Kétszáz éve semleges vagy rémálmok közül válogatgatok.
Kísérlet az idegpályák mentén.
Jobb ez tőled/rólad.
Olyan leszek mint én.
2002. Rehab.
7
Megnyugvás és tűz. Ez történt aznap. Vagyis mint napló - ez történt ma. Megnyugvás és tűz. Két ember volt a katalizátor. Melinda - akivel együtt ültem, jegyesem lett aztán kijöttünk majd elhagyott, harmadik szerelmem aki aktív, múlatlan tárgya volt a dacnak és hitetlenségnek, aki elárult párszor de sosem haragszom, akivel azóta nem találkoztam mióta Ági egyértelművé vált, akit féltem kicsit újra látni - valóban passzív szerelemmé csillapodott? (Én megátalkodott vagyok - akibe belesze- rettem mindenestül, számomra mindig szerelem marad. Örökké fájó seb ugyan, de egy aktív szerelem nyílt lüktetése tiszta, passzív és belátó seb-bé húzza össze. Így működöm. Nemcsak én. Mindig is. Nem hiszek a múló, a pusztán érzelmi lángolásban. Nekem ez döntés. De erről később, bőve... :) Ma meglátogatott és megnyugodtam.
Másik ember az Asta volt. Barcelonában tanul éppen, barát és tündér mintha húgom lenne. Norvég csaj, barátnője volt az egyik kinti szeretőmnek. Ő a már említett Wenche. Az Asta viszont barátom lett - nem is akármilyen. Azóta meg is látogatott. Amúgy net és telefon - általában így követjük egymást. Ma felhívott. Az volt a tűz. Aztán meg írni kellett. Áginak/nekem/neked, ugyanaz. Ezt írtam aznap:
„Az orosz rulett általában az őrült rizikó szimbóluma. Pedig több en-nél. Eredetileg sokkal. Eredetileg az volt az utolsó tét. Becsület, virtus, egy büszke ember elegáns gesztusa a Minőség felé, és ugye nem
mind-egy. Mert nyerni is lehet. Sokat, mindent, dupla vagy semmi. Azért kell hozzá kurázsi - elismerem.
Képletesen, de konkrétan ezt játszottam mindig, gyakran nyertem valamit, gyakran egy-egy mindent, gyakran meg hazavágtam magam rendesen. Hegylakó - azt mondtam. És, hogy már mennyi éve grasszálok csöndben köztetek. Jó volt ma megint kicsit így látnom magam. Fel-hívott az Asta és mondtam, hogy már lépkedek vicces segédeszközök meglepő társaságában, napi kétszer száz méter és alig hitte el, és emlé- kezve a kinti csövekre belém/belőlem és a baleset előtti oltási praxisra, rajongó büszkeséggel mondta: Shit, You’re a highlander! Shit, de tény-leg. Az vagyok.
Beszélgettünk végre, rólad meséltem. Kevés szóval mindent.
Beszélünk egymásul. Kíváncsi rád. Te is. Na meg úgyis imádni fogod.
Mint én - közös nyelv. Jól ismerjük egymást.
Égetett az indulat, folytatni végre, más országban tiszta lappal, máshogy de veled, jobban és velük, azt amit elkezdtem de túlzásba vit-tem, veszítettem végül. Orosz rulett. De oda is/se tartozom, letettem egy voksot, nem pont Spanyolország de kóstolva keresve, körbenézve merre lesz egy újabb otthonunk.
Aztán meglátjuk. És bár már ott tartanánk! Rólad szólt ez is, hogy beszélhettem a legjobbik múltammal, folytatást sejtve és számolva veled. Megmutatni, elrabolni, kitalálni, hogyan legyen majd minden azután. Merre-mit-hogy és persze mennyiért, élvezni az akaratszabad- ság sűrű cseppjeit, csatangolni, nyerni és a homokban szeretni, és más is kell majd. Esőerdő, óceán, sivatagok, szigetek és zsúfolt városok.
Megkeresni Astát egy mittommelyik országban, tovább szeretni másik néhány angyalt, szereplőket talán beléjük botolva, veled, neked, hozzád.
Asta volt a tűz ma, a folytatás tüze.
Melinda is itt volt ma (nem meséltem még a szakításos felfekvés-ről, hosszú tortúra volt máig szálka), azóta is felkavart de nem láttam régóta, azóta például, hogy mi világra jöttünk. Tartottam tőle. Mit tesz most velem? Képzeld, semmit. Csak tévutakat láttam, a Minőség hiányát, bölcsességre szoruló édes makacsságot. Nem fájt és amúgy sem
haragszom, az lett, ami várható volt, ha nem marad velem. Hogy jön ez hozzád? Adóvevőm lettél - te vagy az és megnyugodtam. Nem vártam de győztem. Érzi vagy sem, bánom én! Ahogy írtam. Idegenek lettünk.
Ő és én. Te hirtelen a húgom és fétisem, társam, gyermekem, asszony- angyal lettél. Én megnyertelek. Ő azt hiszem elveszített valamit. Egy kicsit talán a jobbik önmagát. Pedig azt szeretnem kell örökké, belém ivódott és kitörülni nem lehet - nem szabad. Fontos szeretni az ideák ködét. Most egy másik a jelenverzió - néhány szinttel lejjebb a föld alatt a fonál mégis megkerült. Mélyebb vájat - erősebb fonál. A gyökerek szivárgása a külvilág felé. Ez vagy te. Tat twam asi… ideagyökérből valóságvirág – nemes tünde, erdei tünde, imádnám ha engednél imádni, de Dávid vagy a kútból hozott víznek háttal, átpasszolva a rajongást az égnek - mert nem vagy méltó, kis csacsi, hát persze, én sem. Szol-gálótárs. Így hívják a szép szeráfokat.
Megnyugvás és tűz. Rólad szólt ma minden. Ma is. Megnyugvás és tűz - maradj ilyen! Ne változz! Nem akarom, hogy új mesét mesélj, nem engedem, hogy ruhába bújj, nem engedem, hogy mástól tanulj, nem engedem, hogy arcot cserélj!”
Az Ági a barátom unokahúga ugyebár. A Vilinek nehéz front volt a mi szerelmünk. Velünk drukkolni nekünk, velem remélni, a szülőkkel együtt aggódni a lányuk miatt, megérteni - volt mit - a tőlem való féltést, képviselni minket/engem őelőttük. Volt, hogy súrolta az árulást. Eköz-ben hónapok teltek el. Kiskorú szerelmemet pedig hevesen hangolta a környezet: lássa be - nem én leszek az! Nem ellenem szólt, inkább mi-attam. Aggódott érte mindenki, a Vili is. A szüleit megértettem. A Vilit kevésbé. Megbántott erősen. Később megbeszéltük. A Vili megmaradt.
Az Ági nem. A barátság megvan ma is. Akkor nem értettem őt. De köz-ben a testvérem - szerelmi vallomás egy férfinek: