tének bevezetőjében — részben önéletrajz, de valamivel több is. Egy ember gyö- nyörködése a természetben, önfeledt beleolvadása a világmindenségbe; olyan emberé, aki tudatos észlelőként igyekszik belehatolni a természeti csodák titkaiba, s küzd a nagyegészből való kizártság ellen." Utolsó írása — 1975-ben kezdett s halálával sajnos félbemaradt — Mint a magból kikelt fácska című önéletrajzi regé- nye is a „nagyegészben" történő elvegyülés vágyát szólaltatta meg. Ez az önélet- rajzi regény lett volna talán Horváth István legértékesebb prózai műve: nemcsak az elveszített múlt írói rekonstrukciója, hanem egy letisztult és megérett életis- meret bölcs összefoglalása is. Ezt az összefoglalást akadályozta meg a váratlanul érkező halál.
Végül el kell mondani, hogy a Kipergett magvak című kötet gondozása: Cseke Péter munkája példásnak mondható. Az utószó — valamint a fiatal kolozsvári író más publikációi — egy készülő Horváth István-monográfia körvonalait rajzolják fel: reméljük, ez a monográfia mihamarabb a kezünkbe kerül. (Kriterion.)
POMOGÁTS BÉLA
Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában
ÖSSZEGYŰJTÖTT DOLGOZATOK
Bálint Sándor munkássága páratlanul szépen kiteljesített néprajzkutatói élet- mű. Váratlan tragikus halála miatt megvalósítatlan fontos tervek maradtak ugyan utána, de hogyha ezeket valóra váltja, az utókor akkor sem tekinthetne rá nagyobb tisztelettel, mint így. A történelem többször megkísérelte eltéríteni az ifjúkorban kitűzött céloktól és feladatoktól, de ő bizonyult erősebbnek, és mind a mellőzése- ket, mind a méltánytalanságokat jóra tudta fordítani, újabb és újabb értékes műve- ket alkotott.
Bálint Sándor életpályáján nincsenek megfejtetlen zökkenők, nem kínál kutatni való rejtélyeket, jól áttekinthető szándékai pontosan ismertek. Többször beszélt róluk, a kötet utószavaként közreadott életrajzában is világosan megjelölte törek- véseit, tudományos érdeklődésének forrásait, és senkit sem hagyott ki azoknak az elődöknek, tanárainak és kortársainak sorából, akiktől ösztönzéseket nyert. Szinte kikerülhetetlenül adódik a magyarázat, néhány hónappal halála előtt úgy írta meg ezt a visszatekintést, mint aki tudja, hogy egészen közel áll élete végső pillanatá- hoz. Bálint Sándor sosem titkolt világnézeti meggyőződését ismerve mégis úgy hiszem, hogy hasonló helyzetben, akár harminc vagy negyven esztendővel koráb- ban is hasonlóan cselekedett volna. Mindig kész volt lelkiismeretének leltárával.
Köszönet illeti a kiadót, hogy másfél esztendővel a szerző halála után is gondozta és közre bocsátotta ezt a kötetet, melyet még ő állított össze.
Mégis miért vegyül némi csalódás személy szerint e sorok Írójának a kötet megjelenése fölötti örömébe? Oktalan és illetlen dolog volna arról vitázni, hogy miért ez az írás kapott benne helyet és miért nem amaz. A választék bő volt.
Péter László „Bálint Sándor munkássága" című (Szeged, 1974) bibliográfiájában csupán 1973-ig 363 tételt számolt össze, s jelentős művek még ezután láttak nap- világot De nem a bőség zavarában kell az okot keresni.
Bálint Sándor azok közé a szerencsés alkatú tudósok közé tartozott akik kuta- tásaik során mindig nagyobb egészben gondolkodtak. Tanulmányainak és cikkeinek 86
nagyobb részét úgy írta, hogy azok egy-egy könyv építőkövei lehettek. Igaz, ez az eljárás és elképzelés nála azzal járt, hogy az egyes írások igazán csak könyvekké összeforrva váltak súlyossá.
A szentember Orosz Istvánról készült dolgozatok bármily érdekesek is, valójá- ban magának az önéletrajzi műnek az együttes olvasásával jelentenek élményt.
A patrociniumokról, illetőleg a liturgia és a néphagyomány összefüggéseiről szóló tanulmányok összegzését nyújtják az egyházi év ünnepeiről írott könyvek e tár- gyakba tartozó anyagának, noha színes és tartalmas olvasmányok, nem helyettesít- hetik a könyvek adatbeli pompáját és gazdagságát. A mesemondó Tombácz János előzetes bemutatásaként íródott hírlapi cikk szegényes a későbbi Tombácz-kötet bevezetőjéhez képest. Talán a legjellemzőbb példa a szegedi paprikakultúráról szóló, 1936-ban közölt dolgozat, mely teljes foglalatát nyújtja az 1962-ben megjelent részletes monográfiának.
így, aki ennek a kötetnek a segítségével kezdi az ismerkedést Bálint Sándorral, az aligha találkozik a magyar szakrális néprajz megteremtőjével. Nem derül ki belőle, hogy előtte a német vallási néprajz eredményeire való hivatkozásokon kívül (Schwartz Elemér, Karsay Géza) nem sok történt. A magyar néprajz a falu szokás- világa felől közelítette meg a vallásos népéletet, Bálint Sándor megfordította a sorrendet, az egyházat, mint a szokásvilág egyik szervezőjét állította vizsgálata középpontjába, majd az ünnepek, liturgia, hitélet koncentrikus körein át a „világi szféra" felé haladva kutatott. Ezáltal ismeretek és eredmények ú j forrását nyitotta meg. Mostani könyvében a tápai első tanulmány szemlélteti legjobban szempont- rendszerét. A magyar néprajzban szinte egyedülállóan nem a pogány néphit szerte- hullott elemeit keresi, hanem annak a gondolatnak a jegyében, hogy a magyarság egy évezreden át a tételes vallások híve volt, elsősorban ezek népéleti hatására, a mindenkori kanonizált egyházi gyakorlaton kívüli megvalósulás változataira figyel, s csak azután kerít sort a beléjük fonódott ősvallási emlékekre. Mindvégig különö- sen foglalkoztatta a középkori kereszténység elsüllyedt emlékeinek kései föllelése és azonosítása. Módszerének két jellegzetes példáját tartalmazza a kötet: „Körülfog- ták az ördögök" és „A mihók" című írásokat. Bálint Sándor azon a téren is meg- lehetős társtalan, hogy a magyar néprajztudomány hosszú évtizedekig általános érdeklődésétől eltérően, mely a 19—20. századi néprajzi képből igyekezett a ma- gyar ős- és korai történetre következtetéseket levonni és a középkorról jórészt elfeledkezett, ő ezt az űrt a maga területén kitölteni törekedett.
A szakrális néprajz tárgyköre azonban csak a könyv első részét tölti meg.
Bálint Sándorról köztudott, ő maga sosem felejtette el hangsúlyozni, ha kérdezték munkája felől, hogy mennyire kötődik Szegedhez és a „szegedi nagytájhoz". A kötet második része épp ezért szegedi vonatkozású írásokat ölel fel, sőt a harmadik is, melyben jeles személyekről és művekről szóló nyilatkozatait sorolta, alig válik el a szegedi tematikától. Csupa „szegedi fi"-val találkozunk itt, és a vallási téma is minduntalan visszatér.
Az életműben a szakrális néprajz — Bálint Sándor szavával — „az anyai juss"
és Szeged hagyománya, „az apai örökség" egyensúlyban állnak. Az előző képviseli az egyetemességet, az utóbbi a nemes provinciát. Bálint Sándor épp ezzel a har- monikus kettősséggel emelkedik ki azoknak a kitűnő etnográfusoknak, Kiss Lajos, Szűcs Sándor, Gönczi Ferenc és mások sorából, akik szintén szerves és gyökeres táji kötődésűek, de minden nagyszerűségük mellett híján vannak az övéhez hasonló egyetemesebb néprajzi élménynek.
Mégis ebben a kötetben a szegedi vonatkozású anyag jóval halványabb, mint a katolikus néprajzzal foglalkozó. Fölsorakoztatja Dugonicstól Ortutayig szegedi pan- teonjának minden neves alakját, de a méltató — jórészt hírlapi — cikkekben és a könyvismertetésekben hiába keressük a szegedi múlt enciklopédikus művelődés- történeti szemléletét, melynek tágasságában helyet kapott a reformáció és a rene- szánsz világa, a város építés- és településtörténete, népmozgalmai, nyelvjárása, a kódexektől a ponyvairodalomig teljes írásbelisége, sokszínű népi kultúrája és tár-
87
sadalma. Forgácsai ezek Szegeddel foglalkozó könyveinek, s csak néhány olyan gyöngyszem akad köztük, mint a „Juhász Gyula és városa" címet viselő lírai séta.
Végül azt is meg kell mondanunk, hogy a kisebb cikkek és könyvismertetések adatot, ismeretet igen, de ú j gondolatot keveset tartalmaznak. Inkább érzelmi kötő- dések jelei, azonosulások, kapcsolatkeresések, egy-egy reflexió, egyébként mind a szegedi „regionális kultúrához" ragaszkodó következetesen tiszta magatartás tanú- bizonyságai. Az igazsághoz tartozik, hogy a könyvek és néhány más tárgy nem is nagyon voltak alkalmasak gazdagabb gondolatiság kibontakoztatására. Továbbá fölvetődik: vajon milyen elméleti tájékozódás kormányozta Bálint Sándor munkál- kodását, mennyiben kapcsolódik távolabbi néprajzi vagy művelődéstörténeti irá- nyokhoz? Az életmű lezárult, de jóval nagyobb, a könyv anyaga viszont jóval kisebb, hogy ezúttal válaszolni lehessen rá. El kell fogadnunk tőle a köznek szánt utolsó ajándékát, olyan szerényen, ahogyan még maga készítette el.
A kötet címe találó. Bálint Sándor valóban a hagyomány szolgálatában töltötte el életét. Minthogy az íratlan hagyomány, a nemes provincia, a népélet, a maguk klasszikus, Bálint Sándor által is így értelmezett valójukban végleg eltűnőben vannak, hozzá hasonlóan bennük élő és értő kutatójuk sem születhet többé, halálá- val egy rokonszenves tudóstípus ment el közülünk. (Magvető.)
KÓSA LÁSZLÓ
Kosáry Domokos:
Művelődés a XVIII. századj Magyarországon
Az utóbbi években a tízkötetesre tervezett akadémiai magyar történet néhány kötetének megjelenése, a régieken kívül új, ismeretterjesztő jellegű folyóiratok meg- jelentetése és sikere egyaránt azt bizonyították, hogy nemcsak a közönség érdek- lődése nőtt meg a történelem s elsősorban a nemzeti történelem iránt, hanem az elmúlt évtizedek tisztázó vitái nyomán s az elmélyült levéltári kutatások eredmé- nyeként felhalmozódott óriási ú j anyag értékelése során történettudományunk is
„felnőtt" az új igények kielégítéséhez, sőt színvonalával azok feltámasztásához is hozzájárult.
A magyar történeti szintézis eddig megjelent kötetei természetesen jól tükrözik ezt az egyetemes színvonalemelkedést; mivel azonban céljuk nem lehet a részlet- kérdésekben elmerülő mélyfúrás, s meg kell elégedniök a részletkutatások ered- ményeinek összefoglalásával és rendszerezésével, ráadásul kollektív munkák, s ezért óhatatlanul érvényesül bennük is az egyes szerzők történetfelfogásának gyak- ran nem is csak árnyalatnyi eltérése, ezért ők sem tudják elkerülni teljesen azokat az ellentmondásokat, melyekre a hatvanas évek közepén megjelent irodalomtörté- neti szintézissel kapcsolatban az egyes kötetek vitája során fény derült, és így Kosáry könyve is joggal mutat rájuk. A zöld borítójáról elnevezett s ma már ál- talánosan „spenótnak" hívott nagy munkában, kiváló eredményei ellenére, a telje- sen egységes koncepció hiánya gyakran érződik, ellentmondások feszülnek nemcsak az egyes kötetek között, de gyakran egyes köteteken belül is. A kollektív munkák- nál szinte óhatatlanul jelentkező belső feszültségekkel szemben nagy előnyt jelent- het egy jól kirajzolódó egyéni koncepció érvényesülése, mint általában az egyszer- zős történeti tanulmányoknál. Különösen, ha az az egy szerző akkora témát vá- laszt magának, mellyel tulajdonképpen egy teljes kollektíva munkáját végzi el.
Az ilyen méretű, igényességű történetírói vállalkozások közül az utóbbi években 88
