Mi okozta Magyarország szétbomlását?

Ormos Ede

Mi okozta Magyarország szétbomlását?

Jászi Oszkár

előszavával.

W IEN, 1921

VERLAG JULIUS FISCHER

De jö tt egy kóbor ivadék, Rabló, szerencsés ritterek Népe, akiknek sarj-során Ma tán zsandár-miniszterek

Tobzódnak az Idő torán, Ma gróf-sorban ők diktálnak, De vannak, kik még emlékeznek S ha kell, ki is állnak.

E z a z ország a mi országunk, Itt most már a mi kezünk épit,

Tobzódtatok, tobzódtatok, Éppen elég volt ezer évig.

Itt van a nép, trónt ülni fo g most, Ezer évig férge a rögnek,

ítél a nép, Ítélni fo g

S

ADY

*

ORSZ. SZÉCHÉNYI-ívöSYVTÍfi Növedáknap’á

8 8 4 5 3

Előszó.

Ormos Ede ebben a kis könyvben nagy és nehéz feladatra vállalkozott. Választ igyekszik adni minden magyar léleknek ama izzón keserves problémájára, hogy mi okozta Magyarország összetörését, államiságunk, sőt gazdasági és kulturéletünk fel­

bomlását. De maga elé tűzött feladata ebben a kérdésben nem merül ki; a történelmi kauzális sor feltárása, mely napjaink katasztrófájához vezetett, a küzdő embert nem elégiti ki. Szük­

ségkép felmerül az e rk ö lc si felelősség k érd ése is: a nagy sorstragédia mely szereplői okozták elsősorban annak az épületnek az összeróskadását, mely legjobbjaink számára nemzedékek leg­

főbb hitét és reményét jelentette.

Mindenekelőtt a politikai küzdelem heve és elkeseredése kergeti a magyar emigrációt mindkét kérdés megvizsgálásába, hisz’ elsősorban ellenségeink égő gyűlölete és igazságtalansága kényszerit bennünket a válaszadásra, mivel a fe h é r t e r r o r re n d ­ sz e ré n e k leg fő b b e rk ö lc si a la p ja az a m e g h a m is íto tt tö r t é n e tir á s , m ely a n e m z e ti k a t a s z tr ó f á é r t való m in d e n fe le lő ssé g et a k é t fo r ra d a lo m r a , de e lső so rb a n a z o k tó b e ri fo r ra d a lo m r a h á r it. Minthogy nekünk kellett liquidálni a múlt minden bűnét és vétségét, minden mulasztását és lelkiismeretlenségét s minthogy már lehetetlen volt megállítani a nemezis rohanó tankját, melyet nemzedékek megmérgezett politikája gördített a Kárpátok csúcsairól: igen könnyű a naiv, kritikátlan, sajtó és politikai szabadság által fel nem világosítható népleiket, — hisz’ a szoldateszka lehetetlenné tesz minden véle­

ménynyilvánítást, — félrevezetni s az évszázados tragédia utolsó szereplőit mint bűnbakokat pellengérre állítani.

Ormos Ede ezzel szemben arra vállalkozott, hogy szinte kine- matografikus gyorsasággal peregteti le azt az ezeréves történel­

met, melynek eseményei évszázadokon át kísérteties egyirányu- sággal száguldottak Mohács, Világos, majd Trianon felé. Természe­

tesen a mai időpont és helyzet nem alkalmas arra, hogy szerző teljes alapossággal és tárgyilagossággal keresztülvihesse főbb szem­

pontjainak oknyomozó igazolását. Az emigráció hányattatásai közepette nemcsak az iró lelkének nyugalma hiányzik ehhez, de a legszükségesebb források sem állanak rendelkezésére. Ormos Ede bizonyára legjobban tudja, hogy nem irt — mert nem Írhatott — szorgos kutatásokon alapuló oknyomozó történelmet. Neki meg kellett elégednie azzal, hogy vázlatszerü nagyvonalúsággal cso­

portosítsa a hivatalos történetirás ama tényeit és adatait, melyeket a múlt nacionalista vagy klerikális irói háttérbe szorítottak vagy

— 4

eltussoltak a feudális hagyományokat ápoló tendenciájuknak nemzetiszinre kent köntöse alatt. De bármily vázlatos legyen is szerző előadása, az az egy kétségtelen, hogy minden jóhiszemű ember előtt nyilvánvalóvá fogja tenni a feudális-klerikális legenda tarthatatlanságát és közelebb hoz bennünket annak megértéséhez,

‘miért nem lehetett soha nyugateurópai értelemben vett nemzeti államiságot teremteni Magyarországon ? |Az a gyászos szerep is, melyet e katasztrofális folyamatban a magyar arisztokrácia, fő­

papság, nemesség és rablólovagok játszottak, éles körvonalakban domborodik ki a könyv számos lapján^

Az eg y én i felelő sség ek m e g á lla p ítá s a kérdésében^

szerző, mint hithü m arxistaJ azt tartja, hogy voltakép ez a vállalkozás hiábavaló, lévén az erkölcs és minden ideológia visszfénye a gazdasági változásoknak. Mi, akik ezt az álláspon­

tot nem osztjuk, mert tudjuk, hogy kikerülhetetlen társadalmi fejlődéstörvények nincsenek, hogy végeredményben mindenható ok csakis határozott és szabad egyéniségek tudatán és lelki­

ismeretén át érvényesül, tehát a jö v ő n a g y m é rté k b e n b i­

z o n y ta la n és m e c h a n ik a i m ódon előre m eg nem h a tá r o z ­ h a tó , hogy tehát/a vezető szereplők morális felelőssége felett csak lelki rekonstrukcióval és intuícióval mondható ítéleti/ nem egy­

szer pontosabb és határozottabb megállapításokat szerettünk volna, mint aminőket Ormos ad. Ez a hiány azonban nemcsak szerzőn múlik, hanem az egész marxista módszert terheli, melynek alapján véleményem szerint az erkölcsi értékmérés munkáját nem lehet elvégezni. Ehhez egy egészen más lelki szituáció szükséges, melynek a szocializmus misztikus vizionáriusa, Gustav L a n d a u e r adott legtömörebb kifejezést ezekben a szavakban:

,,,Mert a mi számunkra az emberi történelem nem anonym folyama­

tokból áll s nem pusztán sok kicsiny tömegtörténet és tömeg­

mulasztás halmozódásából; a mi számunkra a történelem hordozói személyek, a mi számunkra bűnösök is vannak.

De ha nem is oldja meg Ormos kellőkép ezt a feladatot, mégis könyve e szempontból is hasznos olvasmány: nem egy súlyos bűnt és mulasztást letagadhatatlanná tesz s talán ily irányú be­

hatóbb katatásokra fog serkenteni fiatalabb írókat, kikre nézve — meg vagyok róla győződve — a társadalom-ethikai probléma a közel jövőben minden mást túl fog szárnyalni égető aktualitásban.

A nemzeti katasztrófa okainak s az érte való felelősségeknek feltárása mellett van azonban az Ormos Ede könyvének egy harmadik oldala is, melyre különösen szeretném felhívni az olvasó figyelmét. Szerző munkájával hozzájárult egy nem kevésbé fontos jövőbeli magyar feladat megoldásához: a tö r té n e lm i o s z tá ly o k tö m e g lé le k ta n á n a k fö ld e ríté sé h e z . így elsősorban a magyar feudalizmusnak nem egy átöröklött és maradandó vonása talál könyvében olykor megdöbbentő kifejezésre — vonások, melyek ma is élők s a fehér terror pszichózisát jelentékenyen meghatározók.

Lehetetlen észre nem venni, hogy/multunk legsötétebb, leggyaláza­

— 5 —

tosabb, legembertelenebb lapjai lélekrokonok a Horthy-rendszer főeseményeivel és szereplőivel. Olykor az az érzésünk, hogy a Héjjasok, aPrónayak, a Franciá-Kissek lelki geneologiáj át találjuk meg a könyv egyes leírásaiban. . .

A magyar jelen tapasztalatainak hatása alatt még szomorúbbá, még kietlenebbé válik a magyar múlt, mely viszont még remény­

telenebbé, még kétségbeejtöbbé teszi a magyar jelent. Ez a körül­

mény eléggé megmagyarázza Ormos könyvének nyomasztó alap­

hangját: fekete és véres annak úgyszólván minden lapja. És ha a hivatalos irodalom szerzőt túlzással vagy egyoldalúsággal fogja vádolni, ezt a vádat könnyen visszafordíthatja a szubvencionált tudománnyal szemben, mondván:

— Az egyetemek, az akadémia, az állam történetírása annyira meghamisította a magyar múltat, annyira a feudális-klerikális- nacionalista és dinasztikus érdekkör szempontjából hegyezett ki vagy retusirozott minden tényt, hogy mi k é n y te le n e k v a g y u n k d ia le k tik u s m ó d sz e rt k ö v e tv e elsősorban a történés másik

— eddigelé leplezett és eltitkolt — oldalát megvilágítani. Egy jobb, szabadabb, tárgyilagosabb kor feladata leend majd a két szélső­

séges ellentétből az igazságos szinthézist megállapítani.

Ámde az Ormos Ede könyvét nemcsak az emigráció küzdelmi szükségletei szempontjábórtáftóm értékesnek, hanem egy maradan­

dóbb érdekből is. A magyar katasztrófa igazi okainak földerítése nemcsak az októberi forradalom nagy politikai pőre szempontjából szükséges, nemcsak azért, hogy(megtisztitsa a méltatlanul megrágal- mazottakat s elitélje a bűnösöket és a kalandorokat, hanem — és épp elsősorban — azért is, mert n e m z e ti tr a g é d iá n k való le­

fo ly á s á n a k fö ld e ríté s e n é lk ü l nem le h e tsé g e s egy h e ly e s jö v ő b e li elig a zo d á s, nem in d u lh a t m eg a ja v ítá s , az ú jra é p íté s , a re fo rm á c ió te rm é k e n y és a lk o tó m u n k á ja . Szerző dolgozatának az a jelentősége is megvan, hogy tanulságai figyelembevételével uj erőt és hitet nyer a magyar demokrácia és a múlt bajain okuló szocializmus programmja. Ormos Ede bizonyára meg lesz elégedve, hogy az uj Magyarország épületéhez egy téglával hozzájárulhatott.

Wien, 1921 augusztus hava

Jászi Oszkár

\

Bevezetés.

Kis bajok és nagy szerencsétlenségek, mindennapos és történelmi tragédiák hősei és áldozatai szenvedésüket azzal ipar­

kodnak enyhíteni, hogy az eseményekért, amelyeknek fölidézé­

sében többé-kevésbé ők is részesek, bűnbakot tesznek felelőssé.

Ez az egyéni és tömeglélektani jelenség megismétlődik minden nagyobb történelmi katasztrófa után s a felelősség, a bűnösség kérdése foglalkoztatja az elméket, pusziit ja a papirost. Ez az Ítélkezés holtakról és elevenekről, egyesekről és csoportokról, pártokról és osztályokról, szellemi törekvésekről és tényleges uralomról legritkább esetben tud tárgyilagos, igazságos lenni.

Rendszerint összetéveszti az egymásután viszonyát az okozati összefüggéssel s az utóbbinak láncolatából egyes láncszemet kira­

gadva, azt teszi meg egyoldalú fölfogását igazoló oknak. A gondol­

kodás restsége vagy a rosszhiszeműség rendszerint megelégszik a legközelebb eső ténnyel, az egyszerű, közvetlen előzménnyel, ha ez alkalmas arra, hogy a következmények neki tetszetős és céljainak megfelelő magyarázatául szolgáljon és igy alapot nyújt­

hasson azoknak felelősségre vonására, akik az előzmény keretében működtek. Ha meggondoljuk, hogy minden helyzet, minden tény, minden jelenség úgy a természetben, mint a társadalomban az okok egész sorozatának eredménye, hogy minden erő más összetevő erők eredője, hogy minden hatás ellentétes irányú hatások küzdelméből alakul ki: akkor nyilvánvaló az ilyen eljárásnak, az ilyen Ítélkezésnek logikai és erkölcsi helytelensége.

Senkisem tagadja, hogy .Magyarországnak a világháború befejezése után bekövetkezett sorsa a történelmi katasztrófa, a nemzeti tragédia képét mutatja^ Nem kell átkozódó busmagyamak, nem kell naiv vagy üzleti irredentistának lennünk és mégis meg­

döbbenthet ez a végzet, amely egy ezer év óta fönnálló országot ötfelé szakit, mind a négy széléről óriás darabokat tépve le s a meghagyott középső, csonka rész eddigelé uralkodó nemzetéből, a magyarból is milliókat sodor idegen uralmak alá. Számokban kifejezve: a régi Magyarországi 320.000 négyszögkilométer területé­

ből 230.000; négy szögkilométert, {húsz milliónyi lakosságából tizen­

két és fél milliót veszített] amelyből talán több, mint három millió magyar. Nem érzelgősség ez, nem kell szégyelnünk, ha megdöbben­

tünk; de magunkba kell szállanunk. Keresnünk kell a történelmi tényekben, a fejlődés szükségszerűségében, d e m a g á b a n a m a g y a r- sá g b a n is az okokat s talán rájövünk arra, hogy ennek igy kellett történnie. ' .

— 8

í A zt kell m o n d a n ia m in d en elfo g u latlan em bernek, hogy I j Magyarország alapjában véve megérdemelte sorsát ,

és hogy ez4n a sorson a tö rté n e le m n a g y k o rrekciókat m á r nem igen fog a terüket és a népesség kérdéseiben végezni.

í A n n ak a re tte n e te s n y o m o rú ság n ak és b a rb á rsá g n ak , am ely az em ­ beriségre a h á b o rú v a l e lk ö v etk e ze tt, egyik főokozója M agyarország, vág j' h o g y p o n to sa b b a n fejezzem k i m a g a n a t: a m a g y ar u ra lk o d ó o sz tá ly /v a g y h o g y még p o n to sa b b a n sz ó lja k : az, ho g y a m a g y a r n é p n e k nem ? v o l t e r e j e , r é s z b e n a k a r a t a h o z z á , h o g y u r a l k o d ó o s z t á l y a i n a k és a t ő l ü k k i f o r m á l t á l l a m s z e r v e z e t n e k h a t a l m á t m e g d ö n t s e . Term észetesen b o to rsá g v o ln a a z t m o n d a n i, hogy h a M agyarország u ra l­

kod ó o sztály ain ak h a ta lm a m e g tö re te tt vo ln a, eg y á lta lá n nem le tt voln a h á b o r ú ; d e jo g g al á llíth a tó , hogy e z a h á b o rú és i l y e n h á b o rú é s e b b e n a z i d ő p o n t b a n elk ö v e tk e z e tt h á b o rú nem l e t t volna. N ag y és életrevaló népek nem zeti egységének, á lla m m á való a la k u lá sá n a k a k a d á ly a v o lt a régi M ag y aro rszág n ak nem csak berendezése, d e bizonyos fokig a régi fo rm áb an való létezése is — ír ja K u n f i Z s i g m o n d ,,A m a g y ar bék3“ c. cikkében

(Világosság, 1920. ju n iu s 1.).

/Mili okozta Magyarország földarabolását?

Senkisem tagadhatja; a közvetlen ok a világháborúban való bukásunk.

De ez m ár csak az ősi bűnökért sújtó ítélet szentesítése volt.

Az elvesztett háború csak lehetővé tette az ítélet végrehajtását, Magyarország földarabolását. Hogy a nemzetiségek az összeomló ország romjai alól menekültek, hogy a román, a tót, a szerb szaba­

dulni akart a magyar uralom alól, amelyet a legbecsületesebben ígért demokrácia, nemzetiségi jogegyenlőség és önkormányzat sem tudott számukra kívánatossá tenni, annak oka a magyar nemesi, népellenes, soviniszta, úri politika volt, amely a magyar uralmat a nemzetiségekkel megutáltatta, meggyülöltette./

Azok, akiknek minden okuk megvan arra, hogyha világ­

háborúban való oknál távolabbi okokat ne keressenek, sőt ilyenek létezését tagadják, vádlóan kérdezik: Mi okozta a világ­

háborúban való bukásunkat?

És azok, akik ellen ez a kérdés kiéleződik, teljes joggal így hárítják el az igaztalan vádat; Mi okozta a világháborút? Mi okozta, hogy Magyarország abba belekeveredett és az eleve bukásra kárhoztatott oldalon szállott harcba?

Az oknyomozás ezen a vonalon is ugyanahhoz a magyar úri politikához vezet, amely a magyar agrárfeudalizmus érdekeit beillesztette a német-osztrák imperializmus hóditó törekvéseibe s Szerbia ellen irányuló támadásával a világháborút kirobbantotta.

Az 1919. augusztusában román fegyveres erő oltalma alatt, rendőri puccs utján diadalmaskodó magyar ellenforradalom a fele- lősségrevonás legegyszerűbb, de legbrutálisabb és legigazság­

talanabb módján az ország minden bajáért a hozzá időben és térben legközelebb álló proletáruralmat és igy a p r o le tá r s á g o t tette felelőssé. Először csak a bolsevikokat vették üldözőbe; de bolseviknak bélyegezték csakhamar mindazokat, akikre le akar­

tak csapni, tehát az egész szervezett munkásosztályt, a progresszív

— 9 ^—

intelligenciát, a főldnélküli parasztságot .és a zsidóságot. Hamarosan rákerült a sor a másodrendű vádlottra, az időben távolabb álló o k tó b e ri fo rra d a lo m ra , majd a radikálisokra, galileánusokra, szabadkőművesekre, mint „destruktív" elemekre, míg végre 1921-ben Budapest közgyűlésén 1848 m á rc iu s 15-ét, m in t a d e s tru k c ió ő s fo rrá s á t bélyegezték meg. Pedig ez az ősforrás sokkal messzebb csörgedezik. Azt mondhatjuk: az ezeréves Magyar- országnak veleszületett betegsége, ami azt a súlyos, testcsonkitó, erőcsökkentő műtétet elkerülhetetlenné tette. Talán, ha kezdetén vagy legalább is korábban fölismerik a kórt, talán, ha hozzá­

fognak a gyógyításhoz, amikor a betegség tünetei már jelentkeztek s bölcs orvosok ajánlották és követelték a beavatkozást, talán el lehetett volna kerülni. . .

Most, hogy még súlyosabb betegség ne következzék,, hogy halálos nyavalya teljesen el ne pusztítsa az ugy-ahogy megmaradt testet, hogy életképessé tehessük a világháború forgatagából kimentett népet, a történelem fáklyájával meg kell világítanunk azt az utat, amelyen idejutottunk.

Hogy az olvasónak ezt az utat megmutathassuk, — miként hazafias szónokok mondják, de nem teszik —Végiglapoztuk hazánk ezeréves történelmét. És sokszor riadtan álltunk meg e munkában, mert a magyar uralkodók' és uralkodóosztályok szörnyű gazságait olvasva, úgy éreztük, mintha a marxi tudományos meggyőződés megrendült volna bennünk; úgy éreztük, hogy a magyar nép ezeréves szenvedésének, mostani nyomorúságának, ezrek és ezrek hontalanságának, gyászának és gyötrelmeinek csak ezek az ezer év ó ta d ü h ö n g ő ú ri h a ra m iá k az okozón M arx pedig a társadalom fejlődését és igy a történelmi eseményeket végső fokon a gazdasági viszonyok, a termelőmód változásaira, fejlő­

désére vezeti vissza, amiből következik, hogy a történelemben szereplő s z e m é ly e k e t, az uralom gyakorlásának eszközeiül szol­

gáló in té z m é n y e k e t nem le h e t k iz á ró la g felelő sek k é te n n i mindazért, ami történt. A világháború borzalmait és szenvedéseit átélt és az ezzel fölidézett nyomorúságot még beláthatatlan időkig nyögő nemzedék ebbe nehezen tud belenyugodni. A marxizmus — mint K a u ts k y a világháború keletkezéséről szóló könyvében ki­

fejti — ezt nem is követeli. Igaz, hogy a világháborút a kapitaliz­

mus szülte; de a kapitalizmus érvényesítői egyes személyek és intézmények s ha ugyancsak marxista szempontból egyes személye­

ket, akik csak a viszonyok teremtményei, büntetni nem helyes, annál szükségesebb az ártalmas személyeket ártalmatlanokká, ha lehetséges, a társadalomra még hasznavehetőkké tenni s az ártalmas intézményeket megszüntetni. Más szóval /a világháborúból azt a tanulságot kell meríteni, hogy a z o k a t a szem ély ek et s a z o k a t az in té z m é n y e k e t, a m e ly e k n e k u t j á n a k a p i­

ta liz m u s érv é n y esü lé se a v ilá g h á b o rú t előidézte, nem s z a b a d ú jra a h a ta lo m h o z v issz a e n g e d n i vagy, h a oda v is s z a k e rü lte k , ú jr a és véglegesen le k ell o n n a n szo rítan i.

- 10 —

És minthogy az ezeréves Magyarország történelmének tanul­

mányozásából azt látjuk, hogy (Magyarországot ebbe a világ­

háborúba az a politika sodorta, amelyet a H a b sb u rg o k c sa k a m a g y a r nem esi, re n d i o s z tá ly u ra lo m seg ítsé g év e i űzhettek, csak a Habsburgok visszatérésének mindenáron megakadályozása s a mai napig is fönnálló magyar rendi osztályuralomnak megszün­

tetése lehet a háboruellenes, demokratikus politika legfőbb célja;

Nem adjuk a következő lapokon Magyarország történelmét.

Még vázlatnak is egyoldalú összefoglalása lesz itt azoknak az eseményeknek, amelyek az uralkodóknak és uralkodóosztályoknak a marxista fölfogással egyáltalán nem ellenkező módon meg­

állapítható bűnösségéről, erkölcsi felelősségéről beszélnek. Nem kell, hogy mi, az ezeréves bűnök szánandó áldozatai, süssük a gonosz hatalmasok fajtájának homlokára a Kainbélyeget, minden idők irodalmából számtalan példáját emelhetjük ki annak, hogy a becsületes lélek irtózva fordult el ettől a magyar „nemzetföntartó elem“-től. G y u lai P ál éppúgy e la lja s o d o ttn a k mondja ezt a nemzetnek nevezett magyar nemességet, mint a konzervatív gróf D essew ffy József, aki 1820-ban ezt Írja Kazinczynak:

. . . azok, a k ik m in k e t századok ó ta ig a zg a tn a k , m in d e n t elk ö v e t­

n e k e lle n ü n k . . . n e m tu d o m , m in csodálkozzam jo b b a n : azon-e, h o g y sa n y a rg a tó in k n e m u n tá k el m ég a s a n y a rg a tá s t, v a g y pedig ö r ö k ö s e l a l j a s o d á s u n k o n .

Nem az a magyar nép igazi tragédiája, hogy a világháború, szétszakítva a Habsburg-imperializmus láncait, e láncokkal össze­

fűzött népeket is fölszabadította és igy a monarchiával együtt Magyarországot is szétdarabolta, hanem az, hogy

megmaradt ugyanaz a régi, rablógyilkos, úri magyar uralom, amely a világháborúban végletekig fokozódott vadsággal tombol a megmaradt szerencsétlen Magyarországon.

A szégyen s a já t m a g u n k b a forduló h a ra g . É s h a egy egész n em ze t v alóban szégyelné m a g át, o ly a n lenne, m in t a z oroszlán, am ely u g rá sra visszahúzódik, — ír ja M a r x ; d e fö lsó h ajt, ho g y N ém etországban még ez a szégyen sincs meg, ellenkezőleg, ezek a n y o m o ru lta k még hazafiak.

Az iskolában csak szépet és nemeset tanultunk a magyar történelemből. Amikor azt szedjük itt össze belőle, ami fájdalmas és szégyenletes, nem azt akarjuk, hogy a n em zet, amely erre képtelen, hanem hogy a nép szégyelje magát, hogy egy ezredév tanulsága után is tűri ezt a gyalázatot, ezt az átkot: a m a g y a r ú ri p o litik á t. Talán most olyan ugrásra tudna visszahúzódni, hogy örökre leteperné örök ellenségét.

I. FEJEZET.

A m agyar f a j hegem óniája jo g o su la tla n .

A csád y Ig n á c nagy és becsületes történettudós; de a sovinizmustól nem tudott megszabadulni. Annál nagyobb elő­

adásának a súlya, mert nem lehet ráfogni, hogy a magyar faj, a magyar nemzet lekisebbitésére törekszik. ,,A magyar birodalom története" c. nagy munkáját azzal a hazafias, de hazug frázissal vezeti be, hogy a magyarság uralkodó, hadakozó és munkás osztályai a nemzeti eszmények szolgálatában összeolvadtak.

Ugyanebből a munkájából s még inkább „A magyar jobbágyság története" c. nagyszerű müvéből tanulhatjuk meg, hogy ez mennyire nem igaz. És ez a hazafias történetiró azt mondja, hogy „a magyar kis nemzet volt s a honfoglaló nemzedék létszáma a lig h a h a la d ta m eg a sz á z ez re t, melyből husz-huszonötezer lehetett a harcra képes katona". És ez a kis nép sem v o lt tis z ta , z á r t faj, hiszen, amig ide jutott, harci és békés érintkezések utján ,,uj elemek kerültek belé", közvetlen a honfoglalás előtt pedig Etel­

közben a besenyők asszonyaik és gyermekeik nagy részét lemészárol­

ták és igy a hóditó magyarok közül sokan a benszülöttek között kerestek feleséget. De hiszen a csodaszarvas regéje is arra mutat, hogy a harcias, nomád hun és magyar nép idegen fajokkal keve­

redett. C oernig szerint a magyarok bejövetele előtt h ú sz fé le néptörzs élt ezen a területen, a magyarok után pedig még tiz e n e g y féle újabb ázsiai néptörzs vándorolt be. Az itt talált néptörzsek közül leggyorsabban ment az egyesülés a rokonfaju avarokkal, akiknek nyelvét is átvették V ám béry szerint olyképen, hogy az avar nyelvet elnevezték magyar nyelvnek és az avarokat magyaroknak. Ez csak föltevés; tény azonban, hogy a magyarok bejövetele előtt már itt a kultúra bizonyos fokán álló s többség­

ben levő szlávok nyelvéből is igen sok szó került az uj magyar nyelvbe, még pedig nemcsak az uj viszonyoknak, az uj szük­

ségleteknek és fogalmaknak megfelelő, hanem azoknak kereteit túlhaladó mértékben is. Nemcsak az uj életmód és uj foglalkozás körében, hanem a régi haza földjén előforduló tárgyak és fogalmak jelzésére is átveszik a szláv szavakat. Lehetséges egyébként, hogy már előzőleg az avarok vették át ezeket, hiszen velők szemben is érvényesült a magasabb szláv kultúra. De nemcsak a nyelv, hanem az államszervezés terén is hatott a szlávság. Az ősi magyar vármegye a szláv zsuparendszerből fejlődik, a megye és ispán szláv szavak, úgyszintén sok, ebből az időből fönmaradt város neve, hogy egyebet ne mondjunk: a tiszta magyar D eb recen is.

- 12

A faj k e v ered é s tovább folyik a honfoglalást követő rab ló ­ h a d já r a to k révén. „Gyakran jóval több foglyot, férfit, asszonyt, gyermeket hoztak, mint ahányan maguk voltak". És minthogy hét évtizedig tartott ez a „külkalandozás", képzelhetjük, mennyi idegen elem került ez utón is a magyarba. Hiszen beszáguldozták Német-, Olasz-, Francia-, Spanyolországot és a Balkánt, legtöbb foglyot Német- és Olaszországból hoztak, akik között „akadtak mindenféle rendűek és foglalkozásúak, papok, előkelő urak és asszonyok, kereskedők, iparosok, földművesek, pásztoremberek".

Ezek a foglyok, mint rabszolgák, a nyugati polgárosodás ter­

jesztőivé lettek; legnagyobb részük római katholikus volt és igy a kereszténység fölvételekor fölszabadulván, minthogy addig már a magyar nyelvet is elsajátították, könnyen beolvadtak a magyarságba. Egyébként, úgyszólván, a honfoglalás óta állandó volt a bevándorlás. A kereskedelem hamar az izmaeliták, moha­

medán bolgárok kezébe került, ők tették Pestet kereskedelmi központtá. A X. században már zsidókról is történik emlités, a zsidó vallás különben a rokon kazároknál nagyon el volt terjedve és azok közül sokan jöttek be a honfoglaló magyarokkal s utóbb is. Taksony fejedelem a felsőmagyarországi bányavárosok (Selmec, Körmöc, Beszterce) vidékére cseh bányamunkásokat telepit.

Az idegen hatás, az idegen fajok keveredése még fokozódik a k e re sz té n y sé g fölvételével. Az augsburgi vereség után Tak­

sony utóda, Géza alatt mindinkább fölhagynak a külföldi rabló­

kalandokkal, a foglyokul idehurcolt keresztények számát a be­

vándorlók szaporítják, a Bizáncban járt magyarok közül többen megkeresztelkednek, az erdélyi törzsfő (Gyula) hittéritőt is hozott magával, ez lett az első magyar püspök. Géza alatt azonban — hogy egy mai kifejezést használjunk — az orientáció nyugat felé fordult. Géza I. Ottó német császárral kötött szövetséget és ezzel megnyilt Magyarország a német hittérítők s nyomukban a német kereskedők előtt.

A magyar nép vallási tekintetben türelmes volt. Eddig sem háborgatta vallásuk miatt az itt élő keresztényeket, zsidókat, izmaelitákat s amikor Géza fejedelem, akinek felesége született keresztény volt, fölvette a keresztséget, a térités nagyobb erővel indult meg. De nyilvánvaló, hogy erőszakos eszközök nélkül;

ez a magyarázata annak, hogy ellenállással nem találkozott.

Ámbár a Szent Istvánról szóló legenda szerint már Géza is „felette nagy gondot fordit a lázadók leigázására, a pogány szertartások kiirtására s püspökségek alapítására" s K ézay a nemes jövevények­

ről szóló munkájában irja, hogy a keresztények földéről már Gézához is sok gróf (comes), katona és nemes jött, hogy a pogányok ellen megsegítsék, sokan pedig ezektől a pogányoktól és azoknak

„persecutor“-aiktól szabadultak meg. Éz azt mutatja, hogy a fejedelem keresztény katonai környezetét úgy az önkéntes bevándorlók, mint a fogságból fölszabadultak gyarapították.

13 —

Mindazonáltal megállapítható, hogy a pogány magyarok igazán komoly ellenállását csak S z e n t I s tv á n erő sza k o s h itté r it é s e idézte föl. Koronázása előtt a somogyi Koppány vagy Kupa, koronázása után az erdélyi Keán vagy Kán vezetése alatt kitört lázadásról emlékeznek meg a krónikák. Még a komoly magyar történetírók is iparkodnak ezeknek a lázadásoknak a jelentőségét csökkenteni s mint pl. A csád y is, „fényes és gyors diadalaként föltüntetni azt a bizonyára kegyetlen és véres elnyomást, amely a kereszténység megalapítását kisérte. Béla király névtelen jegy­

zője megemlékezik a besenyő T h o n u z o b á ró l, akit, mert nem akart megkeresztelkedni, feleségével e g y ü tt e lev e n e n e l t e ­ m e tte k . Csak igy lehetett a népet újabb tömeges lázadástól visszarettenteni, állapítja meg H o rv á th M ihály „A kereszténység első százada Magyarországon" c. könyvében s a nép „ha még nem meggyőződésből is, leöntetni engedte magát a keresztvízzel;

s ha titkon gyakorlá is pogány szertartásait, külsőleg mind nagyobb számmal kereszténnyé lett."

A kereszténységnek ily erőszakos módon való megalapítása nyitotta meg a belső harcoknak azt a sorozatát, amely szinte szakadatlanul húzódik át a magyar történelmen. „Ekkor (a Kop­

pány elleni harcban) történt először, hogy a magyarok fejedelme, mint keresztény indult csatába, még pedig saját alattvalói ellen."

És István, a legelső magyar király, Hunt és Pázmán német lovagok­

kal ütteti magát lovaggá a csatába indulása előtt, az ősi turul eltűnik a harci zászlóról s helyébe a védőszentül választott Szent Márton toursi püspök képe kerül. Vencellin német lovag vezeti a keresztény magyar sereget a pogány magyarok ellen, ő döfi le a harcban Koppányt. A le g g y ő z ö tt p o g á n y m a g y a ro k v ag y k e re s z té n y e k le sz n e k v ag y — ra b sz o lg á k . Ezt a történeirók a keresztény hit diadalaként, Szent István bölcs és erős uralmát dicsőítve állapítják meg. A magyar nép leikéhez sokkal közelebb álló, a magyar faj tragédiáját ezer év után is átérző költő, A ra n y J á n o s erről az átalakulásról azt mondja, hogy ez a (magyar) nép, a honfoglalók ivadéka szolgailag meghajolni nem tudott az egy igaz Ur előtt; de j ö t t e k id eg en b ő l, tá m a d ta k a h a z a m e g n y ü g z ö tt id e g en népéből szo lg ák s azo k lőnek u r a k k á . ..

Ezt Arany János 1848 előtt írja Petőfihez intézett levelében s még az olyan nacionalista elfogultságban szenvedő, de egyéb­

ként lelkiismeretes történetírót is, mint M a rc z a li, aki „egynyelvű nemzeti állam-"nak akarja föltüntetni Szent István Magyar- országát, a történeti tények rákényszerítik annak a megállapítására, hogy ez a küzdelem, amelyben az első magyar király seregét Vencellin német gróf vezette Koppány magyar hada ellen, „a későbbi nemzedék szemében a németek harcának Iá szott a magyarok ellen. A győzelem amazoknak juttatott nagy birtokokat és örök­

ségeket e hazában, a m a g y a ro k le g v ité z e b b je it p ed ig k e se rv e s sz o lg a sá g ra t a s z í t o t t a ."

— 14 -

És egészen bizonyos, hogy ez a letörés sokkal kegyetlenebb, sokkal véresebb volt, mint amilyennek a reánk maradt történelmi kútfőkből kiderül. Hiszen ezek a források — mondhatjuk — ki­

vétel nélkül keresztény egyházi embereknek leginkább jóval az események után irt munkái, akik bizonyára nem festik le teljes hűséggel és pontossággal a harcok vadságát. Hittérítők legyilkolá- sáról megemlékeznek ezek a források is; képzelhetjük, milyen erőszakos hittérités előzte meg ezt, mert hiszen a magyar türelmes volt más vallásuakkal szemben és bizonyára csak erőszak szül­

hette ezt az erőszakot; képzelhetjük, milyen megtorlás követte a hittérítők v’értanuságát, amikor elevenen temették el az áttérni nem akaró Thonuzobát.

L ev e rt kím életlenül m indenkit, a ki ú tjá b a n vollt, — m o n d ja I s tv á n k irály ró l A c s á d y . Idegen eszm ék és intézm ények recepciója n á lu n k kilenc- száz év fo ly am án so h a oly óriási m értékben nem m e n t végbe, m in t I s tv á n k o r á b a n . . . Egészen uj egyházi és p o litik ai intézm ények s velők o ly erkölcsi s jogi fogalm ak lé p tek életbe, am ely ek et a tö rté n elm i fejlődés elő k ész íte tt ugyan, am elyek azo n b an lényegileg idegen kölcsön vételek.

Minket nem a fajimádat és fajgyűlölet vezet, amikor a magyar és idegen elemeknek erre a küzdelmére és szerepcseréjére rámuta­

tunk. Ellenkezőleg: annak a soviniszta, az idegen nemzetiségeket megvető, gyűlölő és elnyomó politikának történelmileg is hazug alapjára akarunk rámutatni, amely a m a g y a r fa jn a k a h o n ­ fo g la lá s és á lla m sz e rv e z é s jo g a a la p já n h e g e m ó n iá t követelt és követel még ma is Magyarországon.

Ez az alap mindahárom szempontból: a faj, a honfoglalás és az államszervezés szempontjából egyaránt tarthatatlan.

1. Ami ugyanis a f a j t illeti, a tudomány már régen kimutatta, hogy egyetlen népe sincs a mai kulturvilágnak, amely ősi faj­

tisztaságát megőrizte volna és különösen nem őrizte meg ezt a magyar, amely mai hazájába már hosszú harcok, erőszakos és békés fajkeveredés után jutott s az itt talált, jórészt a kultúra és polgárosodás magasabb fokán álló népekkel újabb összeolva­

dásba került, a honfoglalást követő rablóhadjáratok fogoly- szállitmányai, a folytonos bevándorlás pedig újabb meg újabb idegen áramlatokat sodortak az aránylag kicsiny magyar fajba, úgy hogy teljesen igaza van Vámbérynak:

A m a g y aro k m ai nem zedékének ereiben az ősm ag y ar vérnek egyetlen csöppje sincs m eg ; a m a g y a r s á g .. . az ism e rt v ilág le g esleg ta rk á b b vegyülék népe, m ivel M agyarország sok századon á t a k e le t és n y u g a t felől m eg­

in d u lt ta r k a népelem ek lerakodó helye és kristály o so d ó p o n tja v o lt.

2. A h o n fo g la lá s jogára hivatkozni nagyon veszedelmes a fajmagyar politika mai hirdetőinek. Ha ugyanis a honfoglalást a mondavilág csillogó ködéből, mint száraz történelmi tényt, ki­

hámozzuk, a magyaroknak mai hazájukba való érkezése és meg­

telepedése úgy jelentkezik, mint a középkori népvándorlás utolsó hulláma, amely hosszú időkön át tartó zavargás után, minthogy erősebb hullám nem érkezett utána, végre lecsöndesedett. Ez a

— 15 —

tény, mint világtörténelmi jelenség, nem valami sajátos magyar dicsőség, ilyennek csak a hősköltemény Írója tekintheti, de sem a történetiró, sem a politikus. A harcias nomád nép baromtenyész­

tésének céljaira megfelelőnek találta ezt a földet, amelynek polgárosodottabb és éppen ezért szelidebb és ellenállásra képtelen lakosságát legyőzte s a szomszédos, szintén kulturáltabb népek területeire való betörésekkel rabló ösztöneit is kielégithette. Itt maradt tehát az erő seb b jo g án . De aki erre hivatkozik, annak el kell ismernie az erősebb jogán alakuló uralmat később is, akkor is, ha nem ő az erősebb.

3. Az á lla m sz e rv e z é s jogalapjára sem lehet alapítani a faji hegemóniát. Hiszen nem szólva arról, hogy a vármegyei intéz­

ményt a szláv zsupából s a honvédelmet is az itt talált népek példáját követve fejlesztették ki, a magyar állam megszervezése, ami egybeesik a keresztény egyház megalapításával, idegen erők segítségével, a magyar faj ellenállásának erőszakos leverésével ment végbe.

Ha tehát a fajnak az államszervezés körül szerzett érdemeit tesszük a faji hegemónia jogalapjává, akkor éppen a magyar faj lenne az, amelyet e szervezés megindításával szemben kifejtett ellenállása miatt ez a hegemónia a legkevésbé illetne meg s ha a történelmi igazság az, hogy az államszervező faj gyakoroljon hegemóniát, akkor azoknak a főként német és olasz papoknak és rittereknek, elegyesen jóravaló és kalandor bevándorlóknak utódait illeti ez meg, akiknek a fegyveres segítségével egyházi, iskolai, gazdasági és közigazgatási téren való közreműködésével ez az államszervezés már István előtt is, de főként István alatt megindult. „Alkotásaiban István nemcsak idegen példára, hanem főleg eleinte idegen munkatársakra is szorult." Építészek, szobrá­

szok, festők, pénzverők mellett „egyházi, politikai és katonai munkatársait is külöldről kellett beszereznie." Ezekben jobban bízott, mint a magyarokban. Nagy birtokokat adományozott nekik s minthogy az akkori hatalom alapja kizárólag a földbirtokon s az azt megmunkáló népen nyugodott, a f ö ld b irto k o k k a l e g y ü tt a h a ta lo m m egfelelő része is ez id e g e n e k kezébe k e rü lt.

Egyáltalán az államszervezésnek és egyházalapitásnak ez a szorosan egybekapcsolódó munkája a rég i m a g y a r tö r z s ­ re n d s z e r h e ly éb e a k ö z p o n ti k ir á ly i h a t a l m a t építette ki. Ennek a hatalomnak alapja is a földbirtok volt. Az a nagy buzgósággal folytatott hittérités nem elégedett meg a lelkek biro­

dalmával. A pogány fölkelések elfojtása, amelyek — ismételjük — sokkal számosabbak és erőteljesebbek lehettek, mint a fönmaradt kútfőkből látszik, nemcsak az ellenállók fészkeinek, a váraknak elfoglalásával, hanem a körülöttük elterülő tö r z s b ir to k o k el­

k o b z á s á v a l is járt. Ennek az elkobzásnak szépítésére A csády azzal áll elő, hogy „a tömegek mindinkább kiléptek a régi törzs­

kötelékből s a föld egy része a törzs számára fölöslegessé vált."

— 16 -

A törzsrendszer és a pogány hit szorosan összefüggött egymással.

Az egyiknek erőszakos irtása nem mehetett végbe a másiknak földulása nélkül. Nem fölöslegessé, hanem lehetetlenné vált tehát a törzsrendszer, amely épp úgy, mint a régi hit, útjában állott a szervezkedő központi hatalomnak, a nyugati császárság mintá­

jára berendezkedő- keresztény királyságnak. Az akkori állam és nemzet nem felelnek meg a mai fogalmaknak; amit a király a levert törzsfőnöktől elfoglal, az a föld, ha állami jószágnak nyil­

vánítják is a mai kor eszmeköréből és mükifejezéseiből kiemelkedni nem tudó történetírók, tulajdonképen a k ir á ly m a g á n tu la j­

d o n á b a kerül, ő azokkal szabadon rendelkezik, aminthogy rendel­

kezett István is, az elkobzott földekből jutalmazván fegyveres és egyházi munkatársait, de magának is megtartván annyit, hogy ,,ő lett az országnak nemcsak legnagyobb, hanem az a földesura, kivel mást összehasonlítani nem lehetett."

így szállott át a magyar föld túlnyomó nagy része a honfoglaló magyar törzsek birtokából a királyra és az idegen származású főpapi és főúri rendre.

A m a g y a r n a g y b ir to k keletkezésének forrása, amint Á g o sto n P é te r ,,A világi nagybirtok története", c. munkájában kimutatja, a XVIII. század harmadik tizedéig vagyis a pragmatica sanctióig az e rő sz a k és a fe je d e lm i kegy, tehát vagy ra b lá s , amely leggyakrabban fegyveres harccal, azaz tö m e g e s g y ilk o ­ lá s s a l megy végbe, vagy szent Istvántól egészen a Rákóczy- fölkelés leveréséig a „ n e m z e ti ü g y " e lá r u lá s á é r t vagy merő­

ben la k á j i és a la c s o n y re n d ü szem ély es s z o lg á la to k é r t az uralkodótól nyert jutalom. így IV. Béla, a tatárjárás után a

„második honalapító", mint Á g o sto n megírja, az unokája szüle­

tését hírül hozó hírnöknek és unokája dajkájának több falut ado­

mányoz. Más azon a címen jut birtokadományhoz, hogy a királynő keresztfia.

A Habsburgok alatt minden levert lázongást a résztvevők birtokainak elkobzása és azokból a hívek megjutalmazása követte.

De a legképtelennebb denunciálással is lehetett birtokot szerezni.

Unokatestvérek vagy még távolabbi rokonok kánonellenes házas­

ságának följelentője megkapta ezeknek elkobzott birtokát. A török hódoltság megszűntével, a Rákóczy-fölkelés leverése után, az adománylevelek zápora buján tenyésztette az ország nagybirtokait.

Savoyai Jenő herceg, Nádasdy, Károlyi, Caraía, Pálffy, Esterházy, Kéry, Koháry, Hunyady, Starhemberg, Erdődy, Szapáry, Heisler, Széchenyi sűrűn szerepelnek az adománylevelekben.

Az igy szerzett nagybirtok lett a politikai hatalom alapja.

Hogy ez mennyire az id e g en ra b ló -lo v a g o k n a k és k ir á ly i s z o lg á k n a k a dolgozó m a g y a r nép fölé k e re k e d é sé t jelenti, az kitűnik abból, hogy a XIV. század közepéig ismert százhetvenhárom nemes család közül, mindössze hat nagy- és három kisbirtokos család magyar eredetét tudták kimutatni.

17

Idegen ősöktől származnak a Rákóczyak, Forgáchok, Báthoryak, Cilleyek, Ujlakyak, Hunyadyak, Drugethek, Zrínyiek, Lorántffyak, Rádayak stb. A magyar arisztokrácia ősei, az idegen rablólovagok és kalandorok állandóan pusztítják és gyilkolják a magyar és nem magyar dolgozó népet. . A pusztítás és folytonos szolgarablás folytán a falvak nagyrésze, jóharmada lakatlanná válik. Mert a folytonos háborúskodásban a szolga szenvedett legtöbbet, akit, hogy kárt tegyenek ellenfeleikben, ha elhajtani nem sikerült, leöltek."

A kiirtott magyarság helyére természetesen mindig idegen fajú népek költöztek be. „Isten csodája, hogy még áll hazánk," — sóhajt Petőfi; de mennyivel nagyobb csodája istennek, hogy a magyar uraknak nem sikerült a magyar népet teljesen kiirtani.

Csak a mai tudománytalan nacionalizmus megtévesztő hatása alatt lehet az uralmi rendszernek és földbirtokviszonyoknak ettől a véresen erőszakos és éppen a magyar fajt elnyomó megváltoz­

tatásától számítani a magyar nemzeti állam kialakulását. Egy­

általán súlyos és sokszor leleplezett, közismert tévedése a nem komoly vagy az osztályuralom szolgálatában álló történetírásnak, hogy az uralkodó osztály ideológiáját vissza vetíti a régi idők eseményeire s a mai vagy közelmúlt politika igazolásául olyan szándékokat és célokat magyaráz letűnt századok szereplőinek működésébe, amilyenekről az akkori viszonyok között szó sem lehetett. A tudományban n y n o s k o p ia a neve ennek a hajlandó­

ságnak, amely szerint a jelen szemüvegén nézzük a múltat vagy a jövendőt s a jelenkor kulturfokának megfelelő eszméket, gondo­

latokat és érzéseket tulajdonítunk múlt idők embereinek. így, amint J á s z i, akinek „A nemzeti államok kialakulása és a nemzeti­

ségi kérdés" c. könyvéből legtöbbet merítettünk, — kimutatja, képtelenség a középkori Magyarországban nemzeti eszméről, nemzetiségi törekvésekről beszélni. Szent István nem állott, nem is állhatott ennek az eszmének, ezeknek a törekvéseknek szolgála­

tukban, eszeágában sem volt magyarrá tenni ezt az országot;

senkisem törődött sem ekkor, sem soha jóformái} II. József ural­

kodásáig a magyar nyelvvel, sem a magyar faj hegemóniájával.

Nem magyarrá, hanem csak kereszténnyé akarta tenni István az országot; nyoma sincs sehol a nyelvi vagy faji üldözésnek, sőt az idegen zsidó vagy mohamedán is békében maradhatott, csak a magyart téritették szép szóval és — tüzzel-vassal. Az o rszág k ö z ü g y é in e k in té z ése csak n em k iz á ró la g az id eg en ek , fő k é n t a p a p o k kezébe k e rü lt. Magyarok be sem juthattak a főbb hivatalokba, hiszen az egyházi és hivatalos nyelv a latin volt. Szinte érthetetlen, hogy olyan becsületes történetiró, mint A csády, az ilyen módon megteremtett „erősen összpontosító kormány“-ról azt a dicshimnuszt zengi, hogy az a legmagasabb szárnyalásu nemzeti politikát érvényesítette. Lehet ezt a politikát magyarázni a történelmi fejlődés szükségszerűségével; de nem-

2

— 18 -

zetinek nevezni valóban csak az utókor hangulata előtt meghajló hazafias frázis, de nem tudományos Ítélet.

Hogy a faji uralom megteremtésére, nemzeti állam megszer­

vezésére való törekvéstől mily távol állott István, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint fiához intézett, oly gyakran idézett intelme, amely valósággal politikai végrendelet hatásával hangzik a következőképen:

. . .Jav a so lo m neked fiam , h o g y jó a k a r a tta l fo g ad d és tisztesség ­ gel lá sd el ő k e t (az idegeneket), ho g y szivesebben éljenek n á la d , m in t- ahogy m á sn á l la k n án a k .

És meg mondja ugyanott azt is, hogy miért. Azért, mert szerinte „egy nyelvű, egy erkölcsű ország gyönge és mulékony."

Nemcsak hogy nem dolgozott István a nemzeti egység meg­

teremtésén, hanem, ha volt az ő korában a szabad, honfoglaló magyarságot összefűző ilyen nemzeti egység, azt egyenesen és teljes sikerrel megbontotta; de azt is

megakadályozta, hogy a magyarság az idegen fajokkal összeol­

vadva, egységes magyar nemzetként alakuljon ki.

Ez az a ssz im ilá c ió lett volna az egyetlen módja annak, hogy Magyarország népe, ha fajilag nem is, mert ez képtelenség, de társadalmilag, nyelvileg és művelődésben egységes magyar nemzet­

ként izmosodjék bele a későbbi századokba. Ekkor lett volna ez asszimiláció megkezdésének az ideje, ez azonban nem volt sem ekkor, sem később a magyar uralkodóknak érdekük s egészen a legújabb időkig az uralkodóosztályok sem gondoltak erre. E re k y I s t v á n „A magyar helyhatósági önkormányzat" c. könyvében igy jellemzi Szent István „nemzeti" politikáját:

H o g y a sz abadoknak eddigi nem zeti egységét m egb o n th assa, ezért m o z d ito tta elő előjogok és szabadságjogok o sz to g atásá v al m inél n ag y o b b szám ú idegen nem zetiségek letelepedését; hogy a p ogány m ag y arság erős- bödése elé a k a d á ly o k a t görditsen, az ért i p a r k o d o t t n e m e g y b e o l v a s z t a ­ n i, d e e l k ü l ö n i t e n i a szabad m a g y a ro k a t és a leigázott^idegen n e m z e ti­

ségű rab sz o lg á k a t.

A n e m z e ti a ss z im ilá c ió ra való tö re k v é s n e k ez a h iá n y a végigvonul az egész magyar történelmen, amelynek vezető alakjai és uralkodó osztályai saját hatalmuk és gazdasági érdekeik egyoldalú szolgálata mellett sohasem emelkedtek a nem­

zeti állam kiépítésének, a nyelvben, kultúrában és jogban egységes nép megteremtésének gondolatára s a békés asszimilációra alkalmas századok lefolyta után a mulasztásokat csak akkor akarták erő­

szak o s a s s z im ilá c ió v a l helyrehozni, amikor a nemzeti egy­

ség vagy inkább a nemzetiségi hegemónia saját osztályérdekeiket szolgálta volna, de amikor a nem magyar nemzetiségek fölébredt nemzeti szelleme és faji különállásának öntudata ezzel az erőszakos kísérlettel elkeseredetten s végül is a világháború megrázkódtatásai

után diadalmasan szembeszállt.

II. FEJEZET.

A z oligarchia a z állam egységét, a z erőszakos hittérités a m agya ro so d á st te s zi lehetetlenné.

Ha István alatt megindult a magyar nemzeti egység bomlása és a központi királyi hatalom az idegenek segitségével megerősödött, a hűbériség csakhamar kiépülő keretei között a királyi hatalom mindinkább gyöngült és az egykori k ir á ly i szo lg á k b ó l a nekik ju ttato tt földbirtokok révén megannyi k is k ir á ly cseperedett föl.

így azután

nemcsak a nemzeti, hanem az állami, a közigazgatási egység is veszendőbe ment,

a királyi hatalom területi részekre bomolva átszállóit az egyes földesurakra, akikkel szemben a király a maga megfogyatkozott erejét, Szent István példáját követve, rendszerint idegen elemek segitségével iparkodott gyarapitani; de a főurak ellenzéki mozgal­

mának is igen sokszor külföldi támogatás ad súlyt és biztosit ered­

ményt. Ez az, amit hazaárulásnak neveznek a magyar hazafiak, amikor nem ők csinálják; de tulajdonképen nem más, mint régi magyar politika Szent Istvántól Rákóczyn, Kossuthon át Friedrich és Bethlen Istvánokig. A külömbség csak az, — és ennek megállapi- tásával tartozunk Rákóczyés Kossuth emlékének — hogy ők a Habsburgok reakciós hatalma ellen fordultak hazájuk fölszabadítása érdekében külföldi hatalmakhoz, a két utóbbi István és társai ellenben az ellenforradalom megsegítésére könyörögtek idegen fegyveres bevatkozásért hazájuk ellen s a Habsburgokat szolgáló ellenforradalom bevonulásának útját egyengették és biztosították idegen fegyverekkel.

A királlyal örökös harcban álló főurak megteremtik azt az oligarchikus állapotot, amely a feudalizmust egész Európában jellemzi. A főurak hatalmukat kiterjesztik a körülöttük lakókra, akik csak a királyi hatalomtól várhatnak segítséget. Az oligarchia hatalmaskodása igy utalja egymásra a királyt és az elnyomott, kizsákmányolt alsóbb rétegeket. Az oligarchia ellen való védekezés adja meg a királyi hatalomnak olykor-olykor fölcsillámló demo­

kratikus fénypontjait. Nemzeti politikáról természetesen ebben a korban sem lehet beszélni. A király kénytelen lévén a magyar urak, a veszedelmes rablólovagok ellen idegen fegyveres erőhöz és a városok leginkább külföldről telepitett népéhez folyamodni,

2*

— 20 —

ezeknek az idegen elemeknek birtokokat és kiváltságokat, sok­

szor a magyarokkal szemben kivételes helyzetet biztositó elő­

jogokat ad. Az erdélyi szászok valóságos államot alkottak az állam­

ban; de nem természetes-e, ha tudjuk, hogy „Erdély szász vendégei többet jövedelmeztek a királynak, mint harminchat királyi vármegye vagyis fél Magyar oroszág." A nemesek azonban, akiknek legnagyobb részök a királynak vagy akár — mondjuk — a köznek tett és teendő szolgálatukért kapták a királyi adomány­

birtokokat, annyira kivonták magukat minden közteher alól, hogy II. Endre idején már csak a megszállás joga illette velük szemben a királyt, amelynél fogva a merre a király utazott, szál­

lást és ellátást követelhetett. Ez régebben a királyi hivatalnokokat is megillette; de végül az aranybullában kény szeritették a királyt is, hogy erről a jogáról mondjon le. A hagyományos magyar vendég- szeretet és az ugyancsak hagyományosnak hazudott magyar királyhüség valami meghatóan egybeolvadó megnyilatkozása az aranybullában a királynak ez a kijelentése: „Sem házukban, sem birtokukon nem szállunk meg, hacsak meg nem hívnak." Ezt is megtették alkotmány biztosítéknak, holott csak a királyi vendég-

’ látás költségeit akarták megtakarítani.

Az oligarcháknak a királlyal szemben kifejlődött önálló hatalmi helyzet ökre jellemző epizódot jegyez föl a krónika Kálmán fia, II. István király történetéből. 1123-ban egy éjszaki szláv, lengyel vagy ruthén fejedelem támogatására nagy sereggel Lado- mérba vonult és ostrom alá fogta a hasonló nevű várost. Vezérei azonban megunták az ostromot, megtagadták az engedelmességet s hazatértek a szerintük fölösleges háborúskodásból. Mit volt mit tenni, a király is hazatakarodott. Milyen kár, hogy 1914-ben nem volt a magyar főuraknak ennyi eszük és bátorságuk vagy mondjuk:

ennyi józan önzésük. Az igaz, hogy 1914-ben sem a király, sem ők nem vonultak hadba, hanem csak a népet küldték.

Az idegeneknek adott kiváltságok, a nemzetiségi önkormány­

zatok m e g an n y i k is e b b -n a g y o b b á lla m o t t e r e m t e t t e k az á lla m b a n s k ü lö n á llá s u k k a l, k ü lö n jo g re n d jü k k e l v aló sá g o s elev en a k a d á ly a i v o lta k az egységes nem ­ z e ti k ia la k u lá s n a k . T im on Ákos „Magyar alkotmány- és jogtörténetéiben kiemeli, hogy a szepesi szász „provincia" lakóit még a közvetlen királyi bíróság elé sem lehetett idézni. A jászkunok külön magánjogi rendszere egészen a legújabb időkig érvényben maradt. Áz oligarchia által a királyra rákényszeritett ilyetén nemzetiségi politika, ha ugyan szabad e kifejezéssel e korra vonat­

kozólag élni, sokszor egyenesen magyarellenes irányban hatott, az oligarchiának a királyi hatalommal való szembeszállása, az

„idegen befolyás" ellen való küzdelem azért tüntethető föl most utólag „nemzeti" küzdelemnek, mert tény, hogy a király idegen segítségre szorult a hatalmas magyar főurakkal szemben, akiknek legnagyobb részük — ismételjük — idegen származású királyi fegyveresek és szolgák ivadéka. Nem az idegen befolyás, hanem a

— 21 ^—

központi kormányhatalom ellen küzdöttek valójában ezek az urak. Hiszen ők maguk sem törődtek semmit a magyarsággal, mint olyannal. Elnyomták és kizsákmányolták, pusztították a náluknál rendszerint sokkal magyarabb, fajtisztább dolgozó népet épp úgy, mint az idegen származású munkás rétegeket.

Ez idegeneknek adott királyi kiváltságok nemcsak az ő nem­

zeti különállásukat, külön gazdasági jogrendjüket, nyelvüket és kultúrájukat óvták meg a magyarságba való beolvadás elkerülé­

sével, hanem ellenkezőleg a körülöttük levő magyarságot is fölsziv- ták magukba ezek az idegen telepek, amelyek egyrészt védelmet nyújtottak az oligarchák üldözései ellen, másrészt kiváltságos jogi és politikai helyzetükhöz a legerősebb beolvasztó tényező, a magasabb kultúra is leginkább hozzájárult. így M arczali meg­

állapítja, hogy II. Endrének egy királyi rendelete az erdélyi szászok fönhatóságát kiterjeszti a magyar és székely telepekre is s igy ezek beolvadtak a németekbe. Ugyanez a király az egész Barca- ságot a német lovagrendnek adományozza, IV. Béla pedig a zsidók­

nak ad nagy kiváltságokat, mert csak ezektől kap pénzt és kény­

telen a tatárjárás után idegenek betelepítésével uj városokat alapí­

tani s az idegeneknek a magyarokkal szemben kiváltságokat nyújtani. A csád y is, aki az Árpádházi királyokat mindig a nemzeti politika úttörőinek szereti föltüntetni, kénytelen beismerni, hogy

„néhol a kiváltság, melyet a királytól nyertek, egyenesen a német­

ségnek ju ttatta a polgári jogok élvezetét." Természetes, hogy ezek az idegen lakosságú városok ragaszkodtak a királyi hatalom­

hoz s igy, ha az ország faji egységét megbontották is, politikai, területi egységét még a német határszélen sem veszedelmeztették;

az e ls z a k a d á s ra c sa k a m a g y a r o lig a rc h á k t e t t e k k ís é r­

le te k e t. Ezt is A csád y állapitja meg és J á s z i rám utat arra, hogy az oligarchák és a király közötti küzdelemnek nem volt nemzeti jellege, a magyar főurak nem tekinthetők a nemzeti ügy harcosainak az idegen elemek segítségéhez folyamodó királlyal szemben; ez a küzdelem csak ,,a Hivatalokért és a földekért folyó marakodás és féltékenység, amelynek semmiféle magyarságterjesztő

▼agy asszimilációs oldala nincs."

Az Árpádházbeli, a „nemzeti" királyok egész uralkodása alatt sem m isem t ö r t é n t a m a g y a r faj, a m a g y a r n y e lv védelm ére. Erre irányuló öntudatos törekvésnek leghalványabb nyomát sem lehet fölfödözni e kor vezetőinél, ha csak ilyennek nem tekintjük Könyves Kálmán királynak azt a rendelkezését, hogy az áttért izmaelitáknak felerészét magyar keresztény községbe telepít­

tette át s izmaelita férfinak csak magyar nővel, izmaelita nőnek csak magyar férfivel való házasságát engedte meg. Nem hisszük, hogy ennek a különben is elszigetelten álló erőszakos rendszabály­

nak az asszimilációra jótékony hatása lett volna; bizonyára sokkal többet ártott e téren a zsidók ellen fönnállóit kánoni törvények behozatala, amelyek alapján ugyanez a fölvilágosodott király megtiltotta zsidók és keresztények között a házasságot és általában

— 22 —

a zsidót kirekesztette a keresztény társadalomból, a földművelés­

ből és iparból s csak a kereskedésre szorította; de még itt is el­

nyomta és zaklatta.

És éppen igy lehetetlenné vált az alsó néposztályok megmagya- rosodása, mert, amint A csády III. Endre, az utolsó Árpádházi király korára vonatkozólag megállapítja, „a keleti népekből voltak itt besenyők, kunok, szerecsenek, tatárok, a nyugatiakból Kőzép- és Déleurópa csaknem minden memzetének fiai, de főleg németek, kik még a Dráván túlra is tömegesen eljutottak, továbbá olaszok, kik nagy jelentőségre vergődtek, végül románok, kik II. Endre óta jelentkeztek hazánkban és különféle északi és déli szlávok.. És

hogy ezek a román és szláv törzsek nem olvadtak be a magyarságba, annak főoka a katholikus keresztény

egyház volt,

holott ezek a népelemek a kultúra alacsonyabb fokán állottak s igy alkalmas anyagául szolgálhattak volna nemcsak egy többé- kevesbé öntudatos, hanem a természetes asszimilációnak is. Ez azonban nem következhetett be, mert a román és délszláv törzsek a keleti egyház hivei voltak és nem ismerték a p a p itiz e d intéz­

ményét. A téritő katholikus egyház azonban nem elégedett meg a lelkek meghóditásával, legalább annyira követelte a tizedet is.

E z a tiz ed m o st ép p úgy g á lto lta a rom ánok, m in t előbb m á r a dél­

szlávok áttérését és elm agyarosodását. K áro ly k irá ly ism erte a b a jo k a t és elp an a szo lta a p á p á n a k (1329), ho g y k unok, ro m án o k és ru th é n e k k ö z t m a g u k a f ő p a p o k n e h e z í t i k m e g a t é r i t é s t , m e rt tiz e d e t k ö v etel­

nek az é tté rte k tő l. E képen az uj v ajd aság , m ely az o t t lakó k u n o k a t és sz lá v o k a t e lro m án ó sito tta , v a la m in t a n ag y b a n m egizm osodott és k ite rje d t R áco rszá : igy m á r a keleti egyház oszlopai le tte k és vallásos és n em zeti ellen tétb en a m agyarsággal, m in d in k áb b h á tté rb e sz o ríto ttá k b efo ly ását

a B alkánon.

J á s z i rámutat ezenfölül a vallásos hit érzelmi erejére is, amely különösen a középkorban szenvedélyesen elleneszegült az erőszakos hittéritésnek. A dolog lényege azonban az, hogy itt is megállapíthatjuk:

a magyar uralkodóosztály — ez esetben a főpapság — yolt egyik főoka az asszimiláció elmaradásának, s ezzel úgyszólván megvetette alapját annak a ro m á n k é rd é s­

nek, amely, tagadhatatlanul egyéb hatások következtében is, kiélesedett és a M ag y a ro rsz ág f ö ld a r a b o lá s á r a vezető politikát legnagyobb erővel taszította előre.

De hogyan kívánhatjuk az egyháztól a magyarosítást, amikor nemcsak saját életébe, hanem az állami igazgatásba és az oktatás­

ügybe is a latin nyelvet vitte be s a magyar nyelvet csak annyiban vette igénybe, amennyiben a térítés munkájához, az istentisztelet­

hez, a népen való lelki, hatalmi és gazdasági uralom föntartásához okvetetlenül szükséges volt. A magyar népet nem tanították meg az irás-olvasásra. 1540-ig, mint B alo g h y írja ,,A magyar kultúra és a nemzetiségek" c. könyvében, ötvennégy falusi és nyolcvanhárom

— 23 —

városi iskoláról van okleveles tudomásunk. Mind latin nyelvű volt. Csak a felsőmagyarországi és erdélyi szász városokban taní­

tották a latin mellett a német nyelvet; de sem a magyart, sem az itt élő nemzetiségek nyelvét nem tanították sehol. A papi írás­

tudók megvetik ,,a parasztok csalfa meséit" és ,,a hegedősök csacska énekeit", ez az oka, hogy az ebben a korban is bizonyára virágzott magyar népköltészet emlékét sem őrizték meg a „magyar kultúra" első magvetői.

Annál nagyobb erővel vetette rá magát az egyház saját hatal­

mának növelésére. A főpapok nemes versengésbe fogtak e téren a világi főurakkal, különösen amióta nem a király nevezte ki, hanem a kánoni törvények értelmében a káptalan választotta s a pápa erősítette meg őket. Ennek kettős hatása volt. A simonia, a vesztegetés elterjedt, igy jutottak egyes püspökök állásaikba, másrészt a püspökök a királyi hatalomtól való függés helyett a pápa befolyása alá kerültek s a központi állami hatalom helyett a pápa világuralmi politikájának szolgálatába szegődtek. Nemcsak az egyházi fölfogás, hanem saját jól fölfogott, de teljesen önző, hatalmi és anyagi érdekeik is erre ösztönözték őket. Amig igy a papság körében az erkölcstelenség kapott lábra, addig másrészt

— s minket most ez érdekel —

a f ő p a p o k o ly a n szerep et igyekeztek M agyarországon já tsz an i, m in t a n y u g a t hűbéres országaiban, ahol ráerőszakolták a k irá ly ra a k a ra tu k a t, s z é t t é p t é k a z á l l a m e g y s é g é t , jó szág aik at v ilági fejedelem ségekké v á lto z ta ttá k á t. Im re keserves p anasszal fa k a d t k i üzelm eik ellen, m elyek a n n á l veszedelm esebbek v o lta k , m e rt a világi n ag y b irto k o so k b an is hasonló v á g y a k a t éb re szte tte k .

A királyi hatalom az egyházi és világi oligarchia erősödésével szemben újabb meg újabb id e g e n te le p íté s e k b e n keresett támogatást. II. Géza minden eddigit fölülmúló mértékben fokozta e telepítést. A lakatlan földekben bővelkedő ország természeti kincseit fölismerték az átvonuló keresztes hadak, amelyek népé­

ből is bizonyára sok itt ragadt; de még nagyobb tömegeket buzdí­

tottak bevándorlásra. Az egész német birodalomból, Flandriából, a Rajna vidékéről, a Majna mentéről, Felső-Sziléziából nagy rajok­

ban érkeztek a németek, akiket szászoknak neveztek. Szepesben, Ugocsában, Beregben, a felső Tisza vidékén és Erdélyben teleped­

tek meg, sokkal több helyen és nagyobb területeken, mint a mostani szászok földei. A király a földet tulajdonukba bocsátotta, meg­

hagyta őket nemzeti jogszokásaikban, a szepesi és királyföldi szászok még egyházi tekintetben is kiváltságos önállóságot él­

veztek, a szászok épp úgy, mint a székelyek, egy-egy ispán alatt éltek s a király legfőbb tisztviselője, a vajda utján álltak kapcsolat­

ban a központi hatalommal. A városokba ugyanez időben igen sok olasz vándorolt be, igy pl., amikor Frigyes császár Milánót elfoglalta (1162), ennek lakosai Magyarországon találtak menedéket és itt több várost alapítottak.

Ezeknek az idegen telepeseknek nyomán fejlődött, erősödött a földművelés, ipar, keletkezett a városi élet, fejlett a kultúra.