100 óm. ázühbdt C f ü l t f L JlcLi&i
VEKERDI LÁSZLÓ
„Esött a hó, éngöm bélepött"
EMLÉKEZÉS FÜLEP LAJOSRA
Mit szólna vajon a centenáriumi cikkek sorakozásához az emlékezésektől és ünneplésektől mindig annyira tartózkodó, sőt viszolygó Fülep? Ki merne emelt fővel megállni szigorú tekintete előtt, tudván, hogy a divatos évfordu- lósdit mennyire megvetette? Ö maga, ha élete vége felé hivatali tisztje vagy helyzete valami effélére kényszerítette, a megemlékezés ürügyén rendsze- rint bírált eleveneket és holtakat. Leonardo ürügyén például fölrótta a kor- nak, hogy nem építette fel, meg sem próbálta felépíteni azt a Parthenont.
amihez a Cenacolo timpanonul készült, amin a Cenacolo timpanonként ott- honra találhatott volna. És nem is csupán a váltig ünnepelt „Hochrenais- sance"-ot marasztalja el, hiszen építészet és közösség tragikus szétválásának ma legalább annyira aktuális gyötrelmeit elemzi és állítja pellengérre. Ha- sonlóképpen, Rembrandtra emlékezve, napjaink fejére olvassa a „Verding- lichung" rezignált vagy letagadott elfogadását; nekünk hányja szemünkre a beletörődést szinte fátumként tekintett eldologiasodásunkba, egész társadal- munk progresszív embertelenülésébe. Ugyanebből a szempontból, a nélkü- lözhetetlen emberség szempontjából kéri számon rajtunk Derkovits ürügyén szocializmusunk milyenségét. „Az emberek testvérisége nem frázis köztük, hanem igazság és az emberi lét nemessége fénylik munkától megkeménye- dett alakjukról" idézi Marxot, és: „ez a*szocializmus még nem valósult meg"
— olvassa kérlelhetetlenül a fejünkre. A szigorú ítéletet a globális felelősség indokolja és fokozza: „Ha a szocializmus már világméretű történeti mozgássá nőtt, akkor nemcsak a szocializmus és népei, akkor az emberiség ügye, hogy milyen a szocializmus." Adyra emlékezve nem fél hangsúlyozni, megható- dottan mély érzelemmel és együttérzéssel ábrázolni Ady eredendő és egzisz- tenciális magyarságát, amitől évtizedek gondos filológiai munkája és ünne- pi beszédek áradata igyekezett őt tisztára mosni.
*
Minden évforduló ürügyén, minden emlékezés alkalmából felrótt tehát Fülep valamit; mulasztásokra, hibákra, bűnökre figyelmeztetett. Az ő felfo- gásában úgylehet éppen ez a nyugtalanítás volt az évforulók értelme. „Mond meg, mi nyugtalanít, megmondom, mi vagy" írja egy Timár Árpád által ta- lált és közreadott (metafizikát és lírát egybeolvasztó) töredékében; s mintha szüntelen nyugtalanításával arra törekedne, hogy végül többnek láthasson minket ánnál, aminek hatalmas valóságlátásával látiii kényszerük •
61
Tán ez a szándék mozgatta már első híres művészinterjúit, amik egyike miatt Jászai Mari — akit erélye miatt „Mari Bácsi"-nak becéztek a pesti mű- vészvilágban —, bottal kutatta a kávéházakban, s amelyek miatt végül Fi- renzébe „száműzte" a honi művészeti és társadalmi elit. A nyugtalanítás, a felelősségébresztés később is úgyszólván minden írásában megtalálható, leg- alábbis azokban, amiket fényes firenzei évei után újra itthon írt. És talán éppen ebben, éppen ezért különbözik annyira ez az itthoni Fülep a fi- renzeitől.
Firenze tündöklő ege alatt a fiatal filozófust elsősorban a művészet fel- adatának megértésére sarkallta eredendő nyugtalansága; itthon azonban a művészetfilozófus — elébb tán magának is észrevétlenül — óhatatlanul tár- sadalomfilozófussá változott, s ezen túl a művészet jelenlétét és jelentését is ebből a keményebb feltételrendszerből vizsgálta. Ennek a nagy változásnak a nyitánya és első teljes dokumentuma a Magyar Művészet, de ugyanebben a szellemben ugyanide sorolhatók az ez idő tájt íródott Dante-, Ariosto-, Ma- chiavelli-, Tasso-tanulmányok is. Mindezekben az írásokban ugyanis egy ér- zékeny korrelációs-rendszer működését és hibáit vizsgálta Fülep, egy korre- lációs-rendszerét, amelynek akkor még nem írta fel minden tagját explicite, de implicite már ezekben a korai írásokban is számolt majdnem mindegyik- kel. Mert a Magyar Művészetben sem csupán „nemzeti" és „egyetemes" any- nyiszor emlegetett korrelációjáról van szó; ott lüktet már ebben a ragyogóan titokzatos kicsi könyvben is egyén és közösség, szellem és hatalom, gondolat és tett, függetlenség és felelősség, szabadság és lehetőség feltételpárosainak egész érzékeny és hihetetlenül sérülékeny dinamikája. Épp ebből a szem- pontból annyira nélkülözhetetlenek a Magyar Művészet olvasásához a nagy Dante-, Ariosot-, Machiavelli-, Tasso-tanulmányok: Fülep ezekben explicite is kibontja a fenti feltételrendszer egyik-másik tagjának dinamikáját, ami azután a Magyar művészetre visszavetítve hirtelen megnöveli a nemzeti — egyetemes korreláció sugárzását. A kiegyezéses és millenáris építészet proc- cos sivársága például akkor érthető' meg a maga teljes jelentőségében, ha Daniétól Tassóig követjük a szellem fokozatos behódolását a hatalomnak, míg „minden vonalon megadás, az adott viszonyokba beletörődés, sőt szíves- örömest hozzájuk alkalmazkodás" oltja ki az emberekből még nyomait is annak a hatalmas szenvedélynek, mely egykor Dante lelkében lobogott ha- zája iránt.
Ennek a lobogásnak a hiánya okozza a kiegyezéses és millenáris palo- ták mérhetetlen sivárságát, ezért nincsen semmi közük se magyarsághoz, se építészethez. „Dante, a bukott és száműzött politikus büszkén vághatja ha- zája szemébe, hogy az ő hazája mindenütt ott van, ahol az Isten napja süt s a csillagok ragyognak; ő ha bukik, fölfelé bukik, szűk hazájából a minden- ségbe, Firenzéből az istenségbe; de még ide is magával viszi hazája em- lékét; mikor oly magasan jár, hogy az egész föld nevetséges kis golyóbisnak látszik, olyan szenvedéllyel beszél hazája ellen, ahogy csak az teszi, aki na- gyon szereti; s a nyolcadik égben eszébe jut — ki nem érzi a csukló sírást s a keserűen elnyelt könnyeket e szavakban — a »bello ovile ov'io dormii angello-« (a szép akol, hol bárányként szunnyadtam). Tassónál mindebből semmi sincs." Mutatis mutandis: a kiegyezéses és millenáris épületekben mindebből semmi sincs. De van ciráda, álmonumentalitás, álgótika, álroman- tika, álrenaissance. A szellem behódolása a hatalomnak. Nern arra biztat a nagy nyugtalanító, hogy romboljuk le ezeket a hitvány épületeket; a szel- lem soha, semmilyen formában nem egyeztethető össze rombolással. Az el-
lenben mégiscsak elgondolkoztató, hogy ezek a tákolmányok mégcsak nem is nyugtalanítanak. Holott egy nép életében ugyanolyan fontos a „bello ovile", mint az egyénében. A magyar művészettörténet-írás és a honi művé- szeti kritika nagy mulasztását Fülep éppen abban látja, hogy soha még csak meg sem próbálta megkeresni, soha mégcsak meg se látta ezt a „szép aklot".
Pedig ott ragyog — figyelmeztetett ismételten, nyomatékkal Fülep — román kori templomainkon, a kicsi falusiakon tán méginkább, mint a néhány meg- maradt nagy nemzetségi és apátsági templomon. Az utóbbiak szükségkép- pen jobban igazodnak nemzetközi normákhoz, a falusi templomocskákon el- lenben a népdalok tisztaságával tündököl a közösség formateremtő ereje, egy művészi, tehát társadalmi szándék, amelyhez — tetszett, nem tetszett — al- kalmazkodnia kellett a hatalomnak. „A mi öklömnyi egregyi templomocs- kánk — mondotta akadémiai székfoglalójában, 1950-ben —, ahogy a térbe van állítva és csöppségében is az egész vidéket dominálja, valami olyat fejez ki, amit csak ebben a népi formában, ebben az egyszerűségben, közvetlen- ségben, ebben a hallatlan természetességben lehet. Átformál, fölemel, s ma- gával együtt remekművé tesz egy egész vidéket, akárcsak a segestai görög templom a maga környezetét. Ezt mutassa meg nekünk a magyar művészet- történelem, tanítson meg elevenen viszonyulni múltunk művészetéhez, tanít- son meg érteni, szeretni, abban gyönyörködni tudni, amink van, nem sovi- nizmusból — a magunké megbecsülése nem sovinizmus —, hanem mert sem- mi más se pótolhatja üzenetét." Huszonöt év múltán, az 1975-ös Fülep-szim- póziumon Marosi Ernő summázta^ hogy mit valósított meg a művészettörté- net-írás Fülep javaslataiból. Megállapította, hogy csupán a „magyar" és „ma- gyarországi" művészet megkülönböztetését vette át, s még ez is „inkább csak szóhasználat maradt taktikus, tapintatos kompromisszum, amely mögül elmaradt a nemzeti művészettörténet olyan kérdéseinek meggondolása, ami- lyenekkel Fülep foglalkozott székfoglalójában. „Kétségkívül, a műemlékvé- delem — részben épp - Fülep unszolására — számos falusi templomocskát megmentett és hozzáférhetővé tett; a népi építészet egy-két remekét" is sike- rült skanzenben vagy tájházként megőrizni; szép eredményeket ért el a ku- tatás a honi klasszicizmus vagy az egyházi iparművészet történetének föl- tárásában, a topográfia is közeledett tán itt-ott Fülep említett szóhasznála- tához, dé az a művészettörténeti honfoglalás, amire Fülep vágyott s aminek első tisztázó lépéseit megtette, nem folytatódott. Elmaradt vagy alig indult el a művészeti kultúra általánosságának az a föltására, amit Fülep a munka sine qua non-jaként jelölt meg. Máig az a legtöbb erről, amit ő leírt: „Ahol olyan falusi templomok épültek, mint a román korban a Balaton környékiek, s amilyen az ásatások tanúsága szerint az Alföldön is bőven lehetett, olya- nok, mint az egregyi, mánfai, őraljaboldogfalvi, csempeszkopácsi, börzsönyi, szászi, simái, tarnaszentmáriai, tótlaki, tumicsei, veleméri, amilyenek a gó- tika kisebb számú emlékei, ott viruló kultúrának kellett lennie. A renais- sance nemcsak importált udvari művészet, a Felvidéken, Erdélyben a nemes- ség, a polgárság, a köznép rétegében sokáig él nyomokban akkor is, amikor másutt egészen elmúlt; a »virágos renaissance« hagyománya a nép kezén olyanokat is produkál, mint székely falvak egész utcáinak kapusora, a maga nemében olyan tökéletes művészet, mint a népdal a nagy zeneszerzők nagy művei mellett. Még az egészen más körülmények közt importált barokk is a vidéki kúriákon, falusi házakon sajátosan magyarországivá akklimatizálódik.
Az empire a kúriákon és parasztházakon szinte nemzeti stílussá válik." Ki kell hát keresni, mi a magyarság része ebben az egész hatalmas művészeti 63
anyagban. „Nem elég tudnunk, mit csináltak itt a Maulbertschek, azt kell végre tudnunk, mit csinált a magyarság s benne a magyar nép." Művészet- történet és etnográfia eleven kooperációját képzelte el Fűlep, ami egész szemléletünket megváltoztatná. „Stílust csak kiemelkedő művekben értékelni
— contradictio in adiecto. A stílus az egész közösség nyelve." Ennek a nyelv- nek a jelentését fejtegette Fülep már a Magyar Művészetben. A könyv má- sodik, 1971-es kiadásához 1970-ben írt előszavában — Lechner meg nem va- lósult, de elképzelhető városstílusának az érzékeltetésére — példákkal il- lusztrálta ezt a tézisét, két irányban is. Először felszólít, hogy próbáljunk meg „egész Lechner-várost vagy városrészt, utcákat, tereket elképzelni, min- den épületet a stílus egységében, de az épületnegyedek gazdag változatossá- gában, micsoda tündéri városrész volna!" S aztán végigjárja a kísérlet má- sik, ellenkező irányú útját: a képzeletből a valóságba: „Nagyobb diákko- romban — írja — a nyarakat Erdély székely vidékén töltve jól megnéztem a házakat s az itt-ott elvétve látható, faragott, festett kapukat, kerítéseket;
egész utcányit vagy falunyit nem láttam belőlük, de eljátszottam a gondolat- tal, milyen lehet egy nagyobb egész. A század első tizedének második felé- ben, már Firenzéből hazalátogatva és a régi városokat ismerve részem volt benne, Székelyudvarhely környékén a székely falvakban jártomban, végig a maguk építette tornácos, filagóriás házak, maguk faragta, festett kapuk, ke- rítések sorai között szerényebb skálán, kisebb arányok és igények fokán ugyanezt éltem meg: a végig egységes stílust és változatait nem lehetett megunni, nem lehetett betelni velük, mind ugyanolyan volt és mind más, és mikor sajnálatomra meg kellett válnom tőlük, nem tudtam mást mondani, mint: ennél szebb már ne is legyen semmi."
Azaz Fülep tézisében nem arról a művészetszociológiai közhelyről van szó, hogy minden művészet az őt létrehozó közösségről árulkodik, több-keve- sebb áttétellel tükrözi a művészetet létrehozó társadalmat. Nem efféle befe- jezett tényekről beszél Fülep. ő a stílus megunhatatlan változataiban, az al- kotás eleven folyamatában véli tetten érhetőnek a művészetet, mintegy ál- landó teremtésben, alkotás és megértés szüntelen, egymást irányító és kor- rigáló dinamizmusában: „Sem az alkotónak, sem a felfogónak tárgya nem
»kész« sohase úgy, mint a használati tárgy — mindig megérteni, tehát el- képzelni kell jelentéseit, amiknek nincs meghatározó, véges számuk. Sőt ál- talában az egész emberi létnek alapvető kategóriája, kezdete (logikai és tör- téneti kezdete) — nem mondom »a« kezdete, ilyen nincs, egyik kezdete — a kísérlet, mindkét jelentésében: a temptatio (tentatio), tentamen: próba, megpróbálás, lehetőségek kitapogatása tettel vagy gondolatban; és az experi- mentum, a kipróbálás, a kiderítés, a bizonyítás kísérlete jelentésében (az ős- ember kísérletezésétől a tudományos kísérletig, mely az előzőnek csak mód- szeres és kiszélesített folytatása)."
A ketős értelmű kísérlet nyitottsága és befejezhetetlensége kapcsolja te- hát a művészetet a közösséghez, melynek magának is vállalnia kell ember- voltunk eme alapvető kritériumát ahhoz, hogy művészete lehessen. Bezár- kózott, egyedeire darabolódott, kísérletezéstől elrettentett, megfegyelmezett, politikai, és katonai kordában tartott társadalmaknak nincs művészete. „A stílust is változatai éltetik; a teljesen azonos megöli." A művészet létével vagy nemlétével, stílusával, a variációk eleven gazdagságával mindig és szükségképpen értékítélet is, a vele élő közösség megméretik általa embersé- gében, függetlenségében, felelősségében, szabadságában, egyenlőségében, le- hetőségében.
A művészet jelenlétével és hiányával egyaránt kísérletre sarkall, ítélke- zik, tiltakozik. Fakadhat tehát művészet művészetet nem értő, nem igénylő, művészetellenes közegben is: a Majális, Izsó Miklós Tánca, vagy Lechner építészete éppen ezt demonstrálja. A művésznek nem fátuma, hogy beletö- rődjék környezete követelményeibe. A lehetőségek tekintetében azonban igen nagy a különbség építészet s egyéb képzőművészet között, az építészet sorsa és története egészen másképp függ a társadalomtól, mint a szobrászaté és', a festészeté.
Fülepnek úgyszólván indulása pillanatában pompásan bizonyította már ezt Cézanne; egyáltalában Cézanne nyitotta fel a szemét a művészet történeti kérdéseire. S tán ez az indulás is determinálta, hogy egész életében elválaszt- hatatlannak tekintette azután a jelen művészetét s a művészet történetét;
kritika és történeti megértés kölcsönösen erősítette egymást megfontolásai- ban és ítéleteiben. • A Célszerűség és művészet az építészetben diagnózisa et- től a jelennel együtt látott múlttól kapja a végleges elmúlás félelmetes táv- latát, de éppen így, a folytatás lehetetlenségének megértetésével nyitja meg Fülep az építőművészet előtt egy majdani újrakezdés lehetőségét. Addig is legyen azonban az épület — hangsúlyozza — használati tárgy, ilyenként a lehető legjobb; az építészet ismerje fel művészet és célszerűség elválását és alkalmsizkodjék hozzá. „A barbarizmus tényén nem változtathat, ugyanakkor megértheti, tudomásul veheti, s a maga igazi mivoltában hamisítás nélkül helyére teheti az elválás tényét. Nincs mit tenni, mint tűrhető állapotot te-
remteni, és megférni vele, s — úgy ahogy lehet — mégis a szellem javára használni. Ez, mint láttuk, nem művészetté kendőzése annak, ami nem arra való; valamit nem tenni, az is szellemi tett." Mert „festeni lehetett Cézanne módjára, aki a társadalomból jóformán kiszakadva ült le a szabadban
»motif«-jai elé, vagy kísérletezett »étude«-jein műterme magányában; háza- kat, városokat így építeni nem lehet". Célszerűség és művészet szétválásán az építészet nem segíthet, az egész kort gyötrő provizorikusságot meg nem szüntetheti. De tudomásul veheti. „Kategoriális meghatározottságot a szel- lem csak tudomásul vehet, helyére utalhatja az intelligibilis világban, s sza- bályozhatja működését a reális világban." Az új építőművészet megszületésé- hez, célszerűség és művészet újraegyesüléséhez új közösség szükséges. Ezért kívánta Fülep a felszabadulás után Budapest újjáépítését közösség és kul- túra újjáteremtésére alapozni. Pusztába kiáltott szóként hangzottak követel- ményei, természetesen; nagy gondolkozók utópiáit nem szokták respektálni az illetékesek. Ám ingatag hatalmi egyensúlyában rettegéssel tartósított vilá- gunkban lehetetlen föl nem ismerni a Fülep-diagnosztizálta provizorikusság jellegzetességeit. Mit tehet itt az építész? Fölismerheti a kényszereket, diffe- renciálhat, s nem próbálja művészetté kendőzni azt, ami soha nem lehet az.
„Valamit nem tenni, az is szellemi tett."
De valamit nem tenni iszonyú felelőtlenség, gálád bűn is lehet, s Fülep hosszú élete során, különböző körülmények közepette, ismételten bizonyítot- ta ezt is. A valamit nem tenni és. a tenni dinamikája tagolja tán éppen éle- tét exodusokra és részvételekre, beszédes hallgatásokra és bátor kiállásokra:
Efféle kiállás volt .már a Magyar Művészet is; egyszerre valamiért és valami ellen; csírájában-benne volt már egész későbbi küzdelme, egész szívós májd- nem szélmalom harca a magyar művészetért és művelődésért. Azért majd- nem szélmalom harca, mert egyetlen esetben, Csontváry esetében"megadatott éreznie a győzelem örömét, legalábbis időlegesén. A székesfehérvári Gsont- váry-kiállítás meglepő közönségsikeré valósággal • elragadta a szigorú kriti- 6á
kust; de nem saját próféciájának betöltét ünnepelte benne, hanem a kivé- teles jelenséget: a századunkban szinte törvényszerűen kitagadott művészet és közösség újratalálkozását. Mert ahogy soha nem volt újdonság — aho- gyan ő szakkifejezésként mondotta: „abszolút nóvum" — a történelemben művészet és közösség múlt században kezdődő szétválása, ugyanolyan nóvum Csontváry esetében találkozásuk; Fülep hallatlan jelentőségű jelnek ítélte, s úgylehet életében először jókedvű bizakodással tekintett a jövőbe. Innét a hí- res Csontváry-interjú Fülepnél szokatlanul derűs színei; innét a remény, hogy nép, amely szakértő fanyalgás és hivatalos elvárások ellenére Csont- váry művészetében így önmagára talál, nem bizonyulhat méltatlannak a jö- vőre. Szellemi honfoglalás jeleként értékelte Fülep Csontváry sikerét. „Mi is ez tulajdonképpen, mi történik, most szemünk láttára? Minden akadályt legyőzve — mert volt bőven! — a mi népünk most birtokába veszi egy pél- dátlan nagy értékét, Csontváryt, mint ahogy birtokába vette József Attilát, utána Bartókot, de inkább, mint Bartókot, mert József Attilát kiadták, pro- pagálták 45 után, Bartólrot. azonban sokáig szégyellték, dugdosták, kénysze- redetten ritkán engedték játszani, ugyanakkor, amikor a közönség tombolt lelkesedésében, és nincs mit szépítgetni rajta, így van, valósággal kiharcolta, kiverekedte magának Bartókot. Nos hát, ugyanezt teszi most Csontváryval.
Ilyen szellemi honfoglalás folyik most Budapesttől 70 kilométerre." Ez a szel- lemi honfoglalás magyarázza az interjú szokatlanul széles horizontjait, ezért vázolja Fülep néhány sűrített mondatban a művészet egész történetét, Las- caux-tól az álművészetekbe való hanyatláson át a modernek nagy tisztoga- tásáig; ezért előlegezi az őt akkoriban foglalkoztató filozófiai summázásból a művészetek saját külön logikáját. A maga páratlan tekintélyével, még el- lenfelei által sem vitatott kompetenciájával siet megtámogatni Fülep a kö- zönség spontán ítéletét. Tán azt is remélte, hogy itt végre sikerül elérnie azt, ami Izsó Miklós vagy Lechner esetében nyilvánvalóan nem sikerült; si- kerül talán reádöbbentenie közönségét és szakembereket önnön értékeink felismerésének s megbecsülésének fontosságára. De milyen keserűen kell kommentálnia alig néhány év múltán a Marokkói tanító végleges elpusztítá- sát, s milyen aggodalommal kell szót emeljen a még tönkre nem ment vagy tönkre nem tett képekért! De vajon ma alaptalan lehetne-e végre Fülep ag- godalma? Nem fenyegeti-e többé avatatlan restaurálás — és itt nyilvánva- lóan mindenki avatatlan, aki évekig nem külön erre a feladatra készült — a többi képeket? Megfelelő-e minden tekintetben a jelenlegi elhelyezés? Meg-
szűntek-e a raktározás és a szállítgatás halálos veszedelmei? És — mert Fü- lep szellemében ez a leglényegesebb — folytatódott-e a szellemi honfoglalás?
Ne áltassuk magunkat, legalább évfordulója alkalmából ne áltassuk magun- kat: egyik kérdésre sem válaszolhatunk megnyugtatóan. Mi több: márcsák nem is nyugtalankodunk miattuk. Ki törődik vele, hogy látható-e Csontváry minden műve értékének megfelelő biztonságban egyetlen helyen, s hogy ez a hely afféle nemzeti Parthenon legyen; ki törődik vele, hogy a közterein- ket és. középületeinket elárasztó plasztikákon — legyenek amúgy tűrhetőek vagy szörnyűek — lassan még a nyoma is kivész az Izsóból eredeztethető és Medgyessyben folytatódó magyar szobrászatnak? Szinte valami öröm érez- hető, hogy a nagy nyugtalanító lehunyta végre szigorú szemét; nyugalom, jöjjön el a te országod! De vigyázzunk: nyugtalanítók nélkül könnyen elér- kezhetünk egy ponthoz, ahol már nem dönthető el többé, hogy a nyugalom a magabiztos élet jele, vagy a halálé.
Ezt látta mindenkinél élesebben Fülep, ezért lépett tőle szokatlan akti-
vitással sorompóba az egyke ügyében. Mert ő ebben nem a magyarság egyik nagy gondját látta; ő itt élet-halál kérdését gyanította, amit nem lehet a népesedési statisztikákra korlátozni. Az egyke néki egy egész nép látens ha- lálraszántságának manifeszt tünete volt. A látható csúcs, ami alatt Fülep min- denki másnál, még Illyésnél és Némethnél is nágyobbnak becsülté, veszélye- sebbnek ítélte a mélyben meghúzódó jéghegyet. A zerigővárkonyi pap a Nemzeti Szocialista Birodalom árnyékában és a milliós dunántúli németség szorításában úgy látta, azt látta meg, hogy a magyarság ott, azokon a gyö- nyörű tájakon föladta a küzdelmet, lemondott a jövendőről, lemondott az életről. A népesedési mutatók a változó körülmények függvényében — pél- dául az elszegényedéstől való félelem miatt — változhatnak; csökkenő népe- sedési ráta önmagában nem mindenütt és nem föltétlenül jelez veszedelmet, az egyke esetében azonban egészen másról van szó. Az egyke azt jelzi, hogy a nép beletörődött a megváltoztathatatlannak érzett elmúlásba. Az egyke a halál nyugalma, a közösség már-már irreverzibilis elöregedésének, tudattalan haláltudatának jele. Ennek megfelelően alakul át egész erkölcse, a szokások egész rendje. Ez az erkölcsi változás az alap. A kollektív halál etikája szem- szögéből azután már nyilvánvaló, hogy szégyen, sőt bűn a több gyermek, nyilvánvaló a család eltorzulása szélsőségesen életellenes irányba, a „vőül venni" szokásától a fiatalasszonyok „megnevelésén" át a terméketlenség va- lóságos szimbólumaiként tekintett vén banyák fekete grasszálásáig. „Betető- zése' az egész egykés világnak, hogy benne egyenesen megfordul az erkölcsi értékskála. Nem az a bűnös, aki magzatát elhajtja, hanem aki megtartja. Er- kölcstelen gyalázatosnak, patkányfajzatnak és nyomdafestéket nem tűrő mi
^mindennek mondják el azt a nőt, aki másodszor is fogan, s idejében nem se- gít a baján; és addig üldözik, amíg megteszi — ha belehal is. Ha nem hal bele, csak megnyomorodik, dologra képtelenné válik, pokollá teszik az éle- tét, s elüldözik a háztól. A férj hallgat, az anyós parancsol, aki a házban s a birtokon uralkodik, és vigyáz az örökösödés r e n d j é r e . . . Ha akárhány szeretőt tart is az' asszony, nem olyan szégyen, mint a második gyerek." Fülep a sta- tisztika adatai mögött egy egész világfelfogást látott, a terméketlenség ör- dögi etikáját, s elsősorban ezt próbálta megérteni, ez ellen kívánt küzdeni, ez ellen próbált mozgósítani.
Nem mintha lebecsülte volna a gazdasági és politikai intézkedések jelen- tőségét; ennél sokkal realistább volt ő mindig. De önmagukban az ilyen in- tézkedéséket sohasem vélte elegendőnek. Ahol egy egész szokásrend, ahol egy világfelfogás nyűgözi a lelkeket, ott igazán hatásos csak ennek a megválto- zása lehet. Megvannak persze ennek a változásnak a maga gazdasági és po- litikai feltételei is, de gazdaság és politika — bármily fontosak — részei csupán a teljes életnek, amely ezernyi s gyakran láthatatlan szálon szövődve szervezi az emberi kapcsolatokat, s teszi elviselhetővé vagy elviselhetetlenné, boldoggá vagy boldogtalanná, életessé vagy halálossá. „Idealista" lett volna, mint olykor még hívei és értői is hiszik? Ellenkezőleg, cseppentett realizmus ez, s inkább a „realisták" álláspontja nevezhető valamiféle demográfiai idea- lizmusnak. Fülep különben pontokban is felsorolta az egyke elleni teendőket, s ezek közt nagyon fontos szerepet juttatott hatásos gazdasági és politikai in- tézkedéseknek. Szükségesnek, de nem elegendőnek tartotta ezeket. Figyel- meztetett, hogy ezek az intézkedések önmagukban, még ha oly tökéletesek és hatásosak lennének is, amilyenek a dolgok természete miatt soha nem lehet- nek, nem fognak segíteni. Ezért nem szabad megfeledkezni arról a többlet- ről, ami az ilyen intézkedéseket igazán aktiválhatja, ami óhatatlan gyenge- 67
ségeiket kompenzálhatja. A telepítéseket, a nagybirtokok radikális felosztá- sát, a sokgyermekeseknek juttatott kedvezményeket Fülep is elengedhetetle- nül szükségesnek látta, s valósággal gyakorlati közgazdásszá képezte magát, hogy a mindennapi élet szintjéig megkereshesse a javítási lehetőségeket. De látta azt is, hogy mindez önmagában nem elég. Az is szükséges, hogy háborí- tatlanul és fenyegetéstől mentesen otthon érezhesse magát apái földjén ez a nép, hogy maga intézhesse dolgait, hogy munkája nyomán a jobbuló élet táguló köreit lássa megnyílni maga előtt, hogy akadálytalanul művelődhes- sék, hogy kellően megbecsültessék. Fülep valódi új honfoglalást követelt, anyagi és szellemi téren egyaránt. „Nincs az a revízió — írta a legnagyobb irredenta idején — mely fönnmaradásunkat, nemzeti önállóságunkat bizto- sítani tudná gyökeres belső megújulás, ennek az országnak új alapokon való fölépítése nélkül. Vagy így marad itt minden, ahogy van, s akkor majd végeznek idegen erők rólunk, nélkülünk. Vagy — s nem fogják itt az életet csírájában megfojtani, nem kell dolgozni akaróknak idegenbe vándorolni, al- földi földmunkásoknak a Teleki tér kövén alamizsnát lesni — megváltozik minden, nem ez vagy amaz a dolog, nem ez vagy az a részlet, hanem a szó teljes értelmében: minden. A részleteket csak az egészben lehet dűlőre vinni, enélkül a velük való vívódás — amilyet ma is látunk — csak halálos idővesz- tegetés, megoldásuk az egész nélkül céltalan, jövőtlen."
Azóta minden megváltozott, ám a demográfiai fenyegetettség, ha m;.
formában is, megmaradt. Fekete Gyula és Varga Domokos kellőképpen fői tárták hogyan, s miért; lassan és tétován intézkedések is születtek a korri gálás szándékával; a gyes például a maga idejében határozottan segített. D(
a születésszám akkori kicsi emelkedése — amit a közelmúltban a sajtó és a.
egész tömegkommunikációs hálózat nem röstellt demográfiai „hullám"-kén • emlegetni, sőt hibáztatni — csepp volt a tengerbe: Magyarország népessége lassan fogyni kezd, s ez a fogyás az ezredfordulóig immár elkerülhetetlenül és gyorsuló ütemben fog folytatódni. Az ezredfordulóra a derűlátóbb becs- lések szerint is úgy 20—-30 ezerrel, valószínűbb azonban, hogy néhány száz- ezerrel kevesebben fognak itt élni, mint ma. S ami még sokkal nagyobb baj:
a népesség el fog öregedni: a 0—14 éves gyermekek korcsoportja még a leg- optimistább becslések szerint is több százezerrel csökkenni fog. S ha addig nem. történik valami, ha nem áll meg a fogyás, a folyamat katasztrofális kö- vetkezményekkel járhat, Fekete Gyula számtalanszor és Fülephez méltó szen^
vedéllyel figyelmeztetett rá. A német hübrisz rémét ugyan eliárította fejünk felől a történelem, de növekvő népsűrűségű területek közé ékelődve egy folyamatosan csökkenő népsűrűségű kis ország — figyelmeztet rá Fekete Gyula — robbanékony feszültségeket gerjeszthet. „Korlátoltság volna azt re- mélni; hogy ez a vákuum nagyobb távlatban nem rejt olyan veszedelmeket, amelyek egy végképp elöregedett, évtizedről évtizedre fogyatkozó nép létéi, fennmaradását is kérdésessé teszik."
Ma úgylehet hasonlíthatatlanul kedvezőbbek a társadalmi lehetőségek a folyamat megállítására és megfordítására, mint Fjülep és Illyés idejében, de a kollektív nemtörődömség, a furcsa társadalmi tájékozatlanság ugyanakkora.
A nagy nyugtalanító is leginkább e miatt háborgott a maga korában: „Cso- dálatos, de úgy van, ebben az országban tömérdeken nem tudják, mi történik
— mi történik az orruk előtt, néző, de nem látó szemüktől arasznyira.. ."
S amikor aztán őt s a Nyugatban megjelent Pusztulás után Illyést is „söté- tenlátással" és „nacionalista izgatás"-sal vádolták a látni nem akarók, hara- gos méltósággal válaszolta nekik, „hogy maga a nép mondta ki" és mondja ki
a szentenciát, maga a nép tudja, vallja, belenyugodva vallja a maga pusz- tulását. (Tudják ezt, akik vitázni akarnak?) . . . Nyíltan mondja, hogy elpusz- tul, s nem bánja. Ami paradoxon az egyénről, hogy akkor hal meg, mikor belenyugszik, igazság a népről. Külső erőszak az ókorban elpusztíthatott népet, ma már (vagy ma még) nem; a halálba beletörődés: igen."
Lent magát megadó pusztulás, fent önelégült közöny, s az ország hangos nemzeti jelszók és magyarkodás közepette halad a demográfiai katasztrófa felé. így látta Fülep. S a harmincas évek közepén, az induló Válaszban cáfol- hatatlan logikájú cikkben szigorú szavakkal összegezte ezt a látását.
Csűrös Miklós figyelt fel a Nemzeti öncélúság című nagy tanulmány jelentőségére, s elemezte közvetlen összefüggését az egykeírásokkal a távo- labbi kapcsolatát a Magyar Művészet alapkategóriáival. „Mi a magyar, Nyu- gathoz vagy Kelethez tartozik, netán közvetítő a kettő között, keresztény-e vagy pogány, mennyi és milyen hatást »egészséges« átvennie Nyugatról: a harmincas évek divatos kérdéseit veszi sorra és divatos válaszait zúzza szét Fülep, leleplezve az egész problémafölvetés ingatagságát." Kikezdhetetlen érveléssel bírálja azt a kritikátlanságot, „amely »kivonja magát az értékek fóruma alól«, s a dolgokat tudománytalanul, szubjektivisztikusan »eleve meg-
•konstruált nemzeti jelleghez való viszonyuk« alapján ítéli meg. A fajelmélet, fajvédelem, nemzeti öncélúság jelszavairól nemcsak azt közli, hogy német '•¿nportcikkek, hanem önmagukban vett gyöngeségüket és az általuk okozott
•dűrzavart is megmutatja; »a nemzetinek kiélezését, mindenek fölé helyezését -délzó elméletek éppen a nemzetet homályosítják el«." Látja Csűrös jól azt a qpáratlan mentalitástörténeti megalapozást is, ahogyan Fülep a korabeli Ma- gyarország nyavalyáit a kiegyezéses szellemiségéből eredezteti; látja jól, s Jméltán csodálkozik, hogy ez a Széchenyi Nagy Szatírájához fogható tanul- m á n y milyen kevéssé visszhangzott. De talán mégis inkább, mint Csűrös gon- Jdolja, hiszen Bibó Zsákutcás magyar történelme sok tekintetben a Nemzeti
öncélúság nagy gondolattömbjeit bontja ki és folytatja, Németh László Széchenyi-könyvében s aztán egész vásárhelyi tanárkodása idején ugyanazzal a szenvedéllyel és a Fülep-meghatározta értelemben keresi s találja meg az értékek mindennapokat szabályozó követelményeit, s évekkel később, Fü- lepre emlékezve Illyés tán épp ezért a cikkéért nevezhette Fülepet szokott szó-találó géniuszával „Az Eligazító"-nak. A Nemzeti öncélúság súlyos gon- dolatokat görgető hosszú mondatai megkerülhetetlenek és idézés nélkül is hatottak, mert létünk-nemlétünk értelmét és kritériumait fogalmazzák meg.
Példátlan erővel mutatja meg benne Fülep az eszmék — minden eszme — szükségképpeni elfajulását, ha nem hat rájuk az értelem permanens kriti- kája, ha nem konfrontáltatnak állandóan az értékelő szellem permanens kontrolljával. Mert minden dolgot csak önmagában, a saját mértéke szerint lehet megmérni, az eszme sohasem szentesítheti az eszközt. Aki lemond a kri- tikáról, aki lemond róla, hogy autochton erkölcsi és szellemi értékek szerint mérjen, az elveszti a tájékozódás lehetőségét, s óhatatlanul eltéved. „Az érték-elvről való lemondással logikailag együtt jár a megismerésről való le- mondás, a szellemi-erkölcsi szférában, tettek és művek között értékelés nél- kül nincs megismerés, s amint a nemzetinek nevezett kritérium az értékelés helyére lép, minden megismerés — így magának a nemzetinek megismerése is, megsemmisül; nincs, ami a tapasztalatot ismeretté, megértéssé feldolgozza, szellemi-erkölcsi hierarchiába rendszerezze, nincs, ami világítson és mérjen;
helyén ösztön, érzés, indulat csapkod vaktában, vagy nyugszik magában, s 69
mert vak, azért közömbös is, és viszont; érzés értékelv nélkül nem is lehel más."
Az értékelvtől elrugaszkodott vak eszme persze — ez a legveszélyesebb
— nem ismeri fel és nem ismeri el eltévelyedését. „A nemzet mindenek fe- lett" hangos hirdetői Adyban s Bartókban nem vették észre a magyart, Szi- nyei Merse kezéből kiütötték az ecsetet, a magyar nemzeti formanyelvet ke- reső Lechnerrel kávéházi asztalra rajzoltatták terveit, Izsó tehetségét felhasz- nálatlanul hagyták, miközben teletűzdelték a fővárost a világon mindenütt egyforma historizáló épületekkel és szobrokkal, a képtárakat s a középüle- tek szabad falait az akadémizmus nemzetközi sablonaival. „A nemzeti jelleg- nek a kárhozatos nyugati mételytől való megvédése azt jelentette, hogy pél- dául Pilotyt vagy Bouguereau-t utánozni szabad, sőt kell, de az élő európai művészet módján a kor lelkét magyar és európai formanyelven kifejezni tilos. Az irány szerint a »nemzeti« egy szóval azt jelentette: giccs; ami nem giccs, az nemzetietlen; s akinek a giccs nem kell, az nemzetellenes, haza- áruló." Maró gúnnyal vázolja Fülep ezt a világon mindenütt egyforma ál- nemzeti „stílust", amiben legfeljebb annyi a nemzeti, ahogyan nemzetietlen.
Hiszen „a nemzeti: művé átlényegült jellegzetesség; ahol hiányoznak a mű megértésének, önmagában értékelésének föltételei, ahol lemondanak a mű autonóm értékeléséről, ott hiányzanak nemzeti jellegzetessége megértésének és értékelésének föltételei is." Egy egész konszenzusvilág alakul ki aztán eb- ből a meg nem értésből, az epigon elzárkózás mindenütt egyformán „nem- zeti" normákat előíró közössége, melynek „minden tagja egy-egy határőr, aki éberen vigyáz, hogy a dekadens idegen szellem meg ne mételyezze az egész- séges magyar lelkületet, s a miniszter ugyanazzal a nemzeti tudattal, a nem- zeti aktus és önvédelem, a nemzeti hagyományok őrzésével parancsolja a cigánynak a sírva-vigadás álmagyar, szentimentális, limonádés nótáit, mint az ellenzéki lapszerkesztő a járási székhelyen." Az értékek alól kivont s ezzel merőben külsőségessé tett „nemzeti" kritérium nem tudja megkülönböztetni az igazán nemzetit és az álnemzetit, és a „nemzeti érzés" a maga csalhatat- lanságában jelszavakkal pótolja a megértést. „A jelszó, az eszme majma, sza- kasztott úgy viselkedik, mint az eszme, vallásos, erkölcsi tudományos színt ölt, logikával dolgozik, fejlődik is, s a fejlődést felhasználja, előre lát, ösztön- szerű tervszerűséggel készíti rendszerét, s megformál egy egész világot, min- den részében; igazában csak utólag derül ki róla, mily kitűnően operált, hogy becsapta híveit, milyen pusztaság marad utána, mennyi mulasztás, mennyi élvégzetlen, közben egymásra tornyosuló s már elvégezhetetlen feladat, mi- lyen szellemi és erkölcsi hullamező, mekkora pusztulás..."
t
Akkor még — Fülep cikke 1935-ben jelent meg — sejteni sem lehetett, micsoda méretű lesz majd a nemzeti jelszavakkal fölidézett pusztítás, pusz- tulás. Sötétenlátással vádolták még hívei is. Szigorú szellemi-erkölcsi krité- riumaival a nagy nyugtalanító szükségképpen magára maradt. Még ma is, száz évvel a születése és fél évszázaddal a Nemzeti öncélúság megjelenése után, szétnézve a világban, hányszor s hány helyütt kell látnunk, hogy a jelszó, az eszme majma az értékek felrúgására vagy legalábbis csendes meg- kerülésére csábít. Nap mint nap azt kell tapasztalnunk, hogy nem . önérté-
kük, hanem jelszavak szerint ítéltetnek meg gondolatok, alkotások, tettek, emberek. S még nyugtalankodni is inkább csak jelszók érdekében — és vé- delmében — nyugtalankodunk miatta. Fülep ellenben meg nem szűnt figyel-
meztetni rá, nem szűnt meg lázadni ellene soha. Gondolatrendszere, mint minden nagy gondolkozóé, nehezen áttekinthető és sok helyütt homályos;
azonban itt, az értékek kérdésében kristálytiszta és elemien egyszerű az állás- foglalása. Az értékek egyszerű evidenciák; olyanok mint „ne ölj", „ne lopj",
„ne tedd mással azt, amit nem kívánsz magadnak". Egyszerűségükben meg- másíthatatlanok és lehetőségeikben végtelenül gazdagok, akár az általa any- nyira szeretett és csodált, a tökéletesség legfőbb példájaként emlegetett nép- dalok. Ha egy tett, gondolat vagy alkotás nem tudja magát San Francesco és a népdalok mércéjén megmérni, lehet amúgy bármilyen látványos, fikarcnyit sem ér. Így tanította, növekvő szenvedéllyel, Fülep. Élete vége felé, a szo- cializmus milyenségén töprengve, egyetlen egyszerű mondatba foglalta össze értékelméletét: „Semmi se pótolhatja az emberek egymáshoz való viszonyá- nak emberségességét. Ez a cél, hozzá képest minden más csak eszköz, ha akár- milyen fontos is."
CSŰRÖS MIKLÓS
Fülep Lajos — Baksay Sándorról
A Kisfaludy Társaság 1917-ben három kötetben kiadta Baksay Sándor (1832—1915) Összegyűjtött irodalmi dolgozatait. Fülep Lajos az Ébresztő cí- mű református felekezeti lapban elismerő cikket írt a szerzőről és életművé- ről, s a harmincas években, az egykekérdésről szóló polémiák idején is emlékeztetett Baksay népszemléletére. Fodor András följegyzései szerint sze- mélyes beszélgetésekben sok évtizeddel később is gyakran emlegette, idézte, magyarázta, dicsérte. Az akkor kiadói lektor Kormos István előtt újrakiadá- sát szorgalmazta. Az európai horizontú gondolkozó és művészettörténész esze- rint egész életén végighúzódó szellemi vonzalmat táplált egy olyan 19. szá- zadi íróegyéniség iránt, akit ma ritkán emlegetünk, de ha mégis, többnyire a konzervatív és másodlagos irodalom képviselőjeként (az irodalomtörténeti kézikönyvben például ilyen főcím alatt: A „népnemzeti" iskola elhalása a prózában). Utóéletének nem jelentéktelen eseménye ugyan a Szederindák címen 1982-ben, a Református Zsinati Iroda kiadásában megjelent jubileumi kötet, de sajnos a kelleténél ez is szűkebb körben terjedt.
Már Mikszáthot érdekelte az író és a lelkész viszonya, „aránya" az életműben: „az íróba belevegyül valamennyi a papból, a papba valamennyi az íróból. (...) az olvasók dicsőítik az írót azokért, amiket írt, de neheztel- nek a püspökre, hogy nem engedi többet írni." A lelkészi hivatásra több szá- zados családi hagyomány és nem utolsósorban apai szigorral érvényesített várakozás predesztinálta. A szabadságharc idején nemzetőrnek akart állni, de fiatal korán kívül, mint önéletrajzában írja, apja legfőként azzal érvelt:
„Biz' az ő fiának ne lőjjék el a lábát, mert hogyan fog feljárni a kathedrá- ba?" Amikor elfogadta a szülői akaratot, a belénevelt engedelmességen kí- vül a kálvinista végzethit is irányíthatta („a bölcs gondviselés a kathedrát jelölte ki nekem végcélul" stb.). Pályája, amelyet Kéky Lajos monográfiája követ végig legalaposabban, a dunántúli, majd alföldi tanítóskodás és tanár- kodás után Kunszentmiklóson folytatódik; lelkipásztor lesz, később kinevezik
71
