SZINYEI M E R S E PÁL

121  Letöltés (0)

Teljes szövegt

(1)
(2)
(3)
(4)
(5)
(6)

IV LÁZÁR BÉLA

S Z IN Y E I M E R S E P Á L

A PLEIN ATR FESTÉS ELŐFUTÁRA x í: u v míí xi u 1.1.1: k 1.1: tt ki

AZ A T H E N A E U M I R O D A L M I É S N Y O M D A I R .-T . K I A D Á S A 1 9 2 2

(7)
(8)
(9)

A firenzei Uffizi-képtárban

(10)

DR LÁZÁR BÉLA S zinyei M erse P ál

A PLEINAIR FESTÉS ELŐFUTÁRA

— NÉGY MŰMELLÉKLETTEL —

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTARSULAT KIADASA BUDAPESTEN

(11)

' 3 b t - , : 4

KSZttKIMlimlI N Ivetönapló

IDaVÉv 3 ^ ^

.

A szerző minden jogot fentart magának, a fordítás jogát is

(12)

Ez a munkám eredetileg német nyelven jelent meg a lipcsei Klinkhardt és Biermann cégnél, kétféle kiadás­

ban, az egyiknek 60 márka, a másiknak 24 márka az ára. Mindkét kiadás nagyrészt elfogyott és igy — noha már van Szinyeinek magyar életrajza, Malonyay Dezső­

től, — azon voltam, hogy könyvem a maga teljessé­

gében a magyar közönség elé is kerüljön, s Ítélje meg, megérdemelte-e azt a szives fogadtatást, melyben a német, sőt főbb részeinek francia fordítása révén, (mely

»Courbet et són influence a l’étranger* cimü könyvem­

ben jelent meg,) a francia kritika részéről is részesült.

Budapest, 1913. március hó

Dr. Lázár Béla,

1*

(13)
(14)

Szinyei Merse Pál 1845. julius 4-én született az ősi családi domíniumon, Szinye-Ujfalun. Nyolc eszten­

dős korában apja másik birtokára, Jernyére költözött s igy ifjúságát a jernyei udvarházban töltötte. Száza­

dokon át éltek ők ott, a Mersék, a sárosi világban, mióta csak Benedek fia, Merse, 1262-ben a bolgárháboru- ban kitüntetve magát, Szinye-Ujfalut és Jernyét IV. Bé­

lától donációba kapja. Ezt 1602-ben II. Rudolf a régi címerrel együtt megerősíti. Érdekes egy címer ez! R pajzs kék udvarában, a hármas zöld halom középső ormán nagy arany korona áll, melyből fehér ruháju szárnyas angyal emelkedik ki, fején zöld borostyán, vö­

rös kereszttel ékesített koszorú, mellén keresztbe tett pi­

ros stóla, lebocsátott két kezével egy nagy, a koronán keresztbe fektetett halat tartva. R piros stólás szárnyas angyal nem jelképe-e annak, hogy a dömölki apátsá­

got a XIII. század elején egy Merse család alapitja s nem onnét, a vasmegyei ágból szakadtak-e ki a Mersék?

R vasmegyei Merséket pedig némelyek* avareredetüek- nek tartják, akiket a honfoglaló magyarok már itt ta­

láltak, itt, a Duna táján, s igyen mily nagy ideje, hogy magyar napot, magyar eget, magyar földet látott a család sok fia-ága. Csoda-e, hogy annak egyik leszár­

mazottja aztán, megteütve vele szivét-lelkét, magával

* Többek között Vikár Béla, aki a magyar fajról készülő munkájá­

ban bőven fogja ezt a kérdést tárgyalni. (Vikár Béla levele a szerzőhöz.)

(15)

vitte — mint csiga a házát — akkor is, mikor idegenbe került eget, földet, napot festeni?

Szinyei Merse Pál görcsös gyökerekkel, melyeket századok növesztettek, nyúlik be a sárosi földbe, mely táplálta családját, s azzal szinte egybeforrott. Lelkes szeretettel szolgálták is valamennyien. Nagyapja a híres sárosi követ, belekerült a Ponori Thewrewk József ki­

adta Magyar Pantheon-ba, s mint alispán, majd váltó- birósági elnök halt meg 1852-ben, amikor Pál hét éves volt. Bozontos szemöldökű, szigorú tekintetű, hatalmas férfiú volt Szinyei Merse László, aki 1831-ben, a ko­

lera idejében csak erélyes fellépésével hárította el a megyétől a parasztlázadás iszonyait. Gróf Dessewffy Jó­

zsef egy akadémiai beszédében »nagyon érett itéletü és szabadlelküséggel teljes® hazafinak nevezi. Atyja, Félix szintén alispánja lett a megyének, később (1871-ben) főispánja, s mint ilyen halt meg (1875-ben), megyeszerte nagy tiszteletben állván. Amikor (1891-ben) a megye, arcképének leleplezésére, összegyűlt, az akkori kultusz­

miniszteri államtitkár, Berzeviczy Albert magas szár- nyalásu beszédben jellemezte, mint aki mély műveltsé­

gével, széles látókörével, előkelő gondolkozásával édes apja szellemét örökölte. Az elnyomatás legszomorubb nap­

jaiban az ötvenes években, a jernyei kastélyban volt még magyar élet, »csak ott könyülhetett meg a kebel, ott elmondogatták egymásnak bánatukat, aggodalmaikat, néha-néha reményeiket i s .. .« * Ezt a bizalmat, melyet akkor kiérdemelt, élete végéig meg tudta őrizni, mert typusa volt az egyszerűségnek, »akinek jellemétől semmi sem állott távolabb, mint többnek látszani annál, ami igazán volt.® Jó magyar hazafi, szabadelvű ember és

* Berzeviczy Albertnek 1891 márcz. 16-án Eperjesen Szinyei Merse Félixről elmondott beszédéből.

(16)

hü sárosi volt. Az is maradt. Csóda-e, ha fiában kifej­

lődött és megerősödött az a hatalmas, szinte az ösztön vadságára emlékeztető föld-szeretet, annak színéért, le­

vegőjéért, formájáért egyként rajongván. R jernyei dom­

bos vidék, hüs patakjaival, enyhe lankásaival, s a szép, megmivelt búzatáblákkal, melyeket oly elevenné tesz a sárga boglárka és a pirosló pipacs, kitarkáz a kék harangvirág, körülfog a zöld gyep, mig hátul a domb­

tetőn sötét nyírfák erdeje koronáz, ez a vidék — ener­

gikus színeivel — kora fiatalsága óta megeste színlátá­

sát, feledhetetlen benyomásokkal gazdagítva őt, mint T i- zianot a Cadore hegyes vidéke. De e színharmóniákat, az adott alaptónus mellett, egységessé teszi az atmoszféra változatossága, mely ha meg is őrzi a színek erejét, de viszonylatokat teremt a levegőtónus mindent egybe­

foglaló erejével. Ez is ifjúságának emléke, hogy később művészetében döntő jelentőségűvé emelkedjék. R hegy és völgy, a színek és formák kora gyermekségétől fogva éppen annál a szemgyönyörnél fogva érdekelték, melyet benne a világ látása felkeltett és amelynek titkos gyö­

nyöreiről még ő is, a nem bőbeszédű, mindenkor ékes­

szólóan tud megnyilatkozni, sőt írni is. R sárosi ter­

mészet vitte a művészethez, — az egyik (siketnéma) nagybátyja, — Laczi bácsi hatása alatt, aki természet után szokott rajzolgatni, s vázlat gyűjtéseihez szerette Palit magával vinni a mezőre. R fiú, ha megunta nézni a felhők uszkálását, maga is elkezdett firkálgatni, meg is maradt a családban egy ilyen korai rajza, mert édes anyja igen büszke volt rá.

Rz elemi osztályokat — a jernyei plébános ve­

zetése mellett — csak úgy játszva végezte el, sőt a plébános, Tomanóczi Antal, még a középiskola első két osztályában is segítségére volt, melyekről jó sikerrel té­

tetett le véle vizsgákat az eperjesi gymnásiumban 185ü~ben

(17)

és 1855-ben, hogy aztán a következő, harmadik osz­

tályt, mint rendes tanuló ugyanott végezze el. Az első évben nincs még baja az iskolával, mint példás vise­

letű, kitartó szorgalmú diák fejezi be az évet. De már a negyedik osztályban, annak is a második felében, szórakozott a szorgalmi jegye, s elégségesekkel teli a bizonyítványa. Nem sokat változik a következő évben sem, — az alig elégségesek megjelennek, a hatodik osztályban aztán az elégtelenek is. A görög és földrajz nem kenyere, s amig az előbbi évben kitűnő volt a németben, most elégségest is nehezen kap.* Ennek már fele se tréfa! Az apja ki is veszi az iskolából és a gaz­

daságra fogja. Jól megtermett, nyuiánk fiú volt már ek­

kor Pali, szeretett is falun lenni, s eleinte fel se vette, sőt igazán örült, hogy otthon lehetett a mezei munká­

nál, a szabad természetben, az udvarház környékén, ahol minden virág neki nyílott. Különben is gyönyörű ez a jernyei vidék, a nagy udvarházzal, »mely egy messze szétterjedő, gyönyörű facsoportokkal díszített park közepén fekszik, a templom a családi sírbolttal, s a papiak is hozzá csatlakozott. A kastély maga emeletes volt, homlokzatán a családi címerrel, emeleti nagy ter­

mének bolthajtásos rnenyezetét freskók borították, mi­

tológiai jelenetek, közepén Saturnus alakjával. . . « — igy irja azt le a család közeli rokona, Berzeviczy Albert, ki ez időben sokat megfordult a jernyei udvarházban.**

Mily boldogság volt szabadon élni a parkban és a mezőn, — jó pajtások, kedves rokonság körében! Pál ez idő alatt nem is tanult rendszeresen, csak nővére nevelője, a később ösmert újságíróvá vált Kubinyi La-

* Az iskola főnév-könyvei alapján. Dr. Tóth Sándor igazgató ur szives közlése.

** Régi emlékek. Budapest, 1907. 150. lap.

(18)

jós foglalkozott véle, akinek segítségével aztán letette a pótvizsgálatot Eperjesen, hogy a következő tanévre Nagyváradra menjen, a premontreiekhez, a hetedik osz­

tályba. Ez a Kubinyi Fáy András javallatára került hoz­

zájuk, s bírta Fáy András rokonszenvét, aki többször tudakozódott felőle Pali édesanyjánál. Enciklopédikus mű­

veltségű, szerény, lányos modorú ember volt, akit ahogy Fáy irta levelében róla: »ritka kedélye, tudománya, jel­

leme, s tiszta erkölcse, kincsesé képezik őt a nevelői pályán.® Közte és Pál közt azonban nagy volt az ellen­

tét! Az egyik nyitott szemmel járta a világot, Kubinyi meg amolyan könyvmoly volt, aki sok mindenfélét tu­

dott, s többek közt a len termesztéséről is értekezett (Vasárnapi Újság 1856), amely munkájával 15 aranyos pályadijat is elnyert.

Egyszer sétán vannak a mezőn, velük volt Pali apja is. Csak kérdi tőle Kubinyi, akinek figyelmét egy kékvirágos tábla felkeltette:

— Ugyan kérem, tekintetes uram, micsoda virág az ott, az a szép kék?

— Az? Hiszen az uram a len, amiről olyan tu­

dományosan tetszett értekezni. . . Hogy nevetett ezen a Pali!

Mert ő a természetet nem könyvekből ösmerte meg. Már mint eperjesi diák s később otthon, feste- gető nagybátyja oldalán, mind jobban fokozódó kedvvel folytatta a rajzolgatást, Nagyváradon aztán e hajlama határozott formát is öltött. A lökést ehhez az a kö­

rülmény szolgáltatta, hogy apja Mezey Mihály ügyvéd­

hez adja ellátásra, a házigazdájának testvéröccse pedig jónevü festő volt, Mezey Lajos, aki (szül. 1820-ban, meghalt 1880-ban) a bécsi és müncheni iskolákban ké­

pezte ki magát, fiatalságában igen sokat küzdve, mint panoráma- és arcképfestő helyről-helyre vándorolva, mig

(19)

1848-ban megnősült, elvéve 13 éven át hiien szeretett Thuolt Marcsikáját, egy előkelő nagyváradi fiskális leá­

nyát, hogy aztán, mint arcképfestő telepedjék le Nagy­

váradon. A hatvanas évek elején, hogy könnyebben meg­

élhessen, fotográfiái műtermet is nyitott, de amellett nem hanyagolta el a festészetet sem. Arcképei, vallásos ké­

pei az iskolás színlátás bilincseiből kiszabaduló festői fel­

fogásról tanúskodnak, akinél a rajzos alap a fődolog, de a szint azért sohasem hanyagolta el. Mezeynek a példája hova-tovább mind nagyobb hatással volt reá, úgy hogy, míg az első félévben kellő szorgalommal látott tanulmányaihoz, a második félévben már hanyatló szor­

galom mellett alighogy meg tud felelni kötelességeinek.

De a fődolog, hogy nem bukott meg, noha festőszen­

vedélyének is áldozhatott. Alig várta, hogy odahaza be­

mutathassa uj tudományát, s anyja szerfölött megörült neki, képzeletében bizonyára már híres művésznek látta is a fiát, akinek nevét szárnyára kapta a hir. Egész nyáron festeget és sikerül rábirni apját, hogy rendsze­

res kiképeztetésre Mezey Lajoshoz adja. Mikor a nyol­

cadik osztály elvégzésére 1862 őszén Nagyváradra indul, már csak művészi álmainak él. November 9-én azt Írja haza apjának: »Ha nem esnék terhedre, igen kérnélek valamire, ugyanis arra, hogy azon két képet, melyet otthon festettem, küldenéd el u. m. azt, melyen a boros­

palack, kenyér stb. van lefestve és a cigány családot. . . Erre azért kérlek, mivel Mezey ur igen szeretné látni, mert ő azt mondja, hogy az reám nézve nagyon hasznos volna, ha ő ezeket megtekinthetné, mind hibái, mind jó részei felett felvilágosítást és magyarázatot adna.« Apja eze­

ket a nyári szünet alatt festett képeit elküldi, s Mezey igen elösmerő hangon nyilatkozik. Mezey Lajos különben éppen neki való ember volt, alapjában vidám, jókedvű, beszédes, lelkes ember, s tudta, hogy az ambíciókat nem

(20)

szigorú rostálással, hanem nyájas szavakkal lehet éleszt­

getni. Szinyei a maga vidám, derűs leikével egészen hozzátapadt s minden szabad idejét nála, a műterem­

ben tölti, sőt — amint az iskolai bizonyítványából látjuk — a téli hónapokban még az iskolai idejét is (Ű5 nem eléggé igazolt mulasztásról szól az értesítő), s igy nem meglepő, hogy latinból és fizikából elégtelen lesz az osztályzata. Adta rajzolgatása, — gondolta az apja, — de bizony a fődolog a stúdium és az apai dorgatoriumra menten magába is száll, úgy hogy február 19-én már azt jelenti róla a házigazdája, hogy »bár igen szorgalmasan és nagy előmenetellel festeget, de a tanulmányok iránt sem közönyös egészen.« Csakugyan, elégtelenjeit kijavítja, s a második félévi bizonyitványá- nyában nincsenek is csúf elégtelenek.* Készül az érett­

ségire, de lelkében mindjobban megerősödik a vágy, hogy a festői pályára lépjen. Ezidőben (junius 8-án) levelet ir az apjának mestere, Mezey Lajos, melyben nagy elösmeréssel emlékezik meg Pali festői tehetségéről.

Ez a levél döntő fontosságú volt Szinyei sorsára.

Nyílt titok volt már oskolatársai előtt, de később tanárai­

nak is nyíltan megmondotta, hogy festő lesz, s kár volna őt megbuktatni, úgy se veszi valami nagy hasznát a la­

tin stúdiumoknak. így történt, hogy az érettségit sze­

rencsésen le is tette s egyszerre úgy érezte, hogy

^szabad ember s az ut céijához nyitva áll.« Nagy­

bátyja, Laczi bácsi révén megismerkedik Szlávy Vik­

torral, aki bemutatja Kudelka altábornagynak, Kaul- bach müncheni festőakadémiai igazgató jó barátjának s kap tőle ajánlatot, minekutána festett dolgait is nagyon megdicsérte. »A nagy kincs tehát birtokomban van« — ujjong apjához irt levelében, s mivel az érett-

* Az iskola fő-névkönyvei alapján. Novotny S. Alfopz igazgató uy szives közlése,

(21)

ségin túl van, ott marad még Nagyváradon, hogy egészen a festésnek élhessen, Mezey vezetése mellett. Hozzáfog egy uj képhez, »mely a Vezúv kitörését ábrázolja (má­

solata Mezey egyik kompozíciójának) és ez rövid időn fog elkészülni, azontúl egyes fejeket fogok festeni, ami előkészülésemhez elkerülhetetlenül szükségese

Látva ezt a nagy lelkesedést s mesterének M e- zéynek lelkes biztatását, aki bizodalmának jernyei láto­

gatása alkalmával újra és nyomatékosan adott kifejezést, édes apja nem akar fia szerencséjének útjába állani és 1864 tavaszén elviszi Münchenbe, az akadémiára.

II.

Münchenbe már bizonyos forma, főleg szinfelfogó készséggel érkezett. Ez, — kolorisztikus hajlandósága már ekkor megnyilatkozott, s Mezey Lajos nem is akarta azt elnyomni, ö t már ekkor is a szinek, nem a részle­

tezőn felfogott formák, annál kevésbé a szabatos vonal- vezetés vagy a pontosan letett belső formavilág érde­

kelték. Ösmerjük egy Nagyváradon festett csendéletét, krumpli, retek, uborka kancsó köré helyezve, — a rajz biztonságánál már itt is jóval jelentősebb a zöld, a barna és vörös élénk akkordja. De Münchenben — ahol próbarajza alapján felveszik Stráhuber antikosztályára, — a kolorisztikus törekvésekről egyelőre le kellett mon­

dania. Itt gypszmásolásokkal és elméleti kiképzésekkel kezdték a kurzust. Eleinte érdeklődéssel fogott hozzájuk.

^Különösen érdekelnek az előadások, — Írja apjának, — névszerint mostan a műtörténet és perspektíva, mind­

egyikből egy óra hetenkint.« Az uj élet, a gyönyörű város, a sok műkincs, az uj emberek, mind-mind elra- gadtáK. Az ő derűs kedélyéből a vidámság, oskola­

pajtásainak jókedve harsogó kacajt fakasztott, — s ez a

(22)

kaczaj jóleső érzéssel töltötte el mindazok lelkét, valakik csak hallották. Volt ebben a kacagásban valami az ezüst csengéséből, benne volt nemes szive, kihangzott belőle életszeretete és ugg tetszett, mintha mindenkit sze­

retettel simogatott, ölelt volna magához. A Pali Kaca­

gása belelopta magát társai szivébe! Künn hideg van, át is fázott, — »de nem tesz semmit, édes angám, —

— írja haza, — én mindamellett megelégedett vagyon és nem cserélnék egy kiráiylyal.« Úgy élt ott ő, a festő­

növendékek közt, vidáman, ezer bizodalommal és remény­

nyel a szivében, nem is vágyódott sehová. Pedig apja szerette volna, hogy a jobb családokhoz bejáratos lenne, mint otthon az úri famíliákba, csakhogy ez más világ.

»Itten, — feleli Pali, — az életmód nem olyan társas, a családok elzárkózva önmaguknak élnek, úgy hogy kü­

lönös ajánlás vagy rokonsági összeköttetés nélkül lehe­

tetlen oda bejutni.« De meg nem is nagyon törte magát utánna. Festőbarátainak társasága teljesen kielégítette. Fő­

leg mikor előrehaladása szemmel látható és az unalmas gipszmásolásból áttérhetett az élő modell festésére. »Szor- galmasan rajzolok és nagy kedvvel, — Írja haza, —- most aktunk is van naponként reggel 7—9 közt és azt nagy passzióval rajzolom. Este olvasom Winckelmann műtörténetét, ami nagyobb örömet okoz nekem, mint va­

lami üres regény.® Azonkívül a francia társalgásban is gyakorolja magát egy olasz társával, németül jól tudott, hisz az eperjesi iskolában német volt a tanítás nyelve, s tervezte az olasz nyelv megtanulását is.

Nem meglepő ezek után, ha egy (1865. január 16-án kelt) levelében hivatásának és tehetségének világos fel­

ismerésével találkozunk. A húsz éves ifjú szellemi fej­

lődésének kitűnő bizonyítványa ez. »Elismerem szavaid igazságát, — írja apjának — a történeti és tájkép­

festészetre vonatkozólag s elismerem az előbbi felsőbb-

(23)

ségét. De egyre arra törekszem, hogy önmagamat vizs­

gáljam, megítéljem s szerintem több érzékem van a tájképfestés, mint a históriafestés iránt s mivel ez az igazság, azt hiszem egy elhibázott élet volna a történeti­

festést forszírozni s vagy elbuknék e nagy nehézsége­

ken, vagy legjobb esetben középszerűségig vergődnék fel. Mig a tájképfestésben valami magasabb rendűt re­

mélek elérni. E nézetemben megerősít egy nemrég elő­

fordult eset: a karácsonyi szünidőben tájképi kompozí­

ciót kíséreltem meg s egy kis színvázlatot csináltam, me­

lyet elvittem Pilotyhoz, hogy véleményét halljam. Nagyjá­

ban nem rosszallotta a kompozíciót, de azt mondta, hogy tájképi tanulmányokat fessek szorgalmasan természet után, s lehetőleg egy jó festő társaságában menjek ki a he­

gyek közé. Erre én hajlandó vagyok és lehet, hogy a nyáron nem is megyek haza, mert a legtöbb festő ebben az időben megy ki vidékre. Minthogy tehát maga Piloty bátorított, hogy a megkezdett utón tovább haladjak, el is határoztam, hogy komolyan hozzáfogok a természeti tanulmányokhoz.®

És ezt a levelet a húsz éves, örökké mosolygó Pali irta, akinek derűje mögött ime minő mély életfilozó­

fia, magamegismerés, komoly előrejutnivágyás lappang!

Ezt olvashatjuk ki egy nem sokkal később kelt levelé­

ből is, melyben ezt jelenti apjának: »Rz antik teremben dolgozván, a napokban végeztem be egy nagyobb mun­

kát, a Laokoont, melyen sokat tanultam és mások Ítélete folytán dicsekvés nélkül mondhatom, hogy nagyot halad­

tam. Ezen munkámat bemutatván Anschütz professzor­

nak, a festőiskola tanárának, kértem tőle husvétrai fel­

vételemet iskolájába, mit ő meg is ígért azon feltétel alatt, hogyha iskolája, mely mostan túl van terhelve tanít­

ványokkal, kissé megürül, különben táplálok reményeket a feljutáshoz.® Csakugyan felveszik és ott azután még

(24)

több kedvvel és még nagyobb szorgalommal dolgozik, hogyne, most már festhet is, nemcsak szénnel, hanem színekkel dolgozhat, — elemében van! Amikor csak te­

heti, megy ki a szabad természetbe vagy tanulmányfejet fest, amivel meg van elégedve s ami még jobban sarkalja.

Ösmerjük egy ilyen tanulmányfejét, — püspöknek kosztü- mirozott papfej, — csupa apró formahalmozás, kicsinyes pontossággal kikeresett formagyüjtemény, szinte kiugró re­

liefben. Ilyen munkában telik el a tél és Szinyeiben egyre nő egy titkos vágy, az, ami ezidétt az akadémiai növen­

dékek valamennyiének a leghőbb óhajtása volt: bejutni Pilotyhoz!

Ebben az időben Kaulbach Vilmos mellett, aki 18"9.

óta az akadémia igazgatója, Piloty Károly, a történeti festészet képviselője, az akadémia büszkesége. R Cor- nelius-féle kartoniskolával szemben ők voltak az elsők, akik német földön elismerték a szint, főleg Piloty, aki ezidőben vad reálista hírében állott, mert élő modellek után dolgozott, s a tárgyak testiségének és szinhatásá- nak visszaadását is követelte. R fiatalság persze melléje állott és igy természetes, hogy Szinyei is — aki természe­

ténél fogva a színhez hajlott — hozzája igyekezett. »Én már beleszoktam, — Írja az apjának — az itteni élet­

módba, a dologhoz komolyan hozzáláttam. Pilotyhoz eljárok, ki félig-meddig megígérte, hogy felvesz osz­

tályába, ha a kellő előhaladást megteszem, melyre mos­

tan alkalmasint tér is fog nyílni, mert az akadémiai testület belátta, hogy a mostani Malschule — Anschütz tanár vezetése alatt — elégtelen arra, hogy jól meglehes­

sen tanulni festeni s a Componir-schuléba általmenni.

Most egy uj, mintegy közvetítő osztályt akarnak felállí­

tani Wagner Sándor hazánkfia tanársága alatt, s ha ez osztály megnyílik, hihetőleg odajutok én is.« Ha rövid időre is, de Wagner Sándor maga mellé veszi; ám ő ott

(25)

is Pilotyhoz vágyott egyre. Mert hiába! »Piloty tanít­

ványai a legjelesebbek az Akadémián, Írja apjának, 1866 január 12-én, s velük nagyon barátságos lábon állván, esténként összegyűlünk, hol vig tréfa, komoly olvasmá­

nyok, művészet feletti disputációkkal töltjük a hosszú téli estéket, azonkívül van a társaságnak heti közlönye, melybe mindnyájan Írunk, különböző tartalmú élceket és értekezéseket. Pilotynak osztálya a legkitűnőbb egész Németországban, akihez a legjava festők igyekeznek be­

jutni, tehát a tanárnak van miben válogatni, s ezek közt a legjobbat veszi fel.«

Ezidőben Piloty iskolájában tanult Benczúr Gyula, Lietzenmayer Sándor, — magyar fiuk s az ő révükön a többivel is barátságos viszonyba került, — elsősorban Makarttal. — Őket aztán gyakran munka közben is fel­

kereste és a gyakori találkozás folytán Piloty is mind­

jobban érdeklődni kezdett iránta. Hogy azonban Piloty- hoz bejuthasson, történeti kompozíciót kellett csinálnia.

Kezdi magát tehát a komponálásban gyakorolni, megkísérel egy »Attila halálát«, hogy Pilotynak bemu­

tathassa. De törekvései meddők maradtak. 1866 junius 27-én Írja nagybátyjának: »Agyonkinoztam magamat, hogy valamit összehozzak, de hasztalan. Egyetmást bemutattam Pilotynak, de nem volt megelégedve, másokkal meg én nem voltam, azokat egyszerűen eldobáltam. Ez sok időbe került, minden eredmény híján. Közben barátom Max Gábriel hazajött Párisból és kértem őt őszinte véle­

ménymondásra. Ö nyíltan megmondta, hogy szerinte még korai, hogy képhez fogjak, mert egész csomó elő­

tanulmány hiányzik még nálam, amit most kell behoz­

nom, mert később nehéz lesz vagy egyáltalján lehetet­

len. Azt tanácsolta, hogy főleg rajzoljak, minden formák megismerése céljából és hogy emlékezetemet fejlesszem.

E célból az embereket az utcán, sétányokon, ahol jár-

(26)

nak, állnak, ülnek, mozognak gyorsan levázoljam, aztán kosztümöket tanulmányozzak és rajzoljak, meg anatómiai preparátumokat, meg más dolgokat. Mindezt addig csak felületesen tettem, mert főleg fejfestéssel foglalkoztam s mivel ott jó eredményeim voltak, azt hittem, hogy rátér­

hetek a képfestésre. De ekkor rájöttem, hogy a fönt elsoroltak mind hiányoznak, mert az akadémiai rendszer szerint nem volt alkalmam ezeket gyakorolni. Ezentúl a fejfestést csak mellékesen űzöm és komolyan azon leszek, hogy metszetgyüjteményekből és könyvtárakból mi­

nél többet elsajátítsak.® Egy jelenet a német népkönyvből, a Faustból anyagot adott néki egy uj komposicióra, azt a jelenetet akarva ábrázolni, »mikor Faust kalan­

dozásaiból hazatér, — írja apjának, — s az első, mit szülővárosa, Mainz előtt talál, fia az akasztófán, azt leveszi és saját kezével ásott sírba eltemeti. A téma bor­

zasztó, de fájdalmas és megható. Körülbelül ezen időben, mikor ezt befejeztem, felszólított Makart és Benczúr, hogy mivel náluk a Piloty-iskolában, mivel sokan elutaz­

tak a vakációk alatt, elég hely van, használjam fel az alkalmat és dolgozzak náluk. Piloty ugyan nincsen itten és nem tud róla semmit s én ezért vonakodtam ezen ajánlatot elfogadni, de ők megnyugtattak, hogy a tanárnak ez nem lesz ellenére, mivel úgyis félig-meddig fel va­

gyok már véve, igy tehát elfogadtam az ajánlatot és a hó eleje óta fent dolgozom. A fenti kompozíciót meg­

mutattam Makartnak, neki a fődologban tetszett, csak némi tanácsokat adott, ennek következtében egy uj skizzet kezdtem, melynél a tárgyat az alapeszmében megtar­

tottam, de a nevet elhagytam, egy históriai jelenetre travesztáltam, minden bizonyos historikus név nélkül, ami nem szükséges; ha találok nevet, jó lesz, de egyelőre csak egy szerencsétlen fiatal embert, kit felakasztottak politikus véleményéért, néhány barátai szürkületkor, lopva,

Modern Könyvtár. Lázár: Szinyei Merse Pál 2

(27)

az akasztófáról levesznek s magukkal viszik méltóbb helyre eltemetni. Ezen skizzem sokkal jobb lett, mint az első, mindenkinek tetszik, tehát reményiem, hogy a tanár is meg lesz vele elégedve s felvesz végkép isko­

lájába. No csak lassan, még elbizakodol öcsém! Nem én, soha; nagyon jól tudom, mily sok hiányzik még nekem, de igazán roppantul örülök, hogy végtére valamit össze­

hoztam. Most nagy kedvvel és szorgalommal dolgozom s rózsaszínben látom az egész világot.«

A vázlat valóban sokat ígért. A sötét viharos ég, az akasztófa komor silhuettéje, az akasztott embert le­

szedő barátok csoportja: mind finoman éreztetett. Az élénk színek emelik a jelenet hátborzongató voltát, az egész, mint szinösszehangolás érdekes. A vázlatban rejlő nagy ígéreteket Piloty felösmerte és felvette iskolájába.

Vágya ilykép teljesült. 1868 elején a W agner- iskolából Pilotyhoz kerül, ahová 1868 őszén, mikor Def- regger távozásával, egy hely megürül, a br. Ramberg iskolából átjött Leibl Vilmos is, akivel már régebben;

jó barátságot tartott, s igy a három jó barát, Max, Leibl, Szinyei, a legszorosabb lelkiéletet élhetik. Volt egy közös ideáljuk: a természet, — de ez mindegyiknél mást jelentett, s azonkívül mást társaik nyelvén is. Szi­

nyei természetlátása került a legellentétesebb ellentétbe növendéktársai természetlátásával, akik egy meghatározott tájkép-ideálról tanultak.

Ez a tájkép-ideál formában apró részletek össze- komponálásán, színben barnalátáson alapult. És Szinyei szemébe vakítóan ragyogott a nap, aranyos fénybe mártva mindent, amin átsuhant. Kereste, kereste a barna árnyékokat, de nem találta sehol, ó színektől vibrálónak látta a természetet. Színlátását a sárosi világból hozta magával. A vizio ugyanis veleszületik a müvészszel. Azt nem adhatja neki semmiféle iskola. De nem is kényszeríthet

(28)

rá — természetével ellenkező — színlátást semmiféle iskola.

Viszi magával, a maga színlátását, mint a csiga a házát, s minden idegen neszre, minden zavaró külső hatásra hozzá menekül. De a fiatal Szintjeinek ekkor még nem volt meg a kellő önbizalma. Még követte az előirt színlátást. Várt napjafosztott időkre, felhőtakarta éggel, amikor a finom szürke levegő-égen felcsillan az est- haj'nali csillag, a vízparton nyugodt öntudatlansággal áll­

dogál az elhagyott kolostor, kíváncsian letekintve az alatta csillámló viz tükörébe. S megfestette az »Esthaj- nali csillag* c. müvét.

Társai kinevették. Hol van itt a barna árnyéku előtér s rajta az ember? Hol az előtéren megkivántató, az ember jelenlétét eláruló, sötét díszletként álló rom, vagy megmivelt vidék, amelynek finom vonalai elvezessék tekintetünket a középtér felé, melynek intenzív világi- gitása után megnyugtasson a gyöngéd háttér, elvesző körvonalaival? Szinyei beszéli, hogy a csufolódók egyik képére, mely mezőt ábrázolt, azt mondták, hogy az a s e n k r e c h t e W i e s e . Sehogyse tudtak az ő szemé­

vel látni!

Ö pedig — a naivitás őszinteségével szivében — nézett és gyönyörködött, látva a zöld gyepet, a kék eget, az úszó fehér felhőket, a tarka virágot, a sötét fákat. »Láttam a tájat napfényben — beszéli — láttam szinpompájában ragyogni, láttam fátyolos felhők alatt, árnyék nélkül; alakot, gyepet, fát, bokrot szelíd színhar­

móniában összeolvadni. De hát lehet-e ezt igy megfesteni?

Szabad-e? Hiszen én még ilyen képet festve sohasem láttam? M erjek-e én ilyenbe belefogni, én, kinek dolgait mindenki csak félvállról nézi? így tépelődtem magamban.

Ezenközben megerősített valami. Festő barátaim, Gábriel Max és Victor Müller, kik az 1867-iki párisi kiállítást lát­

ták, csoda dolgokat beszéltek a francia festőkről. Képeik 2*

(29)

nincsenek komponálva, mondták, egészen olyanok, mint a természet! Minden egyszerű, világos színekkel festve, a zöld gyep világos zölddel zöldre, a kék ég kékre, a piros kendő pirosra! Megálljunk csak! Hiszen ez ugyanaz, amit én akarok! így lettem én a francia festők utánzója, mielőtt még tőlük egy képet is láttam volna:

ab invisis.«

Hozzájárul ehhez még egy másik hatás is: Boeckliné.

Boecklin ekkor már több képpel volt képviselve Mün­

chenben; a Schackgaleriában »A páni félelem «, »A pásztor panasza«, a Pinakotékában »Pán a nádasban®

hatottak főleg rá. Böcklin itt elsősorban tájképfestő, diony- susi hangulatok kifejezője. Mikor a »Pán a nádasban*

Münchenben megjelent (1857-ben), Pecht elbeszélése sze­

rint, nagy feltűnést keltett s a Pinakotéka azonnal meg­

vásárolta. Egy uj színfelfogás nyilatkozott meg benne s vele együtt egy uj kompoziciós megoldás és az újonnan ébredező rajongás a klasszikus ókor iránt. Az uj szín­

felfogás a derűs színek finom összehangolásában állott.

Az uj kompoziciós megoldás pedig abban, hogy egy nagy egész alakot belehelyezett tájképi háttérbe. Színei fel­

élénkültek, sőt itt—ott égett is a napsugár, napfoltok játszadoztak a talajon és Pán testén. Az előtért, melyben a nádas közt kicsillogó viz felragyogott, a háttér felé kettényitotta, hogy a nyíláson át szabad pillantás essék a távoli hegyekre. De mindez lágy, egymáshoz viszo­

nyított tónusokban, az előtérben puha fényárnyba helye­

zett alakkal, melyet aranyos galériatónus ölelt át. Schack grófnál főleg »A páni félelem« (1860-ból) áll e har­

móniához közel. Déli nap süti a Campagnát, de a világítás még nyugodt s a Pán megjelenésétől rémül­

dözve menekülő barna pásztor még megőrizte formáit, az erős mozgás sem szakítja szét a harmóniát, sőt a gondos formaelemzés még emeli.

(30)

Mindez utat talált a fiatal Szintjei leikéhez. Gim­

náziumi emlékek, a latin auktorok mithologiáj'a, meg­

álmodott ragyogó görög derít vették körül és bontották ki képzeletét.

Mikor aztán Piloty sürgette, hogy kezdjen vala­

mibe, csinált több vázlatot, az egyiken egy fa alatt sípoló faun csalogatja a távolból a piros ruhás nim­

fát; a másikon nimfát rabol a faun, s a barna alapból a kék és piros tüze világlik ki a fák közül s alattuk az ifjú párt a félhomály gyöngéd fátyola öleli át. A férfi csókra sóvárgó mozdulata kitünően jellemzett, a két test, mint kolorisztikus tanulmány igen jellegző, hatását fokozza az előadás változatossága, a puha, lágy, egy­

másba ötvényezett zománcos fény a női testen s a szé­

lesen felrakott barnásszin a férfién. Noha Böcklin hatása mindeniken szemmel látható, Piloty nem ellenezte egyi­

ket sem, — tetszésére bízta, hogy melyiket válassza ki, csak azt követelte, hogy gondosan tanulmányozzon végig minden részletet, külön az alakot, külön a háttért, s hangolja össze az egészet a galériák meleg aranytó­

nusában.

S most megkezdődött a küzdelem, az önmagával folytatott viaskodás. Megállapodott abban, hogy a síppal csalogató faunt dolgozza ki. Az első vázlaton a faunt igen is árnyékban találjuk; a fák között áttör a pap- sugár, napfoltokat hullajtva el a földön. A második váz­

laton a napfény a háttérben ragyogó sávokban hullám­

zik és behatol a falomb között, a faunt a fénybe állítja, napfoltokat hintve a sípoló faun testére. A tiszta színek szeretete talán még erősebb, mint Böcklinnél, vörös a ruha a nimfán, zöld a fa, piros a virágok, kék az ég színe, s őt épp a színek tüze érdekelte.

Ez a munka egészen kimerité.

(31)

»A pünkösdi szabad napokat — Írja apjának —

— arra használtam fel, hogy a starenbergi tóra mentem Max-al és több barátommal. A falusi élet különös va- rázszsal bir reám nézve, gyermekkori emlékeim feléled­

nek és feledem ezen édes álomképekbe merülve a sok­

ban prózai jelen t. . . « Elmondja aztán, hogy mennyit vál­

toztatott a képen, hogy belefáradt, de mikor faluról visszajött, ujult erővel fogott hozzá. »Mert Piloty — írja 1868. julius 6-án — komolyan veszi feladatát, ért hozzá, mint lehet mindenkiből valamit kicsalni és kény­

szeríteni, mintegy önmagát felülmúlni. Mikor már azt hittem, hogy müvem a befejezéshez közeledik, még igen sok kifogásolni valót talált rajta. Azt mondta, hogy a fejet át kell festenem, most nem sokat ér; itt is, ott is vál­

toztatnom kell rajta. Piloty aztán falura utazott, de meg­

ígérte, hogy minden pénteken bejön, hogy munkámat javíthassa. Hát itt ültem! Minthogy a kép többi részét természet után festettem, a fej, melyet emlékezetből fes­

tettem, nem illett bele. Honnét vegyek én az itteni tök- filkók között egy faun fejet? Ekkor egy fiatal, görög festő kisegített zavaromból. Ez az ő jellegzetes faunfejére különben is büszke volt, s szinte rossz néven vette, hogy faunt festek, anélkül, hogy őt modellnek használjam. Ter­

mészetesen kapva kaptam rajta és a tanár legközelebbi látogatásával igen meg volt elégedve.®

A gondos részlettanulmányozás használt is az alak rajzának, de ártott a színek tüzének. A vázlatokon megérezzük a hirtelen együtt látott kép őszintén vissza­

adott színeit, melyek a kidolgozás megmunkálásai között, a szabatosságra ügyelés aggásai közben egyre veszí­

tettek erejükből, belevesztek a tónusba, de még mindig beszédes szószólói a fiatal művész kolorisztikus hajla­

mának. A vöröshaju nimfa, a tompa zöld, az itt-ott nap-1 foltos gyep, a fehérfelhős kék ég kicsillognak a barnás

(32)

fényárból. Másrészt a fa árnyékában fekvő faunon az aszfaltos árnyékok, az arany tónus a húson némileg:

valószerünek is hatottak.

Müvét, Piloty kívánságára, előbb (1868 telén) Bécs- ben, aztán (1869 januárjában) Pesten, végül Münchenben

— az 1869-iki nagy nemzetközi tárlaton — állította ki, de nem adta el. Édesanyját értesíti sikeréről, mondván, hogy Bécsben az a vélemény róla, »hogy jól van festve, de a tárgy nem olyan, mely a nagy publikumnak tet­

szenék. . . Az »Ungarischer Lloyd« kedvezőleg ir róla;

a »Mücsarnokban« e szavakat olvastam: »Szinyei P á n é s n i m f á-ja biztosan kezelt és egészséges színezetű' kép.« Jövő képemnek jobbnak kell lenni, ez feltett szán­

dékom s keresztül viszem minden áron, minden erőmet összeszedem, hogy oly jó legyen, hogy a párisi Sza­

lonba küldhessem.«

Ha valaki, hát édes anyja bizik is benne. Nem sokkal előbb küldte be a H o n v é d a l b u m számára R z e l ő ő r s cimü rajzát, melyről édesanyja mindenfelől di­

cséretest hall. R leégett ház előtt, pusztuló sivár termé­

szetben, a messziről feléje húzódó füstfelhő és égő falvak között áll a honvéd, puskájára támaszkodva, a kötelességteljesités nyugalmával. Mozdulata, arca kifeje­

zése, a tájképi hattár mind igen kifejező. Ez a siker bátorította édes anyját, hogy iró ösmerőseinek — többek közt Arany Jánosnak, — figyelmébe ajánlja a mütár- laton látható P á n-t, mert — mint Aranynak Írja —

^szeretném, ha édes hazámban is egy kevés érdeket éb­

resztene fiam müve, mely serkentendi még serényebben tanulni, hogy utolsó sorban ne álljon a haza napszámosai közt«.* Szakkörökben érdeket is keltett. Keleti Gusztáv dicsérőleg emlékezik meg róla.** De a politika ez időben

* Vasárnapi Újság, 1897. 156. 1.

** Fővárosi Lapok, 1869. 53. sz.

(33)

nálunk minden érdeklődést lefoglalt. Szingeit ez most nem bántotta. Uj tervei, uj ideáljai voltak, azoknak élt.

Ezenközben nyugtalanító híreket kap hazulról, — a sorozást már tovább halogatni nem lehet, huszonnégy éves, ez az utolsó határidő. 0 kézzel-lábbal kapálózik ellene, — hogyne, — most, amikor a legizgalmasabb napjait éli, — a nagy kiállítás előtt, mikor lázban van a müncheni müvészsereg. ősei és öcscsei karddal a kezük­

ben szolgálták a hazát, ő ecsetével akar annak szol­

gálatára lenni. De mindez nem használ, haza kellett men­

nie. Azonban sikerül magát a katonakötelezettség alól kimentenie, siet vissza Münchenbe, ahol lázasan készül­

tek a nemzetközi kiállításra. E kiállítás aztán nagy jelentőségűvé válik fejlődésében.

III.

Ez a müncheni kiállítás igen sok tekintetben nagy szerepet játszott a modern festészet kialakulásában. Hosz- szas portyázás után jelenti a döntő csatát.

Hogy megérthessük, az előzményeket kell ösmer- nünk, elsősorban emlékeznünk kell arra az éles ellen­

tétre, mely az előbbi évtizedekben a szin jogait hang­

súlyozók és a rajz kizárólagos művészi felsőbbségét kiemelők közt fennállott. Ez ellentét egyre jobban eltom­

pult, s a müncheni akadémia mindinkább a szin felé hajlott, ha a rajz kultuszát, mint a kompozíció, a sza­

batos arányok ismeretének eszközét sohasem szűnt is meg hirdetni. Bizonyos kompromisszum keletkezett, Pá­

rásban a Couture-iskolában, Antverpenben Gallait és de Biéfve mellett. L’école c’est la tradition, de e tradíció kompromisszumból alakult ki, a tárgy és forma ketté- szakitásával.

(34)

R t á r g y az élet költői megvilágítása, melyre legjobban a múlt tanit, belőle közvetve szól hozzánk a jelen. Geschichte ist die Religion unserer Zeit, mondotta Kaulbachí s b történelemben megnyilatkozó filozófiai meg­

ismerés ábrázolását, az emberiség legfőbb érdekeinek be­

mutatását tekintette a művészet feladatának; mig Piloty

— a reálistább — a történelem megrázó, izgató, pat- hosztól hangos jeleneteihez fordult, Knaus leszállott már a népélet derűs és mozgalmas ábrázolásához, de a jelen­

tőst, a köznapiból kiemelkedőt, a derűs vagy tragikus páthoszt sem ő, sem követőik szem elől nem tévesztették soha. Erfindung: ezt követelték a festőtől elsősorban, de nem a formába beleolvadó, azzal egygyé váló tartal­

mat, hanem egy különváló életet élő irodalmi mesét.

Pedig a feltalálás a festészetben csak a kidolgozásban nyilatkozhatik meg, a módban, ahogy a természetet látja és bemutatja a művész, a festői megjelenítésben, a formában, képzeleti képeit ábrázolva.

Maga a f o r m a csak kísérőjévé lett a tarta­

lomnak. Rz alapgondolat minél élesebb, meglepőbb kife­

jezése kedvéért az alakok csoportosításából színpadias, mesterkélt hatások alakultak ki, melyeknek vonalvezetése lassankint néhány merev, a tradícióból merített sémába jegecesedett, pl. piramisszerü felépítés, fölfelé vagy lefelé haladó mozgásmotivumokkal stb. R valószerü hatást egyes részletek okmányszerüleg igazolható ábrázolásával, virtuóz megoldásokkal, hatásos rövidítésekkel s főleg csendélet- szerű texturahatásokkal, tarka, részletről részletre haladó és össze nem hangolt kiszinezéssel igyekeztek elérni.

Már Böcklin is kifogásolta, hogy a jelentéktelent igenis halmozzák, hogy meglepni, megdöbbenteni akarnak, egyes részletek raffinált visszaadásával, ami által lehetetlen az egészet megítélni. Rz egység hiányzott müveikből. De mi­

ből fejleszthető ki ez az egység? Erre a kérdésre Courbet

(35)

és a barbizoniak művészete adott hatalmas választ, s az 1867-iki párisi világkiállításon kiállított müveik elhatá­

rozó jelentőséget nyertek. R kiállításról hazatérő mű­

vészek, elsősorban Müller Viktor, nagy elragadtatással beszéltek az uj francia művészetről, az élet visszaadá­

sának szeretetéről, ami müveikből kiáradt s amit Feuer- bach igy fejezett ki: »nur in dér vollkommenen Wahrheit ist die grösste Poesie.«* Rz élet uj formáinak megtalá­

lásában volt nagy Courbet és a barbizoniak művé­

szete, s ez uj formák tartalomban igen gazdagok. Mit hozott Courbet a művészetnek? Mindenekelőtt hozta a tonusegység tanát, ami által egységbe foglalt mindent, alakokat, a különböző tereket, lázas figyelemmel ki­

sérve a fény fokozatait, átmeneteit, változásait, a fény által befolyásolt színek értékeit, a leglágyabb egybe- omlásokat, a legfinomabb félhangokig. R fény varázsa hatott képzeletére, a fény lett nála a hangoló elem, a fény a festmény főhőse, a tónust teremtő fény, mely uj utakat nyitott képzeletének, egységet, tehát stílust adott művészetének.

E stílusban egyelőre nem a színek játszák a fő­

szerepet. R tónusegység szinegységet is jelent, bizonyos, többnyire lefokozott színharmóniákat, melyekből azonban Courbet mindegyre a világos színharmóniák felé küzdi ki magát, főleg tájképeiben, ahol mind teltebbé válnak színei, — főleg csodás zöldje, — nem egyszer észre­

veszi már a szabadban áramló, a végtelent betöltő, napsütötte fényt is, — mint a B o n j o u r M. C o u r b e t ! cimü müvén, — hol szint nyernek az árnyékok is, — de első sorban napsugaras erdőmélyeiben, melyekben a fény egyoldalról áramlik s a leggyönyörűbb fényárny hatásokat teremti meg. Harmóniái ezidőben — 1865 óta

Vermaechtniss, p. 76.

(36)

— mind világosabbakká válnak, s ebben Milletvel, Diaz- zal, Rousseauval is megegyezik, egyáltalán a korban erős szinsóvárgás támad, a világos ragyogó színek só- vársága, mely Delacroix-val kezdődik, aki már (1859- ben) Paolo Veroneseről azt mondja: ime az egyetlen ember, aki pleinairt fest, qu’on nous a toujours répété étre impossible. Ettől kezdve a szó a levegőben van, a cél kitűzve, a törekvés állandó. Koller Rudolf — Boecklin barátja — svájczi állatfestő — ki a hatvanas évek közepén Párisban jár, meglepetve látja, mennyire felderültek a szinek; »HelIer, heller und wieder heller malen, das ist das Lösungswort,« — írja haza fele­

ségének. Az 1867-iki párisi kiállítás kimondja az el­

vet: t ó n u s e g y s é g v i l á g o s s z í n h a r m ó n i á k ­ b a n , s ez nem üres szó többé, Courbet-t és a bar- bizoni mestereket jelentette. Ab invisis hive lett ennek Szinyei is, amiben megerősítették őt kenyerespajtásai, Mül- ler, Leibl és Max. Érzésviláguk, törekvéseik rokonsága kapcsolta őket össze. Szeretik az életet, keresik a valót, s mint a franciák, nyitott szemmel állanak a természet elé. Tavasz felé, mikor Szinyei az iskolában készült Faun-ját már befejezte, szive szerint való vázlathoz kezd.

Anyja iránti szeretetének szimbólumát kereste. »Anya gyermekével* c. képén gyepre terített piros pokrócra heveredik le a fiatal mama, galambszürke selyem ru- ban, fekete selyem á la Marié Antoinette fichu-vel a nyakában, mellette a pólyás csecsemő, a nagyobbacska rózsaszinruhás lány virágot hint a babára. A mama lábánál szalma kalapja, lila napernyője, színes kendője.

Virító barackfa, n yiló bokrok és fák a parkban, mögöttük a nyaraló, a kék égen pedig sápadt felhők úszkálnak.

Az egész pedig finom szürkés világos tónusegységben.

Piros, rózsaszín, lila, s az egész hamvasszőke tó­

nusegységben: ime az uj művészi igazság, mely derűs

(37)

lelkének, élénk képzeletének, egyénisége alapelemeinek olg igen megfelelt.

»PiIoty, — irja memoirjában, — feljött a műte­

rembe s megmutattam neki a vázlatot, ö helybenhagyta.

— Sehr originell, es freut mich! — mondotta.

Hagyta a képet egészen kedvem szerint befejezni, s ha bele is szólt, mindég belement az én intenciómba. (Piloty feleségének is annyira tetszett a kép, hogy a színváz­

latot elkérte, — amin én igen megörültem.) Pilotyról be kell vallanom, hogy csak ott oktroyálta a maga felfogását, ahol önállóságot nem látott. Nagy kedvvel dolgoztam hát a munkán. R figurális részt, drapériákat jól megfestettem, mindég szem előtt tartva a vázlat hatását. Társaimnak (első sorban Leibl-nak és ffiax-nak) nagyon tetszett mü­

vem. Originell és kolorist lettem. Megvallom, társaim bátorítása jól esett.®

Münchenben ez időben, a kiállítás előtti hónapok­

ban igen izgalmas élet folyt. R mükereskedés nagy len­

dületet vett, angol és amerikai mübarátok jöttek, s Szinyei képét Wimmer műkereskedő még befejezése előtt meg­

vette, csak azt kötötte ki, hogy ne állítsa ki a Kunst- vereinban, hanem az ő Szalonjában, sőt duplikatumot is rendelt, melyet csekély változásokkal — főleg a tájképi háttérben — meg is festett. Még azon nedvesen eladta mindkettőt. »Pénzem tehát volt bőven, de képemet senki se látta és ennek káros hatását nagyon éreztem később,®

— irja memoirjában. Ekkor utazott el Olaszországba, de nem jutott el tovább Velencénél, Paolo Veronese, »a régi pleinairista«, — ahogy memoirjában nevezi — egé­

szen elbűvölte.

Ezek igen termékeny hónapok voltak, tele volt a lelke képpel, s egymásután rögzítette meg őket, meg­

festve a kertben pihenő, hintázó, játszó nyaralókat, a horgászó gyermeket, a tó partján felállított kabint, min-

(38)

amint a kertben ruhát szárító leánynyal enyeleg az ifjú, sárga szalmakalapban, barna bársonykabátban állva előtte negédesen, mellette a kis kutyája s beszél a zöld kötényes cselédlányhoz, az égen fehér bárányfelhők úsz­

kálnak, a nap tűz a színekre: mindez foltba letéve, de biztos valőrőkben, egységben látva, egy nagy im­

presszióban. Apjához irt levelében, e vázlatairól Írván, most már öntudatosan használja a m o d e r n szót, lát­

juk, hogy mit értett alatta:- az impresszió egységének megőrzését. E vázlatokban csak a színfoltot adhatta vissza, a fényeloszlást és a színes árnyékot, az alakok plasztikáját alighogy jelezve.

Ilyen művészi kérdések foglalkoztatták a kiállítás megnyitása idején. Ezidőben egyik ilyen kis vázlatát ki­

állította a s>Kunstverein«-ban, s a kritika csak fél­

vállról jegyezte meg: »Einer von dér áussersten Lin­

ken!® »Bravó! — kiált fel memoirjában — Bravó! Hi­

szen már észrevették! « . . .

IV.

A kiállítás teljesen igazolta őt, első sorban önmaga előtt. Megjelentek a barbizoni mesterek, Manet is, de jelentőségét nem igazoló képekkel, azonban Courbet hét festményt küldött. A kiállítás középpontja a Courbet- terem lett, ami annyit jelent, hogy a tónusfestés kér­

dése homloktérbe került. A tónusfestés ellentétben állott az akadémia kolorismusával, s Piloty környezetében he­

ves ellenzésre talált. Mit jelent ez az egész tónuskérdés?

— kérdezte a kor egyik sokat olvasott festőkritikusa, Becker, aki akkor a »Kölnische Zeitung® hasábjain ítél­

kezett. Szerinte az egész titok abban áll, hogy az árnyékok

(39)

és féltónusokat sötétre lefokozzák, ami által a világos­

ságok szinértékben erősödnek. Csak természetes követ­

kezménye ennek, ha Becker mindenkit, aki a tónusfestés gyanújába keveredett, — tehát Viktor Müllert, Feuer- bachot, ezeket a crassreálistákat, plumpe Machwerk- jeikkel lerántotta, s nevezetes, hogy e reálisták közé sorozta Boecklint is, aki ízléstelen tartalmú képzelgéseit harmoniátlan, rikító színezéssel és durva kidolgozásban*

adja elő. Szinyei Faunjával volt képviselve. Természetesen észre se veszi.

De a Pilotypárttal szemben nagy köre volt a fran­

ciákkal rokonszenvezőknek is, a bajor király rendjelt küld Courbetnak, aki eljő, hogy azt személyesen megkö­

szönje és ez müvei hatását még fokozta. Amilyen a festési módja, olyan az ember. Barna bársonyruhájában, gyapjú shawllal nyaka körül, szájában a kis fapipával, a pörge sipkával, az igazi nyakas paraszt, csupa izom és erő, mint egy ősember, maga a szent akarat. Híres asszír profilját megviselte az idő. Szakállábán most már ősz szálak rezegnek, csak tekintete ép, sötét, kifejező, mint két tükör, melylyel a világot felszívja. így ment végig München utcáin, határtalan hiúságát legyezgetve a hódolattól, melylyel a fiatalok, első sorban Leibl, Szinyei, de az idősebb művészek is, Viktor Müller, báró Ramberg elhalmozták. Szinyei beszéli: »Mi abban az az időben Lettenbauernél találkoztunk, s odajárt Courbet is, ahol egyszer olyan jókedvünk támadt, hogy táncra perdültünk, s maga Courbet is eljárt egy hamisítatlan párisi kankánt.* Ez volt aztán a Courbetnek való mil- lieu! A hivatalos banketteken, a végtelen sörözéseken kénye-kedve szerint menydöröghetett az akadémikus mű­

vészet ellen, szavait rendesen br. Ramberg tolmácsolta, de fiatal barátai kedvéért, a Hals és Rembrandt máso­

latokon kívül, egy akttanulmányt és egy tájképet is fes-

(40)

tott, a starnbergi tó partján, egyhuzamban órákon át dolgozva, a szokatlanul hűvös időjárás ellenére is. Ezen­

közben felkiáltott: — íme a földetek — később pedig:

ime a fátok, — meg a vizetek! — amint ecsete alól hatalmas erővel bontakoztak ki a formák, a színek, a nagg zöld harmóniából. Szingeit különösen érdekelte Courbet mély zöldje, mely a világos zöldtől a sötét zöldig a színskála minden fokozatán átsuhan, s a pi­

rosas-fehérrel vagy a barnás-fehérrel ellentétbe állítva, egyszerre uj, igaz, nedves és ragyogó hatásokat csalt ki palettájáról. Amint a fény változik, a zöld is szint vált. Courbet tájképein megfigyelte e tónusváltozást, szét­

szórt fényben, mint lesz sárgás-zölddé, ha fény hull rá rőtté válik, s amint száll alá a nap, vörös árnyalatba enyhül a fénye. . .

Leibl másért, — Courbet biztos tónusegységeért s ez egység végtelen differenciálódott voltáért rajongott, a biztonságért, melylyel meglátott, felfogott és azonnal vásznára tett minden formarészletet, de azonfelül egysé­

ges tónusba is állította őket. Ezt főleg aktfestés közben figyelhette meg. Nem is szűnt meg ezt hangoztatni, s most azon volt, hogy szemét és kezét erre a határtalan kész­

ségre gyakorolja be. Ez neki szinte erőmüvi gyakorlat, amire egyébként is szüksége volt.* Barátairól egyre-másra készített arcképet. így készült Szinyei arcképvázlata is, egy egységes nagy vízió, hirtelen felfogva, gyorsan letéve, széles, de rövidre vágott ecsettel festve bele a barnás ok- kerbitümalapba a formákat, csak itt-ott éreztetve a lo-

* A nagy testi erejű embereknél a nehézségek keresése, amivel jóltevő fizikai megerőltetés is jár, szinte életszükséglet. Természetes, hogy keresik ennek az életvágynak mindenféle formában való kielégítését is. Leibl ezen a Courbetnyáron úszta át a starenbergi tavat, ott, ahol legszélesebb, s az őt kísérő csónakban többek között ott volt Courbet és Szinyei is.

(41)

kális színeket, a fekete cilindert, a szürke kabátot, egyéb­

ként csakis a testtartást, a karaktert keresve. A váz­

latról természetesen hiányzik még a tónusok lágy nyu­

galma, a végső finomság, de karakteréreztetés szem­

pontjából tökéletes. Igaza van Göthének: »A nagy mű­

vész alkotása minden állapotában kész.«

Courbet és a barbizoniak megjelenése tehát, hatal­

mas benyomást tett Leibl és Szinyei művészetére egy­

aránt. Élénken tükrözik ezt vissza első sorban ezidőben készült müveik, de másrészt Szinyei néhány levele is, me­

lyekben apjának beszámol a kiállításnak lelkére gyakorolt hatásáról.

Szinyei — Leibl példájára — tónusban kezdett festeni, mint Courbet, amint azt a Piloty iskolában ké­

szült egyik akttanulmányán látjuk, —- a fekete csipke- kendős alvó nőn, hol a sötét háttérből, finoman emel­

kednek ki a formák; itt nem a formákat, hanem a tónus megőrzését tanulmányozta. De beszélnek e hatás­

ról levelei is. Augusztus 9-éről kelt levelében olvassuk:

»Az itteni kiállítás rendkívül nagyszerű, a várakozást felülmúlta, reám nézve hagy fontossággal birt, mert mostan volt csak alkalmam az ittenit más iskolákkal összehason­

lítani és a franciák kétségbevonhatatlan győzelmét látni.

Különösen láthattam az iskoláknak káros hatását, mely ugyan egyideig szükséges, sőt elkerülhetetlen, de később elöl minden originalistát, a művész legnagyobb kincsét, melyet féltékenyen kell őrizni, mert a legkönnyebb elvesz­

teni.® Tehát az Originalitást! Aki ezt keresi, az első sorban belenéz a maga leikébe. Ezt tette Szinyei is.

-Elámultam, — irja — hogy mennyire nekem adnak igazat a francia művészek munkái, hogy még sincs olyan rossz szemem, mint rámfogták. Courbet és a franciák egészen megerősítettek a magam felfogásában.® A további kérr dés már most az, hogy őrizheti meg, hogy fejtheti ki

(42)

A Szépművészeti Múzeumban

(43)
(44)

ezt a maga felfogását? ^Elevenen emlékeztem szavaidra, hogy tovább kell szétnéznem a világba, nem elég egynél maradni. Nagy igazságot mondtál. Elhatároztam ennél­

fogva a Piloty-iskolából kilépni s ezután csak egy tanárt követni, mely engem legjobban fog vezérelni s ez a tanárom a természet. Egyelőre itten veszek fel ateliert, mert szükséges, hogy legalább egy félévig nyugodtan dolgozhassam, mit itten tehetek leginkább. Szükséges, hogy a sok uj benyomást, melyet az utolsó félévben bevettem, mostan nyugalommal megemészthessem, mert ha ismét uj utazással szaporítom, khaosz lesz belőle, miből semmi hasznom, csak károm volna. Tehát falura megyek vagy egy hétre stúdiumokat festeni.®

Az az elhatározása, hogy kilép a Piloty-iskolából és külön műtermet bérel, nem jött hirtelen. Leibl is osz­

tozott elhatározásában, mert mindketten érezték, hogy nem köti őket már semmi szál Pilotyhoz, — mindketten érezték, hogy uj ideáljaik támadtak, s hogy az azokat kifejező formák megtalálását csak ők egyedül, a ma­

gányban, kisérletezések és töprengések közt, csakis lel­

kűkből vehetik. Nagy napok voltak ezek. Azt írja ap­

jának egy későbbi levelében: »A kiállítás annyira kiho­

zott sodromból, hogy csak nézni, bámulni, tanulni, de képemen dolgozni nem voltam képes. Jelenleg azon stá­

diumban vagyok, hogy minden exaltación túlesve, képhez akarok fogni, még melegébe, hol a benyomások még frissen emlékezetemben vannak, hogy ezeket értékesít­

hessem.® íme egy újabb bizonyítéka az 1869-iki müncheni kiállítás nagy hatásának!

Tervezi, hogy ha uj képét, melybe kezdett, eladja, Párisba megy, — érezve, hogy ott még sok virág nyílik neki. »Most ugyan — Írja augusztus végén — nagy még a meleg, de azért maradok. Hazautazásom — bármeny­

nyire vonz szivem, — csak félbeszakítana munkámban, Modern Könyvtár. Lázár: Szinyei Merse Pál 3

(45)

s azon kedv, sőt szenvedély, mely mostan serkent, talán soha vissza nem térne ily mértékben.« Humpelmeyer kép- kereskedő megbízza vázlatai kidolgozásával és előbb a hintázó, mulatozó társaságra gondol, nyolc-kilenc alakkal, utóbb mégis másba fog s megfesti a szénapetrencén pihenő S z e r e l m e s p á r t , amely feltűnően hasonlít — legalább mozdulatban — Bastien-Lepage-nak, 1877-ben festett »Les foins«-jához. Természetesen ki van zárva, hogy egyik a másikat befolyásolhatta volna. Szinyei képe nem volt kiállítva soha. Ezen és ehhez hasonló képein azonban a müncheni kiállítás tanulságai már ér­

vényesültek. Tisztában volt azzal, hogy első sorban a sz i n p r o b l é m á v a l kell foglalkoznia, a világos tó­

nusok harmóniáját kell keresnie, s itt homloktérbe tolul:

az árnyék kérdése.

A sötét, barna árnyékokat, melyek a plasztikát szolgálták, azzal tudták megőrizni, hogy félhomály lehető­

ségeket igyekeztek elérni akkor is, ha a jelenet a sza­

badban játszott: erdő mélybe helyezték, előtérbe állított alakjaikat, mint tette azt még Boecklin is, Faun-jánál Szinyei is, s a franciák is ragaszkodtak ehhez a kon­

vencióhoz. Courbet »Hölgyek a Szajna partján« c. müvén a barna árnyék uralkodik, melyet valószínűvé tett a nagy gesztenyefa lombos koronáján megtörő fénysugár.

De künn a réten, ahol nincsenek fák, ahol feltartózhatlanul omlik végig az aranyos napsugár fényes ragyogása, hon- nét teremthetni elő a fény árny feltételeit?

Szinyeit íme uj problémák elé állította tájképszen­

vedelme. Courbet tónusfátyolát nem látta künn, a sza­

badban sehol, sem barna árnyékát, sem nobilis, megtört színeit. Ahol ő járt, künn az Izár partján vagy lenn az Akadémia kertjében, széles, fákkal beültetett udvarán, a starenbergi tó partján vagy a Tutzing felé vezető utón, égtek mindenütt a színek, a napsütötte tájra fény

(46)

borult és szinesek voltak az árnyékok is, violaszinüek, kékeserezetüek, változók, reflexekkel telik, a környezet lokális színei szerint. Elsősorban meg kellett tisztítania tehát pleítáját. A budapesti Szépművészeti Muzeum vad- gesztenyefa-tanulmányából látjuk: eleinte ő is aszfaltos alapba dolgozott bele, ami azonban elvette színeinek ragyogását, megtört, tompa, barnás fénye lett zöldjének.

Ettől kellett megszabadulnia. Egyszerre tüzet fogtak szí­

nei, azáltal, hogy szint tett az árnyékba, felfogva, hogy a legmélyebb árnyék is világosabb a szabadban, mint az interieur legvilágosabb árnyéka. Prima festéssel adja vissza futó szinbenyomásait, főleg vázlatain, de megőrzi ezt a S z e r e l m e s p á r n á l is, ahol a szénapetren- ezén pihenő pár delikát színharmóniát alkot. Skót kendő van leteritve a szénára, azon végig nyúlik, hátonfekve a férfi, mellette a nő, szembe néznek, még érzik ajkukon mind a ketten a kicserélt csók kéjét. A nap finom felhőfátyolán bevilágítja a tájat, sehol árnyék, a nagy, felfelé nyúló látóhatár a végtelenséget érezteti, mindenütt élnek, égnek a színek, a nő tearózsaszinü ruhája, a férfi sárga mellénye, a skótkendő piros-kék-sárga szin- átabotája, a lekaszált fü zöldje, — s a sok lokális szin tisztán, de egymást harmóniába állítva, cseng felénk.

A tél folyamán apja súlyos betegségének hire hazahívta, de csak rövid ideig maradt, sietett vissza Münchenbe, megkezdett munkái, főleg műkereskedője várták. Gábriel Max közben ezt irta neki: »Humpelmayer 72-szer Kér­

dezett utánad.« Egyben értesíti a müncheni események­

ről. Ez a megjegyzése fölötte érdekes: »Leibl-nak jól megy Párisban. Egyelőre ott marad, nagy műterme van és meghívott téged és engem, hogy fessünk nála képet.

Tavasszal valószínűleg ki is megyek.® A háború kitört és ez tervét tönkre tette. LeibI is hazajött. Apja veszélyes betegségéből kilábol és Szinyei visszamehetett Münchenbe.

3*

Ábra

Updating...

Hivatkozások

Kapcsolódó témák :