni: elmesél egy
történetet, valamit, ami éppen az eszébe jut, mire én arra kértem, hagyja az ilyesmit, nagyon kérem, ám jöttek a szavai, annyi, de annyi
fogalomkihagyással jöttek a szavak, akárha a
fogalomkihagyások élményében, ó, igazán azok élményében az, hogy egyszer 'lábánál a homokban három dolgot
vett észre: egy gesztenyefalevelet, egy zsebtükör 14
darabjait, egy gyerek-copfcsatot, és akkor tehetetlen vonzalom ébredt benne minden iránt, és
nem is akart kikászálódni belőle, és a gesztenyefalevél, a tükörcserép és a copf csat szorosabban egymáshoz húzódott, és velük minden más is összébb húzódott, míg végül nem is volt többé semmi más, és
mivel mást már nem kívánhatott ettől a három dologtól, homokot kapart rájuk, de a gesztenyefalevelet zsebre akarta dugni, emlékül?
szükségtelen volt emlékezni, elengedte a levelet, bárhová nézett, mindenütt volt valami látnivaló, egymástól távoleső részletek, a villamos sínek mellett egy régi fekete esernyőt látott meg, tojássárgájától sárgálló kanál az úttesten, fecskék fenn a magasban, vibráltak olyan összetartozásban, amelyhez nem szorult semmiféle emlékre és álomra; az az érzés volt, hogy bárhonnan gyalog hazatalálna', és akkor megint töltött, és ezzel hagyta abba: 'az volt a benyomása,
egészen közel van hozzá, hogy felfedezze azokat a
részleteket, amelyek minden mást háttérbe szorítanának', és ez, ez nekem olyan idegenül hangzott, olyan kihaltnak és eseménytelennek, és amikor mondtam ezt magának, kis idő múlva azt felelte, mintha tovább idézett volna valamiből, olyan felmondásán: mert ő is észben tudta tartani a magyarázatot a világról, ám azt, ami a
világ, nemigen; így mondta, és váratlanul jókedve támadt, én meg nem tudtam, most mit csináljak."
Odaült a tükör elé, és megnézte magát; egy
náthabalzsam-rudacskát tartott az orra alá, és bekente vele az ajka feletti tájékot; a templomokban szólt az esti harangszó, egyszer-egyszer szamarak patái kopogtak az utca kőlépcsőjén, majd felbúgott egy hajókürt, lent a kikötőben; azután, később, egyedül kapaszkodtam fel az öbölből, alig naplemente előtt, a cikcakkban növő
ösvényen, melynek sziklái néhol élesre töredeztek, máshol meg simára koptak; így emelkedett a teraszosan elhelyezkedő és enyhén lejtő kőfalak közé, melyeket olajfák,
fügefák vagy rozmaringerdők köré raktak, jó
embermagasságig; ezen a helyen mindig megálltam és megfordultam; néztem, akárha utoljára, az egymáson sorakozó szürke kőlapokat, réseikben a mélysötét
árnyékot, amelybe gyíkok menekültek; aztán a legközelebb eső olajfát, melynek csak a zöldje látszott a fal
mögül, és időnként egy könnyű széllökés egymásra hajlította a leveleket, és egy egész rövid ideig a fa koronája surrogni kezdeti; az alacsonyabbra nőtt fügefák mozdulatlanok voltak; és ez mindig így ismétlődött meg, az ösvénnyel együtt, ahogy követtem tekintetemmel az öböl mélyen alattam fehérlő
karéjáig, ahol a kövek közé napernyőket szúrtak, és
rövid, meztelen testek hevertek, lépkedtek, úgy, hogy nem hallani őket, miként a partra ömlő hullámokat sem, amelyek mögött moccanatlannak látszott a víz, alóla fölsárgállott a föveny homokja, melyen itt-ott
sötétzöld növényzet lebegett; aztán, kijjebb az áttetsző kék egyre sűrűbb és súlyosabb lett, és így nyílt szét a levegő tömegében; álltam ott, mindig álltam, egészen a kimerültségig, és nem tudtam, van-e olyan idő, amelyben elmehetnék arról a helyről, el nem tudtam gondolni;
voltomban az voltam, amiben nem kell a kőfal és a
rozmaringerdő, a föveny és a tenger érzése, és a fogalma sem kell; álom és emlék sem róluk; ami kell: lényük anyaga.
16
KEMENCZKY JUDIT
Amerikai versek
(részlet)
arra ébredsz
MKRÉT ÉLESEN MEGVILÁGÍTOTT TÉRBEN ha valóha, * fölébredsz é gyűrött tömör masszaként aládcsúszik a múltidő ha kinyújtott
kezedbe pókhálóvékony szálon leereszkedik felismerhetetlen k
óvtélciL
ámíthatatlan értelmű tárgyakkal teli tál menekülőben vagy
l.od egy tegnapi mozdulatról félig a küszöbön maradt s nem tu d elmozdítani félbeszakadt napsütés ahogy oldalt körömollóva
kivág és felfüggeszt hogy fújjon a szél a szélben a Válóság igött is v a l ó s á g ezt hirtelen és azonnal tudod a képr
levált a mondat a jelentésről az értelem a nappal meg az éj
a sárkány meg a tigris re tusként a nedves papíron összefolyt most mindent el fogok veszíteni '
hér Farkasomat magas fekete törzsű lyőhöz kötöttem nem értem hogy ve
ettem láncra ilyen szép szabad állatot tálán szokásaink vol k amikhez ragaszkodtam ülök a fenyőben a parazsat kiszórnám
torna
cipőmből ^e am^or leveszem látom nincs benne semmi és a l am ott megy a hegygerinc felé ezen most nem gondolkozom miér
;art egyedül nélkülem a magasba kavicsesőben
mégis megreggelizem ki
•töm a csészéből a folyadékot kávé, a kávé mögött is gőz
„ , liliomkehely 70 kave es Rousseau oserdejeben a miomot ringat v^sszas molom az évmilliókat kibírhatatlan gondolat tárgyakat kell s rják magam köré hogy ne lássam a végtelen geometrikus téglát
elvékonyodni ayként megnyúlni elektromos hangon csengnek az absztrakciók
lülök az ágyban és megkérem a teremőrt fordítsa felém azt a széket amiben Boleyn Anna ült likőr a férjével utoljára beszélt fordítsa felém B. A. fejét ho
[ vegye ki a vitrinből és adja kezembe azt a darab földet amin
Szent Ferenc madaraknak prédikált és ne zárja be az üvegajtót mert a méreg
Id vörösszélű tollat is akarom amit az önfeledten hallgatóz madarak egyike a szakadékba hullatott Satie szaténcipőjébe É N
máshol kell kitörjek áthúzom az üvegfalat a tavon egy szkúner hófehér magasraszabo
vitorlája az a valóság ami kérdéseket csoportosít köréd. a me yilkolt s az élő ideje nem ugyanaz? mégis, hogy kövessem ha ne
lehetek jelen térben fekete-fehérsávos avantgarde gyapjúszokn
17
yám bokáig ér és bokáig ér lyukacsos posztimpresszionista zsiráf bőr nyári cipőm is de a hozzávaló alul kerekreszabott minimali sta vászoning csak combközép hosszúságú fejemen a kínai tájkép rég kiment az időből párducpettyes zokniban ottvagy alámerüls z érte a kapuőrök jeleket tűznek lándzsavégre el kell ol vasd hogy bejuthass klasszikus fémgyűrűkbe csúszom 10 000 kilóm éterrel közelebb milyen fogsor milyen törzs ferdeszemű gyereke
mosolyog rám kis eleven legyezőt tár szét kisimuló ráncaiban sürgölődő m atróz rákokat fehérborban főtt petrezselymes kagylót tálal Te szereted a nyers borsos citromos lében fürdő osztrigát képzelet edben vontatod cápaként úszik utánad a metrikus OV^^kori H AL egészen közel hajol egy metszet aprólékosságát kölcsönözve ennek a háromszögű csillaggal határolt jelnek holott pontosan tudod
(vagy épp azér vergődve
piros szájpadlásában horog hogy színtelen műszálon tiltakozva csúszott a nála erőszakosabb valóságba az élet nem közege az e Imúlás most ő maga és így tálán elgondolhatóbb a másik szerete tt lény korai halála hogy akkor és úgy amikor még semmi sem vol t eldöntve és befejezve mint egy toronyban ahol a biztonságosa n előkészített hálált megakadályozta a vak ember kutyája ösztön eivel szimatolva a veszélyt izgatott töredékek
mégis ott megy tovább toronymagasból kilépve mégis ott iszik sárgaszemű tanítvány saját koponyacsés zéjéből így részesülve a nagy elérhető misztériumban amit a ha lál élve megtapasztalásának nevezünk de a szív arréblöki az es
elszórja
emény részleteit kiejti száraz magként figyelme csak az érz ékiségben felfoghatóra tapad MOST hogy válik le a gyümölcs héja hogy bomlanak szét az érett narancsgerezdek lézerfény a lézerle mezen fémbarázdák közt otthonos titkát a véletlen magjaira bíz za hol akarnak visszakapaszkodni gyökeret verni a tudatban a k étségbeesés . vagy egyszerűbb sporttál vízisível horgászattál ö sszefüggő területen piszkos hósávok közt araszolva a hálhatatl an vezeklő M. kihűlt cipője fejemen csalánruhája vaskesztyűj e télen megvilágítja a filozófia életfája világító kristályo s remegések a törzsén látható levélerezet amikor benne az opál bőre alatt a vérerek felderengtek
és mégis m i s z t i k u s Kai olajzöld vászon sárga szanszkrit betűk cölöpéi köréverve egy f
elhőkarcoló melyet vasrúdként hevített folyékony vörössé a nyári nap hogy
mindenben kételkedj mintha válóban felfoghatatlanul bonyolult lenne komp lex égi jelentésekkel telve holott nem az és nem úgy mert ha
van jelen
rmadikként merf szereted tartalmait és tartálékait maradéktál 18
megosztja veled s a lebontható
nyugodtan mondhatjuk végtelenbe /utó isor titkát a horogkötésen át Burlington buszmegállójában a rjítően sivár és meghitten barátságos people járat south end kocsijával a tópartig követheted ettől lesz egészen egyszerű 5 mint az imént fogott szétdarabolt két kis pörcs nem mo
szenved a múltban s
1 hogy te szenvedtél vele majdnem kisiklik a szemlelet fo ából majdnem vigasztal mintha a szemlélőben próbálna val megvilágítani nem akarja az igazságos és igazságtalan gy
át meg
latias hurkait ^ csomózni kiemelni az érzelmek kaotikus homályából de mint aki tudja hogy mégse lehet i g a z á k é z b e v e n n i
oly nagyszerű nagyvonalú módon van vissz va használattól megkopott tokjába rejtve a fogalmi létében
tiszta
véksőkig t i s z t á z o t t levegőben elúszó Tantrikus HALFOGÁS
19
LADIK KATALIN
Csendélet halakkal
Sziklás parton napoznak
Sebzett szájjal, kocsonyás szemekkel.
Haláltusájukban ütni kezdik egymást.
Széttépett tüdejük gőzölgő tavirózsa A parton felejtett vödörben.
Rovarok éjszakája
Lassú, váró mozdulattal gyilkolsz Ezüst rovar.
Sápadtan karjaidban Mézet eresztesz belém.
Tavaszvárás
Berohantunk a fák közé.
Az egyik ajtón repülhetett ki
A kisfiú furcsán kibicsaklott nyakkal.
Erdőtűz pusztításának nyomai Hajában fázós bogarakkal.
Fohász
Ha apám vagy, szörnyeteg, vedd el a gyűrűt, Engem büntess, ne a fiamat.
Velem küzdj meg, mert benned vagyok, En szültelek. Erj utol!
Csak engem. így legyen.
20
Vörös haja felcsap a mélyből
Ágyékánál a seb duzzadni kezd.
Megeszi a kígyót.
Tavasz, macskák mosakodnak
Füstben reszelik körmeiket.
Mély folyó a sorsuk.
Nyálkás, vonagló zsákban Utoléri őket a szerelem.
Tavasz, széttépve
Arcában macskát hord.
Ó a fekete kapu.
Nem nevet, távolba néz:
Lát fényes körmű tavaszt.
Lányok jönnek
Ingben, nőstényfarkasok.
21
KOVÁCS ANDRÁS FERENC
Önarckép gyufásdobozra à la japonaise
(Lakatlan tükrök
mélyén hangod homokszem, mosolyod szamurájkard
magánya, szemed
havon haldokló gyöngysor.
Vers vagy — szóharakiri.) Vigasztalódsz, ha
szépséget hazudsz? Anyád világvitrinben
törékeny kis bogár, kék babaházban sír,
sóhajokat seperget — álmában égő
függöny a szárnya. Atyád egy kártyavárban
türelem hűbérese, könyv tár emigráns,
kegyelem menekültje — isten örökli
hallgatását. Hitvesed homokórában
leheletre feszítve sziromszerenád,
papírhajnal felett leng — sugárgerincen
ujjbegye lepke. Te még gyufaskatulya
tűzfélelőse lehetsz, ha lehetsz még, te
tények tűzszerésze — te gyufásdobozban
(Mondd, vigasz-e?) száguldó szabad verskamikaze.
(Lélekverőfény —
szó vagy, védekezz! Lázadj letakart tükrök
mélyén, lüktess homokszem — mindenség pupillája.)
22
FODOR ÁKOS
Áhítat és rémület — dal az időről
együttlétünk gyertyája
é g
Magán-inferno
akiről rossz jut eszembe: sosincs neve
— csak története
Változatok
ki holmi „cél" felé siet:
Célja azt nem találja meg; * aki tempótlan, céltalan:
célját eléri biztosan;
*
aki Igaz: helyben-röpül.
Az teljesítve teljesül. * Mind távolodik csak, ki fut
— légy mozdulatlan, mint az út.
A lyuk metafizikája
attól van ott, hogy nincs ott más
Egy fohász
Pálcája el ne törje Prosperót!
23
LABANCZ GYULA
Hat úti leírás
A bizonyított
és bizonyítható hiány.
Válogatott arcaim,—
sötét alagút kazettában film, saját tengelyére tekeredett vonat.
Csak a fényképész, magam voltam jelen, önkioldásra
állított masina.
Halál? Semmi az,
kiegyenesedett szempilla, amin egy angyal
rúdugró mozdulattal csúcsokat dönt meg, miközben homlokod ránc-szálkás-léc,
egyszer sem inog meg.
Szerelmem
a vízfodrász: dunai szél.
Lerázom a napot,
sötét, sötét, vagy ahhoz hasonló, megéri.
Tér, tér, tér, kifényesedett könyök.
Beúszik, tűzfal-olló.
Sziszegve manikürözteti cserépkörmeit az utca.
Osztozkodni ott az ágy, előmelegített tégla.
Ül az ember, mellette ko cka-párna-csönd, háromszögre hajtogatott közös takaró, fölveszi körzőnyílását a láb, háta meszes szaggatott pont.
Mértani formák közt éri el az álom
teljes zűrzavarát.
24
Itt a piros, szemem rá, hol a piros? Ülök egy neve nincs téren, hídtenyér,
hajólapát- sarkantyú.
Ezt játszani nem csalás.
Hold-korong, csendőrtoll, suhanc szél —
talán az apám — szaván fogom, de hol van már
kiabálok ki álmomból.
Lehangoló látvány,
érintés, egy húron ¡pendül — hegyezetlen ceruzakészlet
tátong sarokban az ócska zongora.
Ritmusnak befellegzett.
Vérmérgezés-e?
Körmöm alá billentyűnek becsusszanó szálka.
Oda-vissza
Nem adtam föl semmit.
Érek a kiürült éjjeli alagúthoz ösztöneink, agyunk latin negyede.
Kifordítja ablakos zsebét utca két oldalán a ház,
semmi! Élesedik a csönd, szentesíti a ...
Pisztoly tár-nadrág, rugós lépteivel, csőre tölt.
Cél és idő keresztjén halálos önvédelem.
Föl-lemozgó levegőszálon csüngő gomb a gége. Matatok,
bensőség zavara, ketrecajtajú zseb.
Dánielnél hagytam abba a Bibliát, hullámzó lapjain könyvjelző
— Duna—Tisza köz — akárha
folyóit helyezném egyik oldalról a másikra.
Nagybőgőbe vágott kérdés,
villantja — égő gyertya kötélmászás — a hajdani szigeti kocsmát.
A borisszák mind egycíműek.
És ifjúkorunk ajtóra firkált grafitvonalát perceivel karunkon őrzi tovább az óra.
Nem adtam föl semmit.
Járom a szigetet, meg-megállok a parton — felezni — ennyi az egész.
Vízkereszt, szaloncukor-pisztráng ötös.
Versröl-versre rejtve lennie kell egy testre méretezett gödörnek, ahová a halál elől (oda ő sem követ) hasonlóképpen járhatsz. De
ki az, aki mindig bepörög, mindenség távirányíthatós egyhelyben sem fordul elő?
Anyagot kap magára a hang.
Földhöz közeledve nem árt tudni:
tér használata kötelező.
Jöttment eső. Nekivetkőztet, dobok néhány fát, kugli-
bábunak állított lábujj.
És váltott névvel testi határ.
Valaki álma alá fekszik íz-íz-íz-ig-lenn.
Hátamon gerincességre emlékeztető őscsomó.
Vers-klip
Könnyen lehet szempilla.
Történetem névleges.
Levegőhöz ne homlokozz.
Ül a lány a temetői csöndben, feneke két jól el-
különülő zárójel.
Napról-napra tovább csavart csigagomb, szál fű rádióantenna.
Ül a lány, ágyék, szétszálazó könyv, élet-jelző köldök, koraszülött évezred;
zümmögő virágurna,
kukac-paragrafus, mellkas elé tartott röntgen-lap. Felkapja fejét Jékely: kérem, én itt „nem-, hit és haza nélkül"
végtelenül unatkozom.
Nagydoboz, kisdoboz, legkisebb doboz.
Kirakja tv-képeit az este.
Atombomba stoppolófa, analfabéta sugár.
Ennél élni is jobb volt, hálni se lesz jobb alkalom.
BELÁNYI GYÖRGY
Első költemény
kékbefagyott tóra csörren a Nap. gyermekkorom gyűrűző aranypénzét perdítem az égre, a fák
hallgatag sora fölé fényesedni. élére áll, szétgurul, a négy égtáj tengelyén karikázik, s csak felgördülnek mögöttem a hajnal elnyűtt, nehéz függönyei, néma díszletek lebegnek helyükre a szélben, s a megremegő iránytű végén
egyszerre körbeleng minden út. nézd, az emlékezet
összevillanó síkjain, fölküllőzve immár és szabadon, elszorult szívem felé siklik a négy kerék. szájában szipka, és kikocsizik nagyapám, ki az űri mezőre —, annyi de annyi füstölgő napból deresedik vissza a látvány, s az átizzadt égtájak között még ma is láthatáron túlra lüktet elszabadult lovaival a rét. kék part zörög alattunk
tova, én meg csak szőkülök az úthoz a bakon, s szívemben meg-megdöccen a súgás: hordjuk a homokot az istennek, hadd nehezüljön égből a földre, s a szavak mögött még erdőnyi fát nem gyanítok, úgy kérdezem: MIKOR ÉRÜNK ODA, PAPA? s látom, vérben úszik a horizonton egy szekér, nagyapám
levágott lábáról homlokára csúsznak az utak —
ISTEN ŰTJAIT FÖLTÉRKÉPEZI MAJD A FAJDALOM!
s kérdezem újra. szólna, de szájában nincsen szó, és intene, de karjában elakadt már a mozdulat, bólintana, de nyakában partra sziklásült már a fej, és
szemében, de vacogó szemének mélyén örvénylik, fehér kövekben hűl ki a tekintet —
t a l p i g m ú l t i d ő b e n á r u l o m m a g a m a k ö l t e m é n y s a r k á n a behavazott réten kockacukrot ropogtatnak
a lovak, hímestojáson billeg az ég, s gurul
a kisbíró tavaszból a télbe —, közhírré tétetik: sapkájából szerteröpülnek a sikongó szelek, vert csizmája
nyomán csengettyűzik a hó. mint szédült madarak, köröznek fölöttünk az óramutatók, s nagy, fénytelen
molekulákban verődik halkuló szívünkhöz az idő — még szedertől lila szájjal állok ott szőkén az udvar
bekerített árnyékában, s csak bámulom a holdat, mert nem hagy el, engem követ —, irgalmatlan csapódik a talpam
alá a föld is, ha futok a folyóhoz, s moccan a part, és állok a szárnyas tükörben talpig várakozásban, és állok
a gágogó utcán térdig porban, s a tagolhatatlan mondat kék sűrűjéből rebbenő ludak húzzák fölém az alkony
puhán tollasodó metaforáit —, közhírré tétetem:
betilthatatlan álmok szobroznak fejemben.
27
némán sodródik arcom a hóesésben, kiszáradt kút áll, az éjszaka kihűlt gödreiben
végleg ottragad egy nap, s megsüppedt helyemre lágyan csorog, csorog a kontúrtalan ég. látod, a tükör letakart vizébe
örökre belefagyott a félélem, s a fákról szívdobbanásnyi fájdalmukban hosszan felsuhognak e csapzott madarak.
valahol a kifakult mezőkön guillaume apollinaire kezében fölneszez a hajam, összeérnek
vállunkon a csöndek: fölzsákolt emlékére bizonytalan, fehér l é p é s e k e t t e s z e k a z i d ő b e n . elsötétült vermek mélyén lappang a világ, köröttünk felszakadozik a fény kontúrja, s a derengő falakból szívemig hatol egy
tekintet. hajléktalan vagyok, mint két pont között a végtelen, kihantolt éveket hordok csupán a megőszült hajnál színe elé, s egy felvillanó nyakszirtről is — annyi de annyi év után! — visszaborong hajad büszke illata: semmi sem
hagy már el, csak épp meghatároz, s mintha még föllüktetne arcunk a bukdácsoló sarkon, valcerozva úgy
elpörögnek mint a dobra vert évszakok, közhírré tétetnek szavaim a hallgatás hótól roskadozó díszletei között, s te megidézetten is ott állsz minden félbehagyott mozdulatban, míg el nem
fehérednek bennünk a csend lágyan tempózó mondatai, s mély lélegzetet véve, napjaink
hosszú sora testületileg kivonul a becukrozott rétre.
megédesült ritmusokban, hófehér tornyok közt kísért egy álom —
A madár súlya
Az arcunkból majd az marad, hogy inkább megtartottuk magunknak. Jut idő, s elhangzanak még a fák árva csendjei, mintha azt beszélnék el, amiről eddig egyre szó volt már, vagy amiről hallgatni szavakkal nem is lehetett volna.
Járok ebben a világban, megnézem, hova és meddig tartozom, de Hőbbre itt nem is emlékezhetem, mint hogy a várakozást újabb várakozás követte. így felváltva osztja
meg nappál az éjt s éj a nappált. Olykor csak kizökken súlyából egy-egy kő, vagy átsétálok az avarral
borított parkon, s ez teljesedik ki abban, ami egyszer még részleteiben is hozzánk tartozik. De az a pillanat épp olyan lesz csupán, mintha bármely más lenne.
Nem kell, hogy időkben jelenj meg értem, s nem kell az sem, hogy szavaimra szavakat bízz. Ha szólnak 28
is azok, csak elnyugszanak egy nyílt, fehér álomban, mint a behavazott ágak, ahogy leválik róluk
egy-egy madár súlya. Rezzenéstelen arccal érzem, mily nyomtalanul húzza magát felém a szél, s hogy a helyeken, ahol egykor mégis, mégis ottragadtam, a helyben járó ég ma már nélkülem is megindul.
Van így
Marina Cvetajeva emlékének Mint aki csak van, úgy voltam éppen —,
és szívükbe húzódtak a tárgyak.
Ettem-ittam, majd egy kicsit féltem.
A falak a szobában megálltak.
Emlék emlékre szállt. Hogy is van ez, gondoltam szüntelen, hetek óta,
hogy elhull mind egyre, ha volt, ha lesz.
(Hisz tér így az ember nyugovóra.) S csak kiesett helyéről az ablak
— álmomban hol jártam, hol és merre? —, de reggel fölcipelte a hajnalt
vissza az ötödik emeletre.
Napközben is végig észben tartom, egy ébresztőóra milyen árva.
Teszek-veszek. Megnézem az arcom.
Kezemtől kihűl a postaláda.
S: eljő a nap! Mondogatom, jól van.
Csendje nincs a lombnak semmi fákon.
Torkomban verdes a szívem szótlan —, hát kigombolom a kiskabátom.
Csak ott vagyok, hol a szelek laknak, ahol a part mindig tengerre néz.
Vállam megtartom a madaraknak, s majd eltemet a hús, a csont, a mész;
és megfagy az arcom is, ez a kő,
v visszamerül vak, fehér súlyába.
Falnak fordított, nagy tükreiből homok csordogál —, de már hiába : csak hazajutok magamhoz egyre, zsebemben fű, s még az is meglehet, hogy elhiszem végül, majd egy reggel a saját halálomra ébredek.
29
