BARÓTI DEZSŐ
SZEMÉLY HARMADIK
Helyi színek ugyan egy pillanatra sem ragyognak fel Radnóti Miklósnak ebben a versében, mégis egyike azoknak, amelyekből a legtöbbet tudunk meg abból, ami a költő szegedi napjait körülvette. Amint a címe is mutatja, a Tisza-parti városból Budapestre induló délutáni személyvonathoz kapcsolódik. Ez a vonat akkor még in- kább a szegény emberek, köztük a vakációra utazó kevés pénzű diákok vonatja volt, mint ma. öreg, vagy legalább annak tűnő mozdonya fáradt igásló gyanánt vonszolta a véget nem érni akaró állomások között, az apró, barátságtalan kocsikon hiába kerestük volna Valéry-Larbaud „Ödá"-ja világjáró expresszvonatának „csillámló ablakait", és az utazásnak azt a boldog, ideges lázát, ami az „Ödá"-t magyarra for- dító Radnótitól sem volt idegen. Ez a személyvonat nem messzi távolságok felé való kitárulást, váratlan meglepetéseket, kalandokat, hanem törődöttséget, unalmat, ápo- rodott levegőt és elesett emberi sorsokkal való találkozást ígért. Tolnai Gábornak (R. M. válogatott művei. Bevezetés. Bp. 1962. Magyar Klasszikusok) joggal néhány komor, vagy legalább borongós hangulatú képzőművészeti alkotás jutott eszébe róla, így Käthe Kollwitz, Dési Huber István grafikái s az utóbbi egyik (ma a Petőfi Irodalmi Múzeum Radnóti-kiállításán látható) festménye s a szocialista művészcso- porthoz tartozó Kondor György „Hajnali vonaton" c. szénrajza.
Dél óta utazol s most szakállas este van már,
szembe vénasszony ül veled s az orra bojtosán csorog;
katona alszik sapka alatt és két puskás fegyőr közt rab ül. Az idősebb őr hangosan kolbászt eszik;
meséli Permben és Ufában volt fogoly tizennyolc november hetedikén ért haza, az eső esett. Két hetet pihent, aztán
munkába állt s azóta embertársait őrzi szuronnyal.
A másik biccent, biztos huszadszor hallja már.
A vers most idézett első strófája és egyben első szövegegysége valóban nem egy vonásával rokona az idézett képzőművészeti alkotásoknak. Egyszerű, mindennapi nyelven elmondott kis elbeszélésféle, a költőt a személyvonat harmadik osztályán körülvevő valóság egy darabjának lefényképezése a nyelvi kifejezés eszközeivel, életkép, ahogy a régi poétikák szerették nevezni az ilyen apró jeleneteket. Stílusa épp ezért csaknem teljesen az objektív közlés keretein belül maradó, tárgyias jel- legű; egészében véve közeláll az „új tárgyiasság", a Neue Sachlichkeit stíluseszmé- nyeihez. Mondatszerkesztése egyszerű, világos, az elbeszélő jellegnek megfelelő mel- lérendelésekre épül. Szóhasználatát már-már prózainak nevezhetnénk, mindenesetre hiányzik belőle az a metaforikus jelleg, amit Jacobson a költői nyelv legfőbb sajátos- ságának tart, s ami Radnóti stílusát egyébként különösképpen jellemzi. Mindössze két képe tér el merészen a mindennapi nyelvhasználattól, az egyik a „szakállas" este, ami itt éppúgy „késő estét" jelent, mint a költő Tápéról írt versében az „öreg este".
A másik a vénasszony „bojtosán" (azaz bojthoz hasonlóan) csorgó orra, itt a jelzővel bizonyára a látvány eredendő naturalizmusát akarja enyhíteni. A nyelvi elemzés eszközeivel ennél sokkal többet még a szavak, szócsoportok szegmentálásával sem mondhatnánk a szövegegységről; fejtegetéseink ellenőrzésére ezt is elvégeztük ugyan, de nem untatjuk vele olvasóinkat.
Inkább arra emlékeztetünk, hogy az utazás helyzete, a modern lírának, a képző- művészetnek és a filmnek ez a kedvelt témája a legkülönbözőbb reagálásokat vált- hatja ki. Az egyik leggyakoribb lírai reagálás a vonatablakon át látott, pillanatonként változó tájképekhez kapcsolódik. Valéry-Larbaud idézett ódája mellett (hogy most csak a Radnóti által lefordított versek között tallózzunk) Apollinaire pl. „Az utas"
és Cocteau „Fénykép" c. versei ilyenek; mind a kettőt ismerte már, amikor a „Sze- mély harmadik"-at írta, bár lefordításukra csak később vállalkozott. Az előttünk levő versben azonban a táj egyáltalán nem bukkan fel. Igaz ugyan, hogy a Szegedről Budapestre vezető vonat ablakából látható vidék nem nagyon változatos, de egy olyan vizuális fantáziával megáldott költőnek, mint Radnóti (aki a „Zaj estefelé", a „Tápé, öreg este", a „Táj" és néhány társuk képei jogán az Alföld költői között sem foglal el méltatlan helyet), mégis tájképek seregét kínálhatta, volna.
A „Személy harmadik" első strófájában ennek ellenére teljesen zárt tér veszi körül az olvasót; olyan az egész, mintha le lennének függönyözve az ablakok. Ez an- nál inkább feltűnő és annál inkább gondolkodásra késztet, mert a „Lábadozó szél" c.
kötetben, ahol ez a vers megjelent, mindenütt erősen nyitott, szinte már kozmikus kitárulást hordozó tereken járunk: a költő három csillagot vacsorázik, „lobogón"
messzire repül, napfény „sikongat" körülötte, „csemetefákat is csemeteszellők agitál- nak" és „széltől hajlanak már a harci fenyők" . . . A zárt tér (szabatosabban a kitá- rulás, a kitörés hiánya, hiszen magát a zárt teret, a vasúti fülke nyomasztó falait nem írja le) a pszichokritika megállapításai szerint általában gátoltságról, fenyegetettségről beszél. A fenyegetettség természetét sem nehéz felismernünk, hiszen a hosszú út során előtte lejátszódott jó néhány jelenet közül a költő szeme épp a szuronyos fegyőrökön akadt meg (az öregasszony és a különben is az erőszakszervek képzetkö- rébe tartozó katona képét épp csak egy pillanatra villantja fel). A szuronyos emberek nem először és nem utoljára kerülnek elénk verseiben: egész költészetének egyik gyakran felbukkanó képéről van szó. Az a Radnóti nézi őket, aki az egyik, 1931 őszén keletkezett versében azt írja: „szavaim messze, kakastollak közt porverte me- netelnek" (Férfinapló), aki a „Betyárok versé"-ben azon mérgelődik, hogy „szuro- nyok közt" kell élnie „pukkadásig", és aki majd később is, sok más közt, a következő sorokkal határozza meg a világban elfoglalt helyét:
Gyanakvó reggelek s vészes esték között, háborúk közt élted le életed felét,
s most is ellened hajló szuronyok csúcsán villog a rend feléd.
(Háborús napló)
Az sem véletlen, hogy ez a motívum épp az 1931-es év őszétől kezdve jelenik meg nála, és nemcsak azért, mert a vád alá helyezett „Újmódi Pásztor Éneke"
verseiért egy ideig szinte bizonyosan börtönbüntetés és esetleg a vonaton látott je- lenethez hasonlóan fegyveres kíséret várt rá (az elmarasztaló ítélet felfüggesztését csupán Sík Sándor közbelépésének köszönhette), de még le sem zajlott sajtóperének főtárgyalása, amikor a Művészeti Kollégium néhány tagjával együtt a szegedi Mun- kásotthon illegális kommunista szervezkedéséhez csatlakozott. Az utóbbi vezetőit, mint ismeretes, 1932 tavaszán letartóztatták és ugyanazon év szeptemberében, tehát nem sokkal a „Személy harmadik" megírása előtt kerültek a bíróság elé. Egy ideig a Művészeti Kollégium tagjait, köztük a költőt szintén a letartóztatás veszélye fe- nyegette. (Vö. erről Csaplár Ferenc: A szegedi fiatalok Művészeti Kollégiuma. Bp.
1968. 80—94. 1.) Alapos oka volt tehát arra, hogy épp a fegyőrökön akadjon meg a szeme és ironikusan nézze végig nyers alakjaikat. Saját fenyegetettségéről azonban egy szót sem szól a tárgyias eszközökkel elénk vetített jelenetben, ez azonban épp ezáltal szélesül tipikussá: a „smasszerek" egyedi alakjain keresztül annak a „hét- köznapi fasizmus"-nak általánosított képét kapjuk itt, ami 1932 őszén, tehát alig né- hány hónappal Hitler hatalomrajutása előtt nem egyedül csak a költőt fenyegette...
Az első szövegegység önmagában is érvényes, kerek kis vers, akár a „Betyárok verse" objektívebb, életképszerű változata gyanánt foghatjuk fel. Később is ír majd ehhez hasonló „pillanatfelvételeket", a kínálkozó példák közül talán elég, ha a né- hány sorban szintén vasúti jelenetet megragadó „Chartresból Párizs felé" soraira, az 1937-ből való „Cartes Postales" első darabjára emlékeztetünk. Akkor már az utazás boldog kalandot jelentő derűje mosolyog belőle. Ez a derű különben a „Személy harmadik" soraiból sem hiányzik, sőt a második szövegegységtől jtezdve az egész versen át többször felragyog.
így jössz a Tisza mellől s Kőbánya után
a város fölött szőke fény, szeretőd kontya világol.
Ezért vagy itthon itt, ahol születtél!
Szülőanyád s apád meghaltak rég, egymástól száz lépésnyire áradnak a földbe már.
Ritkán jársz ki a temetőbe s csak egy csokor virágra telik. Felezni szoktad.
A derűt, mint a legtöbbször, most is a kedves alakjának felidézése hozza. Megje- lenésével nemcsak a vonat addig lezárt ablakait tárja ki, hanem a költőnek az első szövegegységben a tárgyilagos közlés keretein belül maradt képalkotó,fantáziáját is.
Ellenállhatatlanul Chagall egyik festménye jut eszünkbe róla, az, amelyen Párizs városképe felett világol a szeretők arca. Radnóti ugyan már nem ismerhette ezt az ötvenes évekből való festményt, alkotója nevét azonban mégsem minden ok nélkül írtuk le. Költőnk annak idején szívesen nézegette Chagall festményeit, bizonyára azért, mert az egész természeti világot szürrealisztikusan megragadó képalkotó eljá- rásukban saját fantáziájának egyik rokonát ismerhette fel.
Az előbb idézett második strófában, amely egyben a vers második szövegegysé- gével azonos, a közlés jellege egyébként teljesen megváltozik. A költő, aki az első szövegegység során csak egy pillanatra, mindössze a verset elindító mondatban volt jelen, utána pedig környezetére vetette szemét, most visszatér saját személyéhez, amit azzal is jelez, hogy újra megszólítja önmagát. A továbbiakban mindvégig meg- őrzi majd ezt a magatartást, ami arra utal, hogy a modern líra egyik jellemző típusa, egy ún. „önmegszólító vers" van előttünk. Az ilyen versek, mint ismeretes, rendszerint valamilyen válság felszámolásáról vallanak. Struktúrájuk ennek megfe- lelően egy olyan belső dialógusra épül, amelynek során a költő mintegy önmagával beszélget. A dialógusnak azonban csak az egyik felét kapjuk meg a versben, „azt a felét, amelyben az intellektus egy hosszú belső vita lényegét összegezi, tanulságát summázza..." (Vö. Németh G. Béla: Áz önmegszólító verstípusról. ITK. 1966 5—6. sz.)
A „Személy harmadik" második szövegegysége két első sorában megjelenő ön- megszólítás tulajdonképp anticipáció, a költő később, mintegy refrénszerűen ú j r a visszatér hozzájuk: mi is ezt tesszük majd. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a bennük megjelenő két várost, Szegedet és Budapestet összekapcsoló kép mintegy arra figyelmeztet, hogy versben megjelenő dialógus témája a költő említett két lakóhelyé- vel kapcsolatos élettapasztalatok között kereshető. A vonat, ez a két város közötti senki földje, különösen alkalmas h'rai szituáció ahhoz, hogy elgondolkozzék felőlük.
A verskezdő önmegszólítás már ezt az alapszituációt mutatja be, és szinte már vár- juk, hogy utána meditáció következzék. Ezt, leplezett formában bár, valóban meg is kapjuk, hiszen a fegyőrök alakja mögött, mint láttuk, személyes élmények kava- rognak. Tulajdonképp tehát egy Szegedre visszautaló belső dialógus tárgyiasított képéről van szó.
A második szövegegység negyedik sorától kezdve megjelenő képek fogalomkörét (halott szülők, árvaság, sír mélye, temető, szegénység: „csak egy csokor virágra telik") a pszichokritikai kiindulású jelentéstan általában a magánélet konfliktusaival kapcsolja össze. Ha ez igaz, akkor az első szövegegység szubjektív ellenpontja áll előttünk. A költő azonban a lírai hangvétel ellenére sem tárja fel teljesen a magán- életét fenyegető konfliktusok természetét, csak végső gyökerüket, árvaságát érzékel- teti velünk a halott szülők és a temető képeivel. És ha mi most életrajzának isme- retében mégis megpróbáljuk .feltárni a dialógus másik, elhallgatott felét, azt nem azért tesszük, mintha azt hinnénk, hogy ennek ismerete feltétlenül szükséges a vers esztétikai befogadásához, további mondanivalónk alátámasztása végett azonban még- sem árt, ha minél sokoldalúbban mutatjuk meg a költő rossz kedélyállapotának több irányból összefutó okait.
Életrajzának ismeretében legalábbis valószínűnek tarthatjuk, hogy a halott szülők előtérbe helyezését egy aktuális konfliktus emlékképpel való elfedésének ismert pszichológiai jelenségéhez sorozhatjuk, és egy József Attilánál sem ismeretlen „rokon komplexus"-t kereshetünk mögötte. Az apátlan-anyátlan árva költőt, mint ismeretes, nagybátyja taníttatta, de a támogatás fejében a polgári „rend s a társadalom" kon- vencióiba való fegyelmezett beleilleszkedést várt el tőle. (Vö. a „Kedd" c. versével.) Előbb textiltechnikusnak akarta kiképeztetni, ezért küldte Liberecbe, majd tiszt- viselőnek alkalmazta vállalatánál, s csak nehezen egyezett bele, hogy gyámoltja egyetemre járjon. Alig melegedett meg azonban az egyetemen, az „Üjmódi Pásztorok Éneke" miatt nyakába varrt per tette bizonytalanná tanári pályájának egyébként sem biztató lehetőségeit, és a politikai izgalmakkal teli 1931—32-es tanév után esedékessé vált alapvizsgája (bár a magyar irodalomból kitűnő minősítést kapott) nem olyan mértékben sikerült, hogy azt egy biztos jövőt ígérő polgári egzisztencia első alapkövének lehetett volna tekinteni. A szeptemberi alapvizsgákat épp néhány nappal a „Személy harmadik" megszületése előtt tartották, így a Budapest felé közeledő vonaton komoran maga elé néző költő gondjaiba az a kérdés is belezakatolt, vajon egyáltalán folytathatja-e egyetemi tanulmányait? Valójában nemcsak magán- életének konfliktusáról volt szó, a sikertelen vizsga épp csak fájóvá tette azt a fel- ismerést, hogy a Tanárképző Intézet kötött vizsgarendje időnként túlságosan sok energiáját köti le és akadályozza irodalmi tervei megvalósítását. De a költészet vi- lágában elfoglalt helye sem volt konfliktusmentes.
Hajtsd le a fejed, vidéki költő lettél.
A város fölött szeretőd kontya világol s te jössz felé Tiszától a Duna mellé.
Néped közt jöttél s ha igaz
amit az erdélyi lap írt rólad egyszer,
(hogy Angyalföld és a Lágymányos proletárjainak költője vagy te),
akkor hazaértél! Hajtsd le a fejed. Még jobban!
A most idézett harmadik szövegegység nyelvi struktúrája bonyolultabb, mint az előzőké volt. A közlések gyorsabb egymásutánban követik egymást, és az egy-egy közlést hordozó, szinte már szimbólumértékű szócsoportok tartalma pedig meggaz- dagodik. A szövegegységet bevezető és annak végén hangsúlyozottan megismétlődő önfelszólítás szintén a vers ú j elemeihez tartozik. Feltűnése pontosan megfelel az önmegszólító-verstípus általános struktúrájának, s így az a néhány megállapítás, amit a kérdést sokoldalúan megvilágító tanulmányból az alábbiakban idézünk, to- vábbi mondanivalónk alátámasztására is kitűnően felhasználható: „ . .. (az ilyen versek) valamely döntő fordulóján az önmegszólítás önfelszólításba vált át, s az élmény, a vers végső kihangzását, jelentését épp az átváltozással nyeri e l . . . " Ezért központja a nyelvi struktúra szempontjából a második személyű felszólító mondat, amelyhez a vers valamennyi mondata rendeltségi viszonyba hozható. (Németh G.
Béla: i. m.)
Vajon mi a magyarázata annak, hogy önfelszólítást hordozó második személyű felszólító mondat épp az előttünk levő szövegegységben tűnik fel? „Hajtsd le a fejed", olvassuk kétszer egymásután. Nem egyértelműen világos jelentésű felszólí- tásról van szó és ez nagymértékben megnehezíti helyes értelmezését. A „lehajtott fej" különben is több, mint pusztán egy testmozdulat nyelvi képe. Nem akármilyen testmozdulatot jelöl, hanem olyat, ami már a mindennapi élet mimikájában nem- egyszer a kifejező gesztus szerepét tölti be. Minden lehajtott fej beszédes csend, de hogy valójában miről beszél, az csak az adott szituációk összefüggésében lehet (sőt a fogalmak nyelvén akkor sem mindig pontosan) megközelíteni. Helyesebben járunk el tehát, ha lehetséges jelentések felsorolása helyett inkább az nézzük meg, hogy a „lehajtott fej" milyen tartalmat hordoz Radnóti költői nyelvében? Ezt annál könnyebben megtehetjük, mert a „Pogány köszöntő" egyik verse (amelyet költője bizonyára nem véletlenül tett meg kötete záróversének) a „Csendes sorok lehajtott fejjel" címet viseli. Életsorsa és a „Személy harmadik"-ban szintén emlegetett árva- sága felett meditál benne, egy ideig olyan nagy szomorúsággal, hogy már-már kedvese szerelmében is kételkedni kezd. A szomorúság végül mégis feloldódik és a meditáció sorsa vállalásának, sőt az életbe vetett bizalmának kifejezésével fejeződik be:
... szomorú vagyok én is, és ha hajnalban a
csillagok hívnak, egymást karolva . mégis együtt indulunk ketten a napfény felé.
A „lehajtott fej" az egyéni nyelvhasználatra ekkor erősen hajlamos Radnótinál tehát a meditáció állapotát kíséri, ez pedig, a beleborongó szomorúság ellenére, sorsának bármiféle pesszimizmus, vagy akár fáradt rezignáció nélkül való, férfias -vállalását hordozza. Ha ez igaz, akkor legalábbis feltételeznünk lehet, hogy amikor a „Személy harmadik" soraiban azzal a felszólítással fordul önmagához „hajtsd le a fejed", nem egyedül és nem elsősorban azt akarja mondani: „légy szomorú";
inkább egy olyan meditációra hívja fel „én"-jét, pontosabban annak tudatos, er- kölcsi rétegét, ami keserűségének feloldódását ígéri. Aligha lehet véletlen, hogy a felszólítás, a „Csendes sorok lehajtott fejjel" soraihoz hasonlóan itt is épp árvasá- gának (és az utóbbi felidézése mögött meghúzódó konfliktusnak) képeit követi.
A két vers struktúrájának ez a közeli rokonsága arra vall, hogy élete válságos nap- jaiban már többször végigélt a mostanihoz hasonló, azaz nyomott kedélyállapottal kezdődő, de végül megkönnyebbüléssel végződő lírai pszichodrámát.
A harmadik szövegegységet elindító mondatot különben nemcsak formai jegyei miatt tekinthetjük a vers struktúrája egyik középpontjának. Azért is az, mert itt életének intimszférájából mintegy a társadalom szférájába lép át, hiszen azt még bizonyítanunk sem kell, hogy a költészet Radnóti számára elsősorban társadalmi tevékenységet jelentett. A kérdés most az, hogy költőmivoltával kapcsolatban mit tartalmaz az a meditáció, amire így felszólította magát? Nem könnyű megmondani, mert a felszólítás két lazán összekapcsolt tagból álló s emiatt többféleképp értel- mezhető mellérendelt mondat formájában hangzott el. Első olvasásra talán hajla- mosak lennénk a következőképp értelmezni a szóban levő mondatot: „Keseredj el, mert vidéki költő lettél!"... De ha a „hajtsd le a fejed" előbb meghatározott értel- mezéséből indulunk el, akkor a következő olvasás kínálkozik: „Meditálj azon, hogy
397
vidéki költő lettél, gondolkozz el felette, nézz szembe vele!" . . . A kétfajta értelmezés egyébként nem feltétlenül zárja ki egymást, sőt inkább egymásba fut.
A „vidéki költő" kifejezés sem egyértelmű. Az irodalmi kávéházak nyelvjárá- sában a provinciális, szinte már a dilettáns szinonimája volt s akkoriban talán nem minden ok nélküL Radnóti azonban aligha ilyen értelemben használta, hanem a fő- várostól messzire sodródott írók magányosságát, a Juhász Gyuláéhoz hasonló sor- sokat akarta jelölni vele. És a saját sorsához hasonlókat, hiszen nap mint nap érezte, hogy a „vidéki költő"-nek nemcsak az irodalmi élet pezsdítő, inspiráló levegőjét kellett nélkülöznie, s hogy távol a szerkesztőségektől, a meglazult személyi kapcso- latok tehertételével jóval nehezebb nyilvánossághoz jutnia, mint a fővárosiaknak.
Pályája kezdetén állt még ekkor, és az, hogy az irodalmi élet perifériájára szorult, már csak azért is keserítette, mert az Xjjmódi Pásztorok Énekének a kötet elkobzása következtében alig volt kritikai visszhangja. Azóta írt versei viszont éles politikai tartalmuk miatt csak az egyre inkább gyérülő baloldali folyóiratok valamelyikében jelenhettek volna meg, az utóbbiak azonban állandó megjelenési nehézségekkel küszködtek. A baloldali irodalom, különösen a költészet az egyre erősbödő politikai nyomás következtében egyébként is az illegalitás határára kezdett szorulni, és szinte csak a szűk baráti-elvtársi körökön belül élvezett valamelyes publicitást. Emellett nemegyszer szektás túlzások akadályozták abban, hogy közönséget teremthessen magának. Radnótinak Szegeden is volt ugyan „jelenvaló" közönsége, elsősorban a Fiatalok Művészeti Kollégiuma körül, de ez a szűk kör ekkor még annyit sem tudott adni, mint később, megélénkült könyvkiadói tevékenysége idején. Valójában már szegedi tartózkodásának kezdetétől bántotta, hogy az irodalmi élet perifériájára szorult, aminek, mint az előbb már láttuk, csak egyik összetevője volt, hogy nem a fővárosban élt. Abból a levélből, amit csaknem egy évvel azelőtt, Tamási Áronék szegedi látogatásakor írt Fanninak (s amit épp a Tiszatáj mostani száma közöl), sokkal inkább egy szabadabb levegőjű irodalmi élet, mint a főváros utáni vágyó- dását olvashatjuk ki. (Voltak pillanatai, amikor azzal kacérkodott, hogy abbahagyja az egyetemet, és Erdélybe megy el újságírónak, s ez a gondolat vitathatatlanul bele- játszott a Tamási Áronékkal töltött este hatására kirobbant, de a találkozás emlé- kénél általánosabb érdekű „Szél se f ú j itt már" harmadik versszaka képeinek meg- születésébe: a „hó" a tisztaság, a meg nem alkuvás képzetét evokálja; a „szél" — többször utaltak már rá — a forradalom szélfúvása.)
De térjünk vissza a „Személy harmadik"-nak a vidéki költő konfliktusára vo- natkozó sommás utalásához. Ez az utalás, akárhogy is értelmezzük, tulajdonképp már a konfliktus feloldódását vezeti be. Alighogy elhangzik, a vers érzelmi görbéje máris emelkedni kezd. Előbb ismét a kedves alakja ragyog bele, boldogságot, fényt sugározva maga körül, a pillanatnyi konfliktusokon túlmutató kitárulás most azon- ban a szerelmes szavak elhangzása után sem törik meg, mint a második szöveg- egység hasonló mondatánál; — bármilyen sokat is jelent neki a szerelem, életének mégiscsak egyik szféráját képviseli, egyéb kapaszkodókra is szüksége van ahhoz, hogy legyőzze konfliktusait. Ezt a kapaszkodót a marxizmus alaptételeit ekkor már magáénak valló költő a társadalomban elfoglalt helyében találja meg. Bár a vasúti fülkében fegyőrök fenyegető arca mered rá, és egyéb, Szegedről jött gondok is gyöt- rik, tudja, hogy „népe közt" jött a „Tiszától a Duna mellé" — mégsincs tehát egyedül, sorsa a hozzá hasonló szegény emberek sorsához kapcsolódik. És annyira egyértel- műnek tartja ezt a vallomást, hogy bővebb kifejtésére sem gondol, mindössze egy birtokos személyraggal ellátott alakkal ad neki azonosulást emocionális telítettséggel is kifejező hangsúlyt.
Meglepő, hogy akadt, aki épp az ellenkező előjellel értelmezte. Bori Imre „Rad- nóti" c. monográfiájában (Újvidék, 1965.) ugyanis az alábbiakat olvashatjuk: —
„Forradalmi" versei általánosságai után, egy népről vallott eszményi felfogás, el- nagyolt, tömegnek látott kép után, a „nép egyedei" most sorra láthatókká váltak szemei előtt, mintegy a kinyílt szem ámulata szólal meg a versben — ez az a nép, amelynek ő állítólag költője — s a rádöbbenés, hogy ő az eszme költője volt és absztraktul lelkesedett. Most annál élesebben lát, a maga borostás, a hosszú utazás- ban megfáradt arcát tapintja, az őszi náthát hirdető vénasszonyok „bojtos orra", a sapka alá rejtett alvó katonaarc, a fegyőrök közt utazó rab képe jelenik m e g . . . "
Eddig tart Bori szövege. (Az idézőjelek tőle valók.) A „néped közt jöttél"-t azon- ban csak akkor lehetne így értelmezni, ha az valóban az első szövegegységre utalna vissza. Ez azonban még akkor sem valószínűsíthető, ha pusztán az idézett szócsoport nyelvtani struktúrájának formális elemzésére szorítkozunk, a sommás megállapítás ugyanis az előző sorban felénk táruló földrajzi képet értelmezi „Néped közt jöttél", azaz a Tisza, a Duna vidékének lakói között... (Azt pedig talán még cáfolnunk sem lenne szabad, hogy e nép „egyedei" sem most, a személy harmadikon véletlenül
melléje ült smasszerek között váltak „láthatókká" szemei előtt: évek óta szociográ- fiai, néprajzi igénnyel ismerkedett velük, falukutató utakon vett részt, nehéz sor- sukkal való együttérzése pedig nem egy versébe élményszerűen sajgott bele. Vö.:
„Keseredő", „Kedvetlen férfiak verse".)
A kapaszkodó további, az előbbit folytató állomásaképp ezután az egyik erdélyi újságnak azokat a sorait illeszti bele a versbe, amelyek „Angyalföld és Lágymányos proletárjai" költőjének nevezték. A proletárköltő fogalmának megjelenésével tehát tulajdonképp „a néped közt jöttél" kitétellel elkezdett meditáció gazdagodik tovább.
Bori Imre az előbb már idézett monográfiájában ezt a szövegegységet szintén ellenkező előjellel értelmezi. Felfogását már csak azért sem árt közelebbről meg- vizsgálnunk, mert a véle való vita alkalmat ad az eddig elmondottak elmélyítésére.
Szerinte a „Személy harmadik" elemzése során „a versszak legfontosabbikára, az
«•Angyalföld és a Lágymányos proletárjainak költője«" gondolatának megkérdőjelezett- ségére kell felfigyelnünk. A „ha igaz" felötlése, úgymond, „egészen más értelmet ad Radnóti álláspontjának, mintha kategorikus vallomás lenne, mintha most döbbenne rá, ez utazás ürügyén arra, hogy ( . . . ) elvontan lelkesedett... A vonaton a költő nagy lelki drámája játszódik le, s mire hazatér, szemében zavartság, bűntudat van.
Ekkor ismeri fel, hol idegen, sehová nem tartozó, hogy csak a szerelem az, amibe kapaszkodhat..." (I. m.) De csakugyan meg van kérdőjelezve az „Angyalföld és Lágymányos proletárjainak költője"? Még ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy Radnóti rriég a „Személy harmadik" megírása után is sokáig szándékai pontos megfogalmazá- sának tekintette az erdélyi újság szavait, és büszke öntudattal idézgette, amikor ba- rátaival költészetének természetéről vitatkozott, a „ha igaz" felötlése mögött meg- bújó szerénységi formulát egy rövid nyelvtani elemzés segítségével akár a baráti visszaemlékezések iránt esetleg szkeptikus olvasó is könnyen felismerheti: a formu- lát ugyanis egy nyilvánvalóan rokon gondolatok összekapcsolására szánt „s" kötőszó a „néped közt jöttél" természetes folytatásává teszi. Nem megkérdőjelezés a zárójel sem, a szövegek tipográfiai elrendezésében, a „látható nyelv"-ben rejlő kifejező erőt jól ismerő költő a közbevetett mondat idézetjellegét akarja érzékeltetni vele. Hasonló funkciója van tehát, mint a „Férfinapló" néhány egyéb verse (így a „John Love testvérem" és a „Vasárnap") előtt közölt újságszövegeknek: ez az í930-as évek po- litikai költészetéből (pl. Brecht verseiből) jól ismert eljárás nyilvánvalóan a versek lírai hitelének fokozását szolgálja. Az elmondottaknak megfelelően a költő belső dialógusát így lehetne közérthető szavakkal megfogalmazni: Néped közt, az Alföld agrárproletárjai közt utaztál eddig, s most pedig a nagyváros proletárjai közé ér- keztél haza...
Problémákkal teli, gondterhes hazaérkezés ez, nem tagadjuk mi sem, a költő (talán épp akkor, amikor a szegedi személy az Angyalföld széle mellett döcögve a Nyugati pályaudvar felé közeledik) újra számot vet költészete helyzetével és újra megismétli azt a meditációra való felszólítást, amit az előbb már hallottunk tőle.
A meditáció tartalmát pedig így rekonstruálhatjuk: „Hajtsd le a fejed", mert a proletár költő sorsa keserű: a pálya egyéb lehetőségeiről való lemondást, az irodalmi élet perifériáját, ha nem épp az ügyész és a börtönőrök fenyegetését, sőt azoknak a meg nem értését is jelenti, akiket szolgálni akarsz verseiddel. Hajtsd le „még job- ban", vedd tudomásul, hogy sorsod erre jelölt ki, vállald, bármilyen nehéz, „lehajtott fővel", azaz alázatosan . . .
A vonaton tehát valóban a költő lelki drámája zajlott le, és a vers egy-egy szövegegységében is életének nem egy konfliktusa sűrítődött össze. A vers struktú- rájának belső logikája azonban épp a harmadik szövegegységtől kezdve a válság le- küzdése felé vezet, ami egyébként szinte magától értetődően következik az „önmeg- szólító vers" műfaji törvényeiből, legalábbis ha elfogadjuk azt, hogy ez a verstípus
„nem a válság élményének kifejezése, hanem a válság legyőzhetőségénelc akarásáé, legyőzhetőségének bizalmáé..." (Vö. Németh G. Béla: i. m.)
Az utolsó versszakból már teljesen ennek a bizalomnak szava tör fel:
Szeretőd, megijed, hogyha így lát s meleg szájával kutatva csókol kereső szemedre: Emeld föl a fejed és örülj.
Néked lélegzik ö; lehelld fel öt te is!
Pusztán csak a nyelvi struktúra felől nézve, ebben a szövegegységben két olyan felszólító mondatot találunk, amely, legalább formálisan, a vers végső konklúzióját hordozó szerkezet központja lehetne. Kezdjük a másodikkal, a vers zárómondatával.
Ha valóban ez a konklúzió, akkor az az előbb idézett értelmezés bizonyul helyesnek,
a m e l y szerint a világ dolgaitól e l i d e g e n ü l t költő r á d ö b b e n t a r r a , h o g y e g y e d ü l c s a k a s z e r e l e m b e k a p a s z k o d h a t . L á t t u k a z o n b a n , hogy ez n e m így v a n , és a m á r e l - m o n d o t t a k h o z m o s t m á r c s a k azt kell h o z z á t e n n ü n k , hogy a s z e r e l e m R a d n ó t i k ö l - tészetében s o h a s e m m e n e k ü l é s , s a „ S z e m é l y h a r m a d i k " m e d i t á c i ó j a i d e j é n p e d i g k ü l ö n ö s e n n e m az. Élete egyetlen f e l h ő t l e n boldogságát, é l e t k e d v é n e k á l l a n d ó ösz- t ö n z ő j é t jelenti, ez kétségtelen (a szóban levő u t o l s ó sor s e m a k a r e n n é l t ö b b e t m o n d a n i ) , d e m é g s e m köti le egész személyiségét — és f ő k é p p n e m a p o l i t i k u s
„ é n " - t k i z á r ó ellenpólus. É p p ellenkezőleg. Bizonyításul t a l á n elég a „ S z e m é l y h a r - m a d i k " p r o b l e m a t i k á j á v a l és esztétikai s t r u k t ú r á j á v a l s o k b a n r o k o n „ F o g a i d n e mossa p a n a s s z ó " a s z e r e l m e t és p o l i t i k á t e l v á l a s z t h a t a t l a n e g y s é g b e n ö s s z e k a p c s o l ó utolsó v e r s s z a k á t i d é z n ü n k :
Ketten vagytok és ketten a sok szegény, országod népe szeretői! hallgass és készülj panasztalan csókon hajolva a harcra, mert jön a szél!
De a „Személy h a r m a d i k " u t á n n é h á n y héttel m e g s z ü l e t e t t „ T a v a s z r a jósolok i t t "
soraiból szintén h a s o n l ó szerelemkoncepció olvasható ki.
Az e l m o n d o t t a k u t á n a z utolsó s t r ó f a szerkezeti k ö z p o n t j á t c s a k a h a r m a d i k sor felszólító m o n d a t á b a n k e r e s h e t j ü k : „Emeld f e l a f e j e d és ö r ü l j " , azaz e m e l d fel, m e r t ú j r a m e g t a l á l t a d ö n m a g a d a t , v á l l a l o d sorsodat, s h a ezt teszed, s z e r e t ő d s e m i j e d m e g hogy n e m azzal találkozik, a k i t addig i s m e r t . . . ö r ü l j , h o g y m e g t a l á l t a d m a g a d a t , és ö r ü l j , hogy ő a tiéd. A „Személy h a r m a d i k " s t r u k t ú r á j á n a k l á t s z ó l a g e g y m á s s a l e l l e n t é t b e n álló felszólító m o n d a t a i v é g e r e d m é n y b e n e g y m á s b a f u t n a k tehát, és r e f r é n s z e r ű i s m é t l ő d é s ü k k e l e g y ü t t k é p v i s e l i k a v e r s n e k a z t a s z e r k e z e t i m a g v á t , a h o n n a n a jelentés megközelíthető. Ez a m e g k ö z e l í t é s k é t s é g t e l e n ü l n e m v o l t k ö n n y ű , hiszen egy i n t e l l e k t u á l i s elemei ellenére is e l s ő s o r b a n e m o c i o n á l i s t e l í t e t t - ségű v e r s állt e l ő t t ü n k . M e g é r t é s é h e z a költő b e l s ő d i a l ó g u s á n a k az é r z e l m e k v i l á - g á n a k n e m - t u d a t o s r é t e g e i t s e m mellőző r e k o n s t r u á l á s á r a v o l t s z ü k s é g ü n k , és m e g kellett h a l l g a t n u n k a d i a l ó g u s n a k azt a m á s i k felét, a m i t (teljesen t a l á n s o h a s e m k i - tölthető) csend vesz körül. A n n y i t a z o n b a n talán m é g i s s i k e r ü l t m e g m u t a t n u n k , h o g y ez a csend — beszédes csend.
B U D A Y G Y Ö R G Y : R A D N O T I - I L L U S Z T R A C I O
