„Aki földre húz” - ez mérték és pólus, durván determinált férfiszerelem.
Szükségem van ránk és neked is te koldus te hűségemmel játszó széknek látszó trónus ki jobbomon figyelsz amíg az eget tépkedem - tanú vagy testvér és puha szülőváros.
de én sem lettem áruló és nem lettem oly’ káros, én velem voltam csupán példátlan kegyetlen.
Maradjon szövetség! Maradjon egyetlen működő mágia a snooker-asztalon.
Muszáj hinni bennem.
Muszáj nézned engem.
Muszáj lesz kimondjad - csak így vállalhatom.
2002. Rehab.
7
„Nem adtam neki olyan életet amelyet érdemes élnie, adtam viszont neki acélos élni akarást. Ez a kombináció igen gyakori volt a Föld bolygón.” Vonnegut. A Mozgássérült óda az első részben van - elég egyetemesnek tűnt, általában vagy konkrétan, a vágy ismét a még élő (hiszen élek) „acélos élni akarás”. És más is. Emlékeztek Wenchére?
Ahogy suttogta: „Mr. Man…” - sosem lesz ugyanolyan a sima emberi státuszom.
És a mágia? Működik, tanúsítom. Hmm? Ellegendásodni – nem rossz. Megéri? Egy percre sem. (és íme, mostanra mégis – „final draft’”) És folytatni Ágiért? Minden felborult - amióta újra megszülettem és ön-tudatra leltem, ő velem lett és elhittem/elhiszem: ha amúgy nem is kéne, miatta/miattunk vállalnám, akarnám így is. Ezt az egészet. Amúgy vár-tam a végét – betyár mindenit, bár ne így lenne! Miatvár-tam már megkóstol-tam mindent, ő lett szegény a teljesség, hiszen a többiből már látmegkóstol-tam egy
keveset. A másokért pedig nemes ugyan, de kevés... Értsd meg Uram, nem megy és nem miattuk. Egyszerűen meghalad - akkor ezt mondom.
Most nem tudom. Megint levél-részletek: több hónap levelének hatvan oldalából. Ennyi idő kellett neki. A nők nem értenek a szakításhoz. Én meg mint tudjuk, megátalkodott vagyok. Utoljára egy búcsúlevelet írt.
Minden perc végtelen, hatvan nehezen baktató rinocérosz. Hosszú, hosszú agónia lettél. Én megmaradtam. Hajlíthatatlan pecsét a szám.
Délibáb vagy mégis - oázisnak hittelek. Átbasztam magam. Száraz hely a dűne. Szomjas vagyok megint.
„Majd megjövök ha találtam egy nekem való percet. Nem jövök mert nem találok. Nem jöhetek. Hosszú átok. Én várok a szavakra vagy azok várnak engem? A valóságról beszélek. A hangok életéről. Nekik való otthonra lelnek néha nálam. Én is arra várok. A tenger lett a lábam.”
Vergődés. Ha vállalom. Nem tudom nem elképzelni: tengerpart, fekszünk mint egy képeslapon, mögülünk puha bulerias szól, még meleg a sós víz, most van idő csak lenni/búgni/nézni a hajókat, sínen a világ , a barátok fönn a pultnál. Mi nem megyünk, tengerszagú tarkód, mágnesesen nya-logató hullámok, és mi vagyunk meg a „csillagos ég fölöttem, és az erkölcsi törvény bennem” - és ez lehetne így...”
7
Alicantéba fáradtan érkeztem. Harmad napja nem aludtam az ide-gtől, a béna útlevelemmel kétszer is ellenőrzött határvadász század, va-lahogy megúsztam. A városba délelőtt futottunk be, éjszakáig kerestem a Tamás krimóját, az összes infóm annyi volt, hogy keressem a bárzónában a részeges magyart. Tudta, hogy jövök, valamikor októberben. De Ali-cantéban több ezer bár van! Már este volt, de a Tamást még mindig nem találtam. Telefonon sikerült megszerezni az új számát, felhívtam és megkérdeztem, jó-e öt perc múlva a McDonalds előtt, ő meg mondta, hogy hülye vagyok, ő kint van Spanyolországban. Úgyhogy azt mond-tam, hogy én is, ja, szép volt. Én is kinn vagyok. Öt perc múlva elém
fékezett egy böhöm motorral és a hiihíííí, átölelt. Mesélte, hogy aznap az utcán ébredt, hogy gyorsan ki kell pakolni a teraszt, és dehogy megyek most pihenni, jó a koksz arrafelé, és szopás vagy nem, szombat este van.
Vasárnap délelőtt én ébredtem az utcán. Tamás ki tudja, cuccaim ki tudja, pénzem semmi, fejfájás ami belefér. Lejmoltam egy százast tele-fonálni, hunyorogva elcsoszogtam egy fülkéhez, és íme - komolyan -, a készülék tetején egy félig szívott combos rakéta figyelt. Hálásan rágyú-jtottam és megköszöntem a városnak a fogadtatást. Ez milyen remek kis hely! Én egy darabig itt maradok...
Megjegyzendő: próbáljátok ki a várost az „Ogeras” alatt! Öt napig-napon keresztül megőrül mindenki! Tüzek, utcabál, körmenet, muzsika, tűzoltók, paráználkodás, tánc, zenei stílusok szerinti háztöm-bök, nációk és generációk, közös, nyilvános megbolondulás. Utána a város beteg egy hétig. Tudják előre, mégis várjuk – megéri.
7
DZPP
felejtselek el mondtad naiv nem haragszom elraktalak hogy itt maradj
hogy éjjelente megtaláljalak ébredés előtt
2002. Rehab.
7
rEGE
Énekmondó mesélt a sivatagban, a tűz körül csöndben hallgatják a vének, bele-belekérdeznek az ifjak izgatottan. Déli disszonanciák. A csend akusztikája. Ahonnan én jövök. Ezt énekelte:
„Ahonnan én jövök, ott éltek még. Amikor legutóbb itt jártam, éltek itt is nők és asszonyok, oly gyönyörű csillagok, hogy a férfinépek képe-sek voltak meghalni értük. Nem volt ritkaság. Azóta immár korszakok teltek el. Most rejtőzködve élnek. Hol van most, aki meghalna szívesen?
Hol vannak, akikért érdemes? Én kiért halnék? Egy barátért - szívesen.
Az ifjak anyjáért - remélem. A Mindenhatóért - nem tudom. A csil-lagokért - azt hiszem. Ha lenne csillagom. Vezérlő sarkcsillag. Lehet.
Ha a hercegnő megvárna, ha nem hiába hordoztam volna kendőjét a vértem alatt, ha várna még a kastély - ahonnan én jövök. Ahol még van-nak angyalok. Ott biztos élnék, ott biztos élnek - kell, hogy legyen ott még legalább egy őrszem. Idegenek győzték le Palesztinát, és én az őr lábai elé szórtam a Szentföld porát. Amikor legutóbb itt jártam, lehetett így élni. „Nincs pedig nagyobb szeretet, mint mikor valaki életét adja felebarátjáért.” Hát még mi jár a csillagoknak! Meghalni napról napra.
Ma is és akkor is. Atyáink idejében és a jövő századokban. Tudhatjátok:
mi múlunk el csupán - nem az idő. Régi bölcsesség - ifjúként tanultam.
Egy énekmondótól. Mi a nehezebb? Élni vagy halni valakiért? Egyik könnyebb, másik szebb - ki ahonnan nézi. Korfüggetlen, ugye, ti vének?
Itt most ezt a kort találtam - és hajdan egy korfüggetlen élményt. Ahon-nan én jövök, az egy létező-rejtőző világ. Nem találok vissza. Amikor utoljára itt jártam, angyalokat láttam. Rejtőzködő asszonyok – tán’ egyik rád talál, és talán nekem is megmutatja a hajdani ösvényt. Ahonnan én jövök.