A zsidóság háború utáni történetével foglalkozó történészek szinte mind ugyanazokat a kérdésköröket elemzik írásaikban: a túlélők igyekezetét, hogy ismét a társadalom hasznos tagjai legyenek, identitáskeresésüket, az újraéledő antiszemitizmust, a zsidóság és a kommunista párt kapcsolatát, a zsidók részvételét az 1956-os forradalomban, továbbá az államszocializmus alatt megjelenő burkolt antiszemitizmust. A korszakról szóló művek nagy része általánosságban ír a magyar zsidóság helyzetéről, így itt szerzőik elméletei alapján adok átfogó képet ezekről a témákról, amelyek a kárpótlást történelmi és társadalmi kontextusba helyezik.
A vészkorszak „kitörölhetetlen másságélményt”99 jelentett a túlélők számára, a háború után mégis meg kellett próbálniuk feldolgozni a múltat, értelmet keresni abban, ami történt, és újrakezdeni az életüket, mind pszichológiai, mind pedig anyagi értelemben. Mivel önazonosságukat ekkor szabadon megélhették, ez újfajta identitásokhoz és stratégiákhoz vezetett: a túlélők egy része belátta, hogy a 19. század óta követett asszimilációs minták nem vezetnek eredményre, ezért megindult egy disszimilációs hullám, a zsidóság öntudatosodása. Többen a vallásossághoz fordultak abban a hitben, hogy a zsidóságot azért érte a tragédia, mert elhagyta a vallását.100 Voltak azonban olyanok is, akik a cionizmus eszméiben látták a jövőt: végleg feladták az asszimiláció gondolatát, és belátták, hogy inkább egy olyan ország felépítésén kell fáradozniuk, ahol nem érheti őket megkülönböztetés. A 19. század végén Magyarországon még nem tudott gyökeret verni ez az eszme, a holokauszt után azonban virágkorát élte: a közös sorsélményre felépített ideológia megoldást kínált a múlt feldolgozására, egyben kiutat az antiszemitizmus végeérhetetlennek tűnő köréből.101 A Palesztina Hivatal segítségével több tízezer magyar zsidó emigrált a háború utáni években, de sokan kezdtek új életet Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is.102
99 Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon: politikai eszmetörténet. Budapest: Osiris, 2001. 586.
100 Uo. 586, és Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság az 1945 utáni Magyarországon.
Budapest: Gondolat, 2009. 68.
101 Uo. 71–72.
102 Uo. 70., és Zoltán Vági – László Csősz – Gábor Kádár: The Holocaust in Hungary: Evolution of a Genocide. Plymouth: AltaMira Press, 2013. 340–341. A kivándorolt magyar zsidók számával kapcsolatosan
40
Még mindig maradtak olyanok is, akik az asszimilációban látták a megoldást: a teljes beolvadással elrejtőzhettek, „láthatatlanná válhattak” – olyannyira eltagadták zsidóságukat, hogy a legtöbben közülük még a következő generációnak sem meséltek a múltjukról, ahogy arról sem, hogy zsidók.103 A zsidóságnak ez a rétege azok közül került ki, akik már a háború előtt asszimilálódtak. A társadalmi megbékélés érdekében elfogadták, hogy a holokausztért a felelősség a nyilasokat, a nácikat és a korábbi kapitalista rendszert terheli, és bizakodtak abban, hogy az új, demokratikus berendezkedés garanciát nyújt arra, hogy a múlt eseményei többé nem történhetnek meg.104
Táplálta ezt a reményt, hogy a zsidóság a háború után ismét visszakapta egyenjogúságát, és megnyíltak előtte a társadalmi mobilitás új útjai. Ez együtt járt egyfajta „morális koalícióval”: a nekik nyújtott jogvédelemmel és jogegyenlőséggel.105 A hatalomváltás miatt az előző rendszer károsultjai ezután könnyebben szerezhettek hatalmi pozíciókat (például a rendőrségen, bíróságokon belül vagy épp a politikai pártokban).106
A holokauszt után a magyar nacionalizmus a zsidók szemében egyet jelentett az antiszemitizmussal. A kirekesztő, antiszemitizmust pártoló és hivatalos politikai vonallá tévő jobboldali Horthy-korszak után sok magyar zsidó inkább a szociáldemokrata és kommunista eszmék felé fordult, mert ezek egyenlőséget hirdettek, újfajta asszimilációs lehetőséget jelentettek számukra, és szakítást a Horthy-korszak értékrendjével.107 Az is vonzó volt számukra a kommunizmusban, hogy az ideológia követőjeként úgy érezhették, túlléphetnek a múlton: nem kellett szembenézniük a magyar társadalom felelősségével, a holokausztot a „kapitalista imperializmus” végkifejleteként interpretálhatták. Győri Szabó Róbert ezt egyfajta alkuként írja le: kommunistaként többé nem kellett zsidónak lenniük, viszont a mozgalommal és eszméivel maradéktalanul azonosulniuk kellett.108 A túlélők számára tehát végleges társadalmi integrációt jelentett a pártba való belépés. Ebben pedig megnyilvánult az az ellentmondás, ami a háború végkimenetelét illetően a zsidók és nemzsidók között fennállt: a zsidók számára a németek legyőzése, a Vörös Hadsereg bevonulása valóban felszabadulást jelentett, az üldöztetés végét, míg a nemzsidók számára
lásd még: Gyurgyák: A zsidókérdés, 586–587. Gyurgyák leírása szerint 1957-ig mintegy 60.000-en vándoroltak ki. Győri Szabó szerint 1948-ig körülbelül 30–35.000 zsidó hagyta el az országot.
103 Gyurgyák: A zsidókérdés, 590.
104 Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 74.
105 Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők: fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után.
Budapest: Múlt és jövő, 2002. 17.
106 Uo. 12.
107 Vági – Csősz – Kádár: The Holocaust in Hungary, 351.
108 Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 78.
41
vereséget, és egy új megszállás kezdetét,109 így a többségük idegenkedve fogadta a kommunizmust.
A zsidóság kommunista pártban való aktív szerepvállalása, sokuknak a végrehajtó szervek kötelékében való felbukkanása a „zsidó bosszú” mítoszát erősítette.110 Ez a kollektív félelem a zsidóüldözésben aktívan vagy passzívan résztvevő többségi társadalom bűntudatának egyik megnyilvánulása volt.111 Azonban nem ez volt az egyetlen tényező, ami közrejátszott abban, hogy a háború utáni magyar társadalomban továbbra is jelen volt a zsidógyűlölet. Befolyásolta többek közt a pártok hozzáállása a zsidósághoz, burkolt vagy nyílt antiszemitizmusuk: ebben a Nemzeti Parasztpárt járt az élen.112 Sokat nyomtak a latban a hazatérő túlélők követelései is, akik megpróbálták visszaszerezni otthonaikat, tulajdonukat.113 Karády Viktor szerint ez utóbbi azért is érintette olyan érzékenyen a többségi társadalmat, mert megkérdőjelezte az általuk megszerzett hatalmi és vagyoni helyzetet.114 A „zsidó bosszú” toposzát alátámasztani látszott továbbá a háború utáni népbíróságok működése, amelyben a korábbi üldözöttek is aktív szerepet vállaltak: 60.000 embert helyeztek vád alá, közülük 189-en hajtottak végre halálos ítéletet. Ezrek kerültek internálótáborokba ítélet nélkül, és rengeteg embert hurcoltak málenkij robotra.
Többszázezerre tehető azoknak a száma, akik nyugatra menekültek. Így egybemosódott, hogy ki a háborús bűnös, és ki a kialakuló diktatúra áldozata.115
109 Vági – Csősz – Kádár: The Holocaust in Hungary, 334.
110 Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 81.
111 Ennek gyökereiről lásd: László Karsai: „Shylock is Whetting his Blade”: Fear of the Jews’ Revenge in Hungary during World War II. In: Bankier (ed.): The Jews are coming back, 293–311.
112 Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 121. Darvas József, a Nemzeti Parasztpárt alelnöke 1945.
márciusában Őszinte szót a zsidókérdésben címmel jelentetett meg cikket a Szabad népben, amelyben kifejtette, hogy a zsidóság egy része „nemesi kutyabőrként” használván az átélt szenvedéseket, azokra hivatkozva nem hajlandó kivenni a részét az ország újjáépítéséből. Közli: Karsai László: Kirekesztők:
antiszemita írások, 1881–1992. Budapest: Aura, 1992b. 144–145.
113 Gyurgyák: A zsidókérdés, 584.
114 Karády: Túlélők és újrakezdők, 33.
115 Gyurgyák: A zsidókérdés, 583. Bibó István erről így írt: „A számonkérésben az ügyek bíráiként a nyomozás és ítélkezés különböző szakaszaiban szerepelt annyi zsidó vagy zsidótörvények által érintett személy, hogy ennek alapján tapasztalati támpontot is kapott s komoly visszhangra számíthat az a beállítás, hogy az egész számonkérés lényege tulajdonképpen az, hogy most – a múlt visszatorlásaként, amikor a magyarok ítélkeztek a zsidók felett – a zsidók ítélkeznek a magyarok felett.” Bibó István: Válogatott tanulmányok 1945–1949. 2. köt. Vál. Huszár Tibor. Budapest: Magvető, 1986. 771.
Barna Ildikó – Pető Andrea: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten. Budapest:
Gondolat, 2012. 116. c. könyvükben így írnak: „a túlélő zsidóság rendelkezett bizonyos érdekérvényesítő képességgel a közvetlenül a II. világháborút követő igazságszolgáltatásban,” ugyanakkor arra a következtetésre jutnak, hogy „a politikai igazságszolgáltatás paradoxonja és anomáliái a magyar zsidó állampolgárokat csalódottá tették” (117.), mert a társadalom a népbíróságok működésére a zsidó bosszú eszközeként tekintett, és mert a társadalmi–politikai környezet megakadályozta a zsidó identitást megtartó intézmények újraalapítását, fennmaradását. A népbíróságok működéséről lásd még: Dr. Gyenesei József (szerk.): Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. Kecskemét: Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat
42
1946-ban több helyen is pogromok bizonyították a vidéki zsidógyűlölet erejét. Ismét megjelentek a vérvádak, amiket a már említett „zsidó bosszú” toposzon kívül a „harácsoló kapitalista zsidó” és az idegengyűlölet táplált.116 A háború utáni zsidóellenes erőszak leginkább a keresztény egyházak által közvetített tanokra vezethető vissza, és arra, hogy a Horthy-korszakban a politikusok a gazdasági–társadalmi egyenlőtlenségeket antiszemita ideológiába ágyazva magyarázták. Az igen hasonló lengyelországi pogromok magyarázatára Jan T. Gross másfajta, morális–pszichológiai elméletet állított fel: szerinte a lengyelek egyszerűen nem tudták elviselni a zsidók jelenlétét, mert az a saját bűneikre emlékeztette őket. Miután a nemzsidó szomszédok kifosztották, feljelentették, nem ritkán meggyilkolták a zsidókat, ám a háború után néhányan mégis visszatértek, emiatt szégyen és megvetés éledt a nemzsidókban. Ezt csak a holtak meggyászolásával lehetett volna feloldani – ám mivel a lengyel társadalom képtelen volt erre, így két választása maradt:
megszabadulni a túlélőktől vagy szégyenben élni tovább.117 Bár e teória vitatható, bizonyos, hogy a háború utáni pogromokban Magyarországon is nagy szerepe volt a holokauszt alatt történteknek, és sok összetűzés forrása volt a zsidóktól elkobzott, elrabolt vagyon. A felelősség megvitatása azonban elmaradt részben a kérdés átpolitizálódása, részben pedig a sajtó szerepe miatt, amely a megszálló németekre, a hazai svábokra, illetve a nyilasokra hárította azt.118 A tagadás és hallgatás torzulást okozott a nemzeti identitásban: nem történt meg, illetve lassan haladt a múlt feldolgozása és beillesztése a magyar történelembe.
Nem segítette elő a társadalmi megbékélést a kommunista párt hozzáállása sem. Jóllehet a Magyar Kommunista Párt vezetésében sok zsidó származású politikus volt, ők nem tekintették magukat annak; mindenféle zsidó identitást elutasítottak, részben mivel hittek a szocializmus eszméiben és internacionalisták voltak, részben pedig mivel bizonyítaniuk kellett elkötelezettségüket a Szovjetuniónak.119 Így, bár a pártban elvileg nem volt helye az antiszemitizmusnak, és a kommunista vezetők elítélték a szélsőséges nacionalizmust, a gyakorlatban sokan mégis hátrányosan különböztették meg a zsidókat – köztük maga Rákosi
Levéltára, 2011., valamint László Karsai: The Hungarian Holocaust as Reflected in the People’s Court Trials in Budapest. Yad Vashem Studies, vol. 32 (2004), 59–96.
116 Karády: Túlélők és újrakezdők, 28. Az antiszemitizmus háború utáni újjáéledéséről, annak formáiról és okairól írt Bibó István, lásd: Válogatott tanulmányok. 2. köt. Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, kiváltképp Az antiszemitizmus újjáéledése 1944 után: régi antiszemitizmus és új antiszemiták című alfejezet 774–778.
117 Jan T. Gross: Fear: Antisemitism in Poland after Auschwitz. New York: Random House, 2006. 256., 258.
118 Gyurgyák: A zsidókérdés, 582.
119 Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 90., 94.
43
Mátyás is, származása ellenére.120 Az antiszemitizmus hallgatólagos támogatása, a közvéleményben jelen lévő „zsidó kommunista” sztereotípia ignorálása121 mellett a párt ellentmondásos zsidópolitikájára hatással volt Sztálin antiszemitizmusa is. A magyar kommunisták 1948–1949-től a polgárság felszámolásáért küzdöttek, és ez a polgárellenesség gyakran társult antiszemitizmussal,122 a „kapitalista zsidó”
sztereotípiájával. 1948-tól nyílt anticionista propagandát fejtett ki a párt, amely szintén az antiszemitizmus egyik megnyilvánulása volt; illetve igyekezett átvenni az irányítást a zsidó szervezetek felett úgy, hogy képviselőit minél több szervezet vezetőségébe beépítette.123
A zsidó szervezetek, élükön a Stöckler Lajos vezetése alatt álló neológ felekezettel, biztosították a kommunista pártot támogatásukról.124 A szocializmus építése során azonban a párt visszaszorította a zsidóság hitéletét – a többi felekezetéhez hasonlóan: törekedtek arra, hogy a zsidóknak ne lehessenek más szervezetei, hogy a zsidóság csupán vallási hovatartozást, ne pedig identitást jelentsen. A párthű kádereknek továbbra is be kellett épülniük a fontosabb hitközségi pozíciókba. 1948-ban végül Stöckler támogatásával létrehozták a pesti hitközség kommunista alapszervezetét, Benedek László vezetése alatt.
December 7-én pedig megszületett a párt és a felekezet közti egyezmény, amely rögzítette a felekezeti önkormányzatiságot. Így az izraelita felekezet lett az első, amely csatlakozott a pártállami rendszerhez.125 Ezzel párhuzamosan a magyar zsidóság nemzetközi kapcsolatai is beszűkültek: megszűnt a Zsidó Világkongresszus magyar képviselete, a hitközségi vezetők nem utazhattak a vasfüggönyön túlra. 1950 februárjában az Izraelita Országos Gyűlés megállapodott a zsidó vallási irányzatok egyesüléséről: megalakult a Budapesti Izraelita Hitközség, amelynek fő képviseleti szerve a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (a továbbiakban: MIOK) lett. A hitközséget Stöckler Lajos vezette, és továbbra is együttműködött a párttal.126
A zsidóság különböző csoportjai sokféleképpen viszonyultak az 1956-os forradalomhoz:
a vallásos zsidók számára felszabadulást jelentett a felekezetet elnyomó rezsim hatalma alól, de a szekulárisok is szimpatizáltak a változásokkal. Sok olyan korábbi kommunista zsidó, aki kiábrándult a sztálinizmusból, aktívan részt vett a forradalomban. Ezzel együtt
120 Standeisky Éva: Antiszemitizmusok. Budapest: Argumentum, 2007. 16–17.
121 Uo. 33.
122 Uo. 15., 19.
123 Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 109–110.
124 Uo. 114.
125 Uo. 160–162. A felekezeti élet szabályozásáról lásd: Romsics Ignác: Magyarország története a XX.
században. Budapest: Osiris, 2010. 219–220.
126 Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 165–166.
44
felerősödött az antiszemitizmustól való félelem, ami hozzájárult az újabb kivándorlási hullámhoz: a jobb élet reményében körülbelül 20–30.000 zsidó emigrált közvetlenül a forradalom idején, illetve utána.127
A Kádár-korszakban azután ismét a „csendes asszimiláció” került előtérbe.128 Az állam elfojtotta az antiszemitizmus megnyilvánulásait, ám ezért cserébe elvárta, hogy a zsidóság továbbra is csupán vallás maradjon.129 Egyre több zsidó hagyta hátra a vallást, nőtt a vegyes házasságok száma. A vallásos zsidók köréből (főleg a fiatalok közül) sokan választották a kivándorlást, így a vidéki zsidóság szinte teljesen eltűnt – aki nem külföldön próbált szerencsét, az a fővárosba költözött. Megmaradt azonban a zsidóság társadalmi mobilitása:
többségük magasan iskolázott volt, egyetemet végzett.130
Társadalmi, történelmi okokból kifolyólag a Kádár-korszakban is megmaradt a rejtőzködő antiszemitizmus, azonban olyan anticionista kampányokra, mint Lengyelországban és a Szovjetunióban, nem került sor. A holokauszt törést jelentett a magyar történelemben, amit a társadalom nem tudott feldolgozni, az évek során „a törésvonalak állandósultak” zsidók és nemzsidók között. Mivel mindkét csoport másképp értelmezte mind a Horthy-korszakot, mind a holokauszt és a felszabadulás/megszállás kérdését, továbbá a nemzsidók a kommunizmust a zsidósággal azonosították, így a
„zsidókérdés” idővel szervesen összekapcsolódott a bal- és jobboldali megosztottsággal. A probléma kibeszélése csak az 1960-as évektől kezdődött el.131