A í s v v y
TITAN
DRÁMA HÁROM FELVONÁSBAN.
r
M/l»
fcntUfafat /O
/ (117). ^ f ^ o l h K
PETŐFI SÁNDOR „AZ APOSTOL"
C Z I M Ü K Ö L T E M É N Y E UTÁN
IRTA SZALAY JÁNO
6 3 i » U
S Z E M É L Y E K :
Az Apostol, 36 éves.
A felesége, 23 éves.
Boriska, 11 éves.
Szilveszter, 9 éves.
Kicsi gyermek, néhány hetes.
Az Apostol barátai, hivei.
Gyermekek. Koldus. Koldusnő. Kiadók. Józsi, festő, az Apostol lejfjobb barátja Egy öreg férfi.
Két elegáns asszony. A „ Medve". A szociál- demokrata-párt elnöke. Hajadon leány. A ré- szeges. Rendőrtiszt, rendörök. Börtönigazgató, tiszt és örök Rabok és más, névtelen emberek.
ELSŐ FELVONÁS.
(Az Apostol lakása, Budán. Öreg bérház első emeleti szobája, óriási két ablakkal.
Azokon át látszik a szűk utca túlsó olda- lán levő, három emeletes palota oldala.
A szoba szegényesen bútorozott, atelier- szerü. És akkora benne a nyomor, hogy alig fér el, hogy valósággal nyomja, húzza lefelé az embereket és érezni lehet, hogy ez a nyomor átér a világon, igen, a nagy
világon ér át.)
Első jelenet.
Az Apostol, a felesége, gyermekeik.
(Amikor a függöny felgördült, épen esteledett.
Látszik, mint gyuladnak ki a szemközt lévő palota ablakai. Nagy a csönd.)
Az APOSTOL (az asztalnál ül, előtte ivások és könyvek.)
A F E L E S É G E (az ágy fejénél ül, ládán. Ölében a csecsemője. Előtte két nagyobb gyermeke. Mind- nyájan nézik az Apostolt.)
Az APOSTOL (föláll az asztal mellől, az ablak- hoz sétál és kinéz azon).
S Z I L V E S Z T E R (szintén fölkel, az apja mellé oson; kitekint, majd újra, erősen az atyjára).
Az APOSTOL (a fiára néz, megdöbben. A szo- bában levők arcát kutatja. Újra leül, kezeibe temeti az arcát.)
— 38 - 3
Az A S S Z O N Y : Kedves . . . uram !
Az APOSTOL: Igen — ilyen szomorú még soha nem voltam.
Az A S S Z O N Y : Valami ez a sötétség . . . ne gyújtsam meg a l á m p á t ?
(Csöncl.)
S Z I L V E S Z T E R : Én mondanék valamit, de félek, hogy —
B O R I S K A (mikor látja, hogy senki se felel):
Aztán m i t ő l ?
S Z I L V E S Z T E R : Semmitől. Anyám, kimehetek az utcára?
Az A N Y A : Nem.
S Z I L V E S Z T E R : Mert már este van ? Az A N Y A : Igen.
S Z I L V E S Z T E R : Pedig délután azt mondtad, kimehetek játszani.
Az A N Y A : Mindegy, most már nem mehetsz.
B O R I S K A : Maradj idebent.
S Z I L V E S Z T E R : Akkor miért mondtad, hogy kimehetek? — anyukám.
Az APA: H á t játszani akarsz?
S Z I L V E S Z T E R : Már azt se szabad?
Az APA: Gyere no: játszunk.
S Z I L V E S Z T E R : Te is akarsz játszani ? — apám.
Aztán most is volna kedved játszani ? (Szünet.)
B O R I S K A : Anyuskám — mi lesz? Mért vagy te is olyan szomorú? — mondd csak.
S Z I L V E S Z T E R (félig sirva): Ne beszélj annyit 1 Az A N Y A : Szilveszter!
S Z I L V E S Z T E R : Éhes vagyok 1 — nahát.
B O R I S K A : Hallgass 1 Azt hiszed, én nem bír- nék kiabálni?
«
S Z I L V E S Z T E R (súgva): Megállj: meghúzom a hajad.
B O R I S K A : Azt hiszed: lélek . . . S Z I L V E S Z T F R : Micsoda?
B O R I S K A : Nézd, én nem akarok veled össze- veszni . . . pedig én — én is éhes vagyok . . . mégis várok, te utálatos.
S Z I L V E S Z T E R : Hencegni azt tud a kisasszony.
Hallod, anyukám, nagyon éhes vagyok — Az A N Y A : De Szilveszter . . . A FIU: Mondd, kis anyám —
Az A N Y A : Mit (ísináljak? (Ránéz az urára, az vissza.) Hadd apádat dolgozni.
S Z I L V E S Z T E R : Nem is dolgozik — B O R I S K A : Mikor gondolkozik . . . ?
S Z I L V E S Z T E R : H á t még az is dolog? Mit ér az?
B O R I S K A : Olyan buta vagy, hogy az csuda.
(Szünet.)
Az APOSTOL: (föláll.) Gyertek ide gyerekeim...
Boriska! Szilveszter! (Simogatja őket.) Ne féljetek hát. Amig csak engem láttok. Lesz kenyér, hus . . . minden. Mindenünk lesz ! Igen, az nem lehet, hogy mink . . . akárhogy ! Csak bízzatok — tik is, édes gyerekeim.
B O R I S K A (tapsol): Jaj, de örülök.
Az APOSTOL (a feleségéhez): Fiacskám, gyújtsd meg a világot. Had lássalak benneteket.
(Az asszony lámpát gyújt. A kis család kutatva, némán és csöndes megdöbbenéssel nézi egymást.)
A FIU: Tudod, édes apám, én jó volnék, ne haragudj, de éhes vagyok — nagyon fáj. Ugy zúg a fejem. Tudjátok, mi ez ?
Az APOSTOL: Igen.
S Z I L V E S Z T E R : Pedig ugy szeretnék nevetni, kiabálni, hogy: — Ejha 1 Ejha !
— 38 - 3
A L E Á N Y : Milyen bolondos vagy !
A FIU: De nem tudok. Halljátok: Meddig fo- gunk mink éhezni? — Meddig fogunk mink sírni?
Az A N Y A (ú j r a mellén a csecsemő, most fel- zokog.)
A L E Á N Y : Miért rosszalkodsz mindig, Szil- veszter^
S Z I L V E S Z T E R : A n y á m ! — csak te ne sírj.
Mit sírsz? ! — Meddig fogunk mink sírni? Ni, milyen szomorú az a kedves arcod, kis anyám. Mond csak:
meddig leszünk még szomorúak?
Az APOSTOL: De fiam, ha te, ha — igen, az isten . . .
A FIU: Az isten?
Az APOSTOL (a fejével int.)
A FIU: Az isten mért nem ád k e n y e r e t ? ! A L E Á N Y : Verd meg a Szilvesztert, apám.
S Z I L V E S Z T E R : Csak te ne beszélj!
B O R I S K A : Verd m e g !
A F I U (a kezével legyint felé.) Ugye, aztán . . . az isten csak nekünk nem á d ?
A L E Á N Y : Ó ! Mit beszélsz már. Másnak se ád.
A A gények.
A
FIU: Másnak se?
L E Á N Y : Másnak se. Sokan vannak a sze- FIU (meggyőződéssel): Nem értesz hozzá.
B O R I S K A : De i g e n ! (Bánatosan néz, majd hirtelen fölélénkül): Az isten tudja, mit csinál, — ugyi anyám.
Az A N Y A : Ugy.
A FIU: Ezt más is mondta . . . de nem aka- rom elhinni. (Gondolkozik.) Hogyhát sokan . . . éhez- nek. H á t aztán hogy lehet a z ? Ugy lehet, hogy az isten nem lát —
A L E Á N Y : Hogyhogy: nem l á t ?
A FIU: — az isten nem lát meg minden embert.
Az A N Y A : Nem szabad igy beszélni, gyerek.
B O R I S K A : Mondtam ugye, hogy a jó isten . . . megver.
S Z I L V E S Z T E R (kitör): Az isten nem sajnál minket !
Az APOSTOL (f ö l u g r i k , magasra emeli a kar- jait): Nem birom tovább ! !
Az A N Y A (szintén föláll.): De Szilveszter 1 Az APOSTOL: Nem, birom ! Ez iszonyú. így tovább . . . nem mehet. (Átöleli, szorongatja a rettegd Szilvesztert és Boriskát.)Én sziveim, szép gyerekeim — Az A N Y A (odamegy, elveszi a kezeiből a két, féld gyermeket): Na ne okoskodj. Mi lelt?
Az APOSTOL: Mit bántasz te is? Igen, min- dig ugy nézel. Tudom minden gondolatod . . . ne nézz rám ugy ! Nézd csak : a szivemet fogom ! Hogy ilyen szerencsétlen vagyok !
Az A S S Z O N Y : Nem ismerek rád ! Hát te be- szélsz igy ? !
B O R I S K A (félve): Anyám !
Az A S S Z O N Y : Már te se bizol m a g a d b a n ? ! Az APOSTOL: Nem tudom —
Az A S S Z O N Y : Akkor hogy bizzak én !
Az APOSTOL (rövid szünet után): J a ] ! — én összetörtem. Nincs senki, aki igazán fölemeljen.
Nincs semmi, ami legalább . . . még jobban — össze- törne. Igazán: a Jézus kínszenvedéseire — most kér- dem, kétezer év után: — Miért született meg a Krisztus? És miért halt meg? Mikor az emberek még ma se szeretik egymást. Mikor ma még mindig a szenvedés váltja meg a világot . . . sokszor még az se — de nem a szeretet! Gyertek már ide : gyere- keim. Ugye sokat szenvedtek?
Az A N Y A : Ne bántsd őket. (Szilveszterhez és Boriskához): Feküdjetek - ¿ ^ ^ L o A - némán, tágra-
|
nyitott, figyelő szemekkel vetkőzni kezdenek s mikor készek, az ágyba fekszenek. Közben az apa beszélt.)
Az APOSTOL: Gyertek a kis fantáziátokkal.
Most lefeküsztök — aztán fölkeltek — akkor lesz mit enni. Meg lesz rakva itt ez az asztal ni, dúsan, gazdagon. Gyümölcscsel, cukorral, tejjel, kalácscsal, mindennel, igen . . . mindenféle finom dologgal. És azt mondom majd: — Mind a tiétek! Hát — örüljetek!
Az A S S Z O N Y (kedvesen): Ne bolondítsd már meg őket.
Az APOSTOL: Miért . . . kezdek nagyon hinni.
Szeretném, ha te is velem hinnél.
Az A N Y A : Ó ! — én hiszek, hiszek . . . Az APOSTOL: I g a z á n ?
Az A N Y A : Ha mondom.
Az APOSTOL: Nem is sejted, mit akarok.
Az A S S Z O N Y : De igen . . . valami nagyszerűt.
Mondd már !
Az APOSTOL: Nézd csak: majd elmegyek az emberek közé és azt mondom: — Emberek, tud- játok-e, hogy a szegények éheznek? Tudjátok-e, hogyha adtok nekik, néktek még több m a r a d h a t ! Elmondok mindent. Elmondom, hogy az emberiség mint találhatja meg végre az ő szivét. Mert ez hiányzik — csak ez. Már mindent megtalálunk, minden titkot megfejtünk, igen, csak még az embe- riség szivét — mit nézel u g y ? M i t bámultok tik i s ? !
S Z I L V E S Z T E R (ki levetkőzés után a fal felé fordulva feküdt, időközben felült, szólt Boriskának, mindketten felültek az ágyban és apjukra figyeltek.
Most nagyon ingerült): Apám, ehetném. Erőködöm, hogy elaludjak, hiába. Apám, adj kenyeret! Vagy csak mutasd meg, az is jól esik.
B O R I S K A : Ne beszéljetek annyit — Szil-
— 38 - 3
veszter ! Miért nem engedtek legalább aludni ? Aki alszik . . . miért keltettél föl?
Az A N Y A : De gyerekek — mondta már apá- tok: csak reggelig várjatok. Holnap kalácsot —
A L E Á N Y : Te jó vagy . . . te mi édes anyánk.
Az A N Y A : Csak ezt ne mondd — csak most ne!
A L E Á N Y : Ó! {Kezet csókol.)
A FIU: Azt mondjátok, na lám, hogy holnapig.
Inkább ma ! — ma száraz barna kenyeret . . . mert holnapig meghalhatok, mégis halok, tudom. Olyan soká lesz holnap ! Mióta mondjátok, holnap — mikor mindég ma van. Vájjon ha meghalunk, apám . . . hallod-e?! Ha a sírba vetik á g y u n k a t : éhezünk-e ott is ?
Az A N Y A (ráborul az ágyra, halkan zokog.) Az APOSTOL: Nem. Akkor nem —
A FIU: Nahát akkor . . .?
Az APOSTOL: Ha meghalunk, akkor nem éhe- zünk.
A FIU: Szerezz nékem koporsót! Csak egy kicsit . . . olyan fehéret, mint a kis anyám arca.
(Boriska és az anya felsírnak.) Vitess már ki ! ki, a temetőbe . . . dugj a föld alá !
Az APOSTOL: Ó ég . . . Isten . . . mi végre a l k o t t á l ? Mért nem hagytál ott a semmiségben?!
Az A N Y A : Te — te !
Az APOSTOL (rezignáltán.): Átkozott itt minden !
Az A N Y A : Ne beszélj !
Az APOSTOL (visszafojtottan.): És még az is- tent is megátkozom —
Az A N Y A : Te
Az APOSTOL: — hogyha van.
Az A N Y A : (Higgadtan, kegyetlen szomorúsággal.) Benned csalódtam.
11 —
I
Az APOSTOL (erősen ránéz. Szünet után): Nem bennem. Az istenedben.
Az A N Y A (harsányan): Te benned csalódtam ! Az APOSTOL (összetörve): Igazad van. Istennel igy nem beszélhetünk, — nem halljuk a szavát.
(Tétován megáll, majd mohón az asztal fiókjába nyul;
dúr): Nesztek ! Vegyétek és egyétek, ahogy Krisztus mondta. Ez a kis darab kenyér — holnapra szán- tam. Ne kiabáljatok: egyétek m e g ! Ha most meg- eszitek, akkor holnap — ? Igen, egyétek már.
(Gyorsan és igaz gyönyörűséggel eszik a két gyermek, a szüleik némán nézik őket és egymást.)
S Z I L V E S Z T E R : Jai, de jó !
B O R I S K A : Ni a Szilvi. (Nevet.) Hogy majszol.
0 apám ! — hogy szerettek bennünket.
Az A N Y A (előtérbe jön, visszatartva zokog, be- szél, de nem érteni, mit.)
Az APOSTOL (rárohan az asszonyra, a gyer- mekek fölsikitanak): „Apám ! Apám !" — szorongatja a testét, leborul előtte, kiáltoz): Emelj magadhoz ! Emelj föl! Hadd csókolom meg a fájdalmadat . . . (Összeölelkeznek, a gyermekek szép csöndesen hozzájuk osonnak és beléjük fogóznak.)
Az APOSTOL: Csak legalább sírni tudnék — sírni. De megkeménvitem a szivemet, mikor örültök, s amikor szomorkodtok. Megkeményítem mindig a szivemet, m e r t . . . fáj. (Az asszonyhoz): Gyere: fogd meg erőien a kezem.
(Nagy csönd.)
Az A N Y A : Feküdjetek lo, gyerekek. Csöndben, szépen imádkozzatok. Apátokért is.
(A gyermekek lefeküsznek. Elkezdik: — Mi atyánk, ki vagy a mennyekben: Szenteltessék meg a Te neved ! — (A többit alig lehet érteni, mind hal- kabban mondják, csak ezt kiáltják végül): — Ámen!
- 12 -
— (Az anya is vetközodni kezdett s kioltja a lámpát.
— Az apa az ablakhoz megy, kitárja. A tulsó palota és az utca tompa világosságban ; feljött a hold.)
Az A N Y A : Mért nem fekszel le? Gvere . . . Az APOSTOL (kibámul a távolba.)
Az A N Y A (fölveszi a csecsszopó gyermekét, oda- fekteti a nagy ágyba, a két, mozdulatlan gyermek mellé. 0 pedig leül a székre, átölelve borul rá a gye- rekekre. — Szünet.)
Az APOSTOL (megfordul, a szobába néz. Nesz nélkül a kis családhoz lapul: előbb levetette a cipóit.
Nagy szünetekben beszél): Kialudtak. Rózsák vagytok és angyalok. — Végtére boldogok, az életet nem érzitek. Milyen nyugodtak, mintha koporsóban . . . ha koporsóban volnának, nem fájna igy. — Vájjon miről álmodsz, miről ? Koporsóról vagy kenyérről ? (Csönd.) Aludjatok . . . szépen . . . jó éjszakát.
(Aldólag emeli magasra a két karját. Az asztalhoz megy, leül.) Milyen szent a nagy éjszaka. Most szinte megérzem, mi a boldogság. Mért élek én ? — m i é r t ! Igen, az már könnyebb volna, mint élni. — (Megmozdul álmában a felesége.) Milyen gonosz va- gyok. (Fölugrik. Öklével veri a fejét. Majd szinte le- vágódik az asztalra és székre. Szünet. Újra beszél):
Ej, most összetörtél . . . most összetörtél. (Csönd.) Jaj, sose lesz reggel.
(Künn tompán hangzik az éjben a toronyórák muzsikája. Az egyik kivehetően tizet üt. A szobában, mintegy varázsütésre, csoda kezdődik: az éj és a fantázia csodája. A szoba tárgyai teljesen elsötéted- nek és fényözön ragyog rá az Apostolra, ugy hogy egyedül csak Ő látszik, még a háttér is eltűnt.)
Az APOSTOL (a távolba néz és beszél): Ó ! — te világ. Ott túl e földön. Soha nem foghatjuk meg az étheredet, soha nem tapinthatjuk a részeidet, melyek kisebbek az atom részeinél . . . és nagyob-
bak a fantáziánál. (Csönd.) Föl jutni, föl: a magasbal Annyira, hogy ne lássuk a Himalája titáni testét és ne lássuk, ne, a misztikum ölében elnyúló szent sírt — a Bibliát — a Shakespeare-írást — és heinei sírást. Mind ne lássuk. Mert ezek hasonla- tosan kicsinyek ós nagyok. — És néked adom a Hajnalcsillagot! Mert a szerelem tölt el mindent, elejétől kezdve, mind örökké. — (Kívül valami tompa, állandó zaj, olyan, mint mikor magasból halkan üzen a repülőgép szava.) I t t fönn csattognak lelkem szárnyai. (Mind lelkesebb hévvel, fokozódó lendülettel.) Innét a föld olyan parányinak látszik, mint megégett papir hamván a szikra. Ó, milyen sebesen repülök ! Egy-egy csillag, hogy marad el . . . repülök ! Tovább — tovább ! Miljom s miljom mér- földnyire van egyik égi test a másiktól s ezek mögöttem mégis oly hirtelen maradnak el, mint vág- tató lovas mögött sürü erdőben a fák. — (Óriási a csönd.) Fölül vagyok a csillagok milliárdjain, elér- tem, megérkeztem . . . a mindenség vége ez tán ? Nem — a mindenség közepe ! (F ö l u g r i k egyenesen áll az eros, különös fényben / eksztázissal): A Te szemedből minden szikra egy nap, mit föidek ós holdak forganak körül. Szólal a lelkem, az Ősszel- lem fényében fürődve: — Isten, légy üdvöz ! Légy i m á d v a ! Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy előtted leboruljon . . . (A földre borul, azt való- sággal öleli és ugy néz ájtatosan fölfelé): Hű fiad vagyok: Atyám ! Kemény pályára utasítál, de én nem zúgolódom, sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy szeretsz, hogy ón választottad vagyok. (Föláll.) A föld lakói elfajultanak, — eltértek tőled, — rab- szolgák levének . . . Tudod te m i n d e z t ? ! — Rab- szolgaság: ez a bűnök szülője, a többi ennek apró gyermeke. Ember hajol meg emberek e l ő t t ! Ki em- bertársának fejet hajt, az, isten, tégedet csúfol. Meg
vagy csúfolva! Isten . . . Adj fényi, adj erőt, nékem
— irgalmas isten ! (Kiegyenesedik, átkarolja a fényes levegőt, mintha valakit megragadott volna): Nem eresztelek el ! Addig el nem eresztelek . . . nem ! Miért kinzol bennünket, ba atyánk vagy — úristen.
Mit akarsz te az emberektől ? Beszélj! Mért nem beszélsz?! Addig . . . el nem bocsátalak. (Erősen, izgalmasan, nyögve birkózik a levegővel.) Nem bá- nom, ugye ! — itt maradsz ! 0 ! . . . uram — (Ré- mülten engedi le a karjait, térden marad, végtelenül szomorúvá váltan. Majdnem zokogva): Miért nézel...
így . . . r á m ! Vagy sírsz? Te is? — te is t u d s z ! H á t szeretsz?! H á t a tied vagyok — i g e n , az enyim vagy . . . az enyim ! ! Szeress ! Szeress — őrökké.
Szeress . . . (I J j r a megragadja a fényességet és kép- zeletben csókolja, lezuhan a földre.)
(Sötétbe borul minden. Minden tárgy újra ren- desen sötétedik a szobában, a holdvilágos éjben.)
Az APOSTOL (szótalanul áll; megtapogatja a testét; kémlelve tekintget mindenfélé. Az ágyon az asszony megmozdul): Fönn vagy?
Az A S S Z O N Y : Igen.
Az APOSTOL (hozzárohan): Akkor mindent láttál !
Az A S S Z O N Y : Nem értelek . . . Az APOSTOL: Beszéltem az Úrral.
Az A S S Z O N Y (fölugrik): Mit mondasz?
Az APOSTOL: Csak nem félsz?
Az A S S Z O N Y : Azt mondod, hogy te, hogy igen: beszéltél vele.
Az APOSTOL: Igen ! I t t volt az isten ! ! Az A S S Z O N Y : I t t v o l t ?
Az APOSTOL: Eljött mi hozzánk.
Az A S S Z O N Y : Ne bolondíts m e g !
Az APOSTOL: Nem érted?
Az A S S Z O N Y : De igen . . . de olyan furcsa.
Az APOSTOL: Csak hinni kell.
Az A S S Z O N Y : Igazán itt v o l t ?
Az APOSTOL (a fejével int.) Beszéltünk egymással.
Az A S S Z O N Y : Mit mondott?
Az APOSTOL: Tudjuk egymás akaratát.
Az A S S Z O N Y : Hogy lehet a z ?
Az APOSTOL: Hát te nem vetted észre?
Az A S S Z O N Y : Azt hiszem, mert álmomban . . . valami fényességet —
Az APOSTOL: Álmodban?
Az A S S Z O N Y : — mintha te végtelenül szen- vedtél volna . . . jaj, el se tudom mondani . . . szen- vedtél nagyon és szelíden mosolyogtál, én pedig sírtam . . . ón már mindig sírok, ne haragudj. Áztán te is sírtál . . . emlékszem: te is sírtál és én vigasz- taltalak . . . mosolyogva.
Az APOSTOL: Nem értem —
Az A S S Z O N Y (eléje áll): Te . . . nézz csak rám.
Az APOSTOL: Mi a z ? Az A S S Z O N Y : Én félek.
Az APOSTOL: M i t ő l ?
Az A S S Z O N Y : Te — valamit akarsz csinálni!
Az APOSTOL (mosolyog): H á t álom után is ilyen bánatos vagy . . . igv rettegsz.
Az A S S Z O N Y : É n ? Nem.
Az APOSTOL: Ha mondom. (Leverten): Én is.
Az A S S Z O N Y : Nem baj az . . . elmúlik majd . . . majd elmúlik — légy csöndbe.
Az APOSTOL: Gyere velem: feküdjünk le.
Az A S S Z O N Y (mellére húzza a férfi fejét, nagy szenvedő szerelemmel): Ugy kívánlak — még nem szabad — mert kicsi a gyermek —
Az APOSTOL: Ó l — tested titkos temploma — Az A S S Z O N Y : — nem szabad . . .
— 38 - 3
Az APOSTOL: Mámorok ciklusából . . . Az A S S Z O N Y : Ne — ne 1
Az APOSTOL: Mint k é t : lánggal égő fáklya — (Elereszti): Mink égni akarunk és . . . kiégünk. Aj, mennyit szenvedünk, mennyit gyötrődünk. Szenve- dés, tragédia: — ezért érdemes egy emberéletet föláldozni, hamár az emberiség ezért áldoztatik.
Az A S S Z O N Y : Feküdj le. — Ne gyötörd min- dig magadat.
Az APOSTOL: Te pedig áldozat vagy — Az A S S Z O N Y : Szilveszter . . .
Az APOSTOL: — igen —
Az A S S Z O N Y : Ne beszélj így —
Az APOSTOL: a mi áldozatunk. Az enyim.
Hogy háláljam meg néked, mindazt ? ! Az A S S Z O N Y (ráveti magát.)
Az APOSTOL (szelíden eltaszítja): Csak annyit mondok: — Köszönöm! (Szünet. A férfi dörmögve odavánszorog az előtérben s oldalt és a földön levő szalmazsákra, lefekszik. Az asszony leül a székre, ráborul az ágy végére; elszunnyad. Hosszú éjszakai csönd.)
És itt jutunk el oda, amikor a szoba és tárgyai hirtelen eltűnnek, következik az Apostol álma s a színpad változó reálizmusa. Minden ragyogóan, nagy- szerű lendülettel és igazán fölemelően következzék.
És az egészet külsőleg is átszövi a fantázia gaz- dagsága.
Második jelenet.
— Ugyanazok: az alvó személyek és a Részeges. — (Hirtelen elsötétedett minden, belül és kivül.
Mintha megmozdulna a természet; vihart jelző han-
gok, távoli zaj és villámlás. Az alvók közül nyöszö- rögnek, sóhajtoznak. Kitört a vihar, az utca túlsó oldalán levő ház ablakaiból több — kisérteties csö- römpöléssel — lezuhan. Sikítozás odaát. — Az Apos- tol felesége fölkel, halkan, félően beszél, de csak ennyit lehet érteni: „Mi lesz velünk? Mi lesz? . . Becsukja a nyitott ablakokat, újra lefekszik. Gyöngül alvihar. Tompul minden zaj.)
A sötét háttér elvész, majd gyöngén világo- sodni kezd és látszik, mintha az ablakon túlról lenne már, látszik egy szegény korcsma oldala, előtte kis, szabad t é r ; havas minden, érzik a tél fagyos ereje.
(Sötét emberi árny jön oldalról, batyut hoz és leteszi azt a korcsmaajtó küszöbére. Közben csak ennyit mond: „Minek lettél ember ? Mért nem k u t y a ? így az isten tudja, milyen sorsra jutsz". És eltűnik.) I R É S Z E G E S (dülöngve kilendül a most hangos korcsmából, fölbukik a batyuban. Négykézláb állva néz vissza: betették mögötte az ajtót. Beszél): Húj az istenfáját 1 Mi volt e z ? ! Csupa hó a pofám. Aztán velem történt e z ? ! (Föláll.) Az a küszöb: megnőtt tegnap óta. Világos. Mert ha ilyen magas lett volna, ha tegnap is . . . fölbuktam volna, — de én tegnap meg se botlottam, pedig nem ittam egy decivel se kevesebbet, mint ma, ergó : ojjé ! Ergó az istenfáját néki = szégyen és gyalázat. Pedig mekkorát emel tem a lábamon. Szinte sajnálom. Gyerünk csak, odébb . . . hászen sehun sincs ilyen cudar lötty. Az a küszöb . . . megnőtt, ez biztos. Vagy tán követ t e t t oda valaki ? ! Csak nem ette meg a fene . . . hűj, lehet, mert h á t rossz a világ, a gáncsolódást szörnyen szereti — ördög bújjék bele. Csak az vi- gasztal . . . i h h i h i ! hogy majd a többi is ha ki-
gyün . . . ehhehe ! De mit ugatsz, vén csirkefogó, h á t illik ez? — hogy a fene rágja le a n y a k a d ! Nono . . . hát nem rági le, mert visszamék, oszt elhajítom. Mert ami igaz, igaz : én tolvaj vagyok, szükség esetin még rabló is, aszt ha rákerül a sor, az embert föbekólintom (ne segítsen rá az isten!) — de azt, hogy valaki az orrát itt beverje, no: nem biri a lelkisméretem. (Lehajol a batyuhoz, a levegőbe emeli s az visít) Hogy az a menydörgös m é n k ű ! Mindjár elhajítalak. Ilyen követ se ettem még — olyan veszettül puha. Azonfölül visít is, de h o g y ! — az anyját néki. Hogy megijesztett. Nézzük már itt az ablaknál . . . Ohó ! — hisz ez egy gyerek ! Né ! J ó estét, szép ecsém . . . vagy kis lányom, na nézd.
Megszöktél a mamádtól, mi? Kiscsirkefogó. De milyen bolond beszéd már ez, hisz pólyába van a szegény kis jószág . . . csicsíja. Biztos, hogy ma született — az isten éltessen! Ugyan k i é ? Mégis csak cudarság!
így kihajítani a hóra . . . ezt még a disznók vagy a rablók se teszik. Nézzük már: kopott ruha . . . ez nem úri fajta, nem rongyos selyem. Valami meg- esett lányasszonyé. De hátha csalni a k a r n a k ? — gazdagé? Csak azér t a k a r t á k rongyba, hogy ne tud- ják, milyen úri . . . ? Ki lesz az apád, gyerek? Ki, ha apa köll, tán én is itt volnék. Mért n e ? Fölne- vellek én, tisztességesen. (Lépked a hóban; mintha a korcsma tűnne el lassan és mintha az utca változna,
— csak a szinte egy helyben lépkedő ember marad meg.) Lopok számodra, ne félj . . . míg csak tőlem telik. Ha aztán a munkából végkép kivénülök, szá- momra majd te lopsz. Ez így van rendjén, így mossa egyik kéz a másikat. — De a patvarba, néked tej kéne. Milyen jó: a szomszédasszony, igen, tegnap vagy mikor temette el a kicsijét. Majd fölvállalja az a szoptatást, fizetségért elszoptatná az ördögöt is.
(Atacsony kis ház ablakán bezörget.) Szomszédasz-
— 38 - 3
szony, halié: gyertyát, világot, mer mindjár rágyúj- tom a putrit ! (Mintha az ablakon át valakivel be- szélgetne.) Micsoda? — hogy „minek?" Hogy lehet ilyet kérdezni. M i i ? Na csak hamar, mit fél már no, majd beadom itt az ablakon. így . . . most egymás- után szoptassa meg, didit nékie. Ugye milyen be- tyárul szép. Hogy hun vettem ? — hát tanáltam . . . az isten áldott meg vele. Hisz mindig mondtam én, hogy engem a jó isten szeret. — Nincs más dolga, hát. Haj, Haj . . . bizony. Ha a szegény ember só- hajtani nem tudna, hát megfulladna. — Ugye, de milyen nagy kincs. Magára bizom, lelkem szomszéd- asszony, magának ugy sincs kicsije, viselje gondját.
A költséget? — nem köll félni: mind én vállalom.
Megalkuszunk, hisz mink értjük egymást. Lesz pénz, m i n t szemét. Nini, hogy z a b á l ! — hadd lám. Milyen édesen szíja ezt a keserves életet. Csak egy napos még, mennyit hánykódott már . . . mennyit nem fog hánykódni ezután. Szomszédasszony, majd elfe- lejtettem kérdeni: fiúé vagy lány? Fiu ! — ugyan ne mondja. Hálá isten. Hat-hét esztendő múlva olyan tolvaj lesz, mint a Krisztus; dicsőséges tolvajjá ne- velem. Mit gondol angyalom — hadd lám már egy kicsit — na jól van . . . minek h í j j u k ? Mi van m a ? Szilveszter napja. Jó, legyen Szilveszter. Mit, hogy
„szép kis újév". Betyárul.
(Elsötétedik hirtelen a kép.)
Harmadik jelenet.
— Az alvók, a koldus, a koldusnő, az úrinő. — (A háttér kivilágosodik és az utca ragyog: kis- városi, csöndes utca. A szoba volt ablakai táján most sarokház fala látszik. Az alvó gyermek — Szilvesz-
- 20 -
ter — nesz nélkül leszállt az ágyról, egyenesen a sarokház falához megy„ Meztélláb, hajadon fővel, rongyos ruhában. A sarokház falánál vak koldus ül, kalapját az ölében tartja. Előtte gyászruhás úriasz- szony siet el és pénzt dob a koldus kalapjába. Szil- veszter kilopja a koldus kalapjából a pénzt és rá- rivall): „Menjen haza, bácsi ! Ez az én sarkom itt, mától kezdve. Maga már úgyis olyan öreg, vak . . . nemsoká meghal. — Tán beszélni se t u d ? — de fura. Vagy nincs hová menni? Na: menjen". (A kol- dus szó nélkül átmegy a színen, amerre az űriasz- szony tünt el. A fin utána néz; lekuporodik a sa- rokra.)
A KOLDUSNŐ (termetes, kövér asszonyság, jön.
Megáll a rémült fiu előtt): Hogy h í n a k ? — kis fiam.
Ki az apád? — anyád? Add ide a kezed, majd el- kísérlek.
S Z I L V E S Z T E R : Félek.
A K O L D U S N Ő : Ne félj. Hogy h í n a k ?
S Z I L V E S Z T E R : Szilveszternek hínak. Nincs apám, se anyám. Nem is volt. Ugy találtak engem.
Hazamenni sohase szabad. A szomszédasszony azt igérte, ha visszamék, a csatprnába dob. Mondta:
menj isten hirivel a pokolba. Én mentem. Mert az apámat, aki ugy talált, fölakasztották. Mindig ré- szeg volt, azért megköllött néki halni. Bántotta az embereket. Azt mondták: „Akasztófára köllött jutni apádnak — pedig annál sokkal többet érdemel".
A K O L D U S N Ő (vigyorog.) Nagyon szép. Hát gyere velem, fiacskám. Gyere, én anyád leszek.
(Megfogja a reszkető gyermek karját.) Én lakom majd a szobában, te a kis konyhában. Nem fogsz magadban lakni, van ám kis kutya is.
A G Y E R M E K : Kis k u t y a ? *
A K O L D U S N Ő : Az. Szép kis kutya, de milyen.
Ne félj, nem bánt, a testvéred lesz. Mostan figyelj
— 38 - 3
rám, gyerekem. Koldulni fogsz — mást se csinálsz.
Én a munkát már restellem, mert elhíztam egy kicsit. Te fogsz koldulni h á t helyettem. Azt mon- dod, hogy árva vagy, az apád most halt meg . . . nem is hazudsz, az anyád otthon fekszik, éhen, betegen . . . hazudni muszáj.
A G Y E R M E K (kétségbeesett kitöréssel): Nekem nincs apám ! Se anyám !
Az A S S Z O N Y : Mindjár pofon váglak ! Kis hülye:
ezt csak úgy mondod. No csak vigyázz. Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok — de nagyon rossz vagyok, ha rossz vagyok. Koldulni fpgsz mindenkitől, kinek jobb a ruhája, mint a tied. És ilyet eleget találsz, ne félj. (Szoknyája zsebéből üveget vesz elő, iszik.) Mindent megértettél? I n d u l j ! Én a távolból figyel- lek. (Elmegy.)
Negyedik jelenet.
— Szilveszter és más gyermekek. — G Y E R M E K E K (fink, kis leányok, hangosan jön- nek): Mit j á t s z u n k ? — I t t nem szabad! — Szeretsz te engem? — Nézd a szemtelent! Én éhes vagyok már. — Nagyon ? — Nagyon. — Vegyünk cukrot. — M i t bömbölsz ? Ne pityogj, ne pityogj! No . . . Vár- jál Pityu ! — Nézzétek ezt a kis szegényt. — Milyen maszatos az a kis pofája, — kiabálják össze-vissza.
A kis, kuporgó Szilveszter bánatosan, némán nézi őket. Az egyik kis fin meghúzza a haját, — sírni szeretne, nem tud. A gyermekek bámulattal állják körül, el fojtottan beszélnek és kihallatszik: „Nem sír . . . ez . . . mért nem sír?" — Egyik kis leány krajcárt tesz a kezébe, a másik rákiáltott a bántó- jára : — Miért bántottad ! ? Te rossz, te rossz . . .
s a harmadik csak ennyit mond: — Milyen csúnya szegény . . . — a kis lány, ki krajcárt adott: — Nem is igaz, nézd hogy tud nézni . . . a kis pofájával . . .
— a negyedik kis leány ránevet: Nevessél már te íV!
(A gyermekek eltűntek, — újra sötétség bo- rult mindenre.)
Ötödik jelenet.
— Az Apostol és a kis család. —
(A szoba a régi. Kicsi, gyönge fény esik az előtérre most. Látszik, amint az Apostol fölül a szalmazsákon. Erősen, távolba nézőén tekint a néző- térre.)
Az APOSTOL: Ilyen álom. Lázas vagyok, csupa víz. Mintha megfiatalodtam volna . . . gyer- mek lettem újra: a fiamban éltem . . . I t t történt, előttem . . . csak ki kellett volna nyújtani a ka- rom . . . mintha ő az én életem élte volna! Világos:
ez a világ élete — ahogy egyik szellem belekapasz- kodik a másikba — ahogy minden eggyé válik az időben. Most már sejtek mindent. (Csönd.) Az én gyerekem is, ahogy valamikor én ! — az utcasarkon ! Mi akar lenni ez az álom ! Bizonyosan azért, mert olyan éhes vagyok, olyan kimerült. Ez már beteg- ség. (Rövid szünet.) Koldultam és koplaltam, e k e t t ő t tudtam az életből. Elnéztem sokszor én is, midőn játszottak gyermektársaim, csak néztem, néztem . . . s gondoltam, milyen jó lehet az a játék. Már hat éves voltam és átéltem hat századnak nyomorát . . . néhány percnek árva örömét. Hát megint átáimod- jam az egészet?! Nem volt elég, amit a világtól koldultam? Mennyit koldultam. Ugy ment be han-
- 23
gom a szivekbe, miként egy égő fájdalom . . . mint a harang szava, mely haldokló ember számára szól.
(Gyerekes, naiv szomorúsággal, de őszintén): Ó, kis k u t y á m ! Kedves kis szegényem ! Gyere ide — fá- zom. Éhes vagyok . . . szomorú a nagy éjszaka. — Nékem se volt senkim, néked se. Milyen nyomorul- tak voltunk, milyen áldozatai az életnek. Simít- gattam a kis bundádat a fagyos éjszakákon, mikor odakünn . . . odafönn ugy vékonyodtak a csilla- gok . . . simogattalak, én, a gyermek s te az én orcámat nyalogattad. Es ha szóltam, válasz gyanánt halkan nyöszörögtél. Ó, hogy átcsillog a szemed az éj sötétségén ! — A vén banya, kinek ugy koldul- tam, de sokszor megvert: engem és téged. Irigyelte, hogy te jobban szeretsz, jobban: mindennél e vilá- gon. Jaj, beh sokszor megvert . . . S midőn az állat fájdalmában vonított, a gyermek sírt, zokogva sírt.
És a vén asszony elkergette végre a háztól a jó állatot — több izben elkergette, de az visszajött mindannyiszor s a kis fiúhoz mindig nyájasabb lett.
Mindig nyájasabb lett . . . Kicsi kutyám ! Ó, te ked- ves — Kedves! (Arccal zuhan le a szalmazsákra, ugy zokog. Lassankint elcsöndesedik. Újra gyönyörű az éj, besüt a szobába a holdvilág. Az Apostol csön- desen fölkel, kimegy a szobából. Jó ideig künn ma- rad. Közben az asszony fölkelt.)
Az A S S Z O N Y (megtapogatja a szalmazsákot):
Szent isten ! Hová l e t t ? Jaj, ha valamit — ! (Figyel.
Az Apostol bejön s az aszony óvatosan félreáll;
folyton figyeli, de nem szólítja meg. Lefekszik.) Az APOSTOL (didereg; vele együtt hűvös áram jött a színpadra. Az Apostol föl-le sétál és ugy be- szél): Micsoda tragédia — és e földön nem tudnak róla. Egyszerű: elpusztult egy csillag — egy v i l á g ! Igen, jól láttam. (Odamegy az ablakhoz és kitekint cz égre.) A Kismedve csillagkép egyik csillaga volt.
- 24 -
Immár vége. Hiába keresik ezután, soha nem talál- hatják meg. Milyen korán oda van . . . Krisztus után: az 1912. évben. Nap volt, világított és ragyo- gott ez a csillag, igen, a világa volt az 5 bolygóinak.
Óriási! . . . Jól ismertem: milyen kicsi volt a mi számunkra. — Hogy is volt? (Sétál föl-le, meg-meg- áll): Kimegyek az előbb, nézem a csillagokat, fönn az égi kertben és hirtelen föllángolt, százszor na- gyobbá vált, kirobbant, elsápadtak a csillagok, aztán
— v é g e ! Mindörökké eltűnt. Mintha csak ember volna . . . halandó. Ha szerves lények voltak r a j t a ? az izzó tűz mindent megemésztett. Irtózatos! Hát a világok is m e g h a l n a k ? ! Hány ilyen csillag — hány nap — a világegyetemben — iszonyú: a mi Napunk is — a mi világunk gázai is lehűlnek majd . . . ez lesz a mi sorsunk! A mi N a p u n k é ! A mi Föl- dünké ! A mi v i l á g u n k é ! (Szünet.) Mert még a világegyetem életében is ott kisért a tragédia szelleme.
(Sétál még rövid ideig, beszél, de nem érteni, mit. Odatekint a családjára; lefekszik ő is. Nagy a csönd.)
Hatodik jelenet.
— Az alvók, illetve a két fölébredt gyermek: Szilvesz- ter és Boriska. —
(A Hold világa letompul, majd a háttér világo- sodni kezd, ragyog. Az ablakok helyén tavaszi sza- bad mező látszik, a nagy távolban dombokkal, pa- takkal, kicsi faluval és toronnyal, a falu mellett temetővel.)
S Z I L V E S Z T E R (legényesen feketébe öltözve, pely- hedzo bajusszal. Boriska is nagylányosan öltözött. A
— -
fiu megfogja a leány kezét): Gyere, menjünk.
B O R I S K A : Hová?
A FIU: A világba ! A L E Á N Y : A világba?
A FIU: N«m muszáj mindig ébren látni.
A L E Á N Y : M i é r t ? A FIU: Mert iuy is lehet.
A L E Á N Y : Mit nézel a földre?
A FIU: Semmit,
A L E Á N Y : Mi van a földön?
A FIU (nem felel—).
A L E Á N Y : Mit nézel! — mi van a földön?
A FIU: Kukacok.
A L E Á N Y : Nagyon csúnyák?
A FIU: Mért volnának csúnyák?
A L E Á N Y : Csak.
A FIU (nevet): Hogy lehet ilyet gondolni?
A L E Á N Y : Hát nem csúnyák?
A FiU: Nézd meg előbb, jól. (Lehajol): Ugy csúsznak, mint az emberek.
A L E Á N Y : Nem nézek oda. (Odanéz.)
A F I U (rátekint a leányra és megfogja a kezét):
Félsz?
A L E Á N Y : Egy kicsit.
A FIU: Na ne félj.
A L E Á N Y : Jó. Nem félek.
A FIU: Milyen kedves az a kis képed . . . (Komolyan, lendülettel): L e á n y ! Az ifjúság fölgyu- ladt szivemben, ugy ég, mint a fölgyúlt város ég, melyre ráfúj a vihar . . . a viharnak süvöltő óriása ós a lángokban — milyen csudálatos! — mesés képek . . .
A L E Á N Y : Beszélj — beszélj!
A FIU (szeretettel, erősen rátekint): Milyen egyedül állok a földön. Nincs ember, nem is volt soha, aki testvérnek . . . igen, vagy azt mondta
volna: — Barátom ! — Gyermekem ! Egy tolvaj ta- lált az utcán. Aztán egy gonosz vén asszony . . . meg egy kis kutya . . . loptam, koldultam . . . a vak koldus kalapjából kiloptam a k r a j c á r t ! Ha rá- gondolok, elszédül a lelkem, — szememből a könnyek ugy rohannak, mint csatatérről a vert had- sereg . . . Most itt vagyok ! Mit sírsz !
A L E Á N Y : Fogd meg erősen a kezem. Ugy.
Emeld rám a szemedet! Add n< kem a szemedet . . . A F I U : Nesze . . .
A L E Á N Y : Add nékem a szemedet, a szive- det . . . add nékem a s z á d a t !
A FIU,(átöleli a nyakát.)
A L E Á N Y (elugrik tőle, nevet): Mondd, ki vagyok?
A FIU: Virág vagy.
A L E Á N Y : Szép vagy . . . milyen nagy — A FIU: Rózsa vagy és gyöngyvirág — A L E Á N Y : — erős!
A F I U : — és százszorszép — A L E Á N Y : Férfi vagy ! A F I U : És te — te !?
A L E Á N Y (szomorúan): A tied vagyok — (Csönd.)
S Z I L V E S Z T E R : Emiékim nincsenek nekem, magad fogsz állani szivemben, mint szegény kunyhó falán a szent kép, amely előtt esténkint térdepel jámbor lakója és imádkozik. — Isten veled! Ha hallod hiremet, ha szépeket hallasz, hidd el, hogy a te érdemed . . . minden a tiéd.
B O R I S K A : Isten veled! Menj . . . menj . . . isten veled, te legnemesebb minden ifjú között is.
Eridj. .. bár mehetnék én is: veled. (Lehajtja a fejét.) S Z I L V E S Z T E R : Mit mosolyogsz? Vagy sírsz ? . . . (Megfogja a kezeit.)
— 38 - 3
A L E Á N Y : Eridj . . . eridj ! A FIU (megöleli.)
A L E Á N Y : J a j istenem . . . ne ! H ú j ! Te vad, te vad ! Te vad . . .
(A két gyermek ölelkezik, de rögtön elbocsátják egymást. Szünet. Majd a fin lassan megy a távol felé, folyton hátra tekint a leányra, a jobb keze a szemén. A leány letérdel, magasra emeli a karjait és fölsír : — Hiszek, hiszek a szeretetben . . . Ugyanek- kor a fin kinyújtja a karját és — sötétbe borul minden.)
Hetedik jelenet.
(Amikor újra kivilágosodik, a két gyermek már az ágyban alszik. S a szoba látszik. Az asszony pedig az ablaknál. Kinyitotta azt. Megfordul. Fehér, lányos ruhában, szentül üde jelenség. Közeledik a szalmazsákon alvó férfihoz.)
Az A S S Z O N Y : Utánad j ö t t e m ! Utánad jöt- tem . . . ha én . . . terhedre — kiutasíthatsz ! Ne félj, hogy rossz néven veszem. Akkor leülök ott künn . . . kívül a küszöbön, — ott maradok, míg megáll a szivem. Szememből — lásd ! — a könnyek ugy rohannak, mint csatatérről a vert hadsereg . mint a te szemedből, mint a tiedből, mikor akkor megfogtad a kezemet. Milyen egyedül állok a föl- dön ! hacsak te nem . . . (Ránéz az alvó és mo- solygó férfira. Aki immár álmában lassan zokogni kezd; ragyog az arca, sóhajt és kitárja karjait. Az asszony rázuhan, gyönyörűséggel): Nem űzöl el?
Veled maradhatok ! ?~ Veled leszek, mindig, ö r ö k k é . . . hogy enyim legyen fájdalmaid fele s a tiéd legyen minden örömem. Együtt tűrök veled, bút és nyomort.
- 28 -
S ha egyszer is zúgolódom, ne hidd azontúl, hogy szeretlek, hogy valaha szerettelek —
(A szoba elsötétedik.)
Az APOSTOL (nyöszörög álmában; mozdulatlan):
Gyertek vissza — mindnyájan. Gyertek . . . J a j . . . ha fölkelek — ha föl tudnék — óhha én — (Meg- mozdul, visszaesik, mozdulatlanul alszik tovább.)
Nyolcadik jelenet.
— Az ébren levő család. —
(Amikor újra világos lesz, akkor már nem az a különös fény ragyog, mint eddig, hanem a hold bágyadt, éjszakai világa. — Az asszony fekete, egy- szerű ruhájában áll az alvó férfi előtt, hosszan nézi, csak nézi. Majd lehajol és költi.)
Az A S S Z O N Y : Kelj föl.
Az APOSTOL (riadtan fölül. Nem lát senkit.) Megőrülök ! Ha ez így megy — rettenetes.
Az A S S Z O N Y (növekedő rémülettel): Mi baja lehet ? . . .
Az APOSTOL (nem látja): Az álom beleszól a multamba . . . a gyerekek lejátszák a mi é l e t ü n k e t ! Már azt se tudom, mikor vagyok ébren . . . mikor álmodom — őrületes ! (Megpillantja a feleségét): Te vagy az ? ! Te itt vagy ? — te ! (Megtapogatja): Mit akartok tőlem ? ! (Fölugrik): Megőrülök, ha ez igy megy.
Az A S S Z O N Y : De mi lelt ?
Az APOSTOL (kiáltoz): Értsd már m e g ! A gyerekek — jönnek — eljátszák a multamat — újra !
Az A S S Z O N Y (félve kiált): Ne k i a b á l j ! 29
Az APOSTOL: Nem érdemlem én ezt — Az A S S Z O N Y : Nézz ide !
Az APOSTOL: M i é r t ? — ennyi kegyetlenség — (Szünet.)
A G Y E R M E K E K (fölébredtek, fölülnek az ágy- ban, széttekintenek és visszafeküsznek).
Az A S S Z O N Y : Már látom, hogy beteg leszel.
— Álmodban hangosan beszéltél.
Az APOSTOL: Hol vannak a gyerekek?!
Az A S S Z O N Y : Alusznak.
Az APOSTOL: Alusznak?
Az A S S Z O N Y : Igen.
Az APOSTOL: Hát aztán . . . hogy lehet az ? Az A S S Z O N Y : Mi bajod v e l ü k ?
Az APOSTOL (körülnéz: erősen az ágyra, oda- rohan): I t t vagytok ! (Rájuk borul): Kedveseim:
Szilveszter, Boriska, kicsi . . . és te is asszony — Az A S S Z O N Y : Ne költsd már fel őket.
Az APOSTOL (letérdel az ágy előtt): Kedve- seim ! Szép, szent sziveim . . . Nem értem : h á t alusztok ? H á t nem tik játszottátok el a mi éle- tünket.
Az A S S Z O N Y (kétségbeesve, gyanakodva): Félre beszélsz . . . ?
Az APOSTOL: Szilveszter, Boriska! Hall- játok !?
A G Y E R M E K E K (fölriadnak.)
Az APOSTOL: Hát éltek? H á t ti vagytok?
Szóljatok m á r !
Egy- ) S Z I L V E S Z T E R : Miért keltettél föl, apám — szerre: f B O R I S K A : Még nincs reggel —
Az APOSTOL: A l u d t a t o k ?
S Z I L V E S Z T E R : Mit csináltunk volna. Én ál- momban jól laktam. Mivel is? Ahá —
B O R I S K A (fájdalmasan): Álmomban mindenki 8Z6T6t © t> *
S Z I L V E S Z T E R (huncutul nevet): Álmomban megvertelek.
BORISKA (is nevet).
A APOSTOL: Ó I nyertet a szivemre, gyer- tek . . . (Szorongat,a őket csöndé en, könny nélkül eokog. — Szünet.)
Az A S S Z O N Y : Te — a lm V A kis gyermek nagyon bt te . Nincs iej-m.
A/ APOSTOL (lassan föláll): Csak még m a . . . Feküdjüi k le . . . im.]d reg el — Ken.
MÁSODIK FÖLVONÁS.
Ugyanaz a szoba, mint az elsőben.
Első jelenet.
— Az Apostol. A felesége. Gyermekeik. — (Megvirradt. Fény árad a kis családra. Alusz- nak még. Csak az asszony ugrott föl, amikor a füg- göny felsuhant.)
Az A S S Z O N Y (az ablakhoz megy, kttárja. Be- mussikál a reggeli zörej. Majd az asszony visszajön az asztal mellé. Leül. Nézi az ura Írásait): Milyen hieroglíf-betük. — Mi lesz velünk velünk ! ? (Kívülről mosi erősödik a zaj és zörej.) Ébred már a város.
(Ránéz az alvókra.) Hoggy alusznak. Milyen szo- morú, hogy: fölkelünk, lefekszünk, fölkelünk — és egyszer igazán lefekszünk . . . soha föl nem kelünk.
(Csönd.) Hngy ragyog minden ! Hogy is mondták régen: „A rózsaujju Hajnal" . . . Mikor még ezt tanultam. (Szünet. Újra az alvó övéit nézi.) Nem tudom, mi lesz mi velünk . , . Mit csináljak? Én semmit se tehetek. Milyen nyomorult az asszony . . . minden asszony. Mit csináltatok v e l ü n k ! — embe- rek. Én nem tehetek . . . semmit, <5, irgalmas isten.
A j ! — kedves szegényeim. (Odamegy az ura elé.
Lehajol hozzá; tompán): Kelj föl. Reggel van. (Az Apostol fölül, rémülten bámulják egymás arcát. Mi van veled ?
— 32
Az APOSTOL: Hogy mi van ?
Az A S S Z O N Y : Összetört az arcod ! . . . Az APOSTOL: Az arcom?
Az A S S Z O N Y : Igen, nagyon s á p a d t ; sovány.
A szemeid — (Rémülten elhallgat.)
Az APOSTOL: És a tied — hát a t i e d ? ! Az A S S Z O N Y : Tudom. (Odamegy az alvó gyer- mekekhez): Boriska! (A leány megmozdul, nyújtózik.)
Az APOSTOL: Hadd őket. Csak még egy kicsit.
Az A S S Z O N Y : Igazad van. Úgyis éhesek. (Az Apostol felugrik a szalmazsákról.) Nem akarlak meg- bántani, de igazán . . . a kicsit nem birom megszop- tatni ! Hiába, nincs tejem.
Az APOSTOL: Csak addig ne ébredne föl.
Megyek is — (Mosdani kezd.) Az A S S Z O N Y : Hová mégy?
Az APOSTOL: Valami csak történik.
Az A S S Z O N Y : Én is bizom — hová mész?
Az APOSTOL: Mára Ígértem, jó hogy eddig birtuk. (Fésülködik.)
Az A S S Z O N Y : Miért nem felelsz, ha kérdelek.
Az APOSTOL: Mit akarsz? Ne kinozz, n a h á t ! Várj.
Az A S S Z O N Y : Jól van.
Az APOSTOL: Vigyázz addig a gyerekekre.
Az A S S Z O N Y (odavánszorog Boriska és Szil- veszter ágyához, rájuk zuhan): Ó, Boriska, Szil- Vösztör
Az APOSTOL: Ne költsd fel őket.
Az A S S Z O N Y (a bölcsőhöz megy): Hogy alszik 5 is . . . a kis életivel. Az arcát rólad loptam. Mi-
!yen sápadt szegényke, m i n t h a . . . mint—ha—meg—
halt—vol—na. Gyere csak, nézd. Szent isten. (Föl- kapja): Kicsi, Kicsi . . . m e g h a l t ! ! (Megtántorodik, az Apostol megkapja, a pici holttestet visszateszi a
— 38 - 3
bölcsőbe. A gyerekek fölébredtek, rémülten tekintenek szüleikre.)
Az APOSTOL (határozottan): Meghalt.
Az A S S Z O N Y : Jaj, leszakad a szivem ! . . . (Fölveszi a holttestet, magasra emeli, a keblére húzza.
A gyerekek már fölkeltek.) Nézzétek — látjátok ? ! Meghalt. Éhen pusztult . . . vége. (Ráborul a böl- csőre, a holttestet az ölében szorongatja, úgyszólván a combjaival fogja. Az ura elveszi a tetemet, vissza- teszi a bölcsőbe s az asszonyt gyöngéd erőszakkal az asztal mellé ülteti.)
B O R I S K A (odamegy az anyjához): Édesanyám:
ne sírj. Ne sírj! Ne sírj — (Sirni kezd.)
f> S Z I L V E S Z T E R (bámulja a halottat): Nem ad- tatok néki enni. I t t van ni: meghalt. Kicsi! Nem hallod? Nem hallja. Milyen sápadt az a kis pofája.
Nem nagyon szép. (Ránéz az anyjára): M i t lehet ezen sírni? Soha nem lesz éhes.
B O R I S K A (odament Szilveszterhez, súgja): Hall- gass, miket beszélsz, nincs szived, megver az isten.
S Z I L V E S Z T E R : Te, még ilyenkor is ezt mond- játok; mindig ezt mondjátok. Hát az isten nem tud mást . . . (Rövid szünet.)
B O R I S K A : Milyen hideg a kis keze. Milyen furcsa . . . Hogy hallgat . . . mintha unatkozna.
(A halotthoz): Mit szomorítod anyukát . . . rossz gyerek.
S Z I L V E S Z T E R : Hadd már. Mit akarsz őtőle?
B O R I S K A : De Szilveszter —
S Z I L V E S Z T E R : Tudom, hogy nem haragszol rá. (Rákiált a halottra): Mért nem sírsz legalább
— te is!
Az APOSTOL: Hallgass! Hallgassatok! Szil- veszter, te, megöllek, ha beszélni mersz. Ha még egyet szólsz . . . csak egy s z ó t ! ! (A két karját ma- gasra emeli, ökölben a keze.)
Az A N Y A (az ura kiáltásaira fölriadt, most eléje áll): Hozzá ne nvulj ! Mit akarsz vele ? — hadd beszéljen. Beszélj! Nem bánt apád . . . csak beszélj.
Már—job—ban—nem—íáj—hat —
B O R I S K A : Még ilyenkor . . . most is haragud- tok. Hogy lehet az ? Csókoljátok meg egymást — szépen kérlek apám . . . (Senki se mozdul.) Na majd én kezdem. (Megcsókolja az apját s aztán az anyját.
A halottat is akarja.)
S Z I L V E S Z T E R : Őt már nem szabad.
(Hosszabb szünet.)
A F I U : Nézzétek, hogy becsukta a száját.
Mintha szorítaná a fogait, jól, igy, össze, pedig nincs is neki. Biztosan azért szorítja, hogy ételt ne . . . nehogy valami ennivalót, mert már nem éhes. (Oda- megy az ablakhoz, a falról leakasztja a kis tükröt.
Visszamegy a halotthoz, jól megnézi, aztán rögtön a tükörben bámulja magát. Megrémülve tekint rá a szobában levő ember arcokra.)
Az APOSTOL (megfigyelte a fiút s most őr- jöngve tépi ki kezéből a tükröt, a földhöz csapja és
magasra emeli a sikító gyereket): Széttaposlak ! Te!
Te ! 1 Összetaposlak —
Egy- \ Az A N Y A : Ne bántsd ! szerre: j B O R I S K A : J a j apám !
Az APOSTOL: — ösz—sze—ta—pos—lak ! ! Az A N Y A (hozzáugrik): Ne bántsd ! — az is- tenre kérlek —
Az APOSTOL (Szilvesztert látja csak az öntuda- tával): Mit kínzói? Mit nézed a pofád! A sápadt pofád — a tükörben . . .
Az A N Y A : Úristen, csak most segíts !
Az APOSTOL: Te még nem haltál meg éhen.
Mit nézed m a g a d ? ! Azt hiszed, nem tudom, hogy te is . . . mire gondolsz —
Az A N Y A (kiszabadítja a rémült gyermeket s a testéhez húzza.)
Az APOSTOL: Nézi magát . . . a tükörben, hogy olyan sápadt, mint amaz — csakhogy ő: éhes
— csakhogy ő: él! Csak még élünk . . .
Az A N Y A : Csillapodj, na ne — még te is, te . . . ó !
Az APOSTOL: Pedig azt hittem már, minden megbocsáttatott.
Az A N Y A : Azt nem tudhatod . . . Az APOSTOL: Azt hittem . . .
Az A S S Z O N Y : Ha azt hitted, akkor — igen.
Az APOSTOL (mélázva, betegesen): Én már arra gondoltam: milyen jó, hogy meghalt.
Az A N Y A : Igen . . . Az APOSTOL: És most — !
(Nehéz csönd.)
Az A N Y A : Szólj valamit, mit akarsz?
AZ APOSTOL (nem felel rögtön.) Nem tudom, mit akarok.
Az A N Y A : Nem t u d o d ? Az APOSTOL: Semmit.
Az A S S Z O N Y : Csak semmi titok.
Az APOSTOL: Ha én azt tudnám . . . mit akarok — nem tudom, mit köll tenni . . . most, ezután. Ép ez a rettenetes.
Az A N Y A : Vigyázz magadra.
Az APOSTOL: Tenni köll valamit. A k á r m i t ! A fö, hogy igy ne maradjunk. Minden jobb lesz, bármi jön. (Csönd. Fel-le sétál a szobában, ugy beszél):
Meghalt, ő is megszenteli a világot, ö is megma- gyarázza az életet. Sok kis Jézus születik — (Har- sányan): Most már mindent látok !
(Fájdalmas, mély szünet. Hirtelen a kis leány elkezd csöndesen zokogni.)
Az A N Y A : Na—na: Boriska.
A FIU (miután előbb odament a halotthoz és sokáig nézte): Megmozdult . . . nézzétek I Leesett az á l l a ! Milyen furcsa. Én félek.
A L E Á N Y : Most másként néz. Egészen más.
Ugyi anyukám. (Megcsókolja az anyja kezét és ku- tatva keresi az apja tekintetét.)
Az APOSTOL: Most már tudom, mit köll ten- nem. Nem számíthatok az emberekre, a városokra, a mezőkre, a tengerekre, még a sírra se — nem számíthatok senkire és semmire a világon. De azért tudom, mit csinálok.
Á F I U : Csak már nagy volnék.
(Hosszú szünet.)
Az A N Y A (ölébe veszi a halottat, szelíden rin- gatja és fölig énekelve suttog, miként az erdő lomb- jai az őszi alkonyatban):
Alszol kicsi Kis magzatom ; Mit álmodol ? Mondd meg nekem, Szép álmokat Látsz, ugyebár?
Hisz még nem a fold Ölében alszol, Anyád ringat még, Anyád ölel.
Alud], aludj, Szép gyermekem, Fehér virág, Fehér sugár, K i t elnyel a Fekete föld.
Pirul az ég,
Metrcsókolá az a l k o n y a t ;
Megcsókolom Én arcodat, S ez nem pirul, Mért nem pirul?
Zöld sírhalom . . . Fehér kereszt . . . Alatta te . . . Fölötte én . . . Hallgassatok ti Akácfalombok A temetőben:
Kis gyermekemmel Beszélgetek,
Szépet beszélünk:
— Nem fáj szived ? nem Nehéz a föld? mely Fölötted á l l ! Mi volt lágyabb, az Én karjaim
Vagy a koporsó ? !
(Visszateszi a gyermeket a bölcsőbe s ráborul.) Az APOSTOL (a gyermekekhez): Menjetek k i ! Ki az utcára, vagy akárhova, na !
(Boriska és Szilveszter: ki.)
Az A N Y A (élesen belenéz az Apostol arcába):
Ne félj . . . nem sírok többé.
Az APOSTOL: Az iszonyú lenne — Az A S S Z O N Y : Nem sírok: soha, soha!
Az APOSTOL: Csak ne beszélj . . . ha sírsz, megvigasztalódok Csak keresd a szived. És meg- találod. Csak keresd az enyimet is . . . Látod, egész nyugodt vagyok. Ez a gyermek — Ö megkeresztelte az én világomat, rávezetett még jobban az igaz útra. Erős leszek — ne félj. Kérlelhetetlen ! Győz-
— 38 - 3
hetetlen és diadalmas! Bennem Krisztus szelleme lakozik ! ! (Leül, lehajtja a fejét.) így szenvedni, igy szenvedni — mindig, örökké ! A szomorúság: van minden mögött, a tragédia . . . igen. (Föltekint, eksztázissal): Krisztus, ó: sok Apostol, — Shakespeare, Beethoven, Nietzsche, Michel Angelo, Dosztojevszky, Dante: — hát miért nem váltottátok meg a vilá- g o t ! ? A szomorúságot! A szenvedést! (Odamegy a feleségéhez, átöleli.) Hogy is mondta? (Leakar előtte borulni, de nem bir.) Nem te előtted borulok le, hanem az emberiség szenvedése e l ő t t ! (Az ablakhoz megy.)
Az A S S Z O N Y (tompán): A gyermeket el köll temetni.
(Nagy szünet. Közben kívülről letompult zaj vergődik be. Emberek beszéde. Erősödik. Majd föltá- rul az ajtó és beront a /ÍM.)
S Z I L V E S Z T E R : Emberek jönnek ! Ide ! Milyen sokan — Boriska vezeti őket — téged keresnek:
apám, bizony. Mit gondolsz: mit akarnak az emberek? ! (Kívülről erősödő, közeledő moraj.)
Az A S S Z O N Y : Mit a k a r n a k ? — szeretném tudni.
S Z I L V E S Z T E R : Mindnyájan idejönnek!(Kíro/iaw.) HANGOK (összevissza, kíváncsiságot és őszinte érdeklődést sejttetnek): Hol ? — I t t lakik ? — Gyerünk!
— Ne kiabáljunk már ! — Igen. — Ez a fia: nézzé- tek ! — A fia, a lánya. — Csönd !
Második jelenet.
— Voltak és újak. —
(Kitárul az ajtó. Sokan tódulnak befelé a szo- bába, Boriska elől. Jórészt meglett férfiak, középosz- tályuak, meg rosszul sjól öltözött ifjak: egyetemi hall-
- 39 -
gatók, művészfélék is akadnak. Valamint több leány s két elegáns úrinő is. Látszik, hogy szociáldemokraták és szabadgondolkozók a jövevények. Némán bámulja a legtöbb a kis családot, akadt olyan is, ki halkan köszönt.)
Az APOSTOL: Engem keresnek?
E G Y Ö R E G F É R F I (nagyon szimpatikus és szelidarcu. Visszafordul a jövevények felé): Csak 5 lehet. Nézzétek. (Az Apostolhoz): Olvastuk a mun- kád — fiam. Ugy tekints ránk. hogy mindnyájan testvérek vagyunk . . .
A KÉT ELEGÁNS H Ö L G Y (odament az Apos- tol feleségihez): Maga a felesége? Milyen kedves kis lánya van — okos fia.
ELSŐ K I A D Ó (az Apostolhoz szól, most is és mindig pózol): Mink már ismerjük egymást. Én — igaz — nem adtam ki a művét, de azért épen ugy veheti — mert elmondtam — pedig nem is tartom olyan korszakalkotónak, habár lázító . . . igaz, hogy én nem értek hozzá —
MÁSODIK K I A D Ó : Én kiadom. I t t a könyv keféje! (Megmutatja, az Apostol mohón utána kap és csöndesen örvend.)
ELSŐ I F J Ú (az Apostol keze után kap, szoron- gatja): Gratulálok, gratulálok, kolosszális !
M Á S O D I K I F J Ú : Végre valami, ami fölrázza a társadalmat —
E G Y FIATAL L E Á N Y (vállig érő haj; rendkívül lelkes. Virágok a karján): A bölcsőben: kicsi?
A F E L E S É G (rátekint): Meghalt. (Csöndesen körülnéz az arcokon és föltakarja a halottat.)
Az Ö R E G F É R F I : Boldog vagyok. Ugy érzem magam, m i n t h a Apostol előtt állanék, mintha . . . nem tudom ugy kimondani, nem birom —
(Zaj.)
— 40 —
Az E L N Ö K : Csöndet k é r e k ! (Az Apostolhoz):
A párt ülést tartott az este. Ottan ő (a Második kiadóra mutat) a maga művét elhozta kefelevonat-
ban. Fölolvastunk részeket, elkezdtük szépen ol- vasni . . . a hatást nem Írhatom le. Ön bizonyára tudja, hogy a legnagyobb művet irta ebben a kor- szakban. Most már jöhet minden, harc, szenvedés:
uj korszak !
ELSŐ K I A D Ó (eddig is beszélt, de csak most érteni, amit mond.) Persze! Hogy lecsukjanak. Lá-
zítás az egész könyv.
MÁSODIK K I A D Ó : Jól van.
ELSŐ K I A D Ó (a másikhoz): Téged is bezárnak.
A M E D V E (hatalmas testű, intelligens munkás, ereje miatt gúnyolják Medvének): Hallgatna már ez a vdCftk
ELSŐ K I A D Ó : M i ? Baja van velem?
A M E D V E : Hallja-e hó, ha még egyet — nagy- ságos ú r ! — a képire mászok.
Az APOSTOL: Barátom, hadd.
A M E D V E (amúgy is lassú, kimért beszédét még inkább tagolja): Ugy ? hogy az ilyen vacakot . . .
azt mondod ?
Az APOSTOL: Nem kell mindjárt —
A M E D V E : Akkor nem is lesz belőled semmi.
Az E L N Ö K : Hé, Medve, ne veszekedj mindig.
A M E D V E : É n ? Az E L N Ö K : Nahát,
A M E D V E (dühös szomorúsággal): Jól van.
A MÁSODIK K I A D Ó (hátrafordult, gesztikulál):
Nem bánom ! Én is ember vagyok, nemcsak kiadó.
Csukjanak le — mégis kiadom a könyvét.
ELSŐ ELEGÁNS A S S Z O N Y (az Apostolhoz):
Mi is eljárunk az ülésre, akkor mikor fölolvasás van, nagyon érdekes. Az este elhatároztuk, hogy
