AZ AMERIKAI MAGYAR SZÍNTÁRSULAT
BODÓ IBOLYA
Amerikai magyar színjátszás
1869-1970
Bodó Ibolya
AMERIKAI MAGYAR SZÍNJÁTSZÁS
Újszászy Kálmán professzor úr emlékének ajánlom e könyvet, aki emberségének példájával, töretlen hitű munkásságával megtartotta az Amerikába szakadt egykori pataki diákokban a haza iránti szereteted
Bodó Ibolya
AMERIKAI MAGYAR SZÍNJÁTSZÁS
Adattár 1869-1970
Argumentum Kiadó - Országos Széchényi Könyvtár • 2001
Az Országos Széchényi Könyvtár fenntartója a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
Számítógépes adatbázis Rohács Iván
A képeket válogatta és a felvételeket készítette Barnaföldi Gábor
ISBN 963 446 154 9
A kiadásért felel Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatója és Dr. Monok István az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója
Felelős szekesztő Tóth Magdolna A borítótervet Somogyvári Zsuzsa készítette A tipográfia és a tördelés Láng András munkája
Terjedelem 32,89 A/5 ív + 24 oldal melléklet Nyomta az Argumentum Kiadó nyomdaüzeme
TARTALOM
Előszó... 7
Foreword... 9
Bevezető... 11
Preface... 17
Néhány szó a kutatásról... 23
Some words on the research... 25
Rövidítésj egyzék... 27
ADATTÁR... 29
Turnék...271
FÜGGELÉK...291
Névmutató...293
Címmutató...323
Földrajzi mutató... 339
Társulati mutató...347
Forrásaink...361
KÉPMELLÉKLET...367
ELŐSZÓ
Az önként vagy kényszerből hazánkból más országokba távozottak iránti érdeklődés nö
vekszik az utóbbi évtizedekben. Szűk szakmai körökön kívül a társadalom széles rétegeit is számos kérdés foglalkoztatja velük kapcsolatban. Miért mentek el vagy kényszerültek otthonuk elhagyására? Hogyan szoktak bele az új és idegen környezetbe, hogyan építet
ték egzisztenciájukat, baráti kapcsolataikat? Valódi otthonra lelhettek-e, vagy az idegen- ség és otthontalanság érzésétől soha nem szabadultak meg? Sikerült-e az új haza nyelvét elsajátítani, azon gondolkodni, álmodni, kultúrájával teljesen azonosulni?
Az elmúlt száz évben többféle válasz is megfogalmazódott e kérdésekre. A fiatal amerikai köztársaság, bízván gazdasági és kulturális erejében, reménykedett abban, hogy gyorsan a maga képére formálhatja a bevándorolt tömegeket, így nem foglalkozott e kérdésekkel. Az első világháború idején azonban világossá vált, hogy bár meglehetősen változatos intenzitással, a bevándoroltak erősen és tartósan óhazájukhoz, eredeti környe
zetükhöz, szülőföldjükhöz kötődnek.
E tapasztalatok előtérbe állították a fenti kérdéseket, és a velük való foglalkozásból a modern szociológia alapjainak lerakása sikeredett. Tapasztalati tények és tudományos elemzéseik eredményei - szem előtt tartva változatok lehetőségeit is - az egyenes vonalú asszimiláció, az ún. „Melting pot” elméletéhez vezettek.
Az etnikai újjáéledéssel az 1960-as években megkérdőjeleződött az egyenes vonalú asszimiláció elmélete, és helyette a „kulturális pluralizmus” társadalmi elméletét hirdet
ték. Az egyik társadalmi identitásból a másikba váltás folyamatában sajátos szimbiózis
ban fonódnak össze múlt és jelen élményei, illetve a jövő reményei.
Szívósan tartják magukat az eredeti környezetben megélt tapasztalatok, az ott elsa
játított kultúrák. Ezek nem tűnnek el rögtön, hanem az új életforma szükségleteinek meg
felelően alkalmazkodnak és módosulnak.
A bevándorlók kulturális örökségei, tradíciói fontos szerepet töltöttek be az adaptáció folyamatában. Igény támadt rugalmasságuk, módosulásaik és szelektálásuk módozatai
nak megismerésére. Az etnikai kultúra genezisének tanulmányozásához izgalmas kihívás a kulturális háttér és az új környezetben kifejtett aktivitások közötti kapcsolat, kölcsön
hatás mechanizmusát megfejteni.
Mindezen kérdéshez az adatok olyan aprólékos, mindenre kiterjedő számbavételére van szükség, mint amilyet az amerikai magyar színjátszás története témájában ez az adattár képvisel. A szerző szigorúan építette, rendszerezte adatbázisát, így formált erős alapzatot az Amerikába vándorolt magyarok kultúrtörténetének műveléséhez, történeti elemzések
hez, értékelésekhez. Száz év keretében veszi számba, hol, mikor, kik és mit játszottak 1870 és 1970 között magyar nyelven az Egyesült Államokban. A földrajzilag szétszórtan található, rendkívül heterogén dokumentumok gyűjtése nagy kitartást, önfegyelmet és tü
relmet követel. Értékelni ezt csak az tudja, akit kutatási témája hasonló feladatokra kö
telez. Szorgos munka eredménye a körülmények és feltételek megismerése, amelyek kö
zött a magyar bevándorlók műkedvelő csoportjaikat szinte az Amerikába vándorlás kez
detétől szervezték. Az új egyletek, társulatok jelzőlámpái a tanulás, a művelődés utáni vágyakozásnak, az otthoninál kedvezőbb lehetőségek kihasználásának.
Fiatal emberek nehéz bányamunka után tréfás jelenetek és színművek szövegeit kéz
zel másolgatták és tanulták azokat lelkesen, hogy egy kis darab otthon vidámságát vará
zsolják maguk köré. A műkedvelő előadások jövedelmét az egyházi közösségek intéz
ményeik építésére, támogatására fordították.
Ebben is lehet és kell keresni annak a magyarázatát, hogy az 1910-es évekre szinte minden magyar etnikai intézmény saját műkedvelő csoportot működtetett.
Az adatbázis tükörképe annak is, milyen gazdag, változatos ízlésvilágot mutat a beván
dorlók színházi tevékenysége. Műfaj, színvonal, igény - mind kifejezői a magukkal vitt kultúrának. Iparos, paraszt-munkás, városi művelt ember: mindezen típusok igényei, vala
mint az új környezeti hatások is feltűnnek az amerikai magyar színjátszás történetében.
Puskás Julianna
a történettudomány doktora
FOREWORD
The interest shown in those people who have left our country voluntarily or have been forced to do so has been steadily increasing for the last few decades. A wide stratum of society outside of the professional circles is inquiring about them. Why have they left or why have they been compelled to leave? How have they become accustomed to the new surroundings and how have they built their new livelihood? Have they made friends with anyone? Have they found a real home or could they never rid themselves of the constant feelings of alienation and homelessness? Have they managed to master the language of their new homeland, to think and to dream in it, to regard it as their own?
In the last hundred years several answers have been formulated to these questions.
The young American republic trusting in its own economic and cultural power cherished the hope that it could quickly mould the immigrant masses, so the country hasn’t spend much time on these problems. But during the World War I, it became obvious that the immigrants, though with quite varying intensity, strongly and permanently adhere to their old countries, to their original surroundings, to their homelands.
All these experiences advanced the treatment of the concerned problems mentioned above, laying down the foundations of a modern sociology. Facts and the results of their scientific analysis - mentioning the possibility of some variations - lead to the theory of straight assimilation, to the so-called theory of the Melting Pot. With the ethnic revival of the 1960s the aforementioned theory has been challenged and was later replaced by the social theory of “cultural pluralism.”
The experiences of the past and the present as well as the hopes of the future inter
weave in a peculiar symbiosis in the course of changing from one social identity to an
other. The memories and experiences of the past, the original environment, and the ac
quired culture seem to be durable and persistent. They do not vanish immediately but adjust themselves to the needs of the new lifestyle. The traditions, the cultural heritage of the immigrants played a significant role in the process of adaptation. At the same time it raised the demand on understanding the means of their flexibility, modification and se
lection. For an investigation on the origin of the ethnic culture there is an exciting chal
lenge in explaining the link between the cultural background and the activities taken place in the new milieu.
All these issues require a detailed accounting of the data and facts, of the type that this historical reference book of the Hungarian-American theatrical art represents. The author has built and systematised the in-depth database, forming a strong basis for re
search on the cultural background of the Hungarian emigrants, the Magyars, as well as for historical analysis and hypothesis. The repertory takes into consideration where, when, who and what has been played in Hungarian in the course of one hundred years, from 1870 to 1970 in the United States. The gathering of documents widely dispersed
geographically required great persistence, self-discipline and patience. Those who have engaged in similar research can appreciate and esteem the true value of this book. Get
ting acquainted with the circumstances and conditions - including the manner in which Hungarian immigrants started to organise their small amateur companies from the very beginning - is the result of a diligent, hard work. The new clubs, associations, and com
panies are all sign of a desire for education, for learning and for a higher standard of living, utilising the more favourable conditions than they could have had in their home
land.
After long hours of hard-work, young people, most of them miners copied and enthu
siastically learned the scripts of plays and different amusing scenes in order to surround themselves with the merriment and gaiety of home. The income of these non-professional performances targeted the financial assistance and building of the community’s institu
tions.
This could be the explanation for how by the second decade of the twentieth century almost all the Hungarian ethnic institutions had their own amateur theatrical company.
This repertory also reflects how rich and varied in taste the theatrical activity of the Hungarian immigrants was. Genre, high standards and demanding care - these are all expressions of the culture inherited and nurtured. Thus the demands, the expectations of craftsmen, countrymen, workers or educated people as well as the new influences on them emerge in this historical reference book of the Hungarian-American theatrical art.
Julianna Puskas
Doctor of Science of History
BEVEZETŐ
„Nem lehet jó polgára ennek az országnak az, aki szülőhazáját nem szereti.”
Franklin D. Roosevelt
„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!”
Reniényik Sándor: Az Ige
Történelmünk és századunk tragédiája: a száműzetés, a hazából való számkivetettség különösen a kis népeket, népcsoportokat sújtotta. A migrációs hullámok elindításában gyakran gazdasági, de többnyire politikai okok játszottak közre. Az 1960-as stockholmi történész-világkongresszuson Frank Thistlethwaite irányította a figyelmet a nemzetközi migráció, s ezen belül a kulturális és identitásbeli problémák kutatásának fontosságára.
A későbbi évek kutatásai különböző szempontok alapján tárták fel a különböző etnikai csoportok jellemzőit, amelyekről mint „áttelepített” (Bodnár, John: The Transplanted.
Bloomington, 1985.) vagy mint „kiszakított” (Handlin, OSCAR: The Uprooted. Boston, 1973.) népcsoportokról szólnak. Ez a politikai vagy gazdasági okok miatt kiszakított tö
meg gyökértelenül hányódott a ,,Melting pot”-ban, a „nagy olvasztótégelyének nevezett Amerikában, a nagy lehetőségek hazájában. A különböző etnikai csoportok eleinte álta
lában zárt közösségeket, negyedeket alkottak, megtartva szokásaikat, hagyományaikat, nyelvüket, hogy ezáltal is csökkentsék a kiszakítottság negatív pszichés hatásait.
Minden diaszpórában természetes törekvés a nemzeti identitás megtartása, s ebből következik a műkedvelő és hivatásos színjátszás döntő fontosságú szerepe és feladata: az anyanyelv, a nemzeti kultúra ápolása és átmentése a következő generációk számára. A kez
deti, ösztönös törekvésektől hosszú út vezetett az „Exiltheater”, a száműzött színház, e sajátosan 20. századi jelenség tudatosan vállalt tevékenységéig.
A kiszakított, a szórványmagyarság története, így színháztörténete is, helyzetét és történelmi sorsát tekintve igen heterogén képet mutat. Azokon a területeken, ahol a tör
ténelmi sorsfordulók, viharok előtt már gazdag magyar színházi kultúra alakult ki szín
házépületekkel és színvonalas társulatokkal, ott a színészek feladata: a gazdag hagyományok folytatása, immár az „ahogy lehet” mindennapos harcaival, küzdelmeivel. Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Zombor magyar színházain átlépett a határ, mások - köztük színészek és műkedvelők - maguk lépték át a határokat, de a szétszórattatásban, idegen nyelvi kör
nyezetben is megpróbáltak színházat csinálni, magyar darabokat játszani magyarul. Ko
dály Zoltán, Illyés Gyula, Váci Mihály hívták fel a figyelmet arra, hogy a szórványma
gyarság megmaradása, a magyar nyelv védelme mindannyiunk ügye: anyaországiaké és a diaszpórában élőké egyaránt. Illyés Gyula írta a Burg Kastl-i magyar gimnázium diák
jainak szóló üzenetében: ,,Minden harmadik magyar az ország határain kívül él. Ilyen dia
szpórája egyetlen anyanyelvnek sincs. Ez azt jelenti, hogy a magyarság sorsáért egy- harmadrészben már a kintiek felelnek. Minden diaszpóra-csoport egy-egy tükör. Ők
mutatják nekünk, kik vagyunk a világban. Ök sugározhatják szét a világba, ami nálunk érték és fény.”1
Amerikával viszonylag korán ismerkedtek magyar utazók, tudósok, mint Budai Par- menius István (1560 körül-1583) vagy Bölöni Farkas Sándor (1795-1842), de migrációs hullám csak az 1848-49-es szabadságharc leverését követően, politikai okokból indult meg, majd 1864 után, mint Márki Sándor írta, az ínség és a keresethiány ösztönözte a magyarokat a kivándorlásra.2 A hullám 1907-ben tetőzött, amikor mintegy 200000 ma
gyar állampolgár „tántorgott ki Amerikába”, ahol főként a nagy ipari városokban vagy bányavidékeken telepedtek le. New York, Cleveland, Chicago, Philadelphia fogadta be a legtöbb magyart, így ott alakultak meg az első egyletek is. Ezek a Betegsegélyző Egyle
tek segítettek a letelepedők beilleszkedési gondjain, majd a mindjobban jelentkező nyelvi, kulturális igények kielégítését is szorgalmazták. Az egyletek és az egyházak, amelyek a kis közösségek vezetését, segítését vállalták magukra, helyi közösségeiből dalárdák, tánccsoportok, műkedvelő gárdák alakultak.
Az első egyletet 1851-ben hozták létre New Yorkban, amely 1859-től New York-i Magyar Egylet és Műkedvelő Társaskörként „...a magyar nemzeti érzés, magyar szoká
sok és hagyományok fenntartója lön, mely megalapította a magyar nemzeti ünnepek meg- ülését Amerikában, mely meghonosította a magyar mükedvelést ez idegen földön.”3 Az 1880-as években ugrásszerűen megnőtt a dalárdák és műkedvelő színjátszókörök száma, melyeknek vezetésével általában hivatásos magyar színészeket bíztak meg. Egyre erősö
dött az amerikai magyarságnak az a régi vágya, hogy állandó színtársulata legyen, amely
„staggionékat tartana a nagyobb amerikai városok magyar fertályaiban... Addig is él azonban a magyar szó a műkedvelők színpadjain” - adta hírül 1906-ban a Magyar Mű
vészeti Almanach.4
Az első műkedvelő színielőadással, Szigligeti Ede Szökött katona c. müvével, amelyet a Magyar Egylet rendezett 1869-ben a New York-i Dramatic Hallban, a népszínmű is elindult diadalútjára „Magyar Amerikában”, s később is megtartotta - az operettekkel együtt - vezető helyét a bemutatott darabok sorában. Ugyanakkor a század végén már megjelentek azok az amerikai magyar színműírók is, akik fontosnak tartották a minden
napi kivándorlósors problémáinak ábrázolását. Az első amerikai magyar témájú színmű
vet Kohányi Tihamér, a Szabadság-Liberty c. lap főszerkesztője írta Greenhomok („zöld- szarvúak”, zöldfülűek - az új jövevények gúnyneve) címen, amelyet 1891-ben hoztak színre Clevelandben.
Abet Ádám, szocialista autodidakta író, Berák Pál, Egri Lajos, s különösen Kalassay Sándor, református lelkész színművei az egyleti műkedvelők, majd a hivatásos színészek kedvelt darabjai lettek.
írók, újságírók is tevékenykedtek az amerikai magyar hivatásos színház megteremté
sén; gyakran maguk is felléptek egy-egy előadáson, mint Berkó D. Géza, az Amerikai Magyar Népszava főszerkesztője. Cikkeikben újra és újra felvetették az anyanyelvi szín
ház fontosságát, a nemzeti identitás megőrzésében játszott szerepét. Erdélyi Szabó Gusz-
1 Sárospataki Tudományos Gyűjtemény Adattára. „Élő Egyház” c. lap, é. n.
2 Márki Sándor: Amerika és a magyarság. Földrajzi Közi. XXI. 1893. 89. p.
sárospataki Tudományos Gyűjtemény Adattára. „Ötven esztendő” c. röplap. 1901.
Magyar Művészeti Almanach. Szerk. Incze Henrik. 1906. 126. p.
táv már 1889-ben javasolta az Amerikai Nemzetőr c. lapban, hogy a „New York-i ma
gyarság építsen egy házat, amely egy megalakítandó magyar színtársulat működési helye is lehessen.”5
1904. május 7-én műkedvelők mutatták be a New York-i Manhattan Lyceumban Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros c. színművét Újfalussy Ferenc és Miskolczy Henrik,
„magyarhonból érkezett színművészek” rendezésében. Ekkor tűntek fel az amerikai ma
gyar hivatásos színjátszás úttörői: Heltai Árpád, az első színidirektor, Rédey István, aki Amerikában először hozta színre Kacsóh Pongrác János vitéz c. daljátékát Serly Lajos és Feleky Károly zenei vezetésével. Igazi pionírok voltak még: Thury Ilona, az amerikai magyar színjátszás nagyasszonya, Gyenge Anna, aki később Anne Roselle néven a Metro
politan tagja lett, Virgay Boriska, majd Karacs Imre, Erdélyi Emil, Horváth Lajos, Hegedűs Lajos, Kassay Rózsi, Mártonfalvy György és Palásthy Sándor, akik létrehozták az ame
rikai magyar színjátszást, és hagyományt teremtettek. Bérelt termekben, maguk festette díszletek között visszaálmodták az elhagyott szülőhazát, s magyar dallal és tánccal, de mindenekelőtt magyar szóval tartották a lelket a hazát cserélő, megfáradt kivándorlókban.
Színház ugyan nem épült, de már 1905-ben megjelent a hivatásos színjátszás „Ma
gyar Amerikában”, amikor „...akadt egy kis színészcsoport, mely nyomorogva, küzdve, minden erejével azon törekedett, hogy idekünn a messze idegenben templomot emeljen a szónak.”6
Ez a színészcsoport Rédey István vezetésével alakult meg, de a társulat fele még mű
kedvelőkből állt, s New York-i Magyar Színtársulat néven debütált a Palm Gardenben Kacsóh Pongrác János vitéz c. daljátékával.
Ugyanakkor rendszeressé váltak a műkedvelő színielőadások is - anyagi megfonto
lásból -, mulatságokkal, bálokkal egybekötve. A beléptidíjakból gyarapították az egylet vagyonát, s fedezték a következő bemutató díszlet- és jelmezköltségeit.
A korabeli amerikai magyar sajtó (Magyar Amerika, Amerikai Magyar Népszava, Szabadság-Liberty, Képes Világlap stb.) hangzatos hirdetések formájában hívta fel a fi
gyelmet a rendezvényekre, amelyek a magyar nemzeti hagyományokhoz, ünnepekhez kapcsolódva gyakran igen látványosak voltak. Az előadásokról egyre gyakrabban jelen
tek meg méltatások, s ezek általában a legnagyobb elismerés hangján említették meg a közreműködőket és a „nagy erkölcsi és anyagi sikert”. Kiknek szólt ez a biztatás, kikből tevődött össze egy-egy műkedvelő színjátszócsoport a századforduló táján? Egykori zsel
lérek, napszámosok, munkások, akik nappal gyárakban, bányákban igen fárasztó munkát végeztek, esténként színdarabokat próbáltak kevés tudással, de óriási lelkesedéssel.7
S kikből állt a korabeli amerikai magyar újságírók csapata? Kevés volt közöttük az igazi zsurnaliszta, annál többen voltak azok az egyéb foglalkozásúak, akik jó szándékkal és nagy igyekezettel magyar nyelvű újságot akartak adni a tájékozatlan kivándorlók ke
zébe. Lapok indultak és kimúltak - sokszor néhány szám után. A szerkesztés gyakran hevenyészett, esetleges volt; a híradásokban, a cikkekben sok nyelvtani hibát, pontatlan-
5 Amerikai Magyar Népszava Jubileumi Díszalbuma. 1896-1909. New York, 1910. 62. p.
6Uo. 61.p.
7 Uo. 62. p.
ságot, s egyre többször idegenes, „burdosházi” stílust fedezhetünk fel.8 A színlapokat olykor amerikai nyomdászok készítették, így érthető, hogy a nevek írásában is sok volt a pontatlanság. A későbbiek során - a második nemzedékre való tekintettel - megjelen
tek a kétnyelvű lapok és hirdetések. Mindez híven tükrözi Magyar Amerikát, s annak sajátos, egyedi történetét.
A század első évtizedében már színházi lapok indításával is próbálkozott Mandl Ernő, Szander Károly, Rudnyánszky Gyula, majd Neuwald Jenő, ám kevés sikerrel.
Az első főhivatású amerikai magyar színtársulat megalakítója, az első Állandó Ma
gyar Színház igazgatója, rendezője, díszlettervezője Heltai Árpád volt, aki 1900-tól ko
rán bekövetkezett haláláig (1916) fáradhatatlanul szervezte és vezette az amerikai ma
gyar színházi életet olyan kiváló tehetségű rendezőkkel, mint Erdélyi Emil, Karacs Imre és Juhász Pál. Ez a korszak - mind a kortársak, mind a későbbi generációk megítélése szerint - az amerikai magyar színészet fénykora volt.
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után új társadalmi réteg jelent meg a kiván
dorlók között: a többségében politikai okokból menekült szocialista vagy kommunista értelmiségiek, szervezett munkások csoportja. Ezzel az áramlattal sodródtak ki Várkonyi Mihály, Lugosi Béla, Beregi Oszkár, Fedák Sári, akiknek amerikai fellépése üzleti szem
pontból is sikeresnek bizonyult, ezért a vendégjátékokat a későbbiekben is rendszeresí
tették. Kosáry Emmi, Király Ernő, Rózsahegyi Kálmán, Rátkai Márton és más vendég
művészek felpezsdítették az amerikai magyar színházi életet. Rátkai Márton a Színházi Újság hasábjain tette közzé az állandó New York-i Magyar Színházra vonatkozó prog
ramtervezetét. Változatos műfajú műsort ígért, amelybe egyaránt belefér az opera és operett, a társadalmi dráma és a bohózat. Terveit azonban hosszú távon ő sem tudta megvalósítani.
A két világháború közötti években egyre több színtársulat alakult. Kiemelkedő szí
nészegyéniségek, mint Palásthy Sándor, Thury Ilona vagy Zilahy Sándor, saját társula
tukon kívül összefogták, irányították a műkedvelők munkáját is, s évtizedeken keresztül kultúrmissziós tevékenységet folytattak az amerikai magyarság körében. A többnyire ti
szavirág-életű színházi vállalkozásoknak jobbára New York a színhelye, de Ligeti Lajos, Tóth István, Papp István, Sárossy Szüle Mihály társulatai előadásaikkal járták a „road”- ot, a nagy városoktól a bányásztelepekig mindenütt megfordultak, ahol magyarok éltek.
A nagyobb magyar népességű városokban is alakultak színtársulatok, mint az „amerikai Debrecen"-nek nevezett Clevelandben (Palásthy Sándor, Cser Ferenc), vagy Chicagó
ban, ahol Endrey Jenő hozta létre a Chicagói Népszínházat.
Ekkor már ezen a téren is túlkínálat jött létre, amelynek hamarosan megmutatkoztak az árnyoldalai is. Megindult a harc a közönségért, amely egyre inkább kiábrándult a színházakból, látván a konkurenciaharc gyakran tisztességtelen eszközeit. A 20-as évek társadalmi krízisei, az 1929-33-as nagy gazdasági világválság hatása a színház, a kultúra területét érte el leghamarabb. Az előadások mindenütt ráfizetésesek lettek, de különösen az addig is anyagi gondokkal küszködő magyar színtársulatoknál, ahol még a Broadway
„csodavilágának” konkurenciájával is meg kellett küzdeni. Ez a „csodavilág” és a film, Hollywood sok tehetséges magyar színészt végleg elcsábított a magyar színpadokról.
§
Burdosház (Boardinghouse): a ház, ahol a bevándorolt munkások kosztot és szállást kaptak. A lakók idővel keveréknyelvet használtak (pl. bakethús, ókontri).
Lévay (Baroness) Elzi, Várkonyi Mihály (Victor Varconi), Hajmássy Ilona (Ilona Massey), Lugosi Béla, Békássy István már csak vendégként léptek fel egy-egy rendkívüli alka
lommal. Maradtak viszont a megszállottak, akik a hullámvölgyben is megpróbáltak szín
házat csinálni, gyakran úgy, hogy az előadásokon műkedvelőket is alkalmaztak, termé
szetesen alacsonyabb gázsival.
A színházi vállalkozók, társulatvezetők ilyen gazdasági manőverezése végigkísérte az amerikai magyar színház történetét. A hivatásos színészek időről időre fellázadtak e pró
bálkozások ellen, s érdekeik védelmére már 1922-ben létrehozták a Magyar Színész Uniót Zsadányi Aladár és Palásthy Sándor kezdeményezésére. Az Unió ugyan továbbra sem tudta összefogni a hivatásos színészek erőit, ennek ellenére ezek az évek olyan bemuta
tókat hoztak, mint Madách Imre: Az ember tragédiája (New York, Cleveland, Chicago), Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről (New York), Móricz Zsigmond: Sári bíró; Búzaka
lász (New York), Molnár Ferenc: Liliom; A testőr, Bródy Sándor: Tanítónő, Csehov:
Évforduló, Irwin Shaw: Temessétek el a holtakat (New York).
A második világháború, majd 1956 tragikus eseményei után új jövevényekkel, ki
emelkedő tehetségekkel gazdagodott az amerikai magyar színházi élet. 1947-ben érke
zett Jávor Pál az Egyesült Államokba, barátjának, Sárossy Szüle Mihálynak társaságá
ban. Sárossy emlékezetes rendezésében és főszereplésével mutatták be 1948. márc. 14-én Katona József Bánk bánját. Harminc város amerikai magyarja ismerhette meg ekkor, vagy láthatta újra klasszikus drámánkat.
1957-ben Petri László, majd Dékány László, 1966-ban Bogáthy Mihály alakított szín
társulatot, amelyben olyan nevekkel találkozhattak a nézők, mint Szörényi Éva, Bárczy Kató és Szabó Sándor. Sikeres magyar esteket rendeztek, ezek is új színt jelentettek az amerikai magyar közönségnek, amely lelkesen tapsolt Fellegi Terinek, Kemény Gizinek vagy Szeleczky Zitának.
Voltak befutott sztárok, de voltak zátonyra futott életek is, akik felőrlődtek a honvágy
ban, a gyökértelen sors hányódásaiban, s a tehetség itt mit sem használt. Legnagyobb komikus színészünk, Kabos Gyula elvesztette a humorát és hamarosan az életét is. Jávor Pál halálos betegen még visszatért, Rajczy Lajos nem térhetett vissza, öngyilkos lett.
Kertész Sándor, a Torontói Művész Színház megalapítója sok tekintetben egyedülálló jelenség volt az idegenbe szakadt színházi világban: évtizedeken keresztül színvonalas müsorpolitikájával, bérleti rendszer kiépítésével állandó közönséget szerzett és mindvé
gig meg is tartotta a színházhoz hű publikumát. Kertész színházszervező érdemei mellett meg kell említenünk a kanadai kulturális kormányzat hathatós támogatását, amelyet rendszeresen biztosított a kisebbségi intézményeknek. Ez az ún. „Kertész-jelenség” saj
nos nem talált követőkre, mert a Jót s jól” hitvallását sok esetben kiszorította a kom
mercializálódás. Ha végigtekintünk az amerikai magyar színház lelkes kezdeményezé
sekkel és kudarcokkal, de szakadatlan újrakezdésekkel tarkított történetén, fejet kell hajtanunk azok előtt a színészek előtt, akik Déryné idegenbe szakadt modem utódaiként járták a magyarok lakta településeket és életben tartották a magyar szót, a hagyományo
kat, a nemzeti identitást.
Mindezek ellenére felvetődik a kérdés: Thalia és Melpomené közül miért szinte kizá
rólag a könnyedebb Thalia volt közkedvelt? Miért maradt sokszor elszigetelt vállalkozás egy-egy igényesebb mű bemutatása? Miért kellett „állandó kacagást” ígérve közönségsi
kert hajszolni, s közben lemondani a drámairodalom nagy alkotásairól? A szétforgácsolt
színészi erők, a rivalizálás, az anyagi problémák valószínűleg mind közrejátszottak az egységes, átgondolt és egyeztetett műsorpolitika hiányában, s abban, hogy nem tudtak felépíteni egy állandó magyar színházat, még egy Magyar Ház részeként sem.
Lehetett volna jobban? Bizonyára. Mégis, nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy a szá
zad első éveitől kezdve a hivatásos magyar színészet jelen volt Magyar Amerikában, s nagyformátumú, a művészetért áldozatokat vállaló, megszállott színészegyéniségeket nevelt fel, akiknek neve évtizedeken keresztül szerepelt különböző társulatok színlapja
in. Thury Ilona, Palásthy Sándor, Heltai Árpád, Zilahy Sándor, Tóth István, Endrey Jenő, Sárossy Szüle Mihály vándorszínészek voltak, akik jó harcukat az anyanyelv, a nemzeti identitás megőrzéséért megharcolták, s hitüket a jó ügyben megtartották.
Emléküket, tevékenységüket - néhány kivételtől eltekintve (Endrey Jenő és Sárossy Szüle Mihály megírta memoárjait) - hiányos napilapok híranyagából, itt-ott megjelenő kritikákból vagy baráti, pályatársi emlékezésekből merítettük. Úgy éreztük, tartozunk az emléküknek azzal, hogy ezeket a szétszórt adatokat összegyűjtsük, és megemlékezzünk róluk is az egyetemes magyar színháztörténet lapjain.
PREFACE
Our history and the last century’s tragedy - the banishment and the exile from the homeland - particularly afflicted small nations. Often economical but usually political reasons contributed to the beginning of a migratory wave. It was the English historian Frank Thistlethwaite, speaking in 1960 at the World Conference of Historians in Stock
holm, who first called attention to the international migration and the importance of in
vestigating the cultural problems and those linked to identity crisis. The research of the following years revealed the peculiarities of the ethnic groups from different points of view, characterising them as “transplanted” (John Bodnar: The Transplanted. Bloom
ington, 1985.) or “uprooted” (Oscar Handlin: The Uprooted. Boston, 1973.). The mass of immigrants, who left their homes for economic or political reasons, drifted rootless in a great “Melting Pot” called the United States, the land of all possibilities. In the beginning these ethnic groups formed compact, closed communities, living in separate districts and keeping their traditions, custom and the language alive in order to reduce to some extent the negative psychic feelings of the uprootedness.
The natural goal of every diaspora is to preserve national identity, which asserts the crucial importance of both the professional and the amateur theatrical art’s role and mis
sion: caring for the native culture and preserving it for posterity. From the early, instinc
tive efforts there was a long progression to the “Exile-theatre”, this peculiar phenomenon of the twentieth century.
The history of Hungarian theatrical life, just as the entire history of the uprooted Hungarians in the U. S., seems to be very heterogeneous, as concerns its particular his
toric place and destiny. On those territories where the theatrical culture had developed before the great historic events and the stormy historical changes, the task of the actors was to continue the tradition even in the new circumstances, with the everyday fights of the narrow possibilities. Hungarian theatrical companies of Kolozsvár, Kassa, Pozsony, Zombor remained outside the new borders of Hungary. On the other hand, thousands of people - among them professional and private actors too - chose to pass through these borders, to emigrate, and even tried in a new environment in foreign speaking countries to perform Hungarian plays. Zoltán Kodály, Gyula Illyés, Mihály Váci reminded us of the fact that the persistence of Hungarians living outside the frontiers and the preserva
tion of the language is the concern of us all, both of those living in the homeland, and of those living outside of it. As Gyula Illyés wrote in his message sent to the Hungarian students of Burg-Kastl: “Every third Hungarian lives outside our frontiers. It means that responsible for a third of the destiny of the Magyars they are. Each dispersed group is
a mirror. They reflect who we really are in the world. They can radiate in the world the value and brightness we have.”1
Hungarian travellers and scientists like Istvan Budai Parmenius and Sandor Farkas Bölöni became acquainted with America relatively early. However, for political reasons, the large migratory wave began to develop only after the 1848-1849 War of Independ
ence and somewhat later after 1864, when - as Sandor Marki remarked - “poverty and unemployment urged Hungarians to emigrate.”2 The wave climaxed in 1907, when about 200000 Hungarians “staggered” to America, settling down in mining regions or in the great cities of industrial production. New York, Philadelphia, Cleveland, Chicago took in the majority of them; thus, these were the places where the first societies were estab
lished. These benefit societies or relief organisations helped the newcomers adapt to the different circumstances and aimed at satisfying their increasing cultural and linguistic demands and expectations. From the local communities of these associations and of the churches, who took the leadership of the small communities upon themselves, male choirs, dance choirs and amateur theatrical teams were formed. The first society was es
tablished in New York in 1851, which from 1859 on bore the name of “New York-i Magyar Egylet és Műkedvelő Társaskör” (Hungarian Society and Amateur Company of NY). This group “became the preserver of the Hungarian national feelings, custom and traditions, established the celebrations of the national holidays, and made amateur-acting on this foreign land fashionable.”3 In the 1880s, Hungarian professional actors led male choirs and of private companies, the number of which increased by leaps and bounds.
The desire of the Magyars for a permanent theatrical company “which could hold per
formances in the greater cities of Hungarian population” became more and more preva
lent. In 1906, Magyar Művészeti Almanach announced that “Till that time the Magyar word continues to live on the boards of the private theatricals.”4
The triumphal march of the popular village plays in Magyar America began with the first non-professional performance “The deserter” by Ede Szigligeti, directed by the Hungarian Society and performed in the Dramatic Hall in New York in 1869 which in the company of the operetta maintained its leadership in the progression of produced plays.
By the turn of the century those Hungarian playwrights who laid particular emphasis on depicting the problems of emigration made their appearance. The first play with a Hungarian-American theme was written and directed by a newspaperman, Tihamér Ko- hányi, editor-in-chief of Szabadság-Liberty, and was presented in Cleveland in 1891.
The plays of the socialist worker-writers Ádám Abet, Pál Berák, and Lajos Egri, as well as those of the Calvinist minister Sándor Kalassay, became popular among amateur acting groups and among the professional actors as well. Behind every such group there were a few enthusiastic artisans or intellectuals. Writers and newspapermen took an ac
tive role in establishing a Hungarian professional theatre. Like Géza D. Berkó, the edi-
1 Sárospataki Tudományos Gyűjtemény Adattára. Élő Egyház, c.lap.(Documentation Department of Sárospa
tak Academic Collection. The living Church.-paper)
2 Sándor MÁRKI: Amerika és a Magyarság. (America and the Magyars) Földrajzi Közi. XXI. 1893. 89. p.
3 Sárospataki Tudományos Gyűjtemény Adattára. Ötven esztendő c. röplap. (Fifty years.-leaflet) 4 Magyar Művészeti Almanach. (Hungarian Artistic Almanac) 1906. 126. p.
tor-in-chief of Amerikai Magyar Népszava (The American-Hungarian People’s Voice), they often even made their own appearances in performances. In their articles, these in
tellectuals laid special emphasis on the importance and role of a Hungarian Theatre in preserving national identity. Gusztáv Erdélyi Szabó presented his proposal in Amerikai Nemzetőr (Hungarian-American National Guard), that “...the Magyars of New York should build a house capable of offering a large field of activity for a Hungarian theatri
cal company to be set up in the future.”5
On May 7, 1904, a group of amateur actors presented Ferenc Herczeg’s play, Ocskay Brigadéros (Brigadier Ocskay) in the Manhattan Lyceum of New York, directed by Fe
renc Újfalussy and Henrik Miskolczy, “guest actors from the Hungarian mother-land.”
This is the time when the pioneers of the Hungarian-American professional theatricals appear: Árpád Heltai, the first Director General, and István Rédey, who put on for the first time Pongrác Kacsóh’s famous musical play János Vitéz (John the Hero) with the musical directing of Lajos Serly and Károly Feleky. This group also included Ilona Thury, the prima donna of the Hungarian-American theatrics, Anna Gyenge, who later became the member of the Metropolitan under the name of Anne Roselle, as well as Boriska Virgay, Imre Karacs, Emil Erdélyi, Lajos Horváth, Lajos Hegedűs, Rózsi Kassay, György Mártonfalvy and Sándor Palásthy, who established the Hungarian dramatic arts and built a tradition in the U.S. In rented halls with scenery made with their own hands they re
vived the memories of the old country, and through Hungarian songs, dances, and most importantly the native language, they raised the tired immigrant’s spirits.
Though no theatre was built, the professional theatricals gained ground in Magyar America, as “...there was a small troupe, which in spite of its needy, wretched existence made every effort to raise a temple of the mother-tongue, of the Hungarian word.”6 This troupe set up and directed by István Rédey was partly composed of amateur, private ac
tors and debuted in the Palm Garden under the name of New York-i Magyar Színtársulat (The Hungarian Theatrical Company of New York) with Pongrác Kacsóh’s aforemen
tioned musical drama, John the Hero.
At the same time, private theatricals performances became regular too, often com
bined with balls and parties for financial reasons. Entrance fees raised the funds and de
frayed the costs of the next premiere. Through large-scale advertisement, contemporary Hungarian-American newspapers (Hungarian-American People’s Voice; Magyar Amer
ica; Szabadság-Liberty and Illustrated World Magazine) called the public’s attention to the spectacular programmes, generally connected to traditions and the Hungarian na
tional holidays. Appreciative reviews were increasingly published about these perform
ances, usually praising the “great moral and material success” of the contributors. And who received this appreciation? Who were the members of such theatrical companies at the turn of the century? Former cotters, workmen and roustabouts, who worked in facto
ries and mines, and after the daily grind, in the evenings rehearsed with little skill but great enthusiasm.7
5 Amerikai Magyar Népszava Jubileumi Díszalbuma. (AMN Anniversary Album) 1896-1909. N.Y. 1910.62. p.
6Ibid.61.p.
7 Ibid. 62. p.
And who constituted the contemporary group of the Hungarian newspapermen? Only a few of them were real journalists; the majority were of other professions, but with good intentions and great effort, these men were determined to give the uninformed immi
grants a Hungarian paper. Newspapers started and often ended after only a few issues.
The editing was often improvised in a quick and casual style; several inaccuracies, grammatical errors and increasingly the unfamiliar, strange style of the boarding houses appeared in the editing.8 Because American printers sometimes made the playbills and programmes, it is understandable that there were many inaccuracies in the spelling of names.
In later years - with regard to the second generation - bilingual papers and adver
tisements appeared. This truly reflects Magyar America and its peculiar, specific history.
By the first decade of the century, Ernő Mandi, Károly Szander, Gyula Rudnyánszky and later Jenő Neuwald also attempted to publish theatrical magazines, but with limited suc
cess. Árpád Heltai, the Director General, stage manager and stage designer of the first Hungarian Permanent Theatre, was the organiser of the first professional Hungarian the
atrical company. From the 1900s until his untimely death, Heltai tirelessly organised Hungarian-American theatrical life together with stage-managers of outstanding talent, such as Emil Erdélyi, Imre Karacs, and Pál Juhász. According to the opinion of both the contemporary and the following generations, this era was the golden age of the Hungar
ian dramatic art in the U. S.
After the fall of the Hungarian-Soviet Republic in 1919, a new stratum appeared among the Hungarian immigrants: the large organised groups of the socialist-communist intellectuals and of the industrial workers, who made their escape from Hungary mostly for political reasons. This wave brought Mihály Várkonyi, Béla Lugosi, Oszkár Beregi and Sári Fedák to the U.S., whose debuts were very successful - including from a finan
cial point of view - and resulted in definitively introducing these guest performances in the future. Emmi Kosáry, Ernő Király, Kálmán Rózsahegyi, Márton Rátkai and other guest artists invigorated Hungarian dramatic life. Márton Rátkai published his plans re
garding the program of the Hungarian Theatre of New York in the columns of Színházi Újság (Theatrical Magazine). He promised a wide variety of forms within a mixed pro
gramme, including the opera, operetta, and the social drama, as well as the light comedy, or farce. Nevertheless he did not succeeded in realising his plans in the long run.
During the inter-war period, more and more theatrical companies/troupes were estab
lished. Remarkable personalities and celebrated actors like Sándor Palásthy, Ilona Thury and Sándor Zilahy apart from their troupes directed the work of the amateurs and did a cultural “missionary work” among the Magyars for decades. The majority of the mostly ephemeral theatrical undertakings and ventures occurred in New York; however, the troupes of Lajos Ligeti, István Tóth, István Papp and Mihály Sárossy Szüle were always
“on the road”, working as strolling players, turning up everywhere - from the greater cities to the mining villages - that the Magyars lived. In addition, companies had been established in other cities with large Hungarian populations, too, like Cleveland - also called as American Debrecen (by Sándor Palásthy and Ferenc Cser) - and Chicago,
8 ’Burdosház’ = Boarding house, where meals were served for immigrants. The tenants from a time on began to speak pidgin.
where Jenő Endrey founded The People’s Theatre of Chicago. By this time, a surplus emerged in this field, soon revealed by the seamy side of this overproduction. The fight for an audience began, and the public grew disappointed by the displays of dishonest means of rivalry. The social crisis of the 1920s and the great Economical World Crisis of 1929-33 seriously affected cultural life, and extended to the dramatic arts. The perform
ances operated at a loss, especially those of the Hungarian troupes, who were already facing financial difficulties as they were competing with the “wonder-world” of the Broadway. Together with Hollywood’s film industry, this “wonder-world” enticed many talented Hungarian actors to abandon the stage. In this way Elzi (Baroness) Lévay, Mi
hály Várkonyi (Victor Varconi), Ilona Hajmássy (Ilona Massey), Béla Lugosi and István Békássy appeared on the Hungarian stage only as guests for special occasions. But some enthusiastic supporters remained who have never gave up the idea of organising a Hun- garian-language theatre, not even in the most dreary conditions; these individuals often performed with amateurs engaged for low wages.
Such economic manoeuvres of the entrepreneurs coincided with the history of the Hungarian-American theatrical art. The professionals were revolted by and rebelled against these attempts, and in their own interests they formed The Union of the Hungar
ian Actors on the initiative of Aladár Zsadányi and Sándor Palásthy. Although the Union failed to enlist the forces of the actors, these years resulted in such premieres as Imre Madách’s The tragedy of man (New York, Cleveland, Chicago); Ferenc Mora’s Song of the Wheatfields (New York); Zsigmond Móricz’s Judge Sári and Ear of Wheat (New York); Ferenc Molnár’s Liliom and The Guardsman; Sándor Brody’s Schoolmistress;
Chekhov’s Anniversary; and Irwin Shaw’s Bury the Dead.
After the tragic events of the World War II and that of Hungary’s trials in 1956, many newcomers who were highly gifted actors enriched the Hungarian-American dramatic art. Pál Jávor arrived in 1947 together with his friend Mihály Sárossy Szüle. Under the memorable direction and with the starring of the latter, József Katona’s famous play Bánk Bán was performed on March 14, 1948. Magyars from over thirty towns were thus able to again view or to become re-acquainted with our classical drama.
In 1957 László Petri, then László Dékány, and in 1966 Mihály Bogáthy founded new companies, whose audiences could view such celebrated actors as Éva Szörényi, Kató Bárczy and Sándor Szabó. With many successful evenings these troupes brought special features to the dramatic arts and to audiences, who applauded Teri Fellegi, Gizi Kemény and Zita Szeleczky.
In addition to the celebrated stars, there were many souls left to their own fate, actors who had undermined their health with the constant nostalgia and the feeling of rootless
ness, when talent no longer mattered. The greatest Hungarian comic, Gyula Kabos lost his humour and even his life. Pál Jávor, though with a mortal disease, was able to return to Hungary. Lajos Rajczy wasn’t able to return, for he committed suicide.
The founder of the Hungarian Artistic Theatre of Toronto, Sándor Kertész was a spe
cial phenomenon in many respects in theatrical life overseas. For decades, he attracted a constant audience and managed to maintain its devotion to the theatre to the very end through high-standard programmes and the construction of a subscription system. Be
sides his organising merits we should not forget the assistance of the Canadian Cultural Government which stood squarely behind the organisations of the national minorities.
Unfortunately this so-called “Kertész-phenomenon” did not gain adherents, as the con
viction of “good and well,” that of offering something good and constructive and ac
complishing it well, in a qualitative manner, was overshadowed and pushed into the background by commercialisation. If we review the history of the Hungarian-American dramatic art, peculiarly diversified by enthusiastic initiatives, great failures and ceaseless attempts of renewal, we must bow to these venerable actors who had travelled through Hungarian settlements as modern successors to Madam Déry, preserving the Hungarian language, traditions and national identity.
Despite these factors, a question still must be raised: regarding Thalia and Melpo
mene, why was the facile, playful, easy-flowing Thalia almost exclusively beloved by all? Why did the production of a play of high standard often remain merely an isolated, solitary venture? Why was it necessary to promise permanent “hearty laughter” in order to pursue a box-office hit, meanwhile forsaking the great dramatic works? The dissipated efforts, the rivalry and the financial problems resulted in the lack of a unified, well- considered and harmonised programme, and these are probably the primary explanations for the failure to construct a permanent theatre, not even as a part of a Hungarian House.
Could it have been better? Undoubtedly. Nevertheless, we can attach high importance to the fact that Hungarian professional dramatic art was present in Magyar America from the very first years of the century, fostering generous and even obsessed personalities, actors willing to sacrifice for art whose names appeared on the playbills of numerous companies for decades. Ilona Thury, Sándor Palásthy, Árpád Heltai, Sándor Zilahy, Ist
ván Tóth, Jenő Endrey, Mihály Sárossy Szüle were all strolling players who fought the good fight for preserving the mother tongue and national identity, who finished their course and who kept their faith in a good cause. Their memories and activities - with the exception of Jenő Endrey and Mihály Sárossy Szüle, who wrote their own memoirs - have been collected from the news information of incomplete and inaccurate daily papers or from fraternal, friendly reminiscences. Owing a debt of gratitude and respect to their memories, we have felt it necessary to commemorate them with the collection of these scattered data in the pages of the universal history of the Hungarian dramatic art.
NÉHÁNY SZÓ A KUTATÁSRÓL
Arra vállalkoztunk, hogy a még hozzáférhető, de hiányos és szakadozott sajtóanyagból ki
mentjük „Magyar Amerika” művelődéstörténeti, adott esetben színjátszás-, színháztörté
neti dokumentumait. Célszerűnek látszott, hogy a sajtó hézagos híranyagaiból, fellelhető színlapokból a bemutatott előadásokra koncentráljunk. így jött létre egy kronológiai sorba rendezett előadásregiszter, amelyhez minden fontos adatot (hely, egylet, ill. társulat, vezető vagy rendező neve, színészek, valamint turnék ideje és helye) próbáltunk rögzíteni. Termé
szetesen a korai időszakból kevesebb adatot lehetett találni, és a meglévőket is, amelyek gyakran hiányosak, tévesek vagy pontatlanok voltak, több dokumentumból egészítettük ki.
A műkedvelő előadások esetében csak a rendező nevét jegyeztük le, ha volt rá adat.
Már a 19. század végi műkedvelő előadásokat is gyakran rendezték hivatásos színészek, akik csak vendégként, rövidebb-hosszabb ideig tartózkodtak az Egyesült Államokban.
Gyakran a műkedvelők között is találtunk hivatásos színészeket, ezért ezeket az előadá
sokat félhivatásosként jelöltük.
Több bizonytalansági tényező is felmerült: nevezetesen nehéz volt meghatározni - s ez a későbbi időszakokra is érvényes -, kik a műkedvelők és kik a hivatásos színészek egy- egy előadás közreműködői közül. Voltak, akik már az óhazában is rendelkeztek hivatásos színészi múlttal, az Újvilágban mégis polgári foglalkozásból kellett megélniük, s mellette, ha mód adódott, felléptek színielőadásokon. Őket természetesen hivatásosként jelöltük.
Az 1900-es évek első évtizedében megjelentek az első társulatok, amelyek gyakran tiszavirág-életűeknek bizonyultak. Nehezen követhető, speciális helyzet alakult ki az amerikai magyar hivatásos színtársulatok fellépésével. Ugyanazokkal a nevekkel találkoz
tunk más-más társulati formációk tagjaként, gyakran egyidejűleg. Ez az igen nagy fluktuá
ció érthető, ha számításba vesszük, hogy állandó színházépülettel egyáltalán nem rendel
keztek a társulatok, legfeljebb bérleményekkel, amelyek a kemény piaci viszonyok között igen nagy gazdasági megterhelést és nem utolsósorban nagy kockázatvállalást jelentettek.
Az érdeklődés felkeltése sem volt kisebb feladat, igazi menedzseri trükköket igényelt, ame
lyeket több-kevesebb sikerrel szorgalmasan alkalmaztak is. Ilyen változatosságot szol
gáló eszköz volt a vendégjátékok rendszeresítése, nosztalgiát kiváltó nagy nevek „bedo
bása”. Ezt az élénkítő figyelemfelkeltést szolgálták a hangzatos hirdetések egy-egy neves színész „búcsúfelléptéről”, akiről - sokadik búcsúfellépte után - kiderült, hogy nem Ame
rikát hagyta ott, csak éves szabadságát vette ki. Ezek a trükkök bizonyos idő után már nem érték el céljukat, a híradások elkoptak, hiteltelenné váltak, s a társulatokat egyre gyakrabban érte utol a csőd, a szétszéledés, vagy más társulati névvel való újrakezdés.
Gondot jelentett az egyletek, ill. társulatok nevének azonosítása, ugyanis a korabeli újságok az egyletek és társulatok neveit gyakran pontatlanul idézték.
Az előadások adatait, mint említettük, sokszor több forrásból egészítettük ki. A címek leírásában a forrást követtük, amelyet kiegészítettünk az eredeti címmel, címvariánssal.
Ez utóbbit jegyzetként tüntettük fel. A bemutatott darabra vonatkozó információ (szerző, műfaj, átdolgozás, fordítás) az eredeti forrásban igen hézagos, gyakran téves és pontatlan volt, így ezeket is megpróbáltuk helyesbíteni.
Az előadás helyét, ha volt rá adat, minden esetben a lehető legteljesebben igyekeztünk feltüntetni. Mivel az államot a források nem mindig közölték, problémát jelentett több azonos nevű helység pontosítása. Ilyen esetben további kutatást igényelt az egyletek hovatartozása.
A szerzők esetében zenés daraboknál (daljáték, operett) a zeneszerző szerepel első helyen, másodikként a szövegírót, ill. írókat említjük meg.
A színészek neve gyakran többféle változatban, írásmódban szerepel. A névvariánso
kat a névmutatóban együtt közöljük. Különösen megtévesztő lehet a színésznők névvariá
ciója. (Pl. Lévay Elzi - Mártonfalvy Elza - Mártonfalvyné Lévay [Baroness] Erzsi - egy színésznőt jelöl.)
Mivel forrásaink zömmel korabeli újságok, amelyeknek híranyaga a szereplőket szere
peik nélkül sorolja fel, ezért szereposztást ott sem közlünk, ahol színlap állt rendelkezé
sünkre. Az adattárat mutatók (névmutató, cím-, földrajzi név, társulati, ill. egyleti név, tur
nék mutatója) egészítik ki, amelyek a tételszámra utalva megkönnyítik a visszakeresést.
Adattárunk számítógépes feldolgozása lehetővé teszi, hogy a sajnálatosan hiányos anyagrészeket folyamatosan kiegészíthessük.
Végezetül hálás köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik segítették munkámat:
Az Országos Széchényi Könyvtár vezetőségének, külön is dr. Monok István főigaz
gatónak, aki hathatósan támogatta e könyv megjelenését;
Székely György és Kerényi Ferenc professzoroknak, a Magyar Színházi Intézet volt vezetőinek, akik megbíztak e téma kutatásával;
Alpár Ágnesnek a kezdeti bátorításért;
Szokola Lászlóné Pál Évának, aki az anyaggyűjtés nehéz munkájában segített;
Kórász Máriának, a szegedi Somogyi Könyvtár Vasváry Gyűjteménye vezetőjének, aki készséggel rendelkezésemre bocsátotta a szükséges dokumentumok másolatát;
Karacs Zsigmondnak, aki Karacs Imrére vonatkozó adataival (1907-14) gazdagította az adattárat;
Puskás Juliannának, az emigrációkutatás szaktekintélyének, hasznos tanácsaiért;
Kiegészítő információkért, dokumentumokért hálával tartozom Kemény Gizinek, Sá
rossy Szüle Mihályné Jankó Máriának, Dékány Lászlónénak, Szabó Sándorné Jász Klá
rának és Schidlik Ferencnének.
Köszönetét mondok segítőkész kollégáimnak: Renkecz Anitának, Lakatos Andrásnak és Boka Lászlónak.
Köszönettel tartozom mindazon intézményeknek is, amelyek gazdag gyűjteményük
kel segítették a kutatást:
az OSzK Színháztörténeti Tára vezetőjének, Belitska-Scholtz Hedvignek és munka
társainak, külön is Both Magdolnának;
az OSzK Plakát- és aprónyomtatványtárának;
az OSzK Olvasószolgálati és raktári osztályának;
az OSzK Hírlaptárának és külön is Lakatos Évának;
a Sárospataki Tudományos Gyűjtemény vezetőségének és munkatársainak;
a volt Legújabbkori Történeti Múzeumnak.
SOME WORDS ON THE RESEARCH
We have undertaken to rescue and preserve the documents related to the cultural history and particularly to the history of theatrical arts of Magyar America, from the still acces
sible but defective and ragged printed materials. We have collected the data from various source-materials (playbills, daily papers, memoirs, periodicals), but occasionally - for diverse reasons - only defective or fragmentary source-materials were available regard
ing certain periods. Our primary sources, the news-information of several papers regu
larly reported facts regarding the company, the title of the produced play and the place and time of the performances as well, these having been completed and rectified by us from other newspapers and source-materials published simultaneously. Thus we have accomplished a “cadastre” of performances put in chronological order, wherein we have indicated all the important data (place/settlement, association or troupe, director’s or stage-manager’s name, actors, the time and place of a tour). It is naturally enough that lesser data were available from the early periods.
As our area of research has also included the activity of the private theatricals we have soon experienced the heterogeneous forms of the Hungarian-American dramatic art.
In the case of the private performances we have noted down only the director’s name, if that was possible. There were many performances even in the nineteenth century di
rected by professional actors who have stayed in the United States only as guests, for shorter or longer periods. We have also found professionals often among the amateur theatricals therefore we have described these performances as “semi-professionals”.
On further investigation many uncertainties have occurred; namely it was difficult to determine which of the performers were professionals and which were amateur actors.
Many of these performers were professional actors in their past, in the old-country, how
ever in their new circumstances, in the “New World” they had to earn their living in a civil status, and if there was but one opportunity they made their appearances in per
formances. Naturally we have ranked them among the professionals.
During the first decade of the century many companies had been founded, but the majority of these proved to be mostly ephemeral undertakings. Special situation occurred with the appearance of the professional companies. We have met the same names ap
pearing on the playbills and the member’s list of numerous companies, often simultane
ously. It is rather comprehensible if we take into consideration that no troupe had a per
manent building for performances but rented properties, which constituted a great economical burden and above all an assumption of risk. It was a difficult task to attract attention and to raise the public’s interest, which often required cleverness and even tricky manoeuvres of the managers, usually put into practice with more or less success.
The establishment of the guest performances, the “lining up” of great names evoking nostalgia, was one accepted device for it. The large-scale advertisements about the fare-
well performance of a famous actor, who after many “last” performances, as it turned out, did not abandon the stage but was only on his usual summer vacation, were aimed at the same purpose. These devices and tricks some time after did not achieve their aims, the announcements and the appreciative reviews became suspicious and incredible, the companies often went bankrupt, while the actors dispersed or tried to reorganize the company under a new name.
It was also a difficult task to identify the names of several associations and compa
nies as contemporary newspapers quoted their names rather incorrectly.
As has already been noted, most of the data regarding the performances had been completed. We followed the source materials in noting a title entry down and completed it with possible variants of the title. The information on the performed plays (author, genre, adaptation, translation) in the original sources were rather defective, inaccurate and unreliable, therefore we have tried to correct them too.
We have tried to indicate the places where plays were produced with the most com
plete possible data. It was our concern to locate some settlements of the same name, as the sources had hardly reported the names of the states. Such cases demanded further in
vestigations.
As concerns the authors, in the case of the musical plays (operetta, musical drama) first figures the composer, being followed by the librettist respectively the librettists.
The actor's names often appeared in different variants, in different ways of writing.
All these variants figure in the index. Some of these variants could be very deceptive and misleading (e.g. Elzi Lévay, Elza Mártonfalvy, Erzsi “Baroness” Mártonfalvyné Lévay is the same actress).
As our primary sources were contemporary newspapers, which published the actor’s names without mentioning their roles, therefore we do not publish the cast, not even in cases when playbills were at our disposal.
The reference book is supplemented with indexes (of titles, names, geographical names, tours, associations and troupes) which facilitate the looking up with cross-refe
rence to the numbers of the items.
The electronic data processing makes the continuous completion of the regrettably missing materials possible.
(Transl. László Boka)
RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK
C. = című
f. h. e. = félhivatásos előadás ford. = fordította
fv. = felvonás
h. e. = hivatásos előadás
I. L. D. = International Labor Defense I. W. O. = International Workers Order m. e. = műkedvelő előadás
P- = pagina
rend. = rendezte
S.P. = Socialist Party (1901-) W. O. W. = Woodmen of the World Z. K. Bolya = Zoltán Kálmán Bolya
ADATTÁR
1869
1. 1869. New York, Dramatic Hall - New York-i Magyar Egylet, m. e.
SZIGLIGETI EDE: Szökött katona. Népszínmű, 3 fv.
Zene: Szerdahelyi József; Ellenbogen Adolf.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 123. p.
1876
2. 1876. márc. 15. - New York, Turn Hall - New York-i Magyar Egylet, m. e.
SZIGETI JÓZSEF: A vén bakancsos és fia, a huszár. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Lohát [Lothár] Zsigmond. Zene: Bognár Ignác.
In: Színlap.
1877
3. 1877. jan. 18. - New York - New York-i Magyar Egylet, m. e.
SZIGETI JÓZSEF: A vén bakancsos és fia, a huszár. Népszínmű, 3 fv.
Zene: Bognár Ignác.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 123. p.; Sárossy Szüle Mihály: Miszter Jávor. 164. p.
4. 1877. márc. [...]- New York - New York-i Magyar Egylet, m. e.
SZIGETI JÓZSEF: A vén bakancsos és fia, a huszár. Népszínmű, 3 fv.
Zene: Bognár Ignác.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 123. p.
1878
5. 1878. márc. 15. - New York, Turn Hall - New York-i Magyar Egylet, m. e.
TÓTH EDE: A falu rossza. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Lothár Zsigmond. Zene: Erkel Gyula.
In: Színlap.
1882
6. 1882. [...][...]-New York-New York-i Magyar Egylet, m. e.
GYŐRY VILMOS: Nótás Kata. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Berkó D. Géza. Zene: Szentirmay Elemér.
In: Sárossy Szüle Mihály: Miszter Jávor. 154. p.
1883
7. 1883. - New York-New York-i Magyar Egylet, m. e.
BERCZIK ÁRPÁD: Parasztkisasszony. Népszínmű, 3 fv.
Zene: Erkel Elek; Konti József.
In: Sárossy Szüle Mihály: Miszter Jávor. 154. p.
1885
8. 1885. dec. 17. - New York - New York-i Magyar Egylet, m. e.
CSEPREGHY FERENC: A kitűnő vendég. Vígjáték, 1 fv.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában. 123. p.; Budapest, 1885. dec. 17. [...]
1887
9. 1887. máj. 7. - New York - New York-i Magyar Műkedvelő Társaság, m. e.
MISKOLCZY HENRIK: Kicsike. Színmű, 1 ív.
RÁKOSI JENŐ: Leánykérő. Színmű, 1 fv.
Rend.: Miskolczy Henrik.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 124. p.
10. 1887. okt. [...]- New York - New York-i Magyar Műkedvelő Társaság, m. e.
ALMÁSI BALOGH TIHAMÉR: A tót leány. Népszínmű, 3 fv.
Karmester: Feleky Károly. Zene: Serly Lajos.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 125. p.; Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban. 240. p.
11. 1887. okt. 15. - New York - Első Magyar Társalgó és Betegsegélyző Egylet, m. e.
BAYARD, JEAN FRANCOIS ALFRED: A cámő foglya. Színmű.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 125. p.
12. 1887. nov. 25. - New York, Turn Hall - Teleky Drámai Egylet, m. e.
SZIGLIGETI EDE: A cigány. Népszínmű, 3 ív.
Rend.: Miskolczy Henrik. Zene: Doppler Károly; Bognár Ignác.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 125. p.
13. 1887. dec. 17. - New York - Első Magyar Társalgó és Betegsegélyző Egylet, m. e.
CSIKY GERGELY: Cifra nyomorúság. Vígjáték, 4 fv.
Rend.: Miskolczy Henrik.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 125. p.
1888
14. 1888. márc. 6. - New York - Első Magyar Társalgó és Betegsegélyző Egylet, m. e.
GYŐRY VILMOS: Nótás Kata. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Berkó D. Géza. Zene: Szentirmay Elemér.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 125. p.; Sárossy Szüle Mihály: Miszter Jávor. 154. p.
15. 1888. szept. 8. - Cleveland - m. e.
ALMÁSI BALOGH TIHAMÉR: A tót leány. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Miskolczy Henrik. Zene: Serly Lajos.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 126. p.; Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban. 240. p.
16. 1888. szept. 9. - Cleveland - m. e.
RÁKOSI JENŐ: Leánykérő. Színmű, 1 fv.
Rend.: Miskolczy Henrik.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 126. p.
1889
17. 1889. márc. 15. - New York, Germania Assembly Room - New York-i Magyar Műkedvelő Társaság, m. e.
CSEPREGHY FERENC: Sárga csikó. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Miskolczy Henrik. Zene: Erkel Elek; Szentirmay Elemér.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 124. p.
18. 1889. ápr. 6. - Chicago, Turn Hall - Chicagói Első Magyar Társalgó és Betegsegélyző Egylet Műkedvelő Csoportja, m. e.
SZIGLIGETI EDE: Szökött katona. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Miskolczy Henrik. Zene: Ellenbogen Adolf; Szerdahelyi József.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 127. p.; Puskás Julianna: Kivándoló magyarok az Egyesült Állmokban. 240. p.
19. 1889. ápr. 24. - New York, Turn Hall - Első Magyar Társalgó és Betegsegélyző Egylet, m. e.
BERCZIK ÁRPÁD: Parasztkisasszony. Népszínmű, 3 fv.
Rend.: Miskolczy Henrik. Karmester: Feleky Károly. Zene: Erkel Elek; Konti József; Dankó Pista. Berkó D. Géza felléptével.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 125. p.; Sárossy Szüle Mihály: Miszter Jávor. 154. p.
1891
20. 1891. ápr. 18. - Cleveland, Antalik Hall - Clevelandi Első Magyar Műkedvelő Társaság, m. e.
KOHÁNYI TIHAMÉR: Greenhomok. Színmű.
Rend.: Miskolczy Henrik.
In: Kende Géza: Magyarok Amerikában II. 127. p.
21. 1891. dec. 31. - Cleveland, Magyar Ház - Clevelandi Első Magyar Műkedvelő Társaság, m. e.
Becsületes ember. Színmű.
In: Szabadság, 1892. jan. 2. 3. p.
1892
22. 1892. jan. 10. - Cleveland, Hungária Hall - Clevelandi Első Magyar Műkedvelő Társaság, m. e.
Tréfa egy zenedében. Bohózat, 1 fv.
Hazatérőben újév estéjén, vagy Erzsi nyisd ki az ajtót. Bohózat, 1 fv.
Haschl Flaus, egy ember, aki házról házra jár. Bohózat, 1 fv.
In: Szabadság, 1892. jan. 8. 3. p.
