— Te vagy, Béla? Istenem, de megijedtem!
— Megijedtél?
— Ezen csodálkozol? Ma reggel azzal búcsúztál el tőlem, hogy öt-hat napra elmész Elemérékhez gzarvasbőgésre s — most itt va g y ! Mi történt? . . . Nem felelsz? . . . Miért vagy olyan különös?
— Különös vagyok?
— Igen . . . Csak nincs valami bajod? Tedd le ezt a kabátot, kérlek . . . ne állj ilyen mozdulat
lanul . . . Majd segítek neked . . .
— Ne . . .
— De mi az? Haragszol rám? Nem parancsolod a teádat? Magam készítem el neked, jó lesz? A cselé
dek bizonyára már lefeküdtek . . .
— H a d d ! . . . Ülj le! Oda, arra a székre. Hal
lottad?
— Hallottam.
— Akkor ülj le. Beszédem van hozzád, Vilma.
— Tessék. Már ülök is. Csak egyre kérlek, ne nézz rám ilyen rettenetesen! Mit jelentsen ez?
Ilyennek még sohse láttalak, mondhatom! Mit akarsz velem?
— Majd meglátod.
— Félek, Béla. Félek . . .
— Van is rá okod. Tudod, kivel találkoztam a kertben?
— Honnét tudjam azt . . .?
— Honnét? H o n n é t!... De megmondom: Lu- káts Pistával. Ugy-e eredeti?
— Valóban . . . nem értem . ..
— Az ám, nagyon eredeti. Épen a tornácról ereszkedett le, aztán futásnak eredt, mert hallotta a lépteimet.
— Tévedtél, Béla. Hisz ez lehetetlen! Mit kere
sett volna Pista a tornácon?
— A tornácon semmit. Amit keresett, azt a t«
szobádban találta meg.
— Béla! Hogy beszélhetsz ilyeneket?
— Azt magam sem tudom.
— Csak nem gondolod? . . .
— De. Gondolom.
— Esküszöm . . .
— Ne esküdj. Megcsaltál. Megcsaltatok!
— Nem igaz, nem igaz!
— Vallj be mindent!
— Nem tehetem, mert nem vagyok bűnös!
Egyáltalában kikérem magamnak, hogy . . .
— Micsoda? Milyen hangon mersz te hozzám beszélni?
— B éla! Mit akarsz azzal a revolverrel?
— Azt is meg fogod látni.
— Tedd el, kérlek, meg vagy őrülve? Tedd e l . . .
— Töredelmes vallomást kérek. Azt hiszem, az a legkevesebb, amit tőled követelhetek.
— Ne kínozz már . , .
29
— Hát olyan rossz voltam hozzád, gyöngédtelen?
Figyelmetlen, vagy mi? Vagy olyan ellenállhatatlan az az úr, hogy te, te, Vilma! Megáll az eszem!
— Képzelődés, barátom. Fel vagy izgatva, fél
tékeny vagy s mert Lukács Pistával találkoztál, hát már azt hiszed . . .
— Tehát beismered, hogy itt volt?
— Be. Egy könyvet hozott nekem, amelyet már régen Ígért s kissé eldiskuráltunk . . .
— S ezért kellett az ablakon át menekülnie?
— Kérlek, megmagyarázom a dolgot. Tudtam hogy te, édes Bélám, már régóta rossz szemmel né
zed Lukáts látogatásait, ő is érezte, hogy gyanakszol rá. Már most, mikor megtudtuk, hogy itt vagy . . .
— Ki mondta?
— János. Eszeveszetten felfutott a lépcsőn s halálsápadtan jelentette, hogy itt van a méltósá- gos ú r . . .
— Tehát ő is? Majd vele is leszámolok. De még most sem mondtad, miért menekült az a gazember az ablakon keresztül?
— Miért? Miért? Hát még nem érted? Tudva, hogy féltékenykedsz rá, azt remélte, hogy úgy mehet el innét, hogy nem is találkoztok. Gyöngédség volt részéről, ez az egész!
— Köszönöm ezt a gyöngédséget! Mióta tart ez a viszony?
— Béla! Ne légy ilyen igazságtalan! Ha mon
dom, hogy semm i. . .
— Ah, ne beszólj ilyen badarakat! Követelem, mondj meg mindent!
— Ha így bánsz velem, nem szólok többé egy szót sem!
— Lelőlek, ha nem beszélsz!
— Tessék!
— Még ráérünk. Előbb halljuk a vallomást. Mikor kezdődött a dolog?
— Ezekre már egyáltalában nem felelek. Kér
dezd meg Pistától.
— Attól hiába kérdezném. Az már nem nyitja ki többé a száját.
— B éla! Szent Isten! Mit tettél? Csak nem . . .
— De.
— Jaj, Istenem! Borzasztó!
— Hová mész? Itt maradsz!
— Mi van Pistával?
— Nem tudom. Ott lent fekszik a bokorban.
A tornác előtt.
— Hóhér! Engedj!
— Nem.
— Engedj, ha mondom!. . .
— Nem engedlek! Előbb mondj meg mindent.
Yolt-e viszonyod Pistával, vagy sem?
— Volt.
— Volt? Úgy . . .
— Igenis volt. Szerettem.
— Szeretted?
— Nagyon. Téged pedig gyűlöllek, gyűlöllek!
— Azt úgyis tudom . . . Tehát szeretted? Mióta?
— Az első perctől fogva, hogy betette a lábá-t a házunkba, ö volt az egyetlen ember a világon, akit szerettem. Az egyetlen! És most engedj — gyilkos!
31
— Még nem. Még egyre felelj. Engem sohase szerettél?
— Soha.
— És mégis hozzám jöttél feleségül? mikor nem szerettél?
— Ostobaság volt tőlem. Eossz is volt, beismerem.
De nem bánom. Most már nem bánom. Nem bánom!
Engedj . . .
— Én nem kényszerítettelek, Vilma! Én nem!
Figyelmeztettelek a korkülönbségünkre, megmond
tam neked, gondold meg j ó l : hogy tizenöt év sok, nagyon sok! Hogy nagy jellem kell hozzá, hogy az ember szembeszállbasson a természetével, ha jelent
kezik, váratlanul, hirtelenül. . . Ugy-e, hogy figyel
meztettelek?
— Igaz . . .
— És mégis a feleségem lettél? És most megcsalsz, minden lelkiismereti furdalás nélkül?
— Nyomorult vagyok, tudom. Dobj ki a házadból, ölj meg,csinálj velem,amit akarsz.Nem bírom tovább...
— Milyen egyszerűen mondod ezt! Mintha ezzel aztán el volna intézve minden!
— Mit akarsz még? Nem elég, ha azt mondom : ölj meg? |
— Mi hasznom volna belőle?
— Ez a te dolgod. De most engedj. Engedj!
Látni akarom, látni! Ha csak halva is, szegényt . . . Szegény P istá t. . .
— Menj! . . .
— Köszönöm.
— Megállj!
— Tessék . . .
— Előbb nem mondtam igazat. Pista é l . . .
— Él? Jóságos Isten! Igaz ez? Igazán igaz?
— Igaz. Futni engedtem a gavallérodat, nem bántottam. Most már bizonyára nyugodtan otthon ül és büszke a vitézül kiállott kalandjára. Talán jót is nevet rajta . . .
— Ne mondj ilyet! ö nem olyan. Én jobban ismerem, mint te! Biztosan szenved, szegény és aggódik miattam. Bólad mindig tisztelettel beszélt előttem, szeret és tudom, hogy . . .
— Jól van, jól. Csak menj utána . ..
— Köszönöm. Nagylelkű vagy, elismerem. Sohse fogom elfelejteni.
— Ne nyúlj hozzám, utállak. Menj, ha mondom!
— Habozol?
— Nem, de . . .
— Nos?
— így csak nem mehetek, pongyolában? Mégis össze kellene szedni a holmimat. . .
— Értem.
— Ha megengednéd, hogy csak holnap reggel. ..
— Megengedem. Kócos vagy és sápadt, Pista pedig nagyon kényes az ilyenekre . . .
— Ne gúnyolódj, kérlek! Eleget szenvedtem . . .
— Nem gúnyolódom, komolyan beszélek!
— Komolyan sápadt vagyok és a hajam rendetlen?
— Ott a tükör, nézd meg magad.
— Igazad van : holnapig kipihenem m agamat. . .