A M Á S O D I K V E R S E S K Ö N Y V
SIMÁI MIHÁLY: LÁTÁS ÉS LÁTOMÁS Első kötetében — A virradat vitorlái-
ban — m é g bőséges szavú költő. Ü g y gondolja, s ez nagyon természetes in- d u l ó poétánál, hogy a költői szó m a g a a megváltás, s e megváltói képességnek ő boldog birtokosa: „Azt akarom, hogy
kék tekintetem / betoppanjon mindenki otthonába, / hogy jókedvem vörös cso- korként / szorítsa kezébe a váza, / hogy a küszöbök meg a huzatos ház / s a mély házmesterek rámismerjenek,..." Ez a z i f j ú költő még azt hiszi, abban, amá a versírás, v a l a m i küldetés foglaltatik; a költő a nép előtt jár, példa. A vátesz- tudat egy demokratizált változata mű- k ö d i k eszméletében; a költészetről, a a költői hivatásról olyas naiv hitet éltet m a g á b a n , amilyen t u l a j d o n k é p p csak igen keveseknek, nagyon rövid időre adatott meg az irodalomtörténet tanul- sága szerint is. Mégis rokonszenves ez a költői magatartás, mert a jellemzett szi- tuációt az i f j ú poéta halálosan k o m o l y a n gondolja, éli. A közéletiség m é g roman- tizált változata, sok j ó szándék és m é g t ö b b szöveg. E sok szöveg i n k á b b poé- tikai gyakorlatnak, technikai önképzés- nek j ó i n k á b b ugyan, m i n t lírának, de jelen van azért a költői is. L e g i n k á b b az biztat a bőszavúságban, hogy S i m á i m i n d e n , számára rokonszenves, költői hangot és technikát el tud tanulni. Fej- lett formaérzék, szembetűnő képfantázia, biztos ritmuskezelés ígéri, hogy ebben a zsenge kötetben költő nyiladozik. For- m a i és r i t m i k a i változatosság jellemzi az első könyvet, a másodikat, s erről szóla- n á n k ez a l k a l o m m a l , épp ellenkezőleg, a z egyneműség, a z egyszerűsödés. A szűkszavúság is.
A korszerűség igényéből i n d u l n é k ki.
E z a fogalom természetesen eléggé meg- határozatlan t a r t a l m ú kiindulásunkban.
M i n t h o g y eléggé nehéz m a g á t a kort, a jelent, m a g u n k a t , m i n d n y á j u n k a t defini- álni. Mégis, h a a korszerűségről beszé- l ü n k , erről a nehéz meghatározatlanság- ról kell szólanunk. Van-e a költőnek va- lamely látomása erről a komplexusról?
— s minthogy m a g u n k is b í r u n k — leg- a l á b b absztrakcióképp — némely k-én- zetrendszert, szembesülhetünk S i m á i köl- tői anyagával, tartalmiságával, formasá- gával, s így megközelítiük a korszerűsé- get is, m i n t S i m á i l í r á j á n a k mértékét.
Te*méczetesen, a korszerűséget, m i n t költői állapotot a k a r j u k meghatározni.
Itt várok átkelésre ez átmeneti korban,"
— írja S i m á i kötetének címadó versében.
E z a kijelentés ö n m a g á b a n közhely, és vannak S i m á i l í r á j á n a k m á s ilyen köz- helyei is. Ezek u g y a n n e m h a t n a k m e g bennünket, n o h a t u d j u k , m i n d e n igazi közhely aranyigazság. De m i t jelentse-
nek ezek az igazságok a költészet szem- pontjából? A z átmenetiség éppen? A személyiség nehezen m e g h a t á r o z h a t ó voltát jelenti, a hős — lírai hős — sajá- tos minőségét ígéri.
M i történik a lírai hőssel az á t m e n e t i korban? — a z átmeneti kor költészeté- ben? E l t ű n ő b e n és feltűnőben v a n . El- tűnőben p é l d á u l a tárgyias l í r á b a n , s a z ilyesféle költészet k o r u n k b a n vitálisabb, m i n t g y a n í t a n á n k , feltűnőben a látomá-
sos l í r á b a n , a m e l y r e nézve a l í r a i hős oly nehezen határozható meg. S i m á i könyvének címe: Látás és látomás. Ta- l á n n e m tévedek, h a úgy vélem, a k ö l t ő a látásban a tárgyiasságra céloz, a h o g y a n nyilvánvaló, hogy m i r e a „ l á t o m á s " szó- val.
A világkép, a m e l y n e k jelenléte, ki- m o n d a t l a n u l is bizonyos e v i d e n c i á j a oly szilárd téridős struktúrát biztosít a klasszikus vagy n é p i költészetnek, bá- mulatos plaszticitást a lírai hősnek, bi- zonytalanságával vagy h i á n y á v a l forron- gó és bizonytalan állapotban t a r t j a a verset, struktúrális rendjét felbontja, s a z egyes vers gyakran kényszerül arra, hogy n e legyen egész, csak az ERÓSZ egy mozzanata. N e m r i t k á n tapasztalhatni a modern l í r á b a n , hogy egyetlen vers, ön- m a g á b a n , társai u t á n kiált, s értelmét és értékét csak m á s versekkel v a l ó össze- függésben m u t a t j a meg. A költészet egé- sze hordozza a z ő értelmének kulcsát, m e r t a v i l á g k é p n e m k í v ü l v a n a ver- sen, h a n e m belül, az adott k ö l t ő egész l í r á j á b a n . A z értékek rendjének átala- k u l á s a , s ez az átmenet eayik szellemi jellemzője, a költőt a költészet alaojai- n a k és h a t á r a i n a k k u t a t á s á r a „kárhoz- t a t j a " . A r r a törekszik a lírikus, hogy m i n d e n esyes versében a z elemi reláció- ikat szólaltassa meg, a h o l m é g , vagy m á r evidens: költészet lehetséges. S a m i végül ugyanaz: a személyiség e l e m i s t r u k t ú r á j á r a r e d u k á l ó d i k a líra, m e r t
a k ö l t ő t u d j a , hogy s e m m i n e m bizony- t a l a n a b b , m i n t a z ő szeméi viségének apriori adottsága. H a k o r u n k lírikusa túl- ságosan magabiztos a lírai hős tekinte- tében, vagy anakronisztikus n é m i k é p p , vagy pedig — a m i még rosszabb: epigon és retorikus. Mindezzel a z o n b a n nem azt a k a r j u k állítani, hogy nincsen biztos arcélű l í r a i hős. Ellenkezőleg. V a n , de csak a k k o r igazi, h a ö n m a g á t , m i n t tár-
236"
gyi dialektikát fejti ki. H a példázza a m a r x i igazságot: a z ember a gyakorlat- b a n m a g á t teremti, a világot alakítva ö n m a g a felismerését is kialakítja.
S i m á i n á l — első könyvéhez képest — megtörtént az a földcsuszamlás, a m i t el- sősorban ott érhettünk tetten, hogy a ma- gabiztos lírai hős eltűnt költészetéből, s helyette megjelent a nehezen definiálható személyiség, egy olyan struktúra, ame- lyik a versben szeretne objektiválódni.
A vers itt egzisztenciális tevékenység, ö n a l a k í t á s . A z ilyen lírát kreatívnak is
¡szokták m o n d a n i . V a l a m i hasonló figyel- hető meg egyébként a S i m á i n á l idősebb, jóval korábban i n d u l t lírikusnál, Takács .Imrénél. A m a g y a r költészetből talán hi-
á n y z i k is a z ilyen hang. Intellektuális ez, közvetettség, absztraktság jellemzi.
E z a líra elhagyja a spontán költőiséget ígérő t á j a k a t , m i n t ahol például a nép- dal-hang virágzik, s kietlen tereken jár- v á n , m e g p r ó b á l j a a költőit megteremte- ni. S i m á i egy életforma és szemlélet vesztése u t á n a város, a kővilág honosa- k é n t í r j a ú j verseit, a gondolatot átérez- ve; s ezek a költemények most a k k o r ígéretesek, ha intellektuálisak, s akkor kedvetlenítenek, h a úgy érezvén, n e m megy a z ének, erőlteti és szerepbe kí- vánkozik. .
H a azt állítottuk imént, hogy a túlzot- tan magabiztos lírai hős epigonságra és retorizmusra kárhoztatott korunkban, ez- zel csak a n n y i t k í v á n t u n k jelezni, a kor- szerű lírai személyiség p r o b l e m a t i k á j a m a j d n e m lehetetlenné teszi a természe- tes naivságot és a hiteles szónokiasságot.
És h a m i itt most r á m u t a t u n k S i m á i epigonkodásaira és retorizmusára, evvel m á r b í r á l j u k őt, hogy rámutathassunk azokra a mozzanatokra, amelyek e köl- tészet lehetőségét és jövőjét ígérik.
S i m á i n á l n é h a ráismerünk Kassák hangjára. A r r a a z érett dikcióra, a m e l y oly szépen jellemzi A tölgyfa leveleit. S ezen azért csodálkozunk, mert a m i t Si- m á i akar, a z t á v o l áll Kassáktól. M i sem indokolja a t u l a j d o n k é p p csak r i t m u s i és versmondati vonzalmat. Egyik darab- jában édesanyja ü l egy konyhaszéken,
l á b á t áztatja lavór vízben a kedves asz- szony.
„Egészen kicsi ez a láb, amely valaha lángoltatta csárdásokat..."
S i n k a István- a n y j a is balladát táncolt, emlékezünk, de S i m á i remek lelemény- nyel szövi t o v á b b a verset:
„kék kígyók hemzsegnek rajta — belemélyesztik fájdalmas
méregfogukat."
A k é t sor együttolvasása messzire m- dáztatja a z asszociációt. M i van előbb?
A pillanat, a m e l y a képet keretezi, és a f á j d a l m a s l á b a l a v ó r b a n ? — vagy a
m ú l t , m i d ő n m é g táncos volt a z a l á b ? M e r t ez a csárdásokat lángoltató l á b most is lángol. Most a kék kígyók lán- goltatják. S úgy hemzsegnek a kígyók csak igazán, ha a csárdás mozgalmassá- gát is felidézte a költő. A z időt játszotta ki. A csárdást táncoló l á b és a csárdás mozgalmasságát idéző kígyók, a fájó, duzzadt kék erek látványa, egyugyan- azon k é p elemei, s a z édesanya ott a széken — m a g a a z időtlen látomás. Egy m á s i k helyen ilyen sorra leltünk Simái- n á l :
„A csókok kiültek ereszükre, a szájra..."
ismét m á s u t t :
„A kéttornyú megérkezés Szegedre ..."
de m é g j o b b :
„A számon tikkadt rétek ülnek s hőség ekézte bánatok ..."
Végül:
„piros tetőkkel cserepes szádon..."
A z ilyen képek csakúgy a térnek és idő- nek kijátszásai, m i n t a z i m é n t elemzett helyzet. A kétirányú megérkezés csakis úgy lehetséges, h a nem fontos, hogy a közeledő szubjektum s a közelített ob- jektum, a szegedi dóm, felcserélődik.
Mert mindegy. A kéttornyú megérkezés ugyanis a lélek készsége. S i m á i nem a látványt a k a r j a , h a n e m a látomást, n e m a tárgyakat, h a n e m azok viszonylataiban is a z őt leginkább érintőket.
Viszont: V a n egy szerkezettípusa, a m e l y kifejezetten és szégyentelenül — retorikus.
„Mert minden csodálatos volt..."
— kezdi, a z t á n sorolja, m i volt csodála- tos, és ismét:
„Mert minden csodálatos volt..."
s így tovább, szinte megállíthatatlanul.
Egy m á s i k vers pedig a nagyhangú cini- kusokat idézi: „A nagyhangú cinikusoki akik..." — és sorolja őket, hogy ú j r a mondhassa: „A nagyhangú cinikusok..."
Ezt a szónokiasságot m á r ott nyakon csíphetni, m i d ő n a „minden csodálatos"- a t úgy a m ú l t b a tette, m i n t h a egy pá- l y á j a delelőjén t ú l élő költő fogalmazna.
Pedig S i m á i m é g lesz, nem pedig „volt".
Felismerjük-e a z epigonkodás és a reto- r i z m u s közös törzsét itt? A szerepját- szás az. A kútágas törzse, m i n t két ága a z utánzás és szónokiasság. Ezen a kút- ágason függ a z a bizonyos hórihorgas gém, amelyik mélyen néz a k ú t b a , de hiába, mert a b b a n a k ú t b a n nincsen m á r víz, a költészet éltető vizét m á s for- rásnál 'találja m e g S i m á i !
Valahol ezt í r j a :
„A költő az idő világtájai mellett ül..."
237"
Ahogy k o r á b b a n a z t írta, a költő a z át- m e n e t korában él. Nos, éppen arról van
szó, hogy a z ilyen absztrakciókat és va- lódi közhelyeket érzékletes l í r á v á éne- kelje. M i k o r elfeledkezik, m i k o r bele- ieledkezik, a k k o r m á r sikerül!
„Beszélt, beszélt Nem mozdulhattam
Mit tudta ő, hogy mélyeimben Iváláhól mint egy mag érlelő csonthéjában dalol
a legszebb kimondhatatlan Beszélt Nem mozdulhattam Ereztem
hogy egy elnyomott ásításban buborékként fölszáll arcom .szertepattan
Mit tudta ő
beszélt fecsegett tovább hülyén
s néha mélyen a levegőbe nézett szemem helyén."
Egy költő, a k i ilyen i r g a l m a t l a n és pontos önszemlélettel képes f o g a l m a z n i , a z t hiszem, mégis t u d j a a dolgát. Ilyen- képp ezekét a sorokat m á r nemcsak a z ő kedvéért í r t u k le. A korszerűségről, a n n a k egy lehetséges lírai kifejezéséről m e d i t á l t u n k . A korszerű l í r á r a nézve fa- ragtunk le n é h á n y eszmeforgácsot a z i d ő fájáról. D e ez a f a most S i m á i M i h á l y verseskönyve volt, ezeket a forgácsokat az ő l í r á j á b ó l farigcsáltuk, n y i l v á n v a l ó . Legyen h á t ez a tény S i m á i M i h á l y m á - sodik kötetének dicsérete. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1965.)
B A T A I M R E
U T Ó H A N G A M E G P R Ó B Á L T A T Á S H O Z
BIHARI SÁNDOR ŰJ VERSESKÖNYVE B i h a r i Sándor első kötete 1953-ban
jelent meg (Emelt fővel). E k k o r m é g n e m ötvöződik eléggé sajátos költői al- kata „világra í r a n d ó gondolataival". Egy évtized m ú l v a jelentkezik ismét Vándor, neonfényben c í m ű verseskönyvével. A hosszú szünet n e m valamiféle visszavo- nulás és eseménytelenség, h a n e m a kölr tővé, az egyén és a társadalom viszo- nyát, k o r u n k izgalmas kérdéseit m i n d érzékenyebben felfogó emberré érés je- lentős szakasza életében.
Nyugtalan, kereső természet, a m i n t ezt fél tucat polgári foglalkozása is bizo- n y í t j a . Mégsem félszívvel végzi .gyakran
változó feladatát, hiszen, m i n t m o n d j a , verseit egy elképzelt huszonötödik órá- b a n írja. A z életnek ez a hullámverése, ez a zaklatott együttélés a hétköznapok gondjaival bizonyára jótékonyan hozzá- j á r u l t ahhoz, hogy ú j kötetében m á r h a r m o n i k u s egységbe kerüljenek kifeje- zőeszközei a tartalommal, hogy a szó
•természetesen igazodjék a cselekvéshez.
Kérdés: m i h á t ez a tartalom, milyen v i l á g bontakozik, m i f é l e l é t a x i ó m á i , mű-
k ö d n e k a kötetben?
Elsőként szembetűnő erénye, hogy egy-
" séges, töretlen. M ű és alkotó n e m ' kerül- nek diszharmóniába egymássál; a kötet valamennyi darabjáról hihető, hogy a z az egykori parasztfiú, a hivatása szerinti 'helyét felnövekvő r e n d ü n k , m e g ú j u l ó
életformánk forgatagában kitartóan ku- tató felnőtt hiteles alkotása. Ez az. öröm, a m a g a dolgait meglélőnek az örömé dobogtatja dallá, súlyosságában is fel- oldottá az emberiség nevében fogant, a
közösséget érintő p r o b l é m á k a t feszegető verseit is.
H a B i h a r i költői v i l á g á t csupán mecha- n i k u s a n megbontva, témás, m o t í v u m o k szerint sorakoztatjuk fel verseit, m é g az aprólékos gonddal végzett elősorolás is szegényebbnek m u t a t n á a kötetet a m a g a valóságánál. Verseiben ugyanis az ért- hető mellett az érzékelhető v i l á g is fel- tárul, a konkrét igazságok fénycsóvái- b a n ott v i b r á l az i n t u í c i ó n a k címzett, megsejtett valóság. A szülőföld igézeté- b ő l k i p a t t a n t Bükkök az út partján c í m ű vers így szélesedik a m ú l t szoron- gásaitól a jövő_ u j j o n g ó szédületéig át- fogóvá; „zengetitek a z időt le a szívig
| a z elvont f á j d a l o m i g , a p a p í r i g | s fel, fel, h o v á emberi gondolat csak | h a n g j a i - t o k k a l tapogathat."
K ü l ö n ö s melegséggel telítődik szava, a m i k o r a szeretet m o t í v u m a j e l e n i k m e g verseiben. G y a k r a n az érzelem vonatko- zásai :— anya és szerető — is elmo- sódnak, a n n y i r a egy s z á m á r a ez a sir mogató, legtermészetesebb szeretet, mely- n e k e l m a r a d h a t a t l a n értelmező jelzője az áldozatvállalás, a m u n k a .
vetkőzöl, nem a ruhádból bőrödig a szerelemhez, •—
a csontodig a szenvedéshez."
(A test tánca, n é l k ü l )
Ez az érdeken t ú l i m e g n y i l a t k o z á s hozza szívközeibe • s z á m á r a kedvesét. S mondhatni-e többet a szeretet lényegé- ről, m i n t a m i t a következő, magasröp- t ű költőiséggel tele sorok m o n d a n a k ? 238"
