Bárd Károly:
Emberi jogok és büntetô igazságszolgáltatás Európában
A tisztességes eljárás büntetôügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés
Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007.
318 old., 7938 Ft
B
árd Károly, a Közép-Európa Egyetem profesz- szora olyan új könyvet jelentett meg, amely megrengetheti a falakat, sôt reméljük, néhány falat le is dönt. Rést üthet a hazai büntetô igazság- szolgáltatás hagyományos provincializmusán és az em- beri jogi szemlélettôl idegenkedô, szûk látókörû jogi dogmatizmuson. Kivételesen gazdag irodalmi appa- rátussal közel kétszáz bírósági döntést elemez, melyek közül mintegy százharminc az Európai Emberi Jogi Bí- róság számunkra akkor is kötelezô döntése, ha köz- vetlenül nem Magyarországot marasztalják is el.A kötet négy fejezetben öt témával foglalkozik. Be- vezetésként bemutatja, milyen szerepe van az Európai Emberi Jogi Bíróságnak a büntetô igazságszolgáltatás rendszerének alakításában. Az elsô fejezet tárgya a tisztességes eljáráshoz való jog és a büntetôperbeli megismerés, a másodiké a pártatlan bíróhoz való jog tartalma, a harmadiké az Emberi Jogi Egyezmény és a büntetôeljárásban való bizonyítás. Az utolsó fejezet pe- dig a terhelteket megilletô speciális jog, a hallgatás jo- gának elemzését nyújtja.
A kötet szinte kötelezô olvasmány a büntetô igaz- ságszolgáltatás területén dolgozó bírák, ügyészek és ügyvédek számára, de nagyon erôsen ajánlható azoknak a nyomozóknak is, akiket állandóan frusztrálnak azok a jogi akadályok és garanciák, amelyek a tisztességes el- járás követelményébôl fakadón korlátokat szabnak a ha- tóságok számára, és arra kötelezik ôket, hogy tisztelet- ben tartsák az eljárás alá vont személyek jogait. Gya- korló jogászokat tanítva, velük beszélgetve gyakran ér- zem, hogy sokuknál az európai követelményekkel kap- csolatos alapvetô ismeretek hiányoznak, s különösen az emberi jogok garanciái nehezen követhetôk számukra.
Azokról nem is szólok, akik szinte büszkén hirdetik, hogy jogszabályokon kívül semmit sem olvasnak, de ôk ezt a tanulmányt sem fogják elolvasni. A velük találkozó ügyfelek csak abban bízhatnak, hogy a szakmán belül elôbb-utóbb megszûnik a közöny az egyénnek az ál-
lammal szembeni joga iránt. Akik viszont megteszik, hogy gondolkodva és az összefüggéseket feltárva ol- vassák Bárd Károly könyvét, bizonyosan jobban meg- értik saját feladataikat és felelôsségüket is.
A könyv azonban nem kizárólag a büntetô igazság- szolgáltatásban dolgozók szûk szakmai közvéleményé- nek szól, hanem mindenkinek, akit foglalkoztat az ál- lam és az egyén viszonya. Hiszen az egyén és az állam konfliktusa a büntetôhatalom gyakorlása, a büntetô igazságszolgáltatás mûködése során válik a legélesebbé.
Király Tibor immár negyvenöt éve − az 1956 utáni megtorlások vége felé − megjelent könyvében így írt a büntetôügyrôl: „A büntetôeljárás olyan hatalom, amely embereket törölhet ki az élôk sorából, megfoszthatja ôket szabadságuktól, vagyonuktól, becsületüktôl. A büntetôeljárás útján békeidôben is háborút lehet foly- tatni. A büntetôeljárás az emberi szenvedélyek ütközô tere. A büntetôeljárásban a bírák rosszindulata, téve- dése vagy tudatlansága tragikus következményekkel járhat. Ez a magyarázata annak, hogy büntetôeljárás le- folytatását jogi normák közé szorítják, nem bízzák a mi- kénti lefolyást kinek-kinek a kénye-kedvére. Igyekeznek olyan szabályokat felállítani, amelyek háttérbe szorítják az egyéni elfogultságot, a szenvedélyt, a rosszindulatot, a bosszút és kizárják a tévedést.”1
Az eljáró hatóságok hibáit vagy visszaéléseit a tevé- kenységük szabályozására megalkotott jogi normák küszöbölhetik ki. Ugyanakkor a büntetôeljárás szabá- lyainak kialakításakor az egyes jogi megoldások elfo- gadásában vagy elvetésében az eljárást lefolytató ha- tóságok döntô szerepet játszanak. Ezek a szervezetek
− mindenekelôtt a bíróság és az ügyészség, de bizonyos mértékig a rendôrség is − jól tudják érvényesíteni ér- dekeiket, ami nem mondható el arról az évente több százezer emberrôl, aki sértettként, tanúként vagy ép- pen terheltként vesz részt az eljárásban. Nekik nincs is saját érdekképviseletük, szempontjaikat a különféle jogvédô szervezetek jeleníthetik meg a törvények vitá- jában – jelenleg még nem túl hatékonyan.
A büntetô igazságszolgáltatásban eljáró hatóságok tevékenységének igazán hatékony korlátját azok a nem- zetközi dokumentumok jelentik, amelyek rendelkezé- seit az államok magukra nézve kötelezônek ismerik el.
A BÛNÖZÔK EMBERI JOGAI
HACK PÉTER
1IKirály Tibor:A védelem és a védô a büntetô ügyekben.Köz- gazdasági és Jogi, Bp., 1962. 121. old.
2IHalmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.):Emberi jogok.
Osiris, Bp., 2003. 139. old.
3IUo.155. old.
4IUo.156. old.
A történelmi tapasztalatokból adódóan a XX. század második felétôl erôsödött meg az a szándék, hogy nemzetközi normák szabjanak korlátot az államok büntetôhatalmának.
PROVINCIALIZMUS ÉS A BÜNTETÔ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MODELLJE
A büntetôügyekben eljáró bírák, ügyészek és rendôrök provincializmusa nem csupán az emberi jogok iránti érzékenység vagy a nyelvtudás hiányából fakad, ami pedig az idôsebb jogászgenerációra általánosságban jel- lemzô. Vannak mélyrehatóbb okai is. Az állam bünte- tôigényének érvényesítése, a büntetôhatalom gyakor- lása szinte évezredeken keresztül mindig szigorúan nemzeti ügy volt, s ebben az értelemben egyúttal pro- vinciális is. Ezen a területen alig-alig volt nemzetközi együttmûködés, nem léteztek nemzetközi normák.
Az állami büntetôhatalom az állam szuverenitásának szoros része volt és az ma is. Némileg egyszerûsítve el- mondhatjuk: az állami büntetôhatalom azt jelenti, hogy az államnak egyrészt joga van a területén elkö- vetett bûncselekmények megbüntetésére, másrészt joga van arra, hogy büntesse a saját polgárai által bár- hol elkövetett bûncselekményeket.
Az állam hagyományosan nagyon nagy szabadságot élvezett abban, hogy milyen magatartást nyilvánít bûncselekménynek, milyen büntetéseket alkalmaz, és milyen eljárás keretében dönt a büntetôjogi felelôs- ségrôl.
Ebbôl a szabadságból igen sok a mai napig megma- radt. Ez teszi lehetôvé, hogy egyes országokban olyan cselekményeket is büntessenek, amelyeket másokban nem. Talán kézenfekvô példa erre, hogy az alkoholfo- gyasztás vagy a házassági hûtlenség az iszlám orszá- gokban büntetendô, miközben a világ országainak többségében büntetôjogilag nem üldözendô cseleke- det. Az államnak az is szabadságában áll, hogy tar- tózkodjék olyan cselekmények büntetésétôl, amelyek más államokban, esetleg az államok többségében bün- tetendôk. Erre példa a kábítószerek legalizálása Hol- landiában vagy a többnejûség intézménye az iszlám ál- lamokban. Az államnak ez a fajta szabadsága az em- beriségre súlyos szenvedéseket szabadító rezsimeknek is szabad kezet adott. A Harmadik Birodalom idején elkövetett szörnyûségekben nagy része volt annak, hogy visszaéltek az állami szuverenitás részeként kezelt büntetôhatalommal. A birodalom törvényekkel tiporta el a polgárok jogait, büntetendôvé nyilvánított olyan magatartásokat, amelyek az alapvetô szabadságokkal való élést jelentettek (a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása, az egyesülési jog gyakor- lásának büntetendôvé tétele vagy a faji keveredést büntetni rendelô szabályok).
A korlátlan állami szuverenitással való visszaélés döbbentette rá a nemzetközi közösséget, hogy a nem- zetközi jog eszközeivel kell gátat szabni annak, mit te- hetnek és mit nem az államok szuverenitásuk gyakor- lása során. „Az emberi jogok tiszteletben tartásának
követelményét az ENSZ alapokmánya emelte nem- zetközi jogi alapnorma rangjára, ami azt jelenti, hogy az államoknak nem csupán belsô joghatósági jogkö- rükben, hanem nemzetközi kapcsolataikban is az em- beri jogokat tiszteletben tartva kell eljárniuk. Az alap- okmányban foglalt elvekbôl következô részletes sza- bályok kinyilvánítása és az emberi jogok nemzetközi jogi védelmének széles körû biztosítása érdekében az ENSZ Közgyûlése 1948. december 10-én elfogadta az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.”2
Az Európa Tanács (a továbbiakban: Tanács) 1949.
május 5-én aláírt alapszabálya 3. cikkében a tagálla- mok kötelezettségévé tette az emberi jogok és alapvetô szabadságok tiszteletben tartását. 1950 novemberében aláírták az Emberi jogok európai egyezményét (a to- vábbiakban: Egyezmény), amely a tagállami megerô- sítést követôen, 1953 szeptemberében lépett hatályba.3 Tekintettel arra, hogy az Egyezményt Rómában írták alá, gyakran nevezik római egyezménynek is.
Az Egyezmény az emberi jogok tiszteletben tartá- sának biztosítására hozta létre a strassburgi székhelyû Emberi Jogok Európai Bizottságát és az Emberi Jogok Európai Bíróságát (a továbbiakban: Bíróság), amelyek felhatalmazást nyertek a tagállamokkal szemben be- nyújtott egyéni panaszok vizsgálatára is.4Tekintettel arra, hogy tapasztalatom szerint nem mindenki tudja, hogy a strassburgi bíróság nem az Európai Uniónak, hanem a Tanácsnak a szerve, fontos itt megjegyez- nem, hogy a Bíróság joghatósága nem csak az unió tagjaira terjed ki. A Bíróság jogosult eljárni olyan or- szágokkal szemben is, mint Törökország, Ukrajna, Grúzia, Oroszország, amelyek az uniónak nem, de a Tanácsnak tagjai, és persze joghatósága Magyaror- szágra is kiterjedt már az unióhoz csatlakozás elôtt.
Az Egyezmény, s ennek megfelelôen a Bíróság gya- korlata alapvetôen, mint látni fogjuk, a büntetôhata- lom gyakorlása kapcsán betartandó eljárási szabá- lyokra terjed ki, arra nem, hogy az államok milyen büntetést alkalmazzanak. De erre a kérdésre is vá- laszt ad egyrészt a kínzás és a kegyetlen, embertelen bánásmód tilalmáról szóló egyezmény, másrészt az Európa Tanács alapokmánya. A Tanács nemcsak az Egyezmény elfogadásával korlátozta az államok szu- verenitását, hanem például azzal is, hogy csak olyan or- szágok lehetnek tagjai, amelyekben nincs halálos íté- let. Mivel a halálbüntetés visszaállításának lehetôsége egy-egy súlyos bûncselekmény kapcsán idôrôl idôre felmerül, világosan kell látni, hogy ha Magyarország- nak lenne is olyan kormánya, amely kétharmados többséggel, alkotmányt módosítva – ezáltal mintegy
„felülírva” az Alkotmánybíróságnak a halálbüntetést eltörlô rendelkezését – vissza akarná állítani a halál- büntetést, Magyarországot kizárhatnák az Európa Ta- nácsból, egyúttal megszüntetve a Bíróság joghatóságát is magyar ügyekben.
Az állam szuverenitását korlátozó nemzetközi egyez- ményeknek egész rendszere épült ki. Más szóval bi- zonyos kérdésekben az állam nem teheti azt, amit akar, keze még olyan kérdésekben is meg van kötve,
ahol a tömegakarat esetleg a nemzetközi normákkal el- lentétes döntéseket várna el. Ezek a korlátozások azon- ban fájdalmas történelmi tapasztalatokon nyugsza- nak, hiányuk sokkal fenyegetôbb helyzetet teremtene a világ országaiban, mint amennyi lemondással elfo- gadásuk jár.
Ezért bármilyen indokoltak is az indulatok egy-egy szörnyû bûncselekmény nyilvánosságra kerülésekor, a bûncselekmények elkövetôit azokban az országokban, amelyek a civilizált világhoz akarnak tartozni, csak bi- zonyos követelményeknek megfelelô eljárásban lehet felelôsségre vonni, és csak a követelményeknek meg- felelô büntetéssel lehet sújtani.
EMBERI JOGOK ÉS BÜNTETÔPER – A TISZTESSÉGES ELJÁRÁSHOZ VALÓ JOG
A büntetôhatalom gyakorlásának legfontosabb kor- látját az emberi jogok normái jelentik. Az Egyezmény, amelyet a magyar jogban az 1993. évi XXXI. törvény hirdetett ki, három pontjában is érinti a büntetôhata- lom kérdéseit. Az 5. cikk a személyi szabadság bizto- sítékait, a 7. cikk a büntetô jogszabály visszaható ere- jének tilalmát deklarálja.5
A 6. cikk kimondja: „1. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerû idôn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetôleg az el- lene felhozott vádak megalapozottságát illetôen.”
Bárd felhívja a figyelmet, hogy „az Egyezmény 6. cik- kében – akárcsak a magyar Alkotmány 57. §-ában – írt tisztességes eljárás, amit a polgári jogviták és a büntetô vád megalapozottságának eldöntése során kell biztosí- tani, többet kíván: a 6. cikk 2. és 3. bekezdése alapján többletgaranciák illetik meg a büntetôeljárás alá vont személyeket. A »minôsített eljárást«, a vádlottakat meg- illetô többletjogokat az indokolja, hogy a büntetôper nem egyszerûen egyes jogok korlátozását eredményez- heti; a büntetô ítélettel az állam a bûntettesnek a sza- badságra vonatkozó érdekeit teljességgel alárendeli a közösség biztonsággal kapcsolatos érdekeinek. A bün- tetô ítélet tehát a legdurvább beavatkozás az egyén szabadságszférájába. Ezért szokás azt állítani, hogy a büntetôügy terheltjével való bánásmód jelzi leginkább az emberi jogok általános állapotát egy társadalomban, mivel a büntetôperben a kollektív és egyéni érdekek közvetlenül ütköznek. A tisztességes eljárás körébe tar- tozó büntetôeljárási jogosítványok – akárcsak a szemé- lyi szabadsághoz való jog processzuális garanciái – »vé- delmi« vagy »hárító« jogok: akkor lépnek mûködésbe, amikor az államhatalom az egyén szabadságszférájába már behatolt. Funkciójuk, hogy véget vessenek a jog- szerûtlen vagy indokolatlan korlátozásnak, és elejét ve- gyék annak, hogy a büntetô ítélettel az állam törvény- sértôen vagy indokolatlanul jóvátehetetlen módon fosz- sza meg az egyént szabadságától.” (46. old.)
A „tisztességes” (fair) eljárás követelménye, azt hi- szem, a fentiekbôl világos. A bevezetése mégsem volt
teljesen problémamentes a magyar igazságszolgálta- tásban. A bírósági reform 1997-es vitái során volt olyan vezetô bíró, aki azzal érvelt, hogy valami más névvel kellene illetni ezt az elvet, mivel bevezetése mintegy azt sugallja, hogy van „nem tisztességes” el- járás is. (Érdekes, hogy nemrégiben egy új bírói egye- sület megalakulásakor szinte ugyanezek az érvek hang- zottak el. A kritikusok a leghevesebben az ellen tilta- koztak, hogy az egyesület eredetileg elképzelt neve
„Tisztességes Bírósági Igazgatásért Közhasznú Egye- sület (TIBIKE)” lett volna, ami az ellenzôk szerint azt sugallta, van nem tisztességes bírósági igazgatás is.)
Az elv elnevezésével kapcsolatos aggályoknál mé- lyebb gondokat okozott, s talán okoz még ma is, hogy a normatív definíciókhoz szokott magyar jogalkalma- zók (bírák, ügyészek, rendôrök) azt szokták meg, hogy a kontinentális jogban, így a magyar jogban is egy-egy jogi fogalmat a jogalkotó pontosan definiál. Ezért élt az az elvárás, hogy valamilyen formában a jogalkotó határozza meg minél pontosabban a „tisztességes” el- járás fogalmi elemeit. Ezzel szemben, mint arra Király Tibor felhívja a figyelmet „az egyezmény nem vállal- kozik arra, hogy az egyes fogalmakat, jogintézménye- ket magyarázza; a »tisztességes« (fair) eljárás fogalmát és kritériumait természetesen szintén nem tartalmazza, illetve nem határozza meg”.6Így a tisztességes eljárás kritériumai astrassburgibíróság esetjogából derülnek ki, oly módon, hogy a Bíróság a hozzá intézett egyedi panaszok elbírálása során esetrôl esetre mondja ki, hogy álláspontja szerint mi a tisztességes eljárás köve- telménye, illetve hogy az államok jogalkalmazó szervei milyen módon sértik meg ezt a követelményt.
A magyar jogi gondolkodás és a Bíróság jogfelfogá- sának eltérését jól jelzi az egyik legnagyobb értetlen- séggel fogadott ítélet a Dallos kontra Magyarország ügy.7Az ügyben a kérelmezôt, Dallos Zoltánt a Keszt- helyi Városi Bíróság 1993. június 30-án jelentôs ér- tékre elkövetett sikkasztás bûntette miatt ítélte el egy év négy hónap börtönbüntetésre és pénzbüntetésre. A büntetô törvénykönyv szerint sikkasztást követ el, „aki a rábízott idegen dolgot eltulajdonítja, vagy azzal sa- játjaként rendelkezik”.8Az ítéletet az ügyészség tudo- másul vette, a vádlott azonban fellebbezett, és a fel- mentését kérte azon az alapon, hogy a megállapított tényállás téves volt. 1993. november 12-én a Zala Megyei Bíróság helyben hagyta a kérelmezô bûnössé- gének megállapítását és a kiszabott büntetést, de je- lentôs értékre elkövetett csalás bûntettére változtatta a bûncselekmény minôsítését.
A büntetô törvénykönyv szerint csalást követ el,
„aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz”.9Az, hogy a másodfokú bíróság a cselekmény jogi minôsítését meg-
5IKirály Tibor:Büntetô eljárás.Osiris, Bp., 2003. 132. old.
6IUo.133. old.
7IDallos kontra Magyarország, elfogadva 1999. szeptember 8-án, 29082/95. sz. kérelem.
8IBüntetô törvénykönyv 317. § (1) 9IUo.318. § (1)
változtathatja, általános gyakorlat volt a Bíróság 1999- ben meghozott döntéséig, és a magyar bírák ebben semmifajta problémát nem láttak. A Bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy a kérelmezô terhére rótt cselek- ményt sikkasztás helyett csalásnak minôsítették, ez pedig „meggátolta ôt abban, hogy megfelelôen gya- korolja a védelemhez fûzôdô jogát, s emiatt az ellene lefolytatott büntetôeljárás nem felelt meg a tisztessé- ges eljárás követelményeinek”.
Ennek következtében a hagyományosan nem „eset- jogi” bíráskodást folytató kontinentális bíróságoknak is meg kell tanulniuk a strassburgi esetjogot alkal- mazni. (Ez kevesebb gondot okoz az angolszász jogi tradíciókat követô országokban, ahol a bíráskodás alapját hagyományosan a magasabb szintû bíróságok esetjoga jelenti, tehát egy bírónak ebben a rendszerben nem az az elsôdleges feladata, hogy a megállapított té- nyeket egybevesse a törvényi rendelkezésekkel, a ha- tályos jogszabályokkal, hanem hogy a tényálláshoz megtalálja a helyesen hivatkozható precedenseket.) Könnyû belátni, hogy a kontinentális bíróságokon el- járó bírák nem ezt tanulták, nem erre vannak szocia- lizálva, így az átállás nem kis zavarokat okoz. Külön- ben mi mással volna magyarázható, hogy például a nemrég tizenegy évi eljárás után még csak az elsôfokú döntésig eljutó, úgynevezett Energol-ügyben (melyet annak idején az olajbûnözésben részt vevô maffia- ügyként emlegettek) ésszerû és kellôen megfontolt döntésnek látszott annak a bírónak a 2005-ös elôlép- tetése, aki az ügyet már nagyrészt letárgyalta. Az elôléptetés miatt a tárgyalást elölrôl kellett kezdeni, a vádlottakat és a tanúkat újból ki kellett hallgatni, és az eljárás idôtartama két évvel megnyúlt. (Nehéz meg- magyarázni, az elôléptetés miért nem várhatott néhány hónapig, amíg a bíró befejezi az ügy tárgyalását.) Ha valaki ebben az ügyben a Bírósághoz fordulna, bizo- nyosan sikerre számíthatna.
Aki a tisztességes eljárás kritériumait nem saját sze- mélyes kutatások alapján akarja feltárni, annak külön érdemes elolvasnia Bárd Károly könyvét.
Hangsúlyozni kell, hogy a strassburgi bíróság nem
„ténybíróság”, feladata tehát nem az indítványozó szerint ténybelileg helytelen ítéletek orvoslása. Csak a helytelen eljárások kiszûrésére vállalkozik, vagyis csak eljárási hibák miatt lehet hozzá fordulni, és ilyen ese- tekben is csak akkor, ha a kérelmezô már valamennyi hazai jogorvoslati fórumot kimerítette.
Bárd nem elemzi részletesen, de azért érdemes el- gondolkodni a nyilvánosság kritériumain is. Különö- sen annak fényében, hogy az utóbbi idôben néhány esetben furcsa vita alakult ki bírák és újságírók között arról, mit tehetnek meg a tárgyalóteremben a sajtó munkatársai. Volt eset, amikor a bíró megtiltotta az új- ságíróknak, hogy jegyzeteljenek a tárgyaláson, máskor a munkájukat végzô operatôröket küldte ki az egyéb- ként nyilvános tárgyalásról.
Nyilvánvaló, hogy amikor a felvilágosodás korában a nyilvánosság elve az addig alkalmazott, úgynevezett nyomozó elvû (inkvizitórius) eljárások titkosságra és
zártságra épülô rendszerével kapcsolatos kritikák ered- ményeként intézményesült, még nem gondolhatott senki az úgynevezett „médianyilvánosságra”. Ugyan- akkor az is nyilvánvaló, hogy azóta több mint két év- század telt el, tehát kérdés, hogyan értsük a nyilvá- nosságot a mai kor viszonyai között. A válaszhoz a nyil- vánosság alapfunkciójából kell kiindulni. A nyilvá- nosság biztosítékot jelent például a tisztességes eljárás érvényesüléséhez. A nyilvánosság kontrollálja az egyéb- ként független bírót, aki nem tehet meg bármit, amit akar, neki is be kell tartania a szabályokat. A nyilvá- nosság kontrollja védheti meg a feleket a bírói ön- kénytôl vagy a közönséges csalásoktól.
Szerepe van ugyanakkor a nyilvánosságnak abban is, hogy a büntetôügy keretében megvalósuljon „a bün- tetés célja, […] mind az elkövetô, mind mások vissza- tartása a bûnös cselekedetektôl”. A nyilvánosság mai intézményeinek tudatos használata nélkül hogyan re- mélheti a bíró, hogy a közvélemény megérti ítéletét?
Hogyan remélheti, hogy a jogerôs ítélet a jogbizton- ságot szolgáló módon megnyugvást teremt az érintet- tek és az ügyrôl tudomással bírók körében? És hogyan bízhatnánk az ítélet visszatartó hatásában, ha a nyil- vánosság nem mûködik?
Ezen a területen a magyar igazságszolgáltatásnak komoly adósságai vannak. Az amerikai bûnügyi filmek sokasága miatt a magyar polgárok szinte már jobban ismerik az amerikai büntetô igazságszolgáltatást, mint a magyart. Néhány dolgon biztosan el kell gondol- kodni.
Az egyik, csak közvetve a nyilvánossághoz kapcso- lódó kérdés: tartható-e az a gyakorlat, hogy a magyar bíróságokon nem készül szó szerinti jegyzôkönyv? A fe- lek kérhetik ugyan, hogy nyilatkozatukat vagy a tanú vallomásának egyes részeit szó szerint jegyzôkönyvez- zék, de mi van akkor, ha a nyilatkozat megfogalmazá- sának mikéntje csak utólag válik fontossá? Az ameri- kai rendszerben ilyenkor a jegyzôkönyvvezetô felol- vassa, hogyan hangzott szó szerint a nyilatkozat; ná- lunk viszont ez többnyire rekonstruálhatatlan. Ez kü- lönösen a hónapokon vagy éveken át elhúzódó eljárá- sokban teszi kétségessé a tárgyaláson tett nyilatkoza- tok hitelét. (Nem véletlen, hogy a közvetlenség elve egyre komolyabban erodálódik, és a bírák elôszeretet- tel támaszkodnak a nyomozási jegyzôkönyvekben sze- replô nyilatkozatokra, mondván, azt a tanú vagy a terhelt elolvasta, aláírta, tartalmával kapcsolatban nem lehet vita.)
A nyilvánosságot érintô második kérdés a tárgya- lásról készített tudósítás ügye. Ebben a vonatkozásban a nyilvános tárgyaláson elhangzottakkal kapcsolatban megengedhetetlen bármilyen önkényes korlátozás (pl.
az újságírók jelenlétének vagy jegyzetelésének korlá- tozása).
A harmadik a tárgyaláson készítendô kép- vagy hangfelvétel kérdése. Az angolszász gyakorlatban egyes államok joga tiltja a kép- vagy hangfelvétel készítését (ebbôl élnek a tárgyalótermi rajzolók), más államok- ban viszont a bírósági tárgyalótermekben elhelyezett
kamerák felvételeit a helyi kábeltévék élôben sugároz- zák. Van, ahol a bíró belátására bízzák, engedi-e, hogy felvételek készüljenek. (Ez a helyzet Kaliforniában, ahol például Michael Jackson ügyében a bíró nem en- gedte sem a fotózást, sem a filmezést a tárgyalóte- remben, ezzel szemben a kilencvenes évek elején O. J.
Simpson ügyét élôben közvetítették a tévécsatornák.) Mindegyik megoldás mellett és ellen szólnak érvek, a legtöbb érv azonban az önkényre és önkényeskedésre lehetôséget teremtô rendezetlenség ellen szól.
A negyedik kérdés, amely szintén a nyilvánosság el- véhez kapcsolódik, az ítéletek indoklásának ügye. Ná- lunk gyakran kerül szóba az, hogy a jelenleg hatályos törvények szerint a bírák nem nyilatkozhatnak a saj- tónak, ezért nem tudják megvédeni magukat, amikor úgymond „méltatlan kritikák” érik ôket vagy ítéle- teiket. A kérdés újraszabályozásának lehetôsége adott, a törvény lehetôvé teheti a bíráknak, hogy a nyilvá- nosság elôtt nyilatkozzanak. A problémák egy részét azonban ez sem oldaná meg. Nagyon sok félreértés ugyanis abból a bírói felfogásból következik, hogy az ítélet indoklása alapvetôen a felsôbb bíróságnak szól, vagyis úgy kell megfogalmazni, hogy esetleges jogor- voslat elôterjesztése után a jogorvoslati ügyben eljáró – általában három hivatásos bíróból álló – tanácsot meggyôzze. Ezért a magyar gyakorlatban a bírák je- lentôs része nem sokat tesz annak érdekében, hogy akár a vádlott, akár a sértett, akár a nyilvánosság je- len lévô képviselôi megértsék az ítélet indokait. Sok vi- tának lehetne elejét venni, ha a bírákat nemcsak a szakszerû, de a közérthetô indoklásra is megtanítanák.
(Az angolszász eljárásban ez kisebb problémát okoz, mivel ott bíró csak az lehet, aki elôtte hosszabb ügyvédi gyakorlatra tett szert, és ügyvédként azt is megtanulta, hogyan magyarázzon el bonyolult jogi kérdéseket többnyire nem jogvégzett ügyfeleinek. Ná- lunk azonban, ahol a bírák döntô többsége az egye- temrôl kikerülve rögtön bírósági fogalmazó lesz, majd a bírósági titkári évek után, akár már négy évvel az egyetem elvégzését követôen – tehát legkorábban 27 éves korában –, bírói kinevezést kap, hamar megta- nulják a „bennfentes” szakmai zsargont. Ezen a te- rületen lenne mit tenni.)
Végül az ötödik kérdés, amely közvetve a nyilvá- nosság elvéhez kapcsolódik, az egész igazságszolgálta- tás nyilvánossága és átláthatósága. Ebben a kérdésben a 2007-es esztendô fordulattal kecsegtetett, mivel tör- vény írta elô a bíróságok számára az ítéletek egy ré- szének közzétételét – anonimizált formában. Akik re- ménykedtek, csalódtak, mert az ítéletek ott vannak ugyan az interneten (tehát formailag a törvényi elôírás teljesült), de valójában kezelhetetlen formá- ban. A megoldás nemhogy nem felhasználóbarát, de szinte kifejezetten úgy épül fel, hogy a kívülálló a le- hetô legkevesebbet tudhassa meg a bíróságok munká- járól. Mivel a bíróságok többsége – tisztelet a kivétel- nek – általában még a tudományos kutatóknak sem hajlandó adatot szolgáltatni, az átláthatóság követel- ményének teljesítése jócskán várat magára.
A JOGALKALMAZÓI KAR ÉS A BÍRÓSÁG
Az emberi jogok követelményei nem csak a tisztessé- ges eljárás és a nyilvánosság elve kapcsán nehezen emészthetô falatok a nemzeti bíróságok és jogalkal- mazó szervek számára.
Bárd Károly rámutat: „a Bíróságnak a 6. cikk meg- sértését megállapító ítéletei hatására számos tagállam kénytelen volt eljárási törvényén és törvénykezési rend- szerén jelentôsen változtatni. E módosításokat a jogal- kalmazói kar tagjai számos esetben fájdalommal élték meg: a változtatások esetenként »csak« azzal jártak, hogy korábbi rutinszerûen követett eljárásaik, munka- módszereik érvényüket vesztették, máskor viszont a módosítások korábban kivívott és megingathatatlannak tûnt hatalmi pozícióikat rendítették meg, és súlyos se- bet ejtettek azon a képen, amelyet önmagukról alakí- tottak ki. Így a vizsgálóbírói rendszert ismerô orszá- gokban a bírói kar nyilván nehezen fogadta el, hogy a
»tisztesség látszata« nevében a Bíróság pártatlanságát esetenként megkérdôjelezte és a nemzeti törvényhozást arra indította, hogy a vizsgálóbírák kompetenciáját szûkítse. Hasonló frusztrációval élhette meg számos országban az ügyészi kar, hogy a Strasbourgban szüle- tett döntések hatására korábbi jogosítványai egy részét kénytelen volt a bíráknak átengedni, vagy hogy a »fegy- verek egyenlôségére« hivatkozva azokat az eljárási jogait, amelyek ôt a védelem alanyai fölé emelték, a törvény- hozás a Bíróság ítéletébôl okulva felszámolta.” (71.
old.)
Ezeknek a konfliktusoknak a nemzeti jogalkotásra gyakorolt jótékony hatását nem lehet eléggé értékelni.
Az igazságszolgáltatás szereplôinek érdekérvényesítô ereje ugyanis szinte valamennyi tagországban – így Magyarországon is – meglehetôsen nagy. A politiku- sokból álló törvényhozás a nagyobb botrányokat le- számítva nem mer hozzányúlni az igazságszolgálta- tási hivatásrendek privilégiumaihoz. Nem véletlen, hogy ezek a hivatásrendek – bár néha egymás rovására igyekeznek javítani pozíciójukat – alapvetôen érdek- közösséget alkotnak. Véleményem szerint az 1997-es igazságszolgáltatási reform során létrehozott igazgatási modellt (amelyben az igazságszolgáltatás igazgatási feladatait egy tizenöt tagú testület – az Országos Igaz- ságszolgáltatási Tanács – látja el: tíz tagja bíró, tagjai még a mindenkori igazságügy-miniszter, a legfôbb ügyész, az Országos Ügyvédi Kamara elnöke, valamint két országgyûlési képviselô) azért is éri jogos kritika, mert az úgynevezett „külsôs”, tehát nem bíró tagok lát- hatóan konfliktuskerülô magatartást tanúsítanak. A testületen belüli „külsô kontroll” gyakorlatilag nem mûködik.
10IGuiseppe Di Federico: Independence and Accountability of the Judiciary in Italy: The Experience of a Former Transitional Country in a Comparative Perspective. In: András Sajó (ed.):Ju- dicial Integrity.Martinus Nijhoff Publishers, Leiden–Boston, 2004.
183. old.
11IUo.197. old.
Nem lenne helyes, ha a jelenlegi helyzet fenntartásá- ban érdekeltek illúziókat kergetnének. Mind az igaz- ságszolgáltatás igazgatási modelljében, mind a büntetô igazságszolgáltatás rendszerében számos idôzített bomba ketyeg. Néhány már fel is robbant, amint azt az Energol-ügy s még nagyobb súllyal a móri ügy fi- askója megmutatta. Az évszázad bûnügyének kikiáltott móri bankrablás esetében a bíróság olyan személyeket ítélt el – részben jogerôsen – a móri emberölésekért, akik nem is jártak a helyszínen. A baklövést bagatelli- záló, csak a pillanatnyi túlélésre berendezkedô gya- korlat mind az ügyészség, mind a bíróság esetében azt a kockázatot hordozza, hogy újabb és újabb konflik- tusok, fiaskók kerülnek felszínre, és az elégedetlenség, a bizalomvesztés miatt a helyzet kezelhetetlenné válik.
FÜGGETLEN ÉS PÁRTATLAN BÍRÁSKODÁS
A konfliktusok egy része a bírói függetlenség körüli vi- tákból nô ki. Ez a vita világszerte folyik, hiszen a bírói hatalom folyamatos növekedésével egyre erôteljesebben fogalmazódik meg az a kérdés, hogyan valósul meg a bírói döntések számonkérhetôsége, hogyan egyeztet- hetô össze a függetlenség liberális követelménye a szá- monkérhetôség demokratikus követelményével.
Bárd a bírói függetlenség kérdésével nem foglalko- zik részletesen, mivel nem a büntetôeljárás, hanem az alkotmányjog kérdésének tekinti. Mindazonáltal meg- állapítja: „A függetlenség végsô soron a bírói eljárás tárgyszerûségét és pártatlanságát hivatott szolgálni.
Az eljárás akkor pártatlan, ha a bíró kizárólag a tör- vénynek alávetve, csak az ügyre tartozó körülménye- ket mérlegelve, minden külsô befolyástól mentesen, részrehajlás nélkül ítélkezik. Ezt az irodalomban szok- ták döntéshozatali vagy funkcionális függetlenségnek is nevezni. A függetlenség egyéb aspektusai – a bírói függetlenség személyes garanciái (az elmozdíthatat- lanság, a mentelmi jog, a fegyelmi felelôsségre vonás sajátos rendje) a bírósági szervezet függetlenségének biztosítékai (a hatalmi ágak megosztása, az összefér- hetetlenségi szabályok, a bíróságok pénzügyi autonó- miája), továbbá azok a szabályok, amelyeket a pártat- lanság elemeiként is szokás tárgyalni (kizárási szabá- lyok, a folyamatban lévô ügyek kommentálásának vagy parlamenti megvitatásának tilalma egyes államokban), valamint a bírósági szervezeten belül a bírói döntés au- tonómiáját garantáló rendelkezések (az alsóbíróságok kapcsolata, kommunikációja a felsôbíróságokkal, a bí- rósági vezetôk jogkörének szabályozása) – mind-mind a döntéshozatali vagy funkcionális függetlenséget hi- vatott biztosítani.” (106. old.)
Ugyanakkor hozzáfûzi: „Amikor az Alkotmány vagy az Egyezmény a független és pártatlan bíróság eljárá- sához való jogot deklarálja, akkor nem a bíráknak ad jogot arra, hogy jó munkakörülmények között dol- gozzanak, és tisztességesen megfizessék ôket. Nem is a hatalmi ágak elválásának »jogát« biztosítja, hanem a jogkeresôknek, a polgári perekben a feleknek, illetve a bûncselekménnyel vádoltaknak ad jogot arra, hogy
ügyüket tárgyszerûen, minden illetéktelen befolyástól mentesen, részrehajlás nélkül bírálják el.” (Uo.)
A függetlenség és a számonkérhetôség egyensúlyá- ról Magyarországon talán csak most kezdôdnek el a vi- ták. Ugyanakkor a demokráciákba történô átmenet ke- let-európai és dél-amerikai tapasztalatai is azt jelzik, hogy a diktatúráknak a függetlenséget semmibe vevô gyakorlatából kiinduló, függetlenségteremtô szándékok ellentmondásos következményekhez vezethetnek. Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet Di Federico, amikor le- szögezi: „Az olasz példa mutatja, milyen következ- ménnyel jár, ha a bírói függetlenséget a végsôkig fo- kozzák más fontos értékek (mint például a számon- kérhetôség és a szakmai hozzáértés biztosítékai) rová- sára. Olaszország példája különösen alátámasztja, hogy amikor túlhangsúlyozzák, akkor éppen azok az elôírá- sok, amelyek a bírói függetlenséget hivatottak biztosí- tani, paradox módon önmaguk ellen fordulnak, vagyis károssá válnak a bírói függetlenség számára.”10 A szerzô például ezzel magyarázza, hogy az EU tagálla- mai közül messze a leggyakrabban Olaszországot ma- rasztalta el az Emberi Jogok Európai Bírósága az eljá- rások elhúzódása miatt. A kilencvenes években Di Federico szerint a polgári perekben a tíz éven túl el- húzódó eljárás inkább szabály volt, semmint kivétel.
Hasonló volt a helyzet a büntetôügyekben is: 1998-ban az elévülés miatt befejezôdött büntetôeljárások száma meghaladta a százharmincezret.11
Bárd könyve nem a magyar jogi közéletet idôrôl idôre felkavaró vitákról szól. Nem tér ki olyan kérdé- sekre, amelyek csak a könyve megírása idején érthetô összefüggéseket rejtenek, így az késôbb is hû tükre lesz annak, ahogyan a Bíróság joggyakorlata 2007-ig ki- alakult. Akkor még nem vetôdött fel komolyan a kér- dés, mit lehetne kezdeni azokkal a gyermekkorú elkö- vetôkkel, akik a hatályos szabályok szerint nem bün- tethetôk, de az általuk elkövetett súlyos – néha élet el- leni – bûncselekmények valamilyen állami válaszlépést sürgetnek. Bárd Károly írása – a konkrét kérdések is- merete nélkül – már szól arról, mik lehetnek a keretei a fiatalkorúság meghatározásának és a gyermekek bün- tetôperben való felelôsségre vonásának (86. skk. old.).
Ugyancsak értékes támpontokat kapunk a büntetô- perbeli bizonyítás és az Egyezmény kapcsolatáról, amely egyúttal a hibás vagy téves ítéleteket is érinti.
Bárd Károly könyvének olvasója nyelvi nehézségek nélkül kap kézhez egy olyan alapos és rendkívül szín- vonalas elemzést, amely inkább a német és az angol- szász jogirodalomra jellemzô. A könyv a mogorva és néha lerobbant bírósági folyosókról úgy repíti ki az esz- mék és elvek világába, hogy egyúttal határozottan ra- gaszkodik a realitásokhoz: az alkalmazható, sôt köte- lezôen alkalmazandó elvek világáról ír, ami a magyar igazságszolgáltatásban remélhetôleg a közeli jövôt je- lenti.
A nem jogászok számára a könyv a XXI. századi eu- rópai jogi gondolkodás igazi gyöngyszeme. Megéri a ráfordított idôt és fáradságot.J
