- Tehozzád jöttem - szólt Novák.
- Hivatalos ügyben?
- Nem. Magánügyben. Azaz. Ahogy vesszük. Szóval az én ügyemben.
Hallottam róla jegyezte meg ridegen Fóris, s egész lénye valami komisz közönyt árasztott. -Tudom.
- Mit szólsz hozzá? Ehhez a merénylethez.
- Semmit. Egyáltalán semmit. Azt, amit mindig mondtam - és ujjait ropogtatta.
Fórist jobban foglalkoztatta az ügy, mint ahogy mutatta. Naspolyasárga arca, melyet beteges halványság takart, lobot vetett. Izgalmában rágta kis, fekete bajuszát.
Ez a bajusz idő előtt őszült, mintha megsózták volna. Szája elfanyarodott tőle, amint nyalo-gatta.
Szaladgált a szobában:
- Itt anarchia van, forradalom. Évek óta hirdetem a gimnáziumban, én egyedül, de ti nem hisztek nekem, magamra hagytok, nem támogattok. A mumus - ütögette a mellét -, a mumus.
Legyen. Vállalom. Állom. Te vagy az oka.
- Én.
- Igenis te. Meg a többiek. Főképp az igazgató. Folyton kényeztetitek ezeket a szemtelen, pimasz tacskókat, aztán vérszemet kapnak, és első alkalommal, mikor kiszabadulnak, természetesen megvadulnak. Addig jár a korsó a kútra, míg valaki össze nem zúzza - mondta, mert a közmondásokat mindig rosszul alkalmazta. - Mindez a te liberalizmusod eredménye.
- De kérlek.
- Kesztyűs kézzel, barátom, nem lehet nevelni. Vagy van hatalmam, vagy nincs. Fütyülök a modern pedagógiára, azokra a buta, álszent elvekre, amelyeket be kellett magolnunk a pedagógiai vizsgán. Mit ér az ilyesmi? Szenteltvíz. Én bizony eztán az órákon is pofozni fogok. Ha nem tetszik, ott kívül tágasabb. Szedjék a sátorfájukat azok a bitangok. A fő-igazgató meg a miniszter pedig jöjjön ide személyesen, és maga próbáljon rendet teremteni.
Másképp nem lehet.
- Szomorú lenne.
- Szomorú? Ez a szomorú - s Fóris ujjal mutatott Novákra. - Az én eszmém, melyet ti kinevettek, mégiscsak diadalmaskodni fog. Vasfegyelem - amikor ezt a szót kiejtette, orrcimpái kitágultak, s azon a ponton, hol az archúshoz értek, elzöldültek -, vasfegyelem. Aki nem hajol meg, az pusztuljon, idejekorán. Érettségi után pedig rendőröket a gimnázium köré, őrszemeket a tanárok lakása elé. Meg kell szervezni az iskolai rendőrséget.
- Bocsáss meg, de ez igazán nevetséges. Ha mi magunk nem tudunk...
- Mért volna nevetséges? - vágott szavába Fóris, s szeme csillogott a fekete szemüveg mögül, jelezve, hogy ez a halottnak látszó ember mégiscsak él. - A tanintézetünknek úgyis olyan híre van már, hogy az emberek nem mernek idejönni. Boros Pista mért ment el innen? Megszökött, áthelyeztette magát, félt. És ez érthető. Az a két helyettes a múltkor az utolsó pillanatban leköszönt, el se foglalta állását. Majd bolond lesz. A legjobb tanerők elkerülnek bennünket.
Maholnap csak díjbirkózóknak való ez a város, fegyenceknek. Deportálóhely. Pardon.
Odaugrott kézikönyvtárához. Egy piros kötet fordított címkével volt a polcon. Ezt már régebben figyelte, félt, hogy a tótágast álló könyv fejébe vér tódul, s megüti a guta. Segített rajta. Megigazította.
Miután elfüstölgött a dühe, kevésbé puskaporosan beszélt:
- Remélem, vétettél orvosi látleletet?
- Nem.
- Az baj - szólt Fóris szakértően. - Nagy baj. Visum repertum. Az az első dolog ilyenkor.
Stante pede orvosi látleletet vétetni. Az iskolaorvossal vagy a tisztiorvossal.
- Hová gondolsz...
- Miért?
- Dobra verni, a város szájára kerülni.
- Úgyis beszélnek róla. És a rendőrségen jártál?
- Nem.
- Ott sem. Azonnal elmegyek teveled. Viszlek. A rendőrkapitányt jól ismerem.
- Én is.
- Ő majd detektíveket küldet.
- Mi célja ennek?
- Mi célja, mi célja. Valamit csak kell csinálni. Ne hagyd el magad ennyire, Tóni - szólt Fóris, ki most volt hozzá először gyöngéd, mert egynek látta ügyét az övével. - Ne essél kétségbe. A rendőrség keze messzire elér.
- Igen, ha ismerném őket.
- Hát többen voltak?
- Azt hiszem. Nem tudom. Nem szeretek gyanúsítani.
- Akkor nem marad más hátra, mint tüstént összehívni egy konferenciát. Ez a sérelem nemcsak a tiéd, az enyém is, az övé is, mindenkié, az egész tantestületet érte, s méltó, ünnepé-lyes formában kell tiltakoznunk. Igaz, hogy a tanév végén kissé bajos összeszedni a kollé-gákat. Többen elutaztak, megkezdték a vakációt. Mindegy, összejövünk annyian, amennyien itt vagyunk. Sürgönyözünk a főigazgatónak, a minisztériumnak, magának Wlassicsnak. A miniszter kormánybiztost küld, és akkor... akkor...
Ostoba fecsegés volt.
Ezek a gondolatok megfordultak Novák fejében is azon az első rettenetes éjszakán, mikor egyedül vergődött, s annyival inkább fájtak, mert már többször latra vetette, és mint nem használhatókat eldobta. Kollégája beszélt-beszélt, valami sohase fogyó indulattól fűtve.
Kevésre becsülte ezt a korlátolt, epés embert. Tulajdonképp mégis tanácsért jött hozzá. Ő is tudta, hogy Fórisnak is volt valami kellemetlensége. Ez eszébe jutott, mindjárt a merénylet másnapján, rokonszenvet ébresztett iránta, a közösség érzését, mely mindig jobban erősödött, most pedig nem sok siker reményében ugyan, de elvezette őt ide, a lakásába.
Fóris nem csinált titkot szégyenéből, sem akkor, sem most. Nyíltan hirdette, hogy milyen
„sérelem érte”. Tanári szobákban, vendéglőkben, hol kollégáival étkezett, egyenesen dicseke-dett azzal, hogy rohanta meg az ismeretlen, s regényesen kiszínezte a részleteket, melyek arról tanúskodtak, hogy ő az „orvtámadást visszautasította”, a „szemtelen fickót vaskézzel
fékezte”. Utána a rendőrségen is járt, egyszer, kétszer. Itt vajmi keveset tehettek: meg-indították a nyomozást, aztán az ügy elaludt. Tanári konferenciát indítványozott, melyet az igazgató nem hívott össze. Erre hónapokig beadványokat szerkesztett a főigazgatósághoz, a minisztériumhoz, s minthogy az alacsonyabb és magasabb hatóságoktól nem kaphatott elégtételt, már a sajtó útján akart nyilatkozni, a nyílttér-rovatban, amitől csak az igazgató baráti, de erélyes tilalma tartotta vissza.
Valójában fölfújta, erősen túlozta azt, ami Sárszegen nem is volt olyan nagy ritkaság.
Mindössze az történt, hogy egy sötét, szeles este, úgy érettségi után, valaki hátulról lefogta, háromszor hatalmasan pofoncserdítette, egyszer az arcán, kétszer a füle tövén. Ő maga nem
„bántalmazta” az illetőt, amint állította. Ideje se maradt erre, mert magához se tért, s a fickó elfutott. Igaz, hogy egyik fülére egy darabig nagyothallott. De az a tehetséges, fiatal fülorvos, kit fölkeresett, hogy orvosi látleletet vetessen föl, oly szorgalmasan és lelkiismeretesen kezelte, hogy a tanév elején ismét visszakapta régi, kitűnő hallását, s éppúgy fölfigyelt az utolsó padokból hallatszó súgásokra, mint annak előtte.
Nem több jogtalanság esett meg vele, mint elődjével, néhai Török Gidával, kinek egy súlyos követ hajítottak a lábára, amitől az öreg sokáig sántított, vagy Boros Pistával, kinek leverték a kalapját az utcán. Fóris végül belenyugodott. Sovány arcán egy ránc húzódott végig, valószínűleg tapasztalatainak a nyoma. Még ridegebb lett, nemcsak tanítványaival, hanem a szülőkkel szemben is, és vígan buktatott figyelmeztetés nélkül. Különben edzette testét, reggelenként súlyzókat emelt, hogy minden eshetőségre elkészüljön, s ez, ha nem is vette közvetlenül hasznát, semmi esetre sem ártott neki.
Most izzó színekkel ecsetelte a csatát, melyben nem ő vallott kudarcot.
Hirtelenül az íróasztalhoz rohant. Gondosan elzárt fiókjából kiemelt egy másfél méteres kenderkötelet.
- Nekem ezt küldték közvetlen a merénylet előtt. Természetesen, hogy akasszam föl magamat.
És lengette a bűnjelet.
- Nekem is küldtek valamit - szólt Novák.
- Mit?
Novák megmondta, hogy mit.
- Ugyanaz a banda - csapott rá Fóris. - Pont az az eset.
Ez túlzás volt. Olyan eset, mint szegény Novák Antalé, még sohase fordult elő.
Fáradtan hallgatta Fóris harci krónikáját. Majd halkan ezt kérdezte:
- És mit csináltál azután?
- Természetesen nyomban följelentettem a rendőrségen.
- Legalább megcsípték?
- Nem - szólt Fóris, és ajkába harapott.
- Látod - mondta Novák csüggedten -, látod.
- Hohó, barátom, csakhogy én nem vagyok olyan puha legény. Most már jöhetnek, itt vagyok, állok elébük. Aki bírja, állja - megint sántított a közmondás. - Nézd ezt itt.
Zsebéből kivett egy vasbokszert, s őrjöngve döfködte a levegőt:
- Ha ők is úgy, én is úgy. Egy ütés, s az orrcsont összezúzódik, az arcot elönti a vér. Azonnal
Kacsintott a fekete szemüvegével:
- Meg ez itt, ni.
Hátsó nadrágzsebében kotorászott, kigombolta, s elővett egy jókora forgópisztolyt, melyet recés, bordó bőr borított. Óvatosan kifejtette belőle.
- Remek szerszám - dicsérte. - Ha a városban járok, állandóan nálam van. Természetesen tok nélkül. Meztelenül. Hogy kéznél legyen.
Játszott vele, jobbra-balra forgatta. Novák felé irányította csövét.
Az elhúzódott. Nem szerette, ha fegyverrel bolondoznak. Rászólt:
- Tedd el.
- Ne félj. Becsuktam a biztonsági závárt. Patent. Várj, majd kiveszem a golyóágyat is. Így ni.
Csettent a závár. Fóris a pisztolyt többször elsütötte, a föld felé tartva.
- Hat golyó - mondta elégülten. - Hatnak épp elég.
- Mutasd csak - szólt Novák.
Fóris odanyújtotta.
Novák annak idején nem volt katona, s így ritkán fogott kezébe pisztolyt. Otthon se tartott soha. Nem mintha félt volna tőle. Veszedelmes kísérleteket végzett villamossággal, robbanó-gázzal, dinamitot is készített a tanulók előtt, meg kéksavat, melyből egy szippantás halálos. A pisztolyt azonban utálta.
Megvetően, de némi kíváncsisággal szemlélte ezt a gyalázatos gépet, melyet kizárólag emberi életek kioltására gyártottak. Már külsejében is van valami vészes, ragadozó. Beletekintett üres csövébe, az ablak felé tartva. A cső fekete volt, nagyon fekete, szinte kormos, ellenben a végén, egészen a végén, egy kis világosság derengett, egy kis, kerek világosság. Különben mindenütt sötétség, kietlen, vigasztalan sötétség.
Arra gondolt, hogy ez a buta emberek menedéke. Ultima ratio regum. A királyok utolsó érve.
Ha a népek nem tudnak megegyezni egymással, s a diplomaták szava elnémul, akkor ez szólal meg minden vonalon, százkilométeres terepen, ez dönti el, kinek van igaza. Aki erősebb, annak igaza van. Aki gyönge, annak soha sincs igaza. Hol is keressük az igazi erkölcsöt? Csak a természetben van, a társadalomban nincs. Az ostoba népek a puskapor fellegeiben tényleg világosabban látnak, s az ostoba egyének is. Úgy látszik, mégis szükség van erre, jó, hogy van ilyen. Ez szabályozza az életet. Délkörök szerint különböznek a vélemények, hogy mi a helyes és helytelen, de az ősnépek és a mai művelt emberiség egyaránt megérti, hogy aki meg akar ölni bennünket, vagy halálosan megaláz, azt mi is megöljük. Sok kérdés különben megoldha-tatlan lenne ember és ember között. Szomorú, hogy így van. De így van.
Pallérozott elméje azonban azonnal ellökte magától ezeket a gondolatokat, mihelyt felötlöttek benne. Megvetette a reakciót.
Kezében reszketett a gyilkos szerszám, nem is illett hozzá, és mintha beszennyezné, sietve visszatette Fóris kezébe.
Az hadonászott vele:
- Az embernek, kérlek, védekeznie kell. Támadtok? Én is támadok. Hát rajta, kard-ki-kard.
Beléjük engedem mind a hatot. Semmi lovagiasság. Lelövöm őket, mint a kutyákat.
Pihegett a gondolattól, hogy vért ont, bosszút áll. Jobb szemét lehunyva, bal szemét a légyre irányítva célzott, hosszan, bóduló örömmel, a csövet a falra szögezve, a Kossuth-kép nagy homlokának. És ha megnyomja a ravaszt, s a pisztolyban van golyó, biztosan el is találja. A csövet leengedte.
- Hiszen ezek olyanok - sipította magánkívül -, mint az afrikai négerek. Emberevők - majd hozzátette -, haszontalan kölykek.
Novák már megbánta, hogy eljött ide. Ez is tanár volt, ő is tanár volt. A két tanár, kinek egy az élete, nem értette egymást: az egyik, a harcoló, kemény, a paedagogia militans, villámokat szórt, a másik, a szelíd, türelmes, az igazabb és tisztább, most is csak szenvedett.
Fóris feléje fordult:
- Végy te is egyet.
- Majd veszek.
- Még egyszer figyelmeztetlek: itt életveszélyes járkálni. Ki biztosít arról, hogy holnap nem ismétlődik meg? Vagy ma. Megint. Ezek a gyilkosok - szólt, és viperaszáján sisteregtek a szavak.
Haragját elnyelte.
Novák vette kalapját-botját.
- Hová mégysz? - kérdezte tőle Fóris.
- Haza.
- Ne kísérjelek el?
- Köszönöm. Elmegyek magam is.
- Mert szívesen. Ne feledd, amit mondtam.
- Majd gondolkozom.
- Nézd - kezdte Fóris, újabb tanácsot akarva adni, de minthogy nem talált, elhallgatott.
- Te itthon töltöd a vakációt? - kérdezte Novák.
- Nem. A Felvidékre utazom. Az öregekhez.
- Mikor?
- Holnap reggel. Tudod, az apámnak van ott egy kis gazdasága. Tejet akarok inni, juhtúrót enni. Meg azt a kis, kerek, tót sajtot, mely meg van füstölve, az ostyepkát. Nagyon szeretem.
- Csak pihenj, Feri.
- Te, Tóni - szólt Fóris -, neked is hozok majd olyan tót sajtot.
Fóris ezt minden évben ígérte, de sohase hozott.
- Szerencsés utat - mondta Novák.
Fóris kikísérte őt az udvaron át, a kapuig. Ott kezet nyújtott:
- No szervusz.
- Szervusz.
Nézte, hogy ballag Novák lassan. Majd visszament szobájába, leült a székre, keresztbe tette lábait, s fekete szemüvegén át bámulta a tárgyakat. Ismét rejtély volt, hogy mit csinált.