KISS ANNA
A kaszás
(Rongybábuhalmok, kasza mered fölé- bük. A halálnak kimázolt színész ka- lapban, nagy cserépfazékkal be a színre.)
„Fehér liliom tört levét tegyél rá!"
(Kottázza így-úgy.)
„Fehér liliom tört levét tegyél rá!"
„Fehér liliom tört levét..."
„... levét..."
És a köszvényem álnoksága még az éhem is felzavarta.
(Jobbra, a kulisszák mögé.) Hé!
Az iménti fiskális dumával meg se próbálkozz, ez ugyebár tyúktoll (!), és a tyúktoll
nem pottyanik az égből!
(Leül a fazékkal.) Egy szuszra ennyi egy vén fúftatöból ritkán szalad ki, a szegvári pékné három taktussal megint lemaradt, márpedig az
kemencényi fehérnép, a küszöbön strázsáló négy papucsból úgy megcsudáltam, a nagyobbik párat, hogy a világ is megszűnt körülöttem,
utálok is
minden réz vekkerórát, mi ott lapít
a hálószoba mélyén, hogy egy óvatlan pillanatban orvul beindítson
valami katasztrófát... ! Előszabadult
az asszonyi düh, egyetlen szuszra ott a pekerájban széjjelfújta
a lisztet, pedig én csak kúrálódni akartam!
Pekeráj melegétől reméltem, hogy a köszvényem odébbáll!
Sértésekre
nem is válaszolok.
Ülök itt a
Dicsőség Mezején, és e tyúktoll
tényéhez visszatérve megismétlem:
hogy ez ugyebár tyúktoll,
és a tyúktoll
nem pottyanik az égből!
Határtalan
az önbizalmad ám!
Egész tyúkólat rejtegetsz a rongy közt, arra vársz, hogy odébbálljak, szipirtyó, de itt vagyok,
és belátok a szádba, hét teknő lisztet fújjon rám a pékné
Szegváron, hogyha ki nem éheztetlek!
Hess, a fazékról ne is álmodozzál, hogyisne, hogy a p orcsinfűleveskét használd fel ellenem, a taktikában kissé
régebben gyakorlom magam, volt, ahogy volt
a szegvári kaland, féleszű lennék, hogyha a tanulság nem térítne magamhoz, mutatja itt
az elkobzott fazék, pakold elő
a tyúkólat, s felőlem száz évig is
lapulhatsz ott a rongy közt,
ne mondd, hogy nem gáláns halál akadt rád e hajnalon,
mikor még az se biztos, hogy felkél-e
a nap...!
Megáll az ész.
Ékesszólásom ellen berzenkedel,
s a galantériámat mered túlságosnak nevezni, pispekecskék, tábornokok „forgatják"
így a szót...?!
Bánom is én,
beszédüknél a gyertyát nem tartom, és ezután sem fogom (a bábuhalmokra) ezt meg hiába
varrnád a nyakamba, semmit nem láttál
hogyha így beszélsz, még egy ilyen gyanúsítgatás és repül a fazék!!!
(Felakad a szeme.) Ó, magasságos fehérliliom,
szentséges tört leve... ! Hogy elővett a köszvény!
(Ripacskodik.) Ifjúságom sok hebehurgyasága de messze vagy, hess vissza az időbe köszvény, te is(!), még tán a bujakór is (keresztet vet)
kíméletesebb nálad ... ! Hú, de rossz.
(Lekottázza máshogy.) Ifjúságom sok hebehurgyasága...
Ki sejtené,
hogy egy valódi köszvény rosszabb színészt
csinál egyszer belőlem,
mint aminek még híre-hamva sincs.
Persze
a ponyvás szekér, és a mód,
ahogy a csepűrágók legnagyobbja
magához int, s azt mondja:
elmegyek fickó véled,
de itt légy a porondon, taníts elébb,
én meghalok naponta!
Ez már igen, ez már tetszik!
Színészünk magához int,
mindent egy lapra tesz, és „kijátssza
az egeret a lyukból" (!), ahogy a jó direktor mondaná.
És a ponyvás szekéren zötykölődve,
ruháskasok 20
szentséges tornyai, szalonna és a sárgadinnye közt
— a színlapok szerinti rend betartva:
segédszínészek hátra, és a bakra
„rendezte, írta, és színpadra tette", vagyishogy
a direktor-, egyszóval a
ponyvás szekéren ülve összepróbál
a díszes társaság (a bábuhalmokra) egy majd efféle drámát,
végül bicskára tűzi, ami ehető... ! Elfajult már a színészet, ha ennyi
(a bábuhalmokra) statiszta kell, siralmassá fajult.
(Jobbra, a kulisszák mögé.) Nagy ott a csend!
Csak nem szálltál magadba?
(Ripacskodik.) Ahh,
mely ripacs valék!
Mert úgy van ám, senki nem
nyűheti a deszkát az alja nép tetszése ellenére, csattanjon ám a durva éle, s a párna
seggén pufogjon, régi jó szabály;
hattyúdalnál is jobb a marhavér!
De a tehetség
akar megélni, puszta önmagából!
Ahogy Pepike kóvályog a színen, foga közt kék virág, s a szájakat
lehervasztja ilyenre ... ! (keserűre)
Cicéró Tuskót szorongatja fenn végtelenné rögtönzött szövegével,
rángatja Tuskót újabb helyzetekbe,
„fingatja" úgymond, nem adja a végszót...!
— A direktort hetedszer is felmossák. — Elbolondul a játék, mert a karzat
— ott potyázik
a szemfüles deáknép — bekapcsolódik
verselő beszéddel, Cicérót támogatja!
Tuskó feladja, kéreti a színre a nagy közös iszákot, megtekinti, milyen ma a bevétel,
úgy véli,
szűkmarkú a publikum, kinyilvánítja,
s szalonnázni kezd, de ő nem olyan
„hitvány", mint Cicéró,
bicskahegyen tolja elé az „étket"...!
— Direktorunk a függönytoló vassal előront, s egyedül viszi el a botrányt. — Soha ne féltsd te az efféle népet, másnap verekszenek egy jobb helyért!
Em-lé-ke-zem.
Világos?
Elvégre a köszvényem épp elég ok
azon tűnődnöm, ponyvásszekér volt-e nagyobbik ok,
hogy társaságát nékem viselni kell,
vagy a setét batárok, miknek hátulján kapaszkodva később tábornokok,
és szívorcájú hölgyek, pispekecskék,
veszett fiskálisok sorsába keveredtem?
Ó, nagy ész!
Fehér liliom tört levével inkább kenegetném
villámló csontjaim...?!
De ha a procedúra eredménytelen, éhem pedig,
és legkivált e tyúktollf!) ideszögez
átkozott fazekadhoz!
Ráfogva minden a hadakra!
Ám ha puha-tolóznék egy kicsit a rongy közt, találnék én ott mindent,
ne rikoltozz,
nem az „etyepetyére"
célozok,
talán a bájaidról akartam eddig is leltárt csinálni?!
Pfü!
(Repülne a fazék, de észbekap, csontjait kezdi vallatóba venni.)
No, lám, hisz ez a
zengzetes nevű szer alighanem
megváltott a bajomtól.
Elő a tyúkot, megfiatalodtam,
hej, réjja, réjja...!
(Abbahagyja a rókatáncot, balra a ku- lisszák mögé.)
Te vagy az ott, Kópic...?
Lophatnál már egy új dudát, a képem leég. miattad, foltozott dudával jársz a nyomomban, szégyen rám, terád, és a kutyákra, akikből efféle instrumentumot fabrikál a sorsuk!
(a bábuhalmokra) Ez itt, fiam pont az,
aminek látszik.
Így néz ki a Dicsőség.
Hej, réjja, réjja...
réjja, réjja ... ! Kó-pic!U
Szerintem ez a féleszű gyerek eltanulta
a szentek tudományát, tökélyig ment
a kámforrálevésben, mert amióta
a szegvári pékné dühét megtapasztaltuk, ezt miveli!
(Jobbra, a kulisszák mögé.) Hogyisne!
Semmi okom, hogy én is igy tegyek, 22
Kópic el van
magában, gyámkodásom neveltetését célozza, s ezúttal
is megtettem, mi tőlem telhető, de te csak nem reménykedésbe estél, hogy a fenével akarsz elvitetni?
(Szívdobogást dobol ki a fazék fenekén.) A fene nem vállal
mostan fuvart, eddig van rendeléssel!
Ha csak annak a szívorcájú hölgynek eleget tesz,
akinek a batárján függve-lógva
annó sokat utaztam, nem is fog (!)
egyhamar.
Egyébiránt
a szívorcájú hölgyek gyakorlott vésztők, mert nem ismerik a szót, hogy:
mindenáron.
Ezért aztán, később (!), a páros ágyak dunnái közt elég okot lelünk visszagondolni rájuk.
„Leszaladok egy pakli jó dohányért", leheljük vissza a hitvesi csókot, s keréknyomok után vetjük magunkat.
ők tehetnek mindenről, csakis ők,
a szívorcájú hölgyek!
(Lassul, akadozik a dobolás.) Dehogy vagyok én
szerencsétlen flótás,
engemet nem tekerhet valaki csak úgy o szíve köré!
Inkább magadról mélázz!
Ügy ne járj, mint a
szentéletű pispek, aki addig jutott a böjtölésben, hogy a végén ' ekkorka lett, ni
(mint a fazék)!
Hhhe.
Azt érte el véle, hogy búcsúkor
üveg közt mutogatják.
(Jobbra, a kulisszákhoz a fazékkal.) Ne akarjad már
elhitetni vélem, hogy én hiába nyüvöm itt a számat!
Mind a ketten nyársra húzunk egy tyúkot, a többit meg lábánál összekötve átalvetem a vállamon, s agyő!
Jár az eszed, nagyon jár ott a rongy közt, csikorognak a fogaskerekek, mi?!
Hagyok egy kis időt, de lássam is mire jutottál, buta némberekre nem szívesen vesztegetem a szót.
(Visszaül a fazékkal.) Mert ugyebár a szívorcájú hölgyek batárján függve-lógva úgy találtam,
ezerszer inkább
a nyakamba csurgó esőlé, mint a
kockás mamuszokban történő veszteglések, mert volt az is, mikor a rációval haragba lettem, és a kék harisnyát látni se bírtam (!), úgy gondoltam én
(fejét ütögeti), hogy azon sose szalad le a szem... \ (Szívdobogást dobol ki.) Csak ne vihogj.
Mert fuszekli-ügyekben eligazodtam végül is, mi több,
vígan csurog nyakamba az esőlé.
Nagy francok ám a szívorcájú hölgyek, gyakorlott vésztők, és a nagy hazárdok, akiknek kizuhantunk a szívéből.
Kik a halállal játszanak ezentúl, terítik a
marokkó-pálcikákat bőröndjeik hátára, intenek:
elmegyek fickó véled, tiszta játszma, magam vagyok a tét!
(Szívdobogást dobol ki.) Ez grandiőz.
Ez már
tetszik nekünk.
Hát ezt te meg nem érted ott a rongy közt, nem a „fehér liliom tört leve".
(Ripacskodik.)
„Fehér liliom tört levét tegyél rá!"
„Fehér liliom tört levét... !"
„... levét... !"
(Körbemutat.) S micsoda
díszletek közt... !
(öleli a fazekat, ringatózik.) Erre-arra
ringatnak a batárok, pispekecskék
meg szívorcájú hölgyek, akik mindig
magukkal háborúznak, piroságyak meg pakli jó dohányok, esőlé, hólé,
mind üvegszívekkel való együgyű játék, Kópic is,
akit tényleg
káposzta alatt leltek, káposztalepke
lehetett az anyja, így az okfejtés ... ! Mármint Kópicé.
Ujja bögyén
fehér lepkeanyácskát Hllegtet,
uramisten...
(Felugrik.)
Te csak vigyázz!
Ennyit ér az élet!!!
(Eljátssza a bábuk lelövetését, mint a lassított felvétel.)
(Felül, kalapját a szívére nyomja.) Kérem az urakat,
és megkérem a hölgyeket is szépen, ne tessenek
nevetni,
mert hát mi lett 24
a ponyvás szekerekből, szőnyeget az útra
ahol a színlapok terítnek az ecetfák,
szerinti rendben... ? veres kandúrok
Megállapodtak lám, kurkásznak
a pispekecskék, levél közt
buzgó, hétlelkű lapuló egerek után,
fiskális urak, áldja isten,
szétdőltek a segítse a
marokkó-pálcikák, és kandúrok jó szokását!
káposztalepkék Ólálkodik
szállnak ki az ajtók bennem is a kísértés,
csillagosra zúzódott hogy meglegyen,
üvegén ! minek meglenni kell,
De gurulnak elcsábítom a péknét
a tábornoki hintók, papucsostul.
azoknak ám Olyan esik meg véle,
gurulni kell, a keservit,
hová is(?), amitől visszaszívja
ja, igen, hát a mind a lisztet,
Végső Győzelemre. leszek én az
élet királya, hé, (Jobbra, a kulisszák mögé.) de nagyra vagy
a tetves tyúkjaiddal!
Aztán ha
megszurkálták vőn Ez az út innen
a rongyot, épp Szegvárra visz.
mi lenne, he?! Kópíc ott ül
a kőszentnél, csudálja
Száz évig is bárgyú Szent Demeterkét,
elüldögélhetsz dudaszóval vonulunk,
még ott, mert az élet
majd ifiúkorodból szép, ha rohadt is,
babarózsák a szegvári pékné
tülekednek elő, se leljen bennünk
babrálhatsz rajtuk, kivetnivalót,
p orcsinfűleveskéd bevonulunk bizony
kitart, amíg a pekerájba,
egyességünk kitart, én a vállamon átvetett
mit óckodol, tyúkokkal,
pislogsz rám Kópic mögöttem,
vén szemeddel, mesztélláb, dudástul,
dűlőre kéne vinni már kiugratjuk az ablakon
a dolgunk, a péket,
tessék, a köszvényem is volt már eleget
hogy kiújult, Szegváron, a dunyhát
villámok sisteregnek megfordítjuk,
csontjaimban, s a közepébe vágunk...!
nem ülök itt sokáig,
annyi biztos! Fenébe!
Szegváron már a Pont az ecetfalevélről
kenyér jó szagában jut ez nékem
pörögnek az eszembe...?
ecetfalevelecskék,
áttetsző sárga Hm.
Ecet.
Belátom, rámragadt a Pepike nyavalyája, én is, ha ennyi (ujjbegynyi)
közönséget érzek, már kibújik
belőlem a ripacs, és elkezdem
szeretni (!) a világot!
öreg hibal
(Kegyetlenül „odateszi" a fazekat, jobbra be a kulisszák mögé, kisbőrönddel ke- veredik elő, marokkó-pálcikák, szalag- gal összekötött levelek zuhannak ki be- lőle, áll fölöttük, fehér pamutparókát rámol ki a zsebéből, fejébe húzza.)
Vége.
MEDGYESSY FERENC: PIHENŐ LANY 26
