S ZÓLÁSSZABADSÁG ÉS HÁBORÚ

a nemzetközi kapcsolatok történetében

AZ ALAPVETŐ POLGÁRI SZABADSÁGJOGOKAT KORLÁTOZÓ TÖRVÉNYEK AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ IDEJÉN

Akkor, amikor 1917. április 6-án az Amerikai Egyesült Államok belépett az első világháborúba az amerikai történelemben már nem számított újdonságnak az, hogy az alapvető szabadságjogokat garantáló alkotmányos jogok konfliktusba kerültek a háborús idők kívánalmaival. Az 1787-ben kidolgozott új szövetségi alkotmány ugyan nem tartalmazta az alapvető polgári jogok felsorolását, amit majd csak az első tíz alkotmány-kiegészítés, az ún. Bill of Rights illesztett az alaptörvény szövegébe 1791-ben. Ezek olyan alapjogokat tartalmaztak, mint a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a vallás szabad gyakorlása, a fegyver-birtoklás joga vagy annak tilalma, hogy valakit arra kényszerítsenek, hogy saját maga ellen tanúskodjon. Az alkotmányba foglalt eme szabadságjogokat korlátozó törvényeket akkor fogadott el elsőként a Kongresszus, amikor a 18. század végén, a francia forradalmi háborúk következtében, Franciaországgal éleződött ki az Egyesült Államok viszonya. A Kongresszus 1798-ban cikkelyezte be azt a négy törvényt, amelyeket összefoglalóan az „Idegenekről és a lázadásról” szóló törvé-nyekként szokás emlegetni. A négy törvény közül három a bevándorlással, illetve a bevándorlók helyzetének szabályozásával volt összefüggésben. Ezek, az európai radikális forradalmárok Egyesült Államokba költözésének megakadályozása érde-kében, egészen a deportálás lehetőségéig megszigorították a már az országban tar-tózkodó, de még nem állampolgár idegenek kormányzati ellenőrzését, illetve jelen-tősen megnehezítették az állampolgárság megszerzését. A negyedik, az ún. „Láza-dásról szóló törvény” elsősorban a kormány hazai ellenzéke ellen irányult és jelen-tős pénz-, illetve börtönbüntetést helyezett kilátásba azok számára, akik „összees-küvést szőnek vagy törvényellenesen egyezségre lépnek azzal a szándékkal, hogy az Egyesült Államok kormányának valamilyen intézkedésével szembeszállja-nak”. Hasonlóan szigorú büntetésre számíthattak azok, akik rágalmazó szándék-kal „bármilyen hamis, botrányos, vagy rossz szándékú írást vagy írásokat” publi-káltak, „melyek az Egyesült Államok kormányát, vagy az Egyesült Államok Kongresszusának bármely házát, vagy az Egyesült Államok elnökét támadják”.¹

1 Dokumentumok az Egyesült Államok történetéhez, 1774–1918. Szerk. Urbán Aladár. Bp., 1981. 63.

Azt is meg kell jegyezni, hogy e törvények többsége eleve korlátozott időtar-tammal volt érvényben, hatályukat csak korlátozott körben alkalmazták, s életbe lépésüket az akkor hivatalban lévő elnök John Adams (1797–1801) is ellenezte.

Ezekről a 18. századi törvényekről azért ejtettem viszonylag részletesen szót, mivel nagyon hasonló intézkedéseket léptettek hatályba azokhoz, amelyeket majd az első világháború idején fogad el az amerikai törvényhozás.

A 19. században a polgárháború (1861–1865) időszakában került sor az alap-vető polgári jogok háborús helyzetre való hivatkozással történő korlátozására.

Ekkor, Abraham Lincoln elnök (1861–1865), elsősorban az északi és a déli régió határán elhelyezkedő, a rabszolgatartást elismerő, de a déli konföderációhoz a háború kirobbanásakor mégsem csatlakozó Maryland és Delaware unióban tartá-sa érdekében, a Philadelphia és Washington közötti területre vonatkozóan felfüggesztette a habeas corpus érvényességét. Az utóbbi intézmény az egykori anyaország joggyakorlatából került át az amerikai jogba s azt írja elő, hogy min-den fogva tartott személyt fogva tartója köteles bíróság elé állítani, hogy az meg-vizsgálja a fogva tartás jogosságát. A habeas corpus intézményét az alkotmány I.

cikkelye 9. paragrafusának második bekezdése is magában foglalja, amennyiben kimondja, hogy „A Habeas Corpus kibocsátásának kiváltságát nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás vagy ellenséges támadás esetén az állam biztonsága megkívánja”.² Lincoln e mondat második felére, vagyis arra hivatko-zott, hogy az ország a lázadás állapotában van, s ezzel összefüggésben ellenséges támadás van kibontakozóban. E lépés alkotmányosságát mégis sokan vitatták, el-sősorban arra hivatkozva, hogy az elnök saját hatáskörében cselekedve megtehet-te-e ezt a lépést, avagy sem? Mindenesetre, az intézkedés hatályát más területek-re is kiterjesztették és a polgárháború egész tartama alatt 15–20 000 amerikai ál-lampolgárt tartóztattak le a habeas corpus felfüggesztése alapján.³

Ilyen előzmények után nem nagyon csodálkozhatunk azon, hogy a következő nagy háborús konfliktus az első világháború szinte már menetrendszerűen hozta magával bizonyos állampolgári jogok korlátozását. Mint ismeretes, az Egyesült Államok 1917. április 6-án lépett be a háborúba, s a Kongresszus június 15-én fogadta el a „Kémkedésről szóló törvényt” (Espionage Act). A jogszabály a még 1911-ben becikkelyezett „Védelmi titkokról szóló törvényen” alapult, ám annál jóval szigorúbb büntetési tételeket írt elő. Az is érdekes, hogy Wilson elnök már az 1915. december 7-én, az unió helyzetéről elmondott beszédében javaslatot tett a Kongresszusnak egy új törvény elfogadására, ám a törvénybeiktatás folyamatát végül az Egyesült Államok hadba lépése gyorsította fel. A törvény cikkelyeinek

2 Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya. In: Kenneth Janda – Jeffrey M. Berry – Jerry Goldman: Az amerikai demokrácia. Bp., 1996. 450.

3 Mary B. Norton – David M. Katzman – Paul D. Escott – Howard P. Chudacoff – Thomas G.

Paterson – William M. Tuttle: A People and a Nation. A History of the United States. Boston, 1994. 441.

egy része a szűkebb értelemben vett kémtevékenységre vonatkozott. Így a jog-szabály büntetendőnek nyilvánította bármilyen információ olyan jellegű kiszol-gáltatását, amely akadályozza az Egyesült Államok fegyveres erőinek műveleteit vagy azok sikerességét, illetve, amelyek az Egyesült Államok ellenségeinek sike-rét segítik elő. Büntetendőnek számított továbbá, téves jelentések vagy kijelenté-sek azon szándékkal történő átadása, hogy azzal megakadályozzák az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének vagy hadiflottájának műveleteit vagy azok si-kerességét. Amennyiben pedig az Egyesült Államok már hadiállapotban volt, törvényellenes volt minden olyan tevékenység, amely az Egyesült Államok el-lenfeleinek sikerét segítette elő. Mindezek büntetéseként harminc évet meg nem haladó börtön, de bizonyos esetekben a halálbüntetés is kiszabható volt. A jog-szabály cikkelyeinek egy másik csoportja a kötelességszegés, illetve a toborzás és a sorozás kérdéseivel foglalkozott. Ezek értelmében bűnténynek számított minden engedetlenség, hűtlenség, lázadás és kötelességszegés megkísérlése vagy okozása az Egyesült Államok hadseregében és hadiflottájában. Bűnesetté vált to-vábbá az Egyesült Államok szolgálatára történő bármilyen toborzás és sorozás akadályozása. E tényállások megsértéséért legfeljebb tízezer dollárnyi pénzbün-tetést, vagy nem több mint húszévnyi börtönbüntetést lehetett kiszabni. Továbbá, a jogszabály felhatalmazta a főpostamestert (Postmaster General), hogy megta-gadja azon küldemények postai kézbesítését, amelyekről úgy ítélte meg, hogy megsértik a „Kémkedésről szóló törvényt”, illetve az ilyen küldeményeket le is foglalhatta. Ezen túlmenően, megtiltotta támadásra felszerelt hajók olyan nemze-teknek történő átadását, amelyek olyan konfliktusban vesznek részt, amelyben az Egyesült Államok semleges.⁴

A közvélemény és az amerikai törvényhozók egy része azonban nem találta kielégítőnek és eléggé hatékonynak a „Kémkedésről szóló törvény” azon cikke-lyeit, amelyek a háborús erőfeszítések, valamint a toborzás és a sorozás akadá-lyozását büntették. Egyes törvényhozók pedig attól tartottak, hogy a jogszabály hiányosságai a tömegek általi önkényes fellépésekhez, esetleg lincselésekhez ve-zethetnek. Ezért azt szorgalmazták, hogy az ilyen ügyek „kezelését” a „Kémke-désről szóló törvény” kiegészítése által a kormányzat vegye a kezébe. E tényezők vezettek ahhoz, hogy a Kongresszus 1918. május 16-án jelentősen kiegészítette a törvényt. E kiegészítéseket a „Lázadásról szóló törvényként” (Sedition Act) is szokták emlegetni, ami – tévesen – azt a benyomást kelti, mintha önálló jogsza-bályról lenne szó. A kiegészítési javaslatnak a Szenátusban jelentős ellenzéke

4 Ez utóbbi pont a második világháború elején jelentett majd súlyos problémát, amikor a háború-ban még részt nem vevő és hivatalosan semleges Egyesült Államok kormánya torpedórombo-lókat szeretett volna átadni a már hadban álló Nagy-Britanniának. A törvény elfogadásának kö-rülményeire lásd: Norton – Katzman – Escott – Chudacoff – Paterson – Tuttle: A People and a Nation, i. m. 706. John Milton Cooper: Pivotal Decades. The United States, 1900–1920. New York, 1990, 298. A törvény teljes szövegét lásd online: www.firstworldwar.com/source/

espionageact.htm, letöltve: 2014. október 28.

akadt. Olyan tekintélyes honatyák ellenezték, mint a massachusetts-i republiká-nus Henry Cabot Lodge (1850–1924), aki már majdnem húsz éve, 1893 óta szol-gált az amerikai törvényhozás felső házában, s akit nem sokkal később, 1919.

március 4-én a Szenátus Külügyi Bizottsága elnökének is megválasztottak.

Lodge leginkább a szólásszabadság korlátozását kifogásolta, míg mások úgy gondolták, hogy nincs szükség kiegészítésre, csak a már meglévő törvényt kelle-ne következetesebben végrehajtani. Wilson elnök és igazságügy-minisztere Tho-mas Watt Gregory (1914–1919) egyfajta politikai kompromisszumként tekintett a kiegészítési javaslatra. Attól tartottak, hogy a „Kémkedésről szóló törvény” ki-egészítését szorgalmazók a kormány számára nem kedvező kongresszusi meg-hallgatásokat kezdeményezhetnek, s olyan javaslatokat terjeszthetnek be, hogy a háborús erőfeszítések, a toborzás és a sorozás akadályozásával kapcsolatos ügyekben a vádemelés joga az igazságügyi-minisztériumtól a hadügyminisztéri-umhoz kerüljön át, ami súlyos alkotmányossági aggályokat kelthetett volna.

Ezért, Wilson és a kormányzat az általuk megfelelőnek vélt kiegészítések elfo-gadását támogatta. A kiegészítéseket végül a Szenátusban 48:26, a Képviselő-házban pedig elsöprő többséggel, 293:1 arányban fogadták el.⁵

Az új kiegészítések elsősorban az olyan véleménynyilvánításokkal szemben kívántak fellépni, amelyek negatív fényben tüntették fel a kormányzat háborús erőfeszítéseit vagy a toborzás és a sorozás ellen agitáltak, vagy valamilyen mó-don akadályozták a háborús kormányzati kötvények eladását. Így, a kiegészíté-sek jogszabály ellenesnek nyilvánították az Egyesült Államok kormányára, az Alkotmányra, az ország zászlajára, valamint a katonai egyenruhára vonatkozóan az „áruló, profán, obszcén vagy sértő” nyelvezet használatát. Az olyan beszéd-mód használatát is törvényellenesnek jelentették ki, amely másokat arra késztet, hogy az amerikai kormányzatot és intézményeit megvetéssel, lenézéssel kezel-jék. Az új rendelkezések arra is felhatalmazták a főpostamestert, hogy a fentebb említett nyelvezetet használó küldemények kézbesítését megtagadja. A kiegészí-tések kifejezetten csakis arra az időszakra vonatkozóan voltak érvényben, amíg az Egyesült Államok hadiállapotban van.⁶

Ha nem is olyan közvetlen módon, mint a „Kémkedésről szóló törvény” és kiegészítései, két további törvény is bizonyos alapvető jogok korlátozását ered-ményezte. Az egyik az 1917. október 6-án elfogadott az „Ellenséggel folytatott kereskedelemről szóló” (Trading with the Enemy Act) törvény volt, amely annak megakadályozását célozta, hogy amerikai állampolgárok az Egyesült Államok ellenségeivel vagy azok szövetségeseivel kereskedhessenek. A jogszabály az el-nököt ruházta fel az ellenséges országokkal folytatott kereskedelem egy része

5 Norton – Katzman – Escott – Chudacoff – Paterson – Tuttle: A People and a Nation, i. m. 706.

Cooper: Pivotal Decades, i. m. 298.

6 A törvény szövegét lásd Online: www.firstworldwar.com/source/espionageact1918.htm, letölt-ve: 2014. október 28.

vagy egésze ellenőrzésének vagy korlátozásának jogával. A másik az „Idegenek-ről szóló” (Alien Act), 1918-ban elfogadott törvény volt, amely széles hatáskört biztosított az Egyesült Államok Bevándorlási Főbiztosának (Commissioner General of Immigration) arra, hogy elrendelje azoknak a még nem honosított személyeknek a deportálását, akikről az volt feltételezhető, hogy ellenséges te-vékenységet folytathatnak, vagy ilyen nézeteket képviselnek. Az 1917-es orosz-országi forradalmak árnyékában ebbe az anarchistákat és az erőszakos forradal-mak propagálóit is beleértették.⁷

A történészek véleménye megoszlik arról, hogy a „Kémkedésről szóló tör-vény” és kiegészítései alapján hány vádemelés, illetve jogerős ítélet született.

Maldwyn A. Jones adatai szerint egyedül a „Kémkedésről szóló törvény” kiegé-szítései alapján több mint 1500 embert börtönöztek be. John M. Cooper ugyan-akkor úgy találta, hogy az „Kémkedésről szóló törvény” alapján több mint 2000 vádemelés történt, míg a kiegészítésekre alapozva körülbelül 1000 esetben hoz-tak ítéletet. A szakemberek véleménye azt illetően sem egyezik, hogy a hatósá-gok mennyire következetesen és szigorúan léptek fel a törvény betartatása érde-kében. Az mindenestre egyértelműnek látszik, hogy a nyugati államokban sokkal gyakrabban indultak eljárások a „Kémkedésről szóló törvény” alapján, mint a ke-leti parton vagy Kaliforniában.⁸

A fentebb említett törvények „célközönségét” elsősorban azok a csoportok alkották, akik különböző okokból nem értettek egyet az Egyesült Államok hadba lépésével (pacifisták, a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadók, szocialisták, szakszervezeti vezetők, különféle társadalmi reformerek). Előadá-som rövidsége sajnos nem teszi lehetővé, hogy részletesen megvizsgáljam a fenti törvények gyakorlati alkalmazását, amit ezért, három esettanulmány áttekintésé-vel szeretnék bemutatni.

Az első az 1901-ben megalakult Amerikai Szocialista Párt (Socialist Party of America) legbefolyásosabb vezetőjének Eugene V. Debs-nek (1855–1926) az esete. Az Egyesült Államok rohamos iparosodásának, az ipari munkásság lét-száma megnövekedésének és az erőteljes európai bevándorlásnak köszönhetően a 19. század végére – az ország története során először és utoljára – erőteljes szocialista mozgalom és párt jött létre az Egyesült Államokban. A szocialista párt elnökjelöltje Debs először az 1904-es elnökválasztáson indult és 402 283 szavazatot kapott, ami a leadott népi voksok 2,8 százalékát képviselte. Ez eléggé jelentékeny eredménynek volt mondható a hagyományosan két nagy párt által uralt amerikai politikai rendszerben. A párt befolyása nem nagyon nőtt az

7 Cooper: Pivotal Decades, i. m. 298. A törvények szövegét lásd Online: https://archive.org/

stream/tradingwithenemy00newrich_djvu.txt, letöltve: 2014. október 28.

8 Maldwyn A. Jones: The Limits of Liberty. American History 1607–1980. Oxford, 1983. 428.

Cooper: Pivotal Decades, i. m. 299.

vetkező négy év során, hiszen 1908-ban Debs 420 793 szavazatot (2,8 százalék) tudhatott maga mögött, ám a republikánusok megosztottságával fémjelzett, a progresszivista társadalmi reformtörekvések csúcspontján megtartott elnökvá-lasztás alkalmával már majdnem egy millióan (900 672 fő) voksoltak Debs-re, ami a leadott szavazatok 6 százalékát jelentette. A már az első világháború alatt megtartott 1916-os választáson visszaesett ugyan a párt népszerűsége, hiszen el-nökjelöltjére A. L. Bensonra 585 113-an szavaztak, ami az összes leadott szava-zat 3,2 százalékát képviselte.⁹

Mint láttuk a Szocialista Párt legbefolyásosabb vezetője Eugene V. Debs volt, akit az 1918. június 16-án az Ohio állambeli Canton városában elmondott beszé-de miatt vádoltak meg a „Kémkedésről szóló törvény” megsértésével. Debs kivá-ló, rendkívül szuggesztív szónok volt, aki ellenezte Wilson elnök háborús politi-káját, mivel olyan küzdelemnek tekintette azt, amelyben a nagy monopol vállala-tok profitjának növelése érdekében küldik vágóhídra a munkásokat. Mint fent említett beszédében megfogalmazta „Azt mondják nekünk, hogy egy nagy sza-bad köztársaságban élünk, hogy intézményeink demokratikusak, hogy mi egy szabad és önmagát kormányzó nép vagyunk. Ez még viccnek is rossz”. Debs-t 1918. június 30-án tartóztatták le, s perében a jórészt önmagát védő szocialista politikus szenvedélyesen ostorozta a Wilson kormányzatot, a háborút és a kapita-lista rendszert. 1918. szeptember 18-án a bíróság tíz év börtönre ítélte a „Kém-kedésről szóló törvény” megsértésére hivatkozva. Az ítélet elhangzása után el-mondott utolsó beszédében a szocialista pártvezető többek között kijelentette, hogy „Évekkel ezelőtt felismertem, hogy minden élőlénnyel rokonságban állok, és megfogalmaztam magamnak, hogy semmivel sem vagyok jobb a Föld legsze-gényebbjeinél. Azt mondtam akkor, amit most is mondok, hogy amíg létezik al-sóbb osztály, én ahhoz tartozom… s amíg egy lélek is börtönben van, addig nem vagyok szabad”.¹⁰ Az ítéletnek megfelelően Debs akkor is az atlantai szövetségi büntetés végrehajtási intézet lakója volt, amikor 1920-ban a Szocialista Párt új-ból elnökjelöltjének választotta. A szocialista politikus a börtönből „vezényelte”

elnökválasztási kampányát, ami az első világháború utáni gazdasági válság és az európai forradalmi mozgalmak légkörében nem is bizonyult teljesen hatástalan-nak. Debs minden addiginál több, 919 799 voksot kapott, igaz, hogy ez ekkor már csak a szavazatok 3,4 százalékával volt egyenlő.¹¹ A többszörös szocialista elnökjelölt végül 1918. április 13-a és 1921 karácsonya között volt börtönben, mivel az 1920-ban végül elnökké választott republikánus Warren G. Harding

9 Norton – Katzman – Escott – Chudacoff – Paterson – Tuttle: A People and a Nation, i. m. Ap-pendix A-32

10 Debs beszédeit idézi Cooper: Pivotal Decades, i. m. 299.

11 Norton – Katzman – Escott – Chudacoff – Paterson – Tuttle: A People and a Nation, i. m. Ap-pendix A-33

1921. december 25-i hatállyal úgy döntött, hogy a már addig letöltött időtartamra mérsékli a büntetését.¹²

De nem Eugene Debs volt az egyetlen szocialista politikus, akit a „Kémke-désről szóló törvény” alapján ítéltek el. Hasonlóan nagy feltűnést keltett az 1860-ban Erdélyben született és német nyelvű zsidó családból származó Victor L.

Berger (1860–1929) esete, aki 1878-ban szüleivel vándorolt ki az Egyesült Ál-lamokba. A gimnáziumot Lőcsén végző, majd egyetemi tanulmányait Budapes-ten és Bécsben elkezdő Berger előbb Connecticutban, majd a jelentős német né-pességgel rendelkező Wisconsin állambeli ipari központban Milwaukee-ban te-lepedett le. Itt kapcsolódott be a szocialista mozgalomba, ahol elsősorban különbö-ző sajtótermékek szerkesztőjeként működött. A Szocialista Párt egyik helyi vezető személyiségévé válva, a wisconsini szavazók 1910-ben a washingtoni szövetségi Képviselőházba is beválasztották. Az olyan radikális javaslatai mellett, mint az el-nöki vétó eltörlése, a Szenátus megszüntetése és a legfontosabb iparágak államosí-tása, nyugdíjbiztosítási tervezetével keltett feltűnést. 1912-ben azonban nem sike-rült újraválasztatnia magát, ahogyan 1914-ben és 1916-ban sem. Az első világhá-ború kirobbanása után Berger, a Szocialista Párt álláspontjának megfelelően, hábo-rúellenes álláspontra helyezkedett, ami német nyelvi és kulturális hátterének is kö-szönhetően annak ellenére is a „Kémkedésről szóló törvény” „könnyű céltáblájá-vá” tette személyét, hogy maga elítélte az erőszakos módszereket és a szocialista társadalomba való békés, választások útján megvalósítandó átmenet híve volt. A vádemelés 1918 februárjában következett be és 1919. február 20-án – tehát már a háború befejeződése után – 20 év börtönre ítélték. Már megindult ellene az eljárás, amikor az 1918-as kongresszusi választások alkalmával a wisconsini polgárok új-ból beválasztották a szövetségi Képviselőházba. A Képviselőház egy különleges bizottságot hozott létre Berger mandátuma érvényességének megvizsgálására, amelyik úgy döntött, hogy a vádeljárás alatt álló, illetve háborúellenes nézeteket valló Berger nem foglalhatja el képviselői helyét, amelyet betöltetlennek nyilvání-tottak. A bizottság a polgárháború után 1868-ban hatályba lépett 14. alkotmány-módosítás 3. paragrafusára hivatkozott, amely a „lázadó” déli államokra utalva megállapította, hogy „Nem lehet olyan személy szenátor, vagy kongresszusi kép-viselő, elnök és alelnök választásánál elektor és nem viselhet az Egyesült államok-ban vagy annak egyik államáállamok-ban polgári vagy katonai tisztséget, aki, bár előzőleg, mint a Kongresszus tagja, vagy az Egyesült Államok tisztségviselője, vagy vala-mely állam törvényhozó testületének tagja, vagy valavala-mely államban végrehajtó vagy bírói tisztséget viselő személy esküt tett az Egyesült Államok alkotmányának támogatására, az Egyesült Államok elleni felkelésben vagy lázadásban vett részt,

12 Debs perére lásd Cooper: Pivotal Decades, i. m. 299–300. Norton – Katzman – Escott – Chudacoff – Paterson – Tuttle: A People and a Nation, i. m.706–708. Debs életéről regényes formában megírt életrajz is olvasható magyarul: Irving Stone: Ellenség a Házban. Bp., 1980.

vagy az Egyesült Államok ellenségeit tanáccsal és cselekedettel segítette”.¹³ Berger körzetében 1919. december 19-én rendkívüli időközi választást tartottak, amelyet azonban újból a szocialista politikus nyert meg. A Képviselőház azon-ban újból elutasította Berger mandátumának igazolását, s képviselői széke egé-szen az 1920-as választásig üresen maradt, amikor Berger vereséget egé-szenvedett republikánus riválisától. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Berger már vád alá helyezve, egy üresedés miatti időközi szenátusi választáson is nagyon sikeresen szerepelt 1919-ben Wisconsinban. Az állam egészét tekintve a szavazatok 26 százalékát szerezte meg, és tizenegy megyében győzött.

Berger büntetőügyében végül a Legfelsőbb Bíróság mondta ki a végső dön-tést egy 1921. január 31-én hozott ítéletében, amelyben úgy döntött, hogy a szo-cialista politikus perében eljáró bíró formai szabálytalanságokat követett el. Ezt követően a kormány 1922-ben minden vádat visszavont Bergerrel szemben, akit még abban az évben újból beválasztottak a szövetségi Képviselőházba, ahogyan

In document A „Nagy Háború” (Pldal 59-69)