- Addig itthon leszek.
Az ajtóban ismét megállította:
- Tóni.
- Mi az, lelkem?
Pepike nem mondta meg azt, amit mondani akart. Köténye szélével törölgette szemét.
- Mit sírsz? - kérdezte Novák bosszúsan. - Te mindig sírsz. Ne sírj örökösen.
Már künn volt a kertben, de akkor visszajött. Körülnézett a verandán. Pepike még mindig ott várt, s ő erre egy belső sugallatnak engedelmeskedve hozzálépett, megölelte, s először, mióta él, megcsókolta az öreg leány konyhatűztől kipirult orcáját.
- Mondom - ismételte -, egykor itthon vagyok.
Az utcán zsibongott agyveleje. Célját még nem tisztázta. Csak e találkozás szükségszerű gondolata gyökeresedett meg benne, végképp. Föltárja a helyzetet az apának, vagy csak a fiúnak, vagy mind a kettőnek egyszerre? Részvétet akar majd kelteni, vagy megtorlást követelni? Mit tudta, mit bánta. Mindenesetre el kell mennie, mert a benne feszülő össze-visszaság szétrepeszti.
- Föltétlenül - mondta magában -, föltétlenül.
Amíg így töprengett, a sarkon eléje áll egy ember, ki valamit mormogott, feléje hajolt, s egyre közeledett hozzá.
Novák hátrált. Nem ismerte ezt az embert. Valami merénylőnek gondolta. És nyugodt, közönyös arca még inkább megriasztotta.
- Mi tetszik? - kérdezte tőle.
- Szabad - rebegte -, szabad?
- Mit?
- Tüzet - felelt az ismeretlen, s rámutatott Novák kezében égő virzsíniájára.
Csak most látta, hogy hová jutott. Egy szegény asszony tepsiben tojással kent nyers kalácsot vitt a pékhez. Az élet ment a maga útján.
Nyilvánvaló, hogy ez tovább így nem tarthat. De otthon lesznek-e Lisznerék? Nem csodálkoznak-e, hogy betoppan hozzájuk, nem ijednek-e meg? És lesz-e elég lelkiereje, hogy keresztülvigye tervét, melyre egy hónapja készül? Úgy érezte, most majd lesz.
- Föltétlenül - biztatta magát hangosan -, föltétlenül.
Ekkor valaki hátulról megérintette vállát. Nyerge Lázár volt, a kollégája.
Novák úgy bámult rá, mintha nem ismerné.
- Meg se látod a szegény embert - szólt Nyerge Lázár. - Nagyon el vagy merülve.
- Bocsáss meg - mondta Novák -, útra készülök.
- Mikor utazol?
- Holnap. Holnapután. Holnap - maga se figyelt szavaira. - Isten veled - mondta Novák.
Nyerge Lázár utánanézett, követte szemével, míg el nem tűnt.
Novák majdnem szaladt már, hogy izzó akarata teljesüljön.
Vargainas a kezében cipőket lógázott, fütyült ajka piros fütyülőjével, oly bántóan, hogy Novák szerette volna befogni a fülét. Mikor eléje ért, elhallgatott. Az inas nézte a furcsa urat, aztán szemébe vihogott. Mit vihogott ez a suhanc?
Végre ott volt, ott volt már Liszner Kálmán fűszerkereskedésénél.
Belépett az üzletbe.
Semmi se volt úgy, ahogy elképzelte.
A bolt sokkal kisebbnek tetszett, mint azelőtt. Először a bolti bejárótól balra lévő ajtót kereste, mögötte a benyílót vagy raktárt, de nem találta, helyette egy fal meredt rá, parajzöldre festett, meglehetős piszkos fal. Ebben szándéka megkoppant. A világítás a déli naptól is rikítóbb volt, nem az a délután három órai vagy esti fél nyolci, melyet éjszakáin látott. Sok minden nyugta-lanította ezenkívül. A sürgő-forgó segédek s maga az öregúr is, ki papírzacskóból mazsolát öntött a mérlegre, fakóaknak, szürkéknek, jelentékteleneknek rémlettek az álomalakokhoz viszonyítva, melyek még ebben a pillanatban is élesebben döbbentek eléje.
Ide-oda tekingetett, egyensúlyozta magát, próbálta meglelni helyét a valóságban.
Liszner Kálmán csak később vette észre:
- Á - szólt a kereskedő széles kedvességével -, van szerencsém. Mivel lehetek szolgálatára?
Rég nem láttuk itt a tanár urat.
- Csakugyan.
- Újabban nem is vásárolnak nálunk. Talán nincs megelégedve a tanár úr?
- Dehogynem.
- Mert már egy hónapja nem jött a szakácsné.
- Lehet. Nem tudom.
- Gyönyörű szalámink érkezett, tanár úr - mondta a boltos, s feléje emelt egy kettészelt szalámirudat, hogy megszagolja.
- Szép.
- Gyönyörű szalámi - felelte a kereskedő.
Íme, ez nem tudott semmit. Föl kell őt világosítani.
Novák így szólt:
- Pár szót szeretnék váltani önnel.
- Kérem - és a kereskedő közeledett.
- De nem itt. Talán másutt.
- Akkor tessék fölfáradni - s fürgén nyitotta az ajtót, mely azonban jobbra volt a bejárótól, és kalauzolta a homályos csigalépcsőn, mely fölött a gyömbér és bors szaga csavargott.
Nem a szalonba mentek, csak abba a nagy, világos diákszobába, melyben Vili tanulni szokott.
Liszner Kálmán várta, hogy a tanár beszélni kezdjen. De az nem beszélt. Nézdelődött, mint a holdkóros.
Kopott egy otthon volt, ahhoz képest, fakó, polgári és rideg. Hol a narancsszín, forró fény, a lámpaernyő, a török pamlag, a vánkosaival? Aztán a cifra kajdács meg a sáfrányszín kanári?
Az üvegszekrények, selyem, szőnyegek, arany, ezüst s a kincsek, a kincsek? Sehol semmi.
Mások vannak itt, más tárgyak, melyek jelentősen és végzetesen feszülnek feléje, apró-cseprő holmik, de milyen fontosak. Tintafoltos diákasztal, egy csavar valami rongyba burkolva, nyilván a kerékpár egyik alkatrésze, véső, több olajozó, mellettük a kerékpárhoz való lég-szivattyú s egy vítőr. Vívókesztyű a földön. Aztán az ablakhoz támasztva áll a kerékpár, benne a bikacsök, s egy sarokban a bot, a görcsös bot.
Novák többször végigjártatta tekintetét ezeken a tárgyakon, szinte áhítatosan. És valami rettenetes durvaság szorította torkon, az, ami azon az éjszakán. Szava megszegett.
- Nagy rendetlenség van itt - mentegetőzött a kereskedő.
- Az nem baj - válaszolta Novák, alig magánál. - A nagy rendetlenség - tette hozzá gépiesen -, az nem baj.
Most már az öreg Liszner is furcsállta a hosszú előkészülést. Figyelte vendégét, megkérte, hogy beszéljen.
Novák, miután lélegzett egyet, ezt mondta:
- A - és itt még egy lélegzetet vett - fia nincs itthon?
Azt akarta mondani, hogy „kedves fia”, de meggondolta.
- Nincs, kérem alássan.
- Elment?
- Elutazott.
- Mikor?
- Ma délelőtt. Ha előbb tetszik jönni, csak egy órával, még itt találja a tanár úr.
- Hová?
- Budapestre. A Hűvösvölgybe. A sógoromhoz. Tetszik tudni, az atlétikai versenyek miatt.
Azt csak a versenyek érdeklik. Tudom, hogy nem érdemli meg, hogy felküldtem. De hát...
- Igaz.
- Szóval az én rossz fiam miatt fáradt ide? Kérem, kedves tanár úr - mondta a boltos, miután Novák még sokáig nem felelt kérdéseire -, köztünk nincs semmi félreértés. Ne is legyen. Vili megbukott. Nem tudott, hát megbukott.
- Valóban nem tanúsított kellő előmenetelt.
- Glück Laci is mondta. Egy betűt se tudott.
- Sajnálom, hogy így kellett cselekednem.
Megérdemelte erősítette a kereskedő , megérdemelte. Ismerjük mi, kérem Novák Antalt -és bizalmaskodva rátette kezét Novák Antal karjára. - Novák Antal szigorú tanár, de igazságos tanár. Akit ő elbuktat, az megérdemelte. Ismerjük mi azt a Novákot - veregette vállát, és hamiskásan mosolygott.
- Bizony, kénytelen voltam vele.
- Szóra sem érdemes. Mással is megesett ilyesmi. Egy évet vesztett. Nem a világ. Esztendőre javítóérettségit tesz. Erre van joga?
- Van, van.
- Szerencsére nincs még szüksége kenyérre. Dolgozik helyette az a bolond apja. Majd esztendőre, esztendőre. Ha az Isten megsegíti. A tanár úrtól pedig nagyon kedves, hogy eljött ide, az én szerény lakásomba...
Folyton az öreg Liszner beszélt, agyba-főbe dicsérte őt, ami jólesett neki. Sokáig hallgatta.
Vigasztalgatta magát, hogy botránya még nem nyilvános. Abból, hogy Vili apja sem értesült az ő megveretéséről, azt következtette, hogy sokkal kevesebben tudják, mint rémlátásában elképzelte, s szégyellte, hogy minden ember arcán gúnymosolyt, célzást les. Elégedetten fogott vele kezet.
Liszner Kálmán bácsi a boltban még egyszer megjegyezte:
- Gyönyörű szalámink érkezett, tanár úr.
Megint Novák orra alá tartotta.
Ezúttal Novák meg is szagolta, s ezt mondta:
- Gyönyörű.
- Nem tetszik?
- Majd máskor - szólt.