F
ragmentumokegyv
örösmarty-
töreDékheZhajnalban zagyva álom szívdob: dön dön döng döbbent negyven elmúltál vén csont öreg vagy döbbenet dobol a szívben
homályban tesz-vesz rakosgatsz keserű szájíz állott hagyma elkavart dolgaid megszagosodnak fasírt a kredencen kint feledve hogyha: akkor miért nem úgy van?
ha nem: miért soha nem is lesz?
betette a kaput döngve
a hagymaszagban valaki itt felejtett ---dobok döngése dobbanat
kürtök kurta kukurikúja fel! fel! vitézek! – riad kredencen az ébresztő óra
---„Napjaid oly szomorúk, mint* régi fasírtban a hagyma, megszagosodva hever, kint hagytad a konyhakredencen, nincs szem előtt, fedted egy konyharuhával, ámde el sosem éri a hűs és enyhet adó jégszekrényt – ráfanyalodsz majd, bánatnak eredve fogyasztod megszikkadt kenyered mellett, rágod maradékát, ínségben, idején havi kosztpénz megszoritásnak, víz közüzemdíj megfizetés hős bajnoka, meddig
Tallóz, tesz-veszeget és egy fali csap közelébe szennyes edényt helyez el, indul mosogatni morogva, több napi foltját eltüntetni a hétközi szennynek a búlepte Zalán, Alpár ura, gondba merülten, s közben máshol jár forgása eszének, konyhai, hőbölygésben erős árnyát magaismeretének durván szennyes lé: alpári beszéd özönével önti nyakon – s titkon voksot neki ad, maga ellen:
sírja a nyugdíjas tempót, kocsit és pihekönnyű munkát vissza, és vele biztos, állami légkört, munkaidő lassú teltét kávészünetek közt, megtakarításnak államtakaréki betétjét, hét végén pihenőtelket, nyaralót Tisza mellett.
Fel sem éri talán, hogy ellene mily had készül újabb és nagy idők forrongó kútfeje mentén, sejt, de nem ért, nyilait rosszindulatának árnyak foltja felé lövi el: hőzöng, nem látja a célt még, rest utcára vonulván rablót tiltakozással megfenyegetni; s ha jő: üdvözleni újat, a szépet;
eszmét, mely új kor aranyos szövedékét bontja tündérfátyolként teregetvén pannoni tájra.
„Agg, nem látod a célt, híg konyhai ködben bongasz, rádiód megszoritás, válság és pénzügyi krach rossz hírét gyúrja agyad elzsibbadt rostja közé, de az nem rakja a kép szétszórt mozaikjait össze...!
El vagy veszve, amíg nem látod az újat, az embert, őt, aki bátor, bölcs szóval feltárja a nyelvben eltemetett rendet, szól: ez van, ez pedig nincsen, emberi léptékű igazát feltárja a földnek.”
„Mit, no!” – így felesel. – „Ezt nem lehetett, mert...” Rámol, konyhai polcai közt, villogva, csörögve vasában.
---Jó lett volna, ha.
Nem így.
Máshogy, és talán máshol.
„Villogva, csörögve...”
Legalább lássanak.
De sajnos a sajtszagú esték
mellett nincs emberi akternatíva. Hősi múlttal szemezni nem adatott meg és be is látom, hogy nem adatott meg.
Pedig forr most is mustból
az idő vén bora, és lesz, aki feltülekedvén, zengő poharát felcsendíti, és az örömnek
magafeledő hangján szólítgat csecsemőrózsaszínű jövőt:
de hogy az olyan lesz-e, ahogyan ma látom,
vagy látni remélem – olyan édes, pufók arcú, a csoda tudja hull ki a mérték mindenből, amihez még mérni lehessen.
Nyugodj meg. Ha nem te, de utánad
„bátrabbak jönnek” – ezt tarts észben, tarsd meg téli reménynek, majd jönnek ők, akik
párduckacagányukat perlik hősi múltunktól vissza.
---benned bánatot eszem ételem helyett kérlek ints meg testem és vérem bor és kenyér színében hadd találkozzam veled
régen feledett régi isten
*A szövegben dőlt betűvel szedve Vörösmarty Árpád Zalán ellen című töredékének részletei szerepelnek.
KUsZÁL
J
egyzetlapoka
zeposzköltőszökőnapJaicíműciklusból
Elfolyik a nyár
gyümölccsel teli patak
meggy és savanykás alma kerekhasú dinnye
---„Asszonyok! ne szüljetek! a harc ideje jön nem a tükörarcú remény
anyatejszagú ideje!”
Elfolyik a nyár a tele tömlő kibuggyan a magzat
mégis felsír idegen ég alatt
felsír akit igricek jövendöltek
Pázsitfű sás sztyeppefű dárdás sorfala között állunk
fedetlen fővel:
„Vivát az újszülöttnek!”
A kezekben meggyűrt fövegek.
Talán ez az, amire vártunk Talán csupán erre és éppen erre a jel mindig
több is és kevesebb is a jelentésnél.
***Rövid sarló hegyén pillan az idő de röppeni harcban röppen el – feszült figyelem
szálas vessző a húron pendülő ideg:
a nyíl útját szárnyaló toll kíséri.
***Lovak szaga izzadt sörények bőrszerszám férfiak szaga Napfény csillan egy aranyos gombon
„Ameddig ellátsz, addig tart a távlat...”
Figyeld a ménjét harcba ugrató ember gombszemét.
***Minden tett torzó és az is marad emberéhez hasonló
***Túl sok hajunk maradt, így negyvenévesen.
Túl sok
hogy már őszülni kezdjen.
Kívül is, karámok és jurták között a fákról levél hull – milyen levél? üzen egy ismeretlen,
idegen úr, nevét
hiába hallgatom ki ebből a susmogásból.
A szívben szablyaként suhog az ősz.
A mAgánybAn elAggoTT vÖrÖsmArTy A XXi. sZáZADoT viZionáljA
Oh, szűkkebelű hely, zugügyek Mekkája, hazám, Magyarhon!
Hová süllyedett hajdani kegyszíned, hol az ékkő, hol a dicsfény koronádról?
Hova illant tavaszi kertidből a lepke honderű?
Omlandasz, hajdani nagy tetteket nyélbeütő eszméid romvárként düledeznek, s a mindent döntő emberi bátorság tűzfolyama elapadott ereidből.
Ne kisérts, Ármány! Ily jövendőt szemlélni nem reménylek.
Nemzetnek ily szégyellnivalót,
orcát, sorsot rútabbat nem festhet vénebb képünkre semmi Jövő.
Mint ki néz, de látni rest már,
ki a szülőföld porában botladoz s négykézláb port tapogat csak, a szemlélet tágabb téreiről visszadöbbent már a rettenet.
Mondd, hova tartandsz, nemzet költője, Mihály? Meg hova térsz?
Tört versben megcsalatott eszméid nyomdokain botlasz? Avagy érdemidre való mutatással állásért folyamodni? Bajtársid után, kik éltük szűk folyományát
Vagy az után, ki nyugalomra pihenni oly házba feküdt, hol sem ajtón, ablakon sem jár a léglehellet?
Ne siess, nézz széjjel és pihenj meg. Ládd, az út is megtorpan oly hamar, ha széjjel siet szerte e hazába. Ládd elontott porták csontváztemetőit, s hőkölj; ládd régi gazdavilág roncsolt saurusit lerogyni a porba, istállók szálkás testét heverni gazban, drótfonatok közt, s hallgasd, idegen szóröppentyűk sortüzei csattannak a szélnek és
csollán közt, elvadult bodza tövén a harag sötét bogyói érnek.
Hova oly sietős minekünk? Hova visz kőfolyamod?
Föl Pestnek, az ország csarnokháza felé? Ejtsd el, apadó elme, gondolatid. Nézd, szél s por, s rúd nélküli szekerek szaladnak, elnyeli mind a távol idő. Nem látni büszke mént, se széles tomporu kancát, út mentén nyárfa röpnyugtot vadmadaraknak nem ad, nem látni port kavaró lábbal sietőt, kis terhét batyuban hátán viselő gyalogállót.
Itt a ház, amelyben éltem. Itt e gesztenyefa, de mi’ vén lett!
Emlékem pingált mondolat őrzi az országút derekán:
Itt született, eszmélt, ki honunknak a Szózatot adta.
Egy másik amott, különösképp szökken elő, hatos az, újsütetű:
Áfás számla igényét, kérjük, előre jelezze.
Mögötte furcsamód, falábon billeg a deszkatestű szó: Élőhal kapható.
Ide értem. Drótfonatok, bódék, ház mögötti sufnik szolgálnak az útra, túlnan, amott: telep, kőtűzhelyek sora, pékgyerekek játszódtak tán kirakósdit, kő-öntövények szóródtak széjjel óriás csontdarabokként.
Föltöltött tó alant, enyhellyel a partján nyugodalmat keresőknek, kis esőállók, csalival horgász emberek halukat ha kifogják, nap, eső víz ne érje közben a testük.
Ez a sor, hol a jókedvű béres estve behajtott, ez a határunk.
Az árokba, hol hajdan itattunk, belenő gaz, dudva, acat, és nincs nyoma enyhítő vízüdületnek a meder alján,
nem metszi a sarjú gyönge szárát semmi kasza, jószágának, etetni nem hordja a föld zöld szálait
a dolgos ember, nem vár esőt sem, éltető függönyét az égnek.
Reformok! Jobb korunk gőzmasinája! Emlények csiganyála bemocskolt, hol a tetterő, hol a szén, izzítani gépet,
a tengely acélját csattogva tolni előre a pályán?
Látlak félrevetetten, mellékpálya mögött megakadni, bodza, csalán közt, lelkem – illesztékidbe a rozsda belémart, állasz, mielőbbi robogtod álmodozás, lepke remény csak.
Vaspályák szabnak szerte, Magyarhon. Még sincs robogás. Távlat.
Nincs röpte reménynek. Arasznyi tengedezés csak, ide át, oda át tébláb, tyúkudvari hőstett, tollfosztott szárnyrepegés, kavarása a pornak.
Hol a zöld, a babér, ifjú homlokra helyezni? Hol a hattyui kar?
Szólni se bátrak, hallgatnak az idők új bajnoki – nem diadalt,
józan, számító homlokot illet közdics és magabízó, sikeres magatartást.
Jönnek, jöjjenek is serényen, hangyazugokból előtörekvő új-sietők, lót-futi népek, kik maga-megbecsülését nem sérti az új rend,
sorakozzon fel csak bölcselmik mellett vitézi rendjek, csapatokba bezártan, egy-két csörte, ál-tusa ha akad,
lesz elég festett kép minekünk is, tápot adni a hírnek:
van elevenség, van lánglelkület itthon, belhoni pályán.
Agg, látod, hogy minden idegen – nem te századod, hát bánod-é?
Az út, a vaspálya, a szűkösecske tér, ha tenhazádban széjjelebb tekintesz, idegen út, idegen gép, idegen tér. Mind idegen lett,
ami hathatósan fordul… És egyre mesteribb, vénebb és romlékonyabb.
Az aggnak, ha már meggyérül váza,
kicsiny sújtás elég, s gyengécske csontja összeroppan.