MAEL FERENC

MAEL FERENC

PLATSINTÁR ^TESTVÉREK

PAPLAN, VÁSZON, NŐI, FÉRFI- ÉS BABI- KELENOYÉK ÁRUHÁZA

CLUJ, CALEA REGELE FERDINAND 2/a

TELEFON:

29-56.

Kérjen „SUN" GYÁRTMÁNYOKAT mert a legjobbak!

„SUN" fogvájók, fagylalt-kanalak, villák, faszegek minden jobb üz­

letben kaphatók!

M A E L F E R E N C

1938

„GRAFICA" KÖNYVNYOMDA, C L U J , CALEA MARECHAL FOCH 38

Múlt év nyarán ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felkeressem azt a fatelepet, ahol harminc évvel ezelőtt fűtött a gyakornokúri hév és buzgalom és három hónapig arról álmodoztam, hogy valamikor beülhetek az Erdőipar Rt. vezérigazgatói székébe.

Nem rajtam múlt, hogy nem ültem bele. Vala­

mint az sem rajtam múlt, hogy semmilyen igazgatói széket nem faragtak számomra s be kell érjem nehány gyorsan hervadó babérlevéllel, amit a sorstól vég- kielégítésül kaptam.

Mikor vágyam teljesült s bejárhattam a kis te­

lepet, olyasmit éreztem, mint amikor régi ideáljával találkozik az ember. Mosolyog rá, de magában azt kérdezi: ugyan, mit szerettem rajta ? És sajnálja a kiábrándító találkozást.

Én is sajnáltam.

Harminc év nemcsak engem változtatott meg, hanem a régi, kedves fatelepet is. Az erdőkitermelést már évekkel előbb befejezték s a cég új vágási te­

rületen folytatta működését. A kicsi irodahelyiségből lakás lett s nehány ottragadt munkáscsalád emlékez­

tetett arra, hogy valamikor gépek zakatoltak itt, fűrészelték deszkává a kidöntött fatörzseket.

Visszajövet fiatalasszonnyal ismerkedtem meg a vonaton. Amikor megtudta utam célját, fölragyogolt a szeme. És talán azért, hogy kesernyés hangula­

tomat elűzze, aranyos bőbeszédüen elmondta egész élettörténetét és mire befejezte, a gyorsvonat kerekei csattogva rohantak át a sínek váltóin.

3

— Nemsokára otthon leszünk, Piriké — szólt a vak leányhoz, aki mellette ült és rajongó szere­

tettel figyelt szavaira.

— Ez az én Pirikéin, akiről annyit beszéltem önnek. Apját utolérte a munkássors szomorú vég­

zete, agyonütötte a lezuhanó fatörzs. Anyja is meg­

halt. Most magamhoz veszem, az én leányom lesz.

De igazán sajnálom, hogy annyit fecsegtem, bizo­

nyára untattam önt.

— Ellenkezőleg. Ha megengedi, regényt Írok belőle. Megengedi, úgy-e?

Jóízűen fölnevetett.

— Nem bánom, írjon, amit akar, de megjóso­

lom, hogy nem lesz sikere. Az olvasónak több drámai feszültség, több vér, több lecsúszás kell s raffináltabb figurák. Az én történetem nagyon egyszerücske, inkább olyan, mint egy szép álom. Nem hiszik el majd önnek Juditka és Tibor gyorsan kivirult sze­

relmét, Szamosi Géza lelkivívódásait. Lerochék nagy jóságán meg épen bosszankodni fognak.

— Nem bánt, ha nem lesz sikerem, csak azt szeretném, ha írásom tetszene önnek, asszonyom.

Elküldhetek e a címére egy példányt ?

— Nagyon köszönöm, tessék a címem.

Névjegyet vett ki táskájából, melyen ez a név állott: Leroch-Veres Lajosné.

I.

Juditka a gatterkönyvet vezette az Erdőipar Rt.

fatelepének irodájában. Hozzá futottak be a napi jelentések, hogy mennyi és milyen rönköt dolgoztak fel a fűrészek. Ő készítette el a központhoz bekül-

dendő heti kimutatásokat a hat gatter teljesítmé­

nyéről.

Ezek miatt a remekbe készült, hajszálpontos kimutatások miatt nevezte el Juditkát a központ fő­

könyvelője eleven számológépnek s ha félévi zárla­

tainál hiba mutatkozott, azt nem a Juditka kimuta­

tásaiban, hanem a központi könyvelésben találta meg.

Dudek bácsi, a fatelep pénztárosa elismerte az eleven számológép kiválóságát, csak az nem fért szürkülő fejébe, hogy ez a fiatal leány itt, az Isten háta mögött kuksoljon, ahol se korzó, se cukrászda, de még e?y ócska mozi sincs, csak gatterkönyvek

— hétfő reggeltől szombat estig, soha be nem telő, éber figyelmet s pontos munkát követelő gatter­

könyvek. Van ugyan valami kaszinóféle. Itt étkezik Veres gyakornok úr és ide robog el hazulról Dudek bácsi, ha néha-néha vésztjósló fellegek tornyosulnak s elborulással fenyegetik a családi béke egét,

— Itt vesztegeti el fiatalságát — dohogott gya­

korta Dudek bácsi — ezen a mocsok helyen, ahol nyáron az unalom, ősszel-tavasszal a sár öli az embert s télen ? Hosszú téli estéken ronthatja szemeit agyonolvasott regények betűsorain. Mondja, nem vétek ez önmaga ellen ?

Juditka mosolyogva hallgatta a mindennapos kifakadásokat. Megszokta. Nem vette komolyan.

— Miért szeretné, hogy elmenjek, Dudek bácsi? — szaladt ki egyszer a kérdés Juditka ajkán. — Talán nem végzem rendesen a munkámat ? Nem érdemiem meg a fizetésemet?

— Aberdehogyis — tolta homlokára szemüve­

gét az öreg. — Nagyon is rászolgál a fizetésére.

Hanem itt élni, kicsi Judit, társaság nélkül, barátnők nélkül, szórakozás nélkül. . .

— Jól érzem magam, Dudek bácsi.

5

— Jól érzem magam, jól érzem m agam . . . ez mellékes, ez nem fontos . . . Nem ez a fontos, hanem az, hogy a jövőjére is kell gondolnia. Itt hiába vár, hiába várja, hogy történjen valami. Itt nem történik semmi, soha . . . érti, kicsi Judit ? Nem történhet. . . Elébe kell mennie a szerencséjének. Az nem jön el ide magáért.

Juditka kinézett az iroda ablakán, mintha azt keresgélné, hogy merre is induljon el? Lehet, hogy igaza van Dudek bácsinak. Amerre nézett, az erdő lombsátorát látta, a kacagó napsugarat, amint bu- jócskát játszik a hintázó falevelekkel.

— Dudek bácsi nagyon kedves, köszönöm jó­

indulatát, de egyelőre itt maradok. Ide köt édes­

anyám s az érte szívesen végzett munka. Nincsenek csalogató álmaim, nem várok királyfit. Boldog va­

gyok, ha mosolyt látok édesanyám drága arcán. Ha a szerencsének eszébe jut, hogy pont engem ke­

ressen, higyje el Dudek bácsi, itt is rám talál majd.

— Aberdehogyis! így szokták elaltatni a vá­

gyakat, az élniakarást, igy szoktak megalkudni a helyzettel, kicsi Judit és csak akkor eszmélnek föl, amikor az első ezüst hajszál kérlelhetetlenül jelenti, hogy elmúlt az ifjúság. Akkor késő lesz igazat adni Dudek bácsinak.

— No és ezüst hajszálakkal nem végezhetem el rendesen a munkámat?

— Elvégezheti s vén szamár létemre tudnom kellene, hogy nőkkel nem érdemes vitatkozni, mindig nekik van igazuk.

Szavai már keményen pattogtak, mint jégda­

rabkák pléhtetőkön. Nem is várt feleletre, hanem fel­

csengette a hosszúvölgyi munkafelügyelőséget.

— Haragszik rám, Dudek bácsi? — kérlelte Juditka.

— Nem magára haragszom, hanem magamraf az egész világra és különöskép arra a királyfira, akit maga, kicsi Judit nem vár, de akinek mégis el kellene már jönnie. . . H alló. . . hálló. . . Itt D udek. . . igen, Dudek pénztáros. Nem látta kérem a gyakor­

nok urat, Veres Lajos gyakornok u r a t. . . Mi van a telefonjával, hogy annyit beszéltet? Nem látta? Mi újság ? Küldje be a bérlistákat, holnap szombat van, nem akarok megint éjfélig fizetni. Megértettük egymást ?

Letette a hallgatót. A telefonbeszélgetés közben belógott gyakornok már a helyén ült s nagy buz­

galommal rendezgette íróasztalát.

— Hol a fészkes fergetegben csavarogsz ? — mordult rá. — Vagy azt hiszed, hogy ezt a ren­

geteg aprópénzt én csomagolom át ?

— Kint jártam Hosszúvölgyben, Dudek bátyám.

Muszáj ellenőrizni ezeket az embereket.

— Te Hosszú völgy ben ? Aberdehogyis. Te, kérlek alásan a kaszinóban söröztél és csavargattad Bözsinek, a kaszinósné leányának a fejét.

Veres Lajos gyakornok úr megszeppent.

— Keresett talán a diri?

Juditka kuncogva szólt közbe :

— Kereste bizony.

— Keresett hát — ismételte Dudek bácsi — és azt mondta, hogy ha még egyszer nem talál itt, úgy kirepülsz, mint egy vizsgázott fecskefióka.

A gyakornok úr mindennemű repüléstől irtózott, az állásából pedig éppenséggel nem szeretett volna kirepülni. Juditka előtt azonban nem árulhatta el gyöngéjét Ezért kiegyenesedett váltakkal, napóleoni pózban vágott vissza:

— Annyi baj legyen, legalább nem vénülök meg ezen a vacak fűrésztelepen.

7

— No no, kedves öcsémuram — hűtögette Dudek bácsi — még senki sem siránkozott azon, hogy ezen a vacak fűrésztelepen vénült meg. Inkább itt, mint a munkanélküliek melegedő helyén.

— Szó, ami szó, mégsem bántam meg, hogy az imént beszagoltam a kaszinóba. Időnek előtte megtudtam, amit még kevesen tudnak, hogy holnap reggelre várják a fiatal Lerochot, az elnök fiát és holnap este murizunk. Egyébként nem értem, miért vannak úgy oda azért a fiatal tacskóért, hiszen ő nem tehet róla, hogy jól választotta meg a papáját ?

Juditka elsimított egy elszabadult hajfürtöt.

— Nincs igaza, Lajkó. A fiatal Leroch majd­

nem kész erdőmérnök. Művelt, komoly, elegáns fiú s nem olyan üresfejű, mint a magakorabeli kamaszok.

A gyakornok nagyot nyelt, de nem válaszol­

hatott, mert Schmidt igazgató lépett az irodába.

Dudek bácsi szolgálatkészen hajlongott, Juditka mélyebben hajolt a gatterkönyv fölé. Veres úr pedig mohó buzgalommal csomagolta az aprópénzeket.

— Jó reggelt uraim, jó reggelt Juditka, mi újság Dudek bácsi — kérdezte az üzemvezető­

igazgató.

— Minden rendben van, igazgató úr. Ma ismét tiz vagont indítunk útnak. Lunkavölgyben Hámos György munkás összezördült a feleségével.

— Majd elintézi Juditka — mosolygott Schmidt igazgató. — A békéltetési eljárások az ő hatás­

körébe tartoznak.

— Igenis, igazgató úr. Ismerem Hámos Györ­

gyöt, nem rossz ember, csak a muszkafogság ber­

zenkedik néha benne. Időnként nyakára ül a vörös téboly s ilyenkor neki vadul, mint a veszett állat.

Aztán lecsendesedik. Vasárnapra berendelem az asz- szonyával együtt.

— Úgy-úgy, mossa meg a fejét alaposan. Éhez a nők jobban értenek, mint mi, férfiak. A mi ke-' zünk hamarosan ökölbe szorul és egy kettőre ütünk, amin később hiába sajnálkozunk. Hát csak ügyesen, okosan, Juditka. Kérem a postát. Darvasnak mikor jár le a szabadsága?

— Hétfőn jelentkezik, igazgató úr.

Juditka aláírásra készítette a leveleket

— Holnap vendégünk lesz, a fiatal Leroch — mondta aláírás közben Schmidt igazgató. — Veres úr lesz szives értesíteni Szamosi mérnök urat, Kackó erdész urat, Sipos főgépészt és Tompa raktárnokot, hogy szívesen látom holnap este vacsorára a kaszi­

nóban. Dudek bácsi és Juditka szintén vendégeim lesznek, a gyakornok úr pedig tudtommal a kaszi­

nóban étkezik, ilyenformán csak asztalt kell cse­

rélnie. A nős urak feleségét és Juditka édesanyját is szívesen látom. Továbbá kérem Veres urat, hogy hozassa rendbe a vendégszobát. Talán mondanom sem kell, hogy az elnök úr fiát a legszívesebben kell fogadnunk s nagyon szeretném, ha jól érezné magát körünkben.

A vendégszobára én is felügyelek — gondolta Juditka. — Lajkó úgysem ért hozzá, no meg a

* tacskóért" sem lelkesül túlságosan. Néhány szép kézimunkának, egy-két jó regénynek, néhány szál illatos virágnak nem szabad hiányozni a vendég­

szobából. Ezek a női figyelem beszédes bizonyí­

tékai. Terveiről azonban senkinek sem szólt. Még kinevetnék, félremagyaráznák. Az emberek nagyon hajlamosak a romantikára s szeretnek ilyen színe­

zetet adni a legszürkébb eseményeknek.

Juditka jól tudta, hogy más a romantika és más az éle t. . .

9

II.

— Tehát a kisasszony a cég eleven számoló­

gépje? — kérdezte az elnök úr fia, Tibor, mikor másnap este Schmidt igazgató a kaszinóban Juditkát bemutatta. — Örülök, hogy megismerhettem.

A kaszinóban pompásan terített asztal várta a vendégeket. Már mindenki a helyén ült, mikor hat tisztára mosdatott, szépen felöltöztetett csöppség tipegett be és sorakozott fel Tibor elé. Kezükben virágcsokrot szorongatva hajoltak meg és csipogd madárhangon szavalták el a köszöntő verset:

Árnyas erdő szélén jártunk, Szép virágot nem találtunk.

D e a szivünk kibimbózott, Kicsi gazdánk, Isten hozott.

Tibor, az igazgató s az egész társaság száj- tátva bámult. Mindenkit lenyűgözött a gyermeki közvetlenség és kedvesség kendőzetlen megnyilat­

kozása. Egy pillanatig Tibor se tudta, mi történik vele, körülötte, s a nem várt ünneplésre mivel, hogyan kellene válaszolnia. A pillanatnyi önfeled- kezést nemsokára hangos éljen váltotta fel. Min­

denki a kicsi gazdát éltette. A gyerek szavalókórussal megismételtették a köszöntő versikét, aminek végez­

tével Tibor megcirogatta a kipirult arcocskákat éa az apró tenyérkékbe fényes százasokat csúsztatott.

Tibor az igazgatóra, Schmidt igazgató a fele­

ségére, Schmidtné Juditkára nézett. Mindenik szem­

párban a kíváncsiság kérdőjele izzott: Ki volt az értelmi szerzője ennek a bájos jelenetnek?

Juditka szemlesütve ült a helyén, Tiborral szem­

ben. Már akkor kényelmetlenül érezte magát, mikor ezt a helyet jelölték ki számára. Legszívesebben az

asztal végére ült volna Lajkó mellé. Bárcsak vége lenne már az ünnepi lakomának, hogy hazaszalad­

hasson.

— Nagyságos asszonyom, — kérdezte Schmidt- nétől az elnökfiú — nem árulná-e el nekem, hogy kinek köszönjem meg a nem várt, de felejthetetlenül kedves ünneplést?

—■ Juditkára gyanakszom, Leroch úr, ő foglal­

kozik a munkásgyerekekkel szabad idejében, játszik, énekel, táncol velük. Rajong is érette apraja-nagyja.

Juditka arca úgy lángolt, mint a májusi piros rózsa szirma. Tibor a gyerekek virágcsokrából ki­

választotta a legszebbet.

— Fogadja el tőlem, kisasszony. Nagyon ked­

ves meglepetésben részesített, sohasem fogom el­

felejteni.

— Szóra sem érdemes, mérnök úr — akadozott Juditka hangja. Szerencsére megkezdték a vacsora felszolgálását

Evőeszközök csörrentek, poharak koccantak, a társaságnak megoldódott a nyelve s a zajjá erősült hangkeverék most jól esett Juditkának. Jól esett, hogy a szomszédja, Szamosi mérnök ócska viccek­

kel akarta szórakoztatni. Majd csak vége lesz a vacsorának s akkor hazamegy.

Percről-percre nőtt a hangulat. A feketénél Ju ­ ditka kiment a verandára friss levegőt szívni. Tibor szintén friss levegőt áhítozott.

— Kisasszony, megbántottam ? — kérdezte me­

leg, behizelgő hangon. — Úgy látom, menekül előlem.

— Nem, mérnök úr, csak a fejem fájt, de már elmúlt.

A leány ránézett a fiúra.

— Mindenki Juditkának hiv, kérem, mérnök úr 11

is'szólítson a nevemen. Úgy-e, nem haragszik ezért a kérésért?

— Ellenkezőleg, örömmel teljesítem. Bocsásson meg, tudhattam volna, hogy ma kisasszony a kifutó lány is a manikürszalonban.

— Ne értsen félre, mérnök úr, nem akarok k ü ­ lönbnek látszani, csak pontos, szorgalmas hivatalnok­

lánynak és másutt, talán egy nagyvárosi irodában nem is lenne olyan idegen csengése ennek az el­

koptatott szónak, de itt a telepen, ahol a tisztviselők úgyszólván egy családban élnek, örömük közös öröm, bánatuk közös bánat, itt nincsen kisasszony.

Itt mindenkinek Juditka vagyok. De ha mérnök úr más véleményen van, maradjunk csak a kisasszony mellett, nem haragszom meg érte.

— Teljesen egy véleményen vagyunk, Juditka, de nekem is lenne egy kérésem. Legyek én is J u ­ ditkának Tibor. Ebben a kedves környezetben érez- zem én is, hogy bennem nem az elnök fiát, hanem a jó barátot becsülik. Ajándékozzon meg engem barátságával, Juditka.

— Ha barátságára érdemesít, nem fogok bizal­

mával visszaélni, de mást ne kívánjon tőlem, mérnök úr. Ami illik önnek, azt tőlem illetlenség számba vennék, ami önnek szabad, azt, ha én tenném, ro ­ vásomra imák.

— De ha én kérem, ha felhatalmazom, akkor se ?

— Most még nem . . . Talán később .. . egyszer majd, ha . . .

— Ha? — sürgette Tibor.

Juditka lángvörös lett. Nem ezt, nem igy akarta mondani.

— Most úgy-e, nagy csacsiságot mondtam. Ki tudja, találkozunk-e még valaha s teljesíthetem-e egyáltalán kérését, amire különben mérnök úr sem

helyez nagy súlyt Nem tudtam, mit beszélek. Ez a csodás júliusi é j . . . De ideje visszamennünk a tár­

sasághoz, észrevennék távolmaradásunkat. Jöjjön, mérnök úr.

— Előlem menekül, fél tőlem, legfrissebb ba­

rátjától ?

Juditka mentegetőzött:

— Nincs okom félni, de be kell látnia, hogy az elnök úr fia és én, a kicsi alkalm azott...

— Most Juditka és Tibor beszélgetnek. Ven­

dégek vagyunk mindaketten. Az elnök úr fia és a kicsi alkalmazott csak hivatalos órák alatt kötelesek alkalmazkodni az előírt formaságokhoz. De ha ez az óhaja . . . Mielőtt azonban bemennénk, engedje még egyszer megköszönnöm. . . A versikét is Ju ­ ditka írta, úgy-e? Tehát nemcsak számológépnek elsőrendű, hanem költőnek is.

— Ugyan, ahoz a kurta versikéhez nem költé­

szet kellett, csak egy kicsi szív.

— Éppen ezt köszönöm, Juditka — szólt Tibor és megcsókolta a lány kezét.

Juditka bódultán sietett vissza a terembe, Tibor még kint maradt.

Mi volt e z . . . mi van velem ? — töprengett a fiatal Leroch. — Ki ez a lány és mi van benne, amit más nőben még sohasem láttam meg? Lehet-e valakibe néhány pillanat alatt halálosan beleszeretni ?

Schmidt igazgató jött érte.

— Úgye nem érzi jól magát közöttünk, kedves mérnök úr. Lármásak vagyunk, unalmasak vagyunk, nagyon falusias a vendéglátásunk.

— Téved, igazgató úr. Annyira kedves, kellemes a vendéglátásuk, hogy holnap reggel helyett csak holnapután utazom haza, ha egy két nappal meg nem toldom ittartózkodásomat még ezen felül is.

13

— Nem tréfál mérnök úr? Igazán örülök, ha így érez. Akkor holnap délután kirándulhatnánk Hosszúvölgybe is.

— Gyönyörű ez a csillagos éjszaka, igazgató úr. Ez feledtette el velem néhány pillanatra kedves vendéglátóimat, de igyekszem pótolni mulasztásomat.

A fehér asztal körül már emelkedett hangulatban ürítgették a poharakat.

Juditka anyjához húzódott. Az édes anya szíve csodálatos műszer, megérzi, ha gyermeke körül nincs minden rendben. Most is a Juditka leikébe szeretett volna látni, onnan olvasni ki azt, hogy féltett kincsé­

nek nincs semmi baja, csak fárasztja ez a szokatlan mulatozás. Nem tudja miért, de félti az elnök-fiútól.

Sohasem jó, ha előkelő úr szegény lányon felejti a szemét. A szegény lány lesz attól még szegényebb.

— Nos Juditkám, semmit sem mondasz anyu kádnak ?

— Nem mondhatok mást, édes, nagyon-nagyon boldog vagyok, — suttogta és titokban megcsókolta a kezét ott, ahol a Tibor ajka érte.

Schmidt igazgatóné éles szemét nem kerülte ki, hogy Kibédiné a leányával félrehúzódott. Hozzájuk ment és tréfás kedvességgel kérdezte Juditkától:

— Hogy a petrezselyem csomója, nénike ? Még ne küldözgessék az ágyvetőket, mi, háziak nem bont­

hatjuk meg a társaságot.

Juditka ismét a régi, előzékeny Juditka volt.

— Miben segíthetnék, drága néni? Felszolgál­

hatom a parfait?

— Azt mások is felszolgálják. Ülj vissza a helyedre és ne viselkedj úgy, mint aki megijed egy idegen fiatalembertől. Lennék csak tizennyolc éves. . . megmutatnám neked, hogyan kell kezelni ezeket a nagyságos úrfikat. Bolondítani őket, aztán szerencsés

útat kívánni nekik. . . Lennék csak tizennyolc éves.

Tibort ismét körül rajongták, pedig szívesebben elbeszélgetett volna Juditkával. Hallgatni hangjának halk csengését, megkérni, hogy beszéljen életéről, terveiről. Bizonyára megsejtette már Tibor érzelmeit, mert ha rávillant tekintete, Juditka mindig a szom­

szédjához, Szamosi mérnökhöz fordult, mintha máskor nem ler.ne elég ideje az öreg úrral szórakozni.

Búcsúzáskor még összemosolygott a szemük.

— Holnap, illetve ma délelőtt találkozhatnánk, Juditka ?

— Nem tudom, valószínűleg nem lesz időm, — szólt a lány elfogódva.

— Pedig sok mindenről szerelnék beszélgetni Juditkával. Hogy megy a sora, milyen az élete, vannak-e vágyai, tervei?

— Csak untatnám ezzel mérnök úr. Az én egy­

szerű, egyforma életemben nincsenek érdekességek.

Nekem nincsenek vágyaim, terveim. Élek és dolgozom magamért és édesanyámért.

— Eddig így volt. Ezután talán máskép lesz, Juditka. Hát csak álmodjon szépet s ne gondoljon rosszat legfrissebb jóbarátjáról. Viszontlátásra.

— Jóéjszakát mérnök ú r . . .

Kezük egymásban pihent néhány pillanatig, aztán ismét ott égett a Tibor csókja a leány kicsi, puha kezén.

Amint kiléptek Kibédiék a kaszinóból, Szamosi mérnök szegődött hozzájuk.

— Engedjék meg hölgyeim, hogy hazakisérjem.

Kibédiné enyhén szabadkozott, hogy ne fáradjon, kelten is hazatalálnak. Juditka körül most nem létezett se Szamosi mérnök, se Erdőipar, se girbe-görbe útak, amikre Szamosi mérnök zseblámpája világított.

Őt most más fények vonzották, a csillagok ragyo­

gását nézte s az erdő tündérmeséit hallgatta.

15

Szamosi mérnök hiábavaló kísérlettel sodorgatta a beszélgetés szakadozó fonalát. Hallgatagon mentek és amint hazaértek, sietve köszöntek el.

— Köszönjük szives fáradságát, mérnök úr. Jó- éjszakát . . .

— Mi van veled — faggatta Juditkát a z édes­

anyja ágyvetés közben. — Az Isten szerelméért csak nem habarodtál belé az elnök úr fiába ?

— Nem, nem édesanyám. Csak most ne kérdezzen.

Álmos vagyok, fáradt vagyok.

Juditka életében először nem mondott igazat.

Nem volt álmos, szemét se hunyta le, míg a hajnal rózsaszín fénykévéi be nem omlottak a kicsi ablakon.

Nyitott szemmel nézett a semmibe.

A csend muzsikált és mintha ebbői a muzsikából egyetlen férfinév csengését hallotta volna: Tibor, Tibor, Tibor. Mintha egy arc mosolyogna rá, a Tibor arca. Takarótlanul feküdt ágyán, mégis tűzben égett a teste . . . és az égen a csillagokból betűk formálódtak és ragyogott a sok fényes csillagbetű:

Tibor és Juditka jegyesek.

Azután táncolni kezdtek a csillagbetük és új szavakká sorakoztak:

Első szerelem ...

Aztán e z : Szeretlek. . .

Lám, nem volt igaza Dudek bácsinak. Történik itt is valami. És ha csak ezt a felejthetetlenül drága éjszakát tartogatta is számára a sors, akkor is örökké hálás lesz ennek a kicsi fatelepnek.

A csillagbetük tovább kavarogták az égen, addig, míg Juditka mosolyogva hunyta le szem ét. . . elaludt.. *

III.

Másnap sötét tekintetű, munkás ember ültjaz iroda előtti padkán. Néhány lépéssel odébb sovány, koravén asszony állingált. Látszott rajtuk, hogy együvé tartoznak, egymásnak valók és csak az ásó kapa választja el őket. De egymásra nem néznének most semmiért se. Pedig inkább szégyenkeznek, mint haragusznak.

A férfi röstelli, hogy az asszony kiteregette a panaszát az urak elé. Nem is akart eljönni az irodába, mert hát elég férfi ő ahoz, hogy a maga dolgát elintézze a ház körül De a parancs parancs és az igazgató úrral nem jó ujjat húzni, máról-holnapra kitennék a szűrét s akkor se lakás, se pénz, csak az ország útja.

— Hámos György — szólította az irodaszolga.

Olyan arccal lépte át a küszöböt, mintha azt kérdezné: nó, mit akarnak tőle, hiszen nem ölt meg, nem rabolt ki senkit. Azért föllélegzett egy kicsit.

Nem látta az igazgatót. Nincs itt, valószínűleg el sem jön.

— Jó napot, kisasszonyka — köszönt meg­

bátorodva. — Hivatni tetszett.

— Jöjjön közelebb Hámos, ott a szék, üljön le.

A férfi esetlen tempósan helyezkedett el a széken.

Juditka fáradtan ült Íróasztalánál. Tiborra gondolt, aki ma találkozni akar vele. De van-e értelme ennek a találkozásnak?

Ránézett az előtte ülő nagy darab emberre, aki­

nek a fejét kell megmosnia. Elmosolyodott magában, hogy is vállalkozott erre a szokatlan feladatra. Csak az adta vissza önuralmát, hogy szinte a munkások közt nőtt fel, szeretik és hallgatnak a szavára. Miért ne tenne jót velük?

2 17

— Hogymint vannak, Hámos György. Úgy hallom, nem a legdicséretesebben.

— Van baj elég, kisasszonyka.

— Kiváltkép ha mink is szaporítjuk, tetézzük.

Nézze Hámos György, az igazgató úr éppen magát szemelte ki az egyik munkáscsoport élére, maga pedig korcsmázik és veri az asszonyát.

— Nem olyan verés az, kisasszonyka, amit ki nem lehet bírni,

— Ez nem beszéd. A verés egyforma s még az állatot sem szabad kínozni, nemhogy embert szabadjon.

— Kézit csókolom, Juditka — lépett be Tibor az irodába. — Zavarom talán?

— Jó reggelt, mérnök úr. Minket csöppet sem zavar. Egy kis családi békétlenség szálait bogozzuk ki ezzel a jóemberrel. Ha nem únja, tessék helyet foglalni, azonnal elintézzük. Tehát úgy van az Hámos György, hogy az asszony is szívesebben viseli a gondját, végzi a házi teendőket, ha nem kékitik ki a hátát minden héten. Aztán miért verte el legutóbb is ? A munkás szemlesütve forgatta kezében a kala­

pot, törölte homlokáról a verítéket.

— Hát épen erőst nagyot nem vétett az asszony, de ha egy pohár italt megiszom, hetekig kárpál érette.

— Nem az egy pohár miatt kárpál, hanem azért, mert a poharak meg szoktak íiadzani és a heti kereset le szokott olvadni felére, harmadára. így aztán nincs miből eltartani a családot.

— El lehetne tartani, csak jönne már be a vörös divat. Akkor a szegény munkásnak is telne egy pár korty italra. — Ezeket a szavakat félig-meddig Tibor felé küldözgette Hámos György.

— Mondja csak Gyuri bátyám, mikor járt maga abban a paradicsomos országban ?

— Abiza van annak tizenhat esztendeje.

— Honnan tudja mégis, hogy abban az ország­

ban fenékig tejfel?

— Akadnak, akik elmondják, hire futamodik annak.

— S maga felül a híresztelésnek. Az igazság az, hogy kutyább sora van ott a munkásnak, mint itt a házőrző ebnek. Ennek legalább kijár az étel, de ott még penészes kenyér sincs elég. De ha nem igy állana is a dolog, maga itt él és az itteni tör­

vényeknek tartozik engedelmességgel. Magának a cég kenyeret ad, munkájáért megfizetik, ha megembereli magát, ismétlem, szó van arról, hogy csoportvezető lesz, de ígérje meg nekem, hogy nem veri az asz- szonyt és nem ábrándozik vörös divatról Megígéri ezt, Hámos György?

— Megígérhetem, kisasszonyka, csak az asszony se kárpáljon annyit.

— Ne adjon rá okot. Amiért maga viseli a kalapot, neki is jussa van a szóhoz. Most pedig küldje be a feleségét. Mig beszélek vele, addig üljön le kinnt a padra.

Hámos György megkönnyebbülten köszönt el.

Félhangos „jónapot' libbent el ajkáról Tibor felé is.

Az asszony már az ajtóban kezdte a pityergést.

— Ne sírjon Hámosné, inkább üljön le ide a székre.

— Jaj, drága kisasszonykám, nem lehet az én emberemmel kijönni.

— Dehogy is nem lehet. Nála hitványabb em­

bert is hord a föld a hátán. Ne haragudjék, hogy én, a fiatal lány, a maguk dolgába ártom magam, holott a gyermekük lehetnék. Higgye el, hogy velem jobban jönnek ki, mint az igazgató úrral. A férfi népet a sok kárpálás vadítja meg. Hunyojn szemet,

2^* 19

ha az ura néha egy pohár bort megiszik, még ha két pohár ital megy le a torkán, az se égszakadás, földindulás. Ne támadjon azon mód rá. Különösen a gyerekek előtt ne. Hogy tisztelje a gyerek az apját, ha az anyja örökké szapulja. A férfi mégis férfi, a maga kenyérkeresője s munkája után becsülést érdemel.

— De amikor olyan részeg, mint az állat.

— Leszokik róla, ha látja, hogy a felesége okos szóval kérleli, nem lakozik benne örökkétig. A férje javulást Ígért nekem, maga pedig legyen meg­

értőbb. Nemsokára több fizetést kap az ura, éljenek békességben egymással.

— Áldja meg a jó Isten kisasszonyka, — ör­

vendezett Hámosné felvidámodva.

— Most pedig hívja be az urát.

Hámosné fürgén pattant fel a székről:

— Gyuri te, hi a kisasszony! — szólt ki az urának.

— így ni. Fogjanak szépen kezet és békéljenek meg, ahogy jószándéku emberekhez illik.

— Ammá szent igaz — mondta a férfi — hogy vénségünkre megjöhetne az eszünk.

— Áldja meg a jó Isten, kisasszonyka. Köszö­

nöm szíves jóságát.

Hámosék megbékélten mentek el. Juditka Tiborra nézett. Kicsit szégyellte m agát Bizonyára kineveti.

— Remekül csinálta, Juditka. Örülök, hogy itt lehettem, s megláthattam emberszerető, jóságos szívét.

— Túloz, mérnök úr. Azt a nehány békítő szót bárki elmondhatta volna az én helyemben.

— Bárki, akinek olyan jó szíve, jó lelke van, mint Juditkának. Nem könnyű dolog megérteni egy­

szerű munkásembereket és megértetni velük, hogy nemcsak robot van, hanem életöröm is és a szor­

galmas, munkás élet ma is megtermi gyümölcsét.

Ilyen bizalmikat kellene a munkahelyekre beállítani, mint Juditka, akkor munkástömegek és munkaadók között elviselhetőbb helyzet alakulna ki.

— Nem vitatkozom, mérnök úr, köszönöm, hogy nem nevet ki, különben hogy aludt ?

— Sokáig ébren voltam és néztem a holdfényes éjszakát. Még ilyen ragyogóknak sohasem láttam a csillagokat. Talán azért ragyogtak úgy, hogy a Juditka álma még édesebb legyen.

— Bocsásson meg, mérnök úr, haza kell men­

nem. És ha nem találkoznánk, kérem ne gondoljon rám többé soha.

— Mivel bántottam meg, Juditka?

— Nem bántott mérnök ú r . . . csakhogy az elnök úr fia és é n . . . beláthatja, nem illünk össze.

Juditka benyitott az oldalszobába.

— Dénes, vigyázzon mindenre, elmegyek.

Az iroda előtt hatalmas virágágyakban szái- viák virítottak. Tibor és Juditka néhányszor körül­

sétálták a pompázó virágszigetet. A fiú lehangolt*

ságát a lány is észrevette.

— Látja, mérnök úr, ilyen az életünk, mint ez a poros út. Körülöleli ezt a zöld szigetet, azután ketté ágazik. Az egyik a nagy város felé, a másik kicsi házunk felé. Most még elnézegetjük ezeket a virágokat, egymásra mosolygunk, azután elválunk, talán örökre.

— Juditka, hallgasson meg. Mindössze tegnap este óta ismerjük egymást. Nagyon rövid idő ez ahoz, hogy meggyőzzem érzelmeim mélységéről. De elég ahoz, hogy megszeressem őszinte, becsületes szán­

dékkal. Félév múlva mérnök leszek. Apám kívánsá­

gára azután egy évet külföldön, valamelyik nagy faüzemnél kell eltöltenem. Másfél év múlva eljövök

21

ide s megkérem a kezét. Várni fog rám, Juditka?

— Igazán nem szép, hogy gúnyt űz velem.

— Nem hisz szavaim komolyságában?

— Nem tudom . . . nem szabad hinnem . . . mindez nem lehet valóság, csak folytatása csillag­

néző álomlátásomnak, a tegnapi gyönyörű éjszakának.

— Köszönöm, Judika, válaszában benne van a felelet is. Tehát Juditka sem aludt az éjszaka.

Álmodott valakiről, ki eljött m agáért. . . Schmidt igazgató toppant eléjük.

- Jó reggelt mérnök úr, jó reggelt kicsi Judit.

Félórája keresem, hogy elhívjam egy pohár sörre.

Ilyenkor pompásan izük a kesernyés, habos lé.

— Bocsásson meg, igazgató úr, anyámnak meg­

ígértem, h o g y . . .

— Szó sincs róla, Juditka. Már az egész tár­

saság együtt van nálam, csak mi hiányzunk. Nem ismerek magára. Egy-két pohár sör elől nem szo­

kott elszaladni.

— Csak ne tartson reggelig az egy-két pohár sör, igazgató ú r . . . Reggel vár rám a gatterkönyv, s abba nem nézhetek szédülő fejjel.

IV.

A kaszinói mulatság éjszakáján mindenekre lemosolygó, öreg hold Juditka és Tibor mellett Sza­

mosi Gézát, az Erdőipar öregedő mérnökét is ébren találta. Nem a bő étkezés, vagy a szokottnál több ital okozta álmatlanságát, hanem egy különös érzés, amit eddig is magában hordott, de nem tudta nevén nevezni. Az elnök-fiúnak kellett idejönnie, hogy meg­

bizonyosodjék arról, hogy szerelmes, szereti Juditkát.

Szereti. . . pedig most, amikor hazakisérte, egész úton egy szót sem szólt hozzá, még csak kedves mosolya sem volt számára. Persze, az elnök fi a. . . fiatal, elegáns, jó modorú s fényes karrier előtt áll.

Nem vak Juditka, hogy Tibor helyett őt válassza, az ő hatvan felé cammogó öregségét.

Igen, ezek a józan ész szavai és azé a halott asszonyé, akinek arcképe ott függ a falon, de a bolond, öreg szív így perlekedik: nem te vagy az első, nem is az utolsó, aki szürkülő fejjel fiatal lányt akarsz oltárhoz vezetni. És a bolond, öreg szív maka- csúl őrizte a késői szerelem édes titkát. Egyszer talán odaállhat Juditka elé, elmondhatja neki, hogyha megfelelőbb élettársat nem talál magának, Szamosi Gézáné akkor lehet, amikor akar.

Az elnök-fiu — látta jól — milyen örömmel forgolódott Juditka körül és Juditka iruló-piruló arca elárulta, hogy kétszer se kéretné magát. És Judit­

kának igaza van, megérdemli, hogy boldog legyen.

De mi lenne akkor, ha a mérnök úr csak kalandot keres, nem feleséget s ha elmegy innen, ennek a pár napnak emlékét úgy elfujja a szél, mint robogó vonatának szétomló füstjét.

Szegény Juditka.

Ezek a gondolatok kínozták s feje forró volt, mintha láz gyötörné. Fölkelt Kinyitotta az ablakot.

Könnyes szemével azt a kis házat kereste, ahol most Juditka bizonyára boldogan alszik. Szereti és életét adná, ha megmenthetné a keserű csalódástól. . . Szamosi Géza már a rosszabb eshetőséggel számolt, a nagy lélektragédiával, mely Juditkára vár.

Lassan virradt. Az erdő lombjai közé fény­

nyilakat szórt a kacagó hajnal. Felöltözött. Gyors­

fűzőn felforralta reggelijét. Kint a kertben terített és ott reggelizett meg egyedül, mint akinek nincs senkije

23

ezen a világon. Hiszen valójában nincs is, mert a fia megnősült, a leánya férjhez ment. Nincs panasza sem a menyére, sem a vejére, mégsem lakik náluk.

Nyugalmasabb ez a két szobácska, ahol senkinek sem alkalmatlan.

Reggeli után elkényelmesedett karosszékében.

Nem lenne jobb, okosabb, becsületesebb, csirájá­

ban elfojtani ezt a szerelmet, amit Juditka úgy sem viszonozhat. Az is lehet, hogy a Juditka eiőzékeny, finom kedvessége élesztgette szívének hamvadó pará- zsát. Dehát Juditka mindenkihez kedves, nem is tudna más lenni.

Karácsony este például fenyőágacskát díszített és küldött Géza bácsinak csupán azért, hogy az öreg úr szobájában karácsonyi hangulatot árasszon az ünnepi fácska. Vagy pedig amikor férjhezment lánya legutóbb itt járt, úgy összebarátkozott ötesztendős unokájával, hogy a kislány hetekig sirt Juditka után.

Juditka nem hibás, hogy Szamosi Géza ezeknek a figyelmességeknek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonított.

Megbecsülhetetlen bútor egy ilyen karosszék.

Csak hagyta, hogy az öreg tépelődjön, töprengjen.

Tudta, hogy a vége jó kis szunyókálás lesz. S ez a székenalvás néha jobban esik a legpuhább ágyban- fekvésnél. Kár, hogy a gyakornok fölzavarta.

— Pálinkás jó reggelt, Géza bátyám.

— Szervusz öcsém. Ilyen korán talpon, vagy még le se feküdtél?

— Biz én szabályszerűen lefeküdtem s még most is az igazak álmát aludnám, ha a direktori parancs ki nem ráncigái az ágyból. A direktori parancs pedig neked is eképen szól: Szívesen lát egy pohár sörre.

Nekem kell összeharangoznom az urakat. Persze az úrfi miatt. Már az idegeimre megy ez a tacskó.

Minden érette történik, minden körülötte forog, még a gondolatát is ellesik. Vinné már el innen az ördög.

— Szamár vagy öcsém. Az ünneplés minden elnökfiunak kijár. Ami pedig a sörözést illeti, szíve­

sebben itthon maradnék.

— Jaj, nem lehet, Géza bátyám ! A diri szigorú ukázt adott ki, hogy az urakat félholtan is magam­

mal cipeljem.

Az urak nem várták a cipelést, maguktól is mentek, hiszen sohasem lehet tudni, mire jó az ilyen felfelé barátkozás. Géza bácsi is kiborotválkozva, ünneplőbe öltözve lépett az igazgatói lakás veran­

dájára, ahol Dudek pénztáros már a harmadik ringlit emelte ki az olajos dobozból, Kaczkó erdész pedig égre-földre esküdözött, hogy a seritalnál nincs jobb orvosság a kaccenjammeres emberiség számára.

Megjöttek Juditkáék is. Veres gyakornok meg­

bökte Géza bácsi oldalát.

— Nézd azt a szemtelen tacskót, majd felfalja szemeivel Juditkát.

Az öreget fölösleges volt erre figyelmeztetni.

Látta ő jól.

— Szamár vagy, öcsém ! Mit ártod magad olyan dolgokba, amihez semmi közöd. Téged csak nem falhat fel szemeivel az elnökíiu.

— Falja a bihari meszet, hogy az ördögök seprűznék meg. Sokért nem adnám, ha amúgy igazán az arcába boxolhatnék.

— Nyughass, te csacsi.

Schmidt igazgatót széles jókedv öntötte e l Örült, hogy a fiatal Leroch nem gondol még az elutazásra s szemmel láthatóan kitűnően érzi magát.

Veres gyakornokot most már őnagyságáékhoz szalasztották el azzal az üzenettel, hogy a társaság

25

kirándul Hosszúvölgybe, szíveskedjenek tehát idejében elkészülni. Indulás ebédután.

Lajkó a teljesített megbízás után rákvörösen ült vissza helyére, s odasugta Géza bácsinak:

— Agyonverem ezt a tacskót. A mai fárad­

sággal futóbajnok lehettem volna.

— Az ünnepi abrakot nem adják ingyen, komám.

— No én itthagyom az egész diszistállót, ha mégegyszer elfuttatnak valahová.

— Ne búsulj, Lajkó, futsz te még ma eleget, csak bírják a lábaid.

Míg ebédhez terítettek, Tibor meglátta a zongorát és sajnálkozott, hogy nincs itt a hegedűje. Lehetne egy kis hangversenyt rögtönözni.

— Toncsi, kérlek, — szólt Kaczkó erdésznek az igazgató — lennél szíves elhozatni a hegedűt?

A gyakornok úr érte megy.

Lajkó csikorgatta a fogait, de engedelmeskedett.

Most még csak zongorista kellett. Az igazgatóné mentegetőzött, hogy még lánykorában sem volt első­

rangú játékos, amióta asszony, éppen kijött belőle.

— Szamosi úr, — ajánlotta a háziasszony — Szamosi mérnök úr inkább számit virtuóznak.

— Igen, igen, kedves kollégám — nyájaskodott Tibor — legyen szíves a zongorához ülni.

Szamosi Géza nagyot nyelt. Igaza van Lajkónak,

— gondolta. — Szemtelen tacskó ez, akárki is az apja. Hol van a diplomája, sok évtizedes szolgálata, ami a „kedves kollégázás“-ra feljogosítaná.

Szótlanul ült a zongorához. Összehangolták a hangszereket. Juditka észvesztő mosolyával meg­

simogatta Géza bácsit, talán csak azért, hogy szebben kisérje Tibort.

— Kezdhetjük mérnöK úr. — A mérnök szót kissé élesebben hangsúlyozta az öreg. — Mit játsszunk?

Tibor tudott olvasni az arcvonásokból, hama­

rosan észbekapott, hogy megbántotta az öreget.

— Mit szokott játszani, kedves bátyám, ha meg­

engedi, hogy így szólítsam, mert az imént elhibáztam a megszólítást. Megbocsát, úgy-e?

— Már el is felejtettem, kedves öcsém uram.

A nótára nézve pedig kérdezzük meg Juditkát.

— Ejnye, de figyelmetlen vagyok ma. Nos, Juditka, mi a nótája?

— Minden magyar nóta kedves nekem. De várjon csak. Ismeri a mérnök úr azt, hogy: Mért nem szabad szeresselek?

Géza bácsi leütött néhány billentyűt s Tibor vonója alatt megszólalt a húr. Szinte sírt a hegedű, a zongora pedig halk búgással ölelte körül a szívhez szóló dallamot.

Ilyen szépen Géza bácsi még sohasem játszott.

Tibort is annyira lenyűgözte a pompás kiséret, hogy megölelte az öreget. Azután más nóták jöttek, vidá­

mak is s Juditka szomjasan itta a művészi hangokat.

Szeme úgy csillogott, hogy Tibor egyebet se látott, csak ezt az édes, biztató csillogást. Valósággal el kellett cibálni őket a zongorától, hogy ebédhez üljenek.

Géza bácsit most már Tibor mellé ültette a háziasszony.

Lajkó nem bökhetett senkit oldalba, csak magá­

nak dünnyögte:

— Géza bácsi is megalapozta a jövőjét. Keserű­

ségében szétmarcangolt egy kacsacombot

V.

Ebéd után az iparvasút kis mozdonya vígan pöfékelt Hosszúvölgy felé. Hosszúvölgy volt az Erdő­

ipar legnagyobb vágásterülete. Itt termelték ki az 27

árúkészlet hatvan-hetven százalékát. A hiányzó százalékot Szokodol, Görcs és Feketevölgy adták össze.

Az iparvasút mentén hatalmas rönkrakások, év­

százados fák várták, hogy a gépfűrészek szalagjai hosszú, széles deszkákká aprózzák őket. Az erdő fái búcsúzva lengették lombjaikat távozó társaik felé.

Fák sorsa ez.

Csemetékből megsudároznak, évről-évre vasta­

gabb lesz a törzsük. Hatalmas lombkoronájuk között madárgenerációk nőnek fel és pusztulnak el. Azután őket is kimustrálják, tűzifa, épületfa, butorfa lesz belőlük, hogy élettelenül is betöltsék örök rendel­

tetésüket: az emberek szolgálatát.

Fák sorsa — emberek sorsa is. Élőn és holtan is betölteni az örök rendelést: Isten és embertest­

vérek szolgálatát. A fák nem lázadoznak, az emberek annál inkább. Törpe bokrok akarnak lenni, holott büszke tölgynek teremtette őket Isten.

A kicsi mozdony nagyot zökkenve állt meg.

A munkafelügyelő ünneplőbe öltözött munkások élén várta az úri vendégeket. Lajkónak ugyanis tele­

fonálnia kellett, hogy vacsorára berbécstokányt készít­

senek puliszkával. Az egyszerű népek járatlanok a rangok és címek labirinthusában, de hamarosan egy - más értésére adták, hogy azt a fiatal úrtit kell meg­

bámulni, megtisztelni, mert az apja parancsol Schmidt igazgató urnák is. Pedig az igazgatónál nagyobb úr nincs a környéken. Ha meghal az öreg úr, ez az úrfi veszi át a parancsolást.

Meg kell adni, kezdi érteni a módját. Az igaz­

gató úr el akarta zavarni a munkásokat, hogy ne bámészkodjanak, de az úrfi nem engedte. Juditka kisasszonnyal közéjük elegyedett, beszélgetett velük.

Juditka egymásután mutatta be nekik az öregebb

munkáscsaládokat. Barátságosan rázogatta Hámos György kezét.

— Mi már ismerjük egymást. Nó, hogy ízlik a békesség, Gyuri barátom? Tegyen róla, hogy tartós legyen.

Most béna embert mutat be Juditka.

— Sós ^Márton. Karját letépte a gépszíj. ö t­

gyermekes. Őrszolgálatot teljesít.

— Mióta van alkalmazásban ? — kérdezi Tibor.

— Húsz éve.

Nehány meleg, szíves szót kap Sós Márton is.

Vak leányka következik.

— Nó, kis barátnőm, mondd el szépen a mér­

nök úrnak, hogy mi is történt azzal a gránáttal?

A vak leányka megsímogatta Juditka karját, hozzábújt.

— Kis Lacival játszottunk itt az erdőszélen.

Sörösüveg formát találtunk, de vasból Rozsdás is volt egy kicsit. Mondtam Lacinak, hogy dobja el, de ő piszkálni kezdte, ütögette. Egyszercsak nagyot durrant s azután nem tudom, mi történt. Sokáig nem tudtam magamról és mindig sötét volt körülöttem.

Ha ébren voltam, akkor se láttam mást, csak sötétet.

Aztán azt mondták, hogy Laci meghalt, eltemették.

Sokat sirtam, mikor az egyik gyermektől megtud­

tam, hogy vak leszek, sohasem fogom látni édes­

anyámat, sem a virágokat, sem a kék eget. És akkor eljött Juditka kisasszony és csudaszép meséket mon­

dott nekem, cukrot is kaptam tőle mindig. Úgy sze­

retem, olyan jó hozzám Juditka kisasszony.

Juditka magához ölelte.

— Te vagy az én kicsi barátnőm, Piriké.

A vak leány anyja elkapta a Juditka kezét s hálálkodva csókolta meg.

A társaság ezalatt már jó előre haladt. Schmidt 29

igazgató hiába hahózott és integetett az égre, hogy az imént még habcsóknyi felhő kezd szétterülni, hogy nyári záporral ijessze meg a kirándulókat, Tibor nem tudott megválni a munkáscsoporttól. Még soha­

sem volt ilyen közel egyszerű munkásemberekhez, kiknek ajkát-szivét megnyitogatta Juditka. Szerették ezt a csupaszív lányt és Tibor előtt is feloldódtak.

Nem a hatalmas úr íiát látták benne, az előkelő idegent, hanem a barátot, a melegérzésű embert.

Szamosi Géza lépett most hozzájuk.

— Nagyon kéri az igazgató úr kedves öcsém- uramat, szíveskedne befejezni néprajzi tanulmányait, mert mielőtt eláznánk, fedél alá kell jutnunk. Egy- egy kövér csepp már jelzi az eső megérkezését.

Tibor nem ijedt meg ugyan az esőtől, de fél­

tette a Juditka nyári ruháját.

— Nincs kedve, Juditka, versenyt szaladni velem ?

Géza bácsi valamikor sokat sportolt s most ágas­

kodni kezdett benne az önérzet. Hátha megmutatná az öcskösnek, hogy még az ő lábai sem mondták

fel a szolgálatot.

— Próbáljuk meg öcsém uram, ki íut be elsőnek ? A gyepes tisztáson elindult a verseny. Lámcsak, az öreg jár az élen, Tibor utána nyargal. Juditka bizony lemaradt. Géza bácsi minden erejét megfe­

szítette. öreg szíve nagyot dobbant. Ha elsőnek érne be, ez a tacskó is belátná, hogy az öregeket nem lehet egyszerűen és kíméletlenül félretolni az útból.

Talán megsúghatná Juditkának is, hogy így szaladna érte a világ végére is.

Az igazgatóék is érdeklődve nézték a versenyt.

— Ne hagyd magad, Géza bátyám — biztatta az öreget Lajkó.

Géza bácsi és Tibor között egyre fogyott a

távolság. A nézők látták már, hogy Tibor nemsokára utoléri s valószínűleg el is hagyja az öreget. Ebben a pillanatban Géza bácsi elszédült és elvágódott a gyepen. Szájszélén egy csöpp vér buggyant ki. Arca piros, majd szederjes lett. Tibor nehány ugrással mellette termett, kigombolta mellényét, ingét szét­

nyitotta.

— Vizet, emberek — kiáltotta a közeledő mun­

kások felé.

Juditka is odaért.

— Drága Géza bácsi, mi baja van, mi történt ?

— Semmi, Juditka, csak egy kicsit rosszul lettem.

Vizet hoztak, Juditka borogatást tett a fejére.

Milyen jó így — gondolta Géza bácsi. Mellette van az, akit mindenkinél jobban szeret. Érzi kezé­

nek bársonyos simogatását. Csak a szíve fáj. Szemei előtt vörös karikák kergetőznek. így, itt kellene meg­

halnia ezen a szép erdei tisztáson, ebben a kedves környezetben, most, amikor mind körülötte vannak, akikkel együtt él.

Az igazgató is részvéttel érdeklődött.

— Nos, komám, legénykedtünk, úgye. Ne búsulj, kikurál Juditka. Ért ő mindenhez, még az ördög­

űzéshez is.

— Csak a tacskónyivasztáshoz nem — mor­

mogta magában Lajkó. — Mert ha értene, elker­

getné maga mellől ezt a szögletes figurát.

De a habcsókból felfuvalkodott felhő is meg­

bánta, hogy ráijesztett a társaságra s szégyenkezve vonult el. Ismét kisütött a nap. Két karóból, pokróc­

ból hordágyat rögtönöztek. Juditka rendelkezett.

— Vigyük az árnyékba, ott hamarább jobban lesz. Hogy érzi magát Géza bácsi ?

— Köszönöm, Juditka.

— Ne küldjék orvosért?

31

— Dehogy! Már jobban érzem magam, csak pihenni szeretnék.

Juditka mindenkit elküldött Géza bácsi közelé­

ből, még Tibort is.

— Várják az urak mérnök urat.

— Megyek, Juditka, pedig minden percet magá­

val szeretnék tölteni.

— Ezt a pár pillanatot át kell engednie Géza bácsinak. Szüksége van rám.

Ketten maradtak. A távolból feléjük áradt a berbécstokány szaga. Dudek bácsi személyes felügye­

lete alatt készült s a pénztáros nem hiába volt élel­

mező tiszt a világháborúban. Kaczkó erdész azon bosszankodott, hogy ép most kezdett megjönni a hangulat. Miért virtuskodik az öreg. Hja, már nem vagyunk íiatalok. Ezt nem lehet letagadni. Ami nem megy, az nem megy még Szamosi Gézának sem.

— Megesik ez fiatallal is — csendesítette Kackót Sípos főgépész. — Huszonöt éves koromban egyszer én is elvágódtam . . .

— Az más volt — csipkedett vissza Kackó — sok volt benned a benzin.

Juditka friss borogatást tett a Géza bácsi fejére.

— Most mondja meg szépen, miért kellett így kifárasztania magát? Kellett ez Géza bácsinak?

— Nem kellett Juditka. Nekem már semmi sem kell, az élet se.

— Miért beszél igy Géza bácsi ? Mi bántja ? Szívesen meghallgatom, ha elmondja nekem.

— Ne kérdezze Juditka, nem mondhatom el.

Senki sem tud róla. Legyen az én titkom. Egyszer, talán Juditka is megtudja, hogy ma miért versenyez­

tem kettőjükkel. Most menjen szépen a társasághoz, küldje ide Lajkót. De várjon csak, Juditka. Előbb adja ide a kezét.

Nehány percig kezében tartotta a puha, bárso­

nyos kezet, azután megcsókolta és a szemében meg­

csillant egy ragyogó, fényes könnycsepp.

Juditka egészen megzavarodva állt előtte. Milyen különös ma az öreg. Ilyennek még sohasem látta.

— Géza bácsi, engedje, hogy orvost hívassunk,

— Ugyan, miért? Az én betegségemre nincs orvosság. Köszönöm jóságát Juditka. Menjen . . . Tibor várja már . . . jó m ulatást. . .

Megsejtett-e valamit Juditka abból, amit az öreg mondott? Csak ő tudja. Föléje hajolt és suttogva m ondta:

— Visszajövök, Géza bácsi, addig is ideküldöm Lajkót.

Mikor elment, Juditka mélyen felsóhajtott:

— Szegény Géza bácsi . . .

És Szamosi sápadt arca úgy mosolygott, mint mikor a gyermek meglátja az első csillogó kará-

•sonyfát

VI.

Schmidt igazgató asztalán felbontatlanul hevert a napi posta. Levelek, újságok és egy ajánlott levél a központból.

Dudek bácsi égett a kíváncsiságtól. Mi lehet benne ? Jó-e, rossz-e? A központi igazgatás ritkán küld ajánlott levelet. Ilyenkor mindig személyi ügyekről van szó.

— No kicsi Judit, megjósolhatná, hogy fizetés- emelést kapunk, vagy leépítést?

Juditka nem érzett hajlandóságot a jövendő­

mondásra. Ő is kapott egy kicsi csomagot, amit nem

3 33

mert felbontani. Szinte félt tőle, hiszen ebben a dobozban egyformán lehet boldog öröm vagy keserű csalódás. Tibor küldte, az bizonyos, de vájjon nem fog-e valamikor kiábrándultán, csalódottan, gyűlölettel gondolni rá és erre a kis dobozra nézhet-e jó szem­

mel akkor?

Nem, nem, gyűlölni nem fogja soha. Ezért a három felejthetetlen napért örökké hálás lesz, bármi történjen. A dobozt nem bontotta fel. Majd otthon.

A fiókjába csukta s nem szólt róla senkinek.

Lajkó is megszelídült, buzgón csomagolta az aprópénzt, sőt előzékenyen szedte ki a munkát Dudek bácsi kezéből.

— Elvégzem én Dudek bátyám. Legalább ha kiröpítenek az Erdőipartól, nem fogod utánam kiabálni, hogy munkakerülő, dologtalan fráter voltam.

— Előre nem Ígérek semmit, de annak örülnék, ha megjönne az eszed.

— Ki mondta, hogy elment? Rongyos gyakor­

noki fizetésért éppen eleget strapálom magam. Nem igaz, Juditka?

— No nem kap tüdőgyulladást. De mondja csak Lajkó, hazajött Géza bácsi?

— Igen.

— És mit állapított meg az orvos?

— Azt, hogy makkegészséges. Résztvehet akár a tokiói olimpiászon is.

— Kár, hogy a hülyeségnek nincs olimpiai bajnoksága, azon maga is nagy eséllyel indulhatna.

— Hiába sérteget, Juditka, nem leszek gyakor­

nok ítéletnapig s akkor máskép is fog beszélni velem.

A komollyá váló évődésnek Schmidt igazgató belépése vetett véget.

— Jó reggelt! Ennyi posta?

Elsőnek a központ levelét bontotta fel. Dudek

bácsi lélekzetfojtva figyelte az igazgató arcát, mely egyre derültebb, mosolygósabb lett.

— Általános fizetésemelés! — kiáltotta jókedvűen.

— Álmodta ezt Dudek bácsi ?

— Fizetésemelés? ó hálásan köszönöm, igaz­

gató úr.

— Ne nekem, az elnök úr fiának köszönje meg.

Ezenfelül Juditka és Veres gyakornok úr kinevezést is kaptak. Juditkát könyvelővé léptették elő, Veres urat pedig segédkönyvelővé.

— Én, én segédkönyvelő? Visszavonom az összes tacskókat.

— Miféle tacskókról beszél?

— Bocsánat igazgató úr. A váratlan öröm kissé elvette az eszemet.

De előléptetést és fizetésemelést kapott a fűrész­

telep valamennyi tisztviselője, Szamosi Géza főmérnök, Laczkó Antal főerdész lelt. Csak Darvasról feled­

keztek meg, aki ugyancsak várta az aligazgatói címet.

Az igazgató részleteket olvasott fel a központ leveléből:

„Az üzem kiváló teljesítményét méltányolva és további eredményes működésre buzdításul. . „leg­

teljesebb elismeréssel emeljük ki Schmidt igazgató úr érdemeit, akinek nagyszerű irányítása, vezetése és fáradságot nem ismerő munkája tette lehetővé, hogy legnagyobb üzletkötéseinket zavartalanul bonyo­

líthattuk l e . . . “ „ . . . Nem mulaszthatjuk köszönetünket kifejezni Kibédi Juditka könyvelőnek, ki a munkásság szociális gondozásával megbízás nélkül is eléggé nem méltányolható munkát végzett. Erre a szociális tevé­

kenységre midőn hivatalosan is megbízást adunk, óhajtanok, hogy a telepen több betegszoba, napközi gyermekotthon és egy kápolna létesüljön, hogy a munkásságnak nemcsak testi, hanem lelki szükség-

3* 35

létéi is kielégítést nyerjenek. E célból megíelelő anyagi támogatást biztosítunk. . . "

Nem a fizetésemelés váltott ki igazi örömet, hanem az elismerés. Igazgatótól lefelé az utolsó munkásig, mindenki érezte, hogy munkáját értékelik, megbecsülik. De valamennyien Tibornak tulajdoní­

tották a humánus rendelkezéseket. Ő tájékoztatta édesapján keresztül a központot és győzte meg az elnökséget, hogy az erdőkitermelés csak fokozódni fog, ha az alkalmazottak a cégben nemcsak haszon­

leső munkaadót látnak, hanem olyan melegszívű gazdát is, aki gondjaik-bajaik iránt megértést mutat.

Juditkát is megörvendeztette az előléptetés. Már repülni szeretett volna, hogy édesanyjának meg­

vigye az örömhírt, de az óramutatók, mintha bosszan­

tani akarnák, megszokott egykedvűen cammogtak, talán még csigalassúbban, mint máskor.

Többször meg kellett állnia az összegezésben, mert sehogy sem jutott eszébe, hogy mennyi is nyolcvankilenc és nyolc. Eddigi kétezer lei fizetését háromezerre emelték, azonkívül a gyermekotthon vezetéséért még havi ötszáz leit folyósítottak. Ezt a többletet minden hónapban megspórolhatja. De még­

sem. Meg kellene tanulnia zongorázni. Régi, elérhe­

tetlen vágya volt ez, miről eddigi körülményei miatt le kellett mondania.

Milyen szép lenne, ha zongorázhatna, nemcsak a maga szórakoztatására, hanem ha egyszer Tibor mégis eljönne érte, ne kelljen zongoristáról gondoskodni.

Igen, kell vennie egy olcsóbb zongorát. Az úgy is hasznos pénzbefektetés, hiszen bármikor értékesíthető.

Még csak féltizenkettő.

Harminc hosszú percig kell várnia még. Sej­

telme sincs, hogy mi lehet a dobozban.

Más lány Juditka helyében nem csinált volna titkot abból, hogy az elnök úr fia belehabarodott, sőt félig-meddig a kezét is megkérte. Magában hordozta édes titkát, ne tudjon róla senki. A csomagról sem szól senkinek. Tibor se venné jó néven. Azt látták, hogy az elnökfiú sokat forgolódott körülötte, dehát ő volt az egyetlen lány, nem volt kiben válogatnia s nem minden fiatal ember kapható arra, hogy férjes nők körül legyeskedjen.

Juditkának csapta a szelet és ha csapta, jól tette.

Fiatal ember még, most az ideje. Senki sem gondolt arra, hogy a nehány napos találkozás szerelemre lobbantsa a két fiatal szivet.

Ez senkinek sem jutott eszébe s Juditka hall­

gatott.

Ejnye, mennyi is az a nyolcvankilenc meg nyolc.

Háromnegyedtizenkettő. Az igazgatóval egeret lehet fogatni, csak Darvas úr kifejezéstelen arcán borong alig észrevehető árnyék. A mellőzés iránt elkeseredés árnya.

Juditka nem várta meg, hogy a falióra bevé­

gezze az ütéseket. Vitte a kinevezést és a dobozt úgy, hogy alig érték lábai a földet.

— Még nincs készen az ebéd — mentegetőzött Kibédiné. — Máskor nem szoktál ilyen hamar haza­

jönni.

— Nem baj, anyukám. Ma nem fontos az ebéd.

Nézd csak könyvelői kinevezésemet. Elsejétől ezer­

ötszáz leivel kapok többet.

Összeölelkezve sírtak örömükben.

Örömkönny. Van-e nálad csillogóbb gyémánt?

Van-e nálad értékesebb gyöngyszeme Isten szép vilá­

gának? Miért van az mégis, hogy akiknek módjuk­

ban áll ilyen gyémántokat csillogtatni szenvedők, nincstelenek, kegyetlensorsuak szemébe, azok meg­

37

kötik a kezüket, megkeményitik a szivüket; hogy ne csillogjanak ezek a legdrágább gyémántok. Miért van az, hogy az emberek szívesebben okoznak bánatot, mint örömet embertársaiknak?

Juditka lassan lefejtette magáról az ölelő karokat.

— Nem mondtam még mindent el, édes anyám.

Ezt a kis dobozt is ma kaptam.

— S még ki sem csomagoltad ?

— Nem. Nem akarom, hogy a kollégák tudja­

nak róla. Téged is kérlek, édes, ne szólj erről senkinek.

— Nem értem, miért titkolózol annyira, h iszen .. .

— Kell ez a titkolózás, édesanyám. Hidd el, jobb így. De most már magam is kiváncsi vagyok.

Óvatosan bontotta fel a csomagot. Ékszerdoboz és egy kis levél. A dobozban arany karkötő óra.

— Istenem, milyen szép — csillant meg a Juditka szeme. — No lássuk a levelet is.

„Juditka drága! Állom Ígéretemet. Másfél év múlva eljövök Magáért. Bízom Juditkában, hogy

megvár. Kezeit csókolja: Tibor.*

Kibédiné szelíden zsörtölődött:

— És te erről semmit sem szóltál nekem. Hiszen ez nem elhallgatni való csip-csup ügy. Ezt meg kel­

lett volna mondanod édesanyádnak.

— Ne haragudj, drága — békítgette Juditka. — Másfél év beláthatatlan hosszú idő. És ez a másfél év lesz a Tibor érzelmeinek tűzpróbája. Ha igazán szeret, eljön értem. Én várok rá. Várom első sze­

relmem rajongásával, de felkészülök a csalódásra is.

Ezért kérlek, édes, ne is beszéljünk róla. Ne tervez­

gessünk, ne építsük az álmok kristály palotáját, hátha az magától összeomlik egyszer . . .

— És ha a karkötő órát meglátják, ha kérde­

zősködnek ?

— Nem hordom. Maradjon csak a dobozban.

Ha elhozza a jegygyűrűt, akkor nyugodtan visel-*

hetem ezt is.

Kibédiné elégedett mosollyal nézte a leányát.

Ezt az okos teremtést nem kell féltenie, hanem az ebédet már nézhetik mind a ketten. De az odaégett rántást egyikük sem sajnálta.

VII.

Szamosi Gézát az orvos teljesen megnyugtatta.

Nincs komoly baja, csak vigyáznia kell magára.

Egészséges, de az idők folyamán elkopott szerve­

zetét nem szabad megoldhatatlan feladatok elé állí­

tania. Nem szabad virtuskodni. Kevés alkohol, semmi izgatószer, se kávé, se tea, se cigaretta. Korai lefekvés, sok nyugalom. így elélhet még húsz évet is.

Amit leginkább kellett volna ajánlani Géza bácsi­

nak, azt nem ajánlotta az orvos: legfőképpen semmi szerelem.

De hát az orvos hallgatócsövén csak a szív rendes vagy rendellenes működése figyelhető meg, szerelmi bánattól származó szívgyöngeség megálla­

pítására az orvostudománynak még nincsenek meg­

felelő műszerei.

Géza bácsit azonban hiába tiltanák el, gyerekes makacssággal ragaszkodik érzelmeihez. Egy idő óta úgy érzi, hogy már az is boldoggá tenné, ha Juditkát valamivel megajándékozná. Máskor meg szeretne mindig a közelében lenni és nézni szótlanul sokáig, mindig, mint egy csodaszép festményt, vagy szobrot.

Vannak jósággal csordultig telt percei, mikor szeretné Juditkát kiragadni szegényes, függő helyzetéből s más irányt adni életének. Szeretné, ha az Úristen

39