,*
) ;isc ti
k
\ IV!
• «*C* "
DRASCHE-LÁZÁR ALFRÉD
*
E G Y MÁ S K Ö Z T
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST, 1918 F R A N K L I N - T Á E S U L A T
M A Q YA B IB O D . I N T É Z E T S S KÖ N YVN YO M DA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT n yom d ája.
HULLÁMOKON.
— Hát most mondja a szemembe, hogy nem va
gyok bátor asszony!
— Bátorságában sohasem kételkedtem, kedves Nóra. Ennélfogva elismerem, hogy bátor asszony.
— Ez már valami. Miben kételkedik tehát nálam?
— Abban, hogy a helyzet veszedelmes voltát nem ismeri fel.
— Engedje meg, hogy nevessek: haha!
— Csak nevessen bátran, de az egekre kérem, üljön erre az oldalra! így nem tudom kezelni a kor
mányt, aztán jobban talál megdülni a vitorlás és belepotyog a tengerbe.
— Azt se bánnám, de legyen meg az akarata.
Meg van most elégedve?
-|M eg.
— Mit csinálna, ha belefordulnék a vízbe?
— Nagyon sajnálnám . . .
— Egyebet nem? Nem vetnéJmagát utánam?
Még "meg sem próbálná a megmentésemet?
— De igen. Kötelet dobnék magának.
— És nem ugrana utánam?
— Persze hogy nem. Nem tudok úszni, de még ha tudnék is, akkor sem tenném. Cápákkal szemben tehetetlen az ember.
1*
— Kérem, ne beszéljen ilyen bolondokat. Hiába akar rám ijeszteni, nem félek én semmitől sem.
Azt hiszem, eléggé bebizonyítottam azzal, hogy férjem tudta nélkül, egészen egyedül, eljöttem a híres croque-coeur hajójára, aki azt állítja, hogy nincs az a nő a világon, akit, ha kedvez az alkalom és a helyzet, el ne tudna csábítani. Itt az alka
lom s a h elyzet: tessék, csábítson e l!
— Még ráérünk, asszonyom.
— Pardon, téved! Most fél öt s megígérte, hogy fél hétre otthon leszünk . . .
— Feltéve, hogy el nem áll a szél!
— Hát még az is megeshetik az emberrel?
— De nagyon!
— Istenem, ezt előre kellett volna mondania, erre nem is gondoltam! Mit csinálunk, ha csakugyan eláll a szél?
— Akkor várunk, míg megint keletkezik.
— Szép dolog. Meddig szokott az tartani?
— Attól függ. Néha napokig is.
— Ejnye, be kellem etlen... Nézze,'kérem, for
duljunk vissza.
— Engedje meg, asszonyom, hogy nevessek:
haha!
— Csak nevessen, maga csúnya! Különben csinál
jon, amit akar. Én nem félek magától. S ha három na
pig itt kell maradnom, ezen a nyomorult vitorláson!
— Kérem, ez nem nyomorult vitorlás. Huszon
két első díjat nyertem vele . . .
— Mégis csak ostobaság volt tőlem, hogy lépr#
mentem. Kérem, forduljunk vissza.
5
— A hullámverés kissé erős, az igaz. Talán rosszul érzi magát?
— Ugyan ne ékelődjék már! Forduljunk meg.
— A hogy parancsolja. Kérem, keljen fel s üljön oda le, a kajüt elé, mert különben nem tudok for
dulni. A fejecskéjére pedig vigyázzon, ha átjön a bum .... Nos?
— Ne nevessen ki, de . . . ne menjünk még haza.
Ügy élvezem ezt a jó friss levegőt, ezt a m agányt. . .
— Helyes. Látom, hogy mégis bátor asszony.
— Úgy-e . . . Ni, hogy repülünk! Aztán a partok!
Nézze csak a partokat! Már ki sem lehet venni az embereket a kikötőben!
— Ó, szép a tenger! Gyönyörű! Tudta az Úristen, mit csinál, amikor teremtette . . .
— Vigyázzon! Az Istenért, mit csinál? Ki fog esni. . .
— Odakötöm a kormányt s maga mellé ülök.
— Ezt ne tegye, kérem. Csak nem engedhetjük át magunkat a hullámoknak?
— Dehogyis nem. Azért ott a lábam a kötélnél s az elég, hogy túlságosan el ne térjünk az iránytól.
— Kérem maradjon . . .
— Csak nem gondolja, hogy egész idő alatt a kormányt fogom fogni? Itt sokkal jobb magánál, a közelében.
— Nem bánom, üljön le. De jól viselkedjék, azt megmondom magának!
— Ez a szándékom, Nóra, — én imádom magát!
— Már százszor mondta.
— Maga meg engem szeret, Nóra . . .
— Ez új! Egészen új!
— Ne tagadja, Nóra, hisz tudom, látom, érzem!
— Maga a legelbizakodottabb ember, a kivel valaha találkoztam.
— Tudom, de ez csak természetes! Az a gondolat, hogy maga, a megközelíthetetlen, a büszke, az ön
érzetes, az isteni szép Nóra szeret. . .
— Hallatlan vakmerőség minden szava! De csöp
pet sem szeretem, utálom, ki nem állhatom!
— Ezt maga csak mondja, Nóra! Talán gondolja is, de ez nem igaz. Szeret engem, szeret! S ha eddig minden csalt, ha minden csak képzelődés lett volna, — a mai elhatározása . . .
— Elhatározásom csak azt bizonyítja, hogy sem
mibe sem veszem, s hogy teljesen megbízom önma
gámban.
— Nem igaz, mert ha annyira biztos volna ön
magában, ez a próba felesleges lett volna. Nem, nem, édes Nórám, a sors kérlelhetetlenül a karjaimba sodorja, s nekünk együtt élnünk vagy — halnunk kell!
— No persze, még csak ez kéne! Nézze, nem té
rünk már el túlságosan az irányunktól?
— Mit törődöm én most az iránnyal! Inkább hallgasson ide, Nóra!
— Kérem, ne nyúljon hozzám, mert goromba leszek . . .
— A maga szájából a gorombaság is kedves, édes! Amikor idejött, tudhatta, hogy nem a gyón
tatóatyjához készül s most egyszerűen csak élek azzal a joggal, amellyel felruházott, ha talán csak
7 hallgatólag is, amikor ajánlatomat elfogadta! Le a fegyvert, édes Nóra! Igen jól tudja, hogy köztünk nem léha kalandról van szó, s akármilyen a hírem, én is tudok szeretni, igazán, mélyen szeretni!
— Huszonnégy óráig vagy talán addig se . . .
— Nóra!
— Hát szeretett már egyszer komolyan?
— Többször is, édes.
— Többször is ! Kitűnő! Lássa, még akarata elle
nére is elárulja magát!
— Ismétlem, többször is, talán százszor is szeret
tem már életemben, de engem egyetlenegyszer sem szerettek. Ma, Nóra, ma szeretnek!
— Be érdekes! És miből gondolja ezt?
— Abból, hogy tagadja, édes Nóra s hogy mégis minden cselekedete meghazudtolja a beszédjét.
— Csodálatosba maga argumentációja, mondha
tom. Most csak azt szeretném tudni, mit képzel, hogy miért szerettem volna magába? Ezt mondja meg nekem! Csak nem a szép szemébe vagy tudom is miébe?
— Azt én sem tudom, de tény, hogy belém sze
retett. És ezen nem csodálkozom.
— Persze! Hogy csodálkoznék is ezen? Nagyszerű!
— Nem csodálkozom. Maga egy kedves, bájos teremtés, akit az Isten arra teremtett, hogy szeres
sen, hogy szeressék.
— És az Ür legott önt küldte a világba, hogy ne kelljen soká keresnem, ugyebár?
— Engem, mást, akárkit, csak a férjét nem.
Azt az ördög küldte magának.
— A férjemről ne beszéljünk!
— Ellenkezőleg, beszéljünk. Nem szereti a fér-
’ ét, sohase szerette. S ő?
— Csak nem akarja nekem elmesélni a férjem kalandjait? Jobbízlésűnek tartottam.
— Felesleges volna, mert amúgy is ismeri őket.
Szóval, ilyen körülmények között nem csoda, ha . ..
de bocsásson meg, most csakugyan . . .
— Mi az? Mi az? Nézze, hogy lobog a vitorla.
— Semmi. Már rendben van. Majdnem átcsapott a bum s könnyen beledönthetett volna a vízbe.
— Látja? Inkább vigyázzon s ne beszéljen ilyen badarakat!
— Szóval, ilyen körülmények között csak igen természetes, hogy belészeretett abbp, a férfiúba, aki jobban kinyerte a tetszését, mint mások s aki semmi
féle körülmények között nem hajlandó ezt az elsőbb
séget másnak átengedni. Az életemmel rendelkezik, a szívével nem. Nóra, az életemet kínálom magá
nak! Az életemet, mert szeretem, mert elhódít a közelsége, mert elvesztem az eszemet, ha a szemébe, nézek, m ert. . .
— Isti! Ha még egyszer . . .
— Mert maga az enyém, Nóra . . .
— Isti!
— . . . !?
— Nos, most mit szól?
— Kérem, tegye el azt a Browningot. Az ilyenféle nem való a maga pici kis kezébe.
— Vigyázzon Isti! Ne . . .
— De édes Nórám, egyetlen kincsem, boldogságom,
9 életem! Csak nem hiszi, hogy megijeszt ezzel a fegy
verrel? Hisz meg sincs töltve!
— Isti, utoljára mondom eresszen e l . . . Eresszen el, Isti!
— Imádlak!
— I s t i! . . . Jézusom . . . segítség!. . . Isti! Csak n e m ... Kérem, ne komédiázzon! Isti! C s a k ...
nem találtam e l ? . . . Szent I s t e n ... hisz vérzik!
Nyissa ki a szemét s nézze meg az ingét! Ne . . . ne tréfáljon . . . gyorsan! . . . Isti!. . .
— N-ó-r-a . . . m iért. . .
— Hál’ Istennek! Csakhogy magához tért! Már úgy megijedtem . . . de igazán vérzik . . . nézze, itt a zsebkendőm . . .
— Nó-ra . . . figyeljen ide . . . nincs sok veszíteni való időnk . . .
— Hadd kössem be a sebét. . . nézze csak, hogy bugyog a vér, hisz az rettenetes! . . .
— Nóra . . . fogja meg azt a kormányt . . . nem ért engem? Fogja meg azt a . . . kormányt s nyomja jobbra . . . egészen jobbra . . . így . . . most vigyáz
zon a fejére, ha . . . átjön a bum . . . Nóra . . . m ost. ..
most állítsa be a hajó orrát valamelyik pontra a parton . . . ne ennyire! így elég . . . ez a világító- torony . . . ez jó és . . . és ne mozduljon . . .
— Édes Isti, hogy megijeszt engem! Hát olyan rosszul van? De, Istenem . . . mi lesz magával? . . . Hát nem segíthetek magának?
— Nem, Nóra, nem . . . Ne mozduljon . . . marad
jon így . . . mert különben maga is . . .
— De édes I s t i. . ,
— Végem van, Nóra . . . végem . .. de . . . nem . . . baj . . .
— Dehogy, Isti, drágám! Mindjárt ott leszünk, édesem! Csak fogja be jól a sebét, még mindig annyira vérzik, jujj!
— Kérem . . . ne nézzen ide . . . Nóra . . . magának nem szabad ilyen csúnyát lá tn i. . . Nóra . . . Csak egyet mondjon még . . . e g y e t. . . de siessen . . .
— Mit, egyetlenem, mit?
— Hogy . . . sze-ret. . .
— Szeretem, szeretem, Isti, csak magát szeretem ezen a világon! A magáé leszek, Is ti!. . .
— Köszönöm, Nóra . . . köszönöm . . . vigyázzon a kormányra . . . nagyon eltérünk . . . így . . . és . . . ha szeret. . . m iért. . . lőtt rám? . . .
— Istenem, mert fel voltam izgatva, mert nem akartam engedni az erőszaknak . . .
— Bocsásson meg . . . Nó . . . ra . . .
— Isti, hiszen megbocsátok! De maga is bo
csásson meg nekem, elvesztettem a fejemet! Mi az, Isti? Szóljon valamit, Isti! Egy egyetlen s z ó t. . . az Istenért!. . . I s t i. . . Egyetlenem . . . szeretlek!. ..
Hisz szeretlek! Nem hallod? . . . Isti, térj magadhoz!..
I s t i. . . Szegény barátom . . . Uram Istenem, mi lesz belőlem! . . . Segítség! . . . Segítség! . . . Segítség! . . .
a szupé - cs A edás .
— Mondja csak kedves szomszédom: Hogyan kerül maga ide a mamák és nénik közé? Hisz magá
nak ott volna a helye a fiatalságban!
— A jó Isten tudja, nagyságos asszonyom, miért ültettek ide? A háziasszony rendelkezett így.
— Igazán sajnálom! Nézze, ott ül az a vén Andor- laky a fiatal leányokkal egy asztalnál, hallatlan!
Kérem, menjen oda s mondja meg neki, cseréljen magával helyet.
— Nagyon un engem, asszonyom?
— Ellenkezőleg, de . ..
— Akkor engedje meg, hogy itt maradhassak.
Igen jól érzem magamat a maga oldalán s aztán őszintén szólva : egész este leányoknak udvarolni, kissé fárasztó.
— Hát mulatságosabbak az asszonyok?
— Föltétlenül. Nem kell minden szóra vigyázni s aztán bátran udvarolhat az ember, anélkül, hogy mindjárt mérlegelnék a házasság lehetőségét.
— Szóval, még nem szándékozik megnősülni?
— Istenem, mi egyebet tegyek? Nem szándékozom, de kell.
— Hogyan?
— Előbb-utóbb mégis csak meg kell riszkirozni
a halálugrást s akkor már azt mondom : inkább előbb, mint utóbb.
— Ebben igaza van. A legtöbb férfi életének már csak a roncsait viszi a házasságba. Nem csoda, ha annyi szerencsétlen frigyről hall az ember.
— Ó kérem, én nem fogok a házasságból semmi
féle konzekvenciákat levonni. Meg akarom tartani egyéni szabadságomat.
— Ugyan! S a felesége ehhez mit fog szólni?
— Bele fog törődni a helyzetbe. Én a házasságot egyáltalában egyszerű szerződésnek tekintem, amely
nek alapján mindkét fél valamivel hozzájárul a család alapításához.
— Maga mivel fog hozzájárulni?
— A nevemmel, születésemmel s egy régi birtok
kal, amely azonban kissé el van adósodva.
— Értem! Tehát olyan feleséget keres, akinek pénze van!
— Megvallom, bogy igen. Azért jöttem föl a birtokomról s most körülnézek.
— Nos, és talált-e már valakit, a kit komolyabb kombinációba lehetne venni?
— Tulajdonképen csak ma kezdtem meg műkö
désemet s máris bemutattak valakinek, akivel alig
hanem érdemes volna komolyabban foglalkozni.
— Szegény leány!
— Tessék?
— Azt mondtam: szegény leány . . . Tudja, a maga nézeteivel. . . ?
— Bocsánatot kérek, én nagyon őszinte, reális ember vagyok. Nem szeretem a képmutatást, a
hazugságot, A helyzet világos. Nekem van nevem, születésem, ősi birtokom, a leány pedig csinos, elég művelt s állítólag egymillió koronával rendelkezik, amelyből a házasság napján rögtön kikap kétszáz
ezer forintot. Az atyja, ha nem tévedek, üveggyáros volt, s néhány évvel ezelőtt m eghalt; az anyja pedig egész kellemes, kedves asszony, amint mondják.
— Még nem is ismeri?
— Nem. Hisz ma láttam a leányt legelőször éle
temben. Majd bemutattatom magamat a mamának.
De most hagyjuk a leányokat s hadd udvaroljak kissé magának, nagyságos asszonyom! Tudja kérem, hogy ez a mauve-szalag mesésen illik hajához?
Hogy hívják azt a bajművészt, aki ezt a gyönyörű frizurát alkotta?
— Úgy, mint jómagámat, mert magam szoktam fésülködni!
— No, ez igazán nagyszerű! De ezt a gyönyörű toalettet csak nem szabta ki sajátkezűleg, asszonyom?
— Nem is. De a saját rajzaim alapján készült.
— Bámulatos! Lássa, az ilyen roppantul imponál nekem! Én semmihez sem értek, semmit sem csinál
tam egész életemben s nem is viszem soha semmire sem. Én csak a szép asszonyokat tudom szeretni.
— Ez csak kellemes foglalkozás lehet?
— Nagyon. Nem tudom miért, de engem a nők csak akkor érdekelnek, ha már túl vannak egy bizonyos koron, azaz . . .
— Sohse szógyelje magát! Azt akarja mondani, hogy szereti az érett gyüm ölcsöt. . .
— Ez.az, asszonyom!
13
— Én, szerencsére, már ezen is túl vagyok.
— Ez ellen határozottan tiltakoznom kell!
— Hiába tiltakozik! Ha az embernek felnőtt leánya van, akit már három év óta hálóztát., akkor már nem lehet letagadni semmitsem.
— Micsoda? Leánya van? Talán bizony itt is van a kaszinóban?
— Bizony. Hisz együtt is táncoltak már!
— Igaz, igaz! Persze! Lássa milyen vagyok?
Egészen összegabalyodtam. Elbódultam.
— A tánctól? Vagy a leánytól?
— Magától, magától, asszonyom! Jaj, kérem, nézzen még egyszer reám, úgy, mint az imént, amikor azt a mauveszínű szalagot dicsértem . . .
— Ej, ne bolondozzon már! Hallatlan, miket be
szél össze-vissza!
— Az igaz. Egészségére, asszonyom!
— Egészségére.
— Hiába, nem ismerek szebb dolgot, mint pezs
gőspohárral a kezemben, szép asszony szemóba nézni! S ha elgondolom, hogy ennek most vége! . . .
— Már miért volna vége?
— Hát azért, mert megnősülök.
— De hisz az imént mondta, hogy akkor is meg akarja tartani egyéni szabadságát. . .
— Az csak olyan ostoba beszéd volt. A házasság : rabság s ezen nem lehet segíteni!
— Gondolja? Különben még nagy kérdés, talál-e ilyen nézetekkel egyhamar valakire, aki hozzá
megy!
— Kérem, ez nem is olyan nagy kérdés, mint a
15 milyennek gondolni tetszik. Már körülbelül tisztá
ban vagyok azzal a leánnyal.
— Micsoda?!
— Igen, igen. Ó kérem az ilyesmi nálam nagyon gyorsan megy. A szupé-csárdást együtt fogjuk el- lejteni s aztán akár mindjárt meg is tarthatjuk az eljegyzést.
— Úgy! S a mamát még nem is ism eri!. . .
— Ah mit, a mamával is gyorsan fogunk végezni.
Majd neki is udvariok kissé s aztán minden rend
ben van.
—• Nos, hát, azt a szupé-csárdást nem fogja azzal a leánnyal Mlejteni, arról biztosíthatom!
— Hogyan? Talán asszonyom is táncol? Ebben az esetben persze . . .
— Nem táncolok, legyen nyugodt. De ezzel a leánnyal nem fog többé táncolni!
— Jaj, be kitűnő! Hahaha! Jaj, be nagyszerű!
Régen mulattam ilyen jól! Édes, drága nagyságos asszonyom, egyszerűen el vagyok bűvölve! Termé
szetesen nem fogok táncolni senkivel sem, ha úgy kívánja s el sem mozdulok többé az oldaláról! Hisz el sem képzelheti, milyen boldoggá tesz!
— Maga mégis a legelbizakodottabb ember, aki
vel valaha találkoztam! Csak nem gondolja, hogy le akarom magát foglalni a saját számomra?
— Neeem?
— Eszem ágában sincs s már alig várom, hogy fölkelhessek!
— Tessék?
— Utálom magát!
— Tyüh ha! Ez meglepő. Ez határozottan meg
lepő.
— Lehet meglepő, de igaz!
— Köszönöm a bókot. Most már csak egy dologra vagyok kiváncsi asszonyom : mily jogon tilthatná meg nekem, hogy Lakatos Rózsival szupé-csárdásfc táncoljak?
— Nem is tiltom meg magának, hanem Rózsinak.
— Kitűnő! És neki mily jogon, ha szabad kér
deznem?
— Ha minden áron tudni akarja : mert én va
gyok a mamája.
EGY LEVÉL, EGY KÁLYHA, MEG A FÉRJ.
— Kedves’barátom, egy idő óta nem vagyok vele
tek megelégedve!
— Kicsodával?
— Veled és a feleségeddel. Mintha volna valami közietek . . .
— Ugyan kérlek, már hogy beszélhetsz ilyeneket!
— Nem kell mindjárt földugni az orrodat! Ne felejtsd el, hogy jóformán én hoztalak össze benne
teket s így azt hiszem, van némi jogom hozzá, hogy aggódjam miattatok, ha jól esik!
— Ehhez szó sem fór, édes öregem. Tudom, hogy a boldogságomat nagy részben neked köszön
hetem. De, amint mondom: minden rendben van.
— Hisz csak ezt akartam tőled hallani. Mondd csak : nem vagy te féltékeny?
— Féltékeny? Vájjon kire? Talán arra a vörös
hajú konzulra, aki egész nap ott settenkedik Ilona körül?
— Tudtam. Tehát mégsem csalódtam. Az az úr először nem is vöröshajú, hanem legfeljebb szőke, aztán nem is settenkedik egész nap a feleséged kö
rül, amint állítod, hanem néha-néha eljön hozzátok vizitbe. Egész szimpatikus ember különben. Szelle
mes is.
Dratche-L&zdr A lfréd : EgyrwU közt. 2
— Szellemes, az?
— Igen. Azt mondják. De ez nem tartozik ide.
No és komolyan : csakugyan azt hiszed, hogy Ilona érdeklődik Novinszky iránt?
— Attól félek, hogy igen. S ha igen : akkor vége.
— Minek vége?
— Mindennek! Édes, jó Gézám, te tudod, hogy mit jelent nekem a feleségem. És ha meggyőződnék róla, hogy mást szeret. . . akkor . . . akkor . . .
— Akkor?
— Ah, mit! Ne is beszéljünk róla.
— Amint látom, nagyobb a baj, mintsem gon
doltam.
— Tulajdonképen feltettem magamban, hogy nem szólok senkinek arról, ami bennem végbemegy, de mivel kitaláltad, minek titkolódzam előtted?
Igenis, boldogtalan vagyok s néha kerülget a meg- őrülés! Mit tegyek? Mit?
— Győződj meg a helyzetről. Biztosra veszem, hogy Ilona ártatlan. Itt csak az segíthet rajtad, ha mindent tudsz. A bizonytalanság megöli az embert.
' — Persze, hogy megöli az embert! De mit tegyek?
Csak nem figyeltethetem meg a feleségemet?
— Figyeld meg magad. Ehhez nem kell detektív.
— Az ilyen szerepre nem érzek magamban hivatást.
— Ez felfogás dolga. De ezzel a büszkeséggel nem mész semmire. Vagy — vagy!
— Gondolod?
— Természetesen. Vagy van okod Méltékeny- kedni, vagy nincs. Harmadik nem létezik. S éppen mivel minden valószínűség szerint alaptalan a gya-
19 n u d : annál könnyebben követheted tanácsomat.
Azt hiszem, Ilona diadalmasan fog kikerülni a vizs
gálatból s bizonyítékok hiányában majd meg
könnyebbülten — beszünteted az eljárást!
— Azt hiszed?
— Ez a szent meggyőződésem.
— Nos akkor megmondom neked, hogy tévedsz.
Itt- van a bizonyíték!
— Micsoda? Egy levél? Ez már baj. De hisz ebben a borítókban csak nehány papirszeletet látok?
— Ez az. Édes barátom, te nem is tudod, hogy mennyit szenvedek tegnap óta!
— De mi ez? Magyarázd meg legalább . . .
— Hallgass ide. Mikor tegnap délután váratlanul belépek a feleségem szobájába, Ilona az íróasztalá
nál ül és ír. Amint észrevett, gyors mozdulattal el
tüntetett valamit, aztán felugrott s zavartan elibém jött. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit sem, pár szót váltottam a feleségemmel, aztán bementem a szomszédos szobába, ahol le
ültem s úgy tettem, mintha újságot olvasnék. Pedig nem olvastam. Reszketve, visszafojtott lélegzettel ügyeltem minden neszre s ekkor hallottam, amint Ilona eltépett valamit, aztán a kályhához ment s annak ajtaját kinyitotta. Tisztában voltam a hely
zettel. Tudtam, hogy azt a levelet, amelyet előttem elrejtett, mikor beléptem, eltépte s a kályhába dobta.
Vártam néhány pillanatig. Segítségemre jött a szoba
leány, aki bement a feleségemhez s kihívta a szobá
ból. Nyílsebességgel belopództam, a kályhához ro- 2*
hantam s ott, mivel ilyenkor áprilisban természe
tesen nem volt benne t ű z : megtaláltam ezeket a szeleteket. Összeszedtem az áruló darabokat s vissza
térve a szobámba, becsukódtam. Nyomban hozzá
láttam a levél összeállításához. Az első papirdarabka, amely a kezembe került, arról világosított fel, hogy a levél kinek volt szánva: «Kedves Novinszkyk így szólt a bevezetés. Kapkodva, dobogó szívvel, remegő kézzel kutattam tovább. Eleinte eredmény nélkül.
Aztán hirtelen kezembe került egy másik darab :
<itaorminai emlékeim,», ez állt rajta. Aztán egy másik darabon: «idegeinek megnyugtatására», de olyat is olvastam, mint mhasem fogja elfelejteni», «szerelem», Mnos pillanatok), meg hasonló dolgokat. Most már minden világos volt előttem. Amint tudod, Taor- minában ismerkedtünk meg ezzel a szerencsétlen emberrel a télen. Már ott tűnt fel nekem Ilona szó
rakozottsága, érdeklődése Novinszky iránt. Több
nyire, mialatt elláttam üzleti leveleimet, együtt is sétáltak egyedül. . . Elfogott a düh, a fájdalom, az elkeseredés. Nem birtam tovább, összeszedtem ezt a szemetet s ebbe a borítékba tettem. Feltettem magamban, hogy majd, ha nyugodtabb leszek, folytatom keserves munkámat. De nem volt hozzá bátorságom. Ki tudja, mi áll még ebben a gyalázatos^
levélben? Az ő szégyene, az én végzetem! De nem bánom. Csak nézd meg te s ha találsz még valamit, vágd a szemembe irgalmatlanul. Hadd tudjak meg mindent. Mindent! De — mit csinálsz az Istenért?
Megőrültél?
— Nem hinném. Amint látod, bedobtam' a levelet
21 a kályhába s meg is gyújtom. Utóbbiról Ilona bizo
nyára csak megfeledkezett.
— Ez már mégsem já rja ! Hogyan mered ezt meg
tenni? Ehhez nem volt jogod!
— Lehet. De neked sem volt jogod ahhoz, hogy azt a levelet kiszedd a kályhából!
— Mindegy. Az az én dolgom. Arról, amit ón teszek, csak önmagámnak tartozom felelősséggel. De te?
— Ha jónak látod, felelősségre vonhatsz. Bendel- kezésedre állok.
— Ah mit, ostobaság! De nem értem ezt az in
konzekvenciát! Előbb azt ajánlod nekem, figyeljem meg a feleségemet, most pedig megfosztasz engem az egyetlen bizonyitókomtól?
— Ez nem volt bizonyítók.
— Nem? Hát a úaorminai emlékeb)?
— Azok épp úgy rád vonatkozhattak, mint bárki másra.
— Ezt magad sem hiszed el. Ez egy szerelmes levél volt.
— No és? Feltéve, hogy az volt? Mi következik ebből? Az, hogy Ilona hűtlen hozzád?
— Természetesen. Legalább gondolataiban.
— Megállj! Itt van a nagy tévedés. Lehet-e egy
általában gondolatban hűtlenséget elkövetni?
— Sőt. El tudom képzelni, hogy valaki meg
csalja a feleségét testileg, de soha még egy gondolattal sem vétett a hitvesi hűség ellen!
— Talán. De el tudsz-e képzelni nőt, aki házasság
törést követ el, mellette pedig lelkileg «hű» marad ;i férjéhez?
— Azt, hogy a hűtlenség csak ott kezdődik, amikor testileg is másé leszünk. És az a nő, akiben bizonyos érzések felébrednek egy másik férfi iránt, anélkül, hogy odaadná magát az illetőnek: az egy tetőtől-talpig tisztességes asszony. Tisztességesebb, mint száz más nő, akinek kevésbbé szubtilis a lelke s azért mégis mindenkivel kacérkodik.
— Hallatlan ez az argumentációd! A végén még ki fog sülni, hogy Ilona nemes cselekedetet követett el, mikor ezt a levelet megírta, énnekem pedig térdenállva hálálkodnom kell, hogy az Isten ilyen kinccsel megáldott!
— Közel jársz az igazsághoz, kedves barátom.
Mert abban a pillanatban, amikor Ilona azt a leve
let meg akarta semmisíteni: az megszűnt létezni.
Hogy te azt a levelet a hamuból kikapartad: ez nem változtat a helyzeten.
— Gyönyörű, mondhatom. Hát a szándék? Az semmi?
— Semmi. Még nem álmodtad soha, hogy meg
öltél valakit?
— Dehogyis nem. No és?
— Vannak állapotok, amelyek nagyon hasonlók az álomhoz. Ha felébredünk : nem értjük, hogy így vagy amúgy gondolkozhattunk.
— Veled nem lehet okosan beszélni.
— Ha az, aki velem beszél, maga sem okos, akkor persze nem. Már pedig aki féltékeny — bolond. De mondok valam it: nézz abba a tükörbe!
Ki látsz ott? Egy körülbelŐl negyven éves, egész
28 séges, határozottan csinos embert, aki ad a kül
sejére, még nem is kopaszodik s ha jól tudom, min
dennap fürdik. Látod azt az alakot?
— Ugyan hadd abba!
— Most már idézd fel lelkedben Novinszky bará
tunk emlékét! Megjelenik előtted egy vízbe mártott zsemlye, hosszú rúd végén, örökké piros szemekkel és olyan arcszínnel, mint aki állandóan sárgaság és álomkórság között tojástáncot jár. .Tói látod magad előtt?
— Körülbelül. ..
— Nos : erre az emberre vagy te féltékeny. Nem komikus ez?
— Nagyon. Azaz, elég szomorú, hogy még az ilyen ember is tetszik a feleségemnek.
— Bocsánat, azt te nem 'tudod, csak hiszed.
— De a levél? •
— Itt vannak a drága papirszeleteid: össze
állíthatod a levelet.
— Ezt nem értem. Hisz az imént elégetted . . .
— A borítékot. A levéldarabok itt vannak s ha felhatalmazol, elvégzem helyetted e munkát és összeállítom a végzetes okmány eredeti szövegét.
Akármibe fogadok, hogy félreértés az egész.
— Én nem fogadok semmibe sem, mert úgyis tudom, hogy elvesztenéd a fogadást. De nem bá
nom : nézd meg, mire mész ezzel a leveTlel. Most már én is jobb szeretem, ha tisztán látok!
— Igazad van. Látod, egészen könnyen megy a dolog, hisz’ nagy darabok ezek, csak egy kis türelem kell hozzá. így ni : az eleje már meg
v a n . . . most lássuk a többit. . . no, ez igazán kitűnő . . .
— Mi az? Mi az?
— Eögtön. Ez itt, úgy látszik a vége, amely azonban nincs befejezve . ..
— Természetesen. Akkor hagyta abba az írást, mikor beléptem a szobába . . . Meg vagy már?
— Még nem. Még csak néhány másodpercet kérek . . . Mi ez? «hevesen flörtölt?*
— Tessék?
— Semmi tessék! Majd meglássuk, ki flörtölt. ..
— Ne kínozz már . . .
— Eögtön!
— Mondd meg legalább : Jó vagy rossz? Nem hallod?
— Türelem . . .
— Add ide . . .
— Nem adom. Tessék, meg van. Megengeded, hogy felolvassam?^
— Tessék . . .
— Kedves Novinszky, magamról tudom, milyen kínos pillanatokat okozhat az embernek, ha nem képes visszaemlékezni egy névre, amelyet vala
mikor nap-nap után hallott. így tehát, tegnapi beszélgetésünkre visszatérve és idegeinek meg
nyugtatására, még elutazása előtt megírom magá
nak, hogy azt a szép olasz nőt, aki Taorminában a szomszéd asztalnál ült s akivel úgy maga, mint a férjem oly hevesen flörtölt: Marchesa Daneloni di Malmontenek hívják. Megtaláltam a szerelem e nemes papnőjének — amint tréfásan hívtuk —
25 a névjegyét, taorminai emlékeim között. Remélem, hogy most már sohasem fogja elfelejteni . ..»
— Nincs tovább. És emiatt a levél miatt csinálod ezt a komédiát?
— Valóban röstelem . . . nem is értem . . . Nem tévedtél?
— Hogyhogy?
— Persze, ki van zárva. De mégis . . .
— A végén még azt fogod állítani, hogy tinta és toll nélkül, ezermester módjára, saját szemed lát
tára meghamisítottam a feleséged levelét.
— Kérlek, ne tréfálj. De hisz ez nagyszerű, ez isteni, ez . . .
— De milyen nagyszerű! Különösen azt találom nagyszerűnek, hogy te vagy féltékeny a feleségedre, aztán pedig kisül, hogy a szerelem nemes papnőivel flörtölsz, nemes versenyretkelve nemes vetélytársad- dal! Gratulálok!
— Ah mit! Azért még most sem értem, hogy miért tüntette el a feleségem ezt a levelet, amikor beléptem a szobába?
— Kis ártatlan te! Hát egész egyszerűen attól tartott, hogy esetleg bánthatna téged, hogy fel
elevenítette a veszedelmes marchesável való flörtöd történetét!
— Az igaz. Erre nem is gondoltam. Most pedig add ide kérlek ezt a levelet. f [
— Minek? Ne dobjuk a kályhába? '
— De igen. Csakhogy abba a kályhába akarom dobni, amelyből kiszedtem.
— Micsoda lelkiismeretesség!
— Kérlek barátom, az ilyenekben nem ismerek tréfát. Egész életemben korrekt ember voltam.
— Meg vagy most nyugtatva legalább?
— Meg. Azaz : nem egészen. Hátha csak ezek után Irt volna olyasmit, amit nem lett volna sza
bad megirnia?. . .
VILMA HAJA RENDETLEN.
— Te vagy, Béla? Istenem, de megijedtem!
— Megijedtél?
— Ezen csodálkozol? Ma reggel azzal búcsúztál el tőlem, hogy öt-hat napra elmész Elemérékhez gzarvasbőgésre s — most itt va g y ! Mi történt? . . . Nem felelsz? . . . Miért vagy olyan különös?
— Különös vagyok?
— Igen . . . Csak nincs valami bajod? Tedd le ezt a kabátot, kérlek . . . ne állj ilyen mozdulat
lanul . . . Majd segítek neked . . .
— Ne . . .
— De mi az? Haragszol rám? Nem parancsolod a teádat? Magam készítem el neked, jó lesz? A cselé
dek bizonyára már lefeküdtek . . .
— H a d d ! . . . Ülj le! Oda, arra a székre. Hal
lottad?
— Hallottam.
— Akkor ülj le. Beszédem van hozzád, Vilma.
— Tessék. Már ülök is. Csak egyre kérlek, ne nézz rám ilyen rettenetesen! Mit jelentsen ez?
Ilyennek még sohse láttalak, mondhatom! Mit akarsz velem?
— Majd meglátod.
— Félek, Béla. Félek . . .
— Van is rá okod. Tudod, kivel találkoztam a kertben?
— Honnét tudjam azt . . .?
— Honnét? H o n n é t!... De megmondom: Lu- káts Pistával. Ugy-e eredeti?
— Valóban . . . nem értem . ..
— Az ám, nagyon eredeti. Épen a tornácról ereszkedett le, aztán futásnak eredt, mert hallotta a lépteimet.
— Tévedtél, Béla. Hisz ez lehetetlen! Mit kere
sett volna Pista a tornácon?
— A tornácon semmit. Amit keresett, azt a t«
szobádban találta meg.
— Béla! Hogy beszélhetsz ilyeneket?
— Azt magam sem tudom.
— Csak nem gondolod? . . .
— De. Gondolom.
— Esküszöm . . .
— Ne esküdj. Megcsaltál. Megcsaltatok!
— Nem igaz, nem igaz!
— Vallj be mindent!
— Nem tehetem, mert nem vagyok bűnös!
Egyáltalában kikérem magamnak, hogy . . .
— Micsoda? Milyen hangon mersz te hozzám beszélni?
— B éla! Mit akarsz azzal a revolverrel?
— Azt is meg fogod látni.
— Tedd el, kérlek, meg vagy őrülve? Tedd e l . . .
— Töredelmes vallomást kérek. Azt hiszem, az a legkevesebb, amit tőled követelhetek.
— Ne kínozz már . , .
29
— Hát olyan rossz voltam hozzád, gyöngédtelen?
Figyelmetlen, vagy mi? Vagy olyan ellenállhatatlan az az úr, hogy te, te, Vilma! Megáll az eszem!
— Képzelődés, barátom. Fel vagy izgatva, fél
tékeny vagy s mert Lukács Pistával találkoztál, hát már azt hiszed . . .
— Tehát beismered, hogy itt volt?
— Be. Egy könyvet hozott nekem, amelyet már régen Ígért s kissé eldiskuráltunk . . .
— S ezért kellett az ablakon át menekülnie?
— Kérlek, megmagyarázom a dolgot. Tudtam hogy te, édes Bélám, már régóta rossz szemmel né
zed Lukáts látogatásait, ő is érezte, hogy gyanakszol rá. Már most, mikor megtudtuk, hogy itt vagy . . .
— Ki mondta?
— János. Eszeveszetten felfutott a lépcsőn s halálsápadtan jelentette, hogy itt van a méltósá- gos ú r . . .
— Tehát ő is? Majd vele is leszámolok. De még most sem mondtad, miért menekült az a gazember az ablakon keresztül?
— Miért? Miért? Hát még nem érted? Tudva, hogy féltékenykedsz rá, azt remélte, hogy úgy mehet el innét, hogy nem is találkoztok. Gyöngédség volt részéről, ez az egész!
— Köszönöm ezt a gyöngédséget! Mióta tart ez a viszony?
— Béla! Ne légy ilyen igazságtalan! Ha mon
dom, hogy semm i. . .
— Ah, ne beszólj ilyen badarakat! Követelem, mondj meg mindent!
— Ha így bánsz velem, nem szólok többé egy szót sem!
— Lelőlek, ha nem beszélsz!
— Tessék!
— Még ráérünk. Előbb halljuk a vallomást. Mikor kezdődött a dolog?
— Ezekre már egyáltalában nem felelek. Kér
dezd meg Pistától.
— Attól hiába kérdezném. Az már nem nyitja ki többé a száját.
— B éla! Szent Isten! Mit tettél? Csak nem . . .
— De.
— Jaj, Istenem! Borzasztó!
— Hová mész? Itt maradsz!
— Mi van Pistával?
— Nem tudom. Ott lent fekszik a bokorban.
A tornác előtt.
— Hóhér! Engedj!
— Nem.
— Engedj, ha mondom!. . .
— Nem engedlek! Előbb mondj meg mindent.
Yolt-e viszonyod Pistával, vagy sem?
— Volt.
— Volt? Úgy . . .
— Igenis volt. Szerettem.
— Szeretted?
— Nagyon. Téged pedig gyűlöllek, gyűlöllek!
— Azt úgyis tudom . . . Tehát szeretted? Mióta?
— Az első perctől fogva, hogy betette a lábá-t a házunkba, ö volt az egyetlen ember a világon, akit szerettem. Az egyetlen! És most engedj — gyilkos!
31
— Még nem. Még egyre felelj. Engem sohase szerettél?
— Soha.
— És mégis hozzám jöttél feleségül? mikor nem szerettél?
— Ostobaság volt tőlem. Eossz is volt, beismerem.
De nem bánom. Most már nem bánom. Nem bánom!
Engedj . . .
— Én nem kényszerítettelek, Vilma! Én nem!
Figyelmeztettelek a korkülönbségünkre, megmond
tam neked, gondold meg j ó l : hogy tizenöt év sok, nagyon sok! Hogy nagy jellem kell hozzá, hogy az ember szembeszállbasson a természetével, ha jelent
kezik, váratlanul, hirtelenül. . . Ugy-e, hogy figyel
meztettelek?
— Igaz . . .
— És mégis a feleségem lettél? És most megcsalsz, minden lelkiismereti furdalás nélkül?
— Nyomorult vagyok, tudom. Dobj ki a házadból, ölj meg,csinálj velem,amit akarsz.Nem bírom tovább...
— Milyen egyszerűen mondod ezt! Mintha ezzel aztán el volna intézve minden!
— Mit akarsz még? Nem elég, ha azt mondom : ölj meg? |
— Mi hasznom volna belőle?
— Ez a te dolgod. De most engedj. Engedj!
Látni akarom, látni! Ha csak halva is, szegényt . . . Szegény P istá t. . .
— Menj! . . .
— Köszönöm.
— Megállj!
— Tessék . . .
— Előbb nem mondtam igazat. Pista é l . . .
— Él? Jóságos Isten! Igaz ez? Igazán igaz?
— Igaz. Futni engedtem a gavallérodat, nem bántottam. Most már bizonyára nyugodtan otthon ül és büszke a vitézül kiállott kalandjára. Talán jót is nevet rajta . . .
— Ne mondj ilyet! ö nem olyan. Én jobban ismerem, mint te! Biztosan szenved, szegény és aggódik miattam. Bólad mindig tisztelettel beszélt előttem, szeret és tudom, hogy . . .
— Jól van, jól. Csak menj utána . ..
— Köszönöm. Nagylelkű vagy, elismerem. Sohse fogom elfelejteni.
— Ne nyúlj hozzám, utállak. Menj, ha mondom!
— Habozol?
— Nem, de . . .
— Nos?
— így csak nem mehetek, pongyolában? Mégis össze kellene szedni a holmimat. . .
— Értem.
— Ha megengednéd, hogy csak holnap reggel. ..
— Megengedem. Kócos vagy és sápadt, Pista pedig nagyon kényes az ilyenekre . . .
— Ne gúnyolódj, kérlek! Eleget szenvedtem . . .
— Nem gúnyolódom, komolyan beszélek!
— Komolyan sápadt vagyok és a hajam rendetlen?
— Ott a tükör, nézd meg magad.
— Igazad van : holnapig kipihenem m agamat. . .
MIT SZÓLNAK HOZZÁ AZ EMBEREK?
— Örül ennek, Kari? Ugy-e, örül?
— Minek, Elza?
— Minek! Még kérdi! Lássa, ez nem szép ma
gától !
— Valóban, nem értem, hogy . . .
— Kari! Hogy végre-valahára négyszemközt be
szélhetünk egymással, hogy nem tudom, hányféle érvet felhozva, sikerült rávennem a mamát arra, engedjen el magával, egészen egyedül, hogy meg
nézzük leendő kis fészkünket s megbeszélhessünk mindent, tanuk és szülői jótanácsok nélkül! Most itt ülünk az autóban, regényesen, mesebeli módon, — s maga nem is örül neki! Kedvem volna sírni, mond
hatom !
— De, édes kis Elzám, komolyan kérem, ne nevettesse ki magát! Hisz magam is örülök annak, hogy egyedül lehetek magával, de . . .
— Miféle de?
— Legyünk őszinték, drágám : ez nem való.
— Nem való? Nem való! Kérem, állíttassa meg az autót azonnal. Szóljon a soffőmek . . .
— Felesleges, édesem.
— Nem felesleges, mert ki akarok szállni. Csak menjen egyedül a lakásba, ón hazamegyek.
Drotette*Lázár Alfréd : Egymás közt. 3
volna! Hát mit szólna hozzá a mama, a papa, az egész világ?
— Törődöm is én a világgal! Álljunk meg!
— Kérem, édes Elzám, ne izgassa magát. Hiába mondja, hogy nem törődik a világgal,— de a világ, fájdalom, igen is törődik mivelünk s ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
— Hát akkor mit akar tulajdonképen?
— Semmit. Csak azt, hogy óvatosak legyünk, mert ha valaki megtudja ezt a kirándulást, se hossza, se vége a pletykáknak. Maga azt még nem érti, kis Elzám!
— Lehet, hogy igaza van. Lássa, én nekem olyan különös felfogásaim vannak az életről, a világról!
Én utálom a képmutatást, a hazugságot, a kon
vencionális formákat! S mindig azt képzeltem, hogy ha egyszer férjhez megyek, vége lesz ennek a ko
médiának.
— No, akkor nagyon téved, ha azt hiszi! Ellen
kezőleg, egy asszonynak bizonyos fokig talán még jobban kell mindenre vigyáznia, mint egy leánynak!
— De a férjemmel szemben csak nem? Az előtt csak olyan lehetek, mint amilyennek teremtett az Úristen?
— Természetesen! No és most ne haragudjon többet reám s adja ide kis kacsóját, hadd szorítom meg, de úgy, hogy ne lássák . . .
— Ki láthatná?
— Mindenki. Hisz oly kíváncsiak az em
berek !
— Jaj, az borzasztó! Tudja, Kari, hogy kedvem volna a nyakába borulni?
— Szent Isten! Mi jut eszébe?
— Igen, s magamat jól megpusziztatni!.
— De Elza!
— Az ám! Csakis azért, hogy megpukkadjanak az emberek, kint az utcán!
— Nem értem magát, Elza! Nem ismerek ma
gára! Mi baja tulajdonképen?
— Jaj, édes Karim, oly szabadnak érzem maga
mat! Mintha máris a kis felesége volnék!
— Szerencse, hogy megérkeztünk, mert külön
ben még tényleg valami . . .
— Tessék?
— Semmi. Engedjen előre, én majd segítek magá
nak. így ni. De vigyázzon, az Istenért! Elza!
— Mi baja?
— Elza, ez igazán nem járja! Mit szólnak majd az emberek ?
— De mi történt, Kari?
— Mégis jobban kellene vigyáznia a kiszállás
nál, édesem! Hisz úgy felcsúszott a szoknyája, hogy térdig lehetett látni a lábait!
— Vagy úgy!
— Kérem, ne nevessen, én komolyan be- szólek!
— Maga nagyon komikus, kedves barátom! Sze
retném látni, hogy mit csinálna az én helyemben, ebben a szoknyában! Csak nem akarja, hogy a maga kedvéért valami ráncos, sleppes vén szoknyá
ban járjak?
35
3*
— Jól van, jól! Most nézzük meg a lakást és ne veszekedjünk többé!
— Bizony, ez egy okos gondolat. Elhozta a kulcsot magával?
— Természetesen. Parancsoljon besétálni, kis menyasszonyom!
— Köszönöm! Ejnye, ez aztán igazán gyönyörű!
Hisz ez egy valóságos kis hall, ez az előszoba!
— Ugy-e bár? Bocsásson meg egy pillanatra . . .
— Mi az? Hová megy, Kari?
' — Megnézem, nincs-e itt valahol a házmester.
— De minek? Mit akar a házmestertől?
— Nem látta azt az öreg hölgyet, akivel a lépcsőn találkoztunk? Azt hiszem, a leendő szomszédnőnk s nem szeretném, ha azt hinné, hogy mi itt egyedül...
— Kari, most igazán meg fogok magára haragudni.
Maga mindenkivel a világon többet törődik, mint a menyasszonyával! Kérem, hagyja már az efféléket!
— Nem bánom. Elvégre magát zsenirozhatja, hogy mit mondanak az emberek, engem nem. Hát lássuk a lakást. Ez itt a szalón, innét a dolgozó- szobámba lehet jutni, az ott szemben pedig az ebédlő.
Úgy-e milyen jól érvényesülnek a bútoraink?
— Bemekül! Jaj be szép minden! Igazán olyan jó ízléssel rendeztetett el mindent, gyönyörű!
Igyekeztem eltalálni a gondolatait, édes Elzám.
Persze, még sok minden van hátra, de azt már egészen magára bízom . . .
— Köszönöm, kedves jó Karim! Hát a hálószoba?
— Az erre van. Egészen el van különítve a többi
től. Ez az.
37
— Nagyon szép. Milyen barátságos és világos!
De még nem teljes a berendezés, amint látom?
— Hogy-hogy?
— A bútorokból még hiányzik egyik-másik darab . . .
— Dehogy, drágám! Miért gondolja?
— Csak egy ágyat látok, egy éjjeli szekrényt s úgy tudom, több faliszekrényt is rendeltünk, mint amennyi. . .
— Hja úgy! Az mind itt van, a szomszéd szobá
ban. Az én hálószobámban. Csak nézzen be ide is, kis Elzám! Lássa?
— . . . !
— Nem szól semmit, Elza?
— Mit szóljak?
— Hogy tetszik-e vagy sem?
— Ó nagyon . . .
— Milyen különösen mondja ezt! Magának va
lami nem tetszik! Mondja meg őszintén!
— Téved. Minden nagyon tetszik. És most men
jünk.
Hová?
— Haza.
— Elza, mi ez? Magának valami kifogása van a lakás ellen! Kérem, mondja meg, hogy mi az, am ' nem tetszik?
— Minden tetszik.
— A fürdőszobát még nem is látta . . .
— Nem vagyok rá kiváncsi. Menjünk.
— Nem megyek. Előbb mondja meg, hogyi mi rontotta el a jókedvét!
— Nagyon jókedvű vagyok, láthatja! Nevetek!
— Ez nem őszinte nevetés! Hová megy?
— Előre,
— Miért siet ennyire?
— Csak nem maradhatunk örökké ebben a lakás
ban? Mit szólnának az emberek!
— Igaza van! Még csak bezárom a lakást.
— Ne hívjam a házmestert?
— Minek, Elza?
— Azt gondoltam, hogy talán nem szereti, ha egyedül megyünk le a lépcsőn . . .
— Hisz amúgy is már lent vagyunk, édes kis Elzám !
— Kérem nézzen ki a kapun, nem jön-e valami ismerős . . .
— Ejnye, milyen okos ez magától! Lássa, ezt szeretem! Nincs veszély, beszállhatunk.
— Előbb maga.
— De miért?
— A szoknyám rövid s nem akarom másodszor szeméremét sérteni.
— De Elza! Csak nem hiszi komolyan?
— De. Hát még most sem indulunk?
— Mindig ez a gyújtás! No, már megyünk is.
Hát most mondja, drágám, hogy tetszett a lakás?
— El vagyok ragadtatva.
— Ennek igazán örülök. És most meg is mondom magának Elza, hogy mi az, ami magának nem tetszik.
Azt hiszem, kitaláltam.
— Lehet.
— Meglepte magácskát a két külön hálószoba.
3fl Tudom. De lássa, az a sok jó barát és ismerős, aki ellátogat egy újdonsült házaspárhoz, kiváncsi a lakásra, mindent akar látni, persze a hálószobát is.
Már pedig ki akarom kerülni a megjegyzéseket.
— Igaza van.
— Örülök, hogy egy nézeten vagyunk.
— Teljesen.
— Ni. Már itthon is vagyunk, Elza. Ez gyorsan ment.
— Nagyon. Eemélem nem lát ismerős?
— Nincs itt senki. Üres az utca. Megengedi, hogy még feljöjjek egy pillanatra?
— Kérem ne fárassza magát.
— Akkor délután jövök, jó lesz?
— Ne jöjjön.
— Hát akkor mikor jöjjek?
— Egyáltalában ne jöjjön. Itt pedig fogadja viesza a jegygyűrűjét, de vigyázzon, hogy ne lássa senki, mert mit szólnának hozzá az emberek?
— De Elza!
— Isten önnel, jó napot!
— Ezt a tigrist három évvel ezelőtt lőttem Kishuagarban, Indiában. Milyen jámboran lóg most itt a falon, szegény! Pedig mondhatom, nem volt éppen kellemes érzés, mikor a nádban egyszerre szemközt találtam magamat ő kelmével!
— Képzelem! Hát ez micsoda?
— Ez a mungó, vagy amint beczóző nevén szólít
ják : Riki-tiki-tévi. . .
— Mi az ?
— Roppant hasznos kis állat, drága Jeanne-om.
A tudományban Herpestes griseus néven szerepel.
Nem olvasta Rudyard Kipling Jungle-book-ját?
Majd odakölcsönzöm magának. Nagyon helyes meséket közöl benne erről a bátor kis legényről.
Indiában majdnem minden háznál tartják, mert a legádázabb s a legvakmerőbb ellensége a kígyók
nak. Ha elképzelem . . .
— Anti! Mit csinál?
— Bocsásson meg, Jeanne, de ón már unom ezt az előadást! Ezt nem tudom kibírni! Könyörül
jön meg rajtam, hisz látja, hogy meg fogok bolon
dulni!
— Lássa? Mit mondtam magának? Tudtam, hogy nem fogja megtartani az ígéretét! Megesküdött
41 volna nem tudom, mire, s mikor rá kerül a sor, hogy helyt álljon a szaváért: minden el van felejtve.
Hisz csak egy asszonyról van szó!
— De Jeanne! édes, ne beszéljen így!
— Ne nyúljon hozzám, Anti, mert ebben a percz- ben elmegyek! Minek is jöttem fel a lakására! Minek!
Tudhattam volna, hogy ez nem lehet máskép! Ez igazán nem volt szép magától!
— Mi, egyetlen Jeanne-om, mi?
— Hogy így becsapott! Felcsalt ide az alatt az ürügy alatt, hogy megmutatja érdekes gyűjtemé
nyét s most visszaél a bizalmammal.
— Ne mondja ezt, Jeanne, mert főbelövöm maga
mat. Itt, ezzel a jó express-fegyveremmel, amely már annyi életet kioltott!
— Jézus Máriám!'Anti! Tegye le azonnal azt a puskát! Azonnal!
— Jól van! Leteszem. És most? Most mi lesz?
Meg van most velem elégedve?
— Meg. Maga alapjában véve jó fiú, csak rette
netesen hóbortos! Igaza volt Gyulának, amikor azt mondta magáról. . .
— Kérem : ne beszéljen nekem a férjéről, Jeanne!
— Már nem az. Vagy legalább is nemsokára már nem lesz az!
— Tudom, bogy ma-holnap kimondják a házas
ságuk felbontását, de ez mindegy! Eleget szenved
tem eddig is, mikor nap-nap után ott kellett látnom a maga oldalán azt az embert, akit gyűlölök!
— Hát nem beszélek róla. S most legyen okos és mutassa meg a kincseit. Jaj, be gyönyörű ez az
elefántcsont! Milyen nagy! S milyen nehéz! Talán bizony már elefántot is ejtett zsákmányul?
— Hármat is . . .
— Ne mondja! És ez itt micsoda?
— Egy sziámi nyakék . . . Jeanne!
— Jaj, Anti, nézze, térjen már észhez!
— Jeanne! Jeanne, ne taszítson el m agától. . .
— Anti, én tisztességes asszony vagyok s az akarok maradni. Százszor mondtam magának. Csak nem hiszi, hogy most, mert elválok az uramtól . . .
— Jeanne, én szeretem m agát! Szeretem . . . !
— Ez már nem járja, Anti! Nézze, mondok magának valamit! Ni, ott fent a szekrényben, az miféle faragvány?
— Mit tudom én! Te kedves, te édes! Milyen bársonyos ez a haj! Milyen karcsú ez a derék!
— Eresszen el, Anti, hisz elesem!
— Ez a fehér medvebőr puha, ha el is esünk...
— Utoljára mondom, eresszen el!
— Hát nem szeret semmit sem? Kacér, szív
telen !
— Ne kínozzon már!
— Jeanne, ha így átkarollak, ha durva, izmos karjaim közt tartom szilfid testedet s ajkam hozzáér illatos arczodhoz . . .
— Segítségért kiáltok! A n ti! Most elmegyek.
— Elmegy? Hát menjen. Itt a kabátja, itt a kalap.
— Adja ide. Megyek. És soha többé nem jövök magához. Látni sem akarom többé.
— Ahogy parancsolja.
43
— Isten önnel.
— Isten önnel. . .
— Anti, az Istenért, tegye le azt a fegyvert!
— Menjen, Jeanne. Ne szóljon semmit.
— Nem merek elmenni.. . Adja becsületszavát, hogy nem fog ostobaságot elkövetni! No, adja ide a kezét!
— Nem adom!
— Anti!
— Milyen különös maga, Jeanne! Mit akar tulaj
donképpen? Az én életem csak addig ér valamit, amíg hiszem, remélem, hogy szeret. Abban a pilla
natban, hogy megtudom, hogy tévedtem : vége.
— Anti, maga nagy gyermek! Hát nem látja, hogy szeretem?
— Nem látom. Nem hiszem.
— Istenem, mit csináljak?
— Jeanne! Igazán a halálomat kivánod?
— Hogy mondhat ilyet!
— Hát mégis szeretsz, Jeanne? Szeretsz? Egy egész keveset?
— Szeretlek!
— Ó, milyen boldoggá teszel, Jeanne! És mily boldogok lehetnénk együtt!
— Anti, az egekre kérem, gondolja meg, hogy mit csinál!
— Szeretsz? Mondd, hogy szeretsz! Édes kis Jeanne? Hallani akarom, ezerszer, százezerszer hal
lani! Ugy-e szeretsz, Jeanne?
— Még kérded? Még kérdezheted?
— Hallatlan . ..
— Parancsolsz?
— Semmit. Csak úgy mondtam . . . Most boldog?
— Nagyon.
— Nem fog már ilyen bolondokat össze-vissza be
szélni? S ne merjen többé azzal a szerencsétlen fegy
verrel hadonászni, mert megharagszom! így ráijesz
teni az emberre! Megígéri, hogy ezentúl okos lesz?
— Meg.
— Mert az rettenetesen fáj nekem, ha ilyen csúnya dolgokat mond, érti?
— Igen, édesem . . .
— Vájjon hány óra lehet már?
— Fogalmam sincsen. De beesteledett, az bizonyos.
— Igazság! No, szépen vagyunk! Mit mondjak csak a mamának?
— Majd kitalálsz valamit. Hisz te olyan okos kis asszony vagy!
— De még milyen! Éppen most adtam tanujelét az okosságomnak! Jól nézhetek ki! Nézze csak a hajamat! Olyan vagyok, mint egy cigányasszony!
— Ah mit, ez merő képzelődés! Nagyon helyes vagy így • • •
— Most már másodszor mondja, h o gy: helyes.
És milyen nyugodtan mondja! Mikor beléptem ebbe a férfiszentélybe, azzal fogadott engem, h o g y : Isten hozta, egyetlen istennőm! Lám, mi lett az istennőből! Egy helyes jószág, úgy mint számtalan elődöm, aki itt megfordult, a tigrisek és jegesmedvék barlangjában . . .
— Azért mégis csak érdekes nálam? Nem hinném,
45 hogy egyhamar annyi mindenfélét lehessen egy he
lyen együtt látni! Kivéve, valamelyik múzeumot!
Az persze más. Egészen más.
— Anti?
— Tessék!
— Kézzé kérem, kinyilt a ruhám s nem tudom magam begombolni! Legyen szíves és segítsen . . .
— Ezer örömmel. . .
— De jó legyen ám! Megígéri?
— Meg, meg . . .
— De igazán!
— Ha mondom . . . Mit nevet, Jeanne?
— Semmit. Eszembe jutott valami.
— Valami jó vicc?
— Korántse. Szellemes mondás, amelyet nem
régen egy német regényben olvastam.
— Nem szeretem a német regényeket.
— Milyet szeret?
— Egyáltalában nem szeretem a regényeket.
Alapjában véve inkább prózaikus ember vagyok.
— Tegnap este, a vacsoránál, anyámnál, mikor kigondoltuk ezt a látogatást, azzal kérkedett, hogy nagy idealista!
— Hja tegnap!
— Anti! Hogy értsem ezt?
— Sehogyan. Tudja édes Jeannom, az ember néha csak úgy mond valamit, maga sem tudja m iért. . .
— Különösen a férfiak. Még most sem készült el azzal a begombolással?
— Azonnal meg leszek vek. De ez az átkozott sok kapocs meg gomb . . .
— Ne átkozza azokat a szegény gombokat, Anti!
Vagy nem hiszi, hogy tegnap este drágaköveknek nézte volna őket, ha véletlenül. . .
— Jeanne, maga engem kinevet!
— Én? Édes Antim! Már hogyan gondolhatja!
— Igen, igen, maga kinevet. Erre pedig nincs ok.
— No, ne haragudjék! Csókoljon meg! így ni!
Most szent a béke?
— Az.
— Kérem, adja ide a kalapomat. Ott fekszik a földön. Köszönöm. Jól áll így?
— Remekül.
— így tehát megvolnék. A keztyüt csak útközben veszem fel. Nem akar elkísérni?
— Azt hiszem, óvatosabb volna, ha egyedül tá
voznál, tudod, a világ . . .
— Értem. Igaza van. Hát Isten vele.
— Csókolom a kezedet.
— Pá.
— Már megint nevetsz? Mit nevetsz? Mondd meg, követelem!
— Ha minden áron tudni akarja: Gyula jutott eszembe.
— Már megint Gyula ! Hát Gyula hogy jut megint eszébe?
— Nem tudom, önkénytelenül jött!
— Jeanne, ne gúnyolódjék! Miért gondolt a férjére?
— ügy látszik, hogy a férfiak tényleg mind egy
formák. Jó éjszakát, kis tigrisem!
AZ ÖZVEGYEMBER.
— Kezét csókolom, papa!
— Szervusz, Gabi! Már régen föl akartalak ke
resni szobádban.
— Csakhogy eljött! Még nem is látta az új búto
raimat . . .
— Szépek! Kissé komolyak fiatal leány számára, de nagyon ízlésesek, nagyon kedvesek. Most még csak pár képre van szükséged, — az a fal ott például, egészen üres.
— Odaakasztom szegény mama arcképét, ame
lyet Rónayval készíttettem fénykép után . . .
— Nagyon helyes. Ha esetleg látsz valami jó tájképet a tárlaton, vedd meg.
— Papa oly jó hozzám . . .
— Ezt ne mondd. Sokkal többet kellene veled foglalkoznom, de nem lehet. Már nem érek rá sem
mire sem. Banktárgyalás, mérlegkészítés itt is, ott is, közgyűlés, meg mi. Hisz tudod! Most megvan az új villa s nem tudok elkészülni a berendezé
sével sem! Ha te nem segítenél, Gabi, nem tudom . . .
— ó Istenem, csak bizzon rám mindent! Boldog vagyok, ha segíthetem valamiben!
— Ügyes kis háziasszony, te! Azaz házi kis
asszony! Nem sokáig ám, mert megjelenik o. elvisz téged s itt maradok egyedül.
— No persze! Miféle ő-ről beszél?
— Tudom is én? Majd csak jön valaki s az lesz ő.
Ez a világ rendje. Milyen kényelmes ez a karszék!
Majd én is rendelek ilyet! Vagy te rendelhetnél egyet számomra, jó lesz az íróasztalom elé . . .
— A legnagyobb örömmel. . .
— Helyes. Igaz, megmondtam Mihálynak, hozza ide a teát.
— Milyen kedves magától!
— Igen. Ma végre szakítottam magamnak egy kis időt s feljöttem hozzád csevegni. Remélem, missz Williamson nem fog megjelenni?
— Ne féljen semmit. Csak holnap jön.
— Kedves teremtés, de roppantul unom. S ha azt hallom, h o gy: how do you do? máris elég volt az angol diskurzusból. Egyáltalában ezek az idegen nők a háznál, — no de itt van Mihály a teával.
— Majd ide tétetem maga elé, papa.
— Köszönöm. Az ember csakugyan olyan jól ül ebben a karszékben, hogy nincs is kedve fölkelni.
S milyen kellemes fogása van ennek a szövet
nek . . .
— Hány darab cukrot parancsol?
— Kettőt, mint rendesen. Ma nem voltál a jégen?
— Egy hét óta olvad . . .
— Igaz, olvad. Látod, még arra sem érek rá, hogy megfigyeljem az időjárást. Semmire sem érek rá! Egyetlen gyermekemet elhanyagolom, azt sem tudom, mit csinál egész nap, mit kíván, megvan-e
4 b
mindene és mi! Isten mentse meg az embert az özvegységtől. . .
— Szegény papa! Azért ne aggódjék miattam.
Persze jobb volna, ha az az aranyos jó kis ma- muskám . . .
— Nagy csapás volt, az bizonyos. Nagy csapás!
Szerencse, hogy már nagy voltál, mikor megtörtént, mert külömben . . .
— Tejszint tölthetek?
— Inkább rumot kérek.
— Eumot? Igen. Mihály!
— Már kiment, csöngetek.
— Sohse bántsd. Örülök, hogy kint van. Jobb is szeretem a teát minden nélkül. Józsi bácsi is így volt vele.
— ö is minden nélkül szerette a teát?
— Dehogy, ö is özvegy ember v o lt ; a szegény Irén ott hagyta hat gyerekkel a nyakán. Hat gye
rekkel! Mit tehetett a nyomorult? Ismét megnősült.
— Felénk se jön azóta. Pedig valamikor úgy sze
retett bennünket! Még jól emlékszem, egész kis leány voltam, mikor minden délután eljött fekete kávéra.
És mindig tudott valami mulatságosat mesélni.
— Jóízű ember volt. Szerette a társaságot, a jó barátokat, a családi életet, meg mi. Nem bírta ki a magánosságot.
— De hiszen volt hat gyereke . . . .
— Igaz, igaz, de csák nem ringathatta őket maga egész nap?
— A hol kis gyerekek vannak, megbocsátható az ilyesmi. Tölthetek még egy csészével?
Drasche-Lázár Alfréd: Egymás közt. 4
— Nem kérek. Megbocsátható? Hát olyan nagy bűnnek tekinted, ha valaki másodszor megnősül?
— Ugyan, kedves papa, hagyjuk ezt. Csak úgy mondtam s elvégre mi közöm hozzá, hogy Józsi bácsi mit csinál? Fölfogás dolga az egész.
— Persze. Fölfogás dolga. Látod, én még tovább megyek! Azt állítom, hogy épen neki nem lett volna szabad másodszor nősülnie. Épen neki nem.
— Gondolja?
— Kérlek, hat gyerekkel! Jóságos Istenem, ha elgondolom, hogy az a hat apró jószág ki van téve egy mostoha szeszélyeinek, ösztönszerű gyűlöleté
nek, tudom is én? Nem, nem lett volna szabad újra megnősülnie. Hja, ha valakinek nincs gyereke vagy, teszem, csak egyetlen gyermeke van s az már nagy, független, járhat a saját útján, maga alapíthat ház
tartást, meg mi, — az más! Az egészen más!
— Most jut eszembe, hogy Irén nénitől is van egy képünk! Fönt van egy ládában a padláson.
Csak a minap fedeztem föl. Nagyon hasonló, igazán!
Talán el lehetne küldeni Józsi bácsinak. Minek he
verjen nálunk a sok lim-lom között?
— Nem bánom, elküldheted neki.
— Vagy azt hiszi, hogy most már nem örülne neki?
— Hogyan mondod?
— Azt kérdeztem, nem hiszi-e, hogy talán alkal
matlan volna neki ez a kép, most, hogy — más asszony van a háznál?
— Vagy úgy . . . Nem tudom. Megkérdezheted tőle levélben, vagy mi.
